Nyugat-Európában manapság nem egyszerű úgy megebédelni, hogy az ember torkán a falat le is csússzon. Az árak soha nem látott magasságokba szökkentek, és – mint annyiszor mondtam már – senki nem tud eltéríteni azon vélekedésemtől, hogy a magas árakat már a helyiek sem élvezik. Hja, Brugge városában lehet, senki nem lakik, csak a turisták, és a vendéglősök…

Nem messze a piactértől betértünk egy visszafogottan elegáns étterembe. Nem olyanba, melyről messzi kitűnik, hogy ezüst a teríték. A rendelés nem volt más, mint egy Fanta, egy remekbe szabott Tripel Karmeliet italként, egy flamand gulyás nekem, egy valamilyen helyi specialitású marha a páromnak.

Amíg a főételek készültek, érdekes, és ízletes előételt szervíroztak, melyhez a pirítóst olyan kis táskában mellékelték, melybe idehaza a rúzsokat teszik a drogériákban. A fogás nem csak megjelenésében, hanem elkészítésének tökéletességében is megállta a helyét.

A flamand marha olyan hagyma nélkül, zöldségekkel együtt párolt valami volt, mely engem leginkább az ír gulyásra emlékeztetett. Ám majdnem ilyet fogyasztottam már Itáliában, és máshol is. Nincsen vele semmi baj, de valahogy nem az igazi.

Párom marhája is korrekt volt, de nem találtunk benne semmi rendkívülit, jellegzetest. A köret mi más lett volna, mint egy zacskónyi sült burgonya, melyet zacskótartó állványon tálaltak. Marhaság.

A végén én még kértem egy desszertet, mely három különböző krémből állt, a kép önmagáért beszél.

Számomra mindenek ellenére akkor is mellbevágó a 80 EUR összeget meghaladó számla. Hja, kérem, Szicília, Marmazeni után tulajdonképpen nem is annyira

Ha még a kedves olvasó nem jutott volna túl a korábbi bejegyzésen, akkor érdemesnek tartom megismerni az előzményeket, melyből kiderül, hogyan is keveredtem a városba: KALAUZ BRUGGE VÁROSÁBA – I. RÉSZ

Amikor végre kicsomagolhattunk a szállodában, már este 11 körül járhatott és hulla fáradtak voltunk. Úgy véltük, szerencsés lenne felmérni a terepet, megtekinteni, merre vetettek ki minket a hullámok. Azon elmélkedtem, már valahol Németország közepén, közel Ausztriához kellene járnunk, szállást keresnünk, ellenben testünk itt van és éhezik. Így hát elindultunk valami híres-neves sült krumplit keresni.

A hotel – mint kiderült – a Burg-ban van, azaz a város lehető leginkább központi helyén. Elindultunk valamerre, a fények irányában. Fogalmunk sem volt, merre járunk. Kiértünk egy csodálatos főtérre, a Markt-ra, ahol tényleg találtunk egy lakókocsit, melyben sült krumplit árultak. Kértünk egy kupaccal, míg az árus egy kupac pénzt. Nem hittem, hogy valaha az életben ennyi pénzt lehet elkérni a hasábburgonyáért. Majonézt csak azért sem kértünk rá, ne gazdagodjon rajtunk a kufár…

Körbejártuk a teret, a környező utcákat, és közben arra gondoltunk, lesz még egy komplett délelőttünk, és ha készen van az autó, akár még egy éjszakát maradhatunk, mert a látvány lenyűgöző volt.

Pláne számomra, aki az angol sörökkel vetekedő módon szeretem a belga főzeteket. Jellemző, hogy a kulturális kincsek helyett szemem egy soha nem látott értékű kirakaton akadt meg.

