‘Gasztronómia’

A cím olvasatán azonnal két dolog juthat az eszünkbe. Ma már tilos cuvée néven bort forgalomba hozni, így a francia megjelölést felváltotta a “házasítás”. Habár ismerem az Unió ide tartozó előírásait, akkor sem nagyon értem a miértjét.  A másik dolog az, hogy 1997-ben még erősen népszerű dolognak tűnt a barrique eljárás hangsúlyozása. Manapság erről is leszokott mindenki. Ráadásul a ma már 14 éves borban a erős “fásítás” vissza is üt.

 

A bor még valamikor 1999-2000 fordulóján került a birtokomba, és némi kalandot követően egy évtizedig érintetlenül feküdt egy nem boros-, ám konkrét pincében, hogy egy évvel ezelőtt méltó helyét elfoglalja.

Hónapokkal ezelőtt bontottunk öcsémmel egy 1995-ös Bikavért, mely hibátlannak minősült, és igazi élményt jelentett, ám ez nem jelentette azt, hogy az anno sokkal nagyobbra értékelt házasítást ne félve nyissam ki. Kezdjük ott, hogy a parafadugó az óvatos kiemelés közben is kettétörött. Szerencsére felfolyást nem tapasztaltam, a dugó rendesen zárt.

Az italt dekantáltam, ám meg kell mondjam, igen rossz illatok törtek elő, így nem sok kedvem volt megkóstolni a bort. Úgy 2 óra elteltével a legkellemetlenebb szagok távoztak, ám visszamaradt egy kifejezetten öreg borokra jellemző fáradt illat. Érdekes módon az ízben nem köszönt vissza ez, és meg kell jegyeznem, hogy a Kékfrankos jellegzetessége rendesen eluralkodni látszik a boron. Este egy pohárral fogyasztottam el a palackból, majd visszaöntöttem az üvegbe, és lezártam.

 

Ma ebéd után vettem elő ismét a bort, és meglepődve tapasztaltam, hogy a tegnapi fáradt illat sokat gyengült, átadta a helyét a valós értékeknek. Tagadhatatlan, hogy a bor a fáradás jegyeit hordozza magán, ám nem értékek nélkül. Sajnos ritka alkalom az, amikor egy 14 éves magyar bort kóstolhatok, így kevés az összehasonlítási alapom. azt azonban kénytelen vagyok leszögezni, hogy egy hasonló korú – és értékű – francia vagy olasz bor bizony sokkal jobban tartja magát, megkockáztatom, még egyáltalán nem fáradt.

 

Ennél a bornál konkrétan emlékszem, hogy frissen igen jól állt neki a barrique, ám ennyi idő elteltével az a véleményem, hogy élvezhetőbb lenne ma, ha anno erre nem divatból játszottak volna rá. Ugyanis az az ízvilág, mely a fából értékként jelent meg, az negatív irányba fordult vissza, és az elegancia helyét tolakodó, egyáltalán nem kellemes jellemzők vették át. A másik észrevételem az, hogy – az egyébként dicsérni valóan letompult tanninok mellett – némi paprikás, borsos íz tört elő, mely már kicsit kibillent az egyensúlyból. A nálam okosabb, gyakorlottabb borfogyasztók talán magyarázatát tudják adni a jelenségnek, ám én csak arra gyanakodhatom, hogy a szőlő természetes fejlődésének köszönhető az íz eképpen történő változása. Mivel borhibát nem találok benne, azt kell mondjam, ez a bor ilyen lett 14 év alatt.

 

Pozitívumként kell azonban megjegyezni, hogy a fajtajelleg nem tűnt el a borból, és ez engem örömmel tölt el. Dr. Pók Tamás borainál mindig azonosítani lehetett a szőlőt, soha nem mosódott egybe a házasítás, és nagy biztonsággal lehetett megállapítani kóstolás során az alkotórészeket. Az egyáltalán nem fáradt szín mellett tehát maradt egy tüzes egri bor, melyet nem lehet lágynak jellemezni. Határozott gerincű, a csúcspontján már túljutó borról van szó, melyet alapos szellőztetést követően élvezettel lehet elfogyasztani.

 

Szerencsre még találtam egy másik palackkal, így remélem, öcsém társaságában alaposabb vizsgálatnak vethetjük alá ezt a régi tételt.

