Amikor végigrohantam a Palazzo termein, már igen türelmetlen voltam. Monty Don zseniális BBC alkotásának képei, zenéje ott lüktettek az agyamban. Mozart Varázsfuvola nyitányát a rendező társította, de mennyire illik annak ellenére, hogy évszázadok választanak el tőle!

A jobbra lévő képen a palota egyik terméből elénk táruló látványt örökítettem meg, mely semmit nem ad vissza a kert élményéből, ám felsejlik, hogy valami nagyon átgondolt és ápolt valami fogadhat minket. A napfény sajnos délben kapott el, így a fényképezés szempontjából rosszabbkor nem is látogathattam volna be a kertet. A szinte tökéletesen felülről érkező napfény kifehérít mindent, így vártam, hátha halad egy kicsit nyugatra a nap, és hagy nekem is valami menekülő utat.

Kilépvén a palotából, egy árnyas, hűvös, magas fallal körülhatárolt térbe lép be a látogató. Előttünk egy barokk kút, a palazzo grottóiból ismert megoldásaival, mindent a szimmetria ural. Balra is egy lépcső, jobbra is. A falakat a ficus repens alkotta zöld lepel fedi. Csodálatos növény, idehaza nem láttam még soha, de vágyom rá. A kőfalra erős ágaival kapaszkodik, melyet dús levélzet fed összefüggően. Gyanítom, nálunk nem bírná ki a hideg telet.

A bal oldali lépcsősoron lépdeltem egyre lassulva. Már nem kellett sietni, hiszen ott voltam. A kezemmel végigsimogattam a “falat”, gyönyörködtem az mélyzöld környezetben. Ha felnéz az ember, szinte elnyomják a fák, a sövények, fogalma sincsen, mire számíthat a lépcsősor végén. Monty Don filmjéből tudtam, hogy egyszer, hirtelen bukkan elő egy opera díszletnek megfelelő homlokzat, melyet szobrok, szökőkutak szegélyeznek, de ebből még semmi nem volt érezhető.

 

Mindkét oldali lépcsősor ugyanoda vezetett. A két oldalról átölelő bokorsor és fakoronák alagútjából egyszer csak kiértem a vakító fényre. Az út végén ott várt a pompa, mely egyáltalán nem tűnt innen távolról elragadónak. A jobb oldali képen azonban létható egy kámforfa, melyet anno ültettek a bal kézre eső sarokban. Ha majd visszafelé nézünk, a kámforfa koronája eluralkodik az egész kerten, díszletként rejtvén el a mögötte levő eget. Ugyanis a fa hiányában sem igazán látszana a palazzo, hiszen annak szintje mélyebb, talán az ereszvonal lehet egy szintben a kerttel, de majd kiderül talán más képekből. egy a lényeg. Még tovább sem lépett az ember, máris csodás növények veszik körül. Való igaz, az arisztokraták nem csak a Lago di Como két partján vetekedtek egymással a különleges mikroklíma alatt meghonosított egzotikus növényekkel, ebből jutott a szépséges szigetre is bőséggel. Ha már azt mondtam a palotára, hogy neves építészek megoldása, és még nevesebb festők képei díszítik, mégsem kerített hatalmába hangulata, mert az ugyanis nincsen neki. A kert azonban az első métereken is jobbnál jobb megoldásokat nyújt.

 

 

A két oldalról kerülő lépcsősor vonala a murvás utat követően  folytatódik egy legszűkebb pontig, majd onnan ismét nyit és két oldalról kerüli meg a “díszletet”. A kerámia cserepekbe ültetett bukszusokat természetesen nem a szentlélek tartja a helyükön, rendes alapossággal, ám észrevehetetlenül drótozták ki a kövezethez.

A csodás építmény legtetején a Borromeo család címerállata, az egyszarvú látható. Körülötte antik szobrokra hajazó alkotások, nem is rossz arányokkal és kompozíciókkal.  A három szintre tagolt homlokzat alján vízesések zenéje hallatszik, mely az árnyékban remek felfrissülést hoz a forróságban szenvedő utazónak. A kagyló motívumok és falfülkék kialakítása szinte megegyezik a palota “barlangjainak” megoldásaival.  Mindenhol szimmetria, ám a túlzsúfolt látvány mégsem émelyítő. Mosolyt csal az arcomra, és tisztelem benne az iszonyatos emberi munkát.

 

A jobb oldali kép végre egy kis kéket is fest az égre, mert a jobb szélső lépcsősor árnyékába menekültem. Jól látható a kis medence a vízi növényekkel, a szökőkutakkal. A homlokzat tagolása is mélységben elemezhető. Ügyelt az építész, hogy minden oldalról arányos legyen. Az aprólékos építészi és kertészi kivitelezés miatt a zöld – fehér (szürke) – vörös színek nem lehetnek véletlenek. Ha nem is valamilyen jó értelemben vett nacionalizmus miatt – ámbátor ez sem állna messze az olaszoktól  - hanem a letisztultság miatt. A kert szinte átszövi a követ.

