szerzői archívum

Kedves Olvasóim!

A mellékelt PDF fájlban közzétett tanulmányomat vitaanyagnak szánom, habár a folyamatban lévő fogyasztói perekben erre erősen hivatkozni áll szándékomban.

A magam részéről mély kudarcként élem meg, hogy a “rendszerváltást” követő eufórikus hangulat ugyan eljutott az Európai Unióhoz történő csatlakozásig, azonban e tény szinte összes erényét, pozitívumát módszeresen építi le a jelenlegi politikai elit, és szinte a teljes magyar jogásztársadalom vagy kollaborál vagy hallgat. Nagyítóval kell keresni azon gyakorló jogászokat, kik saját személyüket, egzisztenciájukat teszik kockára azért, hogy kiálljanak a jogállamiság mellett.

Döbbentem figyelem, ahogyan az egyetemi vezetések, oktatók szinte hangtalanul hagyják bedarálni mindazt a függetlenséget, értéket, melyet évtizedek, évszázadok alatt építettek fel.

Büszke vagyok, hogy 1989-1994 között az ELTE hallgatója voltam, és azt a tudást, melyet átadtak nekem, nem vághatom sutba, hiszen arra tettem esküt, érvényesítsem a jogot, ne eltapossam.

2019. nyarán ügyvédek sora gúnyolódott rajtam, hogy fel kívánom adni hivatásomat, és ez a gúny arra késztetett, folytassam. Sikerült meggyőznöm a Győri Ítélőtábla tanácsát, hogy a C-932/19. sz. alatti ügyet megindítsa, de most azt látom, hiába lesz kedvező a dönts a fogyasztókra, már készen vannak az érvek, miért hagyják azt majd figyelmen kívül.

Azt látom, a politikai elit keményen érdekelt abban, hogy a római jogban kialakított clara non sunt interpretanda elvet napi rendszerességgel tagadják. Néha azt gondolom, ez képzetlenségből fakad, mert még mindig “kellemesebb” ezt gondolni, mint a szándékos félrebeszélésre utalni. Nincsenek értelmes viták, csak méltóságok és sértődések, melyek alá be lehet söpörni az igazságot.

De mit is gondoljak egy olyan rendszerről, ahol egy egyetemi kancellár konkrét náci tábornokok képe alatt puposkodik. Egyáltalában, ez hogyan lehetséges? És ha lehetséges, akkor hol van ennek a vége? És ki fog megálljt parancsolni?

Tisztelettel:

dr. Marczingós László

bíróságok pártossága 2020_10_06

Az Európai Unió tagállamai – egyenként, mint szerződő felek – illetve a Magyar Köztársaság – és a vele együtt csatlakozó egyéb államok – közötti szerződésben abban állapodtak meg, hogy a csatlakozó államok egyfelől az EU tagjává, másrésről az EU alapját képező szerződések részes feleivé válnak. Ennek aláírási dátuma 2004. május 1. (Athén)[1]

 

Az Európai Unióhoz való csatlakozásra a köztársasági Alkotmány 2002. december 23. napjától hatályos 2/A.§-a adott felhatalmazást.[2] Az un. Európa-klauzula alapján a csatlakozási szerződést a magyar országgyűlésnek kellett megerősítenie. A T/9171. számú törvényjavaslat (2004. március) utalt a csatlakozás kérdésében megtartott ügydöntő népszavazás eredményére, továbbá a 133/2003. (XII.17.) OGY határozatára, melyben az Országgyűlés megerősítette a csatlakozási szerződést, és a ratifikációs okmányt az Olasz Köztársaság Kormányánál letétbe helyezték. A tervezet így rögzítette a számunkra oly nagy jelentőséggel bíró jogi tényt:

„A csatlakozási szerződés megerősítésével a Magyar Köztársaság nemzetközi kötelezettséget vállalt arra, hogy az Európai Unió alapszerződéseit és a közösségi jogot az Európai Bíróság értelmezésének megfelelően alkalmazza, az alapító szerződésekből fakadó kötelezettségek teljesítése érdekében meghoz minden általános és egyedi intézkedést, illetve tartózkodik minden olyan lépéstől, amely az alapító szerződésekből fakadó célok megvalósulását veszélyeztetné.”[3]

 

A csatlakozási szerződés kihirdetéséről a 2004. évi XXX. törvény rendelkezett.

3. § Az Országgyűlés e törvénnyel kihirdeti az Európai Unióról szóló szerződést, az Európai Közösséget létrehozó szerződést, az Európai Atomenergia-közösséget létrehozó szerződést és az ezeket kiegészítő vagy módosító szerződéseket, ideértve a Dán Királyságnak, Írországnak, valamint Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királyságának az Európai Gazdasági Közösséghez és az Európai Atomenergia-közösséghez történő csatlakozásáról szóló szerződést, a Görög Köztársaságnak az Európai Gazdasági Közösséghez és az Európai Atomenergia-közösséghez történő csatlakozásáról szóló szerződést, a Spanyol Királyságnak és a Portugál Köztársaságnak az Európai Gazdasági Közösséghez és az Európai Atomenergia-közösséghez történő csatlakozásáról szóló szerződést, valamint az Osztrák Köztársaságnak, a Finn Köztársaságnak és a Svéd Királyságnak az Európai Unióhoz történő csatlakozásáról szóló szerződést. A szerződések magyar szövegét a törvény II. melléklete4  tartalmazza.

4. § Ez a törvény 2004. május 1-jén lép hatályba.

 

Ezzel nem más történt, minthogy a közösségi jog elsődlegessége megkérdőjelezhetetlenné vált hazánkban. De azt is szükséges megvizsgálni, alkotmányjogi szempontból lehetséges-e bármilyen kibújás e kötelezettség alól. Előre bocsátom: nem, így nem kell csodálkozni a Magyarországot érintő számtalan kötelezettségszegési eljáráson.

 

Az Alaptörvény E) cikkének (3) bekezdése így szól:

(3) Az Európai Unió joga – a (2) bekezdés keretei között – megállapíthat általánosan kötelező magatartási szabályt.

A hivatkozott (2) bekezdés közlönyállapot szerinti szövege az alábbi:

(2) Magyarország az Európai Unióban tagállamként való részvétele érdekében nemzetközi szerződés alapján – az alapító szerződésekből fakadó jogok gyakorlásához és kötelezettségek teljesítéséhez szükséges mértékig – az Alaptörvényből eredő egyes hatásköreit a többi tagállammal közösen, az Európai Unió intézményei útján gyakorolhatja.

 

Jelenlegi állapota szerinti szövege:

(2)  Magyarország az Európai Unióban tagállamként való részvétele érdekében nemzetközi szerződés alapján – az alapító szerződésekből fakadó jogok gyakorlásához és kötelezettségek teljesítéséhez szükséges mértékig – az Alaptörvényből eredő egyes hatásköreit a többi tagállammal közösen, az Európai Unió intézményei útján gyakorolhatja. Az e bekezdés szerinti hatáskörgyakorlásnak összhangban kell állnia az Alaptörvényben foglalt alapvető jogokkal és szabadságokkal, továbbá nem korlátozhatja Magyarország területi egységére, népességére, államformájára és állami berendezkedésére vonatkozó elidegeníthetetlen rendelkezési jogát.[4]

 

A változtatás első mondatrésze számomra olybá tűnik, mintha a jogalkotó már tagadná a közösségi jog elsődlegességét, hiszen hiába vált a magyar állam alkalmazandó jogává a csatlakozást követően a közösségi jog, annak hatályát egy esetleges tagállami Alaptörvény módosítás mégis megszüntetheti. Csakhogy e próbálkozásnak jogi hatálya még az alaptörvény szintjén sem válthat ki közjogi hatást, ugyanis pont a közösségi jog elsődlegessége teszi az „elszokást” alkalmazhatatlanná.

Ahogyan arra Fazekas Flóra tanulmánya (Az uniós tagság alkotmányos alapjai az Alaptörvény előtt és után, Pro Futuro 2015/1.)[5] rámutat, az Alkotmánybíróság 22/2012. (V.11.) AB határozata[6] azon kérdést vizsgálta, milyen ismérvek alapján kell valamely nemzetközi szerződést az Alaptörvény E) cikk (2) bekezdése szerinti nemzetközi szerződésnek tekinteni. A válasz így hangzott:

 1. Az Alkotmánybíróság az Alaptörvény E) cikk (2) és (4) bekezdése értelmezése alapján megállapítja: az olyan nemzetközi szerződés kötelező hatályának elismerésére adott felhatalmazáshoz, amely az alapító szerződésekből fakadó jogok és kötelezettségek módosítására vagy kiegészítésére irányul, az országgyűlési képviselők kétharmadának szavazata szükséges, feltéve, hogy a szerződés az Alaptörvényből eredő további hatáskörök közös gyakorlására irányul. Ilyennek minősülhet különösen az olyan nemzetközi szerződés, amelynek Magyarország az Európai Unió tagállamaként részese más tagállamokkal együtt, és a szerződés az alapító szerződésekben foglalt tárgyköröket szabályoz, vagy amelynek célja az alapító szerződések végrehajtása vagy ennek felügyelete.

2. Nemzetközi szerződés kötelező hatályának elismerésére adott felhatalmazáshoz nem szükséges az országgyűlési képviselők kétharmadának szavazata, ha a szerződés nem eredményezné újabb, az Alaptörvényből eredő hatásköröknek az Európai Unió intézményeivel vagy más tagállamokkal való közös gyakorlását.

 

Indokolásában előadta, hogy:

[58] Az előző Alkotmány 2/A. § (2) bekezdése a nemzetközi szerződés „megerősítéséhez és kihirdetéséhez” kívánta meg az országgyűlési képviselők kétharmadának szavazatát. Az Alkotmánybíróság 7/2005. (III. 31.) AB határozata (ABH 2005, 83, 101.) vizsgálta egyebek között a nemzetközi szerződésekkel kapcsolatos eljárások szabályait. Megállapította, hogy az előző Alkotmány különféle kifejezéssel illeti ugyanazt a parlamenti aktust („megköti” a nemzetközi szerződéseket, a szerződés megkötéshez „előzetes hozzájárulása szükséges”, „hozzájárul” a szerződésben foglalt kötelezettségek vállalásához). A határozat értelmében mindegyik kifejezés azt a cselekményt jelöli, amelynek során az Országgyűlés belső jogi aktussal kinyilvánítja egyetértését azzal, hogy az adott nemzetközi szerződésben foglalt kötelezettségek a Magyar Köztársaságra nézve kötelezőek legyenek. A határozat utal arra, hogy a nemzetközi szerződés kihirdetésére irányuló törvényjavaslatot a Kormány terjeszti elő. Ezért az arról való állásfoglalás, hogy valamely nemzetközi szerződés az Alaptörvény E) cikke (2) és (4) bekezdése hatálya alá tartozik-e, elsődlegesen a Kormány, mint a törvényjavaslat előterjesztője és az Országgyűlés, mint a nemzetközi szerződést kihirdető törvény alkotójának feladata. Ez nem zárja ki annak lehetőségét, hogy az Alkotmánybíróság az Alaptörvénnyel való összhang szempontjából megvizsgálja az elfogadott, de ki nem hirdetett törvényt [Alaptörvény 24. cikk (1) bekezdés a) pont].

 

Ebből azonban nem lehetséges levezetni egy olyan gondolatot, hogy amennyiben a jelenlegi, vagy bármelykori 2/3-os parlamenti többség úgy rendelkezik, az Európai Unió tagjaként részes félként megkötött nemzetközi szerződés nem bíz hatállyal a magyar állammal szemben. Ugyanis – legalábbis jelen dolgozat szempontjából releváns kérdés kapcsán – itt arról van szó, hogy a csatlakozási szerződésből fakadó hatályok alól kibújni hazai jogalkotással úgy lehet, hogy kilép Magyarország az EU-ból.

 

Maga a csatlakozási szerződés kapcsán mondja az Alkotmánybíróság az alábbiakat:

[56] A felek a Szerződést az Európai Unió tagállamaiként hozzák létre [1. cikk (1) bek.]. A szerződést teljes körűen alkalmazni kell azokra a szerződő felekre, amelyek pénzneme az euro. Az Európai Unió 27 tagállama közül eddig 17 ország tért át az euro használatára, Magyarország az Európai Unióhoz való csatlakozásakor a Gazdasági és Pénzügyi Unió tagjává is vált, de a közös valuta bevezetése alól felmentést kapott mindaddig, amíg nem teljesíti a konvergencia-kritériumokat. (Azon szerződő felek esetében, akik a Szerződés aláírásának napján a közös pénznemben való részvétel tekintetében eltérésre vagy mentességre jogosultak, az eltérés vagy mentesség megszűnéséig csak a Szerződés III. és a IV. címének azon rendelkezései kötelezők, amelyek tekintetében a megerősítő okiratuk letétbe helyezésekor vagy egy későbbi időpontban olyan nyilatkozatot tesznek, hogy azokat magukra nézve kötelezőnek kívánják elismerni.) A Szerződés új kötelezettségeket ír elő a szerződő felek számára a költségvetésükkel kapcsolatban. [Az Alaptörvény 36. cikke (1) bekezdése értelmében az Országgyűlés hatáskörébe tartozik törvényt alkotni a költségvetésről, a 36. cikk (4)-(6) bekezdése szerinti korlátok között. Ezektől a szabályoktól a Szerződés eltér.] A Szerződés egy költségvetési paktum révén a költségvetési fegyelem előmozdítását célzó szabályrendszert tartalmaz. A Szerződés kiterjeszti az Európai Unióról szóló szerződés, valamint az EUMSZ egyes cikkeinek és más uniós jognak az alkalmazási körét, továbbá új hatáskört hoz létre az Európai Parlament, az Európai Parlament elnöke, az Európai Unió Tanácsa, az Európai Bizottság és elnöke, valamint a Bíróság számára. A szerződő felek vállalják, hogy államháztartási egyenlegüket egyensúlyban tartják; a Szerződés kimondja, hogy jelentős eltérés esetén automatikusan korrekciós mechanizmus lép életbe; a Szerződés rendelkezéseihez a Bíróság által kiszabható pénzügyi szankció kapcsolódik; a felek kötelezettséget vállalnak kötelező erejű, állandó jellegű, lehetőség szerint alkotmányos szintű adósságfék-szabályok életbe léptetésére.

 

A konkrét témakör „A gazdasági és monetáris unióban megvalósuló stabilitásról, koordinációról és kormányzásról” szóló 2012. januári nemzetközi szerződés értelmezése volt. E szerződés nem minősül uniós jogforrásnak, mégis kötelezi a tagállamokat, és azok végrehajtása az uniós jogi mechanizmuson keresztül történik.

[51] Azt, hogy milyen szerződést kell ilyennek tekinteni, a szerződés alanyai, tárgya, a szerződésből eredő jogok és kötelezettségek alapján lehet esetenként megállapítani. Szükséges feltétel, hogy Magyarország az Európai Unió tagállamaként, más tagállamokkal együtt legyen részese a szerződésnek. A szerződésből az Alaptörvényből eredő további hatáskörök közös, illetve az Európai Unió intézményei útján történő gyakorlása kell következzen. Ugyanakkor nem szükséges, hogy ez már a szerződés hatályba lépésekor bekövetkezzék; elég, ha ez csupán feltételtől függő kötelezettséget jelent. Ha nemzetközi szerződésen alapul, akkor az alapító szerződések végrehajtására és ennek felügyeletére irányuló új eszközök bevezetésére is alkalmazni kell a minősített többség követelményét: ez ugyanis azt jelenti, hogy az alapító szerződéseken nyugvó végrehajtási intézkedések (másodlagos jogi aktusok elfogadása) már nem elégségesek, és ezért a végrehajtást szolgáló eszközök kiegészítésére, vagy új eszközökre jelentkezik igény. Nem szükséges, hogy a szerződés önmagát európai uniós jognak minősítse, és az sem feltétel, hogy az Európai Unió alapító szerződései közé tartozzon.[7]

 

Számomra ez nem mást jelent, minthogy látszólag teljesen más irányból megközelítve a dolgot, akkor is odajutunk, hogy az EU tagjaként, a csatlakozást követő nemzetközi szerződések, jogi aktusok, pont olyan jogi elbírálás alá esnek, mint a csatlakozással kapcsolatos jogkövetkezmények.

 

Ugyancsak Fazeras Flóra munkája utal az Alkotmánybíróság 1053/E/2005. sz. alatti ügyére[8], melyben elvi éllel szögezték le az alábbiakat:

 

1.1.   Az   Alkotmány  2.  §  (1)  bekezdésében  megfogalmazott
jogállamiságból  következő  jogbiztonság  számos   követelményt
támaszt  a jogalkotással szemben, így – többek között  –  annak
biztosítását,  hogy  a  jog  egésze  is  világos,   egyértelmű,
működését tekintve kiszámítható és előrelátható legyen [9/1992.
(I.  30.) AB határozat, ABH 1992, 59, 65.]. Az Alkotmánybíróság
gyakorlata  szerint  „meghatározott  életviszonyok,   illetőleg
tényállások   ellentétes  –  vagy  az   értelmezéstől   függően
ellentétes    –    …    rendezése    önmagában    nem    jelent
alkotmányellenességet.  Az  ilyen  rendezés  alkotmányellenessé
csak   akkor   válik,  ha  az  egyben  az  Alkotmány   valamely
rendelkezésének  a  sérelmével is együtt  jár,  vagyis,  ha  az
ellentétes  tartalmú  szabályozás anyagi alkotmányellenességhez
vezet,  tehát  például ha a rendelkezések valamelyike  meg  nem
engedett   diszkriminációt,  egyéb   alkotmányellenes   helyzet
megteremtését,    vagy    alkotmányos   alapjog    korlátozását
eredményezi” [35/1991. (VI. 20.) AB határozat, ABH  1991,  175,
176.].

 

1.2.   Az  Alkotmány  2/A.  §-ában  foglalt,  ún.  csatlakozási
klauzula  a  Magyar  Köztársaságnak  az  Európai  Unióban  való
tagállami  részvétele  feltételeit  és  kereteit,  valamint   a
közösségi  jognak  a  magyar  jogforrási  rendszerbeli   helyét
határozza meg. Az Alkotmánybíróság hangsúlyozza: az Alkotmány e
rendelkezéséből konkrét jogalkotói kötelezettség nem származik.

~ ~ ~

A bírósági tárgyalókban néha felmerül az EUMSz. alkalmazásának kérdése. Az még a kisebbik baj, hogy annak tartalmát alkalmazni nem tudják, sokkal inkább aggályos, hogy azt sem tudják a jogalkalmazók, mit is jelent e fogalom.

 

Az Európai Unió működéséről szóló szerződés[9] a Lisszaboni Szerződéssel együtt lépett hatályba, azaz 2009. december 1-jén. A Lisszaboni Szerződés 2007. decemberi ünnepélyes aláírását követő ratifikációs csatározások a közelmúlt történelmi eseményei. (Magyarország a szerződést 2007.12.13-án aláírta, egy héttel később ratifikálta.)

 

Az Európai Unió működéséről szóló szerződés 136. cikkének módosításáról szóló európai tanácsi határozat (2011/199/EU) kihirdetéséről szóló 2012. évi IX. törvény tehát a tagállami normaanyag része, így igen furcsa olyan kérdést feltenni, vajon egy bíróságnak miért is kellene alkalmazni e rendelkezéseket.

 

Az EUMSz I. címének 2. cikke így rendelkezik:

 (1)   Ha egy meghatározott területen a Szerződések kizárólagos hatáskört ruháznak az Unióra, e területen kizárólag az Unió alkothat és fogadhat el kötelező erejű jogi aktust, a tagállamok pedig csak annyiban, amennyiben őket az Unió erre felhatalmazza, vagy ha annak célja az Unió által elfogadott jogi aktusok végrehajtása.

 (2)   Ha egy meghatározott területen a Szerződések a tagállamokkal megosztott hatáskört ruháznak az Unióra, e területen mind az Unió, mind pedig a tagállamok alkothatnak és elfogadhatnak kötelező erejű jogi aktusokat. A tagállamok e hatáskörüket csak olyan mértékben gyakorolhatják, amilyen mértékben az Unió hatáskörét nem gyakorolta. A tagállamok olyan mértékben gyakorolhatják újra a hatáskörüket, amilyen mértékben az Unió úgy határozott, hogy lemond hatáskörének gyakorlásáról.

 

Az EUMSz I. címének 4. cikke így rendelkezik:

(2) Az Unió és a tagállamok között megosztott hatáskörök a következő fő területeken alkalmazandók:

f) fogyasztóvédelem,

 

Az EUMSz XV. Címe alatt foglalkozik a fogyasztóvédelemmel. Elsőként visszautalnak az EU hatáskörébe tartozó alábbi feladatra:

114. cikk (az EKSz. korábbi 95. cikke)

(1) Ha a Szerződések másként nem rendelkeznek, a 26. cikkben meghatározott célkitűzések megvalósítására a következő rendelkezéseket kell alkalmazni. Az Európai Parlament és a Tanács rendes jogalkotási eljárás keretében és a Gazdasági és Szociális Bizottsággal folytatott konzultációt követően elfogadja azokat a tagállamok törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezéseinek közelítésére vonatkozó intézkedéseket, amelyek tárgya a belső piac megteremtése és működése.

(3) A Bizottság az (1) bekezdésben előirányzott, az egészségügyre, a biztonságra, a környezetvédelemre és a fogyasztóvédelemre vonatkozó javaslataiban a védelem magas szintjét veszi alapul, különös figyelemmel a tudományos tényeken alapuló új fejleményekre. Az Európai Parlament és a Tanács saját hatáskörén belül szintén törekszik e célkitűzés megvalósítására.

 

117. cikk (az EKSz. korábbi 97. cikke)

(1) Amennyiben okkal lehet tartani attól, hogy törvényi, rendeleti vagy közigazgatási rendelkezések elfogadása vagy módosítása a 116. cikk értelmében vett torzulást okoz, az így eljárni kívánó tagállam konzultál a Bizottsággal. A tagállamokkal folytatott konzultációt követően a Bizottság ajánlást tesz az érintett államoknak a szóban forgó torzulás elkerülésére alkalmas intézkedésekre vonatkozóan.

 

A minket érdeklő kérdés nem más, minthogy a 93/13/EGK tanácsi irányelv és az EUMSz milyen kapcsolatban áll, illetve miért kell azokat elsődlegesen alkalmazni a tagállami fogyasztóvédelmi jogvitákban.

