Ha már Chamonix, Savoya, vagy Savoie, vagy Savoia, ahogy a népek külön-külön írják, akkor legyen egy kis gasztronómia, és legyen egy kis szubjektum, mi más.

Chamonix népszerűségét nyilván téli olimpiája határozta meg. Majd a tehetősek körében egyre felkapottabb lett, és telerakták nagyon régi épületek átalakításával létrehozott luxusszállókkal. Így tehát nehéz úgy belekóstolni a levegőbe, hogy az ember érzi, nem igazán az ő pénztárcájára szabták. De nem is ez a lényeg. Hanem az, mit is eszünk.

Vegyük akkor elő a sajtokat először. Gyengéim ezek a darabok. Pláne a hagyományosan híres Reblochon. Ha belebotlok, azonnal veszek egy „pötit”. A sajtok nem csak az étkezések konkrét fogásaként jelennek meg, hanem beleépülnek az ételekbe. Több olyan receptet láttam, és kóstoltam is, mely fő alkotórésze volt a sajt. A képeket úgy készítettem, hogy kicsemegézhetők az árak is, és mindenki maga döntse el, hogy az egyébként drága boltban kapható sajt idehaza milyen ellenértékkel bír. Egyet azonban le kell szögezni gyorsan. Magyarországon elvétve akad olyan minőségű sajt, mely ezekkel vetekedhet.

Kolbászok frontján szintén nagy kavalkád található. Nem is régen kezdtem beleszeretni ebbe az ízvilágba, mely alapvetően különbözik a magyar hagyományoktól. Először is, nem használnak paprikát. Zsír ugyan van benne rendesen, de számomra ez valamilyen más zsír, sokkal ehetőbb, kevésbé terhel meg.

A kolbászok nagyon húsosak, és változatosan fűszerezik őket. Sok zöldfűszer mellett a jó sok bors tetszik nekem. Az olaszok hasonló iskolát járnak be e téren, avatott ember veszi észre a különbséget.

A borok világa is eléggé vonzó. Két fajtát tudtam megkóstolni: az egyik egy különlegesen fűszeres Mondeuse, mely a Zweigeltet juttatta eszembe, és a Rousanne, mely igen savas, friss benyomást tett rám. Majd sommelier barátaim elmagyarázzák, ha olvassák e gondolatokat, mit kell tudni a helyi borokról.

Végül maga a vendéglátás. Az egyszerre francia és alpesi, és ez mindent visz. Kemény, nehéz ételek, telve ízekkel. Hús, sajt, zöldségek, sokszínűség. Rafinált, jó értelemben minden hájjal megkent pincérek, és tulajdonképpen értelmezhető árak.

Nem szeretem a síelést. Fiatalkoromban ugyan gyakoroltam egy darabig a Mátrában, de sem a közeg, sem az egész dolog nem vonzott. Majd valahogy a közelébe sem kerültem a téli sportoknak. Ám a hegyek és sziklák csodája, elérhetetlensége megfogott és nem is enged el azóta sem. Amikor kiszabadultunk a szocialista béklyóból, első utunk a Grossglockner felé vezetett. Spittal an der Drau elvarázslt, de a varázslatos panorámaút még inkább. Több autómmal is megmászattam a rengeteg kanyart. Később, ahogyan nyári túrákon bejártuk az Alpok osztrák részeit, váltani kellett, így Itália csodáiban gyönyörködtünk.

Ám adott volt egy ízben – még kislány koromban – hogy utunk Franciaország felé vezetett, és még csak sietni sem kellett. Átmentünk a Mont Blanc alagúton, és gyakorlatilag beestünk Chamonix világhírű síparadicsomába. Maga az alagút nem egy szenzáció, hacsak az áthaladási ellenérték nem az. Volt anno egy ronda tűzeset benne, így roppant elővigyázatosan engedik át az autókat „lyukon”, ami egyben az olasz-francia határ is.

Chamonix szép város, nagyon szép, kedves, bájos, és nem földi halandóknak tervezettek árai. Így megszálltunk egy „kukatárolóra néző” lyukban, de ott voltunk. Ugyanis a lényeg az volt, hogy valamilyen megmagyarázhatatlan okból, de fel kellett jutni a Mont Blanc csúcsának közelébe. Maga a Mont Blanc csúcsa 4807 méter magas.

Az ember alkotta szerkezetek segítségével három lépcsőben lehet megközelíteni a lehetetlent. Az első felvonó másodpercek alatt feljut olyan 2800 méterig, majd ott át kell szállni egy másik lélekvesztőbe, mely megint csak másodpercek alatt felemel az Aiguille du Midi 3842 méteres magasságába. A felvonó végállomásán még át lehet menni egy hídon egy másik sziklára, melynek belsejében érhető el lifttel a Piton Central terasz. Az az igazi 3842 méteres magasság. Oda építettek egy üvegkalickát, melynek az alja is üveg és az ember fia a „semmiben” állhat. Köszönöm szépen, kihagytam.

Maga a felvonó szuper. Beszáll vagy 25 ember egy kabinba és iszonyatos sebességgel megindul felfelé. Előbb bele a felhőkbe, majd azok fölé. Érdekes érzés. A nagyon gyors magasság változás miatt én konkrétan a rosszullét határára jutottam, ugyanis nem gondoltam rá, hogy olyan nehéz megmozdulni a jóval kevesebb oxigén mellett. Akklimatizálódni kell, nem rohangálni. Így tehát minden látogató le is ült csendben. A lefelé kabinra vagy 2 órát kell várni, így van idő nézelődni, és elmerengeni azon, milyen kicsi az ember.

Ugyanis a kisrepülők talán fel sem jönnek ilyen magasságban. A magán helikopterek kitörnek a felhőkből és szinte függőlegesen röpülnek a csúcs felé, majd megkerülik azt, és úgy viszik vissza a tehetős zarándokokat. Furcsa látvány az egész.

Olyan, mintha a felhőkre rá lehetne könyökölni. Vagy átlépdelni a paplanokon csúcsról csúcsra. Érdekes és gyönyörű élmény.

Ha valakinek van ideje és lehetősége, semmi esetre hagyja ki, mert nem nagyon lehet elfelejteni.