‘Gasztronómia’

Nagyon régen nyitott, és jelentőségét csak ahhoz tudnám hasonlítani, amikor a szocialista lőrék között feltűnt a GERE név. Borban ez nem mást jelentett, minthogy szakítani az addigi nagyüzemi hagyományokkal, és valami értékkel bíró, személyhez kötött értékkel megjelenni a fogyasztók között. Persze, a borászati átalakulásokkal együtt megindult a budapesti gasztronómia átrendeződése is – melyből én leginkább a zenés klubokat ismertem meg – de a maffia által lehatárolt körből minőségi kitörést jelentett nem egy új üzlet megnyitása.

 

Mivel a Belvárosban laktam, éltem, számomra az egyik legfontosabb ilyen intézmény a Két Szerecsen lett. Megindulhatott az ember egy városi sétának, és egy jó étel, egy ital elköltéséhez az egyik legjobb hely ez volt. Persze, külön ki kell emelnem az Andrássy úton a múlt homályába veszett Éva helyén megnyíló Vörös és Fehér is, mely sokrétű borkínálatával, igazán hozzáértő és felettébb udvarias személyzetével szintén bevéste magát a történelembe. A Két Szerecsen és a Vörös és Fehér között van kapcsolat – ahogy megtudtam – de ebben nem vagyok tudós, így a párhuzam felvázolásán kívül nem merek tovább haladni a kellő tények ismerete nélkül.

 

Ám való igaz, hogy évekig e két hely között ingáztam – leszámítva a Godot kávéházat a megindult Dumaszínházával együtt. Amikor 2007-ben a hátam mögött hagytam a fővárost, jó időre kiestem az éttermek rálátásából, és egy adandó alkalommal úgy döntöttünk, benézünk egy menüre.

 

Nagyon jót ettünk, majd a következő alkalmakkor rendre lecsúsztunk a kedvező áru ebédről, így a la carte töltöttük fel magunkat energiával. Azóta sokszor tettünk így. Az étlap nem egy varázslat, de amit a tányérra tesznek, abban nincsen hiba. A személyzet korrekt, nem tolakodó, nem bizalmaskodó. A három lépés távolság megtartása jót tesz a helynek, mert kissé szűkös helykínálata ellenére bizalmas beszélgetések lefolytatására is alkalmas. Nem is az a gond, hogy valaki valamit hall, hanem az, hogy nem kedvelik az emberek, ha a pincér fontoskodik. Furcsa ilyen dolgot kiemelni, de mégis szükséges, mert nincsen elég jártasság e kérdésben az éttermek részéről.

 

Manapság már minden bisztró, vagy kávéház, vagy ezek keveréke. A Két Szerecsen is így jellemzi magát honlapján. Én inkább úgy fogalmaznék, hogy egy intézmény. A régi pesti (budai) kávéház lényegét átmentették ide, annak lejáratott minőségét messze elkerülvén. Külön értékelem a kis táblácskát az asztalokon, hogy vacsoraidőben tegye el mindenki a számítógépét, mert ide vacsorázni jönnek az emberek és ahhoz asztalra van szükségül. Nap közben a nem kis számú furcsa, internettől elszakadni képtelen alak még elfér.

 

De talán pont azért nem lehet beszélni kávéházról, mert mérföldnyi a különbség egy csóri költő vagy újságíró és a jelenleg egyre szaporodó  pszeudo-értelmiségi között. Az előbbi esetleges megjelenése engem nem csupán szórakoztat, hanem valamilyen elégedettséggel tölt el, ám az utóbbi kifejezetten bosszant. Ugyanis viselkedésével nem kialakítja a kávéházi hagyományoknak megfelelő viselkedésformát, hanem gyökerestül tépi ki azokat. Azt sem mondom, hogy valaki újra “kutyanyelvekre” írja a cikkeit, és nem számítógépre, de azért a szemeken csak lehetne látni az értelmet.