Ma nyert az igazság. Kis győzelem, ám annál nagyobb jelentőséggel bír. A megítélt perköltséget becseréltem egy dobozra, melynek a tartalma nagyon csábító, és ha majd kinyitom a palackot, akkor iszom a pert vesztő környezetvédelmi főfelügyelőség vezetőjének egészségére.

 

De mit tudni a beltartalomról?

“A cask strength Bunnahabhain from Murray McDavid. This was distilled in 1978 and aged for 30 years in a mix of port and sherry casks before bottling as part of a release of 573 bottles.”  - írja az egyik ismertetés. A birtokomban lévő nedű a 356. sorszámozott palack.

 

Őszintén megvallva, a whisky akár lehet egy kellemetlen csalódás is. A kóstolás nagymestere, Michael Jackson szerint a lepárló régebbi évjáratú italai nem minden esetben kaptak magas pontszámot, de ízlések és pofonok nagyon különbözőek.

 

Nekem már van a birtokomban egy “alap” 12 éves Bunnahabhain, melyet még Londonban vásároltam évekkel ezelőtt. Méltánytalanul alacsony áron kínálta a Harrod’s, így kezdő whisky-szerető lévén nem éreztem nagy kockázatot a bevásárlásban. Ehhez képest nagyon megtetszett az ital, melyet jelentősen felerősített az az emlék, hogy a whisky nevének helyes kiejtését a walesi eladó mindegy 20 percig gyakorolta velem végtelen türelemmel.

 

Ám érdemes visszatérni egy mondat erejéig a fenti, évjáratos tételhez. Az alapügy, mely – akár ideiglenes jelleggel is – de révbe ért, nem volt más, minthogy egy vidéki szippantós mestert a környezetvédelmi hatóság 83.000.000.-Ft-ra bírságolt meg, mivel egy igen jelentős engedélyt elmulasztott beszerezni tevékenysége gyakorlásához. Az ügyben bizonyítást nyert, hogy a mester a munkáját nagy szakértelemmel, minden előírás figyelembevételével végezte. A szippantott szennyvíz nem a bokrokban kötött ki, avagy a Balatonban, hanem minden csöppje a megfelelő szennyvíztisztító telepen került leengedésre. A mester az érintett települések összes szennyvízének 5-6%-át szállította. Egy másik vállalkozó úgy 4-5%-át. A többit a lakosság elengedte módszeresen a karsztrendszerbe (elszikkasztották). Azaz a hatóság nem az ellen lépett fel, aki szennyezte a környezetét, hanem az ellen, aki tett ellene. Igazán korrekt hatósági hozzáállás, olyan magyaros virtus ez kérem.

 

A jogszabály lehetőséget adna a bírság mérséklésére, elengedésére, ám az a tisztviselők fejében meg sem fogant. A mester tökéletes anyagi megsemmisítésére törekedtek, és nyugodtan aludtak az ágyukban.

 

A bíróság nem azért emelkedett magasra a szemembe, mert megnyertem az ügyet, hanem mert vette a bíró a fáradtságot, és a peres felek előadását mondatról mondatra kielemezte, értékelte és döntött minden releváns kérdésben. A 18 oldal terjedelmű ítélet nem szokásos.

 

Közigazgatási perben nincsen megváltoztatásnak helye. Vagy minden marad a régiben, vagy megy vissza az ügy az elejére. Most ez történt, a hatóságnak mindent elölről kell kezdenie. Azaz van idő elszopogatni az italt, és még az sincsen kizárva, hogy újra bíróságon találjuk magunkat…

 

Az alábbi írás még 2009 tavaszán született meg, melyet egy korábbi naplóban találtam meg. Azt gondolom, hogy az ételeket nem érdemtelenül említem fel újra.

 

Hosszú évek óta tervezgetem, néha talán halogatom, hogy ellátogassak a Royal Borklub egyik vacsorájára. A Corinthia Grand Hotel Royal ugyanis 4 éve tart törzsvendégei, illetve bármely érdeklődő részére kellemes, egyben kifejezetten elegáns vacsorákat a Le Brasserie Royale & Átrium Éttermében. Meskál Tibor úr nagy odaadással és hozzáértéssel szervezi e jeles eseményeket, így a hotel karácsonyi ajándékaként nem kerülhettem el, hogy megmérettessem ízlelőbimbóimat a hatalmas átrium felemelő környezetében.

