Minden kommentár nélkül osztom meg a szövegeket annak érdekében, hogy a későbbiekben ide lehessen visszanyúlni adatokért:

A BÍRÓSÁG ÍTÉLETE (második tanács)

2018. szeptember 20.(*)

„Előzetes döntéshozatal – Fogyasztóvédelem – Tisztességtelen feltételek – 93/13/EGK irányelv – Hatály – Az 1. cikk (2) bekezdése – Kötelező érvényű törvényi vagy rendeleti rendelkezések – A 3. cikk (1) bekezdése – Az »egyedileg meg nem tárgyalt szerződési feltétel« fogalma – A szerződés megkötését követően a nemzeti jogalkotó beavatkozása folytán a szerződés részévé vált feltétel – A 4. cikk (2) bekezdése – Valamely feltétel világos és érthető megfogalmazása – A 6. cikk (1) bekezdése – Valamely feltétel tisztességtelen jellegének a nemzeti bíróság által hivatalból történő vizsgálata – Az eladó vagy szolgáltató, valamint a fogyasztó között létrejött, devizában nyilvántartott kölcsönszerződés”

A C‑51/17. sz. ügyben,

az EUMSZ 267. cikk alapján benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem tárgyában, amelyet a Fővárosi Ítélőtábla (Magyarország) a Bírósághoz 2017. február 1‑jén érkezett, 2017. január 17‑i határozatával terjesztett elő

az OTP Bank Nyrt.,

az OTP Faktoring Követeléskezelő Zrt.

és

Ilyés Teréz,

Kiss Emil

között folyamatban lévő eljárásban,

A BÍRÓSÁG (második tanács),

tagjai: M. Ilešič tanácselnök, A. Rosas, C. Toader, A. Prechal (előadó) és E. Jarašiūnas bírák,

főtanácsnok: E. Tanchev,

hivatalvezető: Illéssy I. tanácsos,

tekintettel az írásbeli szakaszra és a 2018. február 22‑i tárgyalásra,

figyelembe véve a következők által előterjesztett észrevételeket:

–        az OTP Bank Nyrt. és az OTP Faktoring Követeléskezelő Zrt. képviseletében Lendvai A. ügyvéd,

–        Ilyés T. és Kiss E. képviseletében Dantesz P. ügyvéd,

–        a magyar kormány képviseletében Fehér M. Z., meghatalmazotti minőségben,

–        a lengyel kormány képviseletében B. Majczyna, meghatalmazotti minőségben,

–        az Európai Bizottság képviseletében Tokár A. és A. Cleenewerck de Crayencour, meghatalmazotti minőségben,

a főtanácsnok indítványának a 2018. május 3‑i tárgyaláson történt meghallgatását követően,

meghozta a következő

Ítéletet

1        Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem a fogyasztókkal kötött szerződésekben alkalmazott tisztességtelen feltételekről szóló, 1993. április 5‑i 93/13/EGK tanácsi irányelv (HL 1993. L 95., 29. o.; magyar nyelvű különkiadás 15. fejezet, 2. kötet, 288. o.) 1. cikke (2) bekezdésének, 3. cikke (1) bekezdésének és 4. cikke (2) bekezdésének, valamint ezen irányelv melléklete 1. pontja i) alpontjának az értelmezésére vonatkozik.

2        E kérelmet az egyfelől az OTP Bank Nyrt. és az OTP Faktoring Követeléskezelő Zrt. (a továbbiakban együtt: OTP Bank), másfelől pedig Ilyés Teréz és Kiss Emil (a továbbiakban együtt: kölcsönfelvevők) között egy svájci frankban (CHF) nyilvántartott, forintban (HUF) folyósított és törlesztett kölcsönre vonatkozó szerződésben foglalt bizonyos feltételek tisztességtelenségének megállapítása iránti kérelem tárgyában folyamatban lévő jogvita keretében terjesztették elő.

Jogi háttér

Az uniós jog

3        A 93/13 irányelv tizenharmadik preambulumbekezdése értelmében:

„mivel a tagállamoknak azok a törvényi vagy rendeleti rendelkezései, amelyek közvetve vagy közvetlenül meghatározzák a fogyasztói szerződések feltételeit, vélhetően nem tartalmaznak tisztességtelen feltételeket; mivel ezért nem tűnik szükségesnek, hogy alárendeljék ennek az irányelvnek azokat a feltételeket, amelyek kötelező érvényű törvényi vagy rendeleti rendelkezéseket, valamint olyan nemzetközi egyezmények alapelveit vagy rendelkezéseit tükrözik, amely egyezményeknek a tagállamok vagy [az Európai Unió] aláíró felei; mivel ebben a vonatkozásban az 1. cikk (2) bekezdésében szereplő »kötelező törvényi vagy rendeleti rendelkezések« kifejezés azokat a szabályokat is lefedi, amelyeket a jogszabály szerint akkor kell alkalmazni a szerződő felek között, ha ők másban nem állapodtak meg”.

4        Ezen irányelv 1. cikkének (2) bekezdése így rendelkezik:

„Azok a feltételek, amelyek kötelező érvényű törvényi vagy rendeleti rendelkezéseket, valamint olyan nemzetközi egyezmények alapelveit vagy rendelkezéseit tükrözik, amely egyezményeknek a tagállamok vagy [az Unió] aláíró [helyesen: aláírói], különösen a fuvarozás területén, nem tartoznak az ebben az irányelvben előírt rendelkezések hatálya alá.”

5        Az említett irányelv 3. cikkének szövege a következő:

„(1)      Egyedileg meg nem tárgyalt szerződési feltétel abban az esetben tekintendő tisztességtelen feltételnek, ha a jóhiszeműség követelményével ellentétben a felek szerződésből eredő jogaiban és kötelezettségeiben jelentős egyenlőtlenséget idéz elő a fogyasztó kárára.

(2)      Egy szerződési feltétel minden olyan esetben egyedileg meg nem tárgyalt feltételnek tekintendő, ha azt már előzetesen megfogalmazták, és ezért a fogyasztó nem tudta annak tartalmát befolyásolni, különösen az előzetesen kidolgozott szabványszerződések esetében.

[…]

(3)      A melléklet tartalmazza azoknak a feltételeknek a jelzésszerű és nem teljes felsorolását, amelyek tisztességtelennek tekinthetők.”

6        Ugyanezen irányelv 4. cikke értelmében:

„(1)      A 7. cikk sérelme nélkül, egy szerződési feltétel tisztességtelen jellegét azon áruk vagy szolgáltatások természetének a figyelembevételével kell megítélni, amelyekre vonatkozóan a szerződést kötötték, és hivatkozással a szerződés megkötésének időpontjában az akkor fennálló összes körülményre, amely a szerződés megkötését kísérte, valamint a szerződés minden egyéb feltételére, vagy egy olyan másik szerződés feltételeire, amelytől e szerződés függ. [Helyesen: Valamely szerződési feltétel tisztességtelen voltát – a 7. cikk sérelme nélkül – a szerződéskötés időpontjában, a szerződés tárgyát képező áru vagy szolgáltatás természetének, a szerződéskötés valamennyi körülményének, továbbá e szerződés vagy más olyan szerződés összes többi feltételének figyelembevételével kell megítélni, amelytől e szerződés függ.]

(2)      A feltételek tisztességtelen jellegének megítélése nem vonatkozik sem a szerződés elsődleges tárgyának a meghatározására, sem pedig az ár vagy díjazás megfelelésére az ellenértékként szállított áruval vagy nyújtott szolgáltatással, amennyiben ezek a feltételek világosak és érthetőek.”

7        A 93/13 irányelv 6. cikkének (1) bekezdése így rendelkezik:

„A tagállamok előírják, hogy fogyasztókkal kötött szerződésekben az eladó vagy szolgáltató által alkalmazott tisztességtelen feltételek a saját nemzeti jogszabályok rendelkezései szerint nem jelentenek kötelezettséget a fogyasztóra nézve, és ha a szerződés a tisztességtelen feltételek kihagyásával is teljesíthető, a szerződés változatlan feltételekkel továbbra is köti a feleket.”

8        Ezen irányelv 7. cikke (1) bekezdésének szövege a következő:

„A tagállamok a fogyasztók és a szakmai versenytársak érdekében gondoskodnak arról, hogy megfelelő és hatékony eszközök álljanak rendelkezésre ahhoz, hogy megszüntessék az eladók vagy szolgáltatók fogyasztókkal kötött szerződéseiben a tisztességtelen feltételek alkalmazását.”

9        A 93/13 irányelvnek „A 3. cikk (3) bekezdésében említett feltételek” című melléklete tartalmazza az 1. pont i) alpontját, amelynek szövege a következő:

„Azok a feltételek, amelyek tárgya vagy hatása az, hogy:

[…]

i)      a fogyasztót visszavonhatatlanul kötelezik olyan feltételek vonatkozásában, amelyek alapos megismerésére nem volt tényleges lehetősége a szerződés megkötése előtt”.

A magyar jog

A hitelintézetekről szóló törvény

10      A hitelintézetekről és a pénzügyi vállalkozásokról szóló 1996. évi CXII. törvény 203. §‑a értelmében:

„(1)      A pénzügyi intézmény egyértelműen és közérthetően köteles ügyfeleit, illetve jövőbeni ügyfeleit a pénzügyi intézmény által nyújtott szolgáltatások igénybevételének feltételeiről, valamint e feltételek módosulásáról tájékoztatni.

[…]

(6)      Olyan lakossági ügyféllel kötött szerződés esetén, amely devizahitel nyújtására irányul, illetőleg ingatlanra kikötött vételi jogot tartalmaz, a pénzügyi intézménynek fel kell tárnia a szerződéses ügyletben az ügyfelet érintő kockázatot, amelynek tudomásulvételét az ügyfél aláírásával igazolja.”

A DH 1 törvény

11      A Kúriának a pénzügyi intézmények fogyasztói kölcsönszerződéseire vonatkozó jogegységi határozatával kapcsolatos egyes kérdések rendezéséről szóló 2014. évi XXXVIII. törvény (a továbbiakban: DH 1 törvény) 1. §‑ának (1) bekezdése szerint:

„E törvény hatálya a 2004. május 1. napja és az e törvény hatálybalépésének napja között kötött fogyasztói kölcsönszerződésre terjed ki. E törvény alkalmazásában fogyasztói kölcsönszerződésnek minősül a pénzügyi intézmény és a fogyasztó között létrejött devizaalapú (devizában nyilvántartott vagy devizában nyújtott és forintban törlesztett) vagy forintalapú hitel‑ vagy kölcsönszerződés, pénzügyi lízingszerződés, ha annak részévé a 3. § (1) bekezdése vagy a 4. § (1) bekezdése szerinti kikötést is tartalmazó általános szerződési feltétel vagy egyedileg meg nem tárgyalt szerződési feltétel vált.”

12      E törvény 3. §‑ának (1), (2) és (5) bekezdése szerint:

„(1)      A fogyasztói kölcsönszerződésben – az egyedileg megtárgyalt szerződési feltétel kivételével – semmis az a kikötés, amely szerint a pénzügyi intézmény a kölcsön‑, illetve a lízingtárgy megvásárlásához nyújtott finanszírozási összeg folyósítására a vételi, a tartozás törlesztésére pedig az eladási vagy egyébként a folyósításkor meghatározott árfolyamtól eltérő típusú árfolyam alkalmazását rendeli.

