Archive for szeptember, 2014

Az utazási irodák kedvenc célpontja Párizs, majd a Loire menti kastélyok láncolata. Sok magyar megfordult arrafelé, és nyilván kialakult mindenkiben egy kép. A kép, mely a képeslapokon jelenik meg és egy másik kép, mely a valóság. Az előbbi tétel minden esetben gyönyörűségesen gyönyörű, álomszép, mesebeli, etc.

Don Marcello csak úgy beesett, hiszen arra járt, és vétek lett volna kihagyni a második leginkább ismert kastélyt. Bevallom, nekem is örök ábrándom volt, élőben megcsodálni helyet. De nézzünk előbb egy kis történelmet, mert abban elhelyezvén lehet komolyan értékelni.

 

A jelenleg látható Chateau ősi elődjének történelme számomra a ködbe vész. A Cher folyón állt egy erődítés, melyből csak az un,. donjon, a kerek, bástyaszerű épületrész maradt meg. A többit elbontották a XVI. század elején. Chenonceau történelmét mindenki az azt birtokló hölgyekhez köti, ám az első dáma – Catherine Briconnet, nagy valószínűség szerint még a bontáshoz sem kezdhetett volna hozzá, ha férje, Thomas Bohier tábornok (lieutenant general) – ki XI. Lajos, VIII. Károly, XII. Lajos, és I. Ferenc szolgálata folytán jelentős vagyont szerzett, illetve gyarapított, nem vásárolta volna meg a régi erődítést. Említett úr nem is igazán katonai karrierjével tette lehetővé a beruházást, hanem pénzügyi vonalon tett uralkodói szolgálataival. Nem mellesleg 1497-től Tours polgármestere volt.

1512-ben a feleség nekilátott az építkezésnek, míg a férj elment egy kicsit háborúzni Itáliába, ahol 1523-ban el is hunyt.

 

XI. Lajos 1461-1483 között, VIII. Károly, a Nyájas, 1483-1498 között, XII. Lajos 1498-1515, míg I. Ferenc 1515-1547 között uralkodott. XI. Lajos a Valois-ház hatodik királya volt, és anyja, Anjou Mária nápolyi királyi hercegnő volt. Lajos – nem királyként, apja oldalán – még részt vehetett a százéves háborúban, mely egyébként 116 évig tartott. (1337-1453)

A fenti időszak alatti magyar történelemről keveset tud a közember, pontosabban szólva, nem tudja párhuzamba állítani a nyugati történelemmel. Nos, 1308-ban Károly Róbert került a magyar trónra, hiszen az Árpád-ház férfiágon nem öröklődött. III. András halálát követően egy sor vitatott legitimitású kiskirály uralkodott. Az eltelt hét év alatt vagy kilenc uralkodó zilálta szét országunkat.

Károly Róbert leányágon V. István dédunokája volt. Magyar királynak nevelték, az Anjou-ház európai jelentőségéről majd máskor teszek említést, de az is lehet, még ebben az írásban. Nos, utódja Nagy Lajos lett (1342-1382), kit leánya, Mária követett a trónon 1395-ig. 1385 és 1386 között II. Károly, nápolyi Anjou király került a magyar trónra. Ez egy igen érdekes történet, de maradjunk annyiban, hogy őt gyorsan követte Mária férje, Luxemburgi Zsigmond, aki 1387 és 1437 között, ötven évig volt magyar király. Nem mellesleg német-római császár. szerintem valahol ez lehetett a magyar királyság fénykora. Őt Habsburg és Jagelló királyok váltották, mire megérkezünk XI. Lajos francia király kortársához, Mátyás királyhoz (1440-1457). Őt hozzávetőlegesen ismeri majd mindenki. A mohácsi csatáig, azaz 1526-ig II. Ulászló és II. Lajos Jagelló királyok „uralkodtak.”

 

Azaz az angol-francia százéves háború az Anjou-ház magyar uralkodásától eltartott Mátyás királyig. Ez volt az az időszak, amikor a magyarra nem rontott rá a török. Luxemburgi Zsigmond ugyan jelentősebb hadjáratokat vezetett a török ellen, és kapott is irtózatos nagy pofont tőlük, de elmondható, hogy a magyar történelem a külső támadásoktól mentes volt a fenti időszakban.

Franciaországot a háború alatt pestisjárvány és a hadjáratok tizedelték. Jeanne d’Arc máglyahalála 1431-re esik, a százéves háborút csak az 1453-as béke zárta le. De magát a háborút csak az fordította meg a francia uralkodók javára, hogy az Arrasi egyezménnyel (1435) Burgundia a franciák oldalára állt, Párizst „visszaadta” a francia királynak. Ennek „csupán” azért van jelentősége, mert kevesen tudják, a francia királyoknak e korban legkevésbé sem Párizs volt a székhelye. A királyok a háború miatt állandóan mozogtak udvartartásukkal, mely igen másképpen nézhetett ki, mint ahogyan általában elképzelhetnénk.