 

Nos, kicsit elkanyarodtam a lényegtől. A régi kávéházi struktúra visszajövetele csak egy álom. A Central esetében majdnem volt rá esély, de elszalasztották. A Két Szerecsen a gondolat mentén valami mást ad. sok olyan vendéget láttam, aki törzsként mozgott, de törzsasztalokat még nem fedeztem fel. Talán az is van, pontosabban remélem. Ha nem csalódom, akkor valamelyik nap talán Mautner Zsófiát (Chili & Vanilia) véltem felfedezni egy asztalnál, aki éppen bőszen jegyzetelt, és itt kezdődik a lényeg!

 

De egy cikk talán mit sem ér akkor, ha nem emelünk ki egyes fogásokat. Ha a végéről kezdjük, akkor elmondhatom, hogy az összes desszert kiváló. A főételek közül meglepően jó curryt ettem, és egy kevésbé jó kacsát. Ellenben a borjúmáj szuper! Úgy gondolom, hogy itt tényleg csak az ízléseknek megfelelés lehetetlenségéről és nem szakmai hibáról van szó.

 

Egyszóval a Két Szerencsen egy biztos pont a fővárosi gasztronómiában, melyben nem csak a jó dolgok csírája van benne, hanem a tennivágy, a tehetség és a szorgalom is. Olvastam ma a Dining Guide oldalán a legjobb hazai éttermek 10-es listáját. (Gratulálok az Onyx-nak, ha igaz, hogy ők nyertek.) Megvallom, felvágnám az ereimet, ha a 10-es lista körében kellene az életemet leélnem. Ellenben a Két Szerencsenben sokáig húznám. Ugyanis a gasztronómia nagyon nem a szuperlatívuszokról szól…

Szombaton Sanya barátunkkal, hármasban andalogtunk el a napfényes nyugodt időben Balatonfüredre, hogy a Halászcsárdában egy rántott fogast eresszünk le a gyomrunkba. Nem kicsit lepődtünk meg, amikor zárva volt. Mivel a másodlagos célpont a Karolina kávéház volt – mint biztos pont a maga gesztenyés süteményével – a La Riva Ristorante lehetséges előnyeire szavaztunk. Kár volt.

 

A hely korábban egy kellemesebb hangulatot árasztó olasz étterem volt, de átalakították. Nem tudom, hogy a tulajdonos ugyanaz, vagy cserélődött, de a jelenlegi felállás kicsit merész.

 

Ugyanis a hely még budapesti mércével nézve is drága. Gyakorlatilag egy szinten van a Béke Hotel Olíva éttermével, ami azért mégis csak…

 

A menzásan egyszerű dizájn még elmenne, de az azért mégis zsenánt, hogy az asztalon ott hagyja a személyzet a morzsákat, így magunk takarítottuk le az asztalt, hogy ráférjen a csaknem 900.-Ft-ért felszolgált erőleves leves. Nos, nem tudom, hogy kinek mi a hitvallása egy ilyen levessel kapcsolatban, azonban a zöldség szalma még elmenne, ha lenne alatta egy rendes erőleves. Mert ez a lötty, mely fűszertelen, gerinctelen mivolta miatt alkalmatlan egy rendes felvezetésnek, nagyon nagy csalódást okozott. Szerintem egy régebbi levest öntöttek fel vízzel, hozzádobtak némi leveskockát, és kész volt a januári erőleves. Vasúti restikben sem mertek ilyet kiszolgálni anno, de ha itt merik, akkor tegyék.

 

A főétel két kemencében sütött lasagne lett volna, ám helyette egy sütőben sütött, irdatlanul sok besamel mártást tartalmazó, ám a húst leginkább nélkülöző csoda lett. Nekem egy erdei gombás risotto jutott. Külön megkérdeztem, hogy a gomba friss, vagy a szárított felengedése. Esküdött a pincér, hogy friss a gomba, én meg esküszöm, hogy a nagyáruházakban árusított, szárított erdei gomba mix volt az alap. Megettem. Gasztronómiai élményt nem jelentett, éhes voltam.

 

Hárman 10.000.-Ft-ot hagytunk ott azon a helyen, ahol a mennyiség előrébb való, mint a minőség. Sebaj, Dzsudzsák Balázséknak megfelelt, nekünk nem igazán. Ugyanis vannak éttermek az országban, és Balatonfüreden is, ahol komolyan veszik a szakmát. A La Riva étterem az a hely, melyet nagyon nem ajánlok senkinek!