Az EUMSz hatodik része tartalmazza az EU intézmények felsorolását, hatáskörüket, feladataikat. Nem szabad összekeverni az Európai Tanácsot és az Európai Unió Tanácsát. Míg az előbbi tagjai alapvetően az uniós országok állam- és kormányfői, úgy utóbbi az EU-tagállamok kormányainak képviseletét ellátó intézmény, mely uniós jogszabályokat fogad el és összehangolja az uniós szakpolitikákat, tagjai az uniós országoknak a megvitatandó szakpolitikai területért felelős miniszterei. Az Európai Tanács és az EU Tanácsa is alkothat un. jogi aktust. Ugyancsak az EU intézménye az Európai Unió Bírósága, mely szerv jogállását szintén az EUMSz taglalja.

 

267. cikk (az EKSz. korábbi 234. cikke)

Az Európai Unió Bírósága hatáskörrel rendelkezik előzetes döntés meghozatalára a következő kérdésekben:

a) a Szerződések értelmezése;

b) az uniós intézmények, szervek vagy hivatalok jogi aktusainak érvényessége és értelmezése;

 

Ha egy tagállam bírósága előtt ilyen kérdés merül fel, és ez a bíróság úgy ítéli meg, hogy ítélete meghozatalához szükség van a kérdés eldöntésére, kérheti az Európai Unió Bíróságát, hogy hozzon ebben a kérdésben döntést.

 Ha egy tagállam olyan bírósága előtt folyamatban lévő ügyben merül fel ilyen kérdés, amelynek határozatai ellen a nemzeti jog értelmében nincs jogorvoslati lehetőség, e bíróság köteles az Európai Unió Bíróságához fordulni.

 

Csak csendben jegyzem meg, hogy a tagállami, nemzeti jogalkalmazásunk során a jogorvoslat erősen csökkentett a DH törvények körében. Hadd utaljak arra, amennyiben egy bíróság másodfokon az un. deviza alapú hitelezés kapcsán keletkezett jogvitában azzal szünteti meg a pert, hogy a fogyasztó nem a DH törvények által megszabott módon érvényesít jogot, úgy e határozattal egyfokúvá teszi a perbeli jogvitát, és a határozattal szemben semmilyen jogorvoslat nem áll rendelkezésre. Példaként kell megemlítenem a Fővárosi Ítélőtábla 6.Pf.20.846/2019/5.II. sz. alatti végzését, mely az elsőfokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezte és a pert megszüntette. Egyben deklarálta, hogy a végzéssel szemben nincsen jogorvoslat biztosítva. Tagállami jogalkalmazásunk során a legtöbb ítélőtáblai tanács, illetve maga a Kúria következetesen alkalmazza e jogfosztást, ám nem alkalmazza az EUMSz 267. cikkének b) pontjában foglaltakat.

 

Ugyanez a Fővárosi Ítélőtábla úgy indokolta egy döntését, hogy az EUMSz 267. cikke alapján kötelezi a tagállami bíróságot arra, hogy anyagi jogi hatályúnak fogadja el az EUB ítéletét. Csakhogy e jogi tény nem e cikkből következik. Hanem az alábbiakból:

 

A Bíróság a tagállamok valamennyi bíróságával együttműködik; a tagállami bíróságok általános hatáskörrel rendelkeznek az uniós jog alkalmazására. Az uniós jogszabályok tényleges és egységes alkalmazásának biztosítása, továbbá az eltérő értelmezések elkerülése érdekében a tagállami bíróságok jogosultak – illetve bizonyos esetekben kötelesek – a Bírósághoz fordulni az uniós jog egy adott részének pontos meghatározása végett – például annak érdekében, hogy ellenőrizhessék: a nemzeti szabályozásuk mennyiben van összhangban az uniós joggal. Az előzetes döntéshozatali eljárásnak célja lehet továbbá valamely uniós jogi aktus érvényességének vizsgálata.
A Bíróság nem pusztán véleményt nyilvánít, hanem indokolással ellátott ítélettel vagy végzéssel határoz. Azt a nemzeti bíróságot, amely a határozat címzettje, az előtte folyó jogvita eldöntésekor köti ez az értelmezés. A Bíróság ítélete a tartalmilag hasonló kérdésben eljáró más nemzeti bíróságokat is köti.[10]

 

A magyar Kúria „Az Európai Unió jogának alkalmazása: az előzetes döntéshozatali eljárások kezdeményezésének tapasztalatai” elnevezésű joggyakorlat-elemző csoport összefoglaló véleménye[11] 2013. november 29. napján született meg. A fontos szakmai anyag – akkor még – nem kérdőjelezte meg a közösségi jog elsőbbségét. Érdekes módon a 267. cikk harmadik bekezdését is ismerteti, azaz a Kúria pontosan tudja immáron 6-7 éve, kötelessége a DH törvények alkalmazása kapcsán felmerülő esetekben az EUB-hoz fordulni azon esetekben, amikor a DH törvény alkalmazásával a tagállami eljárásjog kizárja a jogorvoslati jogot.[12]

 

Az összefoglaló vélemény 13. oldalán kifejezetten utal a Jőrös-ügyre. A C-397/11. sz. alatti eljárásban az EUB úgy döntött, hogy:

 1)      A fogyasztókkal kötött szerződésekben alkalmazott tisztességtelen feltételekről szóló, 1993. április 5‑i 93/13/EGK tanácsi irányelvet úgy kell értelmezni, hogy amennyiben a fellebbezési eljárásban – valamely eladó vagy szolgáltató és valamely fogyasztó között az említett eladó vagy szolgáltató által előre megfogalmazott nyomtatvány alapján létrejött szerződés feltételeinek érvényességét érintő jogvitában – eljáró bíróság a belső eljárási szabályok alapján jogosult megvizsgálni az elsőfokú eljárás adataiból egyértelműen megállapítható valamennyi semmisségi okot, és adott esetben a bizonyított tények alapján átminősíteni a hivatkozott jogalapot e feltételek érvénytelenségének megállapítása céljából, úgy hivatalból vagy a kérelem jogalapjának átminősítésével köteles az említett feltételek tisztességtelen jellegének ezen irányelv szempontjaira tekintettel történő értékelésére.

2)      A 93/13 irányelv 6. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy az a nemzeti bíróság, amely megállapítja valamely szerződési feltétel tisztességtelen jellegét, köteles egyrészről – anélkül hogy meg kellene várnia, hogy a fogyasztó erre vonatkozó kérelmet nyújtson be – az említett megállapításból a nemzeti jog alapján eredő minden következtetést levonni annak biztosítása céljából, hogy e feltétel ne jelentsen kötelezettséget a fogyasztóra nézve, másrészről pedig főszabály szerint objektív szempontok alapján értékelni, hogy a szerződés fennmaradhat‑e az említett feltétel nélkül.

3)      A 93/13 irányelvet úgy kell értelmezni, hogy az a nemzeti bíróság, amely hivatalból megállapította valamely szerződési feltétel tisztességtelen jellegét, köteles a lehető legteljesebb mértékben úgy alkalmazni belső eljárási szabályait, hogy a szóban forgó feltétel tisztességtelen jellegének megállapításából a nemzeti jog alapján eredő valamennyi következtetést levonja annak biztosítása céljából, hogy e feltétel ne jelentsen kötelezettséget a fogyasztóra nézve.

Miként arra a most folyamatba került C-932/19. sz. alatti – a DH törvények alapján „feltöltött” ászf-ek tisztességtelenségéből fakadó fogyasztói jogok elsődlegessége kapcsán indult ügyben – utaltam rá, még a Kúria is köteles értékelni az elsőfokú eljárásban felmerült semmisségi okokat felülvizsgálati eljárásában.

 

A DH törvények alkalmazása szempontjából a különnemű árfolyamok alkalmazásának tisztességtelensége meg nem dönthető törvényi vélelem miatt semmis, míg az egyoldalú szerződésmódosítás jogának kikötése gyakorlatilag meg nem döntött törvényi vélelem által semmis. A DH1 törvény 3.§ (1) bekezdése és 4.§ (1) bekezdése minden bíróság előtt ismert és azt alkalmazni is kötelesek. Kitérésre, contra legem jogalkalmazására egyetlen bírság sem felhatalmazott. Ha azonban az összefoglaló vélemény keletkezését követően beállt egy ilyen jogi helyzet, e jogi tény kapcsán a Kúria olyan utat választott 2/2014. PJE határozatával, mely ismételten felvetette a tisztességtelenség kérdését, ezzel együtt az Európai Unió fogyasztóvédelmi hatáskörét, a Tanács jogi aktusának alkalmazási kényszerét, illetve az EUB eljárásának szükségességét.

 

A jogorvoslat kizártságának kérdéskörében a Kúria jogelemző csoportja utalt a Lyckeskog-ügyben hozott döntésre. Az EUB C-99/00 sz. alatti ügyben úgy rendelkezett a bíróság[13], hogy nem köti a tagállami bíróságot a kötelező módon megindított EUB EDE eljárás, amennyiben van hatékony jogorvoslat. Pont ebből kifolyólag érdekes a Kúria jogértelmezése, miért nem ellentétes a nemzeti jogalkalmazása akkor, ha a DH törvények kizárják e hatékony jogorvoslati rendszert és pont nem kezdeményezik a magyar bíróságok az EUB EDE eljárását kötelező érvénnyel ilyen esetekben.[14]

Összefoglalva tehát a Kúria az alábbiakat szögezte le összefoglaló véleményében:

„Az Európai Unió működéséről szóló szerződés (EUMSZ) 267. cikke szerinti előzetes döntéshozatali eljárás a tagállami bíróságok számára fennálló olyan lehetőség – adott esetben kötelezettség – amelynek célja az uniós jog egységes érvényesülésének biztosítása. Mindaddig, amíg az EUMSZ 267. cikknek (3) bekezdése értelmében nem áll be a nemzeti bíróság utalási kötelezettsége, a bíró szabadon mérlegeli azt, hogy az előtte fekvő ügy eldöntéséhez szüksége van-e arra, hogy az Európai Unió Bírósága (EUB) az uniós jog vonatkozó rendelkezését értelmezze vagy érvényességéről döntsön.

 

A nemzeti bíróság akkor fordul Bírósághoz, ha úgy ítéli meg, hogy számára nem egyértelmű annak az uniós jogi rendelkezésnek a tartalma, melyet ügyében alkalmaznia kell, azt maga nem tudja biztonsággal pontosan értelmezni és nem áll rendelkezésre európai bírósági joggyakorlat, ami az adott rendelkezést értelmezte volna.”[15]

 

A vélemény helyesen utal a C-137/08. sz. alatti VB Pénzügyi Lízing Zrt vs Schneider Ferenc ügyre, mely azt firtatta, vajon a nemzeti bíróságnak mely pillanattól kezdve kell alkalmaznia az Irányelv rendelkezéseit a jogvita során.

 

 46      Az előterjesztett kérdés megválaszolásához emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat értelmében az irányelv által létrehozott védelmi rendszer azon az elven alapszik, hogy a fogyasztó az eladóhoz vagy szolgáltatóhoz képest hátrányos helyzetben van, mind tárgyalási lehetőségei, mind pedig információs szintje tekintetében, amely helyzet az eladó vagy szolgáltató által előzetesen meghatározott feltételek elfogadásához vezet, anélkül hogy a fogyasztó befolyásolni tudná ezek tartalmát (lásd a C‑240/98–C‑244/98. sz., Océano Grupo Editorial és Salvat Editores egyesített ügyekben 2000. június 27‑én hozott ítélet [EBHT 2000., I‑4941. o.] 25. pontját, a C‑168/05. sz. Mostaza Claro‑ügyben 2006. október 26‑án hozott ítélet [EBHT 2006., I‑10421. o.] 25. pontját, valamint a C‑40/08. sz. Asturcom Telecomunicaciones ügyben 2009. október 6‑án hozott ítélet [EBHT 2009., I‑9579. o.] 29. pontját).

 

47      A Bíróság megállapította továbbá, hogy e hátrányos helyzet tekintetében a szóban forgó irányelv 6. cikkének (1) bekezdése előírja, hogy a tisztességtelen feltételek nem jelentenek kötelezettséget a fogyasztóra nézve. Amint az az ítélkezési gyakorlatból következik, olyan kógens rendelkezésről van szó, amely arra irányul, hogy a szerződő felek jogai és kötelezettségei tekintetében a szerződés által megállapított formális egyensúlyt a szerződő felek egyenlőségét helyreállító, valódi egyensúllyal helyettesítse (lásd a fent hivatkozott Mostaza Claro‑ügyben hozott ítélet 36. pontját és a fent hivatkozott Asturcom Telecomunicaciones ügyben hozott ítélet 30. pontját).

 

48      Az irányelv által előírt védelem biztosítása érdekében a Bíróság hangsúlyozta, hogy a fogyasztó és az eladó vagy szolgáltató közötti egyenlőtlen helyzetet csak a szerződő feleken kívüli, pozitív beavatkozás egyenlítheti ki (lásd a fent hivatkozott Océano Grupo Editorial és Salvat Editores egyesített ügyekben hozott ítélet 27. pontját, a fent hivatkozott Mostaza Claro‑ügyben hozott ítélet 26. pontját, valamint a fent hivatkozott Asturcom Telecomunicaciones ügyben hozott ítélet 31. pontját).

 

49      Így a nemzeti bíróságnak az irányelv rendelkezései alapján fennálló kötelezettségei keretében meg kell vizsgálnia, hogy az előtte folyamatban lévő ügy alapjául szolgáló szerződés adott kikötése ezen irányelv hatálya alá tartozik‑e. Amennyiben igen, az említett bíróságnak kell szükség esetén hivatalból értékelnie ezt a kikötést az említett irányelv rendelkezéseiben meghatározott fogyasztóvédelmi előírásokra tekintettel.

 

A döntés ennek alapján az alábbi volt:

 

3)      A nemzeti bíróságnak hivatalból kell bizonyítást folytatnia annak megállapítása érdekében, hogy az előtte folyamatban lévő ügy alapjául szolgáló, az eladó vagy szolgáltató és a fogyasztó közötti szerződés részét képező kizárólagos illetékességi kikötés a 93/13 irányelv hatálya alá tartozik‑e, és amennyiben igen, hivatalból kell értékelnie az ilyen kikötés esetlegesen tisztességtelen jellegét.

 

Az összefoglaló vélemény kifejezetten foglalkozott a bíróságok EU joghoz való viszonyuláshoz. A 2004-ben még elfogadható közösségi jogban való tájékozatlanság még megmagyarázható lehetett, azonban korunkban már elfogadhatatlan. Megengedhetetlennek tartom a nemzeti bírói kar azon magatartását, hogy az e körben kifejtett szakmai kritikákat egyszerűen a bíróság méltóságának megsértéseként kezelik.

 

~ ~ ~

 

A minap a Pesti Központi Kerületi Bíróság egyik bírája hivatkozott az Alaptörvényre az alábbiak szerint:

 

„..az Alaptörvény, illetve az Alkotmány betartását hivatali esküben vállaló magyar bírák nincsenek abban a helyzetben, hogy az általuk végzett ítélkező tevékenység során az uniós jogot az Alaptörvény ellenében alkalmazzák.”

 

Mivel fentebb kitértem az uniós csatlakozás alkotmányjogi előkérdésére, meglepően hat az a gondolat, hogy egy magyar bíróban egyáltalán felmerül annak lehetősége, hogy az Alaptörvény felülírná a közösségi jogot.

 

A bíróság célja – a konkrét esetben – nem titkoltan az volt, hogy a DH törvények alapján megfossza a fogyasztót azon jogainak érvényesítésétől, melyet a közösségi jog (fogyasztóvédelmi irányelv és annak EUB általi értelmezése) megad. Így a fogyasztókat azon választási lehetőség elé állítja, vagy a DH törvények szerint beforintosítja magát, és ennek megfelelően terjeszt elő keresetet, vagy nem indít pert. A kettő gyakorlatilag eredményét tekintve megegyezik. Ez önmagában ellentmond a jogállami és jogbiztonsági alapelveknek.

 

Ha valaki nem a DH törvények szerint terjeszti elő a keresetét, akkor azt a bíróság perakadálynak tekinti. Pont úgy, mint anno a „nyilvánvalóan alaptalan kereset előterjesztését”. Csakhogy az Alkotmánybíróság 59/1993. (XI.29.) sz. alatti határozata a rPp. 130.§ (1) bekezdés i) pontját megsemmisítette.

 

Az Alkotmánybíróság IV/00893/2015. sz. alatti ügyben kimondta: „A bírósághoz fordulás joga az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdéséből ered, a tisztességes eljárás egyik részeleme {3215/2014. (IX. 22.) AB határozat, Indokolás [11]–[13]}. A bírósághoz fordulás jogából az a kötelezettség hárul az államra, hogy a jogviták elbírálására bírói utat biztosítson [59/1993. (XI. 29.) AB határozat, ABH 1993, 353.]. Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint a bírósági úthoz, a bíróság általi döntéshez való jognak szerves része az eljárás minősége: ez adja a bírósághoz fordulás értelmét [35/2002. (VII. 19.) AB határozat ABH 2002, 199, 211.]. Az eljárás tisztességességének önmagában nem elégséges feltétele a bírósági út igénybevételének lehetővé tétele, az csak akkor biztosított, ha a bíróság érdemben reagál (dönt) a perben előterjesztett kérelmekre {26/2015. (VII. 21.) AB határozat, Indokolás [62]}. A bírósághoz fordulás jogának sérelme megállapítható akkor is, ha a jogi szabályozás ugyan biztosít bírói utat, de valójában nincs tere a bírói mérlegelésnek. A bírói mérlegelés törvényi szabályainak hiánya kiüresíti a bírósághoz fordulás jogát. A szabályozásnak megfelelő szempontot és mércét kell tartalmaznia, hogy a bíróság a döntés jogszerűségét ez alapján vizsgálhassa [39/1997. (VII. 1.) AB határozat, ABH 1997, 263.].”

 

Konkrétan most azonban az érdekel engem, lehetséges-e a fenti fair eljárás követelményéből egyszerűen törölni a tárgyaláshoz való jogot vagy sem. Az AB gyakorlata egyértelmű annak tekintetében, hogy a bírósági eljárás egészében kell megadni a lehetőséget az eljárásjogi alapelvek érvényesülésének, melyhez az is hozzátartozik, hogy kontradiktórius eljárásban szülessen meg a határozat.

 

Az 59/1993. (XI.29.) sz. alatti határozat konkrétan kimondta:

„A bírósághoz való fordulás alapvető joga nemcsak a beadványok előterjesztésének jogára szorítkozik, hanem a bírósági eljárásban a fél pozícióját biztosítja a személyeknek. A személyek alanyai, alakítói és nem tárgyai, „elszenvedői” a bírósági eljárásnak. Alkotmányban biztosított joguk van arra, hogy a bíróság az eljárásba vitt jogaikat és kötelességeiket elbírálja (s ne csak az ezeket tartalmazó beadványról mondjon véleményt), és arra is, hogy lehetőséget kapjanak a bírósági döntés alapjául szolgáló tényállással és jogi kérdésekkel kapcsolatban nyilatkozataik megtételére.”

 

A köztársasági Alkotmány és a jelenlegi Alaptörvény egyaránt biztosítja a tárgyalás tartásához fűződő alapjogot.

 

Alaptörvény XXVIII. Cikk: (1) Mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat vagy valamely perben a jogait és kötelezettségeit törvény által felállított, független és pártatlan bíróság tisztességes és nyilvános tárgyaláson, ésszerű határidőn belül bírálja el.

 

Ha a 74/2020. (III.31.) Korm.rendelet a tárgyalás tartásához fűződő alapjogot vonja el, akkor nem a Pp. szabályait írja felül, hanem az Alaptörvényt veszi semmibe.

 

Ráadásul az Alaptörvény idézett cikke az Emberi Jogok Európai Egyezményének 6. cikkén alapul, mely a tisztességes tárgyaláshoz való jogot deklarálja. A tárgyaláshoz fűződő jog csorbítása a polgári pert peren kívüli eljárássá teszi, mely a Pp. alapvető szellemiségét tiporja meg. Ráadásul a fenti 6. cikk szerint az ítéletet nyilvánosan kell kihirdetni, hovatovább alapvetően a tárgyalások is nyilvánosak.

 

A helyzet nem más, minthogy a magyar politikai elit és kormányzat teljesen tudatosan megsérti saját alaptörvényét, a közösségi jogot és a releváns nemzetközi szerződéseket is.

 

Dr. Marczingós László

ügyvéd

---

Kedves Olvasóim!

 

Kérem, fogadják tisztelettel a vasárnapi gyorsan összetákolt munkámat szíves felhasználásra.

Ennek egyszerű előzménye nem más, minthogy a Nagy és Kiss Ügyvédi Iroda egy adott peres eljárásban rávette az adott járásbírságot, hogy az újPp. szerinti kötelmi jogi perben ne függessze fel az eljárást az EUB C-932/19. sz. alatti eljárása kapcsán.

A perbeli beadványában az ügyvédi iroda alkalmazott ügyvédje nem mást állított:

 

“Felperesi jogi képviselő … rendkívül nehezen értelmezhető, nagyrészt összefüggéstelen és irreleváns hivatkozásokkal teletűzdelt – a per tárgyalásának felfüggesztése iránti kérelme kapcsán nyilatkozunk, hogy meglátásunk szerint jelen eljárást a T. Járásbíróságnak nem szükséges felfüggesztenie a C-932/19. sz. EUB döntés meghozataláig.

Korábbi előkészítő iratunkban már részletesen kifejtettük, hogy a felperesek által hivatkozott EUB döntések  alapjaiban nem változtattak a szerződéses kockázatok feltárásával kapcsolatos bírói, kúriai megítélésen, követelményeken így a 2/2014-es és 1/2016-os számú PJE határozatok továbbra is irányadónak tekintendők.

…

Meglátásunk szerint

- az eddigi EUB döntések nem biztosítanak merőben új vagy sokkal szélesebb körű jogalapot a fogyasztók számára perlésre,

- a már folyamatban lévő perek gyorsabb lezárását nem segítették elő az eddigi EUB döntések,

- összességében az EUB döntések a devizahitel-szerződések megítélését, a bírósági gyakorlatot nem változtatták meg.”

