‘Gasztronómia’

 

Ebben a roppant fagyos, borús időben nem lehetett jobb ötletünk, hogy felkeressük ismét azt az éttermet, melyet a Balaton északi részén mostanában a leginkább megkedveltünk: Várvölgy településen a Szent Domonkos fogadót.

 

Az étterem valahogy intenzíven felfelé lóg ki a környezetéből, mert a vidék igen erősen elhanyagolt benyomást kelt. Nem tudom, hogy ennek pusztán az egzisztenciális problémák, vagy egyéb emberi körülmények az okozói, ám akkor is meglepetésként hat belépni a vidékiesen elegáns, roppant tiszta, kifejezetten barátságos épületbe.

 

Ma egy óra felé rajtunk kívül senki nem volt, így csöndben, nyugodtan, a kandallóban ropogó tűz melege mellett fogyaszthattuk el igen kellemes ebédünket.

 

Ugyanaz a pincérlány fogadott minket, mint legutóbb, akivel szemben kifogásunk nem nagyon lehet, ámbátor érthetetlen, ha az ételek összeállítására, különlegességére kérdezünk rá, akkor gyakorlatilag semmilyen információval nem tud szolgálni. Sajnos, igen felkapott fővárosi éttermekben is megfigyelhető, hogy a személyzet nem mutat érdeklődést az ételek és italok iránt, így az gasztronómiai élmény eléggé elveszik az első pillanatban, hiszen a hely szentsége kérdőjeleződik meg.

 

Ma mindketten csontlevest kértünk, mely korrekt volt, nem kell róla különösebben szót ejteni, hiszen csak bemelegítette a gyomrot. Ám a legutóbb fogyasztott vad raguleves annál inkább emlékezetünkbe vésődött. A besűrűsödött, igen gazdagon – főleg kaporral – fűszerezett levest leginkább főételként kell elképzelni, mert ha az embernek nagyobb a szeme, mint a szája, akkor könnyen indokolatlanul degeszre eheti magát. Ha mindenáron ki szándékozik próbálni valaki egy főfogást is, akkor ajánlom, csak egy fél adaggal kérjen a remekműből.

 

 

Ma a főétel a hagymás rostélyos volt, mely annyiban különbözött a megszokottól, hogy a gondosan pácolt és megsütött húsra a séf mustáros mártást készítette, és azt hintette meg a sült hagymával. Egyetlen érthetetlen dolog a mélyfagyasztott, bolti hasábburgonya alkalmazása, mely kicsit visszarántott a rideg valóságba.

 

Legutóbb szarvassült vadasan, vackorral, illetve és szarvasragu dödöllével került az asztalra, melyekről akkor sem tudok negatív kritikát megfogalmazni, ha nagyon szeretnék. Egyszerűen tökéletesek voltak.

 

Az étterem desszert kínálata egyszerű, ám kielégítő. Mind a fagylaltok, mind a palacsinták korrektek.

 

 

A felszolgálás nem professzionális, ám figyelmes és kedves. Azt gondolom, ez a legfontosabb. Az étterem árai korrektek, és reálisak, arányosak a hely és a konyha színvonalával. Sőt, nagyvárosi szempontból még kedvezőnek is mondható.

 

Ide mindenképpen ajánlatos ellátogatni! És a végén nem szabad elfelejteni, hogy a kávé minősége kiváló! És számomra ez minősíti igazán az étterem színvonalát!

 

 

 

Don Marcello

 

Azt írják az útikönyvek, hogy Graz telis tele van remek éttermekkel, és felejthetetlen gasztronómiai utazásban vehetünk részt, ha találomra betérünk valamelyikbe. Ez azért egy kicsit költői túlzás. Nem is kicsit.

 

Vágytam rá, hogy találjunk egy hangulatos, árban elfogadható gasthaust, ahol ihatunk egy jó pofa sört, mellyel lekísérhetünk valami panírozott húst, ha már idehaza egy ideje szakítottunk ezzel a szokással. Ugyanis a bundában kisütött sertéshúsok ideje nálunk lejárt, és ennek jótékony hatása a vérvételi eredményeken ki is mutatható. Erre mit találunk a városban? Minden wienersnitzel sertésből készített, ami nem mást mutat, mint az osztrákok erősen ár érzékenyek, és az elveket feladván mondanak le a borjúról. Hová lett a világ?

