‘Gasztronómia’

 

Ha kilépünk a Flanagan’s Apple Pub ajtaján, akkor szinte átellenben található a The Grapes névre hallgató kocsma, mely szintén szörnyen lepusztultnak néz ki, ám jó érzés beszaladni egy sörre. Van hangulata.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Főleg azért, mert a pult fölötti részen ökölvívó bajnoki öveket tesznek ki közszemlére nagy büszkén. Nem ismerem a kocsma ez irányú történetét, azonban azzal már tisztában vagyok Beatles relikviái miatt, hogy zenetörténeti jelentősége átlagon felülinek mondható.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A belső szobák tele vannak fényképekkel, tárgyi emlékekkel. Az interneten lehet némi történelmet olvasni a helyről, azonban az lenne a legtökéletesebb, ha egyszer elbeszélgethetnék egy helyi erővel a pult mellett. Mondjuk ez gyakorlatilag eleve kudarcra van ítélve, mert a helyiek angolsága – nos, hogy is fogalmazzam – nem felel meg a diplomácia elvárásainak. A scouse nyelvjárás néha csaknem érthetetlen. Ha valaki kíváncsi rá, akkor nézzen meg egy Steven Gerrard, vagy Jamie Carragher nyilatkozatot valamelyik sport oldalon.

Úgy vélem, hogy a The Grapes nem csupán a Beatles miatt jó választás. A szokásos világos sörök mellett – Foster’s, John Smith Extra Cold, Kronenburg, etc. – már olyan különlegességek is megtalálhatóak, mint a Green King IPA, vagy a Courage Directors.

Mi ez utóbbit választottuk. A Young’s cég főzete egy klasszikus “hordós sör”, melyet nem valamilyen gázzal hajtanak meg (szénsav vagy nitrogén) hanem úgy pumpálják ki a hordóból. Számomra itt kezdődnek a sörök a szigeten.

A klasszikus “strong English ale” rubinvörös színe mögött igen gazdag gyümölcsösség lapul. A leírások alapján “száraz, komlós” jegyeknek kellett volna előbukkanniuk, ám nekem valahogy nem is jutott eszembe a komló kesernyéssége. Ez pont olyan, mint amikor valaki egy vörösborban lószerszám szagát véli felidézni. És a szó lehet kétértelmű is…

A legenda szerint a különleges sört eredetileg csak a sörfőzde igazgatói számára főzték, majd későbbiekben a köz számára is elérhetővé vált. Mára egy tömegtermelést jegyző sörgyár egyik terméke a sok közül. Ám azt gondolom, hogy a legjobb felvezetőnek minősül a klasszikus sörök megismerésének útján.

 

http://www.liverpool0151.co.uk/grapes/

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Liverpool számomra egyre inkább szent hely. Nem csupán labdarúgó csapata, hanem a hely szelleme, az emberek barátságossága, a kontinentális – pláne közép-kelet európai – ésszel felfoghatatlan hétvégi bulizások miatt is. Valahogy őrült vonzalmat kezdek érezni az iránt, hogy évente legalább egyszer beleessek abba a közegbe, melyben egyébként nem lennék képes élni.

 

Szombaton kora délután indultam el útitársammal egy kiadós pub-körútra, melynek első állomása a Mathew Street-en lévő Flanagan’s Apple Irish Pub lett. Soha nem jártam még itt, nem hallottam róla, csak kerestünk egy olyan helyet, ahol elfogadható kocsma kaja mellé még elviselhető kosz jár. Ugyanis egy régi vágású pub soha nem felelhet meg a HACCP szabályainak, legalábbis annak, amit itthon a gyakorlatba átültetnek. Lehet, hogy egy pub konyhája – melyben soha nem jártam  - megfelel az előírásoknak, azonban onnan kilépve, minden ÁNTSZ ellenőr eszméletét vesztené.