 

Az eljáró alkalmazott ügyvédnek részben igaza van. Nemzeti bíróságaink egyszerűen  ignorálták a közösségi jogot, és a politikai hatalommal a hátuk mögött bármilyen gátlástalan mellébeszélést megengedtek maguknak. Ennek ténybeli alátámasztását szolgálja tanulmányom, ugyanis az abban foglalt jogismertetés – és nem szubjektív vélemény – pont azt mutatja be, támasztja alá, a tagállami jogalkalmazás még most is súlyosan sérti a közösségi jogot.

 

A Nagy és Kiss Ügyvédi Iroda szakmai gyakorlatát csak a sajtóból ismerhettem meg eleddig. Immáron érzem az egész lényegét is.

 

 

 

 

Magyar Köztársaság EU csatlakozásának jogi hatásai 2020_02_02

Tisztelt Olvasóim!

A deviza alapú hitelekkel kapcsolatos jogvitákban közel 10 éven keresztül rengeteg tanulmányt írtam, vagy álltam bele kényszeredett jogvitába a Kúriával, egyéb bíróságokkal. Ennek most vége szakad, ugyanis nem maradt eszközöm a magányos harcban a bíróságok és a kamarák ellen, ahol sokkal fontosabbnak látszik belesimulni a NER-be, mintsem kiállni a jog érvényesüléséért.

Olyan mély szintre jutottunk, hogy egy tárgyalási jegyzőkönyv vezetéséért is meg kell harcolnom, melynek a vége rendszerint rendbírság, vagy kamarai feljelentés. Arról pedig ne is beszéljünk, hogy érvényesülnie kellene a fogyasztói jogoknak. Az EUB ítéleteket pedig zokszó nélkül illene alkalmazni az EU csatlakozásunktól fogva.

 

Magányos harcom kilátástalan állapotba került, ugyanis a kamarám vezetősége a fenti tárgyú bírósági panaszokat oly előszeretettel vizsgálgatja, hogy szem elől tévesztik a kamara alapelvét, Alapszabályát:

2. Az ügyvédi kamara az ügyvédi tevékenységről szóló törvényben, valamint a Magyar Ügyvédi Kamara szabályzataiban meghatározottakon túlmenően ügyvédek hivatásrendi irányításával, érdekképviseletével kapcsolatos alábbi közfeladatokat látja el:

a) gondoskodik tagjai jogainak védelméről, elősegíti a kötelezettségeik teljesítését,

b) kérelemre közreműködik a tagjai, illetve az ügyvédi tevékenység általa nyilvántartásba vett gyakorlói közötti érdekkonfliktusok feloldásában,

c) képviseli az ügyvédi tevékenység általa nyilvántartásba vett gyakorlói érdekeit,

 

Fentiek alapján hadd szögezzem le, ebből én nem vettem észre semmit.

Az alábbi linkre kattintva elérhető a fenti tárgyban keletkezett levelem a kamara elnökének címezve:

Dr. Varga Attila elnök részére levél 2019_07_07

Tisztelettel:

Dr. Marczingós László

ügyvéd

 

 

 

KÚRIA

1055 Budapest, Markó u. 16.

 

Dr. Darák Péter

Elnök úr részére

elnö[email protected]

 

 

 

 

Tisztelt Elnök Úr!

 

 

2017. február 1-jén kerestem meg Önt a 6/2013. PJE határozat megszületésének körülményeivel kapcsolatban, ugyanis nem volt fellelhető sehol az a releváns joggyakorlat-elemző csoport összefoglaló véleménye. A Bszi. 30.§ (1) bekezdése szerinti jogtudományi igényességű anyag más kardinális kérdéseket felvető ügyekben megszokott volt, így forgatom – szükség szerint – a Kúria honlapján azon részt, melyben ismertetik „a joggyakorlat-elemző csoportok vizsgálati eredményeinek összefoglalói”-t.

 

Több remek anyag van ezek között, mint példának okáért „Az ítéleti bizonyosság elméleti és gyakorlati kérdései” tekintetében, avagy „A perorvoslati bíróságok hatályon kívül helyezési gyakorlata” tárgyában szültetettek, azonban a 6/2013. PJE határozatot megelőző előkészítő anyag egyszerűen nincsen.

 

Itt szeretném Önt emlékeztetni, hogy a jogállamiság alkotmányos ismérvei mentén értelmezhetetlen volt a Kúria azon mulasztása, hogy nem adta ki az előkészítő anyagot, így a Kúria, mint felülvizsgálati bíróság a Pfv.IV.21.749/2016/9. sz. alatti határozatában kötelezte a Kúriát az igényelt közérdekű adatok kiadására.

 

Az alperes, azaz a Kúria képviselője dr. Vasady Lóránt bíró volt, aki még törvényszéki bíróként olyan szemléletet képviselt, mely szerint kizárt volt a különnemű árfolyamok alkalmazásának, illetve az egyoldalú szerződésmódosítás jogának a tisztességtelensége, semmissége. A példa kedvéért hivatkozott 5.G.40.080/2013/14. sz. alatti határozat indokolása szerint a szerződés nem a jogalkotó akarata és a jogtudományi axiómák szerinti egybehangzó akaratnyilvánítással [rPtk.205.§ (1) bekezdése] jön létre, hanem: „a rendelkezésre álló bizonyítékokat egyenként és a maguk összességében értékelve megállapítható volt, hogy a perben támadott kölcsönszerződés – írásban – létrejött és az közokiratba foglalásra is került. Az alperes képviseletében eljáró személyek meghatalmazással rendelkeztek, míg a közjegyzői okirat alátámasztotta, hogy az írásbeli szerződés a peres felek akaratát tükrözi.”

 

A perben megtett felperesi tényállítások mentén a bíróság egyáltalán nem kívánt lefolytatni bizonyítást, hiszen: „A bíróság a további bizonyítást, mint szükségtelen bizonyítást mellőzte a Pp. 3. § (4) bekezdése alapján arra figyelemmel, hogy a perben jogkérdésben kellett állást foglalni, és az indítványozott bizonyítás eredményétől e körben további releváns adat nem volt várható. Megnyugtatóan állást lehetett foglalni abban a körben, hogy létrejött-e a szerződés, illetőleg mely tartalommal jött létre a szerződés, illetőleg azzal összefüggésben érvénytelenségi ok fennáll-e, vagy sem.”

 

A további bizonyítás tekintetében a magánokirat és a közokirat volt a felhasznált bizonyíték, melyet a bíróság mérlegelt. Az ítélet indokolásából az következik, hogy a bíróság szerint közokirattal szemben sem illeti meg az ellenbizonyítás a fogyasztót.

 

Dr. Vasady Lóránt bíró úr neve nem releváns, azonban pusztán annak a ténye, hogy ő képviselte a közérdekű adat kiadása iránti perben a Kúriát, példa értékűvé tette a felfogást. Így kénytelen-kelletlen, de ez lesz a vezérfonalam az alábbiakban.

 

A példaként felhozott elsőfokú határozat 2014. március 27. napján született. (Megjegyzem, hogy a Fővárosi Ítélőtábla 16.Gf40.161/2015/5. sz. alatti ítéletével helybenhagyta az elsőfokú határozatot 2015.09.22. napján.)

 

Jómagam 2008-ban indítottam az első jogvitát bíróság előtt, mely az un. deviza alapú hitelezés kapcsán keletkező kötelmi jogi problémákat érinti. Az elmúlt 10 évben töretlenül az alábbi tényeket állították a fogyasztók a jogvitákban:

 

a)      Egyedileg megtárgyalták a felek a kölcsön meghatározott forint összegét, és e körben a kamat és futamidő adatainak összevetésével tudták meghatározni azon havonta fizetendő törlesztő összeg maximumát, mely kapcsán kötelezettséget tudtak vállalni az adósok. A fogyasztók egyértelművé tették minden esetben azt, hogy bizonyos összeg felett már nem képesek a teljesítésre. Ennek kapcsán volt hivatott a hitelképességi vizsgálat a leendő adós fizetési képességét felmérni, és limitálni. Milyen összeghatárig mehetnek el a felek a lényeges szerződéses feltételek meghatározását illetően.

b)      Fentiekből következendően a bank által ajánlott kamatmérték általános szerződéses feltételnek minősült, miként a futamidő már egyedileg megtárgyalt volt – hacsak az adott bank nem tette banki termékében meg nem választhatóvá azt.

c)      Tipikusan ászf-nek minősültek a mellékszolgáltatások, a technikai részletek, folyósítási feltételek, így kiemelten a közjegyzői okiratba foglalt tartozás elismerése is – a szolgáltatás megvalósulását megelőzőleg.

 

A jogtudomány abból indul ki, hogy a felek együttműködni kötelesek szerződéskötésük során, és a jogalkotó elvárja a modern jogok esetében is, hogy a szerződéses akaratukat megfelelően artikulálják a felek. Ugyanis az olyan feltétel meghatározása, mely el nem hangzik, meg nem ismerhetővé válik, rejtve marad és közömbössé válik a szerződés tartalma szempontjából.

 

Való igaz, hogy a magyar polgári jog a jognyilatkozati elvet tartja elsődlegesnek, de az akarati elvet sem mellőzi, ugyanis a megtett jognyilatkozatok tartalmát a fogyasztó feltehető akarata szerinti értelmezést kell elfogadni. [rPtk.207.§ (1) és (2) bekezdése]

 

A kötelmi jogi alapműveltség körébe tartozó axiómák szempontjából az kellett volna egy jogelemzés során feltárni, hogy a bírósági gyakorlat a kötelmi jogi perekben miként alkalmazza a rPtk. 205.§ (1) bekezdéséhez fűződő kötelezettségét. Azaz miként állapítja meg ítéleti tényállását a szerződést keletkeztető jogi tények vonatkozásában. A jogalkotó a felek megállapodását minősíti szerződést keletkeztető ténynek.

 

A megállapodás több módon, formában jöhet létre, mely a meghatározható tartalommal bíró jognyilatkozatok hatályosult közlését jelenti. Magyarul, elmondják a felek egymásnak, mit akarnak, miből engednek, miből nem, és az artikulált szándékok egybehangzása esetén a konszenzus kialakul. A magyar magánjog ebből soha nem engedett, ad maximum abban volt jogtörténeti változás, hogy az akarati és nyilatkozati elvek miként kerültek előtérbe, vagy háttérbe.

 

A bíróságok az állított semmisségi okok felől csak úgy képesek dönteni, ha megismerik a felek előadása révén a szerződést keletkeztető jogi tényeket. Ergo, a felperes eljárást megindító beadványában, majd előadott keresetével összefüggésben tényeket köteles állítani, majd az alperes érdemi perbebocsátkozásakor az állított tényeket elismerni, vitatni, utóbbi esetben azt indokolni, mely okszerűen ellentétes tartalmú tények állítását jelenti.

 

Az eltelt 10 év perjogi tapasztalata azt világítja meg, hogy az un. deviza alapú kölcsönökkel kapcsolatos jogvitákban az alkotmányos alapelveket és a Pp. stricht rendelkezéseit a bíróságok újraértelmezni igyekeznek.

 

Az ítéleti bizonyosság elméleti és gyakorlati kérdései tárgyban 2017. októberében megszületett Összefoglaló vélemény a rendelkezési elv kapcsán kiemeli:

 

„A polgári per alapjául szolgáló anyagi jogi jogviszonyok legfőbb meghatározó tényezőinek – azaz a felek egyenjogúsága és mellérendeltség elvének – közvetlen és alapelvi szintű perjogi megjelenése a rendelkezés elve. Alkotmányjogi megközelítésben a perbeli rendelkezési jog az un. általános személyiségi jog egyik aspektusának, az önrendelkezési jognak a perjogi vetülete, amely tartalmilag az anyagi jogi igény érvényesítésével való általános rendelkezési jogot jelent. [8/1990.(IV.23) AB határozat, 1/1994.(I.7.) AB határozat] Az eljárásjogi alapelvek oldaláról a rendelkezési jog a tisztességes eljárás egyik alappillére, egyben az eljárási igazság tartalmi tényezője, mivel mindkettőnek lényeges eleme a fél teljes és szuverén perbeli rendelkezési jogának biztosítása. Legfontosabb eleme, hogy a fél szabadon dönthet a bírósághoz fordulásról, vagy az ún. negatív szabadság jogáról, amely a cselekvéstől való tartózkodás szabadságát jelenti számára. A rendelkezési jog része a kérelemre való eljárás elve, amely szerint a fél a perbeli jogaival szabadon rendelkezhet, ezáltal alapvetően meghatározhatja a peres eljárás tárgyát és kereteit. A bíróság ugyanis csak akkor és csupán annyiban köteles eljárni, amennyiben a fél ezt igényli és határozott kérelem formájában kifejezésre juttatja. A bíróság ehhez a kérelemhez kötve van, csak az abban foglaltakról dönthet, melyet azonban minden részére kiterjedően köteles kimeríteni, továbbá határozata azon túl nem terjeszkedhet. A rendelkezés joga a polgári per teljes tartama alatt, így a jogorvoslati eljárásban is érvényesül. Ennek ellenére domináns módon a kereseti kérelem és ellenkérelem formájában jelenik meg. Előbbinek tartalmaznia kell az érvényesíteni kívánt jogot, amelyhez az eljárást megindító beadványban még elegendő az azonosításhoz szükséges adatok megjelölése. Ebből a perfelvételi tárgyaláson a bíró és a felek együttműködésének eredményeként alakulnak ki, majd rögzülnek a per anyagi jogi keretei. Ennek a bizonyítási eljárás lefolytatása, valamint szükséges és lehetséges mértéke szempontjából az a jelentősége, hogy konkrét döntési kötelezettséget megalapozó módon itt jelennek meg azok az anyagi jogi normák, amelyek meghatározzák a jogvita elbírálása szempontjából releváns és bizonyításra szoruló tényeket. Végül a rendelkezési joggal kapcsolatban szükséges rámutatni, hogy az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint ez a jogosultság eljárásjogi eszközökkel nem korlátozható. A per megindulását követően azonban nem ütközhet sem harmadik személyek jogos érdekeibe, sem a közérdekbe. Emellett az eljárási normák anyagi jogi meghatározottsága miatt az anyagi jogi szabály kógens rendelkezése érintheti az abból származó igény érvényesítésének szabadságát is.

http://www.kuria-birosag.hu/sites/default/files/joggyak/osszefogl_velemeny_iteleti_bizonyossag.pdf

 

In medias res kötelességem közbevetni, hogy máig bevette szokás a különböző szintű bíróságokon, hogy a DH törvények láncolatára hivatkozva kötelezik a fogyasztókat tény- és jogállításaik megváltoztatására annak érdekében, hogy a bíróságoknak kell kelljen dönteniük olyan semmisségi okok kapcsán, melyeket a jogalkotó nem oldott fel. Ugyancsak élő bírói gyakorlat a permegszüntetés nem létező lehetőségének gyakorlása annak érdekében, hogy szintén ne kelljen semmisségi okokat elbírálni.

 

„Az előbbiekben vizsgált rendelkezési elv – a per anyagi jogi kereteinek meghatározásán keresztül – elvezet a jogvita elbírálására irányadó anyagi jogi normához, amely meghatározza azokat a releváns tényállási elemeket, amelyek fennállása esetén a bíróság jogkövetkezményt alkalmazhat. E megközelítésben a rendelkezési elv arra a kérdésre ad választ, hogy a norma oldaláról nézve, adott jogkövetkezmény kiváltásához, általánosságban mely tényállási elemek bizonyítása szükséges.”

 

Az alábbiak kiemelése még fontosabb:

 

„Ezzel szemben a tárgyalási elv a bíróság számára abban a kérdésben nyújt eligazítást, hogy a felek nyilatkozatai és indítványai alapján, az adott tényállási elemek megállapításához, konkrét módon milyen bizonyítási cselekmények foganatosítására nyílik eljárásjogi lehetősége. Mindkettő közös forrása a felek perbeli önrendelkezési joga, melynek alapján mind a perbe vitt jogaikat, mind pedig bizonyítékaikat maguk határozhatják meg. Ebből következően a tárgyalási elv determinálja a felek és a bíróság közötti feladat-megosztást, mely szerint a per alapjául szolgáló tények állítása és az azokat alátámasztó bizonyítékok bíróság elé tárása a peres felek alapvető kötelezettsége. A bíróság pedig csak a felek által felhívott, előadott vagy megjelölt tények és bizonyítékok alapján határozhatja meg az érdemi döntését megalapozó ítéleti tényállást. Az ítéleti tényállás ugyanis csak a felek által előadott, vagy hivatkozott tényeken alapulhat. Emellett a felek nyilatkozata abból a szempontból is meghatározza a bíróság munkáját, hogy abból derül ki, mely tények azok, amelyeket kölcsönösen elismernek és így bizonyításra nem szorulnak, mert azokat a bíróság valónak fogadhatja el. A felek egyező előadásának hiányában azonban a releváns tényekre bizonyítást kell felvenni.”

 

A rPp. szabatosan meghatározza tehát a felektől elvárt perjogi magatartást. Ha a felperes nem állít tényeket, akkor a keresetlevele hiányos, így az idézés kibocsátása lehetetlen, hiszen az alperes nem képes megismerni, milyen állított tényekkel szemben szükséges ellentétes tartalommal bíró tényeket előadni. Ám az alperes érdemi perbebocsátkozása során perjogi eszközökkel nem kikényszeríthető az alperesi védekezés a tények kapcsán. A Pp. a bíró aktív eljárását teszi kötelezővé a nem vitatott, vagy nem indokoltan vitatott tények kapcsán jelentkező perjogi következmények tárgyában.

 

Fentiek azt jelentik, hogy a rendelkezési és tárgyalási elvek mentén elképzelhetetlen egy per tényállítások nélkül. Márpedig a töretlen bírói gyakorlat azt mutatja meg, a bankok részéről sem fel- sem alperesi pozícióban nem megkövetelt a tények állítása, ha léteznek okiratok, azaz bizonyítási eszközök. Csakhogy a bizonyítékok egy állított tény kapcsán bírnak jelentőséggel. A bizonyíték nem lehet maga az állított tény, ahogyan egyébként ez tipikusan jelentkezik a közjegyző által készített okiratok kapcsán. Ugyanis a Ktv. 120.§ (1) bekezdése szerinti taxatíve felsorolt magatartás igazolt vagy kétségbe nem vont tanúsítása esetén minősül a közjegyző által készített okirat közokiratnak. Ha elmarad a bizonyítás, abban az esetben a Ktv. 131.§ alapján az okirat nem minősül közokiratnak. Márpedig a közjegyző tanúvallomása nem képes azt igazolni, hogy a közjegyző jogkövető magatartást valósított meg: ugyanis a bizonyításra szoruló tény és a bizonyíték nem olvadhat össze.

 

A kötelmi jogi perekben tehát a bíróság csak abban az esetben dönthet az állított semmisségi ok felől, ha a felek tényállításai, tényvitatásai mentén képes a bizonyításra szoruló tényeket meghatározni és azzal kapcsolatban a felek által felajánlott bizonyítás körében folytatott eljárási cselekmények adati alapján meggyőződni egy állított tény valóságáról.

 

A 2013. december 2. napján kelt Összefoglaló vélemény „A perorvoslati bíróságok hatályon kívül helyezési gyakorlata” kapcsán kiemeli:

 

„Ezt a célt szolgálja annak kimondása, hogy a bíróság a polgári jogvitát kizárólag erre irányuló kérelem alapján bírálja el. Ilyen kérelmet csak a vitában érdekelt fél terjeszthet elő, melyet a bíróság annak tartalma szerint vehet figyelembe, de ahhoz kötve van [Pp. 3. § (1) és (2) bekezdései]. A jogvita elbírálásához szükséges bizonyítékok rendelkezésre bocsátása főszabályként ugyancsak a felek joga és kötelessége. A jogvita eldöntéséhez szükséges tényekről, a velük kapcsolatos bizonyítási teherről, valamint a bizonyítás sikertelenségéről azonban a bíróság a feleket tájékoztatni köteles. [Pp. 3. § (3) bekezdése]

 

Ennek érdekében, a gondosan és körültekintően előkészített tárgyaláson foganatosítani kell a felek személyes meghallgatását, ki kell kérdezni őket a kérelmeikről, az azok mögött álló eseményekről, azok bizonyítékairól, a kérelmükkel elérni kívánt céljaikról. Az elhangzottak tartalom szerinti értelmezésének eredményeként állhat elő az a helyzet, hogy a bíróság „képbe kerül”, képet alkothat magának a felek jogvitájáról. Itt hangzanak el megfelelő tartalommal és kellő részletességgel azok a tények és nyilatkozatok, melyek a bíróság munkájának központi elemét alkotják. Meghatározzák az érdemi döntés, valamint az ahhoz szükséges bizonyítási eljárás irányát és kereteit. Ez a bíróság Pp. 3. § (3) bekezdésében meghatározott tájékoztatási kötelezettségének kiinduló pontja. Ekkor kerül a bíró abba a helyzetbe, hogy körvonalazhatja magában a felek jogviszonyának számba jöhető minősítéseit, az ennek alapján alkalmazható anyagi jogi szabályokat és az azokban meghatározott jogkövetkezmények levonásának törvényi feltételeit. Ekkor válik esedékessé, hogy tájékoztassa a feleket a bizonyításra szoruló tényekről, a bizonyítási teherről és a bizonyítás sikertelenségének következményeiről [Pp. 3. § (3) bekezdése]. Az eljárásnak ebben a szakaszában a bíróságnak a feladata az, hogy felépítse a kapcsolatot a fél által előadott tények, valamint az anyagi jogi normában megfogalmazott tényállási elemek között. Egyik peres fél sem tartható bizonytalanságban abban a kérdésben, hogy a bíróság a per eldöntése szempontjából milyen tényeket tart fontosnak. Ennek hiányában nem lehet tisztában azzal, hogy bizonyítási kötelezettségének milyen irányban és milyen körben köteles eleget tenni.”

http://www.kuria-birosag.hu/sites/default/files/joggyak/osszefoglvelemeny.pdf

 

Tehát fogalmilag kizárt, hogy bármely bíró komolyan gondolja egy perben, vagy egy jogegységi eljárásban, hogy a megkerülhető a rendelkezési elv, a tárgyalási elv, illetve az ítéleti tényállás meghatározása érdekében a bizonyításra szoruló tények meghatározásának szükségessége. Márpedig a hivatkozott példa és az ítéletek túlnyomó többségében ez történik, ugyanis a bírák az ítéleti tényállás részévé nem a felek által előadott, és bizonyított tényeket helyezik, hanem a 6/2013. PJE határozat szövegét. Ennek indokául arra hivatkoznak, hogy az Alaptörvény alapján kötelesek az abban foglaltak alkalmazására. Ez jogállamiságot tagadó érvelés, de a kérdés úgy merül fel, valóban ez volt a T. Kúria akarata?