 

Persze, a nyáron a pesti celebeknek jó ez így is…

A hétvégét végre pihenéssel lehetett tölteni, így adott volt az alkalom, hogy senkitől sem korlátozva akkora mocskot csináljak a konyhában, amilyet csak akarok. Előre kell bocsátanom, hogy csináltam is…

 

Még karácsony előtt egy kicsivel kaptam egy gyönyörű szarvas combot, nem igazán értek hozzá, de úgy sejtem, ez a comb azon nemes része lehetett, melyben nincsen ín, kötőszövet, semmilyen zavaró körülmény, így a hús tökéletesen homogén egységet alkot. Mivel az ünnepek előtti nagy rohanásban nem volt időm vele bíbelődni, és mélyhűtőbe sem szerettem volna tenni, a család segítségével készült egy zöldséges páclé, az összes pincében fellelhető maradék és répákból, kis ecetből, borókából, etc. A húst ellepte a kihűlt páclé, és talán a kelleténél tovább is ázott benne – nem tudom. Pénteken kivettem a léből, befűszereztem – só nélkül – és olajos pácba tettem át. Nem mertem már kint hagyni a lében, mely egyébként szerencsés körülmények között álldogált, hiszen soha nem volt a teraszon fagypont alatt, de olyan négy fok fölé is ritkán ment föl a hőmérséklet. A fűszerezés nálam valahogy úgy megy, hogy amit éppen megkívánok. Így került bele garam marsala, chili, fahéj és más érdekesség is. Az biztos, hogy Sanya barátom házi piros aranya rendesen meghatározta a lényeget. Sajnos – mint talán már utaltam rá – nem kis mennyiségű húst el kell rontani ahhoz, hogy rájöjjek, ezzel nem lehet sietni, a vad külön odafigyelést igényel.

Elővettem tehát vagy egy tucat szakirodalmat, és utána olvastam a sütési módoknak. Egyik sem tetszett, így maradtam a tökéletes útmutatónál, Kalla Kálmán tanácsainál, és a húst, melyre forró olajon kérget sütöttem mindegyik oldalán, 80 fokos sütőbe helyeztem. Habár Kalla úr 75 fokos sütőt javasol, nekem ilyen technikám nincsen, meg kellett elégednem a 80-nal, és a sütőbe helyezett, vízzel teli tállal a kellő pára miatt. Habár a séf normál olajat javasolt, nekem olíva esett a kezem ügyében, azzal kentem be a húst. Féltem tőle, hogy kiszárad, így öntöttem a tepsibe egy kis tokaji késői szüretű hárslevelűt, adtam hozzá negyedbe vágott almát és narancsot. 3 egész órát sült így visszafogottan, és közben érdeklődve tekintettem az almákra, melyek héja egyben tartotta a gyümölcsöt. A narancsok alig engedtek ilyen hőfokon levet.

 

Amikor konstatáltam, hogy a hús készen van, leöntöttem róla a levet, besűrítettem és kiforraltam, a végén átszűrtem, így egy érdekes, pikáns mártás lett belőle. A tokaji bor adta az egyik végletet, és a gyümölcsök a másikat. Közte pedig ott volt a hús összes ízel illata. Féltem tőle, hogy a kukába végzi próbálkozásom, de megérte vele szenvedni. Legutóbb a Royal Corinthia egyik borvacsoráján vettem észre, hogy a párolt lila káposztát le is lehet turmixolni, és szinte alapvetően változik meg az egyébként átlagosnak mondható köret.

A káposztát melasszal édesítettem meg – csak nagyon keveset tettem hozzá – fahéjjal, őrölt köménnyel fűszereztem, és balzsam ecettel tettem pikánssá. Géppel nem túl apróra dolgoztam el, nem lett krémes. Gondolkodtam valami különlegesebb burgonya köretben, de már nem volt kedvem, így egy átlagos tört krumplit kreáltam, szerecsendióval ízesítve. Nos, így állt össze az az étel, melyet már fel merek tenni az oldalra. Nem vagyok szakács, csak próbálkozom, érdeklődöm, és egyelőre elégedettséggel tölt el, hogy a párom megdicsérte – pedig ő nagy kritikus.

