‘Utazások’

Az utazási irodák kedvenc célpontja Párizs, majd a Loire menti kastélyok láncolata. Sok magyar megfordult arrafelé, és nyilván kialakult mindenkiben egy kép. A kép, mely a képeslapokon jelenik meg és egy másik kép, mely a valóság. Az előbbi tétel minden esetben gyönyörűségesen gyönyörű, álomszép, mesebeli, etc.

Don Marcello csak úgy beesett, hiszen arra járt, és vétek lett volna kihagyni a második leginkább ismert kastélyt. Bevallom, nekem is örök ábrándom volt, élőben megcsodálni helyet. De nézzünk előbb egy kis történelmet, mert abban elhelyezvén lehet komolyan értékelni.

 

A jelenleg látható Chateau ősi elődjének történelme számomra a ködbe vész. A Cher folyón állt egy erődítés, melyből csak az un,. donjon, a kerek, bástyaszerű épületrész maradt meg. A többit elbontották a XVI. század elején. Chenonceau történelmét mindenki az azt birtokló hölgyekhez köti, ám az első dáma – Catherine Briconnet, nagy valószínűség szerint még a bontáshoz sem kezdhetett volna hozzá, ha férje, Thomas Bohier tábornok (lieutenant general) – ki XI. Lajos, VIII. Károly, XII. Lajos, és I. Ferenc szolgálata folytán jelentős vagyont szerzett, illetve gyarapított, nem vásárolta volna meg a régi erődítést. Említett úr nem is igazán katonai karrierjével tette lehetővé a beruházást, hanem pénzügyi vonalon tett uralkodói szolgálataival. Nem mellesleg 1497-től Tours polgármestere volt.

1512-ben a feleség nekilátott az építkezésnek, míg a férj elment egy kicsit háborúzni Itáliába, ahol 1523-ban el is hunyt.

 

XI. Lajos 1461-1483 között, VIII. Károly, a Nyájas, 1483-1498 között, XII. Lajos 1498-1515, míg I. Ferenc 1515-1547 között uralkodott. XI. Lajos a Valois-ház hatodik királya volt, és anyja, Anjou Mária nápolyi királyi hercegnő volt. Lajos – nem királyként, apja oldalán – még részt vehetett a százéves háborúban, mely egyébként 116 évig tartott. (1337-1453)

A fenti időszak alatti magyar történelemről keveset tud a közember, pontosabban szólva, nem tudja párhuzamba állítani a nyugati történelemmel. Nos, 1308-ban Károly Róbert került a magyar trónra, hiszen az Árpád-ház férfiágon nem öröklődött. III. András halálát követően egy sor vitatott legitimitású kiskirály uralkodott. Az eltelt hét év alatt vagy kilenc uralkodó zilálta szét országunkat.

Károly Róbert leányágon V. István dédunokája volt. Magyar királynak nevelték, az Anjou-ház európai jelentőségéről majd máskor teszek említést, de az is lehet, még ebben az írásban. Nos, utódja Nagy Lajos lett (1342-1382), kit leánya, Mária követett a trónon 1395-ig. 1385 és 1386 között II. Károly, nápolyi Anjou király került a magyar trónra. Ez egy igen érdekes történet, de maradjunk annyiban, hogy őt gyorsan követte Mária férje, Luxemburgi Zsigmond, aki 1387 és 1437 között, ötven évig volt magyar király. Nem mellesleg német-római császár. szerintem valahol ez lehetett a magyar királyság fénykora. Őt Habsburg és Jagelló királyok váltották, mire megérkezünk XI. Lajos francia király kortársához, Mátyás királyhoz (1440-1457). Őt hozzávetőlegesen ismeri majd mindenki. A mohácsi csatáig, azaz 1526-ig II. Ulászló és II. Lajos Jagelló királyok „uralkodtak.”

 

Azaz az angol-francia százéves háború az Anjou-ház magyar uralkodásától eltartott Mátyás királyig. Ez volt az az időszak, amikor a magyarra nem rontott rá a török. Luxemburgi Zsigmond ugyan jelentősebb hadjáratokat vezetett a török ellen, és kapott is irtózatos nagy pofont tőlük, de elmondható, hogy a magyar történelem a külső támadásoktól mentes volt a fenti időszakban.

Franciaországot a háború alatt pestisjárvány és a hadjáratok tizedelték. Jeanne d’Arc máglyahalála 1431-re esik, a százéves háborút csak az 1453-as béke zárta le. De magát a háborút csak az fordította meg a francia uralkodók javára, hogy az Arrasi egyezménnyel (1435) Burgundia a franciák oldalára állt, Párizst „visszaadta” a francia királynak. Ennek „csupán” azért van jelentősége, mert kevesen tudják, a francia királyoknak e korban legkevésbé sem Párizs volt a székhelye. A királyok a háború miatt állandóan mozogtak udvartartásukkal, mely igen másképpen nézhetett ki, mint ahogyan általában elképzelhetnénk.

XI. Lajos a százéves háború végén még őt támogató burgundiaiakkal remek csatákat vívott, és Merész Károly burgundiai herceg jelentősen megkeserítette az életét. A király és a herceg csatáiban a királyt svájci, míg a herceget itáliai zsoldosok támogatták. A taljánok azonban elhagyták Merész Károlyt, aki nem csak a csatát veszítette el, hanem életét is 1477-ben.

 

Lajos fia, a 13 éves (Nyájas) Károly nem volt valami jelentős király, azonban 1495-ben Nápoly királya lett. Az Anjou-ház 1481-ben kihalt, így jelentős európai kavalkád keletkezett Anjou, Maine és Provance birtoklásáért. A lotharingiai herceg, II. René, bejelentkezett a birtokokra, aki csak évekkel később mondott le utódlási akaratáról. Amikor e kérdés úgymond rendeződött, VIII. Károly itáliai hadjáratot szervezett, hiszen a Velencei Köztársaság, vagy Firenze, avagy Milano a kor legjelentősebb gazdaságai voltak.