 

Tehát, axiómaként kell elfogadni, hogy egy polgári per elképzelhetetlen a felek tényállításai nélkül [rPp. 121.§ (1) bekezdésének c) pontja, 139.§, rPp. 3.§ (3) bekezdése, rPp. 141.§ (1) és (2) bekezdése, rPp.163.§ (1-3) bekezdései]. Ugyanis állított tények hiányában nem értelmezhető a bizonyíték sem, hiszen állított tény hiányában nincs mit igazoljon a bizonyíték. Márpedig a az un. deviza alapú szerződésekkel kapcsolatos jogvitákban a pénzintézetek, pénzügyi vállalkozások, faktor cégek semmilyen tényállításra nem képesek, és ennek egyszerű oka van:

 

A banki terméket olyan felső szinten alakították ki, mely döntési, előkészítési folyamat még fiókvezetői szinten sem volt megismerhető, átlátható. Azonban az ügyfelekkel fiókszinten kellett tárgyalni, ellenben a blanketta iratok tartalmát, azaz az általános szerződéses feltételeket nem ott határozták meg. Sőt, fiókszinten az iratok tartalmában sem eszközölhettek változtatásokat. A bankok az ügyfelekkel való tárgyalás feladatát előszeretettel kiszervezték, mely egyfelől tehermentesítette a bankfiókokat, másfelől horribilis jutalékkal kecsegtette a brókereket, ügynököket. Ez azonban nem adhat felmentést a jog azon társadalmi rendeltetése szerinti cselekvési kényszer alól, hogy a felek – és képviselőik – tárgyalják meg egymással a szerződéses feltételeket.

 

Az un. deviza alapú hitelezés első banki terméke – nem vitathatóan – az első Orbán-kormány regnálásának második felében jelent meg, amikor a költségvetési kamattámogatású lakáshitelek tömege ugyan némiképpen felpörgette a gazdaságot, csak az államkasszát kiapasztotta. Ha a kormányzat elveszi a kamatok támogatását, akkor a kereskedelmi bankok a jegybanki alapkamat szintje fölött határozzák meg majd a betéti kamatokkal együtt a kölcsönök kamatait is, ergo, senki nem fog hitelért folyamodni. Az MNB adatai szerint így alakultak a jegybanki alapkamatok 2000 és 2007 között, a félévek utolsó napjaiban, melyhez hozzáillesztem az aznapi MNB CHF árfolyamot is:

 

2000. december 31.    -           14,50%                       -           173,92.-

2001. június 30.          -           11,00%                       -           160,12.-

2001. december 31.    -             9,75%                       -           166,23.-

2002. június 30.          -             9,00%                       -           166,16.-

2002. december 31.    -             8,50%                       -           162,37.-

2003. június 30.          -             9,50%                       -           171,61.-

2003. december 31.    -           12,50%                       -           168.30.-

2004. június 30.          -           11,50%                       -           165,64.-

2004. december 31.    -             9,50%                       -           159,34.-

2005. június 30.          -             7,00%                       -           159,64.-

2005. december 31.    -             6,00%                       -           162,33.-

2006. június 30.          -             6,25%                       -           179,88.-

2006. december 31.    -             8,00%                       -           156,99.-

2007. június 30.          -             7,75%                       -           148,45.-         

2007. december 31.    -             7,50%                       -           152,42.-

 

Jól látható, hogy a jegybank az alapkamatot csökkentette, a forint pedig erősödött a svájci frankhoz képest. Valójában azonban érdemi elmozdulás csak 2007. évben történt.

 

Egy 2005. márciusi cikk szerint – példának okáért – az MKB Bank a lakossági kölcsönök kamatait
13- 18% közé csökkentette. Ehhez képest volt kedvezőbb a „deviza alapú” kölcsön kamata. Ha a jegybanki alapkamat 2005. márciusában 9,50%, akkor hogyan lehet a „deviza alapú” kölcsön kamata alacsonyabb ennél? http://www.origo.hu/gazdasag/hirek/20050304lassan.html

 

Egyértelmű volt, hogy a gazdasági folyamatok lényegét az adósok nem láthatták át, még a vállalkozások vezetői sem. Egy azonban biztos, 2008. őszétől a forint elértéktelenedése folyamatossá vált, a CHF 170-180.- körüli árfolyamra váltott a 150.- helyett. 2009. év elejére pedig már 200.- fölötti lett a frank árfolyama. Ez pedig 33%-os gyengülést jelentett. 2009. év végére még a kormány és a jegybank megpróbálta erősíteni a forintot, ami a második Orbán-kormány hatalomra kerülésekor semmivé foszlott, és a forint tartósan 200.-HUF/CHF érték felett állt be, egészen 2011 nyaráig, amikor elszabadult minden.

 

Fentiekből egyértelműen látható az a közgazdasági axióma, hogy egy adott kormányzat és a jegybank az állam devizájának értékét befolyásolni képes több eszközzel. A kereskedelmi bankok hitelpolitikájukat a gazdasági folyamatokhoz illesztik, és professzionális tudásuk, eszközeik révén túl is képesek élni a válságokat. Pláne akkor, ha a magyar banki volumen EU szinten egyáltalán nem jelentős, szinte marginális.

 

A „deviza alapú” hitelezés előtt is volt gondjuk a bankoknak a refinanszírozással, azonban a deviza ügyletek kockázatait saját vállalati kockázatuk körében kezelték, eszük ágában sem jutott egy az egyben kiterhelni az adósokra. Az un. rendszerváltást követően a lakossági forint finanszírozás mellett nem nyert teret a deviza hitelezés, hiszen okszerűen nem volt deviza forrása a lakosságnak. A nem hagyományos banki kölcsönügyletek kapcsán azonban a társadalom hamar rátalált az értékállandósági kikötés feltételeire, hiszen egyáltalán nem lehetett előre megjósolni, hová esik a forint értéke:

 

 

 

Devizaárfolyamok a hónap utolsó napján (középárfolyam forintban)
Időszak		Svájci frank
1988.	január	34,96
	június	33,27
1989.	január	34,01
	június	36,82
1990.	január	42,07
	június	45,69
1991.	január	55,23
	június	49,83
1992.	január	54,18
	június	56,82
1993.	január	56,76
	június	61,07
1994.	január	68,11
	június	75,82
1995.	január	87,15
	június	109,24
1996.	január	119,55
	június	122,20
1997.	január	119,31
	június	128,51
1998.	január	141,10
	június	143,78
1999.	január	154,59
	június	155,76
2000.	január	158,68
	június	166,90
2001.	január	173,59
	június	160,12
2002.	január	165,09
	június	166,16
2003.	január	166,27
	június	171,61
2004.	január	169,76
	június	165,64
2005.	január	158,56
	június	159,64
2006.	január	162,45
	június	179,88
2007.	január	158,82
	június	148,45
2008.	január	161,47
	június	147,72
2009.	január	198,69
	június	178,67
2010.	január	184,53
	június	216,67
2011.	január	212,46
	június	219,92
2011.	október 27.	245

 

Pontosan létható, hogy egy rövid periódus kivételével a forint értéke folyamatosan zuhan a svájci frankhoz képest. A társadalom csupán abban bízhatott, hogy az EU csatlakozás meghozza rövidtávon az euro övezethez való csatlakozást is. A lakossági bizakodással szemben a kormányzat és a bankrendszer azonban tényeken alapuló szakmai következtetéseket volt köteles levonni gazdasági folyamatokból, így a bizakodás a tőlük nem elfogadható.

 

Kis kitérő után kell visszazuhanni a valóságba, mégpedig az EU csatlakozáshoz. Az EUMSz 23. cikke alapján eljáró Tanács és EU Parlament jogalkotási eljárásában fogadhat el Irányelveket, és ez az Irányelv az EU jogának része. A tagállam ezen Irányelveknek megfelelő normákat köteles saját jogába átültetni, harmonizálni. Erre került sor nálunk is.

 

Az EUMSz 267. cikke alapján az EUB az Irányelv értelmezését adja annak gyakorlati alkalmazási nehézségei esetén. Mivel a tagállam köteles átültetni saját jogába az Irányelv rendelkezéseit, így a tagállami anyagi jog értelmezése kapcsán a tagállami bíróság jogértelmezése nem térhet el az EUB értelmezésétől.

 

Amennyiben a tagállam vagy annak bírósága másként értelmezi az Irányelv alapján kodifikált tagállami normát, úgy a tagállami bíróság ítélete nem csupán a tagállami jog tekintetében jelent contra legem jogalkalmazást, hanem az EU joga tekintetében is. És az EU joga magasabb szintű, mint a tagállami jog. Az EU joga ellenében a tagállami jog nem hathat, az nem bír hatállyal. Az EUMSz így rendelkezik:

 

288. cikk

(az EKSz. korábbi 249. cikke)

Az Unió hatásköreinek gyakorlása érdekében az intézmények rendeleteket, irányelveket, határozatokat, ajánlásokat és véleményeket fogadnak el.

A rendelet általános hatállyal bír. Teljes egészében kötelező és közvetlenül alkalmazandó valamennyi tagállamban.

Az irányelv az elérendő célokat illetően minden címzett tagállamra kötelező, azonban a forma és az eszközök megválasztását a nemzeti hatóságokra hagyja.

 

289. cikk

(1) A rendes jogalkotási eljárás rendeleteknek, irányelveknek vagy határozatoknak a Bizottság javaslata alapján, az Európai Parlament és a Tanács által történő közös elfogadásából áll. Ezt az eljárást a 294. cikk határozza meg.

(2) A Szerződések által külön meghatározott esetekben rendeleteknek, irányelveknek vagy határozatoknak a Tanács közreműködésével az Európai Parlament által történő, vagy az Európai Parlament közreműködésével a Tanács által történő elfogadása különleges jogalkotási eljárásnak minősül.

(3) A jogalkotási eljárás keretében elfogadott jogi aktusok jogalkotási aktusoknak minősülnek.

(4) A Szerződések által külön meghatározott esetekben jogalkotási aktusok a tagállamok egy csoportjának vagy az Európai Parlamentnek a kezdeményezésére, az Európai Központi Bank ajánlására vagy a Bíróság, illetve az Európai Beruházási Bank kérelme alapján is elfogadhatók.

 

291. cikk

(1) A tagállamok nemzeti jogukban elfogadják a kötelező erejű uniós jogi aktusok végrehajtásához szükséges intézkedéseket.

 

Nem vonható kétségbe az, hogy a tagállami bíróság ítélkezési tevékenysége körében mellőzi az EUB ítéletek anyagi jogi hatályát, és azokkal ellentétesen hozza meg döntését, azokkal szemben folytatja le az eljárást.

 

Jól látható Vasady bíró úr tevékenysége kapcsán is, hogy a magyar bíróságok igen lassan reagálták le a későbbi DH törvényekben megjelenő semmisségi okokat.

 

A 93/13/EGK Irányelv hatálya kapcsán a C-51/17. sz. alatti döntés egyértelművé tette, hogy az Irányelv és annak tagállami jogba való átültetése kapcsán a szerződés részévé váló, egyedileg meg nem tárgyalt általános szerződéses feltételek tisztességtelensége kapcsán az Irányelv rendelkezései alkalmazandóak. De a 3. pont szerint az EUB azt feltételezi, hogy a tagállami jogalkotás nem kíván eleve tisztességtelen feltételeket a fogyasztói szerződések részévé tenni. A DH törvényekben megmutatkozó tagállami jogalkotás azonban – mondom immáron én – nem az un. deviza konstrukció egészét, az ászf-ek teljességét érintik, hanem azokból csak egy elemet emeltek ki, a különnemű árfolyamok alkalmazását. Ennek oka nem más, minthogy jogelemző-csoport felállításának, és összevethető, nagyszámú bírósági döntés hiányában a Kúria egyáltalán nem lehetett tisztában azzal, az deviza konstrukció általános szerződéses feltételei milyen okozatosságot, mechanizmust rejtenek magukban. És ennek oka maga a tagállami bíráskodás felróható hiányossága, a tényállítások megkövetelésének hivatalbóli elvetése, ami következménye nem más, a sok tízezer perben nincsen egy ügy sem, ahol egy pénzintézet, vagy pénzügyi vállalkozás bemutatta volna a konstrukció sajátosságait.

 

A Kúria a 6/2013. PJE határozat elkészítésével helyettesítette a banki tényállításokat, és minden tényállítástól, jogvita tartalmától teljesen függetlenül – normajelleggel – határozta meg a felek akarata és akaratnyilatkozata tartalmát. Ez a PJE megszövegezéséből egyértelműen látszik. A PJE 2013. december 16. napján kelt. Ennek szakmai előzménye A Gárdos István – Nagy András szerzők által jegyzett, Hitelintézeti Szemle 2013. évi 5. számában megjelent tanulmány adta. Csakhogy az még nyárelőn történt. http://epa.oszk.hu/02700/02722/00068/pdf/EPA02722_hitelintezeti_szemle_2013_5_371-387.pdf

 

A 6/2013. PJE határozat kiemelte, hogy a hitelezők által deviza alapúnak, vagy deviza nyilvántartásúnak nevezett szerződések devizaszerződések. Erre nem vitatottan azért volt szükség, mert a tagállami jog nem ismerte a deviza alapú hitel fogalmát, így a Kúria rendszertani értelmezéssel határolta el az ügyletet a forint hiteltől. Csakhogy érdemben a jogegységi határozat az értékállandósági kikötés fogalmát határozta meg klasszikusan, melyről itt írtam:

 

„A deviza alapú hitelezés csalárdságai” http://www.donmarcello.hu/?p=2323

A publikáció a „Devizahitel?” címet viselő tanulmánykötetben is megjelent – több más, megfontolásra érdemes írással együtt. (2018. Rejtjel Kiadó, szerkesztette Kiss Zoltán László)

 

Nézzük meg a PJE szövegét:

 

„A hitel és kölcsönszerződések a Ptk. 522-523. §-a értelmében eltérő tartalmú szerződések, amelyek a gyakorlatban sok esetben nehezen elválaszthatóak. Az elhatárolásnak azonban a jogegységi indítványban felvetett kérdések megválaszolása szempontjából nincs jelentősége. Akár hitelszerződésnek, akár kölcsönszerződésnek nevezték a jogszabályok vagy a felek a jogviszonyukat, az adós olyan konstrukcióban szerezte meg idegen pénz időleges használatának a jogát, amelyben a kirovó és a lerovó pénznem eltér. Ez azt jelenti, hogy a felek a pénztartozást úgy határozzák meg, hogy az adós az esedékességkor annyit fog forintban fizetni (leróni), amennyi megegyezik a szerződésben tipikusan svájci frankban, euróban, jenben kirótt pénztartozással.”

 

Nem vitásan, ez a konstrukció egy általános szerződéses feltétel. És az a konstrukció annyira nem egyértelmű, hogy a Kúria Polgári Kollégiuma a kollégiumvezető indítványa alapján, a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. törvény (Bszi.) 34. § (4) bekezdés b) pontja alapján jogegységi tanácsként eljárva a deviza alapú kölcsönszerződésekkel kapcsolatos perekben felmerült egyes elvi kérdések tárgyában a joggyakorlat továbbfejlesztése érdekében hozta meg jogegységi határozatát. Azaz, nem volt elég ahhoz egy normál járásbíró, vagy törvényszéki bíró, hogy megértse a konstrukciót, magának a Kúriának kellett mindenkinek jól elmagyaráznia mindazt, amelyet egy átlagos adósnak percek alatt helyesen kellett felmérnie és értelmeznie.

 

Emeljük ki azonban, a rPtk. 207.§ (1) bekezdése nem azt tartalmazza, hogy a szerződő fél jognyilatkozatának tartalmát a 6/2013. PJE határozat tartalma szerint kell értelmeznie, hanem a mások szerződő fél, a fogyasztó értelmezése szerint. És a Kúria nincsen abban a helyzetben, hogy fogyasztó helyébe illessze magát normatív jelleggel! Ha ez így lenne, akkor az EUB C-51/17-es határozatának első bekezdése máris téves felvetésen alapul, a jogalkotónak és a Kúriának a tisztességtelen jogi tények fenntartása áll érdekében, nem a semmisségi okok feloldása. Ugyanis milyen TÉNYT állít a Kúria?

 

„A deviza alapú kölcsönszerződés megkötésekor a kölcsönvevő szándéka arra irányult, hogy forintban jusson a kölcsönhöz és tartozását is forintban fizesse vissza, kamatfizetési kötelezettsége ugyanakkor a szerződéskötés idején jellemző forint kölcsönre irányadó kamatnál jelentősen alacsonyabb legyen. Ezen elvárásnak felelt meg a deviza alapú hitelezés konstrukciója, melynek alapjául a Ptk. 231.§-ának szabályai szolgáltak.”

 

Ha egyszer egy magyar bíróság venné a fáradtságot és érdeklődést mutatna annak irányában, hogy az adós, a fogyasztó akarata mire irányult, akkor megkérdezné, hogy a felperes/alperes mit állít. Másfelől a Kúria pont saját hibájába esik, az akarati elvet és a nyilatkozati elvet keveri, mely jogegységi határozat szintjén nem megengedhető. A fogyasztó érdeke és szándéka az volt, így életszerű, hogy minél alacsonyabb havi törlesztő részlet mentén kapjon minél magasabb kölcsönösszeget. A különböző ajánlatokat is e feltételek mentén tudta és akarta összehasonlítani. Csakhogy az, ki mit akart, közömbös, ugyanis a jognyilatkozati elv mentén az számít a szerződés tartalma szempontjából, ki, mikor, milyen tartalommal tett hatályosult akaratnyilatkozatot. A fogyasztó, az adós nem a kamat volumenében gondolkodott, hanem a havi részletek elviselhetőségében, ugyanis a fogyasztói források végesek, pláne ismervén a magyar gazdaság azon határozott szándékát, hogy az alkalmazotti béreket a nyomor szintjére redukálja.

 

A Kúria olyan tényállítást is tett, melyet maga az élet cáfol:

 

„A deviza alapú kölcsön mögött – figyelemmel a pénzügyi intézményekre vonatkozó közjogi jellegű szabályokra – devizaforrás áll.”

 

Ez egyszerűen nem igaz. Az értékállandósági kikötés lényege az, hogy a deviza csak egy mérce, melyhez a felek szolgáltatása és ellenszolgáltatása igazodik. A kölcsönösszeg szolgáltatásakor azonban a forint más értéken viszonyul a devizához, mint az adós ellenszolgáltatásakor. Mint fentebb bemutattam, a magyar gazdaságtörténet hagyományai szerint a forint folyamatos elértéktelenedése mellett nem lehetett alappal számolni az adósi kötelem emelkedésének hiányával. A rossz, kedvezőtlen gazdasági folyamatot csak az EUR bevezetése állíthatta volna meg, ám ez a politikai elitnek nem volt érdeke – tegyük hozzá, a bankoknak sem.

 

Értékállandósági kikötés esetében teljesen felesleges arról beszélni, hogy milyen fedezete van az ügyletnek, hiszen a hitelező a rendelkezésére álló forint összeget szolgáltatja. Csakhogy nem erről van szó a gyakorlatban. Előbb nézzük azonban meg, hogy a Szegedi Ítélőtábla neves tanácselnöke,
dr. Szeghő Katalin elismerte, igazam van az értékállandósági kikötés kapcsán, a Kúria szerinte is ezt fogalmazta meg jogegységi határozatában:

 

 ”Abban egyetért az ítélőtábla a felperessel, hogy a deviza alapú elszámolásban való megállapodás lényegében egy értékállandósági kikötésnek feleltethető meg, az előbb részletezettek szerint azonban nem osztja azt a felperesi álláspontot, miszerint erre a felek megállapodása nem terjedt volna ki.” 

(Szegedi Ítélőtábla, Pf.II.21.150/2017/6.)

 

Tehát a Szegedi Ítélőtábla annak ellenére osztja „vélekedésemet”, hogy ember nyert még deviza hiteles pert a táblán. Ugyanis itt kerül előtérbe az, amellyel indítottam: ítéleti tényállást csak a felek szükség szerint bizonyított tényállításaiból lehet kinyerni. Márpedig az adott perben sem tett a bank tényállítást.

A bíróságok és a banki képviselők az alábbi fogalmakat permanensen keverik: tényállítás, jogkövetkeztetés, következtetés.

 

Tényállítás az a mechanikus folyamat, amikor az állító fél nem fedez fel összefüggéseket, nem állt fel logikai láncokat, hanem egy egyszerű tényt állít. A következtetés fogalma mögött az a gondolkodási folyamat húzódik, mely eredményeként egy logikus eredményre jutunk. Deduktív és induktív következtetést ismer a tudomány. Jogkövetkeztetés esetében az elérni kíván cél az érvényesített jog létével vagy hiányával kapcsolatban merül fel.

 

Bíróságok és banki felek tipikusan tényállításként hangoztatják azt, hogy a „felek között szerződés jött létre”. Ez azonban nem tényállítás, hanem jogkövetkeztetés. Csakhogy ha nincsenek rendelkezésünkre álló ismeretek, úgy semmilyen logika mentén nem juthatunk erre az eredményre. Márpedig a bírósági ítéletekben ez messzemenően működik, ugyanis „a Kúria a 6/2013. PJE határozatban megmondta…” És egyre inkább azt látom, a Kúria célja pontosan ez volt. Ne kelljen az adott bírónak gondolkodnia, ne kelljen a bankoknak tényállítást tenniük, álljon készen az eredmény!

 

Nézzünk egy-két konkrét példát a Kúria és Ítélőtáblák kapcsán:

 

Legyen az első a Kúria Pfv.VI.21.552/2017/3. sz. alatti felülvizsgálati döntése. A tárgyaláson 40 percig egészítettem ki a felülvizsgálati kérelmet, mégsem sikerült tárgyalási jegyzőkönyvet kapni az ügyben. Hozzáteszem, jelentős hallgatóság volt a teremben.