A szarvashoz kerestem valami érdekes bort, és egy szekszárdi cuvée mellett döntöttem, mert leesett róla a pincében a címke. Vida Péter nagyon régi ismerőse mindenkinek, de néhány héttel ezelőtt módom volt vele többet beszélni, és nagy hatást gyakorolt rám. A szerencse úgy hozta, hogy a hónap végén igazi szakértői körben látogathatom meg a pincéjét, így előtanulmánynak sem rossz az 1999-es évjáratú Cabernet Franc & Merlot Barrique házasítás. Amikor vagy egy fél tudat palack hozzám került a XXI. század elején, már akkor is nagy becsben tartottam, és így maradt még belőle 3 palack. A bor szerintem tökéletesen a csúcson van, itt nem kell szerénykedni, minden egyben van. A Cabernet Franc fűszeressége tökéletesen egybesimult a Merlot bársonyosságával. Itt még felismerhetőek az alkotórészek, de a harmónia más fokára hágtak. A barrique technika nem tolakodó, szinte észre sem venni. Nagyszerű bor! Így tehát szereztem a szarvassal egy kellemes élményt, de az igazság örök: ha nincsen tökéletes alapanyag, akkor nincsen az a mester, aki művet alkot, ha meg makulátlan az alapanyag, akkor a szellem szárnyain csak a mérték a fontos, ne essünk túlzásba semmivel sem. Egyébként szerintem a szarvas szinte minden fűszerezést elbír.

Ha már a múlt emlékeit keresem, örömmel akadtam rá a 2005. október 1-jén kelt írásomnak, melyben édesanyám 13. születésnapját ünnepeltük meg a Rozsdás Pelikánban, a Nagymező utcában. Sölét Gyula séf az évek során számomra köddé vált, pedig hozzáállását, tudását, kellemességét mai eszemmel tudnám igazán élvezni. Úgy tudtam, hogy kb. 5 évvel ezelőtt az angol kormány szolgálatába szegődött.

 Nagyon hálás lennék, ha valaki információval szolgálna a séffel kapcsolatban…

 

Ma, azaz inkább tegnap, édesanyám születésnapját ünnepelte meg a család. Mivel mindannyian láttunk már mindenféle ajándékot, meglepni senkit sem nagyon lehet, így a legfőbb érték az lett, hogy összegyűlünk egy terített asztalnál, falatozunk, vígadunk, gondokat űzünk.

A meglepetés szervírozásának helyszíne a Nagymező utca 41. sz. alatt található Rozsdás Pelikán étterem volt. Sölét Gyula séf már annyiszor bizonyította találékonyságát, rátermettségét, abszolút profizmusát, hogy a gondjaira bíztuk magunkat. Sajnos a fényképezőmet otthon felejtettem, így megpróbálom az egyes fogásokat részletesebben leírni.

 

Azért az első fogás kicsit megdöbbentett még engem is, pedig már láttam mindenfajta eledelt, meg katona is voltam, meg miegymás…

Egy rettentő nagy ovális tálcán valami mákos kinézetű valamit hoztak fel a lépcsőn és közelítettek vele asztalunk felé. Ahogy közelebb jött, azt láttuk, hogy valami bugyolált valami lehet, citrommal körberakva. Arra gondoltunk, hogy ez valami göngyölt hal lehet, de ilyet még senki nem látott. Aztán még közelebb ért a tálca és a valami, amikor rádöbbentünk, hogy a tálcán lévő izé úgy néz ki, mint egy cápa. A francot! Ez tényleg egy cápa! Mondhatom, hogy senki nem mert hozzányúlni. Édesanyám azonnal kért egy klasszikus libamájas előételt, mert a cápa szeme a tálcán pont rá meredt! Ennyi elég volt ahhoz, hogy az ünnepelt majdnem felugorjon az asztaltól és elszaladjon…

