Archive for március, 2014

Ide teszem a jogi érvelés lényegét, esszenciáját, és aki érti, annak jó.

A per fő kérdése – annak tükrében, hogy az eljáró bíróságok előszeretettel függesztik fel az egyes pereket a Kúria előtti per jogerős befejezéséig, mert állítólag abban a perben van az az előkérdés, mely miatt „várni kell” – nem más, minthogy van-e egyáltalán olyan szerződés, és ennek alapján kötelem, mely kapcsán figyelemmel kellene lenni más bíróságok eljárására, az abban hozandó döntésekre.

 

A kötelem keletkezését három nézőpontból lehet vizsgálni:

 

A)   a fogyasztók szempontjából, akik felperesként eljárva sorra elmondják személyes előadásukban, kértek egy meghatározott összegű forint kölcsönt, majd elébük toltak egy sor okiratot, hogy írják alá, majd később kiderült, habár a kért forint összeget megkapták, mégis valami teljesen másért kell helytállniuk.

 

B)   a pénzintézetek szempontjából, melyek vezetői az ezredforduló környékén kitaláltak egy „zseniális” konstrukciót, mely olyan játék, amin veszteni nem veszthetnek, ellenben betegesen sokat kereshetnek. A „banki termék” tömeges elterjesztéséért anyagiakat nem kíméltek. Egymást túllicitálván reklámozva, bankfiókok indokolatlan nagy számú létrehozásával, mesés jutalékkal kecsegtetett ügynökök hadait a játékba bevonva íratták alá a szinte szóról szóra egyező blankettákat. A szerződések lényegét azonban csak maroknyi banki vezető értette.

 

C)   végül a Kúria szemszögéből, ahol a jogegységi tanács tagjai másfél évtizedes lemaradással tényként nyilatkoztak arról, hogy a fogyasztók akarata mi volt anno. Az 1939-es Szladits tanulmány alapján megszületett ügyvédi esszé Pénzügyi Szemlében megjelent verzióját alig megváltoztatva a 6/2013. PJE határozatba átültetvén gyakorlatilag kötelező ítélkezési gyakorlattá tették annak megállapítását, hogy a fogyasztó akarata nem lehetett más, mint amit deklarált a Kúria.

 

A fenti szempontok szerint kell végigtekinteni azon praxisomba tartozó perek sorát, melyek – nagy valószínűség szerint – adnak annyi támpontot a maguk félszáz eljárásával, hogy fel lehessen ismerni a megtett nyilatkozatokban rejlő azonosságokat, hasonlóságokat.

 

A fogyasztókkal kapcsolatban a Kúriának igaza van akkor, amikor a Ptk. 205.§ (3) bekezdésében foglalt együttműködési kötelezettséget értékelte, és a fogyasztónak felrótta azt, ha nem olvasta el aláírás előtt az okiratokat.

 

„Nem értékelhető azonban tévedésként az, ha az adós arra hivatkozik, hogy nem olvasta el a szerződést, illetve a tájékoztatást vagy átolvasta ugyan, de annak egyes rendelkezéseit nem értette meg. Egy kölcsönvevőtől minimálisan elvárható ugyanis, hogy a szerződést alaposan áttanulmányozza és szükség esetén az egyes általa nem érthető rendelkezésekről tájékoztatást kérjen. Ennek elmulasztása a Ptk. 4. § (4) bekezdése alapján a kölcsönvevő terhére esik.”

 

Gyaníthatóan azonban a tényleges „elolvasási hiány” mögött sok egyéb más áll, mintsem a fogyasztó felróható mulasztása.

 

Legtöbb esetben a fogyasztó azért nem olvasta el a szerződéses feltételeket, mert fizikailag nem volt rá lehetősége. Elétették, aláírta. Akik vele szemben ültek, semmit sem tudtak az ügylet lényegéről – beleértve a közjegyzőt is –, így a kérdezési és megismerési joga vagy egyáltalán nem, vagy csak formálisan létezett. Ez a folyamat nem csak az adósok, hanem leginkább a banki alkalmazottak és a közjegyzők perbeli vallomásaiból rekonstruálható.

A Kúria elismerte: „A deviza alapú fogyasztói kölcsönszerződések esetén a felek között információs egyensúlyhiány áll fenn.”

 

Sajnos azonban ez a kijelentés minden banki gyakorlatra igaz, mely túlmutat a Ptk. 523.§ (1) bekezdésében foglaltak egyszerűségén. Ám kérdés az, hogy a Ptk. egyszerűségén „túlmutató” banki szerződéses akaratot miként kell értelmezni?

 

Ha a tények alapján közelítjük meg az un. deviza alapú hiteleket, akkor el kell fogadni, hogy a fogyasztótól elvárható átlagos tájékozottság nem elegendő egy szimpla vásárlási hitelnél összetettebb ügylet értelmezésére. Elvárható azonban az, hogy a fogyasztó tudja mi az a kölcsön, a szerződés, a jelzálogjog, és egyéb alapfogalmak. A különböző perekben elhangzott vallomások, nyilatkozatok egybehangzóak annak tekintetében, hogy a banki tájékoztatás, a fogyasztói kérdések, az arra adott válaszok nem léptek ki az évtizedes, évszázados banki kölcsöngyakorlat köréből. Azaz konkrét forint kölcsönösszeg, futamidő, kamat, egyéb költségek, fedezetek köre (kezes, zálog) kimerítette a szerződő felek jogi képességét. Én úgy gondolom, a jogalkotó ennél többet nem is várt el a fogyasztótól, még akkor sem, amikor nem voltunk az EU tagjai.

 

Súlyos hibát követ el azonban a Kúria, amikor nem veszi figyelembe az akarati elvet, és vélelmezi, hogy mindazon személy, aki deviza alapú kölcsön nyújtásáról szóló okiratot írt alá, annak szerződéses akarata arra is irányult. A kötelem létrehozására irányuló szándék, a joghatás kiváltását előidéző nyilatkozat a perben szükségszerűen rekonstruálandó.

 

A pénzintézetek alappal építettek arra, hogy a fogyasztó önmagától nem fog bemenni a bankfiókba, hogy „én kérem, egy ilyen deviza alapú hitelt szeretnék felvenni, melyről ugyan fogalmam sincsen, hogy egyáltalán van ilyen, pláne nem értem az egészet.” Pláne visszás az egész helyzet, amikor a törvénykezési gyakorlat csak az általam követett 5-6 évben képtelen megragadni a dolog lényegét. Ha ez nem elvárható 5 perc alatt bármelyik bírótól, akkor miért lett volna elvárható pont a fogyasztótól?

 

Ráadásul jól értem, hogy a Kúria előzetes döntéshozatal iránt fordult a Kásler-ügyben az Európai Unió Bírósághoz pusztán azért, hogy értelmezze a világosság és érthetőség körében azt, hogy ez csak nyelvtanilag irányadó (alany, állítmány, tárgy), vagy azon túlmenően az egész szöveg (szerződés) kontextusában megjelenő koherenciára, jelentéstartalomra is alkalmazni kell-e a követelményt?