A legelegánsabb fogadások, események hangulatát felidéző – egyébként makulátlan – terítés mellett, illetve a vonós trió lágy dallamaira magyar és külföldi vendégek sokasága foglalta el a helyét a kör alakú asztaloknál, melyek rendszerét én kevésbé szeretem, ugyanis a sok fogásra, borra felterített eszközök kissé zsúfolt hangulata feszélyezetté tesz. Nagyon kell vigyázni, nehogy felborítsak valamit, vagy egyéb olyan botor mozdulatot tegyek, mely nem odaillő. De a nyafogást ezzel be is fejezném, mert úgy vallom, kifejezetten jót tesz az embernek, ha néha előveszi legjobb modorát és fegyelmezi magát.

Már jó néhány esetben jártam úgy a szállodában, hogy volt szerencsém hallani a trió játékát, azonban még nem párosítottam soha étel és ital mellé komolyzenét. Megvallom, nem lebecsülendő élményt jelent.

A mostani estén a szekszárdi Mészáros Pál Borház és Pince borait a pincészetet alapító borász fia, Péter mutatta be, akiben igen kellemes beszélgetőpartnert és szakembert ismerhettem meg. Már nem első alkalommal találkoztam ifjú borászokkal, akik talán nem is olyan soká egymaguk kényszerülnek büszkén továbbvinni apai hagyatékukat, de azt hiszem, nem szabad siettetni a percek múlását, hiszen megannyi tapasztalattal gazdagíthatja a magyar borásztársadalmat a családi közös munka minden kínja, tapasztalata, sikere. Én ráadásul valahogy nagyobb empátiával közeledem ezekhez a családi típusú pincékhez, mint a néha ködbe vesző eredetű nagytőkéből hamarjában felállított mintagazdaságokhoz. Talán nem is vagyok egyedül ezzel. Mindenhol lehet csodát varázsolni néhány év alatt, de más annak a bornak a lelke, ahol érezni, látni, tudni lehet, hogy a 20-30 éves egyéni tapasztalatok alapozzák meg egy-egy dűlő borát.

Mészáros Péter az első bor kitöltése közben kezdi bemutatni a családi pince történetét, a fajtákat, borokat, sikereket, majd Meskál Tibor úr a maga szellemes módján kiegészítve fordít azonnal angol nyelvre. A fenti képen – az poharak erdejében előtűnő – rosé igazán elgondolkodtatásra késztetett. A színvilága nem a manapság divatos fakó, hanem igazi életerős, bátor árnyalat. A 2008-as évjáratú Kékfrankos Rosé a maga teljességében mutatta meg a fajta jellemzőit. Nagyon sokáig nem tudtam hová tenni az illatban megbúvó édeskés emléket, azonban megszokván a környezetet, és némi péksütemény elfogyasztása után letisztult fejjel és megnyugodott gyomorral már az illata a mediterrán fajtájú hagymákéra emlékeztetett. Emellett a kékfrankos fajta összes klasszikus illata és íze felismerhetővé vált, így azt gondolom, hogy e rosét nem kell nagyon megmagyarázni, kellemes, harmonikus és teljes bort mutatott meg nekem. A bor mellé felszolgált előétel a tálalását tekintve tökéletes volt:

 

Vörös tonhal és jégcsapretek carpaccio erdeigyümölcs zselével és egzotikus salátával

A vörös tonhal tekercseket „kiterített” jégcsapretek ágyra fektették, mely megoldás nem csupán tetszetős, hanem praktikus is. A zöld csíkban egy egyszerű zöld tésztát ismerhetünk fel, melyet a kifőzést követően visszahűtöttek. Az apró, csokoládészínű kockák az erdeigyümölcs zselé darabok. Ízük intenzív és remek kiegészítője a halnak. Egy hibát azonban a séf elkövethetett. A tálalás előtt a hal felszínén kicsapódott a nedvesség, és finom hártyát képezett a hal felszínén, némileg rontva a hal tökéletes ízét. Összességében elegáns és emlékezetes fogás volt az első, így kellőképpen belemelegedve csaphattunk át a következő fogás rejtelmeibe.