A cápa nagyon finom falatnak bizonyult. A kerekre hajlított hal húsa úgy mállott le a gerincről, mintha pástétom lett volna. A séf elmondta, hogy a cápát úgy 40 perc alatt párolta át egy fűszeres chilis alapon. A „mákos” hatást maga az állat bőre nyújtotta, amit könnyedén le lehetett fejteni a húsról. Nincsen hal íze a ragadozónak. Kicsit talán édeskés benyomást keltett bennem, amit a chili csípőssége ellentételezett. Friss péksüteményt fogyasztottunk mellé, valamint kezdésnek egy sima chardonnayt. Érdekes, hogy a cápában egyáltalán nem volt szálka, a gerince porcos, rugalmas, a húsa meg sok helyen keresztfonatú, mint egy erős drótkötélnek. Érdekes állat… Így főve, párolva egész kiszolgáltatottnak tűnt!

 

A cápa-kalandot követően friss, házi burgonyás pogácsával tompítottuk az ízeket. Hogy ne szaladjunk bele rögtön egy nagy szelet húsba, kaptunk egy kis ízelítőt folytatásul a rózsaszín lazaccal töltött lepényhal tekercsből, mely mellé citromfű mártást és sima metélt tésztát szolgáltak fel. Egyszerű, de tökéletes fogás, mely mellé elfogyott borunk, így váltottunk egy amerikai fehérre.

 

A St. Supéry pincészet 2004-es évjáratú Sauvignon Blanc bora a Nappa Valley dűlőiről származik és a valaha általam fogyasztott egyik legjobb bor volt ebből a fajtából. A fahordós érlelés ellenére nagy illatok jellemzik a bort. Könnyen érthető bor a Sauvignon Blanc szőlő minden jellemzőjével. Már első ízlelésre is a bodza jött elő, mely a fajtát oly annyira meghatározza.

A halakat már „átlagos” húsok követték. A hölgyek roston sütött csirkemellet választottak vargánya gomba és cukkíni lepénykörítéssel, továbbá még egy kis libamájat, csak a rend kedvéért. Öcsém maradt főfogásként is a halnál, míg mi édesapámmal belehúztunk egy remek brazil steak-költeménybe. A rózsaszín belsőre sütött bélszín mellé szarvasgombás-libamájas ragu került kíséretnek. Köretként fóliában sült burgonya szolgált megelégedésünkre.

 

Ehhez a nehéz, tartalmas fogáshoz öcsém ajánlatára egy dél-afrikai bort választottunk. A SIMOSNIG (Stellenbosch) pince 2002-es évjáratú Pinotage Redhill vörösét. Kicsit szokatlan volt az általunk ismeretlen szőlőből készített bor, azonban a kellő szellőztetést követően nagyon ízlett telt, érett zamata. Az este hátralévő részében a Pinotage kortyolgatását csak három körülmény „zavarta” meg. Előbb jött a szülinapi gesztenye torta a tűzijátékkal, majd a Godet 1900-as évjáratú cognac-ja. Nem elütés, ez az ital 105 éves kort ért meg. Az eddigi legrégebbi cognac 1923-as évjáratú volt, már akkor is mélyen elgondolkodtam a világon, most meg már teljesen értetlenül állok előtte.

 

A nagy méretű konyakos pohárban lassan kelt életre az ital. Előbb illatában az alkohol csapott meg, majd a kiszellőzéssel együtt megjelentek a különböző gyümölcsök, a végén tényleg ott maradt az aszalt szőlő, a mazsola. Megvallom, hogy nincsen összehasonlítási alapom ilyen italoknál, így kissé tapasztalatlanul azt mondhatom, hogy illatában sokkal többet nyújtott a cognac, mint ízében, habár megjegyzem, tökéletes volt! A legszebb az volt, hogy a kiürült poharat még sokáig illatozta a család minden tagja, nem mindennapi esemény egy ilyen klasszikus elfogyasztása.

 

Végül sor került egy kis ámulatra, amikor Sölét Gyula felszolgált egy ízelítőt a teljesen jóllakott társaságnak a saját gondolatok alapján készült skót whiskys csokoládétortájából. Kész voltam! Full! Öcsém elszívott az ablakban egy Don Antonio féle szivart. Én lenyomtam egy feketét, hogy legyen erőm megírni frissen a cikket.