Nézzük csak az első képet. Ismertem a Kwak és a Tripel Karmeliet söröket, ám ekkora palackban még nem volt szerencsém hozzájuk, pláne nem a Kwak orbitális méretű „kémcsövéről”. Ha valaki csak egy kicsit is elmélyült a belga sörfőzés rejtelmeiben, vagy egy szakértő meghívta valamelyik budapesti belga sörözőben, akkor nagy az esélye, hogy pont e két sörbe választott bele. A Tripel elsősorban mesteri szépségű kelyhével, másodsorban citrusos, édeskés ízével arat sikert, míg a Kwak leginkább szokatlan szervírozásával nyújt maradandót. Kérem, lájkolja azonnal a bejegyzést, aki öntötte már egyenesen az orrába az utolsó centilitereket.

A nagy üveges Corsendonk szintén ismeretlen volt számomra, ám a márka különböző sörei voltak azok, amiket legelőször megismerhettem. Érdekes, hogy az egyébként remek ital azóta nem tartozik nálam a top 10-be. A megannyi ismeretlen lambic sör, poharak garmadája annyira rabul ejtett, azóta is gyűjtöm a sörökhöz tartozó poharakat.

A Grimbergent a hazai áruházak is kínálják, érdemes megkóstolni, ám az is igaz, hogy polci ára irreálisan magas, még akkor is, ha Belgiumban sem olcsó mulatság a sör. A képen látható többi sör sem kutya, a Delirium Tremens pedig az egyik legaranyosabb arculatot viseli. A rózsaszín elefánt kicsit becsaphatja a lányokat, mert a sör minden, csak nem cuki.

Végül meg kell említenem a Tempelier sört, melyet soha nem láttam korábban, ám szert tettem egy ilyen kiszerelésre, és azóta nagyon nagy rajongójává váltam.

Roppant rossz érzés volt, hogy a csodálatot, örömet eléggé visszahúzta a kocsi kalandja, így nem is igazán tudtam részleteiben kiélvezni e gasztronómiai élményt, de azért igyekeztem az elkövetkezendő napokban.

Vannak olyan dolgok, melyeket meg kell tenni. H az ember már elutazik az ország másik végébe és ott hallani egy legendás cukrászdáról, akkor oda akkor is el kell látogatni, ha egyébként van vagy 38 fok árnyékban.

A Százéves Cukrászda tényleg remek hely. Valahogy furcsán ötvözi a hagyományokat a vidékies eleganciával, a fakó csillogással. A tényleg nagyon régi épület festett falai és mennyezete idegenül hat, mivel a a márvány és gipszstukkó, illetve aranyozás imitációja nem feltétlenül illik az épülethez. Ám ez valahogy így alakult, és így autentikus. A biedermeier garnitúrák igen jó állapotban vannak, jó érzés hátradőlni és kényelmüket élvezni.

A cukrászdában kevés süteményt kínáltak, de inkább szerény, ám tökéletes legyen a választék, mint nagy és szárnyaszegett. A sütemények mindegyike elegáns volt. Én a szatmári szilvatortát választottam, mely tudtommal 2008-ban az ország tortája volt. Tetszett. Nem volt túl édes.

A fagylaltkínálatból még kértem egy Somlói Kelyhet, mely tökéletes alapanyagokból került összeállításra, ám túl édes és tömény volt. Lehet, elszoktam az édességtől. Becsületükre legyen mondva, semmit nem hagytak ki belőle.

Összességében azt kell mondani, a Százéves látogatására nem a 38 fokos hőség a legalkalmasabb, ám aki arra jár, el ne szalasszon 30 percet elrabolni saját idejéből egy vizitre.

Születésnapot ünnepeltünk. Semmi különleges, csak terített asztal, család és nyugalom kellettek hozzá. No és jó ételek.

A gyulai Erkel Hotel (Hunguest lánc) egyik szárnyát felújították jelentős állami támogatással, mely tulajdonképpen kellemes példáját nyújtja annak, hogy a régi, panel, szocreál szerkezetekből miképpen lehet elfogadható látványt és minőséget teremteni. A Hotel Dürer szárnya májusban nyitott, így egy hónapos próbaüzem után alig 30 napos éles bevetésen vannak túl. Ez a nagyon rövid időszak kevés tapasztalattal szolgálhatott, ám a negatívumok orvoslása mellett nem szabad a jövőben sem megfeledkezni az értékekről.

