Nos, ott hagytam abba a történetet, hogy lett volna igény a visszafordulásra, és reálisnak is éreztem azt, azonban szavazásra mégsem bocsátottam a kérdést. Ugyanis meccsjeggyel a zsebemben kettőt ér a szavazatom, mint gyerekes mamáké az új Alkotmányban. Illetve csak le kellett volna feküdni a sok száz km-rel a hátunk mögött. Konkrétan hullámzott velem az út, és ráadásul mindezt tette balra tarts módon…

 

Amikor kiderült, hogy nincsen szoba, azt hittem, hogy ezt nem lehet überelni, ám mégis lehetett. Ugyanis még Budapestről faxoltattam, hogy kocsival megyünk, biztosítsanak parkolóhelyet, ugyanis Liverpool belvárosi közismerten szűkös a parkolókban. Konkrétan nem lehet parkolni. A hotel parkolójában azonban már nem volt hely, és addig vonogatták a vállukat a recepción, hogy közöltem, akkor a Rover – a brit ipar legutolsó példánya – márpedig akkor ott fog éjszakázni a bejárat előtt. A Britannia Adelphi Hotel patinás épülete előtt, melyet minden Beatles és Liverpool rajongó ismer, vagy már hallott róla.

 

 

Ismerőseimtől kérdeztem előtte, hogy ki járt a szállodában, és aki jelentkezett, az csak annyit mondott, „old school hotel”. Többet senkiből sem lehetett kihúzni. Na, akkor kellett volna jobban erőlködnöm, vagy eleve lapozni a booking.com oldalon.

 

A fekete Rover megjelenése eleve viszolygással fogadta a helyieket, mivel a közeli Birmingham gyára 2005-ben olyan 6-8000 embert bocsátott el, miután a kormány nem volt hajlandó több pénzt pumpálni a BMW által magára hagyott márkába. Persze, 2006-ban már többe került a munkanélküli segély és az összes közkiadás, mintha megtartották volna a céget, a gyárat és a munkahelyeket. Az Opel cégbe mennyit is pumpált legutóbb a német állam?

 

Liverpool tehát fokozottan érzékeny a munkanélküliségre, így első látásra kifejezetten csóró a város, a lakosság, minden. Ám azért mégsem lehet ott hagyni a kocsit a bejárat előtt, így a doorman segített a hotel fala mellé állni úgy, hogy a rámpáról lehajtó autók még elférjenek mellettem. Ügyesen odanavigált tehát a tőlem balra eső fal mellé úgy, hogy a kilincsem hozzá ért a falhoz, majd magával megelégedve intett, hogy akkor kész, stop, ki lehet szállni. És tette ezt az intézményes jellel, hogy a jobb hüvelykujját felfelé mutatta. Én meg átmásztam az anyósülésen, a sebességváltón, a kéziféken, és kiszálltam a jobb oldali ajtón, amikor emberemnek leesett, hogy a magyar rendszámhoz bal oldali kormány dukál. Hja, a megszokás. Repkedett egy csokor sorry, majd feltettem neki a kérdés, akkor én most egy csendes helyen szeretném megvacsorázni.

 

Rosszkor, rossz helyen kérdeztem meg az eleve rossz kérdést. Ugyanis szombaton este az egész belváros üvölt, minden kocsma karaoke, így csak annyit mondtak, akkor inkább maradjak a hotelben.

 

A szállodai vacsorát most ellapoznám, mert ilyen koszt esetén bármelyik vidéki kocsmárost magukévá tennék a vendégek, ám csak került valami szoba, ahol álomra hajthattuk a fejünket.

 

 

Amikor szemügyre vettük a szobát, nem tudtuk, hogy sírjunk, vagy nevessünk, ám inkább sírtunk. Az egyébként ódon, klasszikus stílus mellé járt egy kontinentálisan egyszemélyes franciaágy. A szobában minden tükörrel borított, csak a plafon nem, habár az már azért valami lett volna. A fajban érdekes fülkék találhatóak, szintúgy tükör rengeteggel, és a legsutább laminált bútorlapokkal. Az egyik fülkében mosdókagyló, az elmaradhatatlan szingli csaptelepekkel. Vagy hideg, vagy forró, a kettő a szaniterben keveredik, ám azt nem lehet eldugaszolni. Egy másik fülke lazán értelmezett tea sarok, kétes tisztaságú és eredetű szervírozással. Ám a fürdőszoba még meglepőbb volt. Innen már képet sem merek feltenni. Egyébként tiszta kád, nem keverő csapteleppel. Egy csepeli panelből kidobott fésülködő asztalka – nem tudom, hogy kerülhetett idáig – és a szokásos csap, melyből kapsz hideget is és meleget is. Vagy ezt, vagy azt.

 

 

Amikor idehaza építkeztünk, akkor roppant anglománnak képzeltem magamat, és megpróbáltam tradicionális portékákat beszerezni a teás csészéktől a csapig mindent, ám álmomba sem jött elő, hogy a valódi cucc milyen. Ugyanis amikor az ember mondjuk Londonba utazik és megszáll, az valahogy egy kicsit kontinentális, legalábbis a vidéki Angliához képest.

 

Az éjszaka rosszul telt. Egy nagyobb levegővétel esetén valamelyikünk leesett az ágyról, amit úgy hidaltunk át, hogy ülve aludtunk, azaz néztük magunkat a tükrökben, mivel a szállodában is buli volt, lazán hajlani 4-ig…

 

Másnap megkaptuk a rendes szobánkat, mert kitalicskázták belőle a vendéget. Nagy, komoly ágyat kaptunk egy konkrétan röhejes fürdőszobával. Amikor belestünk, azt mondtuk, ez igen, márvány! Kicsit közelebbről azonban azt láttuk, hogy bútorlappal burkoltak mindent, melyre műanyag, márvány mintás fóliát ragasztottak. A földre pedig tisztíthatatlan szőnyegpadlót fektettek, mely alól nem távolították el az előző burkolatot, így olyan magas lett az egész, hogy az ajtót sem kinyitni, sem becsukni nem lehetett.

 

 

Az ablakokat nem lehetett kinyitni, mert az még a világháborús bombázásokban beragadhatott, vagy mifene, ám sikerült az ódon vasradiátorokkal olyan 30 fokos hőmérsékletet elérni. Nem fáztunk.

 

Egyébként a hotel építészetileg nagyon megragadó szépségű lenne – ha felújítanák és modernizálnák. A bálterme kifejezetten impozáns. Ám azt hiszem, soha többet nem foglalunk szobát ebben a hotelben. Pláne úgy, hogy más szurkolótársainknak is volt megragadó pillanata a személyzettel.

 

 

Mindegy, ami volt, az elmúlt, végül voltam katona is, és egy alkalommal Zalaegerszeg és Balaton között 3 napot, 2 éjszakát utaztunk egy marhavagonban hadgyakorlat címén. Akkor konkrétan egy lécen aludtam. Ehhez képest a Britannia Adelphi Hotel maga a mennyország.

 

Don Marcello

 

2 Responses to “Liverpool – Britannia Adelphi Hotel”