(2)      Az (1) bekezdés szerinti semmis kikötés helyébe – a (3) bekezdésben meghatározott kivétellel – mind a folyósítás, mind pedig a törlesztés (ide értve a törlesztőrészlet és a devizában megállapított bármilyen költség, díj vagy jutalék fizetését) tekintetében a Magyar Nemzeti Bank hivatalos devizaárfolyamának alkalmazására irányuló rendelkezés lép.

[…]

(5)      A pénzügyi intézménynek a fogyasztóval külön törvényben meghatározott módon kell elszámolnia.”

13      Az említett törvény 4. §‑a a következőképpen rendelkezik:

„(1)      Az egyoldalú szerződésmódosítás lehetőségét tartalmazó fogyasztói kölcsönszerződés vonatkozásában vélelmezni kell, hogy tisztességtelen az annak részét képező egyoldalú kamatemelést, költségemelést, díjemelést lehetővé tevő szerződéses kikötés – az egyedileg megtárgyalt feltétel kivételével – […].

(2)      Az (1) bekezdés szerinti szerződéses kikötés semmis, ha a pénzügyi intézmény […] nem kezdeményezte a polgári peres eljárás lefolytatását, vagy a bíróság a keresetet elutasítja vagy a pert megszünteti, kivéve ha a szerződéses kikötés esetében a […] peres eljárás megindításának lehet helye, de az eljárás nem került megindításra, vagy az eljárás megindításra került, de a bíróság nem állapította meg a (2a) bekezdés szerint a szerződéses kikötés semmisségét.

(2a)      Az (1) bekezdés szerinti szerződéses kikötés semmis, ha a bíróság annak semmisségét az elszámolásról szóló külön törvény alapján a Felügyelet által indított közérdekű keresettel indított perben megállapította.

(3)      A (2) és a (2a) bekezdésben foglalt esetben a pénzügyi intézménynek a fogyasztóval külön törvény szerint meghatározott módon kell elszámolnia.”

A DH 2 törvény

14      Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, hogy a Kúriának a pénzügyi intézmények fogyasztói kölcsönszerződéseire vonatkozó jogegységi határozatával kapcsolatos egyes kérdések rendezéséről szóló 2014. évi XXXVIII. törvényben rögzített elszámolás szabályairól és egyes egyéb rendelkezésekről szóló 2014. évi XL. törvény (a továbbiakban: DH2 törvény) elfogadásával a magyar jogalkotó többek között arra kötelezte a hitelintézeteket, hogy pénzügyi szempontból elszámolás útján orvosolják a tisztességtelen feltételek alapján e hitelintézetek által a fogyasztó hátrányára jogosulatlanul megszerzett előnyöket.

A DH 3 törvény

15      Az egyes fogyasztói kölcsönszerződések devizanemének módosulásával és a kamatszabályokkal kapcsolatos kérdések rendezéséről szóló 2014. évi LXXVII. törvény (a továbbiakban: DH 3 törvény) 3. §‑ának (1) bekezdése szerint:

„A fogyasztói kölcsönszerződés az e törvényben meghatározottak szerint a törvény erejénél fogva módosul.”

16      E törvény 10. §‑a a következőképpen rendelkezik:

„A deviza vagy devizaalapú fogyasztói jelzálogkölcsön‑szerződés tekintetében jogosult pénzügyi intézmény [a DH 2 törvény] szerinti elszámolási kötelezettsége teljesítésének határidejéig köteles a deviza vagy devizaalapú fogyasztói jelzálogkölcsön‑szerződés alapján fennálló vagy az abból eredő teljes, [a DH 2 törvény] alapján teljesített elszámolás alapján megállapított tartozást – ideértve a devizában felszámított kamatot, díjat, jutalékot és költséget is – a fordulónappal az adott devizanem

a)      2014. június 16. napja és 2014. november 7. napja közötti időszakban [a Magyar Nemzeti Bank] által hivatalosan jegyzett devizaárfolyamainak átlaga vagy

b)      2014. november 7. napján [a Magyar Nemzeti Bank] által hivatalosan jegyzett devizaárfolyama

közül a fogyasztó számára kedvezőbb devizaárfolyamon forintkövetelésre átváltani.”

Az alapeljárás és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések

17      A felperesek 2008. február 15‑én az ELLA Első Lakáshitel Kereskedelmi Bank Zrt.‑vel, az OTP Bank jogelődjével svájci frankban nyilvántartott, de forintban folyósított és törlesztett kölcsönre vonatkozó szerződést (a továbbiakban: a szóban forgó kölcsönszerződés) kötöttek. E kölcsönszerződést, amelyet önálló zálogjog biztosított, az ekkor irányadó árfolyam alapján vették e devizában nyilvántartásba. A kölcsönszerződésben olyan feltételek szerepeltek, amelyek egyrészt eltérést írtak elő a kölcsön folyósítására és annak törlesztésére alkalmazandó árfolyamot illetően, vagyis az előbbi esetben az OTP Bank és annak jogelődje által alkalmazott vételi árfolyam, az utóbbi esetben az általa alkalmazott eladási árfolyam között (a továbbiakban: árfolyamrés), másrészt pedig olyan egyoldalú szerződésmódosítási jogot biztosítottak a kölcsönadónak, amely lehetővé tette számára a kamatok, díjak és költségek emelését (a továbbiakban: egyoldalú szerződésmódosítási jog).

18      A szóban forgó kölcsönszerződés 4.7.1. pontja akként rendelkezett, hogy „[a]z [a]dós az őt terhelő, a [k]ölcsön devizanemében meghatározott fizetési kötelezettségeket azok forint ellenértékének [az OTP Bank] […] jelen [k]ölcsönhöz kapcsolódó forint hitelelszámolási számlájára történő átutalásával köteles teljesíteni. A fizetési kötelezettségét az [a]dós legkésőbb a tartozás esedékességének napján érvényes, a [h]itelező által az adott devizanemre meghatározott és az Üzletszabályzatban rögzítettek szerint közzétett devizaeladási árfolyamon köteles teljesíteni úgy, hogy a forint ellenérték legkésőbb az esedékesség napján a fenti számlán rendelkezésre álljon. A [h]itelező az esedékesség napján a jelen pontban meghatározott árfolyamon átszámítja az [a]dós nyilvántartási devizanemben meghatározott fizetési kötelezettségeit forintra, és ezen összeggel megterheli a forint hitelelszámolási számlát. […]”

19      A szóban forgó kölcsönszerződés „Kockázatfeltáró nyilatkozat” című 10. pontjának szövege a következő volt:

„[a] [k]ölcsön kockázataival kapcsolatban az [a]dós kijelenti, hogy az erre vonatkozó, [h]itelező által részére nyújtott részletes tájékoztatást megismerte, megértette, a devizahitel igénybevételével együtt járó és kizárólagosan őt terhelő kockázatokkal tisztában van. Tudomása van különösen azon árfolyamkockázatról, hogy a futamidő alatt a forintnak a svájci frankhoz viszonyított árfolyamának kedvezőtlen változása (azaz a folyósításkor érvényes árfolyamhoz képest a forint árfolyamának gyengülése) esetén a devizában megállapított törlesztőrészletek forintban fizetendő ellenértéke akár jelentős mértékben is emelkedhet. Jelen szerződés aláírásával [a]dós tudomásul veszi, hogy ezen kockázat vagyoni kihatásait teljes mértékben ő viseli. Kijelenti továbbá, hogy az árfolyamkockázatból adódó lehetséges hatásokat alapos megfontolás tárgyává tette, és a kockázatot fizetőképességének és vagyoni helyzetének megfelelően mérlegelve vállalta, a [b]ankkal szemben igényt az árfolyamkockázatból eredően nem érvényesít”.

20      A felperesek 2013. május 16‑án a szóban forgó kölcsönszerződés érvénytelenségének megállapítása iránti keresettel fordultak a Fővárosi Törvényszékhez, többek között azon az alapon, hogy mivel a szóban forgó szerződési feltétel megfogalmazása nem világos és érthető, nem tudták felmérni az árfolyamkockázat mértékét.

21      Másfelől az OTP Bank 2013. július 22‑én felmondta az említett szerződést amiatt, hogy a kölcsönfelvevők azt nem teljesítették.

22      Az OTP Bank szerint a jogelődje teljes mértékben eleget tett az árfolyamkockázattal kapcsolatos tájékoztatási kötelezettségének, összhangban a hitelintézetekről szóló törvény 203. §‑ában előírt kötelezettségekkel.

23      A Fővárosi Törvényszék 2016. március 11‑i határozatában helyt adott a kölcsönfelvevők keresetének. Megállapította először is, hogy a devizában nyilvántartott kölcsönszerződés megkötése a szerződéskötés időpontjában a forintban nyilvántartott szerződéshez képest kedvezőbb és olcsóbb volt. Másodszor, az OTP Banknak a lappangó pénzügyi válságra tekintettel tudnia kellett volna, hogy a svájci frank mint menekülő deviza árfolyama jelentős kockázatokkal jár, az OTP Bank azonban erről semmilyen tájékoztatást nem nyújtott a kölcsönfelvevőknek. Ezenkívül az árfolyamkockázatra vonatkozó szerződési feltétel megfogalmazása nem volt világos és érthető. E bíróság úgy határozott, hogy a kölcsönfelvevők fennmaradó tartozását forintra váltja át, mintha a szóban forgó kölcsönszerződést e pénznemben kötötték volna meg.

24      Az OTP Bank e határozatot megfellebbezte a kérdést előterjesztő bíróság, a Fővárosi Ítélőtábla előtt azon az alapon, hogy az elsőfokú bíróság nem vette figyelembe azokat a magyar jogszabályi rendelkezéseket, amelyek a kölcsönfelvevők keresetének benyújtását követően léptek hatályba, így különösen a DH 2 törvényben foglalt rendelkezéseket, valamint az e rendelkezésekben előírt azon eljárási követelményeket, amelyeket a devizában nyilvántartott kölcsönszerződéssel kapcsolatos eljárásban felperesként eljáró fogyasztónak tiszteletben kell tartania.

25      A kölcsönfelvevők ezzel szemben a Fővárosi Törvényszék határozatának helybenhagyását kérik. Álláspontjuk szerint a DH 1 törvény 3. §‑ának (1) bekezdése és 4. §‑ának (1) bekezdése főszabály szerint tisztességtelennek minősít minden olyan feltételt, amely akár árfolyamrést, akár egyoldalú szerződésmódosítási jogot tartalmaz, míg a szerződés egyéb feltételei, így különösen az árfolyamkockázattal kapcsolatos tájékoztatásra vonatkozó feltételek nem tartoznak e rendelkezések hatálya alá, és azokat esetről esetre kell értékelni.

26      A kérdést előterjesztő bíróság emlékeztet arra, hogy a DH 1 törvényt egyrészt a Kúria 2/2014. sz. polgári jogegységi határozatát (a Magyar Közlöny 2014. évi 91. száma, 10975. o.), másrészt pedig a 2014. április 30‑i Kásler és Káslerné Rábai ítéletet (C‑26/13, EU:C:2014:282) követően fogadták el. E törvény 3. §‑ának (1) bekezdése akként rendelkezik, hogy a fogyasztói kölcsönszerződésben semmis az árfolyamrésre vonatkozó, egyedileg meg nem tárgyalt feltétel. Az említett törvény előírja, hogy az ilyen feltétel helyébe visszaható hatállyal a Magyar Nemzeti Bank által az érintett deviza vonatkozásában meghatározott hivatalos árfolyam alkalmazására irányuló rendelkezés lép.

