A kezembe akadt egy 2005 augusztusi írásom, mely anno megjelent egy korábbi blogomban, és igyekszem ezeket a cikkeket kissé felfrissítve újra közzétenni. Ugyanis a bejegyzés tárgyát képező palack még csaknem tele…

“Amikor hazaértünk Bécsből, és magunk mögött hagytuk az esőt és a ködlámpás autósokat, felbontottam egyik féltve őrzött whiskys palackomat. Egy 15 éves Glenlivet lett az áldozat. Megvallom, nyáron nem tudok whiskyt inni, ahhoz túl meleg van. Nos, péntek este nem volt meleg, sőt…”

Az eltelt csaknem 6 és fél alatt e tekintetben semmi nem változott. A legkisebb esőre is felkapcsolják a sofőrök elől és hátul ködlámpáikat, mintha soha nem jártak volna KRESZ tanfolyamra. Érdekes módon ez szinte csak a kelet-európai és magyar autósokra igaz, a német ajkúak kiérzik az eső és a köd közötti különbséget.

A Glenlivet egyébként szerény gyűjteményem egyik megalapozó példánya, melyet vagy 8 éve vettem Jordániában, a repülőtéren. A 15 éves, 1 literes verzió egyébként azóta is a reptéri boltok egyik standard képviselője, és nincs is ok arra, hogy ezen a gyártó és a kereskedők változtassanak, mert remek ital.

“A szokásos elegáns dobozban külön papírba csomagoltan rejtőzködött a zöld palack. A kapszulát eltávolítottam, majd kihúztam a dugót. A parafa dugót megszagolva már érezni lehetett az ital eleganciáját. Töltés után előbb tisztán kortyoltunk belőle egyet. Magamba szívtam illatát, végiggördítettem egy kortyot a nyelvemen és vártam a hatását. Mielőtt azonban mesélnék magáról az italról, néhány szót hagy ejtsek a szeszfőzde történetéről.”

A selyempapír még létezik, jól esik ki- és visszacsomagolni a palackot, hiszen a kóstolás nem az alkoholról szól, hanem egyrészről a szertartásról, másfelől az 1-2 cent illatának és ízének maradéktalan élvezetéről. Az írást felfrissítve kibontottam újra a palackot és töltöttem, hátha újabb inspirációt ad a whisky az íráshoz. De térjünk vissza az eredeti szöveghez:

“A Glenlivet szeszfőzdét már oly régen alapították, hogy az csaknem a múlt homályába vész. Ezért csak a szeszfőzést legalizáló 1823-as törvényt (“Excise Act” –  mely jövedéki engedélyt adott adózás mellett az engedélyezett termelésre. Ez vetett véget az un. “moonshine” lepárlásnak, mely az éjszakák leple alatti gyártást jelentette, ugyanis a szárítás, a fűtés mind, mint füstcsíkokat eredményezett az égés melléktermékeként) követő időszakban megszerzett engedélyt követő évre, azaz 1824-re teszik az alapítás dátumát. George Smith nem volt gyáva ember, hiszen a hagyomány szerinti illegális lepárlás volt a divat annak idején. No persze, az angolokkal szembeni ellenállás mindennél fontosabb volt.

Ugyanis a törvényi szabályozás előzménye az volt, hogy a XII. század óta főztek különböző „aqua vitae” élet vizeket. Ám mindez a királyi hatalomtól független ügy volt. Az első írásos nyom 1494. évből származik, amikor IV. Jakab király malátát rendelt a Lindores Apátság számára, hogy főzzenek neki egy jó adag whiskyt. Ugyanis a „hőskorban” a szerzetesek főzték a maihoz szerintem még kevéssé hasonló italt. Mivel a párlat alapját képező gabonát a gazdák adták, ellesték a lepárlás tudományát a szerzetesektől, majd maguk is belekezdtek a whisky készítés menetébe.”

