Az márpedig úgy van, hogy a legkellemesebb utazások akkor jönnek össze, ha arra az ember nem is készül, és a feltételei sem adottak.

Egy csütörtök este kiderült, péntek reggel útnak kell indulni a napfényes San Marino köztársaságába, és mód, lehetőség lesz adózni kulturális, gasztronómiai élményeknek is. A szállodát csütörtök éjfél előtt lefoglaltuk, majd kevés alvást követően – Szlovénián át – legurultunk a nem éppen a szomszédban található törpe államba.

Szeretném kiemelni, hogy a Szlovén szakasz nyugodt és könnyed autózást biztosít, már amennyiben az ukrán és román kisbuszok odahaza maradnának, mert a közlekedési moráljuk, emberi habitusuk semmiképpen nem összeegyeztethető kulturált viselkedés szabályaival. Az úton – akár oda, akár vissza – állandó a rémület és a balesettől való félelemtől, és igen gyakran nem csak a rettegés a úr, hanem lehet is takarítani a roncsokat.

Érdekes volt látni, hogy a magyar teljes autópálya szakaszról eltűntek a turisták, nyaralni igyekvők, mely Olaszországban a legszembetűnőbb. A válság kézzel fogható, és ez az árakban lefelé nyomta a szintet, míg a szolgáltatások minőségében újra felfelé.

Nos, szállásunk egy Best Western konferenciahotel volt, mely a négy csillag alatt korrekt szolgáltatást nyújt, reális áron. A válság alatt az árakat még a duplájára tartották a hotelek, ám a csökkenő nyaraló és szakmai turizmus miatt jelentősen visszavettek az „arcból.” Hja, a szükség nagy úr…

San Marino érdekes hely. Gazdasági berendezkedését annak ellenére nem nagyon értem, hogy mindent elolvastam, elmeséltettem róla, de tény, hogy mindennek gazdája van, látszik a munka, a korrekt hozzáállás.

Maga a köztársasági élettér egy rendezett olasz város képét mutatja, míg San Marino, a „főváros”, a réges-régi, középkori, városfallal körülvett mag egy gyöngyszem. A falak tövében a kellemes számú vendég számára komfortos parkolókat alakítottak ki, ám fogalmam sincsen, mi lehetett itt a tömegturizmus korában. A boltok viszonylag érdekesek, ám a gagyi és a bóvli százalékos aránya itt is meghatározó. Ennek ellenére lehet nézelődni, és emléktárgyakat vásárolni az ízlésesség határain belül is.

San Marino „védelmét” a Monte Titano gerincén kialakított bástyaalkotja, melyet fallal kötöttek össze. Innen anno halálra lehetett dobálni a legkisebb kövekkel is az ellenséget, ám vajmi kevés lehetett az esélye annak, aki a függőleges sziklafal felől támadott, amikor a hely másik oldalán fekvő lankákon fel is lehetett sétálni. Meddig? Hát a városfalig, mert ott meg halálra nyilazták őket, és talán így adódhatott, hogy Európa legrégebbi köztársaság még mindig él és virul.

A falakon belüli városmag építészete – Itáliai mércével mérve, és szubjektív megítélésem szerint – igen átlagos, ám dicséri a helyieket, hogy középkori stílusok (román, gótikus, etc.) tisztelete még a sokkal később létesített épületeket is meghatározza, így San Marino értéke az egységes arculatban van.

Érdemes felmászni akár nap, mint nap a várfalak közé és a számtalan becsületes kisvendéglőben, akár valamelyik szálloda teraszán megvacsorázni, és közben legott bámulni az Appenninek vonulatát.

Azt gondolom, San Marino teljesen tökéletes egy hosszú hétvége eltöltésére, avagy bázisnak, egy-egy távolabbi kiruccanásra. Nem stresszes, nem tolakodó, nem zaklatott, csak úgy van…

Fel kell menni autóval, gyalog (???), vagy a felvonóval, le kell ülni egy padra, vagy egy étterem teraszára és úgy kell ülni, hogy az ember ne gondoljon semmire.

2 Responses to “San Marino”