27      Másfelől az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, hogy az előző pontban említett határozatban a Kúria kimondta, hogy „[a] deviza alapú fogyasztói kölcsönszerződés azon rendelkezése, amely szerint az árfolyamkockázatot – a kedvezőbb kamatmérték ellenében – korlátozás nélkül a fogyasztó viseli, a főszolgáltatás körébe tartozó szerződéses rendelkezés, amelynek a tisztességtelensége főszabályként nem vizsgálható. E rendelkezés tisztességtelensége csak akkor vizsgálható és állapítható meg, ha az általánosan tájékozott, észszerűen figyelmes és körültekintő átlagos fogyasztó […] számára annak tartalma a szerződéskötéskor – figyelemmel a szerződés szövegére, valamint a pénzügyi intézménytől kapott tájékoztatásra is – nem volt világos, nem volt érthető. Ha a pénzügyi intézménytől kapott nem megfelelő tájékoztatás vagy a tájékoztatás elmaradása folytán a fogyasztó alappal gondolhatta úgy, hogy az árfolyamkockázat nem valós, vagy az őt csak korlátozott mértékben terheli, a szerződésnek az árfolyamkockázatra vonatkozó rendelkezése tisztességtelen, aminek következtében a szerződés részlegesen, vagy teljesen érvénytelen”.

28      Ezt követően a magyar jogalkotó a DH 2 törvény elfogadásával arra kötelezte a hitelintézeteket, hogy elszámolás útján rendezzék a DH 1 törvény 3. és 4. §‑a szerinti tisztességtelen feltételek alapján jogosulatlanul beszedett összegeket. A DH 3 törvény pedig előírta, hogy az érintett kölcsönöket a 10. §‑ában meghatározott árfolyam szerint véglegesen forintra kell átváltani annak érdekében, hogy kiküszöböljék a jövőbeli változásokból eredő kockázatokat.

29      A kérdést előterjesztő bíróság kiemeli, hogy a DH 1 törvényhez és a DH 3 törvényhez hasonló törvények elfogadásával a magyar jogalkotó a tömegesen előforduló, devizában nyilvántartott kölcsönszerződések megkötéséből eredő problémát próbálta orvosolni, többek között azáltal, hogy megszünteti az árfolyamrést, és a Magyar Nemzeti Bank által meghatározott árfolyam alkalmazását írja elő. Ugyanakkor e bíróság jelzi, hogy még ha ez utóbbi árfolyam a fogyasztóra nézve kedvezőbb is a kölcsönszerződésben előírt árfolyamhoz képest, ez nem változtat azon, hogy továbbra is a kölcsönfelvevő viseli annak kockázatát, ha a devizának a törlesztés pénzneméhez viszonyított árfolyama e deviza erősödése vagy a nemzeti fizetőeszköz leértékelődése esetén ingadozik.

30      Ugyanakkor egyrészt, a szerződési feltételeknek a nemzeti jogszabályokban előírt rendelkezésekkel történő ilyen helyettesítése a kérdést előterjesztő bíróság szerint azzal a következménnyel járhat, hogy e kikötések már nem tartoznak a 93/13 irányelv hatálya alá, mivel nem minősülnek az ezen irányelv értelmében vett, „egyedileg meg nem tárgyalt szerződési feltételeknek”. Másrészt, ha e kikötéseket az említett irányelv értelmében vett „szerződési feltételeknek” kellene minősíteni, akkor az árfolyamkockázatra vonatkozó feltétel az ugyanezen irányelv 1. cikkének (2) bekezdésében foglalt kizáró szabály hatálya alá tartozhatna, mivel olyan szerződési feltételnek minősülhetne, amely az e rendelkezés értelmében vett „kötelező érvényű törvényi vagy rendeleti rendelkezéseket […] [tükröz]”, tehát nem tartozna a 93/13 irányelv rendelkezéseinek hatálya alá.

31      Arra az esetre, ha a 93/13 irányelv 1. cikkének (2) bekezdésében foglalt kizáró szabály a jelen esetben nem lenne alkalmazandó, a kérdést előterjesztő bíróság megállapítja, hogy mérlegelnie kell, hogy az árfolyamkockázatra vonatkozó feltétel világosan és érthetően van‑e megfogalmazva, mivel a kölcsönfelvevők az árfolyamkockázatot illetően csak általános tájékoztatásban részesültek.

32      Ezzel összefüggésben a kérdést előterjesztő bíróság azt kívánja megtudni, hogy e feltétel vizsgálatának lefolytatása során jogosult‑e figyelembe venni egyéb, adott esetben tisztességtelen feltételeket is, ahogyan azok a szerződés megkötésekor a szerződésben szerepeltek, még akkor is, ha utóbb e feltételeket semmisnek nyilvánították, adott esetben pedig a nemzeti jog rendelkezései értelmében más szabályokat léptettek a helyükbe.

33      Végül a tisztességtelen feltételeknek a nemzeti bíróság által hivatalból történő figyelembevételét illetően a kérdést előterjesztő bíróság jelzi, hogy a Kúria a Bíróság ítélkezési gyakorlatát – a Bírósághoz hasonlóan – a kérelemhez kötöttség elvének tiszteletben tartására tekintettel értelmezte, amely elv szerint a keresetet a felek által előadott körülmények és az általuk előterjesztett kérelmek alapján, az érvényesített követelésből kiindulva kell elbírálni. Így a kérdést előterjesztő bíróság azt kívánja megtudni, hogy jogosult‑e, sőt köteles‑e mérlegelni olyan feltételek adott esetben tisztességtelen jellegét, amelyekre a felperesként eljáró fogyasztó a követelésének alátámasztása érdekében nem hivatkozott.

34      E körülmények között a Fővárosi Ítélőtábla felfüggesztette a per tárgyalását, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjesztette a Bíróság elé:

„1)      [A 93/13 irányelv] 3. cikk[ének] (1) bekezdésében írt egyedileg meg nem tárgyalt feltételnek minősül‑e[,] és ekként az [i]rányelv hatálya tartozik‑e az árfolyamkockázatot a fogyasztóra telepítő az a szerződési feltétel, amely az árfolyamrést és ezzel együtt az árfolyamkockázat viselésének kötelezettségét is előíró tisztességtelen szerződési feltétel kiesése miatt, a szerződések tömegét érintő érvénytelenségi perekre tekintettel végrehajtott jogalkotási beavatkozás következtében ex tunc hatállyal vált a szerződés részévé?

2)      Amennyiben az árfolyamkockázatot a fogyasztóra telepítő szerződési feltétel [a 93/13 irányelv] hatálya alá tartozik, úgy az [i]rányelv 1. cikk[ének] (2) bekezdésében foglalt kizáró szabályt úgy kell‑e érteni, hogy az vonatkozik az olyan, a Bíróság [2013. március 21‑i RWE Vertrieb ítéletének (C‑92/11, EU:C:2013:180)] 26. pontjában meghatározott kógens jogszabályi rendelkezéseknek megfelelő szerződési feltételre is, amely jogszabályi rendelkezést a szerződés megkötését követően hoztak meg vagy léptettek hatályba? Ugyanazon kizáró szabály alkalmazási körébe vonandó‑e az olyan szerződési feltétel is, amely a szerződéskötést követően vált ex tunc hatállyal a szerződés részévé, egy[,] a szerződés teljesíthetetlenségét eredményező tisztességtelen feltétel okozta érvénytelenséget orvosló kötelező jogszabályi rendelkezés folytán?

3)      Amennyiben az előzőekben feltett kérdésekre adott válasz szerint az árfolyamkockázatot a fogyasztóra telepítő szerződési feltétel tisztességtelensége vizsgálható, [a 93/13 irányelv] 4. cikk[ének] (2) bekezdésében említett világos és érthető megfogalmazás követelményét úgy kell‑e érteni, hogy a törvényben előírt, szükségképpen általános jelleggel megfogalmazott tájékoztatási kötelezettségnek a tényállási részben ismertetett teljesítése is kielégíti e követelményeket, vagy a szerződéskötés időpontjában a pénzügyi intézmény által ismert, illetve általa hozzáférhető és a fogyasztó kockázatát érintő adatokat is közölni kell?

4)      Az egyértelműség és átláthatóság követelménye, valamint [a 93/13 irányelv] melléklete 1. pont[jának] i) alpontjában foglaltak szempontjából van‑e jelentősége az [i]rányelv 4. cikk[e] (1) bekezdés[ének] értelmezése körében annak, hogy a szerződéskötéskor a szerződésben az utólag, évekkel később tisztességtelennek bizonyult egyoldalú módosítási jogra és az árfolyamrésre vonatkozó szerződési feltételek az árfolyamkockázat viselésére vonatkozó feltétellel együtt szerepeltek, amelyek kumulatív hatásaként a fogyasztó ténylegesen egyáltalán nem láthatta előre fizetési kötelezettségei mikénti alakulását, és változásának mechanizmusát? Vagy az utólag már tisztességtelennek kimondott szerződési feltételeket az árfolyamkockázatot telepítő szerződési feltétel tisztességtelenségének vizsgálata során figyelmen kívül kell hagyni?

5)      Amennyiben a nemzeti bíróság az árfolyamkockázatot a fogyasztóra telepítő szerződési feltétel tisztességtelenségét megállapítja, a jogkövetkezmény nemzeti jog szabályai szerinti levonása során köteles‑e hivatalból, a felek kontradiktórius eljárásban való megvitatási jogának tiszteletben tartása mellett figyelembe venni olyan további szerződési feltételek tisztességtelenségét is, amelyekre a felperesek keresetükben nem hivatkoztak? A Bíróság ítélkezési gyakorlata szerinti hivatalbóliság vonatkozik‑e arra az esetre is, ha a fogyasztó a felperes, vagy a rendelkezési jognak az eljárás egészében elfoglalt helyére és az eljárás sajátosságaira figyelemmel a rendelkezési elv olyan szabálynak minősül, amely adott esetben a hivatalbóli vizsgálatot kizárja?”

Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésekről

A kérdések elfogadhatóságáról

35      Az OTP Bank az első négy kérdés elfogadhatatlanságára hivatkozik, lényegében azon az alapon, hogy azok hipotetikus jellegűek, továbbá hogy az uniós jog kért értelmezése nincs semmilyen összefüggésben az alapjogvita tényállásával vagy tárgyával. Az OTP Bank szerint a kérdést előterjesztő bíróság abból a téves feltevésből indult ki, hogy a DH 1 törvény és a DH 3 törvény azzal a joghatással járt, hogy a devizában nyilvántartott kölcsönszerződésekhez kapcsolódó árfolyamkockázatot a fogyasztókra telepítette. Az említett törvényeknek, valamint a Kúria határozatainak, így különösen a 2/2014. sz. polgári jogegységi határozatának ugyanis nem volt olyan joghatása, hogy előírják az árfolyamkockázatra vonatkozó, a fennálló szerződésekben már benne foglalt feltételek ex tunc hatályú módosítását. Így a Kúria megállapította, hogy a nemzeti bíróság feladata, hogy a 93/13 irányelv 4. cikkének (2) bekezdése alapján mérlegelje az általa elbírálandó minden egyes feltétel megfogalmazásának világosságát és érthetőségét. A DH 1 törvényben és a DH 3 törvényben foglalt rendelkezések nem módosították a Kúria e határozatának tartalmát.