Milano ura ekkor Lodovico Sforza, Firenzében Savonarola osztotta lapokat, és mindenki arra próbált játszani, hogy a franciák segedelmével bukik majd a pápa, avagy a Mediciek. Gondoljunk bele, ez a kor volt Michelangelo és Leonardo da Vinci nagy kora!

Érdekes, hogy a százéves háborút követően a francia királyok rend beszedték az országot, a királyság területét jelentősen növelték, de félreértés ne essék, az akkori határok messze nem egyeztek meg a maiakkal.

 

1491-ben előbb az orléans-i herceg, majd maga a király is megtámadta Itáliát. Őket a milanói herceg támogatta, így elfoglalták Firenzét is. Emlékeim szerint ekkor önthettek ágyút Michelangelo remek lovas szobrából, talán. A francia király, Károly nem foglalta el Rómát, csak megállt a kapuban, így a pápa kinevezte Szicília, Nápoly és Jeruzsálem királyává. Ez persze nem tetszett Velencének, így a milanói Sforza herceg átállt, létrehozták a Velencei Ligát.

VIII. Károly, a Nyájas, tehát formálisan sikeres itáliai hadjáratot vitt végbe, azonban semmit nem tudott megtartani, rossz poénként még a fejét is beverte Amboise kastélyában, és meghalt. De erről talán egy másik írásban kell beszámolni, főleg Leonardo da Vinci kapcsán.

 

Gondoljunk bele, amikor Károly beverte a fejét, nálunk már szétesett a királyság és minden magyar nagyúr a törökkel egyezkedett, hogyan kaparinthatná meg a koronát. II. Ulászló kormányzása talán nem volt a legsikeresebb történelmi kor.

Károly, a Nyájas, utódja XII. Lajos volt. De nem Károly fia, ugyanis a régi király minden gyermeke korán meghalt. Lajos orléans-is herceg volt, és természetesen Valois. Itáliai igényei zseniális történelmi szövevényekben keletkeztek. Milanóban korábban Sforza megbuktatta a Viscontiakat. Sforza egyszer ide állt, egyszer oda. A korábbi francia király tehát szembe került a Velencei Ligával, de Lajos maga mellé állította VI. Sándor pápa törvénytelen fiát, Cesare Borgiát és magát a pápát. Mivel Milánó elleni támadás volt a cél és a hercegség területi feldarabolása, Velence is hamar a francia uralkodó mellé állt.

 

Milano városát a szövetségesek elfoglalták, majd Lodovico Sforza visszafoglalta, de hamar elveszítette ismét. A Loire-menti kastélyok történelmébe tartozik majd, hogy ma is áll egy középkori vár, Loches, melynek rabja lehetett 1500 és 1508 között, haláláig Lodovico. Loches ma nagyon olyan, mint anno.

Már nem is kellene említeni, de Velence összeállt a pápai állammal és 1510-re kiszorították a franciákat Itáliából. 1513-ban elhunyt II. Gyula pápa, aki innentől nem tudta tovább finanszírozni Michelangelot. A pápa halála egy jelentős kor végét jelentette kulturális, művészeti szempontból.

XII Lajost 1515-ben érte utol a halál, utódja I. Ferenc lett, az igazi francia reneszánsz király. Érdekes, mennyit csúszott Itáliához képest a reneszánsz…

 

Itt kell tehát visszatérni Chenanceau építésére. Thomas Bohier végigszolgálta a királyokat, akár katonaként, akár pénzügyérként, és tette a dolgát. Felesége pedig 1513-ban, XII. Lajos halála előtt két évvel kezdte meg az átépítést. A Loire vidéke ekkor a királyi udvar legfőbb célpontjává vált, hiszen nyugalom és gazdagság uralta. Az arisztokraták folyamatosan egyesítették birtokaikat és hihetetlen építkezési lázba kezdtek. De egyelőre maradjunk csak ennél a Chateau-nál.

Thomas Bohier és Katherine Briconnet 1523-ban haltak meg. A király, azaz I. Ferenc valamilyen tartozás fejében megszerezte Chenanceau-t. A későbbi király, azaz II. Henrik, azt kegyencnőjének, Diane de Poitiersnek adta. Közben megtörtént a Mohácsi-csata. Itt meg építgették a kastélyt. de ebből nem azt a következtetést vonnám le, hogy bezzeg a franciák, hanem mit csináltunk mi, magyarok mintegy 100 évig? Ugyanis a francia király nem gyarmataiból gazdagodott meg. Azok a spanyolok voltak…

Diane de Poitiers építette a híd pillérjeit, és magát a hidat, melyre később Medici Katalin, II. Henrik özvegye építette a kétszintes épületszárnyat, mely a Chateau jellegzetességét adta. Diane de Poitiers ugyanis kegyvesztett lett és Chenonceau helyett Chaumont kastélyával kellett beérnie. Nos, az sem csúcsa.

 

Amikor Medici Katalin 1589-ben meghalt a közeli Blois-ban, nálunk a Rudolf király uralkodott. Ő volt az a magyar király, aki ellen Bocskai István az Oszmán Birodalom támogatásával vezetett felkelést. 1611-ben kezdődött a Habsburg-ház elleni harmincéves háború, melyet vallási köntösbe csavartak. De ezt előzte meg a tizenötéves háború (1591-1606), mely török részről Bécs megszerzéséért, míg keresztény részről a törökök kiszorításáért folyt. A Habsburgok oldalán harcolt az erdélyi, a havasalföldi és a moldvai fejedelem, a Német-római Birodalom és a pápai állam. Igaz, Buda még 1541-ben került oszmán kézre.