Hemzsegnek a szobrok az oszlopokon és lépcsőkön. A barokk stílus látványa mellett ez mégis inkább az antikvitást és a reneszánszot juttatja eszembe. Talán így is szándékoztak.

A hűvös víz permetje több fokkal hűtötte le a levegőt. Az alsó szint barlangjaiba szinte soha nem süt be a nap, hiszen kelet-nyugati irányban pont felette vonul el. A nedves, árnyékos helyen olyan vegetáció érzi jól magát, mely egy szinttel feljebb már talán képtelen lenne megélni.

De lépjünk feljebb a lépcsősoron.

 

A második szint árnyéka csodás hortenziát rejt a legyezőkagyló belsejében. Normandiában csodálatos példányokkal találkoztam. Ahogyan azonban keletre halad az ember, egyre ritkábban találkozik vele az ember, megváltozik a klíma. A Lago Maggiore klímája, a sok napsütés és az árnyékolt hely azonban tökéletessé tette a feltételeket jelen esetben.

A kép bal oldalán látható a lépcsősor kapu boltívén keresztül felfutó vonala, mely alulról építészeti megoldás, ám fentről egy festmény klasszikus kereteként szolgál.

Sajnos, szemmagasságban fotózván leginkább a szobrok hátsó felével találkozhatunk, de merre néznének a pufókok, ha nem arra, melyre érdemes. Minden szem észak – észak-nyugat felé tájol, hiszen a hegyvonulat ott adja a leghatásosabb hátteret.

A magasba kiemelt kert olyan mélységi tagolást ad, mely sokdimenzióssá teszi a képet. A távoli hegycsúcsok szinte karnyújtásnyira fekszenek, a párát kékké festi a tó vízén visszatükröződő napfény, ám az előtérben a kert zöldje mindent felülír.

Sokszor szül értelmes és értelmetlen vitákat, hogy a divatban a kék és zöld mennyire passzol egymáshoz. Nos, ha tanács kell, akkor forduljunk a természethez, de a bolti eladóhoz.

A kert legmagasabb pontja egy nyitott terasz, melyen végig lehet sétálni a legdélibb pontig, ahol leanderek között vetünk pillantást a mélybe.

Majd látni fogjunk, hogy a kert végén is természetes a szimmetria, és az olasz kertekre jellemző nyírott sövény teszi feszesebbé az összképet. Olyan hatása van az egésznek, mintha egy hajó tatján állnánk. A modern jachtok vége hasonlóan lapos, szépen kidolgozott, ahonnan csobbanni lehet a kellemes vízbe. Itt is olyan érzést kerít a hatalmába, mintha a kis kőkorlát mellett bármikor megállhat egy Riva motoros, melyből vakító fehér ruhában kiszáll egy pár, és leül hűsölni valamelyik fa árnyékába.

(A leanderek itt végre nem voltak tetvesek, mely jelenséggel oly gyakran találkozhatunk idehaza és Itáliában is.)

 

A kert keleti oldala az, melyre a legelső kép rámutatott. Most visszafelé fényképeztem ugyanaz, pontosabban csak majdnem ugyanazt, mert a távolság meglehetősen nagy, és a kert itt is tagolt hosszában is.

A formára nyírt növényzet talán egy kicsit idegennek hat – sokan nem is rajonganak érte – számomra mégis inkább játékosnak hat. A lenti terasz is szimmetriát vállal fel, melyet néhány növény megtör az oldalak határán. A pázsit zöldje sok figyelmet követel, de az is igaz, hogy nedvességet, csapadékot kap ezen az éghajlaton. Konkrétan gyakori az eső, még a legnagyobb forróság közepette is. A kertészek tudatosan választanak tömegében olyan virágokat, bokrokat, melyek bírják a fényt és a hőt, hiszen lehetetlen mindent egyenként kezelni. Például rózsákat nem is látni. Ha minden elvirágzás után végig kellene menni a bokrokon, ezer kéz sem lenne elegendő egy ilyen kertben. A gyönyörű szép, ám igénytelen növényekre még szép példákat találunk másutt.

 

Ennél a képnél végre választ kaphatok arra, mit takar ki a kámforfa. A puttó szinte a bejáratra mutat, ahol a lépcsősoron keresztül feljöttem a kert szintjére. A dús lombkoronák szinte tökéletesen elrejtik az épületet, így olyan érzése van a látogatónak, mintha kilépett volna a zsúfoltságból, és mindent maga mögött tudna.