 

A Mathew Street eleve nem ismeretlen a Beatles rajongóinak, ám számomra maradjon egyelőre nevezetes kocsmájáról.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A Cavern Club felé haladván bal kézre eső pub portálja messze nem megnyerő. Földszinti ivó része nem barátságos, ám az emeleti “éttermi” rész már elfogadható. Sőt, azt kell mondjam, annyira szakadt, hogy már jó is. Az ősrégi épületszerkezet vaskos mennyezeti gerendáiról olyan dolgok lógnak lefele, mely alkoholmámorban sem jutna eszébe egy normál embernek, ám itt azt hiszem,  csak komplett tehenet nem kötöttek fel a plafonra…

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A fenti korlát zöld vasszerkezete vagy irtózatosan régi, vagy irtózatosan gagyi, ám szerencsére ez nem befolyásolta a felszolgált marhasült tökéletességét. A sörök választéka nem kimagasló és értékes, ám mindenképpen megfelelő. A számomra kissé lagymatag világos sörök (mint például a Carling) mellett egy remek cyder viszi a pálmát (Bulmers), mely ráadásul nem is sör. A többi sör között sem nagyon találtam különlegeset.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ismerőseim közül gyakorlatilag mindenki dicsérte a helyett, gyakran ettek itt, vagy ültek le egy jót beszélgetni. Az angol oldalakon sem kapott kimagasló értékeléseket, és én sem teszem az első helyre az italválasztéka és a hely szelleme miatt, azonban a konyha megbízhatósága tekintetében elismerem, így bátran ajánlom mindenkinek.

 

Le kell öblíteni a kaját egy akármilyen sörrel, és tovább kell állni.

Elmúlt pénteken a szerencse rám mosolygott, és egy telefonhívás feljogosított a Corinthiában megtartandó Takler borvacsorán történő a váratlan megjelenésre. Nem volt terveim között a gasztronómiai élmény abszolválása, hiszen másnap kora hajnalban már a repülőtéren kellett lennem. Ám Takler úr neve legyőzte a kialvatlanságot, a fásultságot, így összeszedtem magamat és megjelentem a rangos eseményen.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Előre kell bocsátanom, hogy az asztaltársaság önmagában is megérte volna az estét, ám a menü, a felkínált borok, nem megfeledkezvén Takler Ferenc és fia személyéről, hosszú időre felejthetetlenné tették az eseményt.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A Royalnak új főszakácsa van, akit ezen az estén ismerhettem meg, ám a vacsora – úgy vélem – a magyar személyzet szorgalmát és fantáziáját dicsérheti. Az első fogás:

 

Kacsamell carpaccio fűszeres zselével és parmezán sajtkrémmel

 

Szemre is tetszetős étek került az asztalra, és ebben nem is lehetett csalódni. Hiszen a képileg is megkomponált, ízben visszafogott, kacsamell könnyed felvezetője lett a soron követő fogásoknak. Egyben tökéletesen hagyta érvényesülni a 2008-as évjáratú Cabernet Franc-t.

Nagyon régen ittam a szekszárdi pincészet kínálatából, így talán nem csoda, ha meglepődtem a bor viszonylagos „egyszerűségén”. De itt álljunk meg egy szóra: ez a bor egyszerű lenne? Jó ez a szó rá? Nem biztos.

 

A rubinvörös nedű tükrössége, áttetszősége szokatlan a szememben, mert a nagy vörösborokat mostanában áthatolhatatlan tannin, egészen feketébe hajló, sötét bordó színvilág jellemzi. Legalábbis hazánkban. Nem is olyan régen kezembe került néhány burgundi palack, és ezek tartalma állhatott talán legközelebb Takler Ferenc borához.

 

A Cabernet Franc tiszta fajtajellege mellett könnyedséget, könnyen érthetőséget hordozott magában. Szívesen kortyolt az ember a pohárból. A szinte semleges kacsamell mellett a bor érvényesülhetett, az étel tökéletes felvezetője, kísérője volt a bornak. Ugyan első olvasatra bátor ötletnek tűnt a párosítás, ám belátom, a fogás tervezője nagyon ügyes volt.

 

Serpenyőben sült atlanti ördöghal filé

pármai sonkával, zöld spárgával és beurre rouge-zsal tálalva.

 

Talán még soha nem is ettem ördöghalat, ám ez nem jelent semmit, mert messze nem vagyok „halas”, amin több okból is illene változtatni. Persze ez nem olyan egyszerű, hogy csak csettintünk. Amíg hazánkban az is előfordulhat, hogy a Balaton mellett nem lehet balatoni halat kapni, addig ne várjuk, hogy a tapolcai nagyáruházban ördöghalat kínálnak.