Az Orchidea étterem leginkább a panziós ellátásra készült fel, így az a la carte étkezés és a büfé rendszer ugyanabban a légtérben megvalósított, mely nem szolgál előnyére. Érdemes lenne az étlapról választani kívánó vendégek számára egy barátságosabb, meghittebb sarkot kialakítani, mert egyébként a tér minden érzelemtől mentes, rideg, kicsit házgyári hatást kelt. Tudjuk be ezt az indulásnak.

A pincérek egészen jól képzettek, végtelenül udvariasak, ám a klasszikus mércétől még nagyon messze vannak. Lehet hová fejlődni. Leginkább meg kell tanulni az étlapot, bekóstolni az ételeket, hogy mesélni tudjanak róla érdeklődés esetén. Az ételek felszolgálása során készséggé kell alakítani az összes apró mozdulatot. Menni fog, nem kételkedem benne.

De lássuk a fogásokat. Elsőként mindannyian ugyanazt a nyírségi gombócleveshez hasonlatos bevezetőt választottuk. Az apróra vágott zöldséget karamellizált cukron futtatták meg, mely egyediséget ad a levesnek. A betét a rizzsel összegyúrt húsgombóc volt. Nem bonyolult fogás, kifejezetten előnyére válik, hogy nem jellemző az étlapokon, és a változatosság tényleg gyönyörködtet.

Itt szeretném megemlíteni, hogy a használt porcelánok jó minőségűek, az evőeszközök kicsit vegyesek, de jók, ám a terítés nem túl tökéletes. A képen nem látszik, de például előételes eszközöket terítettek a desszertesek helyére, etc. Nem nagy baj, de a szálloda mégis csak 4 csillagos, így figyelni kell minden apró részletre.

Sajnos a székek és az asztalok magassága össze nem illő. A szék nagyon magas, az asztal kifejezetten alacsony, így nem csak kényelmetlen az étkezés, hanem jelentős hátfájást is kapunk a számla mellé. Számomra elfogadhatatlan, hogy ezt ne vették volna észre, és az igazgatóság így megnyitotta az éttermet. A furcsa szemlélet egyébként a bárban is visszaköszön, ahol lehetetlen alacsonyak a kanapék, és hozzájuk éttermi asztalokat párosítottak.

Másodiknak mindenki mást választott. Elsőként a vörösborban érlelt fügével körített sertésszeletet kell kiemelni. Nem csupán látványra volt kellemes, hanem ízre is. Habár a nagyon sok sertés étel nem túl biztató az étlapon,  a magyar szokásokon nehezen lehet választani. Ha valaki ugyanezt a fogást más féle hússal kéri, főnyeremény.

A csirkés ételek szintén nem voltak túlbonyolítottak, sokat nem lehet róla áradozni, mindenki dicsérte. Külön érdemes kiemelni azonban, hogy a köretek nem egyszerű krumpliból álltak, hanem igyekezett a séf a hagyományok mellett zöldségekkel, gyümölcsökkel változatossá tenni azokat.

Végül a “Rózsa Sándor” kedvence, mely egy tócsnira helyezett szürkemarha hátszínt jelentett, voltaképpen egy klasszikus hagymás rostélyost takart. Jó volt.

Az étterem borlapja korrekt, ha azt leszámítjuk, hogy a Varga Pincészet borait egyáltalán felszolgálják, mint Ház Borát. Van az a szint, mely alá nem szabad menni. Bizonyos palackokat felbontanak és másfél decis tételekben, korrekt áron adják. Csak tájékoztatásul, egy 2010-es Takler Rosé 4.000.-Ft. Négy csillagos szinten elfogadható.