Az ital elnevezése kezdetben “Uisge Beata” volt, mely kelta nyelven jelentette az “élet vizét”. Az elnevezés az élő nyelvben változott “Usquebaugh”-ra, majd további módosulások folytán Whisky-re. De tegyük hozzá, az angol nyelv kiejtése és írásmódjai állandóan változtak, még Shakespeare idejében sem lehetett egyértelmű, hogy a nagy szerző nevét tulajdonképpen mikor és hol, hogyan írták. Tehát az írásmód változásáról nehéz beszélni, inkább az élő, beszélt nyelv torzulásáról, egyszerűsödéséről kell számot adni. Tény azonban az, hogy 1738-ban vált ismerté az első “whisky” hivatkozás.

“A jog először 1505-ben avatkozott be a műveletekbe, amikor a skóciai orvos-borbélyok céhe kapta meg az „aqua vitae” készítésének monopóliumát gyógyászati célokra. Persze az italt nem csak orvosi célokra használták fel, így a XVI. században sorra indultak a jogi eljárások a monopóliumok megsértése miatt.”

“A legfontosabb lépés a szesz adóztatása volt, mely 1644-ben következett be.” (I. Károly, Anglia, Skócia és Írország királya, akit érdekes módon – talán nem az adókivetéssel konkrét összefüggésben, de 1649-ben kivégeztek) A első skót jövedéki törvényt a skót parlament megszavazta, melynek hatása nem más volt, minthogy az addigi lepárlók legális adóztatottra, és illegális “moonshine” lepárlókra váltak ketté. Arról azonban nincsen ismeretem, hogy az 1644-es törvény meddig maradt érvényben.  Ám arra kell gyanakodnom, hogy a skót és angol parlamentek 1707-es összeolvadásáig biztosan nem változott meg a szabályozás.

“Ettől eltekintve Skóciában szépen működtek az illegális lepárlók, sőt! ” (1772-ben alapították a Littlemill Distillery, 1775-ben a Glenturret Distillery és 1779-ben a Bowmore Distillery üzemeket. )

1784-ben született meg a Wash Act, mely a Highland lepárlóit alacsonyabb vámtéttelekkel (jövedéki adókkal) ösztönözte a legalitásra. Ennek határára kezdett kialakulni az un. “Highland line”. Whiskynk története szempontjából ez azért érdekes, mert az alapító Smith család (James és Georges) a Galow Hillen található Drumin farm bérleti jogát 1783-ban szerezte meg. A Wash Act hatására George Smith élt a lehetőséggel, és bevállalta az adózást, így tulajdonképpen legalizálta lepárlóját. Innentől kezdve igen nehezen érthető, hogy az engedéllyel rendelkező lepárló hogyan szerezhette meg 1824-ben először az engedélyt. A közbenső 41 évben mi történt?

A válasz talán az lehetett, hogy a Glenlivet név használatát más lepárlók is a magukénak mondták, így a “The Glenlivet” márkanevet csak az utóbbi  időpontra, vagy 1880-ra szerezték meg. Cégjogilag így változatlanul nehezen érthető a történelem, ám kereskedelmi jogilag már könnyebben.

1822-ben IV. György király a Sir Walter Scott által rendezett fogadáson kijelentette, hogy kedvence – az általam pont most megtisztelt – Glenlivet nevű illegális főzet, és elrendelte, hogy a csempészett whiskyvel mondjanak Skóciában minden egyes alkalommal pohárköszöntőt. Furcsa egy királyi intézkedés, ám meglehetősen ügyes politikai lépés. Ráadásul a Glenlivet számára óriási reklámot jelentett. Mitöbb, a whisky főzését is legalizálták. Több aranyos történet is kering a whisky ezt követő történetével kapcsolatban – amit majd a későbbiekben megosztok olvasóimmal – ám jelen pillanatban a legfontosabb történésnek azt tartom, hogy Franciaországban 1863-ban kitört a filoxéra járvány, így angolhon lakói a borfogyasztásról áttértek a whiskyre. Ezzel gyakorlatilag beindult a megállíthatatlan fejlődés és világhódítás.

Visszatérve a Glenlivet történelmére és a királyi reklámra, Mr. Smith számos halálos fenyegetést kapott a többi gazdától, ám egy remek revolverrel az övében, sikerrel állt minden fenyegetés elé a derék szeszfőző. A kezdeti vállalkozás oly jól indult, hogy néhány év elteltével már bővíteni kellett, így 1859-ben már létrejött a tulajdonképpeni mai lepárlóüzem. Magát a ’Glenlivet’ márkanevet 1875-ben védették le, mint a világ egyik meghatározó singe malt whisky-jét, így a talán alappal hirdetik magukról, hogy ők az első engedéllyel rendelkező olyan skót lepárlóüzem, ami tiszta maláta whiskyt állított elő.” Már amennyiben a single malt-on van a hangsúly, ugyanis számos vetélytárs lepárló sokkal korábbi alapítású.