A hal érdekes módon a cápa húsára emlékeztetett, kicsit „gumiszerű”, homogén, erős állagú volt. A hal kérge roppant finom volt, meg nem tudom mondani, mivel fűszerezték. A képen látható zöld alap íze spárgát és parajt feltételez számomra. A beurre rouge egy vaj alapú szósz, melyből csak nagyon keveset mutattak meg, szinte kizárólag a tálalás kedvéért, ám az íze elég intenzív volt, így a pürével és a hallal együtt kóstolva kellemes benyomást keltett.

 

A fogáshoz a séf – meglepő módon, visszalépve egy komolyabb bortól – 2010-es évjáratú Rosét kínált. Habár Kékfrankos alapra házasították a Pinot Noir és Cabernet Sauvignon fajtákat, az összbenyomás alapján gondolni sem mertem a Kékfrankosra. A vacsora alatt megtudtam, hogy a 2010-es, igen furcsa időjárás számlájára írható a kiemelkedően kellemes rosé, hiszen az alapszőlők rothadási veszélye miatt kénytelen volt a pincészet gyorsan, fehér boros technológiával feldolgozni a kékszőlőt, és rosét készíteni a normális időjárás esetén „jobb sorsra érdemes” szőlőkből. Persze, ezzel nem azt szeretném mondani, hogy a rosé nem becsületre érdemes ital, ám akár tetszik, akár nem, igen jelentős gazdasági különbség van egy rosénak és egy klasszikus vörösbornak feldolgozott tétel között.

Azt kell mondjam, aki teheti, vásároljon be a 2010-es tételből, mert nem biztos, hogy a következő években ennyire kimagasló értékkel rendelkező roséhoz jut. Persze, eltenni nem kívánatos, meg kell inni, és élvezni minden cseppjét.

 

Szeretném hozzátenni, a bor színe nagyon kellemes, talán a mellékelt kép vissza is adja kellemes árnyalatát. Szerencsére – Balla gázhoz hasonlóan – itt sem „szőkítették ki” a rosét.

 

Roston sült francia tavaszi csirketekercs libamájjal,

zsenge cukkínivel, fehér spárgával és törtburgonyával tálalva

 

 

A szemre igen kellemes fogás íze ismét visszafogott volt, ahol a csirke szinte egyetlen fűszere a libamáj lehetett. Természetesen a tekercs külseje hordozott némi fűszerességet ám a köret ismét csak színében és megjelenésében bírt jelentőséggel. Itt szeretném kiemelni, hogy végre egy olyan borvacsora, ahol nem kellett degeszre ennem magamat, a kellemes fogások mellett a fő hangsúly a borokon volt. A hotel eleganciája mellé minden egyes fogás tökéletesen párosult. Az egyébként robosztus vörösbor minden cseppje után szinte felfrissítette a szájat a spárga, a csirke, a kellemesen enyhe fűszerezettséget tényleg a bor kíséretére szánták.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Sokan mondhatják, hogy a 2006-os Bartina Cuvée mellé egy jó steak, vagy vad illett volna, ám én ezzel kivételesen vitatkoznék. Persze, egy őzgerinc mindig a szívem csücske, és látatlanban is elfogadnám, ám a harmadik fogás után még minden ízt éreztem, nem teltem el, könnyeden telt a vacsora minden perce, pillanata, ám a bor mennyisége nem uralkodott el rajtam.

 

A Kékfrankos, Cabernet Franc és Merlot fajtákból házasított bor többszörös díjnyertes tétel. Itt is megmarad a gyönyörű áttetszőség, a szín már mélyül, ám változatlanul ragyog. A Merlot természetesen könnyen érthetővé, bársonyossá, simulékonnyá teszi, mely mellé a Kékfrankos kemény gerincet, a Franc megfelelő fűszerességet ad. Komplex, igen harmonikus bort ismerhettem meg, mely az este egyik fénypontja lett számomra.