36      Ami az ötödik kérdést illeti, az OTP Bank azt állítja, hogy a Bíróság már kimondta, hogy a 93/13 irányelv 6. cikkének (1) bekezdése értelmében a nemzeti bíróság köteles hivatalból vizsgálni valamely szerződési feltétel tisztességtelen jellegét. Mivel a felek e kérdésben egyetértenek, nem áll fenn összefüggés a jogvita tényállásával.

37      Mindjárt az elején emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint a nemzeti bíróság által saját felelősségére meghatározott jogszabályi és ténybeli háttér alapján – amelynek helytállóságát a Bíróság nem vizsgálhatja – az uniós jog értelmezésére vonatkozóan előterjesztett kérdések releváns voltát vélelmezni kell. A Bíróság csak akkor utasíthatja el a nemzeti bíróság által előterjesztett kérelmet, ha az uniós jog kért értelmezése nyilvánvalóan semmilyen összefüggésben nincs az alapügy tényállásával vagy tárgyával, ha a probléma hipotetikus jellegű, vagy ha nem állnak a Bíróság rendelkezésére azok a ténybeli vagy jogi elemek, amelyek szükségesek ahhoz, hogy az elé terjesztett kérdésekre hasznos választ adhasson (lásd ebben az értelemben: 2018. április 17‑i Krüsemann és társai ítélet, C‑195/17, C‑197/17–C‑203/17, C‑226/17, C‑228/17, C‑254/17, C‑274/17, C‑275/17, C‑278/17–C‑286/17 és C‑290/17–C‑292/17, EU:C:2018:258, 24. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

38      Ami az OTP Bank azon állítását illeti, amely szerint a DH 1 törvény és a DH 3 törvény az árfolyamkockázatot illetően nem változtat a fogyasztó helyzetén, ennélfogva pedig a kérdések hipotetikus jellegűek, meg kell állapítani, hogy a kérdést előterjesztő bíróság lényegében kifejti, hogy e törvények elfogadása legalább bizonyos hatással van e kockázatra.

39      A Bíróság elé terjesztett adatokból – köztük magából az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból – kétségkívül kitűnik, hogy az ilyen kockázat fennállása a szerződésnek magából a jellegéből következik, amely a szóban forgó kölcsönszerződésnek különösen a 4.7.1. pontjában jut kifejezésre, amely szerint az adós az őt terhelő, a kölcsön devizanemében meghatározott fizetési kötelezettségeket azoknak az esedékesség napján irányadó devizaeladási árfolyam szerint kiszámított forint ellenértékének átutalásával köteles teljesíteni.

40      Ugyanakkor a kérdést előterjesztő bíróság szerint a DH 1 törvény 3. §‑a (2) bekezdésének, amely szerint az árfolyamrésről szóló, semmisnek nyilvánított feltétel helyébe a megfelelő deviza vonatkozásában a Magyar Nemzeti Bank által meghatározott hivatalos árfolyam alkalmazását előíró rendelkezés lép, valamint a DH 3 törvény 10. §‑ának, amely szerint a devizában nyilvántartott kölcsönszerződéseket ipso iure át kell váltani forintban nyilvántartott szerződésekre, ezen átváltáskor pedig az árfolyamot egy átlag alapján kell meghatározni, mindig az a hatása, hogy az árfolyamkockázat a gyakorlatban továbbra is a fogyasztóra hárul.

41      Márpedig a relevanciával kapcsolatos, a jelen ítélet 37. pontjában hivatkozott vélelmet nem döntheti meg egyszerűen az a körülmény, hogy az alapeljárásban részt vevő felek valamelyike vitatja a nemzeti jogszabályi rendelkezéseknek a kérdést előterjesztő bíróság által kialakított értelmezését, ezáltal pedig azt, hogy az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések az alapjogvita elbírálása szempontjából relevánsak lennének. Ugyanis kizárólag a nemzeti bíróság rendelkezik hatáskörrel az alapjogvita tényállásának megállapítására és megítélésére, valamint a nemzeti jog értelmezésére és alkalmazására (2016. június 8‑i Hünnebeck ítélet, C‑479/14, EU:C:2016:412, 36. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

42      Ami az ötödik kérdést illeti, a kérdést előterjesztő bíróság lényegében azt kívánja megtudni, hogy a Bíróságnak a nemzeti bíróság azon kötelezettségére vonatkozó ítélkezési gyakorlata, hogy bizonyos körülmények között hivatalból figyelembe vegyen olyan jogalapokat, amelyeket a felek nem hoztak fel előtte, alkalmazandó‑e az alapügyhöz hasonló olyan ügyben is, amelyben a fogyasztó nem alperes, hanem felperes.

43      E tekintetben elegendő arra emlékeztetni, hogy még ha a Bíróságnak van is az adott jogkérdést megoldó ítélkezési gyakorlata, a nemzeti bíróságok továbbra is teljesen szabadon fordulhatnak a Bírósághoz, ha azt célszerűnek tartják, anélkül hogy az a körülmény, hogy az értelmezésre előterjesztett rendelkezéseket a Bíróság már értelmezte, azzal a következménnyel járna, hogy a Bíróság elveszíti az újbóli határozathozatalra vonatkozó hatáskörét (2017. szeptember 20‑i Andriciuc és társai ítélet, C‑186/16, EU:C:2017:703, 21. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

44      A jelen esetben nem tűnik ki egyértelműen, hogy az uniós jog kért értelmezése nincs semmilyen összefüggésben az alapjogvita tényállásával vagy tárgyával, sem az, hogy a szóban forgó probléma hipotetikus jellegű, sem pedig az, hogy a Bíróság nem rendelkezik azon ténybeli és jogi elemek ismeretével, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a feltett kérdéseket hasznosan megválaszolhassa.

45      A fentiekből következik, hogy az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések elfogadhatók.

Az első kérdésről

46      Első kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében azt kívánja megtudni, hogy a 93/13 irányelv 3. cikkének (1) bekezdésében szereplő „egyedileg meg nem tárgyalt szerződési feltétel” fogalmat akként kell‑e értelmezni, hogy az vonatkozik többek között az olyan szerződési feltételre, amelyet a DH 1 törvény 3. §‑ának a DH 3 törvény 10. §‑ával összefüggésben értelmezett (2) bekezdéséhez hasonló olyan kötelező érvényű nemzeti jogszabályi rendelkezés módosított, amelyet a kölcsönszerződés fogyasztóval történő megkötését követően annak érdekében fogadtak el, hogy más szabályt léptessenek az említett szerződésben foglalt valamely semmis feltétel helyébe, a kölcsön fennmaradó összegének számítása szempontjából előírva a nemzeti bank által meghatározott árfolyam alkalmazását.

47      Az említett irányelv 3. cikkének (2) bekezdése szerint valamely szerződési feltétel minden olyan esetben egyedileg meg nem tárgyalt feltételnek tekintendő, ha azt már előzetesen megfogalmazták, és ezért a fogyasztó nem tudta annak tartalmát befolyásolni.

48      A jelen esetben, mivel az alapeljárásban vizsgált feltételeket a nemzeti jogalkotó írta elő, nyilvánvaló, hogy a szerződésben részes felek azokat egyedileg nem tárgyalták meg.

49      Ezért az első kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 93/13 irányelv 3. cikkének (1) bekezdésében szereplő „egyedileg meg nem tárgyalt szerződési feltétel” fogalmat akként kell értelmezni, hogy az vonatkozik többek között az olyan szerződési feltételre, amelyet valamely kötelező érvényű, a szerződés fogyasztóval történő megkötését követően elfogadott olyan nemzeti jogszabályi rendelkezés módosított, amely arra irányul, hogy más szabályt léptessenek az említett szerződésben foglalt valamely semmis feltétel helyébe.

A második kérdésről

50      Elöljáróban ki kell emelni, mint azt már a jelen ítélet 39. pontja is megjegyezte, és mint az kitűnik a Bíróság elé terjesztett iratanyagból, hogy a jelen esetben az árfolyamkockázat fennállása a szóban forgó kölcsönszerződésnek magából a jellegéből, különösen annak 4.7.1. pontjából következik. Ugyanakkor a kérdést előterjesztő bíróság szerint e kockázat fenntartása – legalább részben – a DH 1 törvény 3. §‑ának a DH 3 törvény 10. §‑ával összefüggésben értelmezett (2) bekezdéséből is következik, amennyiben e nemzeti jogszabályi rendelkezések a fennálló szerződések olyan ipso iure módosítását eredményezik, amely abból áll, hogy a kölcsönszerződés nyilvántartása szerinti deviza árfolyamának helyébe a Magyar Nemzeti Bank által meghatározott hivatalos árfolyam lép.

51      Így meg kell állapítani, hogy a kérdést előterjesztő bíróság a második kérdésével lényegében azt kívánja megtudni, hogy a 93/13 irányelv 1. cikkének (2) bekezdését akként kell‑e értelmezni, hogy ezen irányelv hatálya kiterjed a kötelező érvényű olyan nemzeti jogszabályi rendelkezések útján módosított feltételekre, amelyeket a kölcsönszerződés fogyasztóval történő megkötését követően fogadtak el, és amelyek arra irányulnak, hogy más szabályt léptessenek a szerződés valamely semmis feltétele helyébe, a kölcsön fennmaradó összegének számítása szempontjából előírva a Magyar Nemzeti Bank által meghatározott árfolyamot, ezzel együtt pedig a fogyasztónál hagyva az abban az esetben fennálló árfolyamkockázatot, ha a nemzeti fizetőeszköz leértékelődik azon devizához képest, amelyben a kölcsönszerződést megkötötték.

52      Emlékeztetni kell arra, hogy a 93/13 irányelv 1. cikkének (2) bekezdése, amely a kötelező érvényű törvényi vagy rendeleti rendelkezéseket tükröző feltételekre vonatkozik, az irányelv hatálya alóli kizáró szabályt tartalmaz. A Bíróság már megállapította, hogy e kizáró szabály két feltétel fennállását feltételezi. Egyrészről a szerződési feltételnek törvényi vagy rendeleti rendelkezést kell tükröznie, másrészről e jogszabályi rendelkezésnek kötelező érvényűnek kell lennie (lásd ebben az értelemben: 2017. szeptember 20‑i Andriciuc és társai ítélet, C‑186/16, EU:C:2017:703, 27. és 28. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

53      A 93/13 irányelv szerinti szabályozás alkalmazásának kizárására irányuló e szabályt az igazolja, hogy joggal feltételezhető, hogy a nemzeti jogalkotó a meghatározott szerződések feleit megillető jogok és az őket terhelő kötelezettségek összességére nézve egyensúlyt teremtett (lásd ebben az értelemben: 2013. március 21‑i RWE Vertrieb ítélet, C‑92/11, EU:C:2013:180, 28. pont).