Már említést tettem korábbi írásomban a most olvasott “Híres piák” c. könyvről, melyben A.J.Baime remekül foglalja össze az italok legendáit. Nos, a Glenlivet jelenleg a Pernod Ricard tulajdona, mely 2001-ben vásárolta meg Seagram’s Wines and Spirits üzletrészeinek 39,1%-át. A Seagram’s azonban a Glenlivet Distillers Ltd-t még 1977-ben (más forrás szerint 1978-ban) vásárolta fel, mely tulajdonjogát 2000-ben adta át a Pernot Ricard-nak. Nagy valószínűség szerint ezek az ügyletek nem készpénzes tranzakciók voltak, hanem a világ üzleti életében néha nyomon követhetetlen, adóelkerülésre intézményesített jogügyletek. Pláne az érthetetlen számomra, hogyan került a képbe 2001-ben a Chivas Brothers. Vélhetően úgy, hogy a Seagram’s a Chivas Brothers-en keresztül tulajdonolta a Glenlivet-et.

A Seagram’s tulajdonosa pedig az a Bronfman család, mely az USA szesztilalom korszakában rettentően meggazdagodott a hamisított skót whiskyk csempésztetéséből és előállításából, miután a a határ kanadai oldalán főzött kotyvalékot a mai kínai és távol-keleti márkahamisításhoz hasonlóan címkéztek át. Náluk a Johnnie Walker “Johnny Walker”, a Glenlivet “Glen Lewitt” volt. Különösen érdekes tehát, hogy a korábban hamisított márkába annyira “beleszerettek”, hogy fel is vásárolták.

Visszatérve a Pernod Ricard-ra. A megszerzett lepárlót valamiért 2002-ben be is zárták. Az azonban biztos, hogy 2010-ben a walesi herceg megnyitotta a kibővített üzemrészt, így 75%-kal növelhetik a korábbi volumenüket.

“A gyártással kapcsolatos legfontosabb adatok:

 A víz „Josie kútja” nevezetű forrásból származik. A keverőkád oregoni tölgyből készült. Az érleléshez leginkább sherrys hordókat használnak, ám a teljes érlelési folyamat szigorú titok lehet, hiszen magában a kész italban egyáltalán nem dominál a sherry íze.

A szeszfőzde jelenleg két 12 éves “alapverziót” gyárt. Ebből az egyiket különböztetik meg, melyet francia tölgyfahordóban utóérleltek. Utóbbinak létezik a 15 éves verziója is. Érdekes módon és találtam utalást egy 12 éves amerikai tölgyfahordós érlelésre is. A következő fokozat lenne az én 15 éves verzióm, majd jön a “Nádurra” elnevezésű 16 éves, a “sima” 18 éves, illetve az “Archive” 21 éves. A korona talán a “XXV” lehet a maga 25 életévével. Emellett különböző “Cellar Collection” került a piacra az utóbbi években, melyek évjáratok megjelölésűek.

“A 15 éves Glenlivet whiskym kevéssé füstös jellegű, inkább gyümölcsösebb, édesebb, kicsit mézes, fűszeres ízvilágot mutat. 43%-os az erőssége a sima 12 éves 40%-val ellentétben. 

Nos, egyelőre ennyi a whiskyről, de remélem, hogy lesz az olvasóim között olyan, aki szintén nagy whisky vagy whiskey imádó, így megoszthatjuk élményeinket egymással.”

A 15 éves reptéri verziót talán a legkevesebbre értékelik a szakértők, és talán ez így is van rendjén. Ám ez a példány bőven alkalmas arra, hogy ráirányítsa az érdeklődést a cég termékeire, és akinek ízlik, az egy nagyobb összeget is megkockáztasson a kereskedésekben.

