Drága Paola néném!

Nagyon régen írtam Neked levelet, de tudod, nagy a család, sok a tennivaló, meg miegymás, egyszóval lusta voltam.

Érdeklődtél, mi van velünk, mi történik a szürke hétköznapokban, hát erre egyszerűen tudok válaszolni: folytatjuk kispolgári életünket. Amióta ugyanis nem megy a biznisz, mivel a családunktól átvette a maffia szerepet a kormány, meghúzzuk magunkat, csak az egészségünkre figyelünk. Maradék kis pénzünket beosztjuk, egyedül jó olíva olajra, és borra költünk.

Ám néha felüti a fejét a baj is nálunk, ugyanis a ránk nehezedő terhet az egyébként egyenes gerincünk sem bírja nagyon. A súly előbb Antonio csigolyáit roppantotta meg, műtét lett a vége, nem kellett volna azokat a pálinkás ládákat emelgetnie, majd jött Mamma Rosa, akit szike alá küldött az orvos, és így ment végig a családon.

Lemondtunk a borról is, is alávetettük magunkat a részben magán orvosi ellátásnak, hiszen a világon mindenki tudja, a magyar egészségügyi ellátást már zsarolni, lehúzni, fenyegetni sem lehet, itt inkább lábat vágnak, mint lábat mentenek.

Így került sor arra, hogy kedves keresztanyámat is befizettük egy MRI eljárásra. Kicsengettük a pénzt, egyébként vagy fél évet várhatott volna képalkotó eljárásra: mire kiderül a gerincsérv súlyossága, esetleg le is bénult volna. Amikor készen lett a lelet, az orvos azonnal befektette a beteget az osztályra, hiszen esély volt egy remek terápiával elkerülni a kést. És tudjuk, a kés veszélyes, alattomos szerszám, csendes, de biztos…

Így hát kifizettük a hazai minimálbérnek megfelelő díjat annak érdekében, hogy kapcson a beteg egy privát betegeknek tartott szobát, pontosabban annak a felét, ahol van egy rötyi és a zuhany is. Ugyanis az mégsem járja, hogy azokkal fekszik együtt a család egy tagja, akikkel szemben korábban biztosítási csalásokat követtünk el esetleg, avagy eladtuk nekik fél szemű madonnát, gipszből…

Ameddig a plebsz, a harmadik és negyedik szinten tobzódik a magyar OEP által finanszírozottan, addig a második emelet a fizetős magánbetegeké. Azoké, akiket a HVG egyik cikke szerint még valahogy le lehet venni egy kis zsetonra annak igéjével, hogy segítenek is rajtuk. (Hogy ez nekünk előbb nem jutott az eszünkbe!) A múlt héten leegyezettük tehát a szobát, az eljárást, és ki is fizettünk mindent, amit kértek. Ma reggel 10-kor megjelentünk, és kértük a bebocsátást a privát szobába. Na, innentől kezdve értettem meg Aldo barátomat, aki nem értette, hogy a felvett CHF jelzálogkölcsön miatt behajtók keresték meg, holott ő volt Szicília legrettegettebb behajtója. Amikor a hóhért akasztják.

Azt kérdezte a kis szőke a pultnál, hogy hol van a beutaló. Kicsaptuk az asztalra a számlával együtt, mely igazolta, hogy előre kifizettük a számlát. A szőke nem erre gondolt, hanem valami háziorvosi beutalóra. Mondtuk neki, hogy a háziorvos csak náthát képes gyógyítani és vérnyomást mérni, és a torkot is úgy nézi, hogy a fapálcikát az ember májáig tolja le. Őt így hagyjuk a ki a játékból, csak ne is emlegessük. A szőke közölte, nincsen beutaló, nincsen szoba. Erre nem készültem fel, a civil életben járatlan vagyok. Ugye egy ilyen beszólásra a viaduktról való véletlen leesés lett volna a válasz odahaza, de változunk, így felmentem az igazgatóhoz. Nem fogadott. Jött helyette egy ápolási igazgató. Ezt a titulust legalább ismertem: jó öreg Tito volt nálunk e poszt birtokosa. Eldöntötte, baseball ütő, kés, vagy pisztoly. Az elhelyezésről is ő gondoskodott, néha maga ásatta meg a kliens gödrét magával a beteggel.

Így alappal bíztam abban, hogy a klinika ápolási igazgatója is érti a dolgát, és lesz ágy, kórterem, etc. A tanúvédelemből ismertük ezeket a privát szobákat, jók azok. Ám keresztanyám közben a negyediken ácsorgott, és nem a privát szinten. Az igazgató rá is kérdezett, miért nem fekszik a „néni” a szobájában, kicsit megindult a kezem, a nyugdíjas pedagógus egy ezrednyi kis szarházit nevelt fel aktív életében, és egyet sem kaptak el! De egy donnát lenénizni nem kicsit zsenánt. Mert ugye lehet azt mondani, hogy „hölgy”, „asszony”, „kedves beteg”, etc, de nénizni?