No, a kastély többi nagyasszonyát nem kívánom végigvenni, de úgy vélem, ez a Chateau valahogy a női szeszélyeknek kitett épület minden ízében, ahol még a kertek is az egymás elleni gyűlöletből fakadtak.

Franciaország európai nagyhatalommá vált, egyben „rátört” a reneszánsz, melyet kőbe kellett vésni, így a Loire mentén sorra nőttek ki a földből a kisebb és nagyobb paloták.

 

Nekem ugyan Chenonceau nem igazán tetszik, de azt elismerem, van benne valami igazi nagyvonalúság. A kastély használhatósága számomra igen kérdéses. Nagy valószínűség szerint minden napi munkálat külső épületekben mehetett végbe, ugyanis ez a kastély olyan, mint egy rendkívül exkluzív hotel, melyben csak elnöki lakosztályok vannak.

Sajnos Don Marcello ottjártakor igen rossz idő volt, és későre is járt, így a képek nem mutatnak valami jót, de az internet amúgy is tele van remekművekkel. Csak azt akartam bemutatni, hogyan, milyen közegben épülhetett meg egy ilyen l’art pour l’art kastély. Nem mellesleg mi, magyarok akkortájban mivel voltunk elfoglalva. Én azt gondolom, a Nyugat nagyon messze volt tőlünk.

Nem szeretem a síelést. Fiatalkoromban ugyan gyakoroltam egy darabig a Mátrában, de sem a közeg, sem az egész dolog nem vonzott. Majd valahogy a közelébe sem kerültem a téli sportoknak. Ám a hegyek és sziklák csodája, elérhetetlensége megfogott és nem is enged el azóta sem. Amikor kiszabadultunk a szocialista béklyóból, első utunk a Grossglockner felé vezetett. Spittal an der Drau elvarázslt, de a varázslatos panorámaút még inkább. Több autómmal is megmászattam a rengeteg kanyart. Később, ahogyan nyári túrákon bejártuk az Alpok osztrák részeit, váltani kellett, így Itália csodáiban gyönyörködtünk.

Ám adott volt egy ízben – még kislány koromban – hogy utunk Franciaország felé vezetett, és még csak sietni sem kellett. Átmentünk a Mont Blanc alagúton, és gyakorlatilag beestünk Chamonix világhírű síparadicsomába. Maga az alagút nem egy szenzáció, hacsak az áthaladási ellenérték nem az. Volt anno egy ronda tűzeset benne, így roppant elővigyázatosan engedik át az autókat „lyukon”, ami egyben az olasz-francia határ is.

 

 

Chamonix szép város, nagyon szép, kedves, bájos, és nem földi halandóknak tervezettek árai. Így megszálltunk egy „kukatárolóra néző” lyukban, de ott voltunk. Ugyanis a lényeg az volt, hogy valamilyen megmagyarázhatatlan okból, de fel kellett jutni a Mont Blanc csúcsának közelébe. Maga a Mont Blanc csúcsa 4807 méter magas.

 

Az ember alkotta szerkezetek segítségével három lépcsőben lehet megközelíteni a lehetetlent. Az első felvonó másodpercek alatt feljut olyan 2800 méterig, majd ott át kell szállni egy másik lélekvesztőbe, mely megint csak másodpercek alatt felemel az Aiguille du Midi 3842 méteres magasságába. A felvonó végállomásán még át lehet menni egy hídon egy másik sziklára, melynek belsejében érhető el lifttel a Piton Central terasz. Az az igazi 3842 méteres magasság. Oda építettek egy üvegkalickát, melynek az alja is üveg és az ember fia a „semmiben” állhat. Köszönöm szépen, kihagytam.

 

Maga a felvonó szuper. Beszáll vagy 25 ember egy kabinba és iszonyatos sebességgel megindul felfelé. Előbb bele a felhőkbe, majd azok fölé. Érdekes érzés. A nagyon gyors magasság változás miatt én konkrétan a rosszullét határára jutottam, ugyanis nem gondoltam rá, hogy olyan nehéz megmozdulni a jóval kevesebb oxigén mellett. Akklimatizálódni kell, nem rohangálni. Így tehát minden látogató le is ült csendben. A lefelé kabinra vagy 2 órát kell várni, így van idő nézelődni, és elmerengeni azon, milyen kicsi az ember.

Ugyanis a kisrepülők talán fel sem jönnek ilyen magasságban. A magán helikopterek kitörnek a felhőkből és szinte függőlegesen röpülnek a csúcs felé, majd megkerülik azt, és úgy viszik vissza a tehetős zarándokokat. Furcsa látvány az egész.

 

Olyan, mintha a felhőkre rá lehetne könyökölni. Vagy átlépdelni a paplanokon csúcsról csúcsra. Érdekes és gyönyörű élmény.

Ha valakinek van ideje és lehetősége, semmi esetre hagyja ki, mert nem nagyon lehet elfelejteni.

 

 

 Az alábbi néhány sorral szeretném köszönteni az Újévet, és minden kedves olvasómnak mottóként eszébe juttatni Pierre Abélard (1079-1142), a párizsi universitas, Doctor scholasticus megtisztelő címmel felruházott, tanárának 12. századi mondását: „Ne kényszerítsd felebarátodat saját hited elfogadására: az emberi elmének saját bölcsességével kell elhatározásra jutnia.”