Régi vesszőparipámat tudom csak újfent hangoztatni, a 2000 előtti magyar borok túlnyomó többsége ihatatlan már. elöregedett, szétesett, etc., nem ragozom. Félve nyúltam így a pincémben elfelejtett, 1999-es évjáratú Egri Bikavérhez, Tóth István pincéjéből.

A borásszal talán soha nem találkoztam, nem igazán ismertem, ismerem a borait, egyedül a Bikavér jelentett kivételt. Ugyanis ő volt az, akinek borát a legjobb egri pincészetekhez mérhettem. Sőt, néhány esetben túltett akárkin is. Mivel nem volt személyes kontaktusunk, a borai is kimaradtak az életemből, melyhez a Monarchia válogatásai sem jelentettek jó óment. Ugyanis hiába lehetett nemes a cél, okos a gondolat, a kifogástalan borászatok összegyűjtése nem hozott átütő eredményt, ellenben volt olyan borász, akit csaknem a nullára írt.

Az 1999-es Bikavérről olvashattam Albert gazda oldalán, nem túl jót. Ő több mint egy évvel ezelőtt írta azt, hogy megindult a lejtőn. Ezzel nem kívánok vitába szállni, hiszen az egy olyan palack volt, ez meg ilyen. Úgy általánosságban nehéz azt kimondani, hogy az évjárat palackjainak összessége elfáradt.

Természetesen ez nem egy új bor, vagy az érlelés felfelé vezető útján van, hanem valahol éli 12 éves életét, és az anyag dolgozik. A magam részéről kedvelem a régebbi borokat, ahol minden összetevő lekerekedett, nem húzza a szám a tannin, a savak nem tolakodnak, hanem a bor egy számomra nehezen megfogható valamivé válik. Harmóniát keresek bennük, és ebben még talán elfér a fáradásra utaló jelleg is. Ugyanis borhibának nyoma sincs, az alapanyag tökéletes.

Ilyenkor már csaknem lehetetlen kielemezni az alkotó részeket, a bor összetevői eggyé válnak, önálló életbe kezdenek. Ez a bor csaknem azt az élményt nyújtja számomra, mint szeretett nagy toszkán boraim, és ez jó. Megtaláltam azt, amit elveszettnek hittem.

Így évekkel később, mint a Művelt Alkoholista írásának megszületése, tökéletesen egyet kell érsek azzal a kitétellel, hogy a XX. században már volt tökéletes, vagy ahhoz nagyon közelítő Bikavér Egerben, és nem értem az azt követő útkereséseket. Anno a jobb egri borászok azt szerették volna elérni, hogy a Bikavér legyen egy tipikus nagy magyar bor. Amibe ha belekóstol a fogyasztó, vágja rá, hogy ez egy Bikavér. Soha nem lett belőle semmi. Legalábbis tudtommal.

Jó volt visszakalandozni az időben! Azt hiszem, ha újra Egerben járok, csak becsöngetek a pincészetbe, már amennyiben magam köré gyűjtök még 4 embert egy kóstolóra.

Még a nyáron történt…

Tibor barátom és kedves felesége, végre meglátogattak minket vidéki otthonunkban. Úgy, hogy borozás, evészet, ivászat és leginkább beszélgetések sora volt betervezve. Semmi rohanás!

Gyönyörű időnk volt, így azon tanakodunk, a szaletliben terítsünk, vagy a teraszon. Végül salamoni döntés született: az aperitif a teraszon, a pogácsával beszélgetős a rózsák között, a szaletliben, végül maga a vacsora újra a teraszon. Persze, mondhatják sokan, irigylik a gondjainkat. Vagy a népi-urbánus vita kiütközik a falusi jólétben…

Négy óra felé érkeztek Tiborék. Körbejártuk a kertet, büszkélkedtünk munkánkkal, növényeinkkel, közben Alta Vista Chardonnay Brut habzó borral csillapítottuk szomjunkat. A 100% Chardonnay-ból készült ital lassan elöregszik, így ideje volt eltüntetni a tételt. Nem tudom, hogy létezik-e belőle újabb évjárat idehaza, de amennyiben igen, akkor ajánlom mindenkinek. Az alig háromezer forint feletti ára igen barátságos a minőségéhez képest.