 

A jogerős ítéletet a Szegedi Ítélőtábla Pf.III.21.239/2016/10. sz. alatti határozata jelenti. A perben a felperesi fogyasztó minden bizonyítási indítványa elutasításra került a bíróságok az okiratokat jogkérdésként alkalmazták, szerződés alatt nem az elvont jogi fogalmat értették, hanem az okiratot magát. A Kúria így indokolt:

 

[9]       Az eljárt bíróságok a tényállást az ügy elbírálásához szükséges mértékben feltárták, azt helyesen állapították meg és abból helytálló jogi következtetéseket vontak le, azokkal és azok indokaival a Kúria is egyetértett, a jogerős ítélet nem jogszabálysértő.

 

De mi volt a tényállás? A törvényszék szerint ez:

 

„A 6/2013. Polgári jogegységi határozat 1., 2. pontjai szerint a deviza alapú hitel, kölcsön és pénzügyi lízingszerződések (a továbbiakban: deviza alapú kölcsönszerződések) deviza szerződések. A felek a hitelezőnek és az adósnak a kölcsönszerződésből fakadó pénztartozását egyaránt devizában határozzák meg (kirovó pénznem) és azt mindkét fél forintban volt köteles teljesíteni (lerovó pénznem). E szerződéstípusnál az adós az adott időszakban irányadó forintkölcsönnél kedvezőbb kamatmérték mellett devizában adósodott el, amelyből következően ő viseli az árfolyamváltozás hatásait: a forint gyengülése az adós fizetési terhének növekedését, erősüdése pedig a csökkenését eredményezi. A deviza alapú kölcsönszerződés, mint szerződéstípus önmagában amiatt, hogy a kedvezőbb kamatmérték ellenében árfolyamkockázat az adósnál jelentkezik, nem ütközik jogszabályba, nem ütközik nyilvánvalóan jóerkölcsbe, nem uzsorás szerződés, nem irányul lehetetlen szolgáltatásra, és nem színlelt szerződés. A szerződéses terheknek a szerződés megkötését követő – előre nem látható – egyoldalú eltolódása az érvénytelenség körében nem értékelhető, tekintettel arra, hogy az érvénytelenségi oknak a szerződés megkötésekor kell fennállnia.

 

A felek között svájci frank alapú, tehát deviza kölcsönszerződés jött létre, ami a jogegységi határozat értelmében devizaszerződés. Ez a szerződéstípus nem ütközik jóerkölcsbe, illetőleg jogszabályba.”

 

Az ítélet indokolása ezt megelőzőleg azt rögzíti, hogy a bank rendelkezett egy blankettával, ahol az ügyféllel beikszeltették azt a rubrikát, hogy „deviza alapú” kölcsönt igényel.

Jól látható, hogy a törvényszék nem volt kíváncsi a felek, így a bank tényállításaira, arra, hogy a bank mely alkalmazottjának, képviselőjének mely hatályosult nyilatkozata tartalmazta a deviza konstrukció okozatosságát, mechanizmusát. Ugyanis a szerződés úgy jön létre a magyar bíróságok szerint, hogy a fogyasztó aláír egy papírt. Csakhogy ez nonszensz.

 

De mit mondott a Kúria?

 

[14]     A felperesek alpereshez intézett hitelkérelme kifejezetten deviza alapú hitel felvételére

irányult és ezt tartalmazta a létrejött, írásba foglalt szerződés is, ennek megfelelően alaptalan az a hivatkozás, amely szerint ne tudtak volna arról, hogy ilyen típusú hitelt vettek fel. A szerződést tartalmazó okiraton kiemelve szerepel a kölcsön CHF összege, így ez sem maradhatott fedve előttük. A kölcsön összegét az alperes a szerződésnek megfelelően folyósította a felpereseknek, ez ellen a felperesek nem tiltakoztak, hanem ezt a szerződés alapján történt teljesítésnek tekintették, azaz maguk is úgy vélték, hogy a kölcsönszerződés köztük és az alperes között az írásban rögzített feltételek szerint létrejött.

[15]     Mindezek alapján megállapítható, hogy a felperesek kifejezett szerződéskötési szándéka egy ilyen jellegű, azaz deviza alapú jelzáloghitel szerződés megkötésére és annak alapján hitel felvételére irányult, mert a kölcsön évi 0,99 %-os ügyleti kamata – az alapkamat abban az időszakban évi 8 % körüli mértékével szemben – igen kedvezőnek tűnt a számukra.

 

Nem szempont a Kúria számára, hogy mit mond az Irányelv és az EUB számos döntése, de hadd ne szaladjak előre.

 

A Veszprémi Törvényszéken is hasonlóan működnek a dolgok, így kerülhetett praxisomba tartozó ügy a Győri Ítélőtáblára. A Pf.I.20.158/2018/4/I. sz. alatti határozat rögzíti:

 

„Mindenekelőtt arra mutat rá az ítélőtábla, hogy a fellebbezésben jelzett, az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezését és az elsőfokú eljárás megismétlését megalapozó eljárási szabálysértés nem volt megállapítható az ügyben. Az elsőfokú bíróság – a fenti kiegészítéssel – a tényállást helyesen állapította meg, érdemi döntése – alapvetően indokaira is kiterjedően – helytálló, emiatt az elsőfokú ítélet megváltoztatására sem látott lehetőséget az ítélőtábla.”

 

A fellebbezés tényként utalt arra, hogy az elsőfokú eljárás során a bíróság egyáltalán nem osztotta ki a bizonyítási terhet, ugyanis nem volt képes a bizonyításra szoruló tényeket meghatározni. Ehhez képest a szóbeli indokolás a táblán arra mutatott rá, a Pp.3.§ (3) bekezdésének alkalmazása nem kötelező, az csupán egy lehetőség, egy opció.

 

„Az elsőfokú bíróság valóban nem a Pp. tájékoztatási kötelezettségre vonatkozó szabályainak alkalmazásával kapcsolatos egyes kérdésekről szóló az 1/2009. (VI.24.) PK véleményben foglalt szempontoknak megfelelően járt el a bizonyítási teher meghatározása és a felek felhívásai kapcsán, mulasztása azonban a jogvita érdemi elbírálására nem hatott ki, az elsőfokú bíróság ítéletének hatályon kívül helyezését és az eljárás megismétlését nem alapozza meg.”

 

A szerződés tartalmával összefüggésben állított semmiségi okok kapcsán így indokolt a tábla:

 

„Helyesen ismerte fel az elsőfokú bíróság, hogy a per tárgyát képező szerződés a rHpt. 2. számú melléklete III.5. pontja szerinti fogyasztási kölcsönnek minősül, így a rHpt. 213. §-a (1) bekezdése szerinti specifikus semmisségi okok is vonatkoznak rá. A bank javára az egyoldalú szerződésmódosítást és az eltérő vételi és eladási árfolyamok alkalmazásának lehetőségét biztosító általános szerződési feltételbe foglalt kikötésekre figyelemmel helyesen állapította meg az elsőfokú bíróság azt is, hogy a perbeli ügylet a DH1 és DH2 törvények hatálya alá esik. Miután a felperes a DH2 törvény szerinti elszámolást nem vitatta, így a következetes bírói gyakorlat értelmében nem hivatkozhat arra alappal, hogy az általános szerződési feltételekben foglaltakhoz képest eltérő egyedi megtárgyaltság folytán mégsem tartozik a DH törvények hatálya alá (lásd erre vonatkozóan a 2015. szeptember 28-án megtartott Országos Civilisztikai Kollégiumvezetői Értekezlet anyagának 9. és 11. oldalán foglaltakat).

 

A lakossági, fogyasztási kölcsön létrejötte vonatkozásában is alapvető követelmény, hogy a rPtk. 205. § /2/ bekezdésében foglaltak szerinti lényeges kérdésekben a felek megállapodása létrejöjjön, s – a fellebbezésben foglaltakkal szemben – az a már létrejött szerződéshez kapcsolódó további követelmény, hogy az ügyletről kiállított okiratnak kell tartalmaznia a rHpt. 213. § /1/ bekezdésében foglaltakat.

 

A felek a szerződésüket közjegyzői okiratba foglalták. A minősített okirati forma csak a nyilatkozat megtételét és annak tartalmát igazolja, azt nem, hogy a nyilatkozat megfelel a valóságnak, azonban helyesen mutatott rá az elsőfokú bíróság arra, hogy sem a teljes bizonyító erejű magánokiratba foglalt „Kölcsönkérelem”, sem a közjegyzői okiratba foglalt kölcsön-és zálogszerződés vonatkozásában nem vezetett eredményre a Pp. 195. § /6/ bekezdése és a Pp. 196. § /1/ bekezdése szerinti felperesi ellenbizonyítás.”

 

A per tárgya az volt, hogy a felperesi tényállítás szerint a felek egyedileg megtárgyalták a meghatározott forint kölcsönösszeget, mellyel szemben az alperes azt állította, hogy egy deviza összeg képezte a szerződés fő tárgyát, melyet a forintból számított ki. Az alperes lényeges szerződéses feltételként alkalmazta a különnemű árfolyamok alkalmazását.

 

A bíróságok itt sem értékelték azt, hogy a szerződéses akaratnyilatkozatokat nem feltétlenül a szerződéses blanketta hordozza, ugyanis az abban az esetben a bank részéről tett írásbeli szerződéses ajánlatnak minősülne. Az ítélőtábla szerint okszerű volt a törvényszék következtetése, hogy a szerződés teljesítéséből következtetett vissza a szerződés tartalmára. Csakhogy ilyen „fordított” pacta sunt servanda elvet a jogtudomány nem ismer.

 

„A „Kölcsönkérelembe” és a közjegyzői okiratba foglalt nyilatkozatokat a felperes megtette, így abból kell kiindulni, hogy az abban foglaltak az akaratának megfeleltek. A tényállás kiegészítésben foglaltak szerint a felperes és a zálogkötelezettek a közjegyzői okiratba foglalt szerződésben elismerték azt, hogy a szerződés aláírását megelőző kellő időben az Üzletszabályzatot átvették, a bank Hirdetményét megismerték, ezt elfogadták, a jogviszony részévé tették, ami által a régi Ptk. 205/B. § /1/ bekezdésében foglaltak teljesültek, így – az ellenkező bizonyítása hiányában – ezen általános szerződési feltételek a felek szerződésének részévé váltak. Az közömbös, hogy a fenti feltétel lehetősége az alperes vagy az ügynök tevékenysége nyomán teljesült, a nyilatkozatban foglaltak ellenkezője a perben nem nyert igazolást.”

 

Fentiek alapján a Pp.3.§ (3) bekezdése szerint az lett volna a bizonyításra szoruló tény, hogy a fogyasztó által „megtett” nyilatkozatot szerinti – kellő időben megtett – tájékoztatások, ászf-ek ismertetése, etc. de facto megtörtént-e vagy sem. És ha igen, az milyen tartalommal bírt.

 

„Nem maga az általános szerződési feltétel egy pontja tartalmaz elismerést önmaga (az általános szerződési feltétel) a megismerésére – mely a bírói gyakorlat szerint valóban összeegyeztethetetlen a rendeletetésével (EBH 2009.2056, BH.2010.46.) -, hanem a közjegyzői okiratba foglalt szerződés utolsó oldalának – aláírások feletti – része hivatkozik azon megismert, illetve átvett általános szerződési feltételekre, melyek a felek szerződésének részét képezik, mely rendelkezés megengedett.(EBH 2011.2413.) Bár az Európa Parlament és Tanács 2008/48/EK Irányelvében foglaltak – későbbi hatályba lépése folytán – jelen esetre még nem alkalmazandóak, de az abban szereplő elvekből és az Irányelvet értelmező EUB döntésekből a korábbi időszakra is iránymutató jelleggel vonható le következtetés. Az EUB C-449/13. számú ítéletének 29. pontja kimondja, hogy egy szabványzáradék nem sérti az irányelvben foglalt jogok tényleges érvényesülését, amennyiben a záradék kizárólag azt foglalja magában, hogy a hitelfelvevő azt tanúsítja, hogy átadták a részére a fogyasztói hitel tájékoztatót. (29. pont.) Ezt analógiaszerűen alkalmazva a perbeli esetre a felperes is csupán az Üzletszabályzat átvételét, illetve az Üzletszabályzat és a bank Hirdetményének megismerését nyugtázta. Emiatt mind a szerződés létrejötte, mind a tartalma tekintetében bizonyítékként használható fel a közjegyzői okiratba foglalt nyilatkozat.”

 

A C-449/13. sz. alatti EUB Ítélet így fogalmazott:

 

Ezekkel kapcsolatban a bíróság ítéletében megállapította, ellentétes az irányelvvel az, ha egy perben a fogyasztónak kell bizonyítania, hogy a hitelező az irányelvben előírt tájékoztatási és hitelképesség-vizsgálat kötelezettségét nem teljesítette. Ugyancsak ellentétes az irányelvvel az, ha a szerződésben szereplő, a tájékoztatási kötelezettség teljesítését elismerő záradék megfordítja a bizonyítási terhet, azaz, ha ilyen záradék esetében a fogyasztónak kell bizonyítania, hogy a hitelező a tájékoztatási és a hitelképesség-vizsgálat kötelezettségét nem teljesítette. Az ítélet szerint tehát függetlenül a szerződésben szereplő záradéktól, a hitelező viseli a bizonyítási terhet a tájékoztatási és a hitelképesség-vizsgálat kötelezettségének megfelelő teljesítése tekintetében.

 

Az irányelv 8. cikke azt is előírja, hogy a hitelező a fogyasztó hitelképességének vizsgálata során a releváns információkat szükség esetén a vonatkozó adatbázisokban is ellenőrizze.

 

Ezzel kapcsolatban a bíróság megállapította, hogy a hitelező nem köteles a vonatkozó adatbázisokat ellenőrizni abban az esetben, ha a fogyasztótól kapott nyilatkozatokat akár a fogyasztó által rendelkezésére bocsátott, akár egyébként már rendelkezésére álló megfelelő dokumentumok is alátámasztják.

Az irányelv 5. cikk (6) bekezdése előírja, hogy a hitelező megfelelő magyarázattal szolgáljon a fogyasztónak annak érdekében, hogy az értékelhesse, hogy a hitelező által javasolt hitelmegállapodás megfelelő-e igényei és pénzügyi helyzete szempontjából.

 

Ezzel kapcsolatban a bíróság megállapította, hogy a hitelezőnek az „Általános európai fogyasztói hiteltájékoztató” kiegészítéseként megfelelő és személyre szabott magyarázattal kell szolgálnia a fogyasztó számára annak érdekében, hogy az értékelhesse, hogy a javasolt hitelmegállapodás megfelelő-e igényei és pénzügyi helyzete szempontjából, adott esetben a szerződéskötést megelőzően nyújtandó információk, a javasolt termékek fő jellemzőinek, valamint e jellemzőknek a fogyasztó helyzetére gyakorolt egyedi hatásai magyarázatával. E magyarázat megelőzheti a hitelképesség-vizsgálatot, tehát a magyarázat előtt nem kell elvégezni azt. Azonban a hitelképesség-vizsgálat elvégzése után, annak eredményéhez képest a magyarázatot még a szerződés megkötése előtt akár írásban, akár szóban módosítani kell. A fogyasztónak nyújtott hitellel kapcsolatos egyes tájékoztatási szabályokról szóló 56/2014. (XII. 31.) NGM rendelet 4. § (1) bekezdése – összhangban az Európai Unió Bíróságának az itt bemutatott döntésében is kifejtettekkel –, lehetővé teszi, hogy a hitelező a kiegészítő tájékoztatást szóban nyújtsa. A kiegészítő tájékoztatás nyújtásának kötelezettsége az irányelvből fakad, az irányelvben szereplő tájékoztatási kötelezettség megtörténte és tartalma tekintetében pedig a bizonyítási teher nem hárítható át a fogyasztóra, ezért a tájékoztatás megtörténtét és annak tartalmát vita esetén a hitelezőnek kell bizonyítani. Szóbeli tájékoztatás esetén a bizonyítás sikerességének esélye elenyésző.”

https://gmtlegal.hu/hir/dontes-a-hitelezot-terhelo-tajekoztatasi-kotelezettseg-es-a-hitelkepesseg-vizsgalat-teljesiteserol.php

 

Maradván a Győri Ítélőtábla indokolásánál, a közjegyzői irat blanketta része valóban lehet egy bizonyító eszköz valamely tényállításra, azonban a perben – miként más perekben – nincsen olyan fellelhető okirati tartalom, mely az un. deviza alapú hitel, avagy értékállandósági kikötés oksági viszonyait feltárná. Azaz nincsen szükség arra, hogy megdöntsön a fogyasztó az okirattal szemben egy olyan jognyilatkozatot, mely mögött valójában nincsen tartalom.

 

A közjegyzői okirat tartalmát – érdekes módon – nem a fogyasztó határozza meg, nem az ő jognyilatkozatát foglalja írásba a közjegyző, hanem a banki blanketta kerül közjegyzői papírra. Érdekes, hogy a közjegyző vallomást tett a perben. A Ktv. 120.§ (1) bekezdése szerint volt kötelezettsége igazolni, hogy a törvényi előírást betartotta. Erre vallomása során nem került sor, így az irat nem minősülhet a Ktv. 131.§ alapján közokiratnak, így a fogyasztóra eleve nem fordít át ellenbizonyítást az okirat. Mivel a vallomás teljesen tipikus és más perekre is „sokszorosítható”, idézem az esetet:

 

Felperesi képviselő:

Amikor megszerkesztette ezt a közjegyzői okiratot, az alapul szolgáló jognyilatkozatokat ki közölte Önnel?

 

Tanú:

Az AXA Banktól megkaptam a tervezetet, az alapján készítettem el a közjegyzői okiratot.

 

Felperesi képviselő:

A közjegyzőkről szóló törvény 120. § (1) bek. előírja a közjegyzői kötelezettségeket. Ennek Ön hogyan tett eleget?

 

Tanú:

Az okirattervezetet megkaptam az AXA Banktól, a közjegyzői okiratot ennek alapján elkészítettem. Ezt követően az ügyfelek megjelentek a közjegyzői irodában, a személyi okmányokat elkértük, ellenőriztük a jelen lévők személyazonosságát, ezt követően pedig az okirat tartalmát ismertettem.

 

Felperesi képviselő kérdése:

A felperes tett olyan akaratnyilatkozatot Ön előtt, amit Ön írásba foglalt?

 

Tanú:

A tervezetet ismertettük, nyilván az ügyfél azért jött az irodába, mert kölcsönt kívánt felvenni. Az ügyfél akkor jön el a közjegyzőhöz, hogy ha a bank a kölcsönkérelmét már elbírálta. Én az ingatlan értékbecslésénél nem voltam jelen, az nem előttem zajlik.

 

Felperesi képviselő kérdése:

Mi volt az a szolgáltatás, amelyet a közjegyzői okiratba foglaltan a bank vállalt?

 

Tanú:

A bank kölcsön nyújtását vállalta, a kölcsön összegét körülírással határozta meg: ez 64.012,-CHF, amiből legfeljebb 10.140.000,- Ft-nak a bank által a folyósítás napjára nyilvántartott vételi árfolyamon való folyósítása történik meg.

 

Felperesi képviselő kérdése:

Az Ön számára nem volt aggályos a jogalkotó által semmisnek nyilvánított ezen rendelkezés?

 

Tanú:

Nem, egyértelműen meg volt határozva, hogy milyen devizaösszegben és milyen folyósítási határral történik a banki szolgáltatás.

 

Felperesi képviselő kérdése:

A fogyasztó ezekkel a rendelkezésekkel kapcsolatban milyen tájékoztatást kapott a banki szolgáltatással kapcsolatos okozatosság, annak a mechanizmusa körében?

 

Tanú:

Az okiratban egyértelműen le van írva, hogy milyen módon kapja meg a kölcsönt és azt hogyan kell visszafizetnie. Én az okiratot az ügyfelek elé szoktam tenni és amikor egy-egy egységet felolvasok, utána rákérdezek, értelmezzük. Meglehetősen szájbarágósan szoktam ezeket elmagyarázni és mindig rákérdezek, hogy bármilyen bonyolultan is van megfogalmazva ez a jogi szöveg, érti-e az ügyfél.

 

Felperesi képviselő kérdése:

A közjegyzői okiratban szerepel egyrészt a devizaösszeg, szerepel egy forintösszeg is, ezek hogyan viszonyulnak egymáshoz?

 

Tanú:

Ez egyértelműen le van írva, hogy legfeljebb milyen forintösszeget folyósít a bank.

 

Felperesi képviselő kérdése:

Mit mondott az ügyfélnek, hogy mennyit kell visszafizetnie?

 

Tanú:

A 10.140.000,- Ft-nak megfelelő devizaösszeg visszafizetésére vállal kötelezettséget azzal, hogy az árfolyamkockázatot is vállalja. A közokiratban is szerepel az árfolyamkockázati tájékoztató. Nyilván előre nem lehet megmondani egész pontosan, hogy az árfolyamkockázatot hogyan alakul és ez alapján mennyit kell majd az ügyfélnek visszafizetnie. A visszafizetendő összeg forint ellenértéket a 4.3.1. pont meghatározza.

 

Felperesi képviselő:

Nem azt kértem, hogy a banki álláspontot ismertesse. A különnemű árfolyam alkalmazása mint nyilvánvaló semmisségi ok felett Ön milyen okból hunyt szemet?

 

Tanú:

Én nem hunytam szemet semmi felett, egyébként nekem ez nem volt nyilvánvaló semmisségi ok. Nyilván, ha az ügyfél nem akart volna szerződést kötni, akkor nem jött volna el a közjegyzői irodába. Más bank is van, nem csak az Axa, nyilván megkérdezte mindegyik banktól, akinél érdeklődött, hogy milyen feltételekkel adnak neki kölcsönt. A banki gyakorlat az volt, hogy ilyen módon határozták meg a feltételeiket, az üzletszabályzatuk szerint jártak el és a jogszabályok is lehetővé tették.

 

Felperesi képviselő kérdése:

Az imént említette az árfolyamkockázatot, itt minek volt kockázata?

 

Tanú:

Annak, hogy az árfolyam változhat.