54      A Bíróság ugyanakkor azt is megállapította, hogy a nemzeti bíróságnak figyelembe kell vennie, hogy különösen az említett irányelv céljára, azaz a fogyasztóknak az utóbbiak és az eladók vagy szolgáltatók között létrejött szerződésekbe foglalt tisztességtelen feltételekkel szembeni védelmére tekintettel az ugyanezen irányelv 1. cikkének (2) bekezdésében foglalt kivételt szigorúan kell értelmezni (lásd ebben az értelemben: 2017. szeptember 20‑i Andriciuc és társai ítélet, C‑186/16, EU:C:2017:703, 31. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

55      Különösen, ami az említett célkitűzést, valamint a 93/13 irányelv általános szerkezetét illeti, a fogyasztók számára biztosított védelemhez fűződő közérdek jellegére és fontosságára tekintettel ez az irányelv egyrészt a 6. cikkének (1) bekezdése értelmében kötelezi a tagállamokat annak előírására, hogy „fogyasztókkal kötött szerződésekben az eladó vagy szolgáltató által alkalmazott tisztességtelen feltételek […] [ne jelentsenek] kötelezettséget a fogyasztóra nézve”, másrészt pedig – mint az a 7. cikkének (1) bekezdéséből következik – arra, hogy rendelkezzenek megfelelő és hatékony eszközökről annak érdekében, „hogy megszüntessék az eladók vagy szolgáltatók fogyasztókkal kötött szerződéseiben a tisztességtelen feltételek alkalmazását” (lásd ebben az értelemben: 2016. április 21‑i Radlinger és Radlingerová ítélet, C‑377/14, EU:C:2016:283, 98. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

56      Ami közelebbről a 93/13 irányelv 6. cikkének (1) bekezdését illeti, a Bíróság már megállapította, hogy jóllehet e rendelkezés annak előírását követeli meg a tagállamoktól, hogy a tisztességtelen feltételek „a saját nemzeti jogszabályok rendelkezései szerint” ne jelentsenek kötelezettséget a fogyasztókra nézve, ez nem változtat azon, hogy a 93/13 irányelvben a fogyasztók számára biztosított védelemnek a nemzeti jog által történő átvétele nem módosíthatja e védelem terjedelmét, ennélfogva pedig annak lényegét (lásd ebben az értelemben: 2016. december 21‑i Gutiérrez Naranjo és társai ítélet, C‑154/15, C‑307/15 és C‑308/15, EU:C:2016:980, 64. és 65. pont).

57      A jelen esetben nem vitatott, hogy a DH 1 törvény 3. §‑át és a DH 3 törvény 10. §‑át a devizában nyilvántartott kölcsönszerződések megkötését követően fogadták el, mivel a nemzeti jogalkotó tisztességtelennek ítélte az árfolyamrésről szóló azon feltételt, amelyet az ilyen szerződések általában tartalmaztak, ezzel összefüggésben pedig úgy határozott, hogy a szerződésekben előírt módon meghatározott árfolyam helyébe a nemzeti bank által meghatározott árfolyam lépjen.

58      A Bíróság rendelkezésére álló adatokból kitűnik, hogy e törvényeket sajátos összefüggésben fogadták el, amennyiben azok a Kúria 2/2014. sz. polgári jogegységi határozatán alapulnak, amelyben e bíróság az árfolyamrésről és az egyoldalú szerződésmódosítási jogról szóló, a devizában nyilvántartott és fogyasztókkal megkötött hitel‑ vagy kölcsönszerződésekben foglalt feltételek tisztességtelenségéről, illetve vélelmezett tisztességtelenségéről határozott.

59      Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, hogy mind a Kúria említett határozata, mind pedig a DH 1 törvény a 2014. április 30‑i Kásler és Káslerné Rábai ítéleten (C‑26/13, EU:C:2014:282) alapul.

60      A Bíróság ezen ítélet 82. pontjában megállapította, hogy bizonyos körülmények között a tisztességtelen feltételnek a nemzeti jog valamely diszpozitív rendelkezésével való helyettesítése megfelel a 93/13 irányelv 6. cikke (1) bekezdése céljának, mivel az állandó ítélkezési gyakorlat szerint e rendelkezés arra irányul, hogy a szerződő felek jogai és kötelezettségei tekintetében a szerződés által megállapított formális egyensúlyt a szerződő felek egyenlőségét helyreállító, valódi egyensúllyal helyettesítse, nem pedig arra, hogy a tisztességtelen feltételeket tartalmazó valamennyi szerződést semmissé nyilvánítsák.

61      Ha ugyanis a nemzeti bíróság nem lenne jogosult arra, hogy a nemzeti jog valamely diszpozitív rendelkezésével helyettesítse az olyan tisztességtelen feltételt, amelynek kihagyásával az érintett szerződés nem lenne teljesíthető, e bíróság kénytelen lenne a szerződést teljes egészében semmisnek nyilvánítani. Ez különösen hátrányos következményeknek tehetné ki a fogyasztót, mivel az ilyen semmissé nyilvánításnak főszabály szerint az a következménye, hogy a részletekben megfizetendő fennmaradó kölcsönösszeg azonnal esedékessé válik, ami azzal a kockázattal jár, hogy meghaladja a fogyasztó pénzügyi képességeit, és ezért jobban bünteti őt, mint a hitelezőt, amely ennek következtében lehetséges, hogy nem lesz annak elkerülésére ösztönözve, hogy ilyen kikötéseket illesszen az általa kínált szerződésekbe (lásd ebben az értelemben: 2014. április 30‑i Kásler és Káslerné Rábai ítélet, C‑26/13, EU:C:2014:282, 83. és 84. pont).

62      Márpedig ami az alapügyet illeti, a Bíróság rendelkezésére álló adatokból kitűnik, hogy amikor a nemzeti jogalkotó a DH 1 törvény 3. §‑ának (2) bekezdése és a DH 3 törvény 10. §‑a értelmében olyan feltételt léptetett az árfolyamrésről szóló feltétel helyébe, amely előírja, hogy a szerződő felek között a Magyar Nemzeti Bank által meghatározott, az esedékesség időpontjában jegyzett árfolyamot kell alkalmazni, az ilyen típusú kölcsönszerződésekben foglalt kötelezettségekre vonatkozó bizonyos feltételeket szándékozott meghatározni.

63      E tekintetben a Bíróság már megállapította, hogy a 93/13 irányelv 1. cikkének (2) bekezdését akként kell értelmezni, hogy ez az irányelv nem alkalmazandó az eladó vagy szolgáltató, valamint a fogyasztó között létrejött szerződésben szereplő azon feltételekre, amelyeket valamely nemzeti szabályozás határoz meg (lásd ebben az értelemben: 2017. december 7‑i Woonhaven Antwerpen ítélet, C‑446/17, nem tették közzé, EU:C:2017:954, 31. pont).

64      Ebből következik, hogy a jelen ítélet fenti 62. pontja szerintiekhez hasonló olyan szerződési feltételek, amelyek kötelező érvényű jogszabályi rendelkezéseket tükröznek, nem tartozhatnak a 93/13 irányelv hatálya alá.

65      Ugyanakkor a fenti megállapítás nem jelenti azt, hogy valamely más szerződési feltétel – mint például az, amely az árfolyamkockázatra vonatkozik – szintén teljes egészében ki lenne zárva ezen irányelv hatálya alól, vagyis azt ne lehetne ezen irányelvhez mérten vizsgálni.

66      Mint azt ugyanis a jelen ítélet 54. pontja is felidézte, a 93/13 irányelv 1. cikkének (2) bekezdését szigorúan kell értelmezni. Így az, hogy bizonyos olyan feltételek, amelyek jogszabályi rendelkezéseket tükröznek, kikerülnek ezen irányelv hatálya alól, nem jelenti azt, hogy a nemzeti bíróság az ugyanazon szerződésben szereplő és jogszabályi rendelkezésekkel nem érintett egyéb feltételek érvényességét a továbbiakban ne vizsgálhatná az említett irányelvre tekintettel.

67      A jelen esetben a Bíróság elé terjesztett iratanyagból kitűnik, hogy a DH 1 törvény 3. §‑ának (2) bekezdéséből és a DH 3 törvény 10. §‑ából eredő módosítások mögött nem volt olyan szándék, hogy a szóban forgó kölcsönszerződés megkötésének időpontja és annak a DH 3 törvény értelmében forintra történő átváltása közötti időszakot illetően egészében rendezzék az árfolyamkockázattal kapcsolatos kérdést.

68      Az árfolyamkockázat kérdésére vonatkozó és az e jogszabály‑módosításokkal nem érintett szerződési feltételeket illetően a Bíróság ítélkezési gyakorlatából következik, hogy az ilyen feltételek a 93/13 irányelv 4. cikke (2) bekezdésének hatálya alá tartoznak, és csak akkor mentesülnek a tisztességtelen jellegükre vonatkozó vizsgálat alól, ha az illetékes nemzeti bíróság eseti vizsgálat alapján arra a megállapításra jut, hogy az eladók vagy szolgáltatók azokat világosan és érthetően fogalmazták meg (2017. szeptember 20‑i Andriciuc és társai ítélet, C‑186/16, EU:C:2017:703, 43. pont).

69      Másfelől az, hogy az árfolyamrésre vonatkozó feltételek a 93/13 irányelv 1. cikkének (2) bekezdése értelmében így ki vannak zárva ezen irányelv hatálya alól, nem képezi akadályát annak, hogy az ezen irányelv 6. cikkének (1) bekezdéséből és 7. cikkének (1) bekezdéséből, valamint a Bíróság ítélkezési gyakorlatából – ahogyan azt többek között a 2018. május 31‑i Sziber ítélet (C‑483/16, EU:C:2018:367) 32–34. pontja felidézte – eredő követelmények továbbra is alkalmazandók legyenek az ezen irányelv által szabályozott minden egyéb kérdésre, különösen pedig azokra az eljárási szabályokra, amelyek lehetővé teszik a jogalanyokat az említett irányelv alapján megillető jogok tiszteletben tartásának biztosítását.

70      Az eddigiekre tekintettel a második kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 93/13 irányelv 1. cikkének (2) bekezdését akként kell értelmezni, hogy ezen irányelv hatálya nem terjed ki a kötelező érvényű nemzeti jogszabályi rendelkezéseket tükröző azon feltételekre, amelyek a kölcsönszerződés fogyasztóval történő megkötését követően váltak a szerződés részévé, és amelyek arra irányulnak, hogy a nemzeti bank által meghatározott árfolyamot előírva más szabályt léptessenek a szerződés valamely semmis feltétele helyébe. Ugyanakkor az árfolyamkockázatra vonatkozó, az alapeljárásban vizsgálthoz hasonló feltétel e rendelkezés értelmében nincs kizárva az irányelv hatálya alól.

A harmadik kérdésről

71      Harmadik kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében azt kívánja megtudni, hogy a 93/13 irányelv 4. cikkének (2) bekezdését akként kell‑e értelmezni, hogy az a követelmény, amely szerint a szerződési feltételeket világosan és érthetően kell megfogalmazni, magában foglalja, hogy a hitelintézet olyan részletes tájékoztatással szolgáljon az árfolyamkockázatról, amelyben szerepel az azon gazdasági következményekkel kapcsolatos kockázatok elemzése, amelyek abból származhatnak, ha a nemzeti fizetőeszköz leértékelődik azon devizához képest, amelyben a kölcsönt nyilvántartásba vették.