Az ételekkel kapcsolatban nagyon nagy gondban voltunk. Vajon mivel lehet meglepni egy olyan embert, akinek gasztronómiai szakmai múltja önmagában is tiszteletre méltó, de tényleg nem sokan mondhatják el, hogy ifjúkorukban az angol királynőnek, vagy a perzsa sahnak szolgálhattak fel. Így hát nem mertük cifrázni, és egy régi Gundel recept alapján készített palóclevest készítettünk még előző délután, hogy legyen idő összeérlelni az ízeket.

A leveshez Tibor ajándék borát szolgáltam fel, mely egy 2009-es évjáratú Padigyegy Furmint volt Árvay Jánost dicsérve. Nekem is volt szerencsém több esetben találkozni a borásszal, ám Tibor nálamnál sokkal jobban ismeri Árvayt, akinek személyes ajándéka volt e palack bor.

Nehéz így visszaemlékezni hosszú hónapok múltán az illatokra és ízekre, így nem is kívánok netről letöltött okosságokat ismételni. Én úgy emlékszem rá, hogy nehezen, hosszú szellőztetés után, lassan nyílt ki, de amikor minden oda nem tartozó – a palackozással együtt járó – indifferens tényezőtől megszabadultunk, egy tényleg szép, nagyon minerális bort ismerhettünk meg. Érdekes módon a palócleveshez tökéletes párosítást képzett, szívesen emlékszem vissza rá.

Főételnek olyan megoldást választottunk, melyet nagy részben saját kertünk adott. Ugyanis a frissen betakarított cukkíni, padlizsán és tök képezte az alapokat. A zöldségeket kivájtam, azt jó minőségű brindzával töltöttem meg egy félujjnyi vastagságban, egy kis tejföllel lazítottam, majd házi kolbász karikák jöttek, végül a tetejére friss lecsó. Az egészet betettem a sütőbe.

Ehető volt, és nagy megnyugvásomra a vendégeknek is tetszett, habár a bőséges leves után nem volt egyszerű késő estig nyújtani a vacsorát. Ehhez némi bort kellett természetesen fogyasztani.

Az első próbálkozás a villányi Polgár Pince 1996-os Barrique Cabernet Sauvignona lett volna, ám ezt helyettünk a magnólia bokrok élvezték, ugyanis a bor az egyébként korrekt tárolás mellett is tökéletesen szétesett, ihatatlan volt.

Sajnos – vagy nem is annyira sajnos – kevés borom van és volt Villányból. Minden olyan tétel, mely a XX. század terméke volt, ihatatlanná vált az idők során. Amíg egy 1995-ös Pók Tamás féle Bikavér akár most karácsonykor is a legszebb bor lehet, addig a leghíresebb magyar borvidék borait egyszerűen nem merem gyűjteni. Persze, vannak kivételek. De akkor valami gond lehetett a felfogással anno. Egyszerűen nem volt tapasztalat és szándék arra, hogy a borokat sokáig eltegyék. Inni kellett, eladni, termelni, fejlődni…

Helyette biztosra mentünk, és egy toszkán palackhoz fordultunk. A 2001-es évjáratú Riserva Vino Nobile di Montepulciano tökéletes tétel volt. Eddig soha nem csalódtam még a régebbi évjáratú tételekben sem. Megvallom, hogy a Pulcino nem a valaha kóstolt legjobb bor volt e vidékről, de nagyon korrekt.

Az estét valamilyen desszerttel zártuk le – hja, barackos pitével – melyhez a legszebb bor tartozott: a Chateau Dereszla 1993-as éjjáratú 6 puttonyos Aszúja. Erről nagyon nehezen lehet bármit is mondani. Egyfelől igen ritkán kerül az asztalra egy ilyen értékes tétel, másfelől nincs is nagyon összehasonlítási alapom. A bor nem igazán sötétedett meg, szépen kibontakozott a szellőztetés után, és egy örök élményt jelentett.

Így tehát elmondhatjuk, hogy délután négytől majd éjfélig ültünk egy asztalnál, és beszélgettünk, beszélgettünk. És ez nagyon ritka kincs manapság.