 

Magyar tanyasi sajt választék

 

Szerintem itt francia vendégmunkások is besegíthettek, mert egyes sajtszeletek igen hajaztak a legremekebb francia „kollégáikra”, ám ha nincsen igazam, akkor annál nagyobb dicsőség az ismeretlen tanyáknak.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A hangsúly itt is a borra került, ám ezt már nem is kellene megemlítenem. A 2008-as Reserve Syrah 18 hónapig érlelődött új, 500 l-es magyar tölgyfahordókban. Én igen kedvelem a Syrah-t, ám kevés összehasonlítható ismert tétel miatt bátortalan a véleményem. Ez az én mulasztásom, amit lehet korrigálni, így csak annyit tudok mondani, hogy egy még sötétebb színnel, változatlanul csak oda illő tanninnal hódit a bor. Nem szeretném az ízeket sem lekvárhoz, sem gyümölcsökhöz hasonlítani, mert nekem ez igen erőltetettnek és mesterkéltnek tűnik. Egy fűszeres, ismételten könnyen iható borról van szó, mely mellé már jóval „keményebb” főfogást lehet társítani. Elbírja a nagy vadakat, a keményen fűszerezett vadakat, a csípős ételeket, szinte mindent. A sajtokkal könnyen harmonizált. Nagyon tetszett.

 

Eper parfé friss és marinált eperrel

 

Ha más nem is történt volna az életemben, csak ez a desszert és a hozzá kínált 2008-as Merlot, akkor már boldog ember lehetnék. A vacsora végén ismét könnyű a fogás. A parfé lazítja a fáradtságot – itt már legalább 10 óra felé járhatott az idő – az eper mindig jól jön, miként egy tökéletes Merlot is.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az ár-érték arányban verhetetlen vörösbort mindenkinek ajánlom. A kezdő borkedvelőknek, és a régen csiszolódó szakértőknek is. Sokat nem lehet, és nem is érdemes mondani. A borból bársonyos melegség árad, minden korty szétárad a szájban, hosszú lecsengésével tökéletesen zárta le az estét.

 

Összességében elmondhatom, hogy a vacsora tökéletes volt, az új séf bemutatkozása számomra kellemes meglepetést okozott. Bátor étel és bor párosításában hibát nem találtam. Volt bátorsága az összes fogást a bornak és a borásznak alárendelni, így igen tisztelem alázatosságát, eleganciáját, becsületességét. A mércét így nagyon magasra tette a szememben, és csak azt várom, hogy vajon a szálloda tesz-e alá egy olyan éttermet, mely a nagyközönség számára is elérhetővé válik egyszer? Mert ugye a Royal anno rendelkezett itt egy Pálmakerttel, melyet nem is akárki működtetett, ám ez már egy másik értekezés tárgya.

 

Egyelőre csak annyit kívánok magamnak, hogy jöjjön el a kor, amikor nem a Rickshaw étterem áll majd az ajánlat központjában, hanem egy kellemes, magyaros-franciás étterem, a magyar gasztronómia minden nemes hagyományával felvértezve.

 

Székesfehérvár számomra az a város, ahol folyton-folyvást eltévedek. Van egy bevezető út, és van egy kivezető. Nem tudom, hogy mikor fog változni helyismeretem, de nem nagyon érint a probléma, ugyanis eltalálok oda, ahová készülök, a többit a vak szerencsére bízom.

Így kerültem a „67 Étterem & Bistro” szent asztalához. Ugyanis az itt eltöltött órák igazán magasztos gasztronómiai élményekkel gazdagították életemet. Ez már pont az a kategória számomra, melyet saját kis konyhámban még csak meg sem tudnék közelíteni, nem hogy konkurálni az egyes fogásokkal. Persze, soha nem lehetünk egy súlycsoportban, hiszen nekem nem ez a hivatásom, ám azt vallom, néhány ötletet ellesni még nem büntetendő.

Vegyük először például a hely specialitásaként szereplő húslevest, melynek betétje a házi készítésű ravioliba csomagolt leveszöldség. Ügyes ötlet, rendhagyó, elegáns megjelenés.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Vagy vegyük az egyik főételt, melyet az étlapról választottam, a borjúpofa „pörkölt” tojásos galuskával. Ezt is képes egy gyakorlott házi-szakács elkészíteni, már amennyiben ilyen jó alapanyaghoz jut. Sokan azt hangoztatják, hogy a korábban megvetett húsfajtát csak a gasztronómiai divat dobta fel, melyre nem nagyon tudok, vagy akarok mit mondani. Ha így van, akkor hál’ istennek, mert amióta megismertem a borjú-, illetve marhapofát, csak jó emlékeim vannak a fogásokról.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A madártej klasszikus darab, ám a tojáshab már nem annyira. Lehet vele odahaza pepecselni, ám nem lehetetlen dolog.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A hely számomra otthonos, mert olyan barátom avatott be a szentségekbe, aki igen gyakran megfordul az étterembe. Herczeg Zoltán tulajdonossal számos alkalommal elegyedhettem komolyabb beszélgetésbe, és anélkül, hogy ismerném szakmai előmenetelét, számomra hitelesnek, konkrétnak tűnt. Sőt, diskurzusaink igazán emlékszámba mennek.