 

Egy jókora kört írtunk le a belvárosban, megszemléltünk tucatnyi árlapot, de valahogy feltűnően gyanúsak voltak a helyek. Foszlott menük, koszos cégtáblák mellett mindenütt dohányfüst és elbizonytalanító környezet. Már csaknem lemondtunk a késői ebédről – amit lehet korai vacsorának is nevezni – amikor a Bürgergasse 4. szám alatt, szinte végső elkeseredettségtől vezérelve, betértünk a Stainzerbauer fogadóba, melyet egy kissé idejétmúlt Gösser reklámtábla jelölt a sarkon. A régi épület széles bejárata egy viszonylag nagy udvarra vezetett, mely jó időben kerthelyiségként funkcionál. A bejárattól jobbra és balra is nyílott egy-egy étterem, és mi a bal oldalit találtuk meg előbb.

 

 

A teljesen üres étterem hozta az osztrák hangulatot, melyet egy csipetnyi ízléstelenséggel és egy másik csipetnyi borkultusszal vegyítettek. Az asztalokat igényesen terítették, mely a főúr meggyőző kiállásával együtt bizalmat gerjesztett bennünk, így bíztunk abban, hogy a rántott szelet itt igazán borjúból készül.

 

Szeretek (szeretnék) igen csekély osztrák nyelvtudásommal élni az éttermekben, ám a főúr olyan grazi nyelvjárásban beszélt, melyet felismerni is nehéz volt, így a biztonság kedvéért az angol nyelvű étlapot választottuk, mely soha nem hozhatja vissza az igazi hangulatot. Biztosra mentünk, így házi májgombóc betéttel készített marha húslevest rendeltünk, mely után lekértünk egy Tafelspitz-et, és két Wienersnitzel-t.

 

A pincér azonnal felszolgált egy kis vekni házi sütésű, magvas kenyeret, a hozzá tartozó fűszervajjal. A Reininghaus sör igen meglepő volt a Gösser cégtábla láttán, és valahogy nekem az utóbbi még jobban is ízlik. Ám azt is tudomásul kell venni, hogy az étterem a borokra specializálódott, melyre joggal lehet büszke a választék láttán.

 

 

Az előétel tulajdonképpen meglepetés volt, hiszen ilyet nem rendeltük, ám a hely stílusába tartozott a marhapofából, vagy -fartőből készített kocsonya, mely összetétele számomra talányos volt, de ennek nincs is jelentősége, mert a fogás tökéletes volt, melyre sokáig fogok visszaemlékezni.

 

 

A marhahúsleves és a házi májgombóc igazolta, nem feltétlenül kell húsleveskockára építeni az osztrák leveseket, hiszen a kellő számú asztalfoglalás esetén időben oda lehet tenni azt a fazekat a pontos belevalókkal.

 

 

A főfogásként felszolgált Tafelspitz komoly darab volt. Egyrészről a hús az utóbbi idők egyeik legigényesebb alapanyagát jelentette, míg a kísérők is a jó ízlésről árulkodtak. A spenót számunka eddig nem tapasztalt variáció volt, Az almás torma és a sült röszti burgonya kifejezetten etalonnak minősült.

 

A rántott szelet pedig borjúból volt. Nem volt hatalmas adag, de nem is volt lényeg, mert a vacsora végén így is alig tudtunk felállni az asztaltól. A petrezselymes burgonya még főhetett volna kicsit, de úgy érzem, bizonyos elit éttermek mostanában vagy szeretik így készíteni (csaknem keményen), vagy a séf itt is elmerült valami remekben és nem szerette volna beleszúrni a krumpliba a villáját, mert az már nem trendi. Ám az erdei gyümölcsmártás végképp furcsa társítást jelent, amit azért nem vettünk zokon, rendesen ki is töröltük az ibriket a hússal.

 

 

Így lett a vacsora kissé rendhagyó, örökké emlékezetes és egyben irgalmatlanul drága, mert azért a borravalóval együtt 90 eurót kitevő számla három ember esetén sem lehet hazai ésszel felfogható. Ám ehhez hozzá kell tenni, hogy Ausztriában 2-3 éve alatt elszaladtak az árak. Nem a forint gyengülése a teher számunkra, hanem a szemmel követhető európai infláció. Nem tudom, hol lehet ennek a vége, azonban úgy érzem, nem csak mi csúszunk a lejtőn.

 

Ehhez képest az utazás egyik célja tökéletesen megvalósult, megleltük a borjúból készített Wienersnitzel-t!

 

http://www.stainzerbauer.at/stainzerbauer/de/restaurant.html

 

Don Marcello

 

A mai világban mindent a végletek között ítélünk meg, vagy fehér, vagy fekete, vagy jó, vagy rossz. Ám az élet nem ilyen. Az árnyalatok variációit kell megkeresni mindenben, mert akkor tudjuk igazán élvezni. A gasztronómiára ez különösképpen igaz, az legyen étel, itel, de akár csak egy elegáns terítés. Mivel a napi gondokat is baráti társaságban, asztal és egy pohár bor mellett a legjobb kitárgyalni, így legyen képzeletbeli asztalomnál mindig egy hely az olvasónak.