 

Véleményem az, hogy a Kúria kezdeményezését csak a politikával szembeni védekezésnek lehet felfogni, mert egyébként kételkedem abban, hogy a legfőbb bírói testület a feltett kérdésre nem tudja a választ. Ugyanis minimum kollokviumi kérdés ennek eldöntése.

 

A válaszért el kell szakadni a deviza alapú hitelektől, és általában kell megragadni a kötelmi jog alapelveit.

 

Hogyan vetődhet fel egyáltalán a kérdés, hogy a világosságnak és a tisztességnek csak a kötelmet létrehozó írott jognyilatkozat körében van jelentősége? Az információs egyensúlyhiány a világosság és érthetőség követelményével összekapcsolva azt jelenti, hogy a fogyasztónak a szerződés megkötése előtt meg kell értenie azt, hogy

• mi a szerződés elsődleges tárgya
• mik a kockázatok, kötelezettségek
• milyen tényezők és hogyan befolyásolhatják a kötelezettség mértékét.

Világosság, egyértelműség és tájékoztatás hiányában ugyanis szerződési akarat nem jöhet létre az adott szerződéses feltételre vonatkozóan. Ismétlem: nem az akarat hibás vagy fogyatékos, hanem teljességgel hiányzik.

 

A Kúria logikáját megfordítva azt kell szomorúan konstatálni, hogy amennyiben a fogyasztó számára nem érthető, nem világos egy okirat tartalma, akkor hogyan terjedne ki pont arra a szerződéses akarata? Sehogy. Ez pedig nem a szerződés, a kötelem megtámadhatóságát, érvénytelenségét okozza, hanem egyszerűen kizárja a szerződés létét.

 

A fenti logikai ellentmondás onnan ered, hogy a bírói gyakorlat feltételezi, ha két fél aláír egy papírt, melyen valamilyen szöveg van, akkor az maga a szerződés. Felvetődik azonnal azonban, mindegy milyen szöveg van a papíron?

 

Ahogyan arra napaság Róna Péter közgazdász igyekszik ráirányítani a figyelmet, a pénzintézetek, pénzügyi vállalkozások által üzletszerűen gyakorolt kölcsönügyleteiket a Hpt. szigorú korlátok közé szorítja, és a szerződéses szabadság minimális módon érvényesülhet csupán. A kötelező írásba foglalás a szerződést csak követi, nem létrehozza. Ugyanis a Hpt. 210.§ alapján a pénzintézet egyszerűen nem köthet pénzügyi és kiegészítő pénzügyi szolgáltatásra irányuló szerződést, csak írásban. A Hpt. 3.§ (1) bekezdésének b) pontja alapján a pénzkölcsön nyújtása, de a lízing is egyértelműen pénzügyi szolgáltatás, ráadásul nem is csak fogyasztók körében.

 

3. § (1) Pénzügyi szolgáltatás a következő tevékenységek üzletszerű végzése forintban, illetőleg devizában, valutában:

b) hitel és pénzkölcsön nyújtása;

c) pénzügyi lízing;

 

Érdekes, hogy a Ptk. 522.§ (2) bekezdése a bankhitelszerződés érvényességét köti az írásba foglaláshoz, míg a Hpt. 210. § minden pénzügyi szolgáltatást tilt, ha nem foglalják írásba, ennek rendszertani oka a Hpt. speciális személyi és tárgyi hatálya.

 

Az általános vagy speciális követelményként megszabott írásba foglalás elmaradása jogszabályba ütközést valósít meg, így a szerződés semmis, végső soron érvénytelen ugyanúgy, mintha az ok nem alaki, hanem tartalmi lenne.

 

Tehát időben is szét kell tagolni a folyamatot:

 

I.        A felek megállapodnak a kötendő szerződés főbb pontjaiban. Bizonyos feltételeket egyedileg megtárgyalnak, mások kapcsán a bank a Hpt. 207.§ (1) bekezdés alapján üzletszabályzatba foglalt általános szerződéses feltételeit tárják a fogyasztó elé. De mi van azokkal a feltételekkel, melyeket egyedileg nem tárgyalnak meg, és nem képezik az üzletszabályzat részét? Ám mégis megjelennek majd az írásba foglalt szerződésben?

 

II.        Nyilvánvaló, hogy a jogalkotó azért kötötte ki a kötelező írásba foglalást, mert egyértelműségre törekedett. Nem lehet mellébeszélni. Amennyiben a hitelező nem pénzintézet, pénzügyi vállalkozás, úgy a kölcsönszerződés érvényesen létrejöhet szóban is. Vajon akkor, amikor a felek egybehangzó akaratnyilvánítása megtörténik, az létrehoz-e kötelmet, vagy csak a formai feltételeknek megfelelés? A Ptk. alapján a kötelem létrejön. Más kérdés, hogy e létrejött kötelem az eredeti kötelemfakasztó tényektől eltérő tartalmával a kötelem módosulását eredményezi, avagy az írásbeliségre vonatkozó norma megsértését és így a jogszabályba ütközés miatti semmisséget?

 

III.        Ha érvényesen létrejött a szerződés, mely kötelmet hozott létre, a fogyasztót kötelezték – nyilvánvalóan végrehajtási szempontok miatt, mely eleve nem fogyasztóbarát magatartás a bank részéről – arra, hogy közjegyzői okiratba foglaltan ismerje el tartozását. Jobb esetben magát a szerződést foglalták közokiratba. Amikor a közokiratot a közjegyzői kiállította, egyértelműen a pénzintézetet terhelte a kölcsön folyósításának kötelezettsége. A fogyasztó a hitelező teljesítése esetén kerülhetett csak abba a helyzetbe, hogy tartozása legyen. A fogyasztó kötelme a majdan kapott összeg visszafizetésére vonatkozik.

 

A fent felvázolt folyamatban mindenhol lehet olyan hiba, mely miatt nem beszélhetünk kötelemkeletkeztető jogi tényekről. Ugyanis, ha nincsen egybehangzó, azaz köznyelvi értelemben „ugyanarra gondoló”, jogi értelemben „ugyanazon tényeken alapuló ugyanazon joghatásokra irányuló” kölcsönös akaratnyilvánítás, akkor nincsen szerződés. Ha van, akkor annak írásba foglalása egyfelől formailag megengedetté, érvényessé teszi a szerződést, ám annak tartalma még szenvedhet olyan hibában, mely kizárja az érvényességet.

 

I.