 

Párizsi utamat megelőzően, majd közben, és végül azóta is forgatott D. Magyari Imre „Párizsi szeletek” c. könyve juttatta eszembe a világ tulajdonképpeni első egyetemének tanárát, akinek Héloise felé táplált – és viszonzott – érzelmeit számos művészeti alkotásban örökítették meg az utókornak. Jellemző, hogy az általa Nogent-sur-Seine melletti Le Paraclet templomban – ahová magát Héloise-t is eltemették 1146-ban – a „nagy” francia forradalom során nem kímélték meg, feldúlták, így a legendássá vált szerelmespárt a párizsi Pére-Lachaise temetőbe vitték, ahol végül gyönyörű, gótikus síremléket kaptak.

A dialektika nagy mestere a „sic et non”, avagy pro és kontra módszerrel alkotta meg azt a logikai irányt, mely a későbbi Sorbonne egyetem (1257) is irányadó maradt. A tanárok és diákok szoros egységet képeztek, és sokszor előfordult, hogy az igen hosszan tartó egyetemi képzés alatt valaki bizonyos tárgyak tekintetében már tanár volt, némelyes esetében „csupán” diák. Nem meglepő, hogy az arab kultúrában a mecsetek égisze alatt is így folyt az oktatás. Olvasgassunk csak Germanus Gyula műveiből!

Amikor a mai furcsán bonyolultnak látszó világunkban nem találunk kapaszkodót, érdemes visszakanyarodni azon módszerhez, mely az antik kultúrában már ismert volt, de az universitas gondolatköre élesztett újjá, azaz egy téma kapcsán vessünk fel kérdést, vitassuk meg, nézzük meg különböző nézőpontokból, majd az érvek és ellenérvek mentén döntsük el a vitát.

A mai torz szemléletű országunkban a fenti gondolkodásmód csaknem ismeretlen, és végkép kihaltak azon ifjak, akik az igazság keresése mentén merik felvállalni gondolataikat, a vitát, és nem csak beszállnak egy vitába, hanem gerjesztik is azokat. Ugyanis vita nélkül nem lesz döntés logikai értelemben. A hatalomnak nem csak manapság kellemetlen ez a viselkedésforma, hanem mindig is az volt, így nem csoda, hogy Abélard is gyakran vehette a vándorbotját.

 

Nos, Párizs önmagában csak egy olyan metropolisz, a külső részeivel gyakorlatilag Magyarország népességű koncentrátum, mely nem áll egyedül a világban, azonban a gondolatok, a történelem mentén bizony egyedülálló képződmény, melyet úgy lehetséges csak felmérni, megismerni, elismerni, amennyiben az utazó bizony egy általánosan elvárható szinten ismeri a kultúrát és a történelmet. Akiknek ez kimaradt, azok a fogyasztók azon széles köreihez tartoznak, akik azt sem tudják, merre járnak, csak vásárolnak, mert a brand Párizsban elérhető, és már mekkora sikk ott vásárolni.

Én csaknem 20 évvel ezelőtt jártam legutóbb városi sétán, és a két évtized összevetéséből azonnal az szűrődik le, hogy a tömegturizmus sáskahadainak mozgatása anno egyáltalán nem volt valóság. Anno a Saint-Chapelle ámulatba ejtő gyönyörét egy 10 perces várakozás és átvizsgálás előzte meg, míg most egy kegyetlen 1,5-2 órás sorban állás. És a sort alkotó emberek döntő többsége azt sem tudta, hogy mit akar látni…

Ha valaki olvasott néhány kellemes regényt a középkori állapotok kapcsán, az ismeri, tudja, hogy az universitas polgárainak akkor sem adták ingyen a diplomás, hiszen a tandíj ismeretlen fogalma ellenére az utazás, a szállás, a megélhetés, a vizsgák díja, és végül a megszerzett diploma feletti örömmel párosult bankett jelentős költséget emésztett fel. Voltak gazdag családok gyermekei, akik kellemesen eleresztve élték meg ezeket az éveket, ám a többség bizony összekoldulta a költségeket. A furcsa egyetemi polgári jogállás is furcsa, hiszen a világi bíráskodás alól kivonták, gyakorlatilag a pápa közvetlen védelme alatt állt.

Párizs ma a fény és csillogás, a világmárkák nagyvárosa, ám értelmes ember inkább látja benne a történelem és a gondolat folytonosságát. A képeken keresztül pusztán ízelítőt szeretnék nyújtani a hangulatokból.

 

Párizsban tulajdonképpen mindegy, hogy esik az eső, vagy nem esik, az utcákat járni kell. Ha valaki lemegy az egyébként hangulatos és praktikus metróba, azonnal kiesik a „rendszerből.” Ugyanis a városban – Budapesttel szemben – van élet az utcákon. A nagyhírű áruházak ellenére nincsen pláza-kultusz, a nagyobb sugárutaktól kezdve a legkisebb zsákutcáig jobbnál jobb boltok sorakoznak. A kézművesség, az egyediség ismert és élő fogalom, és jól megférnek a világmárkák agresszíven tolakodó csillogásával. Általánosan elmondható, hogy érdemes minden ízléses kirakatot végigélvezni, hiszen idehaza már a kirakatrendezői szakma is megszűnt – normális boltok hiányában.

Ha a járókelő elfáradt, biztosan akad egy bisztró, ahol megfáradt lábait egy kicsit pihentetheti egy pohár champagne (coupe de champagne) élvezete mellett. A párizsi pincér és csapos a rendelésnél csak annyit közöl: coupe, mást hozzá sem tesz. A csapos kitölti az italt és megy is tovább az élet. A champagne Párizsban nem egy luxus. Egyfelől az ára elérhető – pláne a kinti fizetéseknek hála – de magyar árviszonyok mellett is messze elfogadható. A legrosszabb, kopott bisztró és a legcsillogóbb étterem is jó pezsgőket tart, habár márka és márka között azért van különbség. De itt nem az a lényeg, hogy másoknak mutassuk, mit engedhetünk meg magunknak, hanem az, a kávéházi kultúra részét képezzük. Egyek vagyunk a millióból.