 

Felperesi képviselő kérdése:

Közöltek Önnel olyan akaratnyilatkozatot a felek, hogy értékállandósági kikötést szeretnének a szerződés lényeges feltételeként látni? Egyáltalán mikor jött létre a szerződés: az Ön irodájában vagy már előtte a felek kialakították a szerződésüket?

 

Tanú:

Én úgy tudom, hogy magánokirati formában nem kötöttek szerződést és a szerződés közokirati formában foglaltan jött létre.

 

A kikötéseket értelmeztük és az ügyfél számára megpróbáltuk megértetni, hogy pontosan miről is van szó.

 

Felperesi képviselő kérdése:

Konkrétan mi hangzott el a magyarázat során?

 

Tanú:

Az, hogy az okirat mit tartalmaz.

 

Felperesi képviselő:

Közlöm Önnel, hogy az Ön által közjegyzői okiratba foglalt 64.012,- CHF-hoz képest, amikor a bank teljesítette az elszámolási kötelezettségét, ott van ahol 58.239,- CHF-t, másutt 59.139,-CHF-t kölcsönt állít. Végül is mi volt a kölcsön összege?

 

Tanú:

Szerintem a szerződésből egyértelműen kiderül. Nem tudok mást elmondani, mint amit erről korábban már elmondtam.

 

Felperesi képviselő kérdése:

Mit jelent az értékállandósági kikötés?

 

Tanú:

Nem tudom, hogy ez hogy kerül ide?

 

Felperesi képviselő:

Én arra igyekszem rákérdezni, hogy bármelyik fél lényeges szerződési feltételként meghatározta-e az értékállandósági kikötést?

 

Tanú:

11 éve volt már, én konkrétan erre nem tudok Önnek választ adni.

 

Felperesi képviselő:

Tisztában van Ön egyáltalán ennek a fogalomnak a jelentésével? Mert én úgy gondolom, hogy

szerintem fogalma sincs róla.

 

Tanú:

A felek abban állapodtak meg, ami le van írva a közjegyzői okiratban. Nyilván, hogy ha az ügyfél ezt nem fogadta volna el, akkor nem írta volna alá.

 

Felperesi képviselő kérdése:

Konkrétan fel tudja idézni azt, hogy a mellettem ülő felperesnek milyen tájékoztatást adott a szerződéssel kapcsolatban?

 

Tanú:

A kihallgatásom elején ezt már tisztáztuk, akkor is azt mondtam, hogy konkrétan nem emlékszem az ügyfélre.

 

Felperesi képviselő kérdése:

Ha a bank nem teljesíti a saját kötelezettségét, akkor az Ön által szerkesztett irat közvetlen bírósági végrehajtást lehetővé tett volna, tehát az ügyfél számára lehetővé tette volna azt, hogy kikényszerítse a bank teljesítését? Egyáltalán, kinek az érdekét szolgálta ez az okirat: az egyik félét, a másik félét, mindkettőét?

 

Tanú:

Ha az ügyfél a folyósítási feltételeket teljesíti, a bank köteles folyósítani, tehát az irat az ügyfél érdekét is szolgálta.

 

Felperesi képviselő kérdése:

Tehát az ügyfél közvetlen végrehajtást kérhetett volna ezen okirat alapján?

 

Tanú:

Igen.

 

Felperesi képviselő kérdése:

Milyen összeget kérhetett volna a felperes, ha az alperes nem teljesít?

 

Tanú:

10.140.000,- Ft-nak megfelelő CHF devizavételi árfolyamon számított összegét, a szerződés

 

Felperesi képviselő:

Ha a bank egyáltalán nem folyósít, akkor az ügyfél devizát vagy forintot követelhetett volna és milyen összegben?

 

Tanú:

Az 1.2. pont szerint a folyósítási feltételek teljesítését követő 5. napon forintösszeget folyósít a bank, de az 1.3. pont is erről szól.

 

Felperesi képviselő kérdése:

Kérem, hogy értelmezze az 1.2. pontbeli mondat tárgyát: mit jelent „a kölcsön adós által igénybe vett devizaösszege”? Ha a fogyasztó bead egy keresetlevelet, mert a bank nem teljesít, milyen összeget tüntessen fel követelésként?

 

Tanú:

Kérem, olvassa végig a teljes mondatot és így értelmezze.

 

Felperesi képviselő:

Erre mondta a Kúria azt, hogy semmis és ezt a jogalkotó is deklarálta, így ez joghatás kiváltására alkalmatlan, ezért nem olvasom tovább. Ön mit mondott erről D. úrnak?

 

Tanú:

Arról, hogy milyen keresetlevelet adjon be?

 

Felperesi képviselő:

Nyilván nem erre gondoltam. A deviza vételi és eladási árfolyam alkalmazása semmis, ezt a semmisséget Ön miért nem tárta fel?

 

Tanú:

Azért, mert nem tekintettem semmisnek, az akkori banki hitelezési gyakorlat ezt alkalmazta.

 

Felperesi képviselő:

És ezek szerint Ön ezt törvényesnek tartotta és ezért nem tárta fel? Jogi aggályosság szempontjából vizsgálta Ön ezt a szerződést?

 

Tanú:

Nem találtam aggályosnak, mert egyértelmű volt, hogy mit folyósít a bank, akkor ez volt a hitelezési szabályrendszer. Az árfolyam kapcsán volt aggályom azon körben, hogy a folyósítás vételi, a törlesztés eladási árfolyamon történik.

 

Felperesi képviselő kérdése:

Hogyan magyarázta el a fogyasztónak, hogy mi az a devizaalap, mi a devizában való nyilvántartás?

 

Tanú:

Úgy, hogy különböző, tehát deviza vételi és deviza eladási árfolyamon történik a folyósítás és

a törlesztés, ezt tartalmazza a szerződés 1.1. és 1.2. pontja, de senki nem kényszerítette az

ügyfelet arra, hogy vegye fel a kölcsönt.

 

Felperesi képviselő kérdése:

Mit mondott el arról, hogy miben rejlik az árfolyamkockázat?

 

Tanú:

Azt mondtam el, ami a szerződésben van.

 

Felperesi képviselő kérdése:

Egyáltalán miért kellett deviza eladási árfolyamot alkalmazni?

 

Tanú:

Erről kérdezze meg a bankot. Ilyen mélységben nem mentünk bele. Egyébként pedig konkrétan nem emlékszem, hogy ennek a konkrét ügyfélnek mit mondtam.

 

Felperesi képviselő kérdése:

Hol tartalmazza a közjegyzői okirat a Hpt. 210. § (2) bek-ben írtakat, nevezetesen, hogy a fogyasztó által viselendő összes terhet tartalmaznia kell a szerződésnek.

 

Tanú:

2006-ban senki nem tudta, hogy mennyi lesz az össz-visszafizetési kötelezettsége az ügyfélnek.

 

Felperesi képviselő kérdése:

Az én ügyfelemnek konkrétan mi volt az akaratnyilatkozata? Én ugyanis azt állítom, hogy Ön a bank akaratnyilatkozatát foglalta okiratba. Mi volt az, amit egyedileg megtárgyaltak és mi volt az, ami általános szerződési feltétel volt?

 

Tanú:

A szerződést ezen tartalommal írták alá, én azt nem tudom megmondani, hogy a felek mikor és hányszor találkoztak, mi az, amit egyedileg megtárgyaltak.

 

Felperesi képviselő kérdése:

A felek ügyletkötési akaratáról miként győződött meg?

 

Tanú:

Különben miért jöttek volna el a közjegyzői irodába, a szerződést pedig aláírták.

 

Felperesi képviselő:

Azért írták alá, mert a közjegyzői okiratba foglalás folyósítási feltétel volt. Még egyszer kérdezem, az ügyfelek valódi szándékáról hogyan, milyen módon győződött meg?

 

Tanú:

Az ügyfél eljött az irodába szerződést kötni, végighallgatta a szerződést, értelmeztük, majd utána aláírta. Nyilván ezt nem tette volna meg, ha nem akar szerződést kötni.

 

Felperesi képviselő kérdése:

Miként tájékoztatta Ön az ügyfelet arról, hogy semmis rendelkezéseket foglalnak a szerződésbe és ez jogi következményekkel jár? Hogyan tudja Ön egyáltalán meghatározni a deviza alapúság lényegét, bár megjegyzem, hogy a Kúria 10 éve nem tudja ezt megtenni.

 

Tanú:

Én nem tekintettem semmisnek.

 

A fenti kihallgatás világosan arra irányítja rá a figyelmet, hogy a közjegyzők contra legem magatartásának és totális passzivitásának kiaknázásával a fogyasztókat tömegével lökik a bankok és a bíróságok a jogfosztott státuszba. Világosan látszik a vallomásból – miként az üsszes többi hasonszőrű vallomásból is – hogy a közjegyzők bábként működtek közre az eljárásokban, meg sem kísérelték tanúsítani a Ktv-ben előírt magatartást, így egyik okirat sem minősül közokiratnak a jogalkotó rendelkezése szerint.

 

De mit is mond a fenti tanúvallomást követően a Győri Ítélőtábla?

 

„A felperes ugyan utalt arra, hogy a közjegyző előtti eljárás során nem értette meg a kölcsönszerződés minden rendelkezését, erre azonban alappal nem hivatkozhat. A Kúria 6/2013. PJE határozata 3. pontjában foglaltak szerint egy kölcsönvevőtől minimálisan elvárható, hogy a szerződést alaposan áttanulmányozza és szükség esetén az egyes általa nem érthető rendelkezésekről tájékoztatást kérjen, aminek az elmulasztása a rPtk. 4. § /4/ bekezdése alapján a kölcsönvevő terhére esik. A jóhiszeműség és a tisztesség rPtk. 4. § /1/ bekezdése és az elvárhatóság rPtk. 4. § /4/ bekezdése szerinti elvei alapján a felperes nem hivatkozhat előnyök szerzése végett saját felróható magatartásaként arra, hogy tudottan, valótlan nyilatkozatot tett.”

 

Ehhez képest az EUB ítéletei teljesen mást mondanak.

 

3)            A 93/13 irányelv 4. cikkének (2) bekezdését akként kell értelmezni, hogy az a követelmény, amely szerint a szerződési feltételeket világosan és érthetően kell megfogalmazni, arra kötelezi a pénzügyi intézményeket, hogy elegendő tájékoztatást nyújtsanak a kölcsönfelvevők számára ahhoz, hogy ez utóbbiak tájékozott és megalapozott döntéseket hozhassanak. E tekintetben e követelmény magában foglalja, hogy az árfolyamkockázattal kapcsolatos feltételnek nemcsak alaki és nyelvtani szempontból, hanem a konkrét tartalom vonatkozásában is érthetőnek kell lennie a fogyasztó számára, abban az értelemben, hogy az általánosan tájékozott, észszerűen figyelmes és körültekintő, átlagos fogyasztó ne csupán azt legyen képes felismerni, hogy a nemzeti fizetőeszköz a kölcsön nyilvántartásba vétele szerinti devizához képest leértékelődhet, hanem értékelni kell tudnia egy ilyen feltételnek a pénzügyi kötelezettségeire gyakorolt – esetlegesen jelentős – gazdasági következményeit is.

 

73            E tekintetben a devizában nyilvántartott kölcsönszerződésekkel összefüggésben a Bíróság ítélkezési gyakorlatából kitűnik, hogy a 93/13 irányelv 4. cikkének (2) bekezdését akként kell értelmezni, hogy az a követelmény, amely szerint a szerződési feltételeket világosan és                érthetően kell megfogalmazni, nem korlátozható azok kizárólag alaki és nyelvtani szempontból való érthetőségére (lásd ebben az értelemben: 2017. szeptember 20-i Andriciuc és társai ítélet, C-186/16, EU:C:2017:703, 44. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

 

74            Az alapeljárásban vizsgálthoz hasonló, külföldi pénznemben meghatározott kölcsönök kapcsán hangsúlyozni kell, hogy – amint arra az Európai Rendszerkockázati Testület a devizahitelezésről szóló, 2011. szeptember 21-i ERKT/2011/1. sz. ajánlásában (HL 2011. C 342., 1. o.) rámutatott – a pénzügyi intézményeknek elegendő tájékoztatást kell nyújtaniuk a kölcsönfelvevők számára ahhoz, hogy ez utóbbiak tájékozott és megalapozott döntéseket hozhassanak, és e tájékoztatásnak ki kell terjednie legalább a kölcsönfelvevő lakóhelye szerinti tagállam fizetőeszköze súlyos leértékelődésének és a külföldi kamatlábak emelkedésének a törlesztőrészletekre gyakorolt hatására (A. ajánlás – A kölcsönfelvevők kockázattudatossága, 1. pont) (2017. szeptember 20-i Andriciuc és társai ítélet, C-186/16, EU:C:2017:703, 49. pont).

 

75            Közelebbről, a kölcsönfelvevőnek egyrészt világos tájékoztatást kell kapnia arról, hogy a devizaalapú kölcsönszerződés aláírásával bizonyos mértékű árfolyamkockázatot vállal, amely gazdaságilag nehezen viselhetővé válhat, amennyiben az a pénznem, amelyben jövedelmét kapja, leértékelődik azon devizához képest, amelyben a kölcsönt nyújtották. Másrészt az eladónak vagy szolgáltatónak, a jelen esetben a banknak fel kell hívnia a figyelmet az átváltási árfolyam lehetséges változásaira és a devizában felvett kölcsönnel összefüggő kockázatokra (lásd ebben az értelemben: 2017. szeptember 20-i Andriciuc és társai ítélet, C-186/16, EU:C:2017:703, 50. pont).

 

76            Végül, mint azt a 93/13 irányelv huszadik preambulumbekezdése is kiemeli, a fogyasztó számára ténylegesen lehetőséget kell biztosítani arra, hogy a szerződés összes feltételét megismerhesse. A szerződési feltételekről és a szerződéskötés következményeiről a szerződés megkötése előtt időben nyújtott tájékoztatás ugyanis alapvető jelentőségű a fogyasztó számára annak eldöntéséhez, hogy szándékában áll-e az eladó vagy a szolgáltató által előzetesen meghatározott feltételeket elfogadva az eladóval vagy a szolgáltatóval szerződéses kapcsolatba lépni (lásd ebben az értelemben: 2014. április 30-i Kásler és Káslerné Rábai ítélet, C-26/13, EU:C:2014:282, 70. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

 

A fenti EUB ítéletek tartalma megegyezik az általam eddig előadottakkal, és elvárt anyagi jogi jogalkalmazással. A bíróságnak e körben gyakorlatilag nincsen felülmérlegelési joga, a normákat alkalmaznia kell, a semmisséget hivatalból kell észlelnie, ahogyan azt a 3/2013. PJE határozat indokolása is tartalmazza.

 

A fogyasztóvédelemről szóló 1997. évi CLV. törvényt a bíróságnak ugyan alkalmazni nem kell minden perben, ám annak ismerete nem haszontalan. A törvény III. fejezete foglalkozik a fogyasztási kölcsönnel. A fogyasztóvédelemről szóló 1997. évi CLV. törvény, valamint egyes kapcsolódó törvények módosításáról szóló 2008. évi XLII. törvény 66.§ (1) bekezdése alapján az Fgytv. 8.§-a hatályát veszítette.

 

Fgytv. 8. § A tájékoztatásnak alkalmasnak kell lennie arra, hogy a fogyasztó rendelkezzen

a) az áru- és szolgáltatásválasztás megkönnyítéséhez, továbbá az áru és a szolgáltatás használatához, az áru fenntartásához szükséges megfelelő ismeretekkel az áru és a szolgáltatás alapvető tulajdonságairól, jellegzetességeiről, az áru és a szolgáltatás minőségéről, áráról, díjáról, valamint az áru használatára vonatkozó utasításokról és használatával járó veszélyekről,

 

A hatályon kívül helyezés oka az volt, hogy a tájékoztatási kötelezettség az akkor módosított Hpt-be került át:

 

Hpt. 203. §  (1) A pénzügyi intézmény köteles az ügyfélfogadásra nyitva álló helyiségeiben hirdetményben közzétenni, valamint elektronikus kereskedelmi szolgáltatások nyújtása esetén folyamatosan és könnyen hozzáférhető módon, elektronikus úton is elérhetővé tenni:

a) általános szerződési feltételeit is tartalmazó üzletszabályzatait,

b) az ügyfelek számára ajánlott pénzügyi és kiegészítő pénzügyi szolgáltatásokkal (ügyletekkel) kapcsolatos szerződési feltételeket,

c) a kamatokat, szolgáltatási díjakat, az ügyfelet terhelő egyéb költségeket, a késedelmi kamatokat, valamint a kamatszámítás módszerét.

(2) A pénzügyi intézmény köteles az ügyfél kívánságára ingyenesen rendelkezésre bocsátani

a) üzletszabályzatait, továbbá

b) a jogszabály által nyilvánosságra hozni rendelt adatokat.

(3) A pénzügyi intézmény – ha törvény ettől eltérően nem rendelkezik – a szerződés megkötése előtt köteles az ügyfelet arról tájékoztatni, ha a szerződéssel kapcsolatos jogvita esetén nem a magyar jog alkalmazását, illetve nem a magyar bíróság kizárólagos illetékességét kötik ki.

(4) Fogyasztónak minősülő ügyféllel kötendő, devizahitel nyújtására irányuló, illetőleg ingatlanra kikötött vételi jogot tartalmazó szerződés esetén a pénzügyi intézménynek fel kell tárnia a szerződéses ügyletben az ügyfelet érintő kockázatot, amelynek tudomásulvételét az ügyfél aláírásával igazolja.

(5) A (4) bekezdésben meghatározott kockázatfeltáró nyilatkozatnak tartalmaznia kell

a) devizahitel nyújtására irányuló szerződés esetén az árfolyamkockázat ismertetését, valamint annak hatását a törlesztő részletre,

b) ingatlanra kikötött vételi jogot tartalmazó szerződés esetén a vételi jog érvényesítésének módját és következményeit, a vételár megállapításának, az ügyfél értesítésének és a pénzügyi intézmény elszámolásának módját, valamint azt, hogy biztosítanak-e az ügyfélnek haladékot, mely időszakban az ügyfél értékesítheti az ingatlant, és ha igen, a haladék időtartamát.

(6) A pénzügyi intézmény az (1)-(5) bekezdésben meghatározott tájékoztatást – a felek eltérő megállapodásának hiányában – magyar nyelven köteles megadni.

 

A Hpt. a tájékoztatási kötelezettséget devizahitel (kölcsön) szolgáltatása esetén tette kötelezővé. A tájékoztatás megtörténte azonban a magánjog szerint nem szerződés létrehozására irányuló akaratnyilatkozat, így a szerződéses feltételek meghatározása kapcsán nem az Fgytv. vagy a Hpt. az irányadó, hanem a Ptk.

 

Árfolyamkockázat és tájékoztatás a szerződés megkötésekor

 

A Hpt. csak 2006. január 1-től tartalmazza az árfolyamkockázat „ismertetésére” vonatkozó kötelezettséget, amelyet a 2004. évi LXXXIV. törvény az alábbi módon iktatott be.

 

30. § A Hpt. 203. §-ának (6) bekezdése helyébe a következő rendelkezés lép, egyidejűleg a § a következő (7) és (8) bekezdéssel egészül ki:

(6) Olyan lakossági ügyféllel kötött szerződés esetén, amely devizahitel nyújtására irányul, illetőleg ingatlanra kikötött vételi jogot tartalmaz, a pénzügyi intézménynek fel kell tárnia a szerződéses ügyletben az ügyfelet érintő kockázatot, amelynek tudomásulvételét az ügyfél aláírásával igazolja.

(7) A (6) bekezdésben meghatározott kockázatfeltáró nyilatkozatnak tartalmaznia kell

a) devizahitel nyújtására irányuló szerződés esetén az árfolyamkockázat ismertetését, valamint annak hatását a törlesztő részletre,

 

Ezt a 2004. évi LXXXIV. törvény indokolása az alábbiakkal indokolta.

 

A 30. §-hoz

A fogyasztóvédelmi rendelkezések módosításának célja az ügyfelek jobb, alaposabb tájékoztatásának biztosítása. 2004 elejétől dinamikusan bővült a devizahitelek állománya a forinthitelekhez képest alacsonyabb kamatozásnak köszönhetően. A devizahitel ugyanakkor az árfolyam változása esetén jelentős kockázatot is rejt magában, a törlesztő részletek megemelkedhetnek, amire célszerű külön kockázatfeltáró nyilatkozatban felhívni a fogyasztók figyelmét.

Egyes hitelintézetek önálló biztosítékként, valamint jelzáloghiteleknél is alkalmazzák biztonságuk növelése érdekében a vételi jog kikötését, amelynek következményeire szintén indokolt külön felhívni az ügyfelek figyelmét.

 

Az ügyfelek tájékoztatása a pénzintézetnek akkor is kötelezettsége, ha a Hpt. nem írja elő, mert ezek a rendelkezések egytől-egyig a Ptk-nak a szerződéskötést megelőző tájékoztatásra vonatkozó alapelveiből levezethetőek, azokból következnek.

 

Hasonlóan az összes megkötött „deviza alapú” hitelhez, a perbeli kölcsönszerződések sem tartalmaznak mást, csak a „várható” (sic!) törlesztőrészlet nagyságát – svájci frankban, ezzel megszegték vagy megkerülték a vonatkozó jogszabályokat, akár a Hpt-t, akár a Ptk-t tekintjük. Ha az árfolyamkockázatról szó esik, akkor arra vonatkozó becslés kellett volna készüljön, hogy hogyan alakulhat a forintban számolt törlesztőrészlet. Az EUB törvénykezési gyakorlatából levezetett horvát Legfelsőbb Bíróság általi döntés ugyanezen alapelveken nyugszik. Ahogy említettük, ez a Ptk-ból is levezethető:

 

Ptk. 205. § (3) A felek a szerződés megkötésénél együttműködni kötelesek, és figyelemmel kell lenniük egymás jogos érdekeire. A szerződéskötést megelőzően is tájékoztatniuk kell egymást a megkötendő szerződést érintő minden lényeges körülményről.

 

Látható, hogy a Hpt. akkori 213. § nem más, mint a Ptk. 205. § rendelkezéseinek a speciális jogviszonyra történő alkalmazása, hiszen a Hpt. speciális kötelmi joghoz kapcsolódó szabályozása által is a Ptk. alapelvei érvényesülnek.