 

Brízzel és zöldborsóval töltött borjútekercs Vitelotte burgonyával

 

A borjú minden körülmények között egyik kedvenc húsom, és itt sem csalódtam. A zöldborsó alkalmazása – a szakmabeliek elmondása szerint – reneszánszát éli. Mondjuk én azt sem vettem észre, hogy eltűnt volna, hiszen előszeretettel használom minden divattól függetlenül. Az éttermek többségében meg nem hogy zöldborsó nincsen, de bab sem… Két fogalmat azonban mindenképpen. Elsőképpen itt van a „briz”, mellyel nem mindennap találkozik az átlagember. A briz nem más, mint a borjúmirígy, míg a másik kérdés a „Vitelotte”, mely egy Peruból származó lila krumplifajta. Nos, a krumpli nekem krumpli, még ha a színe lila is. Nem kedvelem, mert külön ízesítés nélkül erősen tompítja az ízeket, néha teljesen tévútra viszi az ízlelést, és nagyon laktat. Így akkor használom e zöldséget, ha kifejezetten erre alapítom az ételt, avagy lusta vagyok valami különösebbet kitalálni, megalkotni. Mindamellett köszönettel tartozom a séfnek, mert eddig csak elméletben hallottam e fajtáról, nem állt módomban megkóstolni.

A három szelet hús mellé – nekem kicsit idegenül – egy szelet sült bacon is járt, melyet szerintem alaposan vörösborban pácolhattak, így összességében véve kellemes harmóniát teremtett a bor és az étel. A 2006-os évjáratú Bodzási Kékfrankos nekem az este legnagyszerűbb borát jelentette, ugyanis ennyire telt, tiszta fajtájú, klasszikus bort már régen ittam. Itt szeretném megemlíteni, hogy Mészáros Péterrel tökéletesen egyetértettünk abban, hogy egyikünk sem kedveli, ha lexikonszerűen betanult illatokat próbálnak felismerni egy borban. Ugyanis egy városi ember a lehetséges illatok rémisztő töredékét képes észlelni, beazonosítani. Ahogy jómagam is vidékre költöztem, hosszú hónapok után nyíltak ki érzékszerveim, tisztult ki a tüdőm, és megdöbbenve tapasztaltam, hogy megannyi illat létezik a földön. Szeretem a borokat, párlatokat, söröket illatozni, azonban minden egyes illat, íz magára a növényre, a gyümölcsre vezethető vissza. Azaz én nem tartom szégyennek, ha valaki felismeri a kékfrankosban a kékfrankost. Hiszen egy fajtán belül is megannyi változat létezik a területtől, geológiai jellemzőktől függően. A Bodzási Kékfrankos tehát egy vérbeli Kékfrankos, annak minden gyönyörűségével együtt.

 

Lassú tűzön párolt marha pofahús fekete szarvasgombával ízesített burgonyapürével, mázas mogyoróhagymával, saját pecsenyelevével tálalva

 

Az ilyen készítési eljárások mindig kedvenceim közé tartoztak. Megpróbáltam otthon is – több, kevesebb sikerrel – így az étkezések fénypontjának tekintem, ha egy ilyen igényes húst vet elébem az élet. Az étel mellé egy 2006-os Hidaspetre Cabernet Franc Reserve dukált, melyet nemzetközi borversenyeken is sikerrel mérettek meg. A bor nekem túl fiatal, nyers volt, elszoktam az ehhez hasonló erős, tanninos, nagy savú boroktól. Habár itt is megfigyelhető volt a tiszta fajtajelleg, igazi arcát talán csak 2-3 év múlva mutatja meg.

Az étellel kapcsolatban azonnal megjegyeztem az asztalnál, hogy a séfek vajon miért társítanak paradicsomot a húsokhoz, amikor a sült paradicsom íze szinte azonnal lecsapja a tökéletes szaftot, a hús zamatait. Ez a marhapofa elomlott már egy pillantás súlya alatt is. A burgonyapürét és kihagytam, mert ha azt is belapátolom, esélyem sem lett volna a következő fogásra. Másfelől szerencsétlennek éreztem az egymás utáni két majdnem ugyanolyan köretet. A mogyoróhagyma a pecsenyelével együtt szépen adta magát és összességében azt mondhatni, megint eltalálta a séf az étel és a bor harmóniáját.

 

Csokoládétorta gorgonzola krémmel

 

Itt kezdtünk bele a végeláthatatlan desszert sornak, mely állítólag új keletű dolog, ám kevésbé összeegyeztethető az egészséges táplálkozással.