72      E tekintetben, jóllehet egyedül a kérdést előterjesztő bíróság feladata, hogy a feltételek minősítéséről az adott ügy körülményeire tekintettel határozatot hozzon, a Bíróság hatáskörébe tartozik az, hogy a 93/13 irányelv rendelkezéseiből, a jelen esetben a 4. cikke (2) bekezdésének rendelkezéseiből levezesse azokat a szempontokat, amelyeket a nemzeti bíróságnak kell vagy lehet alkalmaznia a szerződési feltételek e körülményekre tekintettel történő vizsgálatakor (2015. április 23‑i Van Hove ítélet, C‑96/14, EU:C:2015:262, 28. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

73      E tekintetben a devizában nyilvántartott kölcsönszerződésekkel összefüggésben a Bíróság ítélkezési gyakorlatából kitűnik, hogy a 93/13 irányelv 4. cikkének (2) bekezdését akként kell értelmezni, hogy az a követelmény, amely szerint a szerződési feltételeket világosan és érthetően kell megfogalmazni, nem korlátozható azok kizárólag alaki és nyelvtani szempontból való érthetőségére (lásd ebben az értelemben: 2017. szeptember 20‑i Andriciuc és társai ítélet, C‑186/16, EU:C:2017:703, 44. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

74      Az alapeljárásban vizsgálthoz hasonló, külföldi pénznemben meghatározott kölcsönök kapcsán hangsúlyozni kell, hogy – amint arra az Európai Rendszerkockázati Testület a devizahitelezésről szóló, 2011. szeptember 21‑i ERKT/2011/1. sz. ajánlásában (HL 2011. C 342., 1. o.) rámutatott – a pénzügyi intézményeknek elegendő tájékoztatást kell nyújtaniuk a kölcsönfelvevők számára ahhoz, hogy ez utóbbiak tájékozott és megalapozott döntéseket hozhassanak, és e tájékoztatásnak ki kell terjednie legalább a kölcsönfelvevő lakóhelye szerinti tagállam fizetőeszköze súlyos leértékelődésének és a külföldi kamatlábak emelkedésének a törlesztőrészletekre gyakorolt hatására (A. ajánlás – A kölcsönfelvevők kockázattudatossága, 1. pont) (2017. szeptember 20‑i Andriciuc és társai ítélet, C‑186/16, EU:C:2017:703, 49. pont).

75      Közelebbről, a kölcsönfelvevőnek egyrészt világos tájékoztatást kell kapnia arról, hogy a devizaalapú kölcsönszerződés aláírásával bizonyos mértékű árfolyamkockázatot vállal, amely gazdaságilag nehezen viselhetővé válhat, amennyiben az a pénznem, amelyben jövedelmét kapja, leértékelődik azon devizához képest, amelyben a kölcsönt nyújtották. Másrészt az eladónak vagy szolgáltatónak, a jelen esetben a banknak fel kell hívnia a figyelmet az átváltási árfolyam lehetséges változásaira és a devizában felvett kölcsönnel összefüggő kockázatokra (lásd ebben az értelemben: 2017. szeptember 20‑i Andriciuc és társai ítélet, C‑186/16, EU:C:2017:703, 50. pont).

76      Végül, mint azt a 93/13 irányelv huszadik preambulumbekezdése is kiemeli, a fogyasztó számára ténylegesen lehetőséget kell biztosítani arra, hogy a szerződés összes feltételét megismerhesse. A szerződési feltételekről és a szerződéskötés következményeiről a szerződés megkötése előtt időben nyújtott tájékoztatás ugyanis alapvető jelentőségű a fogyasztó számára annak eldöntéséhez, hogy szándékában áll‑e az eladó vagy a szolgáltató által előzetesen meghatározott feltételeket elfogadva az eladóval vagy a szolgáltatóval szerződéses kapcsolatba lépni (lásd ebben az értelemben: 2014. április 30‑i Kásler és Káslerné Rábai ítélet, C‑26/13, EU:C:2014:282, 70. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

77      A jelen ügyben az eddigiekre tekintettel a kérdést előterjesztő bíróság feladata, hogy figyelembe vegye különösen azt, hogy a szóban forgó kölcsönszerződés tartalmazza a „Kockázatfeltáró nyilatkozat” című, a jelen ítélet 19. pontjában szövege szerint ismertetett 10. pontot, együtt értelmezve az e szerződés megkötését megelőzően szolgáltatott esetleges további tájékoztatással. Ez utóbbi tekintetében a Bíróság rendelkezésére álló adatokból kitűnik, hogy a kölcsönfelvevők kaptak többek között olyan iratot, amely az árfolyamkockázattal kapcsolatos további tájékoztatást tartalmazott, és amelyben konkrét számítási példák szerepeltek az abban az esetben fennálló kockázatra vonatkozóan, ha a forint a svájci frankhoz képest leértékelődik; mindezt ugyanakkor a kérdést előterjesztő bíróságnak kell megvizsgálnia.

78      A fentiekre tekintettel a harmadik kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 93/13 irányelv 4. cikkének (2) bekezdését akként kell értelmezni, hogy az a követelmény, amely szerint a szerződési feltételeket világosan és érthetően kell megfogalmazni, arra kötelezi a pénzügyi intézményeket, hogy elegendő tájékoztatást nyújtsanak a kölcsönfelvevők számára ahhoz, hogy ez utóbbiak tájékozott és megalapozott döntéseket hozhassanak. E tekintetben e követelmény magában foglalja, hogy az árfolyamkockázattal kapcsolatos feltételnek nemcsak alaki és nyelvtani szempontból, hanem a konkrét tartalom vonatkozásában is érthetőnek kell lennie a fogyasztó számára, abban az értelemben, hogy az általánosan tájékozott, észszerűen figyelmes és körültekintő, átlagos fogyasztó ne csupán azt legyen képes felismerni, hogy a nemzeti fizetőeszköz a kölcsön nyilvántartásba vétele szerinti devizához képest leértékelődhet, hanem értékelni kell tudnia egy ilyen feltételnek a pénzügyi kötelezettségeire gyakorolt – esetlegesen jelentős – gazdasági következményeit is.

A negyedik kérdésről

79      Negyedik kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében azt kívánja megtudni, hogy a 93/13 irányelv 4. cikkét akként kell‑e értelmezni, hogy az megköveteli, hogy a szerződési feltételek világosságát és érthetőségét a szerződés megkötésekor fennálló, a szerződés megkötésével kapcsolatos összes körülményre, valamint a szerződés összes többi feltételére hivatkozva értékeljék, még akkor is, ha e feltételek némelyikét a nemzeti jogalkotó utólag tisztességtelennek nyilvánította vagy ilyennek vélelmezte, és azok semmisségét állapította meg.

80      A 93/13 irányelv 4. cikke (1) bekezdésének szövegéből kitűnik, hogy olyan helyzetben, amelyben az érintett feltétel a szerződés elsődleges tárgyának meghatározására vonatkozik, annak mérlegelése érdekében, hogy e feltételt ugyanezen irányelv 4. cikkének (2) bekezdése értelmében világosan és érthetően fogalmazták‑e meg, figyelembe kell venni különösen a szerződés összes olyan feltételét, amelyek a megkötésekor abban szerepeltek, mivel a fogyasztó ebben az időpontban dönti el, hogy szándékában áll‑e az eladó vagy a szolgáltató által előzetesen meghatározott feltételeket elfogadva az eladóval vagy a szolgáltatóval szerződéses kapcsolatba lépni.

81      Az alapügyet illetően a fentiekből az következik, hogy a DH 1, DH 2 és DH 3 törvény utólagos hatálybalépése – amennyiben e törvények kötelezően és ex tunc hatállyal módosították a szóban forgó kölcsönszerződésben foglalt bizonyos feltételeket – nem tartozik azon körülmények közé, amelyekre a kérdést előterjesztő bíróságnak az árfolyamkockázattal kapcsolatos feltétel átláthatóságának értékelése során tekintettel kell lennie.

82      Ebből következik, hogy a kérdést előterjesztő bíróságnak figyelembe kell vennie az alapügy összes körülményét, ahogyan azok a szerződés megkötésének időpontjában fennálltak.

83      Ezért a negyedik kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 93/13 irányelv 4. cikkét akként kell értelmezni, hogy az megköveteli, hogy a szerződési feltételek világosságát és érthetőségét a szerződés megkötésekor fennálló, a szerződés megkötésével kapcsolatos összes körülményre, valamint a szerződés összes többi feltételére hivatkozva értékeljék, azon körülmény ellenére is, hogy e feltételek némelyikét a nemzeti jogalkotó utólag tisztességtelennek nyilvánította vagy ilyennek vélelmezte, és ennek alapján azok semmisségét állapította meg.

Az ötödik kérdésről

84      Ötödik kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében azt kívánja megtudni, hogy a 93/13 irányelv 6. cikkének (1) bekezdését akként kell‑e értelmezni, hogy a nemzeti bíróságnak a felperesként eljáró fogyasztó helyett hivatalból figyelembe kell vennie az olyan szerződésben foglalt feltételek adott esetben tisztességtelen jellegét, amelyet a fogyasztó valamely eladóval vagy szolgáltatóval kötött.

85      A 93/13/EGK irányelv 6. cikkének (1) bekezdése értelmében a tagállamok előírják, hogy fogyasztókkal kötött szerződésekben az eladó vagy szolgáltató által alkalmazott tisztességtelen feltételek a saját nemzeti jogszabályok rendelkezései szerint nem jelentenek kötelezettséget a fogyasztóra nézve, és ha a szerződés a tisztességtelen feltételek kihagyásával is teljesíthető, a szerződés változatlan feltételekkel továbbra is köti a feleket.