Az éttermi árak kifejezetten kellemesek, érdemes végigpróbálni a kínálatot. A 4 főre kiállított számla, borral, desszert nélkül, ám kávéval – a benne foglalt 10%-os felszolgálási díjjal együtt – nem haladta meg a 15.000.-Ft-ot.

Még 2008 őszén jártam hivatalos úton Helsinkiben, melyen több hatás is ért, melyből az egyiket szeretném elfelejteni, azonban a gasztronómiai vonatkozású témák örökké emlékezetesek maradnak.

A Bellevue éttermet akkor fedeztük fel, amikor az utolsó tárgyalásunk is lezajlott, és az egész délutánunk szabaddá vált a másnap, kora reggeli indulásig. Legyalogoltunk egészen a kikötőig, és felmásztunk arra a magaslatra, ahol az ortodox orosz katedrális áll. Magáról a katedrálisról lehet, majd később írok. Nos, az utcán sétálva mindig lesem a kirakatokat és az éttermeket, így egyszer csak azt látom, hogy egy mélyen lévő ablakban egy féltucatnyi igen elegáns úriember, fényesen megterített asztalnál ebédel.

Kívülről első ránézésre nem is utalt semmi arra, hogy itt valami étteremről lehet szó, de csakhamar gondolkodtam, hogy azért ez elég sajátos performance lenne, embereket etetni l’art pour l’art. Az étterembe belépvén azonnal megcsap egy ódon hangulat és némileg feszélyez az elegancia, mely meleg otthonossággal vegyül. Kabátjainkat egy rendes szekrénybe, vállfára tudjuk elhegyezni, majd az elébünk siető – orosz viseletbe öltözött – pincér vezet be minket az étterem legbelsejébe, egy csendes, ám tágas szobába.

A hely eleganciája makulátlan, mégsem hivalkodó. Otthonos, nem feszélyező. Az asztalok terítése elsőrangú, a választék tökéletes, és olyan komoly borlapot helyeztek elébünk, amit csak egy északi, kissé alkoholista országban elvárhat az ember. Ugyanis itt komolyan isznak az emberek. Nem vicc. ennyi bort még soha, sehol nem láttam adott időszak alatt felszolgálni, mint a helyi éttermekben. Kérem, ez más világ, mint amit megszokhattunk. A palackon kívül valahogy kevés inger éri az embert.

Elsőként mindketten borscs levest választottunk, melynek receptje az alábbi:

Hozzávalók 4 személyre: 40 dkg cékla, 1 kis fej hagyma, 1 nagy sárgarépa, 1 nagy fehérrépa, 30 dkg fehérkáposzta, 10-12 szál snidling, 30 dkg marhalábszár (leveshús), 50 dkg marhacsont, 1 babérlevél, 2+2 evőkanál olaj, 1 evőkanál cukor, 2 evőkanál paradicsompüré, 2 evőkanál citromlé, 2 dl tejföl, 2 evőkanál liszt

A céklát megmossuk, meghámozzuk, és vékony csíkokra-szeletkékre vágjuk. A hagymát meghámozzuk, finomra aprózzuk. A répaféléket megtisztítjuk, vékony hasábokra vágjuk. A káposztát megmossuk, apróra felkockázzuk, a snidlinget leöblítjük, felaprózzuk.