XI. Lajos a százéves háború végén még őt támogató burgundiaiakkal remek csatákat vívott, és Merész Károly burgundiai herceg jelentősen megkeserítette az életét. A király és a herceg csatáiban a királyt svájci, míg a herceget itáliai zsoldosok támogatták. A taljánok azonban elhagyták Merész Károlyt, aki nem csak a csatát veszítette el, hanem életét is 1477-ben.

 

Lajos fia, a 13 éves (Nyájas) Károly nem volt valami jelentős király, azonban 1495-ben Nápoly királya lett. Az Anjou-ház 1481-ben kihalt, így jelentős európai kavalkád keletkezett Anjou, Maine és Provance birtoklásáért. A lotharingiai herceg, II. René, bejelentkezett a birtokokra, aki csak évekkel később mondott le utódlási akaratáról. Amikor e kérdés úgymond rendeződött, VIII. Károly itáliai hadjáratot szervezett, hiszen a Velencei Köztársaság, vagy Firenze, avagy Milano a kor legjelentősebb gazdaságai voltak.

Milano ura ekkor Lodovico Sforza, Firenzében Savonarola osztotta lapokat, és mindenki arra próbált játszani, hogy a franciák segedelmével bukik majd a pápa, avagy a Mediciek. Gondoljunk bele, ez a kor volt Michelangelo és Leonardo da Vinci nagy kora!

Érdekes, hogy a százéves háborút követően a francia királyok rend beszedték az országot, a királyság területét jelentősen növelték, de félreértés ne essék, az akkori határok messze nem egyeztek meg a maiakkal.

 

1491-ben előbb az orléans-i herceg, majd maga a király is megtámadta Itáliát. Őket a milanói herceg támogatta, így elfoglalták Firenzét is. Emlékeim szerint ekkor önthettek ágyút Michelangelo remek lovas szobrából, talán. A francia király, Károly nem foglalta el Rómát, csak megállt a kapuban, így a pápa kinevezte Szicília, Nápoly és Jeruzsálem királyává. Ez persze nem tetszett Velencének, így a milanói Sforza herceg átállt, létrehozták a Velencei Ligát.

VIII. Károly, a Nyájas, tehát formálisan sikeres itáliai hadjáratot vitt végbe, azonban semmit nem tudott megtartani, rossz poénként még a fejét is beverte Amboise kastélyában, és meghalt. De erről talán egy másik írásban kell beszámolni, főleg Leonardo da Vinci kapcsán.

 

Gondoljunk bele, amikor Károly beverte a fejét, nálunk már szétesett a királyság és minden magyar nagyúr a törökkel egyezkedett, hogyan kaparinthatná meg a koronát. II. Ulászló kormányzása talán nem volt a legsikeresebb történelmi kor.

Károly, a Nyájas, utódja XII. Lajos volt. De nem Károly fia, ugyanis a régi király minden gyermeke korán meghalt. Lajos orléans-is herceg volt, és természetesen Valois. Itáliai igényei zseniális történelmi szövevényekben keletkeztek. Milanóban korábban Sforza megbuktatta a Viscontiakat. Sforza egyszer ide állt, egyszer oda. A korábbi francia király tehát szembe került a Velencei Ligával, de Lajos maga mellé állította VI. Sándor pápa törvénytelen fiát, Cesare Borgiát és magát a pápát. Mivel Milánó elleni támadás volt a cél és a hercegség területi feldarabolása, Velence is hamar a francia uralkodó mellé állt.

 

Milano városát a szövetségesek elfoglalták, majd Lodovico Sforza visszafoglalta, de hamar elveszítette ismét. A Loire-menti kastélyok történelmébe tartozik majd, hogy ma is áll egy középkori vár, Loches, melynek rabja lehetett 1500 és 1508 között, haláláig Lodovico. Loches ma nagyon olyan, mint anno.

Már nem is kellene említeni, de Velence összeállt a pápai állammal és 1510-re kiszorították a franciákat Itáliából. 1513-ban elhunyt II. Gyula pápa, aki innentől nem tudta tovább finanszírozni Michelangelot. A pápa halála egy jelentős kor végét jelentette kulturális, művészeti szempontból.

XII Lajost 1515-ben érte utol a halál, utódja I. Ferenc lett, az igazi francia reneszánsz király. Érdekes, mennyit csúszott Itáliához képest a reneszánsz…

 

Itt kell tehát visszatérni Chenanceau építésére. Thomas Bohier végigszolgálta a királyokat, akár katonaként, akár pénzügyérként, és tette a dolgát. Felesége pedig 1513-ban, XII. Lajos halála előtt két évvel kezdte meg az átépítést. A Loire vidéke ekkor a királyi udvar legfőbb célpontjává vált, hiszen nyugalom és gazdagság uralta. Az arisztokraták folyamatosan egyesítették birtokaikat és hihetetlen építkezési lázba kezdtek. De egyelőre maradjunk csak ennél a Chateau-nál.