86      Másfelől a 93/13 irányelv 7. cikkének az ugyanezen irányelv huszonnegyedik preambulumbekezdésével összefüggésben értelmezett (1) bekezdéséből kitűnik, hogy a tagállamoknak gondoskodniuk kell arról, hogy a bíróságok és közigazgatási szervek megfelelő és hatékony eszközökkel rendelkezzenek ahhoz, hogy megszüntessék az eladók vagy szolgáltatók által a fogyasztókkal kötött szerződésekben a tisztességtelen feltételek alkalmazását. E tekintetben a Bíróság emlékeztetett az eladókkal vagy szolgáltatókkal szemben kiszolgáltatott helyzetben lévő fogyasztók számára biztosított védelemhez fűződő közérdek jellegére és fontosságára (2018. május 31‑i Sziber ítélet, C‑483/16, EU:C:2018:367, 33. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

87      Emlékeztetni kell arra, hogy az eddigiekre tekintettel a nemzeti bíróság – amennyiben a rendelkezésére állnak az e tekintetben szükséges jogi és ténybeli elemek – hivatalból köteles vizsgálni a 93/13 irányelv hatálya alá tartozó szerződési feltétel tisztességtelen jellegét, ezzel ellensúlyozván a fogyasztó és az eladó vagy szolgáltató közötti egyenlőtlen helyzetet (lásd ebben az értelemben: 2017. január 26‑i Banco Primus ítélet, C‑421/14, EU:C:2017:60, 43. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

88      A nemzeti bíróságra háruló e kötelezettséget a Bíróság szükségesnek tekintette a fogyasztó hatékony védelmének biztosításához, különös tekintettel azon nem elhanyagolható kockázatra, amely abból ered, hogy a fogyasztó nem ismeri jogait, vagy nehézségekkel találja magát szemben ezek érvényesítése során (lásd ebben az értelemben: 2018. május 17‑i Karel de Grote – Hogeschool Katholieke Hogeschool Antwerpen ítélet, C‑147/16, EU:C:2018:320, 31. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

89      Másfelől a Bíróság úgy ítélte meg, hogy tekintettel azon közérdek jellegére és fontosságára, amelyen a 93/13 irányelv által a fogyasztóknak biztosított védelem alapul, ezen irányelv 6. cikkét azon nemzeti jogszabályokkal egyenértékűnek kell minősíteni, amelyek a nemzeti jogrendben a közrendi szabályok rangjával bírnak (lásd ebben az értelemben: 2018. május 17‑i Karel de Grote – Hogeschool Katholieke Hogeschool Antwerpen ítélet, C‑147/16, EU:C:2018:320, 35. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

90      A fentiekből következik, hogy a 93/13 irányelv által előírt védelem megköveteli, hogy amennyiben a nemzeti bíróság rendelkezésére állnak az ehhez szükséges jogi és ténybeli elemek, e bíróság hivatalból, adott esetben a felperesként eljáró fogyasztó helyett is figyelembe vegye az eladó vagy szolgáltató, valamint az e fogyasztó között létrejött szerződésben foglalt, adott esetben tisztességtelen feltételeket.

91      A fentiekből következően az ötödik kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 93/13 irányelv 6. cikkének (1) bekezdését és 7. cikkének (1) bekezdését akként kell értelmezni, hogy a nemzeti bíróságnak a felperesként eljáró fogyasztó helyett hivatalból figyelembe kell vennie valamely szerződési feltétel adott esetben tisztességtelen jellegét, amennyiben a rendelkezésére állnak az ehhez szükséges jogi és ténybeli elemek.

A költségekről

92      Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.

A fenti indokok alapján a Bíróság (második tanács) a következőképpen határozott:

1)      A fogyasztókkal kötött szerződésekben alkalmazott tisztességtelen feltételekről szóló, 1993. április 5‑i 93/13/EGK tanácsi irányelv 3. cikkének (1) bekezdésében szereplő „egyedileg meg nem tárgyalt szerződési feltétel” fogalmat akként kell értelmezni, hogy az vonatkozik többek között az olyan szerződési feltételre, amelyet valamely kötelező érvényű, a szerződés fogyasztóval történő megkötését követően elfogadott olyan nemzeti jogszabályi rendelkezés módosított, amely arra irányul, hogy más szabályt léptessenek az említett szerződésben foglalt valamely semmis feltétel helyébe.

2)      A 93/13 irányelv 1. cikkének (2) bekezdését akként kell értelmezni, hogy ezen irányelv hatálya nem terjed ki a kötelező érvényű nemzeti jogszabályi rendelkezéseket tükröző azon feltételekre, amelyek a kölcsönszerződés fogyasztóval történő megkötését követően váltak a szerződés részévé, és amelyek arra irányulnak, hogy a nemzeti bank által meghatározott árfolyamot előírva más szabályt léptessenek a szerződés valamely semmis feltétele helyébe. Ugyanakkor az árfolyamkockázatra vonatkozó, az alapeljárásban vizsgálthoz hasonló feltétel e rendelkezés értelmében nincs kizárva az irányelv hatálya alól.

3)      A 93/13 irányelv 4. cikkének (2) bekezdését akként kell értelmezni, hogy az a követelmény, amely szerint a szerződési feltételeket világosan és érthetően kell megfogalmazni, arra kötelezi a pénzügyi intézményeket, hogy elegendő tájékoztatást nyújtsanak a kölcsönfelvevők számára ahhoz, hogy ez utóbbiak tájékozott és megalapozott döntéseket hozhassanak. E tekintetben e követelmény magában foglalja, hogy az árfolyamkockázattal kapcsolatos feltételnek nemcsak alaki és nyelvtani szempontból, hanem a konkrét tartalom vonatkozásában is érthetőnek kell lennie a fogyasztó számára, abban az értelemben, hogy az általánosan tájékozott, észszerűen figyelmes és körültekintő, átlagos fogyasztó ne csupán azt legyen képes felismerni, hogy a nemzeti fizetőeszköz a kölcsön nyilvántartásba vétele szerinti devizához képest leértékelődhet, hanem értékelni kell tudnia egy ilyen feltételnek a pénzügyi kötelezettségeire gyakorolt – esetlegesen jelentős – gazdasági következményeit is.

4)      A 93/13 irányelv 4. cikkét akként kell értelmezni, hogy az megköveteli, hogy a szerződési feltételek világosságát és érthetőségét a szerződés megkötésekor fennálló, a szerződés megkötésével kapcsolatos összes körülményre, valamint a szerződés összes többi feltételére hivatkozva értékeljék, azon körülmény ellenére is, hogy e feltételek némelyikét a nemzeti jogalkotó utólag tisztességtelennek nyilvánította vagy ilyennek vélelmezte, és ennek alapján azok semmisségét állapította meg.

5)      A 93/13 irányelv 6. cikkének (1) bekezdését és 7. cikkének (1) bekezdését akként kell értelmezni, hogy a nemzeti bíróságnak a felperesként eljáró fogyasztó helyett hivatalból figyelembe kell vennie valamely szerződési feltétel adott esetben tisztességtelen jellegét, amennyiben a rendelkezésére állnak az ehhez szükséges jogi és ténybeli elemek.

Kihirdetve Luxembourgban, a 2018. szeptember 20‑i nyilvános ülésen.

És a Kúria válasza:

1  Kásler Árpád, Káslerné Rábai Hajnalka kontra OTP jelzálogban Zrt. (C-26/13. sz. ügy) 2  Ruxandra Paula Andriciuc és társai kontra Banca Românească SA (C-186/16. sz. ügy) 3  „Az érvénytelenségi ok fennálltát mindig a szerződéskötés időpontjában kell vizsgálni. A szerződéskötést követően bekövetkezett változásokat … az érvénytelenségi okok vizsgálata során nem lehet figyelembe venni.”

A fogyasztóvédelemről szóló 1997. évi CLV. törvényt a bíróságnak ugyan alkalmazni nem kell minden perben, ám annak ismerete nem haszontalan. A törvény III. fejezete foglalkozik a fogyasztási kölcsönnel. A fogyasztóvédelemről szóló 1997. évi CLV. törvény, valamint egyes kapcsolódó törvények módosításáról szóló 2008. évi XLII. törvény 66.§ (1) bekezdése alapján az Fgytv. 8.§-a hatályát veszítette.

Fgytv. 8. § A tájékoztatásnak alkalmasnak kell lennie arra, hogy a fogyasztó rendelkezzen

a) az áru- és szolgáltatásválasztás megkönnyítéséhez, továbbá az áru és a szolgáltatás használatához, az áru fenntartásához szükséges megfelelő ismeretekkel az áru és a szolgáltatás alapvető tulajdonságairól, jellegzetességeiről, az áru és a szolgáltatás minőségéről, áráról, díjáról, valamint az áru használatára vonatkozó utasításokról és használatával járó veszélyekről,

A hatályon kívül helyezés oka az volt, hogy a tájékoztatási kötelezettség az akkor módosított Hpt-be került át:

Hpt. 203. §  (1) A pénzügyi intézmény köteles az ügyfélfogadásra nyitva álló helyiségeiben hirdetményben közzétenni, valamint elektronikus kereskedelmi szolgáltatások nyújtása esetén folyamatosan és könnyen hozzáférhető módon, elektronikus úton is elérhetővé tenni:

a) általános szerződési feltételeit is tartalmazó üzletszabályzatait,

b) az ügyfelek számára ajánlott pénzügyi és kiegészítő pénzügyi szolgáltatásokkal (ügyletekkel) kapcsolatos szerződési feltételeket,

c) a kamatokat, szolgáltatási díjakat, az ügyfelet terhelő egyéb költségeket, a késedelmi kamatokat, valamint a kamatszámítás módszerét.

(2) A pénzügyi intézmény köteles az ügyfél kívánságára ingyenesen rendelkezésre bocsátani

a) üzletszabályzatait, továbbá

b) a jogszabály által nyilvánosságra hozni rendelt adatokat.

(3) A pénzügyi intézmény – ha törvény ettől eltérően nem rendelkezik – a szerződés megkötése előtt köteles az ügyfelet arról tájékoztatni, ha a szerződéssel kapcsolatos jogvita esetén nem a magyar jog alkalmazását, illetve nem a magyar bíróság kizárólagos illetékességét kötik ki.

(4) Fogyasztónak minősülő ügyféllel kötendő, devizahitel nyújtására irányuló, illetőleg ingatlanra kikötött vételi jogot tartalmazó szerződés esetén a pénzügyi intézménynek fel kell tárnia a szerződéses ügyletben az ügyfelet érintő kockázatot, amelynek tudomásulvételét az ügyfél aláírásával igazolja.

(5) A (4) bekezdésben meghatározott kockázatfeltáró nyilatkozatnak tartalmaznia kell

a) devizahitel nyújtására irányuló szerződés esetén az árfolyamkockázat ismertetését, valamint annak hatását a törlesztő részletre,

b) ingatlanra kikötött vételi jogot tartalmazó szerződés esetén a vételi jog érvényesítésének módját és következményeit, a vételár megállapításának, az ügyfél értesítésének és a pénzügyi intézmény elszámolásának módját, valamint azt, hogy biztosítanak-e az ügyfélnek haladékot, mely időszakban az ügyfél értékesítheti az ingatlant, és ha igen, a haladék időtartamát.

(6) A pénzügyi intézmény az (1)-(5) bekezdésben meghatározott tájékoztatást – a felek eltérő megállapodásának hiányában – magyar nyelven köteles megadni.

A Hpt. a tájékoztatási kötelezettséget devizahitel (kölcsön) szolgáltatása esetén tette kötelezővé. A tájékoztatás megtörténte azonban a magánjog szerint nem szerződés létrehozására irányuló akaratnyilatkozat, így a szerződéses feltételek meghatározása kapcsán nem az Fgytv. vagy a Hpt. az irányadó, hanem a Ptk.

Árfolyamkockázat és tájékoztatás a szerződés megkötésekor

A Hpt. csak 2006. január 1-től tartalmazza az árfolyamkockázat „ismertetésére” vonatkozó kötelezettséget, amelyet a 2004. évi LXXXIV. törvény az alábbi módon iktatott be.

30. § A Hpt. 203. §-ának (6) bekezdése helyébe a következő rendelkezés lép, egyidejűleg a § a következő (7) és (8) bekezdéssel egészül ki:

(6) Olyan lakossági ügyféllel kötött szerződés esetén, amely devizahitel nyújtására irányul, illetőleg ingatlanra kikötött vételi jogot tartalmaz, a pénzügyi intézménynek fel kell tárnia a szerződéses ügyletben az ügyfelet érintő kockázatot, amelynek tudomásulvételét az ügyfél aláírásával igazolja.