A virágot nem kóstoltam, ám a gorgonzola a maga nemében fenséges volt, ám annyira sós, hogy alig passzolt a szintén kihagyhatatlan csokoládétortával. Ennek fényében előbb elfogyasztottam a gorgonzolát, ittam rá egy korty bort – isteni volt – majd egy kis víz, és jöhetett a csokoládé ismét a borral. Így egymást követően semmi bajom nem volt a párosítással, de szerényen beismerem, itt már végem volt, tele voltam rendesen. A bor a szekszárdi Merops Cuvée volt, 2006-os évjáratból, melyet szintén nagyon frissnek találtam. A gorgonzola, illetve a csokoládé bársonyossága csak kiemelte a bor „karcosságát”, mely messze nem borhiba, vagy tárolási hiba, egyszerűen úgy vélem, hogy korán került piacra ez a tétel. Azonban, ha valaki betárolni igyekszik belőle, nem lehet egy rossz választás.

 

Ananász crème brûlée sült gyömbéres fagylalttal

 

Ennél a fogásnál mutatkoztak meg igazán emberi gyengéim. Ugyanis nem hagytam ott, hanem percek alatt eltüntettem. A fiatalkori mohóság úrrá lett rajtam, és beismerem: ami jó, az jó.

A kép önmagáért beszél. Amit itt látni lehet, azt mindet szeretem, mint Gombóc Artúr a csokoládét… A bor azonban egy más kérdés, melyről hosszasan lehet beszélni. Ugyanis egy 2008-as évjáratú Kadarka következett, fehérborként elkészítve. Anno a Neszmélyi Hill Top készített ilyen Pinot Noir White című bort, és már azzal sem tudtam mit kezdeni. Jelen esetben a vörös Kadarka szőlőt egyáltalán nem hagyják a héján ázni, azonnal leveszik a szőlő levét, így majdnem úgy néz ki, mint egy régebbi évjáratú fehérbor. Az íze megváltozik, hiszen számos vegyület, alkotóelem a héjban maradt, ám bevallom, a desszerthez tényleg remekül illett. Mindazonáltal az ilyen borokat inkább a piacnak szólónak tartom, mint az igazán borszerető emberek kedvét keresőnek, így én maradnék a hagyományos vörös Kadarkánál… Na, ezen a ponton már úrrá lett a fáradtság, az ízlelőbimbók teljes fáradtsága, erre mit szolgálnak fel?

Ez a lelkes tanuló büntetése. Egy fehér tekercset a méltóságom kedvéért becserkésztem, és tanúk előtt állíthatom, csudálatos az íze! Így a végén megpihenvén azt gondolom, hogy nehezen találtam hibát a vacsorában, és nem is befolyásolta az élményt döntően. Újra tanultam és tapasztaltam, igazán méltatom a séfek erőfeszítéseit, és amennyiben van rá lehetőségem, újra csatlakoznék Meskál Tibor asztalához. Köszönök mindent a Royalnak!

 

 

Először is végy egy játékos kedvű kisdedet, akit a homokozót követően gyakorlatilag csak a vacsora érdekel, avagy minden. Önts anyukának egy pohár pezsgőt, aki készült egy altatásig tartó könnyed beszélgetésre. Ám a sors mindig más hoz, mint amit az ember elhatároz.

 

A gyermek álmosnak látszik, ám közben a kis esze már máshol jár: nem kapott ő is poharat…

Pedig a gyöngyöző nedű csábít, és színét tekintve csak málnaszörp lehet.

 

A gyermek arcán felfedezhető elégedetlenséget magamon is észrevettem már, amikor a kedvenc italom elfogyott. Az érzelmek lassan reményvesztettségbe, lemondásba, és végül világfájdalomba hajolnak, majd ki tudja milyen sorsa lesz az embernek. Vannak, aki még a kerékpár lopástól sem riadnak vissza.

 

A nedű valódi francia Champagne. Ám ennek nincsen jelentősége egy nem alkoholista egyednél.

 

 

 

 

A korai gyerekkorban az embergyerek – no és más gerincesek, akiknek nincsen csőrük – úgy képesek a vágyott anyag vizsgálatára, hogy ujjukat, avagy mancsukat belemerítik a tételbe leszopási szándékkal.