Na mindegy, találkoztunk kis kórházi kergetőzést követően a másodikon, a tutti szoba előtt. Csakhogy a két ágyon már két lúzer feküdt, melyen a direttore igen meglepődött. Értem én ezt, olyan, mintha Tito az előre elkészített gödörben már egy másik, indifferens hullát talált volna. Mondtam is én, expeditive keressünk egy üres szobát, mert már unom a ténfergést egy olyan ellenérték fejében, melyért egy négycsillagos hotel lakosztályát is kinyitják a gyanútlan embernek.

Így akadtunk rá valami VIP szobára, mely üres volt. Azt gondoltam, itt most végre megnyugodhatunk, mindenki jó kezekben lesz, és mehetünk a dolgunkra. Be is ültünk a Lancia volánja mögé és elindultunk haza. Ám keresztanyám közben megkapta az ebédjét, ami ugyan nem lett volna baj, de kanalat, kést, villát nem adtak hozzá. Értem én, hogy utóbbi kettőt nem, mert becsületes helyeken és a cipőfűzőt és a nadrágszíjat is elveszik, de azért azt mégsem gondolhatták komolyan, hogy körösztanyám ki akarja ásni magát arról a klinikáról, ahová még bejutni sem volt könnyű. Így elmentem kanalat venni, de mégis meggondoltam magam, és elővettem régi behízelgő modoromat és halkan esedeztem egy étkészletért az ügyeletes nővérnél – a jogkövetkezményeket ismertetése mellett. Keresztanyám persze nem volt elégedett, hiszen a zöldborsólevesnek álcázott lábáztató víz és a Kaiser smarninak tűnő ágyáskavics nem volt rabok étkeztetésére sem elegendő. Fel is hívtam a klinika gazdasági igazgatóját, hogy a napi ötezerért szervírozott menüből tegyenek már félre egy mintát – kifizetem – de szeretném elvinni laborba, kielemezetni, az mán miből is van valójában. Ugyanis ennek birtokában úgy bizniszt csinálhatna a család.

De arra is rákérdeztem, hogy ha ellenértéket fizetek egy szolgáltatásért, akkor feltételezhető, hogy van is szolgáltatás. Kértem tehát, egy kockás papíron ugyan mutassák már be nekem a degusztációs menü sorát a hétre, mert sommelier segítségét szeretném igénybe venni, milyen gyártmányú ásványvizet kell fogyasztani eme remekek mellé.

Ekkor ért az arculcsapás, ha még nem lett volna sokkoló az egész. Úgy 14.30-kor bevitték a vacsorát és letették a szekrényre: két száraz zsömle és egy májkrém konzerv. előbb lemondtam a sommelier segítségét, majd kérettem az igazgatót. Ugyanis a menüsor nagyban hajazott az OEP menüre, melyet halál ellen szolgálnak fel a közkórházakban. Márpedig, ha az OEP fizeti ezt az undormányt, akkor miért vesznek le még napi ötezerre? Pont engem, a pénzéhes maffiózót!

Az igazgató értette a problémámat, és javasolta a reparációt, azonban ettől a szótól félek, nem érzem az orvosi beavatkozás szükségszerűségét, így inkább azt javasoltam, a nevem mellé a számítástechnikus illesszen egy orbitális méretű vörös felkiáltójelet, vagy konyhakést – mely a jelem volt az óvodában – vagy bármilyen elrettentésre alkalmas jelzést, mert nem kívánok még egyszer ebbe a folyóba lépni. A főigazgató erre ígéretet tett, és léphetett is a dologban, mert keresztanyám küldte is az SMS-t azonnal: az emelt szintű kaja bónusz lesz!

Válaszolta azt is, hogy örülünk az igazgatói segítségnek, és még az is lehet, hogy a kórismében felvett gyomorsav túltengés miatt ingyen gyomortükrözés is szóba jöhet. Nem tudom, erre mit lépett keresztanyám, nem beszéltem vele azóta, de többen jelezték, hogy egy emeleti kórteremből összecsomózott lepedőkön egy hálóinges hölgy mászott le, és futott el a Nyugati felé…

Egyszóval, drága Paola néném, zajlik az élet, de most mennem kell, mert a szomszédot kiengedték Ausztriában, ahol egy fatális bankautomata félreértés miatt lejegelték egy időre. És újrakezdi a műszakot idehaza…

Ölel szerető rokonod,

Marcello

4 Responses to “elfogott levél a honi kórházi állapotok csúcsáról”