 

A bankok, pénzügyi vállalkozások, hitelezők sem hivatkozhatnak arra, hogy mindent megtettek, amit a Ptk. előír, ugyanis a THM-ről szóló 83/2010. (III. 25.) Korm. rendelet hatályba lépéséig, illetőleg a Hpt. fenti 213. § hatályban tartásáig (2010. június 6.) a helyzet valójában az volt, hogy a Ptk. a tájékoztatásra vonatkozóan tartalmilag többet kívánt meg, mint a Hpt!

 

A jogalkotónak azonban ezt nem is kell külön előírnia, mivel akár a Ptk., akár a Hpt. tájékoztatásra vonatkozó rendelkezéseit nézzük, ezt a hitelnyújtóknak meg kell, vagy meg kellett volna tenni, mert ha nincs forintosítva a kockázat, akkor hol van egyáltalán a tájékoztatás? Az olyan mondat ugyanis, hogy „árfolyamkockázat van, és a törlesztőrészlet magasabb is lehet, és ezt a hitelfelvevő tudomásul vette”, semennyire sem felel meg ezeknek a jogszabályi követelményeknek.

 

A tájékoztatás jelentősége

 

Hogy mi is a tájékoztatási kötelezettség célja, tartalma és célra való alkalmasságának megítélése, abban iránymutatást adhat a tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatról szóló 2005/29/EK irányelv.

 

Bár az irányelv és annak nemzeti jogba való átültetése egyaránt kimondja, hogy ezek a jogszabályok nem érintik a szerződések jogát, ez – ahogy uniós irányelvek esetében szokásos és az Európai Bíróság gyakorlatának megfelel – valójában a „közvetlenül nem érinti” kitételnek felel meg.

 

Ha ugyanis a Ptk. alkalmazása körében felmerül a kérdés, hogy valamely fél teljesítette-e együttműködési és tájékoztatási kötelezettségét, mint minden szerződés esetében élő kötelezettséget, avagy az általa alkalmazott szerződési feltétel tisztességes-e, akkor ezeket a kérdéseket részben úgy tudjuk meghatározni, hogy milyen esetekben „nem” a válasz e kérdésekre.

 

Ebben lehet támaszkodni mind az alábbi irányelvre, mind pedig a később említendő, a tisztességtelen piaci magatartás és versenykorlátozás tilalmáról szóló törvény („Tpvtv.”) egyes szabályaira.

 

AZ EURÓPAI PARLAMENT ÉS A TANÁCS 2005. május 11-i 2005/29/EK IRÁNYELVE

a belső piacon az üzleti vállalkozások fogyasztókkal szemben folytatott tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatairól, valamint a 84/450/EGK tanácsi irányelv, a 97/7/EK, a 98/27/EK és a 2002/65/EK európai parlamenti és tanácsi irányelvek, valamint a 2006/2004/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet módosításáról

(„Irányelv a tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatokról”)

 

2. cikk

Fogalommeghatározások

 

Ezen irányelv alkalmazásában:

e) „fogyasztók gazdasági magatartásának jelentős torzítása”: a kereskedelmi gyakorlat olyan célból történő alkalmazása, hogy érzékelhető módon rontsa a fogyasztó tájékozott döntés meghozatalára való képességét, és amely ezáltal olyan ügyleti döntés meghozatalára ösztönzi a fogyasztót, amelyet egyébként nem hozott volna meg;

h) „szakmai gondosság”: a szakismeret és a gondosság azon szintje, amelynek gyakorlása ésszerűen elvárható a kereskedőtől a fogyasztóval szemben, a becsületes piaci gyakorlatnak és/vagy a jóhiszeműség általános alapelvének megfelelően, a kereskedő tevékenységi körében;

 

5. cikk

A tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatok tilalma

 

(1) Tilos tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatokat alkalmazni.

(2) A kereskedelmi gyakorlat tisztességtelen, amennyiben:

a) ellentétes a szakmai gondosság követelményeivel,

és

b) a termékkel kapcsolatban jelentősen torzítja vagy torzíthatja azon átlagfogyasztó gazdasági magatartását, akihez eljut vagy aki a címzettje, illetve – amennyiben a kereskedelmi gyakorlat egy bizonyos fogyasztói csoportra irányul – a csoport átlagtagjának a gazdasági magatartását.

 

Megtévesztő kereskedelmi gyakorlatok

 

6. cikk

Megtévesztő tevékenységek

 

(1) Megtévesztőnek minősül a kereskedelmi gyakorlat, amennyiben hamis információt tartalmaz, és ezáltal valótlan, vagy bármilyen módon – ideértve a megjelenítés valamennyi körülményét – félrevezeti vagy félrevezetheti az átlagfogyasztót, még akkor is, ha az információ az alábbi elemek közül egy vagy több tekintetében tényszerűen helytálló, és feltéve bármelyik esetben, hogy ténylegesen vagy valószínűsíthetően arra készteti a fogyasztót, hogy olyan ügyleti döntést hozzon, amelyet egyébként nem hozott volna meg:

a) a termék létezése vagy természete;

b) a termék lényeges tulajdonságai, úgymint a hozzáférhetőség, az előnyök, a kockázatok, a kivitelezés, az összetétel, a tartozékok, az ügyfélszolgálat és a panaszkezelés, a gyártás vagy szolgáltatás módszere és időpontja, a szállítás, az adott célra való alkalmasság, a használat, a mennyiség, a leírás, a földrajzi vagy kereskedelmi eredet vagy a használattól várható eredmények, illetve a terméken végrehajtott vizsgálat vagy ellenőrzés eredménye és főbb jellemzői;

c) a kereskedő kötelezettségvállalásainak mértéke, a kereskedelmi gyakorlat indítékai és az értékesítési folyamat természete, közvetlen vagy közvetett szponzorálásra, illetve a kereskedő vagy a termék jóváhagyására vonatkozó bármely kijelentés vagy jelzés; d) az ár vagy az ár kiszámításának módja, vagy különleges árkedvezmény megléte;

 

7. cikk

Megtévesztő mulasztások

 

(1) Megtévesztőnek minősül az a kereskedelmi gyakorlat, amely a ténybeli körülmények alapján – figyelembe véve annak valamennyi jellemzőjét és feltételét, valamint kommunikációs eszközeinek korlátait is -, az átlagfogyasztó tájékozott ügyleti döntéséhez szükséges jelentős információkat hagy ki, és ezáltal – a körülményektől függően – ténylegesen vagy valószínűsíthetően ahhoz vezet, hogy az átlagfogyasztó olyan ügyleti döntést hoz, amelyet egyébként nem hozott volna.

(2) Megtévesztő mulasztásnak minősül az is, ha a kereskedő az (1) bekezdésben említett jelentős információt hallgat el, vagy azt homályos, érthetetlen, félreérthető, vagy időszerűtlen módon bocsátja rendelkezésre, figyelembe véve az említett bekezdésben leírt szempontokat, illetve ha nem nevezi meg az adott kereskedelmi gyakorlat kereskedelmi célját, amennyiben az a körülményekből nem derül ki, és amennyiben ez bármelyik esetben ténylegesen vagy valószínűsíthetően ahhoz vezet, hogy az átlagfogyasztó olyan ügyleti döntést hoz, amelyet egyébként nem hozott volna.

 

A hitelnyújtók olyan módon „árulták” a „termékeiket”, hogy azok rövidtávon a forinthiteleknél jelentősebb kedvezőbbnek tűnjenek (ez a tisztességtelen piaci magatartás és a versenykorlátozás tilalmáról szóló 1996. évi LVII. törvény – Tpvtv. – 8.§ (2) d) pontjába és a 10. §-ba ütköző magatartás).

 

Továbbá, valójában egyáltalán nem ismertették a törlesztőrészlet-emelkedésének eseteit, lehetséges okait, annak valószínűségét, a kockázat áthárításának pénzügyi alapját és ennek költségét, amivel kimerítették a megtévesztő magatartás fogalmát, akár a Ptk., akár a Tpvtv., akár a 25/2009/EK irányelv  vagy a 2008. évi XLVII. törvény szerinti tartalmát tekintjük is.

 

A tájékoztatási kötelezettségnek, a tájékoztatás tartalmának vizsgálata az egyedileg meg nem tárgyalt szerződéses feltételek és a szerződéses akaratok vizsgálata szempontjából megkerülhetetlen.

 

Akár az uniós, akár a magyar jogot nézzük, a kifejezetten a pénzügyi szolgáltatásokra vonatkozó tájékoztatási kötelezettség nem véletlen. Ennek oka, a mögöttes jogalkotói felismerés, jogalkotói szándék az, hogy azt a pénzintézetet, amelyik valójában sok esetben ellenérdekelt a tájékoztatás megadásában, arra jogszabály által kényszerítse ki. Az erősebb társadalmi érdek ugyanis amellett szól, hogy megalapozott gazdasági döntések és megfelelő kockázatkezelés mentén szülessenek tömeges pénzügyi döntések.

 

Annak a tájékoztatásnak minősége, amelyet a tájékoztatás nyújtója szakmai-üzleti tevékenysége körében fogyasztónak (ügyfélnek) nyújt, befolyásolja annak döntését, ezért a nem megfelelő tájékoztatás kárt okozhat. Ezt az egyszerű gondolatmenetet követhetjük végig a Legfelsőbb Bíróság alábbi döntésében.

 

BH 364/1996.

pénzintézet kártérítési felelőssége a szerződés teljesítésével kapcsolatos együttműködési kötelezettség elmulasztása miatt [Ptk. 4. § (1), (4) bek., 318. § (1) bek., 339. § (1) bek., 533. § (1) bek.].

 

A Ptk. XXV. fejezete a szerződésszegések szabályozása körében nem tartalmazza azok taxatív felsorolását. Ennek következtében ezek közé sorolható a jogszabályban előírt együttműködési kötelezettség megsértése is, mely a törvény idézett rendelkezése alapján a kártéritési kötelezettség beállásának jogkövetkezményét vonja maga után. Helyesen állapította meg a másodfokú bíróság, hogy a felperes ez irányú szakképzettséggel rendelkező ügyintézőjétől elvárható lett volna, hogy a lejárat előtt egy nappal felhívja az alperes figyelmét a takarékjegyek kiváltásának jogkövetkezményére. Nem csupán feltételezés, hogy ennek ismeretében az alperes a kiváltást legalább egy nappal elhalasztotta volna, mivel az összeget 1993. március 8-án sem saját céljaira fordította, hanem azt ismételten befektette. Nyilvánvaló, hogy a lehetséges veszteség tudatában ezt nem így tette volna. Ezért nem tehető vitássá, hogy a felperes megsértette a jogszabály által előírt együttműködési kötelezettségét. Emiatt nem sértett jogszabályt a másodfokú bíróság, amikor ennek jogkövetkezményeként megállapította a felperes kártérítési felelősségét.

Az érdemében jogszerű másodfokú ítéletet a Pp. 275/A. §-ának (1) bekezdése alapján a Legfelsőbb Bíróság a kifejtettekre figyelemmel hatályában fenntartotta.

(Legf. Bír. Pfv. V. 21.012/1995. sz.)

 

Figyeljük meg, hogy a Legfelsőbb Bíróság a pénzintézetekkel ellentétben nem nézi báránynak az ügyfelet, hanem feltételezi, hogy a „lehetséges veszteség tudatában” valamit tenne vagy nem tenne meg!

 

A szokásos törvénykezési gyakorlat un. kioktatása a fogyasztóvédelmi normáknak nem felel meg. A banki tájékoztatás kimerül valamilyen okból fakadó árfolyamkockázat viselésében. Csakhogy az alperes által már csatolt szöveg a devizahitelekkel kapcsolatosan előírt tájékoztatást tartalmazza, mely jelen esetben irreleváns, hiszen a bírság a szerződéses konstrukciót a 6/2013. PJE határozatban foglalt értékállandósági kikötéssel. A fent hivatkozott (BH 364/1996) döntés a pénzben mérhető kárt okozó tájékoztatási kötelezettség elmulasztásáról szól, mintegy „forintosítja” a Ptk. vonatkozó általános és kötelmi jogi alapelveit. Ha tehát annak nagyobb a valószínűsége, hogy a svájci frank erősödni fog, akkor ezt a pénzintézetnek tudnia kell, mert az ő szakmája, és erről tájékoztatnia kell az ügyfelet.

 

Az információs aszimmetriához ugyanis kockázatvállalási aszimmetria is társul: ami banki szempontból még éppen megengedett kockázatvállalás (pl. azért, mert a fedezetül szolgáló ingatlan vételi értékét a piaci érték 40-50%-on rögzítik), az a hitelfelvevő számára valószínűleg már rég nem az, csak ő nem tud róla.

 

A tájékoztatás nem valami szerződésen kívüli dolog, hanem valami olyan, aminek a szerződésből valóban ki kell tűnnie, különben az egyik – amúgy is alárendelt – fél nincs olyan helyzetben, hogy gazdaságilag ésszerű döntést hozzon. Ami tehát ezen a ponton aggálytalanul megállapítható, az az, hogy a formális, tartalom nélküli nyilatkozatokon kívül érdemben a felek nem tárgyalnak meg semmilyen olyan szerződéses rendelkezést, amely devizához és árfolyamkockázathoz kapcsolódik.

 

A tájékoztatás egy szerződéses feltétel értelmezhetőségéhez igazodik. Az, hogy az adott ászf tartalmát illetően elhangzott szerződéses akaratnyilatkozatot hogyan kell értelmezni, a Ptk. ad iránymutatást.

 

rPtk. 207. § (1) A szerződési nyilatkozatot vita esetén úgy kell értelmezni, ahogyan azt a másik félnek a nyilatkozó feltehető akaratára és az eset körülményeire tekintettel a szavak általánosan elfogadott jelentése szerint értenie kellett.

(2)  Ha az általános szerződési feltétel, illetve a fogyasztói szerződés tartalma az (1) bekezdésben foglalt szabály alkalmazásával nem állapítható meg egyértelműen, a feltétel meghatározójával szerződő fél, illetve a fogyasztó számára kedvezőbb értelmezést kell elfogadni.

 

Fentiekből kifolyólag a banki szolgáltató köteles előbb tisztán artikulálni egy szerződéses feltételt, melyet lényegesnek tart, alkalmazni kíván, annak szerződés részévé válásának hiánya esetén nem is kötné meg a szerződés, majd e szerződéses feltétel kapcsán köteles a tájékoztatást megadni.

 

Olyan magatartás elképzelhetetlen, hogy a bank a fogyasztó orrá alá dug egy sok oldalas papírt, hogy „itt tessék aláírni”, majd el lehet távozni. Ugyanis ebben az esetben az okirat tartalma ugyan logikailag lehet írásban közölt ajánlat, azonban az ajánlat lesz az a szerződéses nyilatkozat, melyet a bíróság a rPtk. 207.§ alapján értelmezni köteles. E körben a felperes világosan és egyértelműen meghatározta a perben értelmezését.

 

A bankokkal szemben támasztott igények kapcsán külön ki kell emelni néhány – jogalapot érintő – jogelméleti kérdést, mely bizonyos bíróságok, néha, igen furcsa törvénykezési gyakorlatából fakadó ellentmondásokat kész feloldani.

 

Ø  A csatolt okiratok a fél által megtett valamely tényállítás alátámasztására szolgáló bizonyítási eszközök, a szerződés egy elvont jogi fogalom, nem pedig maga az okirat.

Ø  A per tárgya nem más, minthogy a felperes által állított tényeket valónak fogadja-e el a bíróság az esetleges alperesi indokolt tagadással szemben. Ebből kifolyólag az állított tény az, hogy a felek a rPtk.523.§ (1) bekezdése alapján egyedileg megtárgyaltan állapodtak meg a meghatározott kölcsönösszegben, mely forintban nevesített. Ugyancsak egyedileg megtárgyalt feltétel volt a futamidő. Általános szerződésként került egyedi megtárgyalásra az ügyleti kamat, a vételi jog alapítása.

Ø  Az alperes a szerződés teljesítése kapcsán azt állítja, hogy létezett olyan általános feltétel, mely a deviza konstrukció kapcsán összegzi azon feltételek rendszerét, melyből fakadóan a felperes ellenszolgáltatására vonatkozó kötelezettség nevesíthető. A felperes ilyen általános szerződéses feltétel (szintén egy elvont jogi fogalom, nem pedig egy papír) megismerhetőségét tagadja.

Ø  A perbeli jogvita tárgya tehát az, hogy a felek által állított szerződéses jognyilatkozatok milyen tartalommal bírnak, azokat ki és mikor közölte hatályosultan a másik féllel szemben, és ez milyen tartalommal hozott létre a felek között szerződést.

Ø  A Ptk. 205.§ alkalmazása szempontjából tehát nem az okirat bizonyító ereje a kérdéses, hanem az, hogyan történt meg az egybehangzó akaratnyilvánítás. A megtett akaratnyilatkozatokat szóbeli közlés, avagy írásbeli közlés hordozza. Ebből kifolyólag egyszerűen értelmezhetetlen az a bírói gyakorlat, mely szóbeli és írásbeli szerződést konkuráltat egymással. Ugyanis a felek között egy szerződés jött létre (elvont jogi fogalom), nem több, de pont az a jogvita tárgya, annak a szerződésnek mi a tartalma.

Ø  Az alperesi indokolt tagadás mentén bizonyítandó tény lesz a megtett akaratnyilatkozatok tartalma, a közlő személy azonossága. A szerződés tartalma a bíróság ítéletében megindokolt következtetés lesz. A felperes azonban azt állítja, a szerződéses tartalom semmis, legyen annak tartalma akár a felperes, akár az alperes által meghatározott tartalom szerint is deklarált.

 

Fentiekből kifolyólag a jogcím az állított semmisségi okhoz tapad. A felperes pedig abból a tényből von le következtetést, hogy a felek konszenzusa hiányzik a meghatározott kölcsönösszeg kapcsán, így a rPtk. 523.§ (1) bekezdésben lényeges szerződéses feltételként meghatározott kölcsönösszegben a felek képtelenek voltak megállapodni. Az EU jogharmonizáció kapcsán azonban a jogalkotó a Hpt. 213.§ (1) bekezdésének a) pontja szerint minősítette az akarati disszenzust szankciós semmisségként.

 

A bíróságok legtöbbjének gyakorlata fixációt tartalmaz a DH törvényekkel kapcsolatban. Azonban a bírói indokolások megalapozatlanok, súlyosan logikátlanok, ugyanis a DH törvények nem érintik a szerződés fő tárgyát, ergo, jelen peres jogvita tárgyát sem.

 

A fogyasztó tehát azt a tényállítást tette, hogy a felek egyedileg megtárgyalták a kölcsön meghatározott forint összegét. A Ptk. 523.§ (1) bekezdésében szabályozottak szerint a hitelező a meghatározott kölcsönösszeg szolgáltatására köteles, míg az adós a szolgáltatott kölcsönösszeg visszafizetésére. A hitelezők e lényeges szerződéses feltétel kapcsán keverednek önellentmondásba, és egyik kezükkel elismerik a forint összeget, mint egyedileg megtárgyalt feltételt, másik kezükkel egy azzal ellentétes általános szerződéses feltételt állítanak a deviza konstrukció kapcsán. Csakhogy képtelenek arra nézve tényállítást tenni, hogy ki, mikor, milyen tartalommal tette megismerhetővé a deviza konstrukcióra vonatkozó ászf-et. És itt jelzem, az általános szerződéses feltételek is elvont jogi fogalmak, nem papírok, okiratok. Az, hogy a DH1 tv. 3.§ (1) bekezdésében foglalt feltétel a szerződés részévé vált-e vagy sem, az egy bizonyításra szoruló tény. Ha egy bíróság ezt másként gondolja, azzal egyszerűen nem lehet mit kezdeni. Az jogellenes jogalkalmazás.

 

Maradván még egy mondat erejéig a Győri Ítélőtábla jellegzetes indokolásánál, el kellene oszlatni egy fatális félreértést: nem az a jogvita tárgya, hogy szóba, vagy írásban jött létre a szerződés. Az akaratközlések hordozója lehet szó, vagy írás. A szerződés keletkezésének ideje és tartalma szempontjából az akaratnyilatkozatok találkozásának van jelentősége:

 

„A felperesi érveléssel ellentétben nem igazolt olyan – szóban megkötött – forintkölcsön szerződés létrejötte, amely viszonylatában a közjegyzői okiratba foglalt szerződés eltérő tartalmat tükrözne, és azzal szemben a korábbi és egyedi szerződés válthatna a jogviszony tartalmává.”

 

Teljesen tipikus érvelés, olyan, mintha a bíróságok egymást másolnák. Mintha leiratokat rögzítenék az elvárt indokolások szövegét. A perben az a kérdés, hogy ki, mikor, mit mondott! Ha a fogyasztó a közjegyző előtt ki sem nyitotta a száját, abból az következik, hogy jognyilatkozatot nem tett, ergo a hiányzó jognyilatkozatát sem lehet írásba foglalni. De az teljesen életszerűtlen, hogy senki, soha nem tett semmilyen akaratnyilatkozatot, csupán nyomtatványok kitöltésére korlátozódik minden hitelező eljárása. E körben a Banif szolgáltatása a legérdekesebb, hiszen a bank perbeli friss nyilatkozatai azt tartalmazzák: távollévők között jött létre a szerződés. Ez pedig logikailag kizárja gyakorlatilag minden kellő tartalmú, kellő időben megtett fogyasztói tájékoztatás megtételét.

 

A Győri Ítélőtábla esetében Mountbatten hercegről szóló udvari pletyka jut eszembe: elmondták hozzátartozói, hogy olyan csavaros észjárású volt, ha lenyelt egy szöget, dugóhúzó jött ki belőle a végén. Nos, a Győri Ítélőtábla csavaros gondolkodása elég átlátszó, és inkább contra legem, önkényes, mintsem humoros.

 

 

 

 

De vegyük elő egy másik Ítélőtábla gyakorlatát is. A Fővárosi Ítélőtábla 14.Gf.40.007/2018/8/I. sz. alatti határozata hasonló húrokat penget meg. Először is, a tanács minden be szeretne sorolni a DH törvények hatálya alá, és egyre furcsább indokolásokat olvadhatunk e körben. De itt nem a tanács kritikájáról van szó, mert a gyakorlat elég állandó más tanácsoknál is.