 

Ez mindaddig vicces, míg:

1., a gyermek nem issza fel a pezsgőt,

2., nem lesz alkoholista,

3., a buborék nem száll a fejébe,

4., a gyermekvédő liga nem tiltakozik.

 

Amint látni a pillanatfelvételen, a folyadékszint ellenőrzése még folyamatban van, ám egy csepp sem tapadt fel az ujjacskára. A vágy még vágy, az ismeretlen még ismeretlen, de gyöngyözik…

 

Gondolhatnánk, hogy a gyerek felhagy a játékkal, de ebben azért nem szabad könnyelműen bízni.

 

 

 

 

A lényeg akkor lényeg, ha minősíteni lehet az ízeket és az illatokat. Az igazi Champagne nem feltétlenül érthető az átlagember számára. A franciák nem tartoznak e kategóriába – ezt azért emeljük ki gyorsan.

 

A pezsgő alkoholtartalma lehet tolakodó, és a gyermek nem szereti az alkoholt. Ide könnyen érthető, gyümölcsös, kissé édeskés ízek, illatok kellenek.

 

A gyerek azonnal felhagy a vizslatással, ha nem ízlik neki. Én még nem láttam olyan kissrácot, aki vedelne, pláne francia pezsgőt. De kivételek talán vannak. Mondjuk egyes szubkultúrákban, melyet jogerőre kívánnak emelni, vagy fene tudja.

 

Jelen pillanatban egy dolog bizonyosodott be,  a tesztelő mester elégedett volt a vizsgálati anyaggal, mind megjelenését, mind illatát,mind ízét tekintve. Nem szürcsölgetett, nem forgatta a szájában, egy cseppből értékítéletet alkotott.

Konkrétan úgy kellett megfosztani a gyönyörtől…

 

Öcsém egyfolytában áradozik Burgundia szépségiről, és bevallom, Jásdi István könyvének egyes részeit elolvasván már nem is csodálkozom annyira.

Születésnapomra kaptam egy 2009-es évjáratú – azaz igen friss – Chassagne-Montrachet vörösbort a Louis Latour pincészettől. Ha jól látom a cég oldalán, akkor ez egy „alapbor” lehet náluk, mely a Cote de Beaune régióból származik.

Mivel volt szerencsém már egy palack fehérhez e pincéből, a várakozásom meglehetősen nagy volt. Amikor kibontottam a palackot, elsőként azt vettem észre, hogy nem csupán a palack „ódivatúan”, vagy inkább tradicionálisan zömök, hanem a kapszula is igen kemény, vastag anyagból készült. Minőségi érzetet keltett bennem, miként a dugó is, melyből igazán messze ható következtetéseket levonni nem lehetett.

A bort a kiöntés után gyakorlatilag azonnal lehet fogyasztani, nem kíván dekantálást, egyéb cirkuszt. Leültem tehát a teraszra és gyönyörködtem a rózsákban, majd később meggyújtottam egy kis tábortüzet és annak melegénél kortyolgattam a bort besötétedésig.

A Pinot Noir szőlőből készült bor számomra teljesen olyan volt, mintha egy édesség nélküli szörpöt ittam volna. A gyümölcsössége mindenen áthatolt, ám mielőtt párhuzamokat vonnák konkrét gyümölcsök és a bor jellemzői között, szeretném leszögezni, hogy ez nem meggy, málna, meg ribizli, meg egyéb, hanem konkrétan a Pinot Noir, melyet hazai borokban nagyritkán lehet ilyen egyszerűen, sallangmentesen megtapasztalni. Ha öcsém rejtett szándéka az volt, hogy adjon egy etalont, akkor köszönöm.

 

A bor áttetszően üde rubinvörös volt, mentes minden zavaró és kellemetlen tannintól. Minden egyes korty egy újabbat követelt meg. Nincsen zavaró alkohol, oda nem illő – ám mások által nagyra tartott, furcsa illatok, ízek – így ez lett az a konkrét bor, mely felvonultatta a tökéletes eleganciát.

 

Számomra furcsa, hogy egy burgundi alapbor idehaza felső kategóriás termék, ám ez van. Nem tudom, hogy lesz-e lehetőségem beszerezni néhány palackot elfektetés és későbbi csodálat céljából, ám érdeklődve olvasom, hogy a pincészet ezt még nem is javasolja fogyasztásra, várni kellene vele.  Könyörgöm, milyen lehet ebből egy 1990-es, mondjuk?