Thomas Bohier és Katherine Briconnet 1523-ban haltak meg. A király, azaz I. Ferenc valamilyen tartozás fejében megszerezte Chenanceau-t. A későbbi király, azaz II. Henrik, azt kegyencnőjének, Diane de Poitiersnek adta. Közben megtörtént a Mohácsi-csata. Itt meg építgették a kastélyt. de ebből nem azt a következtetést vonnám le, hogy bezzeg a franciák, hanem mit csináltunk mi, magyarok mintegy 100 évig? Ugyanis a francia király nem gyarmataiból gazdagodott meg. Azok a spanyolok voltak…

Diane de Poitiers építette a híd pillérjeit, és magát a hidat, melyre később Medici Katalin, II. Henrik özvegye építette a kétszintes épületszárnyat, mely a Chateau jellegzetességét adta. Diane de Poitiers ugyanis kegyvesztett lett és Chenonceau helyett Chaumont kastélyával kellett beérnie. Nos, az sem csúcsa.

 

Amikor Medici Katalin 1589-ben meghalt a közeli Blois-ban, nálunk a Rudolf király uralkodott. Ő volt az a magyar király, aki ellen Bocskai István az Oszmán Birodalom támogatásával vezetett felkelést. 1611-ben kezdődött a Habsburg-ház elleni harmincéves háború, melyet vallási köntösbe csavartak. De ezt előzte meg a tizenötéves háború (1591-1606), mely török részről Bécs megszerzéséért, míg keresztény részről a törökök kiszorításáért folyt. A Habsburgok oldalán harcolt az erdélyi, a havasalföldi és a moldvai fejedelem, a Német-római Birodalom és a pápai állam. Igaz, Buda még 1541-ben került oszmán kézre.

No, a kastély többi nagyasszonyát nem kívánom végigvenni, de úgy vélem, ez a Chateau valahogy a női szeszélyeknek kitett épület minden ízében, ahol még a kertek is az egymás elleni gyűlöletből fakadtak.

Franciaország európai nagyhatalommá vált, egyben „rátört” a reneszánsz, melyet kőbe kellett vésni, így a Loire mentén sorra nőttek ki a földből a kisebb és nagyobb paloták.

 

Nekem ugyan Chenonceau nem igazán tetszik, de azt elismerem, van benne valami igazi nagyvonalúság. A kastély használhatósága számomra igen kérdéses. Nagy valószínűség szerint minden napi munkálat külső épületekben mehetett végbe, ugyanis ez a kastély olyan, mint egy rendkívül exkluzív hotel, melyben csak elnöki lakosztályok vannak.

Sajnos Don Marcello ottjártakor igen rossz idő volt, és későre is járt, így a képek nem mutatnak valami jót, de az internet amúgy is tele van remekművekkel. Csak azt akartam bemutatni, hogyan, milyen közegben épülhetett meg egy ilyen l’art pour l’art kastély. Nem mellesleg mi, magyarok akkortájban mivel voltunk elfoglalva. Én azt gondolom, a Nyugat nagyon messze volt tőlünk.

Ha már Chamonix, Savoya, vagy Savoie, vagy Savoia, ahogy a népek külön-külön írják, akkor legyen egy kis gasztronómia, és legyen egy kis szubjektum, mi más.

Chamonix népszerűségét nyilván téli olimpiája határozta meg. Majd a tehetősek körében egyre felkapottabb lett, és telerakták nagyon régi épületek átalakításával létrehozott luxusszállókkal. Így tehát nehéz úgy belekóstolni a levegőbe, hogy az ember érzi, nem igazán az ő pénztárcájára szabták. De nem is ez a lényeg. Hanem az, mit is eszünk.

 

 

Vegyük akkor elő a sajtokat először. Gyengéim ezek a darabok. Pláne a hagyományosan híres Reblochon. Ha belebotlok, azonnal veszek egy „pötit”. A sajtok nem csak az étkezések konkrét fogásaként jelennek meg, hanem beleépülnek az ételekbe. Több olyan receptet láttam, és kóstoltam is, mely fő alkotórésze volt a sajt. A képeket úgy készítettem, hogy kicsemegézhetők az árak is, és mindenki maga döntse el, hogy az egyébként drága boltban kapható sajt idehaza milyen ellenértékkel bír. Egyet azonban le kell szögezni gyorsan. Magyarországon elvétve akad olyan minőségű sajt, mely ezekkel vetekedhet.