 

A fogyasztók általában úgy álltak fel az asztaltól, hogy mindenben megállapodtak, azonban jellemzően az alábbi hibák merültek fel a szerződés írásba foglalása előtt:

 

• a pénzintézet nem hozta a fogyasztó tudomására, hogy majd – addig szóba sem hozott – általános szerződéses feltételeket fog majd alkalmazni a szerződés írásba foglalása során, (Így azok nem válnak majd a szerződés részévé a Ptk. 205/B. § (1) bekezdés alapján.)
• az általános szerződéses feltételek két külön okiratba foglaltan jelennek meg majd: egy része megjelenik magában a lízingszerződésben, más része pedig az üzletszabályzatban, így sérül a Hpt. 207.§ (1) bekezdésében foglalt norma,
• a szerződés szövegét, üzletszabályzatot nem adják át előzetesen a fogyasztónak,
• az az alkalmazott, ügynök, képviselő, aki a pénzintézet nevében tárgyal, gyakorlatilag semmit nem ismer a szerződéses feltételekből, így alkalmatlan a felvilágosítás megadására, pláne úgy, hogy a mögöttes pénzügyi műveleteket, ezen pénzügyi háttér és a szerződéses szöveg összefüggéseit és különbségeit alig valaki ismeri.
• egyáltalán ki tekinthető a pénzintézet képviselőjének, és a szerződés létrejöttekor a szerződéskötő fél képviselő volt-e?

 

Az írásba foglalás előtti jogi tények kapcsán a perekben a felek értelemszerűen ellentétes tartalmú tény- és jogállításokat tesznek. Az állításokat bizonyítani illik annak érdekében, hogy a bíróság azokat valónak fogadja el. A jelenlegi törvénykezési gyakorlatban új jelenség ütötte fel a fejét: a pénzintézetek az eddigi pervesztesség elkerülése érdekében harsányan követelik a Pp. 3.§ (3) bekezdése szerinti tájékoztatást.

 

„A bíróság köteles a jogvita eldöntése érdekében a bizonyításra szoruló tényekről, a bizonyítási teherről, illetve a bizonyítás sikertelenségének következményeiről a feleket előzetesen tájékoztatni.”

 

A Kúria „Jogorvoslati bíróságok hatályon kívül helyezési gyakorlatát” vizsgáló Joggyakorlat-Elemző Csoport az alábbiakban foglalta össze irányadó tapasztalatait: http://lb.hu/hu/sajto/osszefoglalo-jogorvoslati-birosagok-hatalyon-kivul-helyezesi-gyakorlatat-vizsgalo-joggyakorlat

 

Álláspontjuk szerint „aránytalanul magas a szakértői bizonyításra, valamint a tájékoztatási kötelezettségre vonatkozó szabályok megsértésére alapított hatályon kívül helyezések száma. Utalt arra, hogy az előbbit a bírósági szervezeten belüli eszközökkel, elsődlegesen önképzéssel célszerű kiküszöbölni. Az utóbbi azonban a tájékoztatási kötelezettségre, különösen az arra jogosultak körére vonatkozó jogi szabályozás újragondolását és annak differenciált módon való meghatározását igényelheti.”

 

A Kúria fenti aggodalma a gyakorlatban azt jelenti, hogy az un. deviza alapú hitelekkel kapcsolatos perekben a bíróságok varázsütésre behúzták a fékeket, egymást érik a „felfüggesztések”. Az, hogy a Kúria aggodalma valós, vagy csak ügyesen a cél érdekében illesztett mesterséges mű, jelenleg nem tudni.

 

Mint arra már több ízben utaltam beadványaimban, a magyar perrendtartás és az uniós fogyasztóvédelmi perek perjogi gyakorlata látszólag élesen szemben áll egymással. Az előbbi a per kezdetén, illetve szükségszerűen a perben releváns jogi tények változása során köteles tájékoztatni a feleket a perbeli jogok helyes gyakorlása érdekében.

 

Alapvetően a fél részéről történik egy jogállítás, és a fél érdekében áll, hogy állítását a bíróság valónak fogadja el. A bíró e körben mintegy passzív szemlélője a jogvitának, őt kell arról meggyőzni, hogy a fél állítása való.

 

„Egy fél a perben tényállításait úgy teszi meg, hogy részben eseménytörténeti, részben egyszerű tapasztalati tényeket idéz fel, részben értékelésben és véleményben megnyilvánuló tényeket hoz fel, részben pedig mindezeknek alapul vételével, a jogelméleti logika rendező elveit felhasználó ismereteivel, jogi tényeket állít. A bizonyítási eszközök közül az úgynevezett eseménytörténeti és egyszerű tapasztalati tényekre utaló állításokat lehet többek között tanú vallomásával igazolni, míg az értékelésben és véleményben megnyilvánuló, külön szakismeretet feltételező tényállítások igazolására szolgáló bizonyítási eszköz a szakértő – a véleményével.” – írja Dr. Juhász Csaba bíró egy szakmai előadásában.

Azaz nem a bíróság kötelezettsége az, hogy hívja fel valamely felet arra, milyen tényeket kell állítania ahhoz, hogy pernyertességét előmozdítsa. Ha a fél állít egy bizonyos tényt, akkor ehhez képest illeti meg a tájékoztatás, hogy milyen jellegű bizonyítási eszközöket vegyen igénybe ahhoz, hogy vitatott tényállításait a perbebocsátkozását követően igazolja.

 

Egy tipikus perben pénzintézet felperes előadása igen furcsán laikus:

“Kérem a  Tisztelt Járásbírságot, hogy a Pp.3.§ (3) bekezdésének utolsó fordulata alapján a felperest tájékoztassa a további bizonyításra szoruló tényekről.”

A gond nem más, minthogy a pénzintézetek már régen kifogytak az érvekből. A jelenlegi peres tapasztalat nem más, minthogy bemásolják a Legfőbb Ügyész érvelését, avagy a 6/2013. PJE határozat egyes pontjainak indokolását. Például így:

“Minthogy ahogyan azt már korábban előadtuk a felek által kötött perbeli szerződés svájci frank mértékadó devizanemű, változó kamatozású deviza alapú szerződés. Ezen finanszírozási konstrukció lényegét a korábbiak során már részletesen kifejtettük a Tisztelt Járásbíróság részére.”

 

Azaz azt állítja, hogy a felek egyező akaratnyilvánítása eredményeként jött létre az a bizonyos kötelem. Pont az, és nem más. Ám azt már nem mondja meg, hogy a kötelem mit is takar. A Kúria ugyan nem volt ott a szerződés megkötésekor, ám furcsa módon kinyilatkoztat a fogyasztók szerződéses akaratának tényéről:

 

„A deviza alapú kölcsönszerződés megkötésekor a kölcsönvevő szándéka arra irányult, hogy forintban jusson a kölcsönhöz és tartozását is forintban fizesse vissza, kamatfizetési kötelezettsége ugyanakkor a szerződéskötés idején jellemző forint kölcsönre irányadó kamatnál jelentősen alacsonyabb legyen. Ezen elvárásnak felelt meg a deviza alapú hitelezés konstrukciója, melynek alapjául a Ptk. 231.§-ának szabályai szolgáltak.”