 

Maga a város természetesen rendezett – köszönhetően Napóleon császári gondolatainak, de leginkább városépítészeinek – illetve annak a szerves történelmi fejlődésnek, mely során az erős polgárság és a királyi hatalom egymás mellett alakította a város képét, néha erősen, és érthetetlenül szétdúlva azt. Jómagam igen kellemesnek tűnő helyen szálltam meg, de később rá kellett jönni, hogy az Étoile és az Avenue des Champs-Élysées minden szépsége és híressége ellenére manapság a tömeg játszótere, a turisták szokásos „lehúzó helye”. Az ismertségnek ugyanis ára van.

A látvány gyönyörű, igyekeznek is fényében, pompájában megtartani azt, de a hömpölygő tömeg nem azt a képet alkotja, amit az ember gondolna Párizsról. A divat hazájában az emberek döntő többsége hihetetlenül rosszul öltözött, a tömegcikkek satnyasága, kritikán alóli mivolta ugyanúgy áthatja az utcaképet, mint Budapesten. Nincsen különbség, köszönhetően azon márkák térhódításának, mely az olcsó – tulajdonképpen rabszolga jellegű – munkaerő kihasználásával keletről beérkező fércmunkák előtérbe presszionálásával visznek véghez Európa minden nagyvárosában. Ez természetesen az utcakép uniformizálásával is együtt jár, így a Diadalívhez legközelebb eső Cartier-ház vörös fényben úszó homlokzata kivételével teljesen jellegtelen az egész Avenue.

A Diadalívtől kiinduló sugárutak egyébként érdekes épületeket rejtenek, ha más nem is adódik, irányba kell fordulni a La Fayette áruház felé, és az Avenue de Friedland mentén végigsétálni a Boulvard Haussmann érintésével az Operáig. Nem mellesleg Haussmann volt az, aki Párizst a mai formájára átépítette – legalábbis a Diadalív környékét.

 

Maga a Champs-Élysées gyönyörű kivilágítást kapott. A szokásosan  hömpölygő forgatag megspékelt a karácsonyi vásár pavilonjaival, ahol sok értelmes dolgot fellelhetett az utazó, a „szükséges vásárfia” a többi emlékem mellé került a sorba. A zsebekre ügyelni illik, melyre nem csak a metróban figyelmeztetik az embert állandóan. Habár a francia miniszterelnök egy vitatott húzással hazareptette a román koldusmaffiát, ám tapasztalatom az, hogy eleve reménytelen húzás volt ez, hiszen pont ott tart Párizs, ahol előtte, és a vendégmunkások liberalizált munkavállalása Romániából, Bulgáriából most soha nem látott söpredéket fog megindítani a Nyugat felé.

 

Essen néhány szó a már említett bisztrókról, éttermekről is, csak úgy általánosságban. Nagy szerencsémre beleakadtam egy könyvesboltban egy tematikus kiadványra, ahol a nevesebb párizsi műintézményeket ismertették. Ez adott lökést ahhoz, hogy felkeressem a Két Malomhoz (Café des Deux Moulins) címzett bisztrót a Moulin Rouge mellett, ahol az Amélie csodás élete című film kockái peregtek. Tipikus párizsi kávéház, különösebbet nem is lehetne mondani róla. Ám a kedvességét pont az adja, hogy a reménytelen Amélie imádók, és a kőkemény fanok alkotják nemzetközi törzsközönségét. A közös téma udvariasan olvasztja egybe a sokaságot, és bizony Rejtő klasszikus felütése jut eszemből „A három testőr Afrikában” c. könyvéből:

 „Négy különböző nemzetiség képviselője volt az asztalnál: egy amerikai gyalogos, egy francia őrvezető, egy angol géppuskás és egy orosz hússaláta. A gyalogos, az őrvezető és a géppuskás a padon foglaltak helyet, a hússaláta az asztalon, egy tálban. Idő: délután hét óra.”

Ahány asztal, annyi szerzet, mindenki vérmérsékletének és pénztárcájának megfelelően választ az étel- és itallapról árucikket, majd arra vár, hogy a toalettre menjen, menetben megtekintve a film néhány kultikus tárgyát egy vitrinben.

 

A „másik oldalon” azonban olyan legendás kávéházak is felsorakoznak, mint a Le Procope, ahol az egyszerű vendég csak úgy beleül a történelembe, és ez is megér majd egy misét a későbbiekben.

Párizsról – egy gyakran a franciákról is – egyébként is sokszor jut eszembe Rejtő, de talán ez nem is baj. A párizsiak barátságosak, jó humorúak, türelmesek. És ezt a tömegturizmus sem képes felszámolni, habár mindent megtesz ennek érdekében. Egyelőre ennyit gondoltam, újévi lazításnak, remélem, adott lesz még a lehetőség, hogy visszatérjek e témára.

Nem vagyok Vicenza szakértő, és nem is akarok az lenni. Ezért csupán benyomásaimra támaszkodhatok, és néhány képet villanthatok fel a teljesség igénye nélkül abban a hitben, hogy hátha valaki megszakítja sietős útját és benéz a városkába. („Városka, már amennyiben több mint százezer lakos mellett annak tekinthető. Ám a történelmi város mégis magán hordozza eredeti nagyságát, kiterjedését, így addig nyújtózunk, ameddig a takarónk ér.)