 

Végül jól sikerült a vacsora és a születésnap. 4-5 óra alatt eljutottunk a cápától a csokitortáig, a chardonnay bortól a 105 éves cognac-ig. Édesanyám remekül érezte magát, miként mi is!

 

Köszönjük Sölét Gyula tulajdonosnak az egész estét, hogy kellemes személyiségével, humorával fűszerezte ünnepi vacsoránkat!

 

 

 

 

Ezt az írást is most találtam meg a számítógép bugyrai között, mely 2007.12.13. napjára datálódik, azaz szinte napra 4 évvel ezelőtti. A szöveget vágatlanként teszem közzé, mert igen komolyan kapcsolódik a korábbi írásomhoz, illetve a tartalmával ma is egyetértek.

 

WHISKY – pontosabban Single Malt… Ne várja most senki, hogy megmagyarázzam, mit is jelent, meg az internet egyébként is telis-tele van pontos fogalom meghatározásokkal. Azt szeretném megosztani olvasóimmal, hogyan is jutottam odáig, hogy 4 cent MACALLAN párlattal a poharamban itt ülök, és megpróbálom szavakba önteni, amit érzek.

 

Elöljáróban szeretnék néhány dolgot leszögezni. A Single Maltok élvezete, avagy gyűjtése nem olcsó mulatság. De tud valaki olyan gyűjteményről, vagy élvezeti dologról, ami olcsó lenne? A másik tény pedig az, hogy a maltokhoz valamelyest meg kell öregedni, bölcsebbé válni, mondhatni lelassulni legalább egy adott pillanat erejéig.

 

 

Nos, az első párlatom egy ír whiskey volt, pontosan a számomra „alapműként” meghatározható Tullamore Dew. Még édesapám hozta haza valamelyik külföldi útjáról a rendszerváltás környékén. Mert ez a whisky-kérdés azon személyek privilégiuma volt a ’70-es, ’80-as években, akik kijutottak Nyugatra, vagy még messzebb és a reptéri duty free boltokban megvették azon „kevertjüket”, blendjüket, melyet itthon alig ismertek, ám elég olcsóak voltak ahhoz, hogy a legtöbben kijelentsék, a világ legjobb whiskyje a Ballentines. Ki tudta még akkor, hogy van whisky és whiskey? Senki, csak a beavatottak. Aki látott Nyugaton reklámokat, az már tudta, hogy a White Horse nem egy ló, avagy a J&B nem egy élelmiszerlánc, vagy a Bell’s nem egy harangmárka, illetve a Haig nem keverendő össze a Hair világhírességgel.

 

Édesapám – talán furcsa – de 2-3 olyan palackot őriz, melyet még a ’70-es évek közepén vásárolt arab országok repülőterein. Olyan portékák ezek, melyek szentek. Persze, azóta azért volt „üresedés”… De ekkor még nem tudtuk itthon, hogy mi az a blend és mi az a single malt…

 

Aztán egyszer apu hazaállított valamikor ’95 felé egy 16 éves Lagavulin nevű itallal, aminek még a nevét sem tudtuk kiejteni. Ha 16 éves, akkor az csak jó lehet. Sweet sixteen… Persze ma már tudjuk, hogy belehúzott a tutiba és lecsapott a világ egyik legelismertebb maltjába.

 

Kibontottuk és az orrunkat azonnal megcsapta a füstösség. Nem tudtunk mit kezdeni először vele. De azért csak legyömöszöltük magunkba. A palack tartalma már régen az emlékezetünk mélyére került, amikor elkezdtük feldolgozni, mit is ittunk. És azt gondolom, nem szégyen beismerni azt, hogy valamit nem élvezünk, nem értünk.

 

A whisky ivásának is van módszere, hogyanja. Vízzel? Jéggel? Tisztán? Anno vétek volt tisztán inni, mert gyorsan fogyott. De ha túlvizeztük, akkor „teává” szenderült és olyan semmilyen lett. Vagy lejegeltük a torkunkkal együtt. Meg ugye a jég (víz) hígította is az italt, így nem bántott annyira az alkohol.