Nem is olyan régen eltölthettem egy kellemes estét az Alexandra Irodalmi Kávéházban, ahol Kiss Gábor borász mutatta be a Matias Pincészet borait. Felsorakoztak a borok, a kereskedők, mindenki, aki számított egy szakmai rendezvényen, és lassan megérkeztek a meghívottak is.

Az Alexandra könyvkereskedés létrejötte, működése, semmiből jött volumene számomra megfejthetetlen csodálkozást vált ki, pláne úgy, hogy viszonylag közelről érzékelhettem a kisebb kereskedők könyörtelen csődjét, elenyészését. Mindenesetre most ott tartunk, hogy az elméletileg kifinanszírozhatatlan és veszteséges üzletágba, majd az egyre szélesedő portfólióba Matyi Dezső alig kevesebb, mint 50 közvetlen és nagyságrendileg ugyanennyi kapcsolt vállalkozás tartozik, nem feledvén a hazánkban elmaradhatatlannak tűnő off-shore céget.

A könyvek mellett egy ideje a borok is megjelentek, melyek kapcsán a Matyi család olyan szövevényes útra lépett, melyek nagyon sok fiatal borászat számára egyértelműen rögösek. Nem is kell nagyon gondolkodnom, és megannyi borászati vállalkozást ismerek, ahol pénzügyi és ingatlan befektetők egyik pillanatról a másikra látványos értéket teremtettek, ám ez az érték az épületekben és a technológiában jelent meg, majd a befektetők és a borászok összevesztek és az előbbiek ott találták magukat egy szakmailag kiüresedett vagyontömegben, melynek működtetése nehezen megoldható.

Nem tudom magam elvonatkoztatni a magyar racionalitástól, és hazudnék, ha örömködve csapkodnám a tenyeremet, milyen csodálatos az élet, és mennyire őszinte körülöttünk bármi és bárki. Vagyonok a semmiből nem lesznek, és még nagyobb vagyonokat sem lehet ráleheléssel, vagy ráolvasással kreálni. Ettől még létezhetnek csodák, igazi magyar self-made-man kreációk, csak én nem hiszek benne.

Volt anno egy ismerősöm, egy igazi tüke, aki kézilabdakapusból futott fel vagyonos cégtulajdonosig. A mendemondák alapján talán az lehetett a kérdés, hogy a balkáni háború során a fegyverek alatt csempészett húst, vagy a hús alatt fegyvert. Bárhogy is lehetett, egyik pillanatról a másikra lett egy olyan mega húsos vállalat, mely egy labdajáték sporthoz kötődően a legnagyobb szponzorrá vált. Majd jött a Postabank csődje, és ezt követően a cég semmibe eltűnése. Vannak csodák, de nem hiszek egyikben sem.

A Párisi Nagyáruház Lotz termének rekonstrukciója természetesen nemzeti kincs, és a vakolatot még nem lehet lekaparni, értékesíteni, így legalább kétség kívül lehet értékről beszélni.

A borászathoz visszatérve az az álláspontom, hogy egy kis pénzzel ma mindenki tud bort készíteni, és a technológia helyes alkalmazásával nem is rosszat. Kérdés az, a „bor-gyár” működtetésével jöhet-e egyáltalán létre olyan produktum, mely nyomokat hagy a piacon, vagy csak portfólió bővítésként „Alexandra-gazdaságos” termékké válik.

Nos, a Matias Pincészet palettája felettébb sokrétű: kezdődik valahol a pécsi fehérboroknál, keresztülhalad Badacsonyon, majd a szekszárdi vörösökön, és végződik a villányi nagy boroknál. Viccesen azt is lehetne mondani, hogy a sorból már csak a tokaji aszúk hiányoznak.

A pécsi borok számomra eléggé átlagosak, de ebben nagy hibát okoz az, hogy ha kinézek az ablakomon, akkor bármerre határozottabb, kellemesebb fehérborokat találok a Balaton-felvidéken, így az elkényelmesedésem csalja az érzékszerveimet. A borok egyébként szépek, én az oxidatív eljárással készült Cirfandlit tudnám kiemelni. A badacsonyi tételeket nem kóstoltam, de megvallom, ha egy pince 23 fajta fehérborral nyit, akkor ott valami nincsen rendben.