Az étterem két arcát mutatja, ám mindegyik vonzó. Az egyszerűbb megközelítést – mely a pénztárcát is kíméli, és mégis élményt nyújt – a napi menük rendszere nyújtja, ahol a felszolgált ételek tökéletessége és változatossága néha kiemelt borvacsorák színvonalával vetekszik. Az étlapról történő választást már komolyabb beruházást igényel, ám ez sem kifizetethetetlen, pláne úgy, hogy a fogások alapanyag árát ismerve messze nem tűnik a számla eltúlzottnak. Sajnos mindaddig, amíg a hazai termékek alkalmazhatatlanok tisztességes nyersanyagként a minőségi gasztronómiában, addig nem csupán a hús árát fizetjük, hanem a hűtőkamionokét is…

Összességében elmondhatom, a székesfehérvári étterem bőven a legjobb emlékeim közé sorolható be, nyugodtan állítom, akár Budapestről is megér egy utazást, nem is egyet…

http://www.67etterem.hu/

http://www.facebook.com/67Etterem

Van egy nagyon kedves ismerősöm, Varga György borász Révfülöpről, akivel tulajdonképpen vagy 10-12 éve ismerjük egymást, azonban a kezdeti kapcsolat jó időre megszakadt és csak azt követően találkoztunk újra, hogy leköltöztem Balatonra.

Gyuri azon borászok közé tartozik, akik a rendszerváltást követően elsőként mutatták meg a nagyközönségnek, pontosabban a gasztronómiának boraikat. Balatoni fehérborait minden borszerető ember messziről felismerte már a címkéről is. Sajnos a pincészet az idők elteltével kiszorult a vezető borászok közül, ám ez nem jelenti azt, hogy a borok rosszabbak lennének. Manapság a marketing elsőrendű szempont, és a családi borászat itt nem jeleskedik, vagy legalábbis nem önti bele a pénzt a reklámokba feneketlen vödrökkel, illetve nem von bele bizonytalan eredetű mágnásokat, mint azt teszik sokan mások. Így a pincészet megmaradt egy kedves, nyugodt helynek, ahol szívesen fordul meg az ember. A Kál-Vin név pedig tovább él.

Időközben Varga György lánya egy csakugyan remek éttermet hozott létre a pince mellett, mely a Mákvirág Borház Vendéglő néven vált ismertté. Az étterem és a pincészet honlapjának elérhetősége: http://www.kali.hu/kal-vin/

Most Húsvétkor nyitotta a szezont a család, így mi is felkerestük egy kellemes családi ebédre a vendéglőt. Az étlap egyelőre korlátozott, ám meglátásom szerint pont elegendő. Az olaszrizling fröccsök lekérését követően húsleveseket, illetve zeller krémlevest rendeltünk, majd áttértünk a bárány szekcióra. A paprikás fenséges volt, hibát nem lehet benne találni, azonban az általam fogyasztott bárányborda még különlegesebb volt.

Ugyanis a sajtos-túrós polenta egyáltalán nem megszokott köret, míg a citromfüves alma zselé sem kerül minden nap az asztalra. A roston megsütött bárányborda pedig úgy volt tökéletes, ahogy felszolgálták. Itt nem az osztályon felüli éttermek – rózsaszín közepű, különleges alapanyagból, különleges eljárással készített – bordáit kell elképzelni, hanem egy tökéletesen fűszerezett, és sütött, tulajdonképpen bárki által elkészíthető húst.

Az ebédet egy igen korrekt, nem túl édes, tiramisu és feketekávé zárta le. Megúsztuk az esőt, a szelet és a hideget, így az ünnepek lezárása tökéletesre sikerült.

Habár a parttól kicsit félreesik a vendéglő, meleg szívvel ajánlom bárki számára, aki tényleg nyugodt körülmények között úgy szeretne étkezni, hogy csukott szemmel választva sem tud melléfogni az étlapot illetően.