Az alábbi néhány sorral szeretném köszönteni az Újévet, és minden kedves olvasómnak mottóként eszébe juttatni Pierre Abélard (1079-1142), a párizsi universitas, Doctor scholasticus megtisztelő címmel felruházott, tanárának 12. századi mondását: „Ne kényszerítsd felebarátodat saját hited elfogadására: az emberi elmének saját bölcsességével kell elhatározásra jutnia.”

Párizsi utamat megelőzően, majd közben, és végül azóta is forgatott D. Magyari Imre „Párizsi szeletek” c. könyve juttatta eszembe a világ tulajdonképpeni első egyetemének tanárát, akinek Héloise felé táplált – és viszonzott – érzelmeit számos művészeti alkotásban örökítették meg az utókornak. Jellemző, hogy az általa Nogent-sur-Seine melletti Le Paraclet templomban – ahová magát Héloise-t is eltemették 1146-ban – a „nagy” francia forradalom során nem kímélték meg, feldúlták, így a legendássá vált szerelmespárt a párizsi Pére-Lachaise temetőbe vitték, ahol végül gyönyörű, gótikus síremléket kaptak.

A dialektika nagy mestere a „sic et non”, avagy pro és kontra módszerrel alkotta meg azt a logikai irányt, mely a későbbi Sorbonne egyetem (1257) is irányadó maradt. A tanárok és diákok szoros egységet képeztek, és sokszor előfordult, hogy az igen hosszan tartó egyetemi képzés alatt valaki bizonyos tárgyak tekintetében már tanár volt, némelyes esetében „csupán” diák. Nem meglepő, hogy az arab kultúrában a mecsetek égisze alatt is így folyt az oktatás. Olvasgassunk csak Germanus Gyula műveiből!

Amikor a mai furcsán bonyolultnak látszó világunkban nem találunk kapaszkodót, érdemes visszakanyarodni azon módszerhez, mely az antik kultúrában már ismert volt, de az universitas gondolatköre élesztett újjá, azaz egy téma kapcsán vessünk fel kérdést, vitassuk meg, nézzük meg különböző nézőpontokból, majd az érvek és ellenérvek mentén döntsük el a vitát.

A mai torz szemléletű országunkban a fenti gondolkodásmód csaknem ismeretlen, és végkép kihaltak azon ifjak, akik az igazság keresése mentén merik felvállalni gondolataikat, a vitát, és nem csak beszállnak egy vitába, hanem gerjesztik is azokat. Ugyanis vita nélkül nem lesz döntés logikai értelemben. A hatalomnak nem csak manapság kellemetlen ez a viselkedésforma, hanem mindig is az volt, így nem csoda, hogy Abélard is gyakran vehette a vándorbotját.

Nos, Párizs önmagában csak egy olyan metropolisz, a külső részeivel gyakorlatilag Magyarország népességű koncentrátum, mely nem áll egyedül a világban, azonban a gondolatok, a történelem mentén bizony egyedülálló képződmény, melyet úgy lehetséges csak felmérni, megismerni, elismerni, amennyiben az utazó bizony egy általánosan elvárható szinten ismeri a kultúrát és a történelmet. Akiknek ez kimaradt, azok a fogyasztók azon széles köreihez tartoznak, akik azt sem tudják, merre járnak, csak vásárolnak, mert a brand Párizsban elérhető, és már mekkora sikk ott vásárolni.

Én csaknem 20 évvel ezelőtt jártam legutóbb városi sétán, és a két évtized összevetéséből azonnal az szűrődik le, hogy a tömegturizmus sáskahadainak mozgatása anno egyáltalán nem volt valóság. Anno a Saint-Chapelle ámulatba ejtő gyönyörét egy 10 perces várakozás és átvizsgálás előzte meg, míg most egy kegyetlen 1,5-2 órás sorban állás. És a sort alkotó emberek döntő többsége azt sem tudta, hogy mit akar látni…

Ha valaki olvasott néhány kellemes regényt a középkori állapotok kapcsán, az ismeri, tudja, hogy az universitas polgárainak akkor sem adták ingyen a diplomás, hiszen a tandíj ismeretlen fogalma ellenére az utazás, a szállás, a megélhetés, a vizsgák díja, és végül a megszerzett diploma feletti örömmel párosult bankett jelentős költséget emésztett fel. Voltak gazdag családok gyermekei, akik kellemesen eleresztve élték meg ezeket az éveket, ám a többség bizony összekoldulta a költségeket. A furcsa egyetemi polgári jogállás is furcsa, hiszen a világi bíráskodás alól kivonták, gyakorlatilag a pápa közvetlen védelme alatt állt.

Párizs ma a fény és csillogás, a világmárkák nagyvárosa, ám értelmes ember inkább látja benne a történelem és a gondolat folytonosságát. A képeken keresztül pusztán ízelítőt szeretnék nyújtani a hangulatokból.

Párizsban tulajdonképpen mindegy, hogy esik az eső, vagy nem esik, az utcákat járni kell. Ha valaki lemegy az egyébként hangulatos és praktikus metróba, azonnal kiesik a „rendszerből.” Ugyanis a városban – Budapesttel szemben – van élet az utcákon. A nagyhírű áruházak ellenére nincsen pláza-kultusz, a nagyobb sugárutaktól kezdve a legkisebb zsákutcáig jobbnál jobb boltok sorakoznak. A kézművesség, az egyediség ismert és élő fogalom, és jól megférnek a világmárkák agresszíven tolakodó csillogásával. Általánosan elmondható, hogy érdemes minden ízléses kirakatot végigélvezni, hiszen idehaza már a kirakatrendezői szakma is megszűnt – normális boltok hiányában.