 

Vicenza neve kétség kívül összeforrt Andrea Palladio művészetével. A Világörökség részeként megbecsült belváros számos épülete került ki Palladio rajzasztaláról, ám talán még ennél is fontosabb, hogy Veneto és kisebb mértékben Lombardia tartományok megannyi épületét álmodta meg, és palotái gyakorlatilag stílust teremtettek. Legutóbb, a nyáron, igyekeztem néhányat felkeresni, ám ez csak korlátozva lehetséges, hiszen legtöbbjük magánkézben- és használatban áll jelenleg is.

 

Mivel szállásomhoz a legközelebb eső pompás épület a Palazzo Chiericati volt, lássuk ezt először. A városi múzeum két érdekkört vonz: a művészetekért rajongó utazókat nappal és az italozni, kábítószerezni vágyó fiatalokat éjszaka. A különös kettősséget a márciusi eső mosta egybe.

 

A nyitott loggia, a homlokzat hármas tagolása klasszikus reneszánsznak mondott, számomra mégsem keverendő össze mondjuk Firenze zömök, nagy súlyú reneszánsz palotáival. Palladio általam élőben látott épületeire mindig könnyedség volt a jellemző, és homlokzata inkább a klasszicizmus jegyeit hordozza, mint a reneszánszét. Persze, erre jöhet az azonnali válasz, mitől lenne klasszicizmus, ha nincsen előzménye? Azt hiszem, az antik építészet ma napig tartó továbbélése kapcsán talán Palladio lehet az egyik legfontosabb láncszem. Palladio 1508-ban született és 1580-ban hunyt el. Azaz Michelangelo a születésekor már 33 éves volt, míg Leonardo már 56, illetve Raffaelo 25. Azaz, mire alkotói korba ért a reneszánsz minden érettségét, főbb alkotását felsorakoztatta.

 

A Palazzo Chiericati kívül nagyon kellemes épület, míg belül igen furcsa. Egyfelől pompás freskókkal ellátott, melyek kapcsán megkockáztatom, jóval később kelteződtek, másfelől igen szegényes kialakítású belső tereket látunk. A pinceszintet feltárták és ott érdekes képtárat alakítottak ki a réges-régi boltozatok között, mellett, alatt és fölött.

Talán sokkal romantikusabb látnivaló a Teatro Olimico, melyet ki más tervezhetett volna, mint Palladino. Az antik színház tagolásában kialakított teret lefedték, és úgy tartják, ez a világ első fedett színháza. Érdekes, hogy a leírások alapján alig használták a helyet, és az az eredeti díszletekkel együtt élte át a történelem viharait. Azok, aki számos antik színháza romjai között jártak már, különösen érdekes a stílust élőben, sértetlenül megtekinteni.

A színház nézőtéri padozata recseg és ropog a lábak alatt. Érezhető a hely fontossága, súlya. Ha jól tudom, akkor manapság rendeznek itt előadásokat, mely – úgy vélem – még akkor is egy életre szóló élmény lehet, ha olaszul egy árva szót sem beszél az ember. Egyébként meg egy érettségizett ember azért a klasszikus darabokat azért ismeri. Vagy legalábbis illene ismerni.

 

A hely akusztikája valószínűleg kifogástalan, hiszen még az útikönyvek lapjainak sercenése is élesen hasít a levegőben. Az alagsorban némileg dohos a levegő, de  talán Vicenza egészére jellemző lehet ez. Palladino ugyanis az épületeke egy részét – a folyók miatt – eleve kiemelte. Nos, a színház pedig igen mélyen fekszik.

 

 

De induljunk beljebb a belvárosba. A régi árkádok fagerendás mennyezetei alatt remek boltok sorakoznak. Az egyik kedvencem – mi lenne más – egy tipikus olasz gasztro remek volt. A sajtok, szalámik tömege mellett a pincében egy minden igényt kielégítő borospince kapott helyet, ahol – épp véletlenül – egy helyi sommelier mutatta be a bolt portékáit. Kaptam az alkalmon és csekély latin tudásommal átvészelve az angol nyelt helyi hiányosságait, jelentős időt sikerült eltölteni Veneto boraival.

Vettem egyébként néhány palack helyi bort. Megtanultam 2 új, eddig számomra nem ismert szőlőfajtát, és ismét eljutottam addig a meggyőződésig, hogy  - kevés kivétellel – a magyar borászoknak csak a szája nagy. Ugyanis az a minőség, melyért odahaza egymást tüntetik ki, és ütik lovaggá, az Itáliában valahogy magától értetődő. És a helyzet nem lesz jobb, csak rosszabb. Más mentalitás, más fejlődési út, de azt gondolom, a történelmi utak nem véletlenül haladnak arra, amerre. Az il Ceppo nevű boltot egyébként 1971-ben alapították.  Az intézmény külön “menü”-vel szolgál a vevőknek. Az elő-előételektől kezdve a legkomolyabb főfogásokig mindent előkészítve lehet kapni náluk, és azért egy bárány borda azért nem gyerekjáték. Csak itt, mert ebben szocializálódtak, ezt szokták meg évszázadok óta. Lehetne tanulni tőlük, de valahogy a magyar eléég magasan hordja az orrát ahhoz, hogy észrevegye, mi fekszik a lába előtt. Már amennyiben egyáltalán elhagyja egyszer a faluját…

 

A reneszánsz belváros főutcája az autóforgalomtól elzárt terület. Érdekes módon, a legfontosabb tér beljebb van. Ugyanis a Piazza dei Signori közepét uraló Basilica Palladiana „mellékutcából nyílik”.