A húst és a csontot megmossuk, 1,5 l hideg vízben feltesszük főni. Hozzáadjuk a babérlevelet, ízlés szerint sót, néhány szem borsot, és lassú, gyöngyöző forralással puhára főzzük. Felforrósítunk 2 evőkanál olajat, rádobjuk a céklát, hozzáadjuk a cukrot és a paradicsompürét, meghintjük néhány csepp citromlével és egy kevés sóval. Fedő alatt, mérsékelt tűzön, saját levében puhára pároljuk. Egy nagyobb edényben, a maradék 2 evőkanál olajban megfonnyasztjuk a hagymát, hozzáadjuk a répaféléket, néhány percig együtt pirítjuk. Rádobjuk a káposztát, ízlés szerint sózzuk, borsozzuk, és fedő alatt, lassú tűzön, saját levében puhára pároljuk, végül hozzákeverjük a párolt céklát levével együtt. Kivesszük a húst a levesből, kis kockákra vágjuk. A levest a zöldségekhez szűrjük, felforraljuk. A tejfölt simára keverjük a liszttel, a leveshez adjuk, beletesszük a húst, és jól összeforraljuk, citromlével savanyítjuk. Snidlinggel megszórva, forrón tálaljuk, külön csészében további tejfölt adhatunk mellé.

A leves szerintem tökéletes volt, habár bevallom, eddig soha nem is kóstoltam. A leves alapját képező darált marhahúst leveles tésztába töltötték, és a leves mellé tálalták kísérőnek. Tökéletes volt. A képen látható, hogy még olyan tejfölféleséget (crème fraîche) is adtak mellé, habár tudjuk, hogy térségünkön kívül igazi tejfölt nagyon kevés területen találni. Az itteni kevésbé volt savanykás, ellenben sokkal krémesebb, mint a hazai.

Az étterem nem olcsó, azaz lehet nevezni kifejezetten drágának is, habár itt Helsinkiben minden étterem elég drága. Ugyanis egyáltalán nem találtunk olyan helyet, ahol előnyös áron egyszerű ételeket lehessen fogyasztani. Így tehát az étlapok döntő többsége a marha bélszínnél kezdődik…

A második fogás egy igazi Stroganoff bélszín volt, mivel a választékként megjelenő medve fogásra valahogy nem volt merszem. Azonnal gyerekkorom barna macijai jelentek meg szemem előtt, és a lélek nem vitt rá. A Stroganoff bélszínt Magyarországon úgy készítik, hogy a csíkokra vágott húst párolják, illetve zsírjára sütik, és gombát adnak hozzá, melyet a tejszínes, mustáros, fűszerezett zsiradékkal főznek tovább, majd uborkát adnak hozzá. Nos, itt nem teljesen így készült az étel. Már amennyiben analizálni lehet egy már elkészült ételt, itt úgy történhetett, hogy a felaprózott, előre bepácolt húst fehérborban párolhatták. A gombát valószínűleg teljesen apróra vágták, vagy leturmixolták, mert a végén semmi apró darab nem maradt belőle. A hús erősen fűszeres volt, ám a tejszínnel fényesen krémesre elkevert mártás alig mutatta a mustárt. Az uborkát külön adták hozzá, mint a cékla kockákat is. Remek volt, és teljesen más, mint amit itthon kóstolhattunk. Útitársam bárány saslikot evett valamilyen általam nem ismert módon elkészítve, de nem „másztam bele”, így sokat nem tudok mondani róla, így inkább nem találgatok.

Az éttermet egyébként még 1917-ben alapította egy észt férfi, aki később – értelemszerűen – finn állampolgárságot szerzett, azonban a generációk váltása során sem tért el az étterem a klasszikus orosz receptektől.

Az étterem linkje itt található:

http://www.ravintolaopas.net/bellevue/index.asp?companyID=&lang=en

A leveshez rendhagyó módon, a főfogáshoz tökéletesen illően vörösbort választottunk. Az itallapon számos grúz vörösbort találtunk. Innen választottunk a Teliani Valley egyik cuvée vörösét, mely Cabernet Sauvignon és a számomra ismeretlen Saperavi szőlőfajtából házasítottak. 2006-os évjárat volt, és annyira remek volt, hogy ismételten elgondolkodtam azon, hazai borászaink mire verik magukat annyira. A pincészet honlapja itt érhető el: http://www.telianivalley.com/

Egyszóval életem egyik legnagyobb gasztronómiai élményét jelentette a Bellevue, és ha tehetem, még visszatérek ide.