 

A Kúria azonban menekülő utat is hagyott magának:

 

“A jogegységi határozat egyedi szerződések, szerződési rendelkezések érvényességének vizsgálatára nem alkalmas, hanem csak annak elemzésére, hogy a deviza alapú kölcsönszerződés 1. pontban ismertetett konstrukciója polgári jogi szempontból érvényes-e. Az egyes szerződések, egyes szerződéstípusok egyedi megvizsgálása, egyedi, illetve többlet tényállási elemek feltárása, értékelése csak a konkrét perekben lehetséges.”

 

Hol tartunk még az érvényességhez képest? Sehol. Azt kellene rekonstruálni, hogy egyáltalán volt-e egyező akaratnyilvánítás, vagy sem, illetve tulajdonképpen ki mit akart. A válasz egyszerű:

 

• a fogyasztó a forint pénzkölcsönt,
• a banki alkalmazott, ügynök pedig a fizetését, jutalékát, és a papírmunka elvégzését.

 

A szerződéskötési gyakorlat nyomokban sem emlékeztet a megkövetelt eljárásra. Általános, hogy a szóbeli egyezség megkötésére sem kerül sor, hiszen az „igények felmérése” kimerül a személyes adatok, igazolások, etc. összegyűjtésében. Általános tény, hogy a hiteligények döntő többsége hamis adatokat tartalmazott a jövedelmi és vagyoni viszonyokra vonatkoztatottan. Ugyanis a hitelezési szabályzat komolyan vétele esetén nem lennének ilyen perek, senki nem kapott volna kölcsönt. Ám a „számokat” produkálni kellett, a bankok ösztönözték alkalmazottaikat, fiókvezetőiket, így a nyújtott hitelek többsége már nem likviditási hiányt áthidaló, hanem egyszerűen jövedelempótló volt.

 

A legszebb példa a banki eszetlenségre az alábbi két reklám:

 

http://www.youtube.com/watch?v=L2SVCMUHCqc

http://www.youtube.com/watch?v=1i_fB5J2yPg

 

A banki gyakorlat megszüntette a szerződéskötés előtti tájékoztatást, tárgyalást, a felek jól artikulált akaratnyilvánítását. Később a hiba még reparálható lett volna a közjegyzői eljárás során, ám annak célja sem az volt, mint az egyetemen gondoltuk.

 

A fogyasztókat a Való Világ sorozatok szintjén – nem érdemtelenül – kezelő banki magatartás lehetetlenné tette a felek közötti korrekt szerződéskötést, az együttműködést és tájékoztatást. (Ptk.205.§ (3) bekezdés)

 

A Ptk. 205.§ (2) bekezdése eleve megköveteli, hogy a szerződés létrejöttéhez a felek állapodjanak meg a lényeges és bármelyik fél által lényegesnek minősített kérdésekben.

 

A Kúria ebben a körben így érvelt:

 

„A tájékoztatási kötelezettség megsértéséhez (nem, vagy nem a jogszabályoknak megfelelő teljesítéséhez) sem a Ptk., sem a Hpt. nem fűzi a semmisség jogkövetkezményét, így maga a megkötött szerződés emiatt nem jogszabályba ütköző.”

 

Persze, hogy nem jogszabályba ütköző, csakhogy a lényeges kérdésekben való megállapodás hiánya a szerződés létre nem jöttét eredményezi, így el sem jutunk az érvénytelenségig.

 

A fogyasztó akkor szembesül először az írásba foglalandó feltételekről, amikor leteszik elé a papírt és megmutatják, hogy hol kell azt aláírni. Az írásban – való igaz – szembesülhetne olyan tételekkel, melyek ma már „kiverik a biztosítékot” egy átlagembernél is, de anno még gyakorlott jogászoknak sem volt feltűnő. Még nekem sem, én is beleszaladtam a késbe.

 

Nézzük tehát általában a szerződéseket:

 

Gyakorlatilag az összes pénzintézet, pénzügyi vállalkozás szerződéses rendszere megegyezik. A fő különbség a főszolgáltatás megjelölése körében jelenik meg:

 

v  van, ahol csak a forint összeg van benne, és az általános szerződéses feltételekben rejtik el a devizás kitételeket. Jó esetben a szerződés „címében” utalás történik a devizára. Ám legtöbbször csak annyi ismerhető fel, hogy a „mértékadó devizanem: CHF”

v  van, ahol egyáltalán nem szerepel a szerződésben forint összeg, olyan az egész, mintha deviza kölcsönről lenne szó, azonban az általános szerződéses feltételekben megjelenik a „mintha” klauzula.

v  végül vannak az összetett szerződések, ahol egyszerre jelenik meg a deviza és a forint összeg, ám a kettő között nincsen első látásra logikai kapcsolat. Az csak az általános szerződéses feltételek „apró betűs” részében érhető tetten.

 

Tehát ott tartunk, hogy a fogyasztó elé letették a sok tucat oldalas nyomtatványokat. A banki alkalmazottak felhatalmazása szigorúan limitált abban, hogy a banki központok által készített iratokba beleírják, vagy csak ellenőrizzék a személyes adatokat. Egyetlen passzust nem változtathatnak. Azaz a fogyasztó választási lehetősége a „vagy aláírja, vagy nincsen hitel” körben mozog. Ez a szűkített lehetőség eleve megkérdőjelezi a szerződéskötés körében megkövetelt jóhiszemű, tisztességes, fair eljárás megvalósulását.

 

KONKLÚZIÓ:

 

A felek nem állapodtak meg a lényeges körülményekben, márpedig a deviza alap az lett volna, melyet a Kúria jogelméleti fejtegetése mentén lehetett volna értelmezni és artikulálni. Ennek elmaradása tudatos cél volt a bankok részéről, és ennek a morális, és jogi hibának az eredménye nem lehet más, mintsem az, hogy

 

a)    a fogyasztó szerződéses akarata mentén megállapítja a bíróság szerződés létrejöttét a font kölcsön, a meghatározott kamat és futamidő mellett, a deviza nyilvántartás és az ahhoz kapcsolódó kitételek nélkül.

b)    vagy egyező akaratnyilvánítás teljes hiányában a szerződés létre nem jöttét kell deklarálni.

 

Az a) pont azt eredményezi, hogy elvileg van érvényes és hatályos szerződés, melyet a fogyasztó képes szerződésszerűen teljesíteni. Egy esetleges felmondás esetén annak jogszerűségét lehet és kell vitatni. Ám mégsem lehet ezt – a legjobb szándék ellenére sem – megállapítani, hiszen ha elfogadjuk azt, hogy szóban létrejött ez a szerződés, és a jogszabályokban foglaltaknak meg is felel, itt van az a fránya Hpt.210.§, mely olyan megkerülhetetlen jogszabály, melynek sérelme az egyébként korrekt konszenzuál ügyletet is érvénytelenné teszi. Márpedig, ha a szóbeli szerződéstől az írásbeli eltér, akkor sérül az írásba foglalás követelménye, így a szerződés semmis. Hiába volt szóbeli egyezség, a kötelemkeletkeztető jogi tények nem képesek joghatás kiváltására.