Az eredeti épület nem így nézett ki, és még az 1400-as években épült. Csakhogy valami miatt összedőlt 1546-ban. Viccesen mondhatnám, hogy heves volt a városi vezetőség ülése, melynek állandó színtere volt. A bazilika eredeti célja, mint minden esetben, az antik korban, a közösségi kapcsolatos színtere volt. Üzletek, tanácskozások helyszíne. Amikor a Százak Tanácsa Palladiot megbízta a feladattal, építse újjá a művet. A korabeli gótikus romok köré körbefutó, kétszintes árkádsort tervezett, mely teljesen újraértelmezte az épületet. Körbejártam a művet, igazán lenyűgöző alkotás úgy, hogy minden magától értetődőnek tűnik. Erre mondják, hogy harmonikus.

 

A téren körben jobbnál jobb boltok sorakoznak, megmutatván azt, hogy a jó minőségnek az ára is magas. Nem értelmetlenül, hanem arányosan. Egyébként ez az egész városkára oly jellemző, minden a maga helyén van, aranyosak a helyiek, még a turisták is viselkednek, habár lehetséges, a fagyos, esős március volt az ideális, és a szabadságolások idején felszabadul a kulturálatlanság is.

 

Szeretnék még beszélni két épületről. Az egyik a Loggia Bernarda, mely a városi tanács otthona lett. ez is Palladio műve, mint gyakorlatilag majd minden. A lepantói győzelem (1571) évében megkezdett – talán azzal erős összefüggésben keletkezett – épület talán a legcsodásabb a városban.

 

A tőle balra álló épület ad helyet a Garibaldi étteremnek, mely külön cikk tárgyát képezi. A tulajdonosok kincsekért újították fel, alakították át az éttermet, és nem kell nagy jóstehetség ahhoz sem, hogy jó időben a tér egyik legjobb terasza lehet.

Egyébként a Basilica teraszán sétálva érdemes ea messzi távolt fürkészni, hiszen Palladio más alkotásában is gyönyörködhetünk.

 

 

 

 

 

A séta végére egy kellemes kis parkot hagytam, ahol érdemes elővenni a könyveket és épületről épületre végigolvasni a tényeket. Hiszen az álmodozásnak is csak akkor van értelme, ha el tudjuk helyezni álmainkat valami kézzel fogható közegbe. Vicenza évszázadokat repít vissza a múltba, kissé kopott, de ez az antik közeg olyan, mintha betérhetnénk Palladio műhelyébe egy jó kupa venetoi borra…

 

 

Két hasonló elvi síkon létesített hotelről szeretnék szólni, mely során az egyik váratlanul tetszett, a mások meg váratlanul nem tetszett. Mindkét stílus oly nagyon távol áll tőlem, hogy esze sem jutna ilyen „falak között” tölteni az időmet. Ez nem előítélet, hanem egyszerűen van, aki jól érzi magát, van, aki meg nem, ilyen közegben.

 

Vicenza nem szerepelt soha úti céljaim között, de a sors úgy hozta, hogy meg kellett állni a városkában, így a booking.com segítségével gyorsan lefoglaltam azt a hotelt, melynek a legmagasabb volt a pontszáma a vendégek értékelése alapján. Ugyanis tapasztalatom, hogy – főleg a tisztaság terén – a vendégek igen reálisan értékelnek.

 

A G Boutique Hotel Vicenza belvárosának szélén áll, és mivel az egész belvárosi rész egy könnyed séta, a saját parkoló és a kulturális nevezetességek lépésnyi közelsége a legoptimálisabbá teszi a szállodát.

Amikor beparkoltam egy fekete épület elé, mely szemmel láthatóan egy régi ház sajátos átépítése során jött létre, azon gondolkodtam, hogy egy krematórium soha nem kaphatott volna szebb homlokzatot. Belépvén a hangtalanul félresikló üvegajtón, egy furcsa világ tárult elém. Azt hittem, az Addams Family fogad majd: fekete falak, velencei csillárok, alig-fény, irányított spotok, furcsán csillogó tárgyak. De mégsem. A tulajdonosi család egyik képviselője volt a recepciós, aki őszinte udvariassággal kísért fel előbb abba a szobába, melyet nem kértünk, majd abba, melyet előre kifizettünk. Nos igen, a ravaszság terén elfelejtettem előre szólni, hogy idehaza csak az marad életben, aki figyel, és az olaszok sem arról híresek, hogy egy kis rafináltságot nem visznek bele az üzletbe.

 

A kis előszobában egy orbitális nagyságú tükör növeli a teret. Kell is, mivel az „előszoba”, inkább csak egy belépő, de legalábbis nem egy 16 mn alapterületű szobáról van szó.

A hotelek – praktikus szempontok alapján – minimalizálják a szobák méretét. Minél több vendéget fogadhassanak. A több csillagot kiérdemlő hotelekben a kötelező szobaméret is nagyobb, ám a belvárosi butique hotelek erre magasról tesznek. Nagy olyan szálloda Pesten, melybe a 4 csillag ellenére alig tudtam bemenni, az öltönyöm meg nem fért be a szekrénybe.

 

Ha tehát valaki ad magára, akkor inkább drágábban adja a kevesebb szobáját, de azt legalább igényesen alakítja ki.  Azaz illik egy kis belépőt létrehozni, a fürdőszobát használható, kényelmes méretűre tervezni. Az ember már hadd tegye le a bőröndjét, hadd pakoljon ki belőle, nem utolsósorban hadd tudja mondjuk kivasalni az ingeit, etc.

 

A hálószoba igen korrekt. Két hatalmas és pihentető ágy áll a fekete-fehér miliőben. Furcsa a fekete plafon, a geometrikus mintázatú tapéta, de valahogy mégis összhangban volt az egész. A jobb oldali képen érezhető, hogy természetes fény árasztja el a szobát, így a fekete nem lesz negatív vonás, csak érdekesség.