A fenti két szobor diskurál egymással. Van mit megbeszélni, hiszen a látvány megunhatatlan. A távoli kőfejtő fehérsége alatt van Baveno és a kikötő, ahonnan indult a hajó. Bal kézre, a parton, klasszikus luxusszállodák sora található Stresa promenádján.

A nyűgös hőségben alig volt látogató a kertben, mely így élvezhető, akár személyesen, akár képekkel mesélve. Nem szeretném elképzelni, milyen lehet ez a tömegturizmus által átitatva.

 

A fenti két kép – azt hiszem – önmagáért beszél. A növényzet kialakítása néhol a tökéletes össze-visszaság káoszát mutatja, néha meg pedáns rend uralkodik.

 

Jól látható egyébként a cserepek kikötése is. A kőfalak mentén  vékony fekete csövek, öntözőcsövek találhatóak, melyek nyilvánvalóan kezelhetővé teszik a kertet. A lépcsősor peremén elhelyezkedő gömbformák feszessége milyen remek kontrasztot alkot a mögötte lévő fa lágyságával!

 

Még egy kép erejéig visszatérek a szobrokhoz. Korábban a jobb oldalról közelítettem meg a témát, most a bal következik. Innen nézve is mozgalmas a kép. Bizonyára mindegyik alaknak illene tudni a jelentését, mert nem hiszem, hogy csak úgy ötletszerűen vetették oda őket. Ha lesz még egyszer időm és lehetőségem, bizony utána kutatok a témának.

Addig is csak csodálom a szépséget. A nap ereje egyébként jól levehető a nyugati égbolt kifehéredésében. Remélem, lesz olyan eset, amikor tavasszal, vagy ősszel vehetem szemügyre a kertet, bizonyára minden más színben, árnyalatban fog tündökölni.

A kert lényege egyébként nem más, mint a rejtett zugok halmaza. Valahogy mindig el lehet bújni egy helyre, ahonnan minden belátható, ám engem nem lát senki. El tudom képzelni a korabeli fogadásokat, amikor a zenekar az alsó teraszon játszott, és a párok fel-alá sétáltak. A luxus csúcsa pedig a felső teraszon elfogyasztott vacsora lehetett.

 

Most érkeztünk el ahhoz  a ponthoz, amikor a látogató már kifelé halad a kertből. Az út a nyugati oldalon vezet az alsó szinten. Csalánvirágok ezer színben pompázó sorfala mellett ülhetünk le egy remek kávéra az árnyékos fal hűvösében, majd mehetünk vissza egy újabb körre, vagy juthatunk ki a kikötő felé. Én a biztonság kedvéért tettem még egy kört, visszamentem a kámforfához, memorizáltam elmémben minden illatot és színt. Végül csak jött értem a hajó és elindultam Stresa kikötőjébe, majd onnan vissza, hogy bejárjam egy másik nagyszerű kertjét a Borromeo családjának, de az egy más írás témája.

 

A hajóról remek kép tárul a megfigyelő szeme elé, és talán az is jobban el tudja képzelni a hely nagyszerűségét, aki csak ezen oldalon találkozott vele először.

A kert oldala kívülről is befuttatott, árkádokkal szegélyezett. Különböző pálmafajták uralják a sövény előtti teret. Talán érezhető a szédítő magasság lentről, a hajóból fotózván is. Ahogyan megkerüljük a szigetet nyugatról kelet felé, szépen kirajzolódik a szintek tagozódása. Ám ahogyan elölről csak 3-4 tagolás felismerhető, hátulról 10 szint számolható meg. Mindegyik gondosan kivitelezett, aprólékos munkával megépített.

A távolról befogott látvány összemossa a távolságot. Az oly messze lévő Baveno mögötti fehér sziklás rész szinte ráül az Isola Bella tetejére.

 

A fenti teraszról nem készítettem képet, csak ezt az egyet. Jól látható, hogy az egyszarvú uralja a teret és a magasságot. Mindenek felett áll, átvitt értelemben is jelképezve a család hatalmát.

Az alsó kép látványosan mutatja be, hogy a kis sziget még kisebb ékszerdobozként rejti a teraszokat és a szobrokat. a keleti oldalon jóval nagyobb a hely, így a kert sem lesz szimmetrikus, ellenben létrehoztak egy olyan rejtett részt, melybe a látogatók sem léphetnek be. Az valahol a hátam mögött található.

Monty Don azt mondta, nem először járt a kertben, de nem is utoljára. Ezt én is osztom. Mindenképpen beszámolok még remek kertekről, de az Isola Bella kiemelkedik mind közül bájával.

6 Responses to “Lago Maggiore – Isola Bella – a barokk kert”