 

A b) pont esetében minden összedől, és egy létre nem jött szerződés érvényessé vagy hatályossá nyilvánítása elméletileg is kizárt. A bank csak a szerződés bíróság általi létrehozását kérhetné.

Én – mint szoktam hangoztatni – egyszerű vidéki jogász vagyok, akinek íróasztala szőlőhegyek találkozásában fekszik. Ha jobbra nézek, ott is szőlő, ha balra, ott is szőlő. A világ legtermészetesebb módján napi kapcsolatot ápolok rengeteg gazdával, borásszal, hiszen csak ki kell lépnem a köz területére.

 

Mindez nem jelenti azt, hogy anno nem egy budapesti lyukból indítottam kezdő alkoholista pályámat, ám azt sem, hogy régen ne látogattam volna végig a főváros bimbózó vendéglátását.

 

Szerencsémre, vagy tragédiámra egyetemista létem egybeforrt a rendszerváltással, és az első magánpincészetek piacra kerülésével. Akkor, amikor a világot számunkra, fogyasztók számára a balatonboglári nagyburgundi és muskotály jelentette, amikor olyan édes volt az összes vörös, hogy ráragadt a kupakra, Gere Attila borainak megjelenése maga volt a vasfüggöny leomlása. Persze, egy nagyon szűk réteg számára akkor elérhetőek voltak a minőségi borok, de ne feledjük az a korszak az egri Szépasszonyvölgy fénykorának számított.

 

A villányi borok mellett sorra váltak ismertté más borvidékek borászai, és csak példálózva emelném ki, mondjuk Szőke Mátyást a mátrai régióból, vagy Varga Györgyöt Révfülöpről, avagy Gál Tibor Egerből, etc. A borszerető közösség lassan elkezdett kapcsolatokat kiépíteni a borászokkal, és e körben rettentő nagy szerepük volt a jobb éttermek sommelier beosztású szakembereinek. Nem vagyok benne biztos, de talán a Gundel volt az első, aki ilyen szakembert alkalmazott.

 

Anno a vendéglátás kapcsán vadnyugati hangulatok uralkodtak. A belvárosi éttermek tulajdonosai között egyre több köztörvényes bűnöző jelent meg, míg a szakma csúcsán bizonyos szállodák legendás éttermei álltak. A közember számára egyik szint sem volt elérhető, avagy kívánatos. Ám ott volt rengeteg visszafogottabb színvonalú kis étterem, ahol jót lehetett enni, ám a borok kapcsán maradt a máig érvényes örök szabály: van piros bor és fehér bor. A képzés szintje talán máig sem haladta meg e nóvumot.

 

Azon éttermek vendégközönsége, mely választékos borlapot tartott, javarészt furcsa külföldiekből, bűnözőkből, és más szerencselovagokból állt. Klasszikus kor volt az, mely a mai hoz képest csak azért tűnik kellemesnek, mert volt valami zsiványbecsület azokba az emberekbe, és még meg is tudtak halni, valami fatális lőfegyver félreértésben. Manapság a politikai felelősség eltakar mindent. Szeva bácsi csak csettintene, az ellenfelek az igazi vérprofik…

 

Nos, az a piac, mely az első magyar kis tételű, ám szép borokat felvette, erősen megkérdőjelezhető morális jellemzőkkel bírt, és a semleges közönség felé elég lassan jutott el a minőség. Részben nem voltak tételek, részben még azt sem tudták megfizetni a fogyasztók.

 

A XXI. századba átbukván átalakult minden, és voltak borászok, akik eltűntek, helyettük újak jelentek meg, míg a fogyasztói réteg felerősödött, nem vitásan, a mesterségesen felpumpált keresletet finanszírozó fogyasztási kölcsönök miatt. A megélhetésre fordított hitelek kitartottak a 2008-as válságig, és ott beszakadt szépen lassan minden.

 

Az internet előretörésével sorra jelentek meg a gasztro blogok, jómagam is próbálkoztam ilyennel még a HVG Golden Blog versenyének beindulásakor, de az már nagyon régen volt. Megírtam személyes élményeimet – melyet teszek manapság is – ám sokaktól megkülönböztetett az, hogy amit megittam, megettem, azt ki is fizettem. Persze, néha meghív öcsém, vagy bármelyik borász barátom egy jó kis potyázásra, de az sem ingyen van, csak én kapom ajándékba névre szólóan.

 

A borászok generációváltásának egyik csúnya pontja volt az, amikor Vincze Béla borát jogilag aggályosnak tartották. Súlyos gondot jelentett ez akkor, de az már nem, hogy néhány évvel azt megelőzőleg az egri borversenyen egy Hungarovin 340.-Ft-os Bikavér bora nagyaranyérmet nyert. Sorra jártam a borversenyeket, Pók Tamás elvitt magával, ha tudott, és jegyzőként szálltam be a bizottságokba. Rengeteg bort kóstoltam, hallgattam a szakembereket, és a versenyeket követően is ellátogattam egyes borászokhoz privátilag, igyekeztem tanulni. Valami nyilván ragadt rám, minimum annyi, hogy különbséget tudok tenni jó és rossz, lényeges és lényegtelen között. Hja, a borokat kifizettem…

 

Ahogyan idősödtem, és egzisztenciálisan is megnyílt előttem a világ egy piciny szeglete, minden utazásom során keretem a helyi gasztronómiát, a borokat. Az összehasonlítások kapcsán azonban a magyar borok minősége évről évre egyre jobban leszakad. Ezen kár is lenne vitatkozni. Ugyanis a magyar bor ára elérte, néha meghaladta európai vetélytársait – nem beszélve az újvilági borokról – ám a minőség egyre jobban elmarad azoktól. Most ott tartok, hogy több az olasz, francia, etc bor a pincémbe, mint a magyar.

 

Nem mellesleg, a Balaton vidékén, a napi borfogyasztáshoz kiváló minőségű borokat találni, sőt, azt is meghaladó csúcsborok sem ritkák, így egy kereskedelmi forgalomba minimálisan kikerülő választékból tengetem napjaimat. Ezek a borok főleg a borászok személyéhez köthetőek, illetve azon kevés vendéglőshöz, aki preferálja a vendéget és nem az a fontos számára, hogy a TOP 10-be kerüljön, és állandóan róla beszéljenek.