Ha a járókelő elfáradt, biztosan akad egy bisztró, ahol megfáradt lábait egy kicsit pihentetheti egy pohár champagne (coupe de champagne) élvezete mellett. A párizsi pincér és csapos a rendelésnél csak annyit közöl: coupe, mást hozzá sem tesz. A csapos kitölti az italt és megy is tovább az élet. A champagne Párizsban nem egy luxus. Egyfelől az ára elérhető – pláne a kinti fizetéseknek hála – de magyar árviszonyok mellett is messze elfogadható. A legrosszabb, kopott bisztró és a legcsillogóbb étterem is jó pezsgőket tart, habár márka és márka között azért van különbség. De itt nem az a lényeg, hogy másoknak mutassuk, mit engedhetünk meg magunknak, hanem az, a kávéházi kultúra részét képezzük. Egyek vagyunk a millióból.

Maga a város természetesen rendezett – köszönhetően Napóleon császári gondolatainak, de leginkább városépítészeinek – illetve annak a szerves történelmi fejlődésnek, mely során az erős polgárság és a királyi hatalom egymás mellett alakította a város képét, néha erősen, és érthetetlenül szétdúlva azt. Jómagam igen kellemesnek tűnő helyen szálltam meg, de később rá kellett jönni, hogy az Étoile és az Avenue des Champs-Élysées minden szépsége és híressége ellenére manapság a tömeg játszótere, a turisták szokásos „lehúzó helye”. Az ismertségnek ugyanis ára van.

A látvány gyönyörű, igyekeznek is fényében, pompájában megtartani azt, de a hömpölygő tömeg nem azt a képet alkotja, amit az ember gondolna Párizsról. A divat hazájában az emberek döntő többsége hihetetlenül rosszul öltözött, a tömegcikkek satnyasága, kritikán alóli mivolta ugyanúgy áthatja az utcaképet, mint Budapesten. Nincsen különbség, köszönhetően azon márkák térhódításának, mely az olcsó – tulajdonképpen rabszolga jellegű – munkaerő kihasználásával keletről beérkező fércmunkák előtérbe presszionálásával visznek véghez Európa minden nagyvárosában. Ez természetesen az utcakép uniformizálásával is együtt jár, így a Diadalívhez legközelebb eső Cartier-ház vörös fényben úszó homlokzata kivételével teljesen jellegtelen az egész Avenue.

A Diadalívtől kiinduló sugárutak egyébként érdekes épületeket rejtenek, ha más nem is adódik, irányba kell fordulni a La Fayette áruház felé, és az Avenue de Friedland mentén végigsétálni a Boulvard Haussmann érintésével az Operáig. Nem mellesleg Haussmann volt az, aki Párizst a mai formájára átépítette – legalábbis a Diadalív környékét.

Maga a Champs-Élysées gyönyörű kivilágítást kapott. A szokásosan  hömpölygő forgatag megspékelt a karácsonyi vásár pavilonjaival, ahol sok értelmes dolgot fellelhetett az utazó, a „szükséges vásárfia” a többi emlékem mellé került a sorba. A zsebekre ügyelni illik, melyre nem csak a metróban figyelmeztetik az embert állandóan. Habár a francia miniszterelnök egy vitatott húzással hazareptette a román koldusmaffiát, ám tapasztalatom az, hogy eleve reménytelen húzás volt ez, hiszen pont ott tart Párizs, ahol előtte, és a vendégmunkások liberalizált munkavállalása Romániából, Bulgáriából most soha nem látott söpredéket fog megindítani a Nyugat felé.

Essen néhány szó a már említett bisztrókról, éttermekről is, csak úgy általánosságban. Nagy szerencsémre beleakadtam egy könyvesboltban egy tematikus kiadványra, ahol a nevesebb párizsi műintézményeket ismertették. Ez adott lökést ahhoz, hogy felkeressem a Két Malomhoz (Café des Deux Moulins) címzett bisztrót a Moulin Rouge mellett, ahol az Amélie csodás élete című film kockái peregtek. Tipikus párizsi kávéház, különösebbet nem is lehetne mondani róla. Ám a kedvességét pont az adja, hogy a reménytelen Amélie imádók, és a kőkemény fanok alkotják nemzetközi törzsközönségét. A közös téma udvariasan olvasztja egybe a sokaságot, és bizony Rejtő klasszikus felütése jut eszemből „A három testőr Afrikában” c. könyvéből:

 „Négy különböző nemzetiség képviselője volt az asztalnál: egy amerikai gyalogos, egy francia őrvezető, egy angol géppuskás és egy orosz hússaláta. A gyalogos, az őrvezető és a géppuskás a padon foglaltak helyet, a hússaláta az asztalon, egy tálban. Idő: délután hét óra.”

Ahány asztal, annyi szerzet, mindenki vérmérsékletének és pénztárcájának megfelelően választ az étel- és itallapról árucikket, majd arra vár, hogy a toalettre menjen, menetben megtekintve a film néhány kultikus tárgyát egy vitrinben.

A „másik oldalon” azonban olyan legendás kávéházak is felsorakoznak, mint a Le Procope, ahol az egyszerű vendég csak úgy beleül a történelembe, és ez is megér majd egy misét a későbbiekben.

Párizsról – egy gyakran a franciákról is – egyébként is sokszor jut eszembe Rejtő, de talán ez nem is baj. A párizsiak barátságosak, jó humorúak, türelmesek. És ezt a tömegturizmus sem képes felszámolni, habár mindent megtesz ennek érdekében. Egyelőre ennyit gondoltam, újévi lazításnak, remélem, adott lesz még a lehetőség, hogy visszatérjek e témára.