A vörösök kapcsán 9 tétellel találkoztunk. A legtöbb borral az volt a gondom, hogy az illat és az íz teljesen más borról vallott. Ha behunytam a szemem, de az illatot élveztem, akkor megjelent előttem egy valamilyen kellemes, érlelt bor. Az első korty után azonban az illattal néha szögesen ellentétben álló gyümölcsösség, frissesség jelent meg. Számomra ez némi fejtörést, meglepettséget, és értelmezhetetlen kettősséget jelentett, ám nyilván ebben gyakorlatlanságom lehet a ludas. Mindazonáltal akár a szekszárdi, akár a villányi tételek önmagukban kellemesek voltak.

De valahogy akkor sincsen kapcsolat egy borász és a termék között. A borok korszerű technológiával elkészített tökéletes borok, melyek nem keltenek bennem érzelmeket. Azonban, ha valaki akár csukott szemmel is kiválaszt egy Matias bort és azt felnyitja, akkor csalódás nem érheti.

A sors úgy hozta, hogy lett időm arra, hogy a Radisson SAS Béke Hotel Oliva éttermében, vagyis annak keretein belül a Zsolnay Kávézó sarkában fogyaszthattam el nagyon késői ebédemet, mely tulajdonképpen egy korrekt vacsorának is beillett.

Elsőként kértem egy olasz zöldséglevest töltött tortellinivel és parmezán sajttal, mely szokatlan volt számomra, hiszen sem itthon, sem máshol nem találkoztam még a zöldségek e fajta párosításával, és elkészítési módjával. Saját levesem még zöldségekből készítetten is nehezebb, fűszeresebb, míg e variáció megőrizvén a zöldségek eredeti ízét maradt meg olyannak, amelyet akár a legmelegebb napokon is szívesen fogyaszt az ember. Friss, üde fogás volt. Tökéletes előkészítése a következő fogásnak, mely

rozéra sütött kacsamell filé volt, fahéjas káposztával és füstölt sajtos burgonyapürével, illetve gyöngyhagymás karamellen sült mártással. Először is nézzük azt a káposztát. Talán nem mindenki tudja, de a fahéj, melyet az arab konyha is előszeretettel használ, nem csupán remek fűszer, de akár dinnyére szórva, akár húsokkal együtt sütve, végül káposzta dinsztelésénél bizony megkönnyíti az emésztést, ugyanis a zöldség-gyümölcs lebomlása másképpen megy végbe. Hogy is mondjam, az ember nem fúvódik fel tőle. Nem mindegy. Ráadásul tényleg finom, nem kell tőle idegenkedni.

Maga a kacsa szépen megsütött, omlós darab volt, mely önmagában csak addig tűnik természetesnek, ameddig valaki nem kezd el otthon maga szenvedni a mell megsütésével. Korántsem annyira könnyű a húst előkészíteni és sütni. A gyöngyhagyma harmonizált a káposztával és a mártással, teljesen rendben volt az étel.

Ha már csak egy lépésre voltunk a Zsolnay Kávéháztól, akkor bele kellett vágni egy süteménybe is. A legfinomabb étcsokoládéval bevont piskóta két részből állt. Legalul egy sűrűbb, kakaós tészta volt. Erre tették középen a körtét, melyet egy világosabb piskóta réteg ölel körül. A körte mellett még volt benne valami különleges gyümölcs talán, de nem volt kedvem elemezgetni. A kis torta nagyon könnyed volt, egyáltalán nem émelyítő, ami sok cukrászat félreértelmezett hitvallása.

A végére egy normál kávé maradt, no nem egy olaszos ristretto, hanem egy becsületes magyar presszó kávé, a hozzá nagyon illő Zsolnay készlettel. Amikor az ember évtizedeken keresztül issza már a kávékat, akkor egy idő után valahogy nagyon nem mindegy, hogy miből issza. Lehet, hogy én gondolom csak így, de kedvelem a tényleg szép készleteket. Itt nem a Zsolnay, mint márka az érdekes, hanem az igényesség.

A számla budapesti mércén mérve bőven elfogadható volt, de belátom, rettentő módon teleettem magamat. A szemem nagyobb volt, mint a szám.

Úgy néz ki, többször fogok visszatérni az étteremben, így az első látogatás kellemes felvezetése lehet egy gasztronómiai kalandnak.