 

 

A szobából egy üvegfal határolja el a fürdőszobát, mely önmagában agyrém, de jól néz ki, így beáldozták a praktikumot a hasznosság oltárán. A hotel minden sarka minőségi, igényes munkát tükröz. Ki is szaladt belőlem, hogy bárcsak idehaza is lennének ilyen mesterek, ám könnyen lehet, ezek éppen hazai mesterek, akik az orbáni munkahelyteremtés elől kényszerültek külföldre dolgozni.

 

A mindenhol furcsa, szokatlan megoldások ellenére a hotelszoba kényelmes, nagyon tiszta, megnyugtató hatást keltett, így tökéletes szállásnak bizonyult. A szálloda földszinti része is furcsán eklektikus. De iszonyat jó érzés volt reggelizni, vagy csak elkortyolgatni a tulajdonos remek kávéját, melyre meghívott. Ugyanis harmóniában volt a hely és a vendéglátó magatartása. Én elkönyveltem a furcsa, számomra szokatlan stílust, de mindenhol éreztem a kifogástalan anyagminőséget, és a kivitelezés mérnöki pontosságát. És ez így együtt, a barátságos mondatok mellett, igazán maximális élményt nyújtott.

 

 

 

A másik hotel maga Budapest legfrissebb csodája, a Buddha Bar Hotel Budapest Klotild Palace. Budapest egyik legszebb épületébe tuszkoltak bele nagy nehézséggel egy luxusszállodának mondott hotelt, mely kapcsán az én értelmezésemben a luxus helyett inkább a divatosat kellene mondani.

 

A műemléki védettségű épületbe csak nagy alkuk árán lehetett beletenni azon szállodaipari követelmények egy részét, melyet a szakma megkövetelne. Ami nem fért bele az épületbe, az hiányzik is, bizony. Sajnos a Ferenciek tere átépítése miatt az érkezés eleve negatív élményekkel teli, de ezen akár túl is léphetünk. A recepciónál – szokatlanul – ülőhellyel kínálják a vendéget, mely az 5 csillagos szállodák esetében is inkább csak a magasabb szintű szobákhoz tartozik, mint a Royalban az executive besorolás külön szolgáltatásai. A gyönyörű épületben az uralkodó szín a mélyvörös, vagy inkább néha bordó és a fekete. Ahol világos színekkel találkozhatnánk, ott a tervező egyszerűen elvette a fényt, és marad minden kriptai hangulatban. Az egész szálloda olyan mélysötét, hogy az étteremben a vendég a saját ételét nem látja. Habár lenne mit megcsodálni a műelmék kialakításon, mert az tényleg gyönyörű.

 

A lakószobákhoz vezető folyosók iszonyatosak. Alig van fény, és a gyanútlan vendég a sötétvörös gipszkarton falak mentén halad, ahol a szobák ajtaja is belesimul a falba, nincsen keretezés, ajtótok. A belső udvar is kriptai hangulatú, és a Zen kerthez annyi köze van, mint nekem az agysebészethez. Műemlékvédelmi előírások miatt a régi lépcsőház eredetiben maradt, ám az eltérő stílusok bántóan ütik egymást.

 

Nekem egy executive szoba jutott, ugyanis öcsém tartott pezsgő bemutatót a bárban, és meghívott vendég lehettem. A sötét folyosóról egy ugyancsak sötét szobába léphettem be. A falakat trendi tapéta borítja, mely néha bejön a divatba, néha meg kimegy. A nappali részben van egy furcsa ülőgarnitúra, mely stílusos, de csaknem használhatatlan. A takaríthatatlan – hosszú szálú – szőnyeg az aktuális hülyeség, melyet egy hotelben alkalmazni lehet. A nappalit a hálórésztől – más hotelben látott módon – egy szekrénysor választja el, mely bútorban nincsen világítás, így a vak sötétbe kell betenni a ruhát. Jellemző, hogy a hotel alkalmazottja, aki a szokásos borravalóért felvitte a csomagjainkat, az öltönyöket be sem tudta akasztani a szekrénybe, így letette a kanapéra. Nem az ő hibája. Itt egyszerűen nem lehet udvarias.

 

Hálórész tökéletes. Remek ágy, remek párnák, nincsen benne hiba. Ha becsukom a szemem, akkor nem zavar a sötétség. A fürdőszoba azonban igazi agyrém. A hihetetlenül tágas térben bal kézre egy üvegfal mögött van a toalett. Azaz, ha azt használja valaki, akkor nem léphet be a mosdóhoz senki. Jobb kézre van egy zuhany, melyből kifelé folyik a víz, nem befelé, emellett nem lehet sehová felakasztani a törülközőt. De minden nagyon trendi.

 

A szemközti fal teljes egészében tükör, de nincsen megvilágítása, így egy hölgy nem tud sminkelni. A mosdókagyló haszontalanul kicsi, a csap rosszul kezelhető, úgy ahogy van, nem néz ki sehogy sem. A bal sarokban egy hatalmas kádat találunk, úgy 2 m3-es kapacitással. semmi értelme, de nagyon mulatságos volt reggel úszni egyet benne.

 

Egyszóval van egy főszabály, melyet illene tudomásul venni. A vendég nem hülye, nem vak, és aki ezt az árfekvést megfizeti, az már járt 5 csillagos szállodában. Azaz a természetes fényt illene bejuttatni a belső terekbe, ha nincsen erre lehetőség, akkor tessék lámpákat vásárolni, mégpedig olyanokat, melyek fényt adnak. Lehet a mély színekkel operálni, avagy a fény-sötétség kontrasztjával, de nem lehet az otthonosságot elvenni. A Klotild Palota elemi hibákat vétett, és mindent feláldozott egy gondolatért. Sajnos a sötétség alig észrevehetővé teszi az egyébként briliáns építészeti megoldásokat is, mert a sötétség rátelepszik a vendég agyára.