 

 

Kolbászok frontján szintén nagy kavalkád található. Nem is régen kezdtem beleszeretni ebbe az ízvilágba, mely alapvetően különbözik a magyar hagyományoktól. Először is, nem használnak paprikát. Zsír ugyan van benne rendesen, de számomra ez valamilyen más zsír, sokkal ehetőbb, kevésbé terhel meg.

A kolbászok nagyon húsosak, és változatosan fűszerezik őket. Sok zöldfűszer mellett a jó sok bors tetszik nekem. Az olaszok hasonló iskolát járnak be e téren, avatott ember veszi észre a különbséget.

 

 

A borok világa is eléggé vonzó. Két fajtát tudtam megkóstolni: az egyik egy különlegesen fűszeres Mondeuse, mely a Zweigeltet juttatta eszembe, és a Rousanne, mely igen savas, friss benyomást tett rám. Majd sommelier barátaim elmagyarázzák, ha olvassák e gondolatokat, mit kell tudni a helyi borokról.

Végül maga a vendéglátás. Az egyszerre francia és alpesi, és ez mindent visz. Kemény, nehéz ételek, telve ízekkel. Hús, sajt, zöldségek, sokszínűség. Rafinált, jó értelemben minden hájjal megkent pincérek, és tulajdonképpen értelmezhető árak.

Nem szeretem a síelést. Fiatalkoromban ugyan gyakoroltam egy darabig a Mátrában, de sem a közeg, sem az egész dolog nem vonzott. Majd valahogy a közelébe sem kerültem a téli sportoknak. Ám a hegyek és sziklák csodája, elérhetetlensége megfogott és nem is enged el azóta sem. Amikor kiszabadultunk a szocialista béklyóból, első utunk a Grossglockner felé vezetett. Spittal an der Drau elvarázslt, de a varázslatos panorámaút még inkább. Több autómmal is megmászattam a rengeteg kanyart. Később, ahogyan nyári túrákon bejártuk az Alpok osztrák részeit, váltani kellett, így Itália csodáiban gyönyörködtünk.

Ám adott volt egy ízben – még kislány koromban – hogy utunk Franciaország felé vezetett, és még csak sietni sem kellett. Átmentünk a Mont Blanc alagúton, és gyakorlatilag beestünk Chamonix világhírű síparadicsomába. Maga az alagút nem egy szenzáció, hacsak az áthaladási ellenérték nem az. Volt anno egy ronda tűzeset benne, így roppant elővigyázatosan engedik át az autókat „lyukon”, ami egyben az olasz-francia határ is.

 

 

Chamonix szép város, nagyon szép, kedves, bájos, és nem földi halandóknak tervezettek árai. Így megszálltunk egy „kukatárolóra néző” lyukban, de ott voltunk. Ugyanis a lényeg az volt, hogy valamilyen megmagyarázhatatlan okból, de fel kellett jutni a Mont Blanc csúcsának közelébe. Maga a Mont Blanc csúcsa 4807 méter magas.

 

Az ember alkotta szerkezetek segítségével három lépcsőben lehet megközelíteni a lehetetlent. Az első felvonó másodpercek alatt feljut olyan 2800 méterig, majd ott át kell szállni egy másik lélekvesztőbe, mely megint csak másodpercek alatt felemel az Aiguille du Midi 3842 méteres magasságába. A felvonó végállomásán még át lehet menni egy hídon egy másik sziklára, melynek belsejében érhető el lifttel a Piton Central terasz. Az az igazi 3842 méteres magasság. Oda építettek egy üvegkalickát, melynek az alja is üveg és az ember fia a „semmiben” állhat. Köszönöm szépen, kihagytam.

 

Maga a felvonó szuper. Beszáll vagy 25 ember egy kabinba és iszonyatos sebességgel megindul felfelé. Előbb bele a felhőkbe, majd azok fölé. Érdekes érzés. A nagyon gyors magasság változás miatt én konkrétan a rosszullét határára jutottam, ugyanis nem gondoltam rá, hogy olyan nehéz megmozdulni a jóval kevesebb oxigén mellett. Akklimatizálódni kell, nem rohangálni. Így tehát minden látogató le is ült csendben. A lefelé kabinra vagy 2 órát kell várni, így van idő nézelődni, és elmerengeni azon, milyen kicsi az ember.

Ugyanis a kisrepülők talán fel sem jönnek ilyen magasságban. A magán helikopterek kitörnek a felhőkből és szinte függőlegesen röpülnek a csúcs felé, majd megkerülik azt, és úgy viszik vissza a tehetős zarándokokat. Furcsa látvány az egész.

 

Olyan, mintha a felhőkre rá lehetne könyökölni. Vagy átlépdelni a paplanokon csúcsról csúcsra. Érdekes és gyönyörű élmény.

Ha valakinek van ideje és lehetősége, semmi esetre hagyja ki, mert nem nagyon lehet elfelejteni.