 

Azaz van egy kettősség, egyszerre mondom azt, hogy a magyar bor rossz, és azt, hogy jó. Ezt azért ki kell bontani:
Amit helyben megihatok, az jó, kellemes, szívemet melengető, hiszen egy pohár borhoz megannyi dolog kapcsolódik. A hely szelleme, az – igen gyakran képzetlen – személyzet kedvessége, a tulajdonos odavetett mondatai, egy megjelenő kedves feleség, mindaz, mely egyébként klasszikus módon megjelenik most Köveskálon – csak példaképpen – vagy egyes zalai szolid kisvendéglőben.

 

A magyar szabályozás, mely szerint zéró tolerancia van, az átlagos borfogyasztást nullára verte. Agyatlan marhaság. Egyszerűen lehetetlenné teszi azt a nívót, melyet egész Nyugat magáénak mondhat, az asztalra kitett fél literes kiskancsó élményét.

 

Azaz a helyi borfogyasztás is buktatókkal harcol, de legalább van, megfizethető, elérhető, és egyre inkább visszajön az élmény, a borász és borfogyasztó személyes kontaktusa.

 

Másfelől ott van a kereskedelmi forgalomban egymás lábán tipró néhány cég által forgalmazott bormennyiség, melynek eladhatósága élet-halál kérdése a borászok számára. Magyarországon az indokoltnál több az ügyvéd, de a borász is. Legalábbis azon a piacon, ahol a „gyárak” brand építésével foglalkoznak a szakmaiság helyett. A márkák építése szorosan összekapcsolódik a marketinggel – majdnem ugyanarról is beszélünk – mely során pont úgy kell mindent, mindenkit manipulálni, mint teszik azt, mondjuk, a kereskedelmi tévék, vagy a politika. A borkereskedelem ezen ágazata számára a borfogyasztó pont olyan birka, mint a politikai elit számára a választópolgár.

 

Megjelennek a szakavatott újságírók, ingyenélő kezdő alkoholisták, és más furcsa hadak. Észt osztanak, és a coelho generátorhoz hasonló módon beszélnek hülyeséget a borról. Őszinte beszédet alig hallani. Mindenki – borász és borfogyasztó – egy masszává válik. Ki kell kiáltani évről évre valakit sztárnak, arra versenyeket, cikkeket, speciális agymosást lehet felépíteni, majd egyszer csak azon kapom magamat, hogy egy fővárosi étteremben kérek két deci valamit, mely ihatatlan. És nehogy valaki azt higgye, hogy ez nem esik meg bármely tévedhetetlen borásszal: küldtem vissza bort Bolykitól, Lőrincz Gyuritól, öntöttem ki Pók Tamástól, és akkor ne beszéljünk azon sorról, melyet otthonomban nyelt el a magnólia töve. A marketing remekül felépített, csak közben egyre inkább lutri egy magyar bor felbontása.

 

Bemegyek egy poros dél-itáliai kisváros éttermébe, és remek helyi bort kapok, ugyanez francia kivitelben, vagy legyen az osztrák, német. Idehaza van a piros és a fehér bor, vagy a másik véglet, a sommelier. Minden csak manír, igazi érték alig valahol.

 

Budapesten egy átlagosnál jobb étterem borkínálata azonnal mutatja a bort beszállító cég erejét. A hozzáadott borhűtő fontosabb, mint az étterem arculata. Persze, a hájpolt belvárosi vendéglátó szakaszokat felfuttató fapados alkohol turizmus bőven nyereségessé tett egyes helyeket, és ehhez idomul a hazai fiatalság, de visszatekintve az elmúlt 20-30 évre, előre kell látni, ami jön, az el is megy. Ami most fut, holnap a por lepi be.

 

Az egész gasztronómia úgy csőd, ahogy van. A TOP 10-20 étterem tulajdonosai, séfjei egymás vállát veregetik évről érve, közben tudom, hogy sztáréttermek képtelenek kifizetni a számláikat. Vagy ugyanezen sztáréttermek az ismerősnek odateszik a jót, az ismeretlen meg rágja, ha tudja. Mindenkinek megvannak a kedvenc helyei, és az ízlések is különbözőek, de engem már hidegen hagy, ki mit kiált ki etalonnak. Nekem már jogomban áll szar helyekre is járni.

 

Egyre kevésbé bírom a lejáratott pózokat, a közhelyeket, a lényegtelen dolgokat. Ugyanis az ember látja mögötte a semmit.

 

Én sokkal szerencsésebbnek tartanám, ha nem fogalmazni nem tudó álbloggerek, és egzisztenciális borszakértők kommunikálnának, hanem maguk a borászok nyitnának a fogyasztók felé. Egy pincenapon nem bezárni kell a pincéket, hanem kinyitni. A bort javarészt a hordó mellől kell eladni, nem újságírók útján.

 

Valahogy idehaza minden fordítva van, minden a feje tetején áll. Számokat vadászik mindenki, előre kell menekülni, de a híd már alattunk ég, és ha nem találnak nagyon gyorsan értéket az emberek, akkor a csatornafedőt a fejükre is húzhatják.

 

A közérthetőség és az egyértelműség kedvéért: a bort nem szagolgatni kell állandóan abban a furcsa sommelier pózban tetszelegni, mellyel tele van az internet. Ki kell állni, őszintén, egyenes gerinccel, belenézni a kamerába, csillogó, okos szemekkel, és elmondani a frankót. És ne a fotós rángassa az embert, ne azt lássa az olvasó, amit a fotós akar mutatni, hanem az interjú alanya akarjon valami közölni, ami számára fontos. Ugyanis, ha valaki ebben az ágazatban dolgozik, annak hivatása van, és értékeket kellene közvetítenie, nem raklapokat. Persze, fontosak az anyagiak, de nem kellene állandóan azt piedesztálra emelni.

 

És nem mellesleg, ha nem lesz fizetőképes vendég, akkor tőlem az ország összes sommelier-je annyit szagolgathat, amennyit csak bír, de bor vendég poharába nem fog önteni. Jó, ez egy összetett probléma, de tényleg, mindenki a maga szakterületén ugyan már tegyen meg mindent egy magasabb nívó érdekében!

 

A bor nem fétis, nem egy múzsa csókjával megáldott, szűk réteg kiváltsága, hanem a mindennapok élménye. Kint a kertben egy vízzel higított savanykás bor a legjobb, vagy egy fröccs, vagy bent a hűvösben egy pohár rizling, este egy nagy, testes fehérbor, egy rosé, avagy egy nagy testű, bársonyosan simogató Merlot. Bármit lehet inni, bármi lehet jó, de a bor maga sokkal egyszerűbb és közérthetőbb, mintsem azt a szakértők sugallni igyekeznek. Mindenki mást szeret, mindenki meg is találja a neki tetsző finomságot. Kalla Kálmán idézve, mindenki azt iszik egy ételhez, amit szeret hozzá. Azért, mert egy adott ételhez nem azt iszom, melyet a „szakma” előírt, nem leszek kevesebb ember.