 

Az alábbi indokolás részek elég beszédesek:

 

„Az ítélőtábla az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást a rendelkezésre álló okiratok alapján kiegészíti azzal, hogy a felperes a gépjármű finanszírozási kölcsönszerződéshez és opciós

szerződéshez tartozó Általános Szerződési Feltételeket (ÁSZF) 2008. június 26-án aláírta. Az ÁSZF III.1.1. pontja értelmében bázis árfolyamon a kölcsön folyósításának napján érvényben lévő deviza vételi árfolyam 2,5 %-kal csökkentett értékét, tényleges árfolyamon pedig az adott törlesztőrészlet esedékességét követő 8. napon a refinanszírozó hitelintézet által a kölcsön alapjául szolgáló devizára vonatkozóan meghirdetett deviza eladási árfolyamot kell érteni. Az ÁSZF III.2. pontjába foglalt számítási módszer szerint az árfolyamváltozás mértékét a bázis árfolyamhoz képest, a tényleges árfolyam és a bázisárfolyam aránya alapján kell megállapítani.”

 

Ezek szerint a szerződés úgy jön létre, hogy a papírt aláírják a felek.

 

„Az elsőfokú bíróság a fentieket meghaladóan a releváns tényeket megállapította, érdemi döntésével és lényegében annak jogi indokaival az ítélőtábla egyetért, azokat a fellebbezésben foglaltakra is tekintettel csak kiegészíti, illetőleg pontosítja az alábbiak szerint.”

 

De mivel értettek egyet? A Fővárosi Törvényszék Gazdasági Kollégiuma 18.G.43.943/2016/22. sz. alatti határozata így szólt:

 

„A peres felek 2008. június 25-én AA/0144/11178 iktatószámú kölcsönszerződést és opciós szerződést kötöttek, amely szerint az alperes, mint hitelező egy Mazda típusú gépjármű megvásárlásához 4.050.000,- forint összegű, svájci frankban nyilvántartott kölcsönt nyújtott a felperes, mint adós részére, aki 120 hónapon keresztül havi 41.382,- forint (a 120. törlesztőrészlet esetében 41.381,- forint) összeg megfizetését vállalta.”

 

Az elsőfokú bíróság minden logikus kritika mellőzésével az okirat szövegét helyettesítette be a megtett akaratnyilatkozatok és hitelezői tájékoztatással szemben a szerződésbe. Azaz, szerinte a szerződés nem egy elvont jogi fogalom, hanem az maga az okirat, a papír.

 

„A bíróság a lefolytatott bizonyítási eljárás és a rendelkezésre álló iratok alapján megállapította, hogy a peres felek között a korábban hatályos Ptk. 523.§ (1) bekezdésében szabályozott kölcsönszerződés jött létre, amely alapján a pénzintézet vagy más hitelező köteles meghatározott pénzösszeget az adós rendelkezésére bocsátani, az adós pedig köteles a kölcsön összegét a szerződés szerint visszafizetni.”

 

Azaz soha nem fogjuk megtudni egyetlen ítéletből sem, hogy ki mit mondott, azt hogyan értelmezte a bíróság, hol volt egyező, egymás irányúba ható az akaratnyilatkozat. Ehelyett tűzre dobjuk inkább az egész Ptk-t, és Pp-t. Vagy mégsem?

 

„A bíróság vizsgálta, hogy a peres felek szerződéses akarata milyen tartamú megállapodás létrehozására terjedt ki, melyik fél, milyen tartamú nyilatkozata minősült ajánlatnak, illetve annak elfogadásának, és a felek között a megállapodás szóban vagy írásban jött-e létre. A felperes tényelőadására figyelemmel a Pp. 3.§ (3) bekezdése alapján őt terhelte a bizonyítási kötelezettség arra vonatkozóan, hogy a felek szerződési nyilatkozataikat szóban adták elő, és a szóbeli ajánlattételt követően a szóbeli elfogadó nyilatkozat hatályosulásával a felek között a szerződés az általa állított tartalommal jött létre.”

 

„A bíróság az iratokhoz csatolt kölcsönszerződés alapján megállapította, hogy abból a felek írásban tett szerződési nyilatkozatainak tartama rekonstruálható. A szerződés írásbeli alakban való létrejöttét alátámasztották a tanúk is, akik a szerződés adatainak kitöltéséről, az okirat pénzintézetnek való megküldéséről és aláírásáról tettek vallomást. A perben arra vonatkozó adat, hogy a felperes és az alperest képviselő ZT Kft. alkalmazottja között szóban jött volna létre kölcsönszerződés, nem merült fel. A bíróság álláspontja szerint a szerződés szóbeli alakban való létrejöttét a szerződés azon rendelkezése is kizárja, amely szerint hatályosulásához az alperes hozzájáruló nyilatkozata szükséges. E nyilatkozat megtételére a tanúvallomásokkal is alátámasztottan az írásbeli szerződési nyilatkozat megküldése alapján került sor.

 

A bíróság megállapította, hogy az iratokhoz csatolt, írásbeli alakban megkötött szerződés a felek

szerződési nyilatkozatait rögzítette, e szerint a felek szerződéskötési akarata a szerződésben megjelölt kölcsönösszeg nyújtására, és annak a szerződésben rögzített feltételek szerinti visszafizetésére terjedt ki, ami magában foglalta a kölcsön jellegét és a svájci frank devizanem alapján való elszámolását is. A felek akarata deviza alapú kölcsönszerződés megkötésére irányult, így a feleknek a szerződéskötéskor a felperes által hivatkozott korábban hatályos Ptk. 207.§ (4) bekezdésében írottakkal ellentétben semmiféle titkos fenntartása vagy rejtett indoka nem volt tetten érhető. A bíróság a tanúvallomások és az írásbeli alakban létrejött megállapodás alapján arra a következtetésre jutott, hogy a felperes szerződési nyilatkozata az alperessel egyezően deviza alapú kölcsönszerződés megkötésére irányult, amely ténymegállapítással ellentétes adat a peres eljárás során nem merült fel.”

 

„A felperes a kölcsönszerződés záró rendelkezésében írottaknak megfelelően aláírásával elismerte, hogy az általános szerződési feltételeket, valamint az üzletszabályzatot elolvasta, megértette, és azok egy példányát átvette. A felperes nyilatkozatára figyelemmel a bíróság megállapította, hogy az alperes szerződéskötés időpontjában hatályos általános szerződési feltételei a felek szerződésének részévé váltak, ami így megfelel a Hpt. 210.§ (2) bekezdésében rögzített rendelkezéseknek.”

 

Fentiek alapján teljesen világos, hogy ma, Magyarországon, gyakorlatilag nincsen olyan perbíróság, mely elvonatkoztatna egy másodpercre is az okiratoktól, és a felektől tényállításokat követelne meg. A bírói gyakorlatot a Kúria által vezetett, irányított civilisztikai értekezletek és más módszerek irányítják aszerint, hogy a hitelezőknek elegendő legyen az okiratokat becsatolni és már meg is nyerték a pert. De lehet ezernyi, millinyi pert nyerni a bankoknak, akkor sem ismerjük meg, mi volt az a deviza alapú hitelezési ászf, illetve annak okozatossága, mechanizmusa. És pont ezért érdekes a C-51/17. EUB határozat, mely egészen a Kásler-ügyig visszahatóan nyomatékosította, hogy az okirat, a blanketta nem helyettesít minden tényállítást, és egyéb bizonyítási eszközt.

 

A Fővárosi Ítélőtábla indokolása meglepő – és már megint az a fránya 6/2013. PJE határozat következik:

 

„A fellebbezésében azt kifogásolta, hogy ez a kereseti kérelem nem került elbírálásra, az elsőfokú bíróság által e körben írtak a 6/2013. PJE határozat szövegével egyezőek, továbbá állítása szerint megfelelően indokolta a perben a 6/2013. PJE határozat alkalmazásának kizártságát.

 

A felperes fenti érveléséből az következik, hogy maga sem vitatja azt, hogy a felek megállapodása kiterjedt a deviza nyilvántartásban történő elszámolásra, a deviza alapúságra, hiszen éppen azért állítja a szerződés jóerkölcse ütközését, mert magát a deviza nyilvántartás konstrukcióját tartja a szerződéses szabadsággal való visszaélés tilalmába ütközőnek.”

 

Ha a felperes azt állítja, hogy a felek között nem volt olyan találkozó akaratnyilvánítás, konszenzus, mely a DH1 tv. hatályát elvben megalapíthatná, abból sok minden következhet logikailag, csak az nem, hogy „maga sem vitatja a deviza elszámolást”. Jóerkölcsbe pedig úgy is ütközhet egy szerződés, hogy a felek között nincsen minden kérdésben konszenzus. A felperesi fogyasztó a kölcsönszerződést tartotta jóerkölcsbe ütközőnek, nem annak egy részét, mivel a hitelező akarata az adós megkárosítását célozta. (AB 801/B/2002. határozata)

 

„A Kúria a 6/2013. PJE határozatában részletesen kifejtette, hogy a szerződési szabadság elvéből

következően nem csak típusszerződések köthetők, hanem olyan atipikus szerződések is, amelyeket jogszabály nem ír részletesen körül és nem szabályoz. A szerződés megkötésekor ugyan jogszabály még nem határozta meg a deviza alapú kölcsönszerződés fogalmát, de a 41/1997. (III. 5.) Korm. rendelet 11/B. § és 13. §-aiban a THM számításával összefüggésben már megjelentek a jogintézményre jellemző szabályok. A szerződéstípus fogalmának meghatározása pedig a Hpt. 200/A. § (1) bekezdésében 2010. szeptember 27-től szerepel is. Sem a kölcsönszerződés megkötésekor hatályos Hpt., sem más jogszabály nem tiltotta kifejezetten a forintban folyósított kölcsön devizában történő nyilvántartását és az adós fizetési kötelezettségének a devizaárfolyam változásához kötött meghatározását.

 

Az Alaptörvény 25. cikk (3) bekezdésében foglaltak értelmében a Kúria által hozott jogegységi határozat a bíróságra kötelező, így az abban foglaltakat a bíróság nem hagyhatja figyelmen kívül, adott jogkérdésben a jogegységi határozatban kifejtettől ellentétes álláspontot nem foglalhat el. Az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény 37. § (2) bekezdése alapján az Alkotmánybíróság rendelkezik hatáskörrel a jogegységi határozat Alaptörvénnyel, illetve nemzetközi szerződéssel való összhangjának vizsgálatára. Mindebből az következik, hogy a felperes alaptalanul kifogásolta a 6/2013. PJE határozat figyelembevételét az ítélet meghozatalakor. Érvelése ugyanakkor önmagában cáfolja azt az állítását, hogy az elsőfokú bíróság érdemben nem vizsgálta ezt az érvelését.

 

A 6/2013. PJE határozat 2. pontja egyértelműen állást foglalt abban a kérdésben, hogy a deviza alapú kölcsönszerződés mint szerződéstípus önmagában nem ütközik nyilvánvalóan a jóerkölcsbe. Kifejtette, hogy a deviza alapú kölcsönszerződések megkötésére azért került sor, mert az adós célja az volt, hogy forintkölcsön szerződések esetén irányadó kamatnál alacsonyabb kamat mellett jusson kölcsönhöz. Erre csak úgy volt lehetőség, hogy devizában adósodik el, ami egyben azt jelenti, hogy vállalja az árfolyamváltozás kockázatát, melynek iránya, mértéke előre nem látható, nem kiszámítható. Önmagában a múltbeli tendenciák nem alapozták meg a jövőre vonatkozó várakozásokat még akkor sem, ha abból esetleg az árfolyam gyengülésének tendenciájára lehetett következtetni különös tekintettel arra, hogy az adott időszakban más tényezők pl. az euróövezethez történő csatlakozás lehetősége, deklarált célja ellentétes tendencia kialakulását is előrevetítette; ekkor úgy tűnt, hogy a kockázatot rövid ideig, az euró céldátumként már kitűzött bevezetéséig kell vállalni. A szerződéses konstrukcióból származó árfolyamkockázatot az adós szempontjából kiegyenlíthette az az előny, amely az alacsonyabb kamatban és törlesztőrészletben mutatkozott, tehát mindkét fél realizálhatott számára fontos előnyöket az aktuális gazdasági, üzleti érdekeinek megfelelően, így tehát az adóst terhelő árfolyamkockázat nyilvánvalóan jóerkölcsbe ütközőnek nem tekinthető. A deviza alapú kölcsönszerződések megkötésekor ezeket a szerződéseket a társadalom nem ítélte el. A szerződéskötést követően bekövetkezett, a fogyasztókra hátrányos változások pedig nem eredményezhetik a szerződés jóerkölcsbe ütközés miatti érvénytelenségét.”

 

Pontosan látható, hogy a bíróságok minden kötelező, stricht törvényi rendelkezést felcserélnek a perekben a 6/2013. PJE határozattal, így a magyar törvénykezés olyan morális szintre süllyedt, ahonnan a magam részéről már visszautat nem látok.

 

~ ~ ~

 

Fentiekhez képest adta ki a Kúria devizahiteles pereket vizsgáló Konzultatív Testülete emlékeztetőjét 2018.10.11. napján.

 

Elsősorban jó lenne megérni egyszer, ha a Kúria nem kívánna jogot alkotni, de még csak nem is kívánná a bírói függetlenséget csorbítani, az alsóbb fokú ítélkezés tényállási és jogértelmezési részét direkt módon befolyásolni, mert így sikerült elérnie azt, hogy a jogorvoslati joghoz fűződő alkotmányos igény kiüresedett, az puszta formalitássá vált.

 

Az álláspont számos direkt csúsztatást tartalmaz, mely nem teszi alkalmassá az anyagot szakmai vitára. Ugyanis:

 

A 2/2014. PJE határozat 1. pontja azt mondja ki, hogy

 

1. A deviza alapú fogyasztói kölcsönszerződés azon rendelkezése, amely szerint az árfolyamkockázatot – a kedvezőbb kamatmérték ellenében – korlátozás nélkül a fogyasztó viseli, a főszolgáltatás körébe tartozó szerződéses rendelkezés, amelynek a tisztességtelensége főszabályként nem vizsgálható.

E rendelkezés tisztességtelensége csak akkor vizsgálható és állapítható meg, ha az általánosan tájékozott, ésszerűen figyelmes és körültekintő átlagos fogyasztó (a továbbiakban: fogyasztó) számára annak tartalma a szerződéskötéskor – figyelemmel a szerződés szövegére, valamint a pénzügyi intézménytől kapott tájékoztatásra is – nem volt világos, nem volt érthető.

 

A praxisomba tartozó nagy mennyiségű ügyben állandósult adat, hogy a deviza konstrukció soha nem volt egyedileg megtárgyalt. Az egy olyan ászf volt, melyet a felek nem tárgyaltak meg egyedileg. Az ilyen ászf tartalmának bizonyítása minden esetben a hitelezőt terhelte. És ahogyan arra a Fővárosi Ítélőtábla 5.Pf. Tanácsa egy eseti döntésében rávilágított, az egyedileg megtárgyalt forint kölcsönösszeg, és az egyedileg meg nem tárgyalt általános szerződéses feltétel állhat ellentétben, így a rPtk. 205/C.§ alapján az ászf nem is válhat a szerződés részévé, ergo annak semmissége nem is vizsgálható.

 

Tehát, vagy a hitelező nem képes bizonyítani, hogy a deviza konstrukciót tartalmazó ászf tartalma mi, annak mi az okozatossága, mechanizmusa, így a rPtk. 205/B.§ alapján nem válik a szerződés részévé, avagy elvben a részévé válik, de a rPtk.205/C.§ de jure kizárja. Ebben a két esetben a semmisség okszerűen nem vizsgálható.

 

Ha a fenti két jogi tény valamely oknál fogva nem következik be, akkor vizsgálható és vizsgálandó a feltétel tisztességtelensége. Csakhogy a PJE nem azt mondja, mint amit az EUB számos határozata. A magyar, tehát tagállami bírói gyakorlat „szerződéskötés” fogalom alatt a papírok aláírását érti – és ez a hazai ítéletetek súlyosan döntő többségében visszaköszön. Az EUB a szerződéskötés alatt a jognyilatkozatok hatályosult megtétele révén kialakítható konszenzust érti. Míg a hazai törvénykezési gyakorlat elveti a fogyasztóval való szóbeli kommunikáció jelentőségét, az EUB pont erre helyezi a hangsúly. A magyar ítélkezési sajátosság elegendőnek tartja egy remek, hibátlan szerződéshez azt, hogy a papír tartalmaz olyan részeket, hogy a fogyasztó az ismeretlen tartalmú tájékoztatást és kioktatást megkapta, megértette, elfogadta, úgy az EUB szeretné látni az ilyen tájékoztatások tartalmát. A hazai gyakorlat a papírok aláírását érintő időpontot tartja relevánsnak a tájékoztatás megadásához, míg az EUB látványosan időben előlrébb teszi a szükségességet.

 

Azaz, a 2/2014. PJE határozat szemben áll az EUB töretlen gyakorlatával. A PJE hatályban tartása indokolatlan, az sürgős és lényegét érintő revízióra szorul. Annak fenntartása csak bebetonozza a fogyasztók jogfosztott állapotát.

 

Másfelől, ahogyan fentiekben bemutattam, a bíróságok egyáltalán nem követelik meg a hitelezők tájékoztatással kapcsolatos tényállításait, azt nélkülözve helyettesítik be a 6/2013. PJE határozat szövegét.

 

„A Konzultatív Testület a C-51/17. sz. ügyben hozott ítéletet, úgy ítélte meg, hogy az sok tekintetben megerősíti a Kúria eddigi gyakorlatát. Az árfolyamkockázat tisztességtelenségének vizsgálhatósága, vizsgálati szempontjai vonatkozásában az EUB ítélet nem tartalmaz olyan új szempontokat, amiket a vonatkozó joggyakorlatában az EUB már nem fejtett volna ki és amiket a Kúria már ne vett volna figyelembe joggyakorlat-egységesítő tevékenysége során. Jelenleg a Kúria részéről újabb, általános jellegű elvi iránymutatás kibocsátása, illetve a korábbiak módosítása nem szükséges. Az egyes szerződések érvényességét az egyedi perekben eljáró bíróságoknak kell megítélniük a Kúria – az EUB-nak újabb joggyakorlatával is teljes mértékben összhangban álló – korábbi elvi iránymutatásai figyelembevételével. A Konzultatív Testület megítélése szerint a C-51/17. sz. ügyben hozott ítélet nem biztosít új vagy szélesebb körű jogalapot a fogyasztók számára a perlésre, ezért azon fogyasztók számára, akik eddig nem láttak indokot a perlésre, ez az ítélet sem szolgáltat alapot újabb perek indítására; a már folyamatban lévő perekben a Testület pedig az eddigi iránymutatások szerinti elvek érvényesítését tartja irányadónak.”

 

Miután az EUB határozatainak alkalmazása minden bíróság számára kötelező, teljesen közömbös, hogy a Kúria mit tesz civilisztikai tanácsadói értelemben. Ám egyáltalán nem érdektelen, mi okozhatja azt, hogy a perbírságok meg sem kísérlik az EUB határozatokban foglaltak alkalmazását, melyek – ezek szerint – megjelentek a Kúria jogegységi határozataiban is.

 

Azt gondolom, hogy a Kúriának illene lemondani a civilisztikai konferenciákról, a tanácsadók szerepéről, mert súlyosan gátolja ez a magatartás a járásbírósági és törvényszéki ítélkezést. Másfelől pedig, ha már dr. Szeghő Katalin tanácselnök is egyetért velem abban a kérdésben, hogy a 6/2013. PJE határozat az értékállandósági kikötést jeleníti meg, illő lenne jogtudományi igényességgel kimunkálni egy új PJE határozatban, hogy a különnemű árfolyamok alkalmazása mióta tekinthető az értékállandósági kikötés sajátjának, velejáró tartalmi elemének?

 

Ugyanis, ha a kettő kizárja egymást, akkor a 6/2013. PJE határozat ténymegállapításai hamisak. Mivel a hazai törvénykezési gyakorlat kritika nélkül alkalmazza, tömegével nyitnak utat azon fogyasztók előtt kártérítési perekre, akik contra legem jogalkalmazással, bírói önkény tanúsítása mellett nem tudják jogukat érvényesíteni. És majd a Kúria arra kényszerül, hogy a bíróságok elleni tömeges kártérítési perekben alkosson jogegységi határozatokat arról, hogy a bíróságok nem tartoznak felelősséggel.

 

Illő lett volna felismerni, hogy a C-51/17. sz. alatti határozat érvelése az elmúlt évtizedes ítélkezési gyakorlaton súlyos sebet ejtett, és rámutatott annak visszásságaira. Csakhogy az EUB indokolásának udvariasságát, visszafogottságát, tárgyiasságát nem szabad alulbecsülni. Szó szerint benne van minden, ami követendő, csak egyszer kellene elolvasni.

 

Az EUB-t nem érdekelte a 6/2013. PJE határozat tartalma az értékállandósági kikötés kapcsán. Az Irányelv értelmezésének lehetősége ott kezdődik, hogy az adott ászf valahogy a szerződés részévé válik. Jogi érvelésem szerint a deviza konstrukciót tartalmazó ászf el sem juthat eddig, de ez valóban tényállítási és bizonyítási kérdés. Nos, a bíróságok ennek lehetőségét de facto elveszik. Ha azonban már eljut egy bíróság oda, hogy valamilyen deviza konstrukciót tartalmazó ászf-et a szerződés részének tekintsen, akkor vegye valaki a fáradtságot, és fogalmazza már meg az adott ászf azon tartalmát, melyből a limit nélküli árfolyamkockázat ered! Mivel a hitelezők erre nem képesek, a bíróságok erre nem hajlandóak, maradunk úgy, hogy a fogyasztók tízezreit hagyják valós jogérvényesítési lehetőség hiányában, ugyanis a tipikus peres eljárásokban a tisztességes eljáráshoz fűződő jog szinte soha nem érvényesül.

 

Végezetül utalni szeretnék az elfogultsággal nem vádolható Alkotmánybíróság IV/333/2016. sz. alatti döntésében szereplő indokolásra. Ez fogja a kártérítési perek jogalapját képezni.

 

Várom megtisztelő szakmai válaszát!

 

Tagyon, 2018. október 14.

 

                                                           Tisztelettel:

                                                                                              

                                                                                              Dr. Marczingós László