 

Volt egy ismerősöm, akinek az apja külkereskedő volt és tényleg gyűjtötte a whiskyket. Poharakkal, kristályokkal, ahogy illik. Aztán a srác olyan 17-18 éves korában házibulit csapott, ami mészárlásba torkollott. A serdülő egyedek egyenként felbontották a szocialista szekrénysor mélyén lévő palackokat és a hozzá tartozó poharakból megitták az egész gyűjteményt. Pfff. Elképzelem az apuka arcát reggel… Egy élet munkája veszett kárba, mert az ifjak csak vedeltek, de az ütőssége számított, nem az íze.

 

Így tehát a whisky-kultúra tényleg hasonlíthatott ahhoz, amikor 2 osztálytársammal 1984-ben megettünk egy teljes karton Bounty csokit, mert sajnáltuk otthagyni, és ingyen volt. Persze utána majdnem rókáztunk, azaz a marxi mennyiség a minőség rovására ment. Mert ugye egy szelet Bounty most is a mennyország, no de 48 szelet?

 

Tehát megvolt az első Lagavulin kortyom ’95 tájékán. Aztán eltelt vagy 8 év, és ittam az ír whiskey legszebb példányait. Azaz Tullamore Dew és Jameson. Ugyanis a háromszori desztillálás miatt valahogy selymesebbnek tűnt és egyszerűbbnek. Nem bántott az alkohol és jól állt neki a jég.

 

Majd 2003 felé Jordániában szert tettem egy reptéri kivitelű 15 éves GLENLIVET-re. Egy sajátra. Ugyanis az évezred fordulóján már volt egy „classic malt” sorozatom, ám az a balsikerült éttermem árukészlete volt, így a palackonkénti 1 centnyi minőség-ellenőrzés nem képezhette tulajdon tárgyát. Azaz hozzávetőlegesen ekkor már tudtam, hogy mi a különbség a whiskey és a whisky között, mi az a single malt és tudtam, hogy készül az ital. Hiszen a XXI. században már egyre jobb könyvek jelentek meg e témában, és a gasztronómiai kultúra részévé vált az italok – leginkább a borok – ismerete, köszönhetőenKovács AntalReceptklub-béli tündöklésének és mőcsényi borajánlatainak… Bármilyen fogásra jó volt egy mőcsényi klasszikus. (Zwack)

 

Nos, itthon kibontottam a GLENLIVET dobozát és benne ott rejlett a gyönyörű selyempapírba forgatott zöld palack. Igen! Ez már az, amire vágytam. Birtokoltam egy addig elérhetetlen tűnő álmot. Cseppenként adagolta, és adagolom most is. Illatozom, ízlelgetem, és gondolkodom rajta. Magam elé képzelem a patakot, ahonnan a víz származik, a tájat, az épületeket. És ehhez elég 2 centnyi whisky is.

 

Később vettem itthon egy 12 éves GLENFIDDICH alap-tételt. És mivel valahonnan volt már ekkor egy 15 éves Grant’s blendem, jöhetett az összehasonlítás. Aztán szert tettem különböző reptereken olyan kiszerelésekre, ahol 0.2 vagy 0.375 méretű, különböző fajtájú, vagy márkájú termékeket csomagoltak össze igen kedvező áron. Így tapasztalpam meg az ízlések béli különbözőségeket.

 

Majd 2-3 évvel ezelőtt átléptem egy álomhatárt. 100 EUR összeget szántam egy fadobozos EDRADOUR csodára. Habár azt már megtudtam egy GLENMORANGIE tételnél, hogy mi is az a „port wood finished”, de most ismertem meg a „straight from the cask” fogalmát. Szétégeti a májam – gondoltam először, de beláttam, hogy van benne valami igazság… No nem a szétégetésben.

 

Így tehát – több lépcsőfokban – most itt ülök a MACALLAN felett, melyről azért majd kerítek egy történetet a későbbiekben, de a skót, ír és egyéb párlatok fejezetének nyitórészéhez legyen elegendő ennyi is.

 

Egészségünkre!