 

Amikor a köveskáli Kővirágba bemegyek, csak annyit mondok a pincérnek, készítsenek valami olyan ételt, melyhez ma kedvem van, és az a kedvem, hogy egy darab véres húst ennék. Hozzon hozzá egy olyan bort, amilyet akar, és vezessen az orromnál fogva. Mutasson nekem estére élményt. Ha ezt megteszi, akkor fenséges estém lesz, és neki is, mert legközelebb is visszajövök.

 

De ha valaki azzal kezdi, hogy ő az az ember, aki majd irányt mutat a térség gasztronómiájában, és majd ő megmondja, attól azonnal agyrákot kapok.

 

Valahol azt olvastam: „mindennek a legjobbról kell szólni”. ez elég kétértelmű lesz, ha a környezetéből kiragadjuk a mondatot – így nem is szabad megtenni. Ugyanis jelentheti azt, hogy a rosszat hallgassuk el, és máris eljutunk az öszödi beszédig, vagy azt, hogy nem lehet megalkuvást felmutatni a minőség esetében. Vagy jót, vagy semmit. De ez olyan axióma, melyet valaki vagy felismer, vagy elveszett. Erre nem kell sajtótájékoztatókat tartani, meg szimpóziumokat, mert olyan lesz minden, mint egy termelési értekezlet az átkosban.

 

A másik kedvenc gondolatébresztőm a „regionális konyha”, mint olyan. Istenem, mintha lenne olyan. Itt semmi nincsen, se gondolat, se tett, se hagyomány. Zsellérszívű, jobbágygondolkodású világban élünk, ahol a szalonna-hagyma-bor trió mindent visz. És aki azt vitatja, hogy a mangalica csodás dolog, az vagy sémi, vagy hülye. A Balaton térségében soha nem volt, és soha nem is lesz regionális különlegesség. Vannak a világban helyi jellegzetességek, de azok csak a lehetőségekben és a filozófiában mutatkoznak meg. Az lenne a regionális konyha, ha egy toszkán receptet megfőzünk, és kimondjuk, mától ez a regionális etalon? „Éléskamra” – mondja az étteremtulajdonos. De ahogy körbenézek, nem látok semmit. Nem lehet a térségben házi terméket venni. A káptalantóti piacon néha igen, de csak példaként hozom fel, a magyar paraszt képtelen szakítani azzal a felfogással, hogy a kacsa a zsírja miatt kell. Egyszerűen lehetetlen jót főzni alapanyag hiányában.

 

Az Olaszrizling is jó dolog, de csak egy a sok fajta közül melyet imádok. Az Olaszrizling –ahogy Varga Gyuri mesélte nekem egy este, hálás fajta, egy rosszabb évjáratban is lehet szép bort készíteni belőle. Évente összeülnek a helyi borászok és elmondják a sajtónak, hogy „foglalkozni kell az Olaszrizlinggel”. Miért, eddig mit csináltak? Én mit ittam? Nem Olaszrizlinget?

 

Elmegyek valamelyik nap a MiAKő-be. Leülök az egyszerűen megterített asztalhoz. Trombitás úr hoz egy pohár Olaszrizlinget, miközben veszek két levegőt, és elgondolom, mit is akarok. Ugyanis nem azért megyek el hozzá, mert éhes vagyok, ugyanis idehaza viszonylag jó ételeket teszek az asztalra. Azért megyek el, mert emberi kontaktust akarok. Szemtől szembe. A fogadóssal, a többi vendéggel, ember vagyok, lelkem van, nem csak gyomrom és pénztárcám. És a fogadós azt ajánlja, amije van.
Én a Három testőr c. Dumas regényeken nőttem fel. Athos, Porthos, Aramis, és d’Artagnan bemennek a fogadóba, kérnek ételt és jó bort. Vagy bordóit, vagy portóit. Ha nem kapnak jó bort, szétütik a berendezést és lekaszabolják a fogadóst. Ez ennyire egyszerű, és aki ezt fetisizálni akarja, tegye, de én nem igazán vagyok vevő rá.

 

Én jó bort kérek!

Az elmúlt időszakban időről időre felütik a fejüket olyan írások, melyben furcsa hangvételben szólják meg azokat, akik ételfotókat tesznek fel az internetre. Ehhez mindennemű természettudományos érveléssel teszik hozzá, hogy a személyes belső hiányérzetének kivetülése, vagy kisebbségi érzés leplezése, és ha végigmegyünk minden érven, úgyis kiderül, hogy buzik vagyunk. Ahogy az lenni szokott…

 

Az ételek, éttermek, szakavatott fogások bemutatása sorában sok véglet van. A csúcson a magát vélten vagy valósan top gasztronómiának bemutató sztárok sora, és a hozzájuk kapcsolódó fanok hálózata. A másik véglet a szegényes szakmai szintet felvonultató próbálkozások bemutatása.

 

Én az eddigi – nem túl hosszú – életem során már ettem jót is, rosszat is. Voltam olcsó helyeken és drágákban is. Ám világ életemben igyekeztem – természetesen pénztárcámhoz igazítván – az elérhető legigényesebbet megtalálni, élvezni.

 

A rendszerváltáskor egyetemista voltam, a tanulás mellett dolgoztam, így volt arra egy idő után keret, hogy megtaláljunk népszerű, elismert helyeket. Nagy hatást gyakorolt rám a Ráday utcában lévő Vörös Postakocsi szakértelme, és igen figyelmes kiszolgálása, ám a csúcs a Dob utcában található Finom Falatok vendéglő volt, ahol olyan frankfurti levest készítettek, hogy azóta sem tudtam megismételni. De a kedvenc helyeket lehetne sorolni. Nem is ez a lényeg.

 

Anno vonattal is sokat utaztam vidéki nagyvárosokba, és bizony a ’90-es évek elején még érdemes volt benézni a vasúti restikbe, egy szalontüdőre, rántott májra, etc. Azon hagyományos fogásokra, melyek generációk elméjébe ivódtak bele. Mást ne mondjak, gyerekkoromban is vasárnapi eset volt, ha lementünk a Kelenföldi pályaudvar restijébe. Szerényen éltünk, de jó volt élvezni azt, hogy étterembe ment az ember.

 

A hetvenes-nyolcvanas évek szerény kiszámíthatósága a családok döntő többségére jellemző volt. Vasárnap rántott hús, krumpli, házi sütemény, ahogy illik. Erről viccek, anekdoták hosszú sora emlékezik meg. Ám elmondható, hogy a családoktól nem volt idegen vasárnap körbeülni az asztalt. Vidéken persze nagyobb volt a gasztronómiai bőség, és hazudik az, aki letagadja a vidéki rokonok által nyújtott kerti zöldség és gyümölcs felemelő jelentőségét.

 A rendszerváltás azonban egyre jobban szétverte a szerény gasztronómiai átlagot, ugyanis felgyorsult az élet, kapkodóvá, bizonytalanná vált egyre inkább minden, rohanunk, kergetjük a szerencsénket, bekapunk egy hamburgert, vasárnap sincsen semmire idő. Kényszervállalkozások, magamutogatás, ami csak belefér.

 

A klasszikus éttermek helyét átvenni igyekeztek a „csúcs” gasztronómiai helyek, ám számomra ez teljesen idegen volt, mert a „menő” éttermek rendszeresen valami bűnözői hálózathoz kapcsolódtak. Ahogy vissza tudok emlékezni arra az időszakra, a szakmai csúcsot egyes szállodák tényleg jó éttermei jelentették, ám azok számomra – életkoromnál is fogva – elérhetetlen messzeségben voltak. Később ugyan megismertem annak főbb személyiségeit, sőt, néha beleestem a tervezett spórolás helyébe véletlenszerűen lépő lukulluszi lakomákba, de ez nem volt jellemző. Ám láttam, hogy van valami más is, mint amihez az átlagember hozzászokott.

 

Az életem mindennapjait azonban az olyan helyek határozták meg, mint mondjuk a Hold utcában található Tüköry étterem: csókakői kolbászleves, rántott sertésmáj, káposztasaláta, avagy csülök pékné módra…

Ahhoz, hogy az ember megtanuljon főzni, két út vezet: vagy ez lesz a hivatása, vagy kell egy konyha és sok szabadidő. Nekem egyik sors sem jutott, de anyai áldásként legalább az affinitásom megvolt hozzá. Ám felnőtt életem első lakásában ügyes kis konyhát alakítottunk ki, ahol majd mindent el lehetett készíteni, amihez nem kellett sütő, mert arra igaz nem volt hely. De arra vigyáztam, ha már készítettem valamit, akkor abba beleadjam a lelkemet, a szívemet. Nem mérgeztem meg magunkat soha.

 

Ahogyan normális méretű konyhában és technikai háttérrel rendelkeztem, már bepróbálkoztam kicsit összetettebb dolgokba is, így rendszeresen „publikáltam” is próbálkozásaimat. Pont úgy, mint sokan mások. Az egyes írások, fényképek, éttermek egymást túllicitáló leírása a jobbra sarkallottak, és ez természetes is. Ugyan tagadhatatlan, sokan kikiáltották magukat a gasztronómiai megváltónak, és eszetlen marhaságokat parancsoltak követni, de az a hobbiszakács, akinek volt valami ételfilozófiája, az különbséget tudott tenni lényeges és lényegtelen között. Kiugrottak jelentős gasztro bloggerek, tévés műsorok, ám konkrétan rám két hatás bírt erővel. Egyfelől a külföldi utak gasztronómiai élményei, másfelől a hazai tévécsatornák tényleg értékes főzős műsorai. A személyes élményt, és az elmesélés révén átvitten megélt hatások ötvözését át lehetett vinni a tányérra. Ugyanis rá kellett jönni, hogy az igazán jó gasztronómia nem a túlbonyolított, maníros főzés, alkotás, hanem a szívet melengető egyszerűségű ételkészítés.

 

Jelen cikkhez is mellékelek néhány képet az általam készített ételekről, melyek teljesen átlagosak, ehetőek, élvezhetőek, talán csak egy kicsit több időm volt, és jobban odafigyeltem, de hol vagyok én egy rendes nagymamától? A láthatatlan távolban. Ugyanis még nincsen saját jellemzőm, világom, világnézetem – mármint az ételek kapcsán.

 

A másik nagyon fontos dolog pedig az, hogy az étel készülhet akármiből, én nem érzek különbséget élmény tekintetében a zöldségek, húsok között. Persze, a vendéglátásnak vannak szigorú szabályai, és egy porvacsorára nem igazán illik odatenni egy rántott húst sertéscombból, de a mindennapokban ez kit érdekel?

 

Én 6-7 éve elhagytam a sertés húsokat, de bizonyos ételek elkészítéséhez nélkülözhetetlenek. Preferálom a vadakat, a kacsát, a marhát, és ezeknek is legjobb részét, de gyorsan le kell szögezni, nem lehet mindennap bélszínt enni. Nincsen értelme, ráadásul az étkezésben is érdemes megkülönböztetni a mindennapokat az ünnepektől. Akár tálalásban, akár az alapanyagokban. Habár erre sem innék mérget.

 

Nála a legfőbb rendezőelv már az, hogy az adott étel legyen a lehetőségekhez képest a legegészségesebb, legyen az étrend tényleg változatos. Főszabályként, hozzuk ki a legjobbat mindenből. És egy adott étel összecsapása, ehetetlenre rontása, és a tökéletes minőség elkészítése között nem nagy az időkülönbség. Egy dolog kell hozzá mindenképpen: odafigyelés. És ez a magatartás pont az, mely bármely emberi cselekedetet jellemeznie kellene. Sajnos a társadalom döntő hányada erre a szükségességre tesz leginkább magasról.

 

Én úgy vagyok a művészi igényű ételekkel, hogy havonta-kéthavonta egyszer nagyon igénylem azt. Öltönyben, egy nagyon jó étteremben. Ám ez az étterem azért ételeket szolgáljon fel, ne marketinget. Enni, étkezni szeretnék, nem „múzeumba” járni.

 

Nem értem azokat az éttermeket, akik egy nyomorult vadasból is 5 csillagot akarnak kipréselni. Egyszerűen nincsen értelme. És ha az adott hely étlapja csak ilyenekkel van tele, akkor az egészet akkor is megette a fene, ha a fanok beszavazzák állandóan az ország legjobb éttermei közé. A technológiai truvájok érdekesek, megtanulhatóak, de a mindennapokban érdektelenek. Amit én lényegesnek tartok, az az alapanyagok minősége, és az adott zöldség, hús, gyümölcs legszerethetőbb jellemzőinek kiemelése. Ugyanis élvezni jó az ételeket. Nem rossz dolog szépen tálalni, de mindennek van egy határa. Ugyanis jóízűen enni nem lehet olyan ételeket, melyeket a villámra sem tudok feltuszkolni. Meg kell maradni valahogy két lábbal a földön.

 

Azaz a jó gasztronómia élvezete, megalkotása mindenki számára adott. Csak oda kell állni a pult mögé, és dolgozni. Jó dolog megpillantani, kilesni az értékeket mások alkotásaiból, de jól esik a dicséret saját művünk miatt is. Erről szól a dolog. Ha ez nem lenne, lehet, mindent nyersen ennénk.

 

Egyszóval, tegye csak fel mindenki az alkotásának képeit, leírását a netre, ettől sem több, sem kevesebb nem lesz, csak azt látom, igénye van a jó gasztronómiára. És ez nem csak közösséget teremt, hanem az egyént is jobbá teszi. Ez mindenkinek jó.