(7) A (6) bekezdésben meghatározott kockázatfeltáró nyilatkozatnak tartalmaznia kell

a) devizahitel nyújtására irányuló szerződés esetén az árfolyamkockázat ismertetését, valamint annak hatását a törlesztő részletre,

Ezt a 2004. évi LXXXIV. törvény indokolása az alábbiakkal indokolta.

A 30. §-hoz

A fogyasztóvédelmi rendelkezések módosításának célja az ügyfelek jobb, alaposabb tájékoztatásának biztosítása. 2004 elejétől dinamikusan bővült a devizahitelek állománya a forinthitelekhez képest alacsonyabb kamatozásnak köszönhetően. A devizahitel ugyanakkor az árfolyam változása esetén jelentős kockázatot is rejt magában, a törlesztő részletek megemelkedhetnek, amire célszerű külön kockázatfeltáró nyilatkozatban felhívni a fogyasztók figyelmét.

Egyes hitelintézetek önálló biztosítékként, valamint jelzáloghiteleknél is alkalmazzák biztonságuk növelése érdekében a vételi jog kikötését, amelynek következményeire szintén indokolt külön felhívni az ügyfelek figyelmét.

Az ügyfelek tájékoztatása a pénzintézetnek akkor is kötelezettsége, ha a Hpt. nem írja elő, mert ezek a rendelkezések egytől-egyig a Ptk-nak a szerződéskötést megelőző tájékoztatásra vonatkozó alapelveiből levezethetőek, azokból következnek.

Hasonlóan az összes megkötött „deviza alapú” hitelhez, a perbeli kölcsönszerződések sem tartalmaznak mást, csak a „várható” (sic!) törlesztőrészlet nagyságát – svájci frankban, ezzel megszegték vagy megkerülték a vonatkozó jogszabályokat, akár a Hpt-t, akár a Ptk-t tekintjük. Ha az árfolyamkockázatról szó esik, akkor arra vonatkozó becslés kellett volna készüljön, hogy hogyan alakulhat a forintban számolt törlesztőrészlet. Az EUB törvénykezési gyakorlatából levezetett horvát Legfelsőbb Bíróság általi döntés ugyanezen alapelveken nyugszik. Ahogy említettük, ez a Ptk-ból is levezethető:

Ptk. 205. § (3) A felek a szerződés megkötésénél együttműködni kötelesek, és figyelemmel kell lenniük egymás jogos érdekeire. A szerződéskötést megelőzően is tájékoztatniuk kell egymást a megkötendő szerződést érintő minden lényeges körülményről.

Látható, hogy a Hpt. akkori 213. § nem más, mint a Ptk. 205. § rendelkezéseinek a speciális jogviszonyra történő alkalmazása, hiszen a Hpt. speciális kötelmi joghoz kapcsolódó szabályozása által is a Ptk. alapelvei érvényesülnek.

A bankok, pénzügyi vállalkozások, hitelezők sem hivatkozhatnak arra, hogy mindent megtettek, amit a Ptk. előír, ugyanis a THM-ről szóló 83/2010. (III. 25.) Korm. rendelet hatályba lépéséig, illetőleg a Hpt. fenti 213. § hatályban tartásáig (2010. június 6.) a helyzet valójában az volt, hogy a Ptk. a tájékoztatásra vonatkozóan tartalmilag többet kívánt meg, mint a Hpt!

A jogalkotónak azonban ezt nem is kell külön előírnia, mivel akár a Ptk., akár a Hpt. tájékoztatásra vonatkozó rendelkezéseit nézzük, ezt a hitelnyújtóknak meg kell, vagy meg kellett volna tenni, mert ha nincs forintosítva a kockázat, akkor hol van egyáltalán a tájékoztatás? Az olyan mondat ugyanis, hogy „árfolyamkockázat van, és a törlesztőrészlet magasabb is lehet, és ezt a hitelfelvevő tudomásul vette”, semennyire sem felel meg ezeknek a jogszabályi követelményeknek.

A tájékoztatás jelentősége

Hogy mi is a tájékoztatási kötelezettség célja, tartalma és célra való alkalmasságának megítélése, abban iránymutatást adhat a tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatról szóló 2005/29/EK irányelv.

Bár az irányelv és annak nemzeti jogba való átültetése egyaránt kimondja, hogy ezek a jogszabályok nem érintik a szerződések jogát, ez – ahogy uniós irányelvek esetében szokásos és az Európai Bíróság gyakorlatának megfelel – valójában a „közvetlenül nem érinti” kitételnek felel meg.

Ha ugyanis a Ptk. alkalmazása körében felmerül a kérdés, hogy valamely fél teljesítette-e együttműködési és tájékoztatási kötelezettségét, mint minden szerződés esetében élő kötelezettséget, avagy az általa alkalmazott szerződési feltétel tisztességes-e, akkor ezeket a kérdéseket részben úgy tudjuk meghatározni, hogy milyen esetekben „nem” a válasz e kérdésekre.

Ebben lehet támaszkodni mind az alábbi irányelvre, mind pedig a később említendő, a tisztességtelen piaci magatartás és versenykorlátozás tilalmáról szóló törvény („Tpvtv.”) egyes szabályaira.

AZ EURÓPAI PARLAMENT ÉS A TANÁCS 2005. május 11-i 2005/29/EK IRÁNYELVE

a belső piacon az üzleti vállalkozások fogyasztókkal szemben folytatott tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatairól, valamint a 84/450/EGK tanácsi irányelv, a 97/7/EK, a 98/27/EK és a 2002/65/EK európai parlamenti és tanácsi irányelvek, valamint a 2006/2004/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet módosításáról

(„Irányelv a tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatokról”)

2. cikk

Fogalommeghatározások

Ezen irányelv alkalmazásában:

e) „fogyasztók gazdasági magatartásának jelentős torzítása”: a kereskedelmi gyakorlat olyan célból történő alkalmazása, hogy érzékelhető módon rontsa a fogyasztó tájékozott döntés meghozatalára való képességét, és amely ezáltal olyan ügyleti döntés meghozatalára ösztönzi a fogyasztót, amelyet egyébként nem hozott volna meg;

h) „szakmai gondosság”: a szakismeret és a gondosság azon szintje, amelynek gyakorlása ésszerűen elvárható a kereskedőtől a fogyasztóval szemben, a becsületes piaci gyakorlatnak és/vagy a jóhiszeműség általános alapelvének megfelelően, a kereskedő tevékenységi körében;

5. cikk

A tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatok tilalma

(1) Tilos tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatokat alkalmazni.

(2) A kereskedelmi gyakorlat tisztességtelen, amennyiben:

a) ellentétes a szakmai gondosság követelményeivel,

és

b) a termékkel kapcsolatban jelentősen torzítja vagy torzíthatja azon átlagfogyasztó gazdasági magatartását, akihez eljut vagy aki a címzettje, illetve – amennyiben a kereskedelmi gyakorlat egy bizonyos fogyasztói csoportra irányul – a csoport átlagtagjának a gazdasági magatartását.

Megtévesztő kereskedelmi gyakorlatok

6. cikk

Megtévesztő tevékenységek

(1) Megtévesztőnek minősül a kereskedelmi gyakorlat, amennyiben hamis információt tartalmaz, és ezáltal valótlan, vagy bármilyen módon – ideértve a megjelenítés valamennyi körülményét – félrevezeti vagy félrevezetheti az átlagfogyasztót, még akkor is, ha az információ az alábbi elemek közül egy vagy több tekintetében tényszerűen helytálló, és feltéve bármelyik esetben, hogy ténylegesen vagy valószínűsíthetően arra készteti a fogyasztót, hogy olyan ügyleti döntést hozzon, amelyet egyébként nem hozott volna meg:

a) a termék létezése vagy természete;

b) a termék lényeges tulajdonságai, úgymint a hozzáférhetőség, az előnyök, a kockázatok, a kivitelezés, az összetétel, a tartozékok, az ügyfélszolgálat és a panaszkezelés, a gyártás vagy szolgáltatás módszere és időpontja, a szállítás, az adott célra való alkalmasság, a használat, a mennyiség, a leírás, a földrajzi vagy kereskedelmi eredet vagy a használattól várható eredmények, illetve a terméken végrehajtott vizsgálat vagy ellenőrzés eredménye és főbb jellemzői;

c) a kereskedő kötelezettségvállalásainak mértéke, a kereskedelmi gyakorlat indítékai és az értékesítési folyamat természete, közvetlen vagy közvetett szponzorálásra, illetve a kereskedő vagy a termék jóváhagyására vonatkozó bármely kijelentés vagy jelzés; d) az ár vagy az ár kiszámításának módja, vagy különleges árkedvezmény megléte;

7. cikk

Megtévesztő mulasztások

(1) Megtévesztőnek minősül az a kereskedelmi gyakorlat, amely a ténybeli körülmények alapján – figyelembe véve annak valamennyi jellemzőjét és feltételét, valamint kommunikációs eszközeinek korlátait is -, az átlagfogyasztó tájékozott ügyleti döntéséhez szükséges jelentős információkat hagy ki, és ezáltal – a körülményektől függően – ténylegesen vagy valószínűsíthetően ahhoz vezet, hogy az átlagfogyasztó olyan ügyleti döntést hoz, amelyet egyébként nem hozott volna.

(2) Megtévesztő mulasztásnak minősül az is, ha a kereskedő az (1) bekezdésben említett jelentős információt hallgat el, vagy azt homályos, érthetetlen, félreérthető, vagy időszerűtlen módon bocsátja rendelkezésre, figyelembe véve az említett bekezdésben leírt szempontokat, illetve ha nem nevezi meg az adott kereskedelmi gyakorlat kereskedelmi célját, amennyiben az a körülményekből nem derül ki, és amennyiben ez bármelyik esetben ténylegesen vagy valószínűsíthetően ahhoz vezet, hogy az átlagfogyasztó olyan ügyleti döntést hoz, amelyet egyébként nem hozott volna.

A hitelnyújtók olyan módon „árulták” a „termékeiket”, hogy azok rövidtávon a forinthiteleknél jelentősebb kedvezőbbnek tűnjenek (ez a tisztességtelen piaci magatartás és a versenykorlátozás tilalmáról szóló 1996. évi LVII. törvény – Tpvtv. – 8.§ (2) d) pontjába és a 10. §-ba ütköző magatartás).

Továbbá, valójában egyáltalán nem ismertették a törlesztőrészlet-emelkedésének eseteit, lehetséges okait, annak valószínűségét, a kockázat áthárításának pénzügyi alapját és ennek költségét, amivel kimerítették a megtévesztő magatartás fogalmát, akár a Ptk., akár a Tpvtv., akár a 25/2009/EK irányelv  vagy a 2008. évi XLVII. törvény szerinti tartalmát tekintjük is.

A tájékoztatási kötelezettségnek, a tájékoztatás tartalmának vizsgálata az egyedileg meg nem tárgyalt szerződéses feltételek és a szerződéses akaratok vizsgálata szempontjából megkerülhetetlen.

Akár az uniós, akár a magyar jogot nézzük, a kifejezetten a pénzügyi szolgáltatásokra vonatkozó tájékoztatási kötelezettség nem véletlen. Ennek oka, a mögöttes jogalkotói felismerés, jogalkotói szándék az, hogy azt a pénzintézetet, amelyik valójában sok esetben ellenérdekelt a tájékoztatás megadásában, arra jogszabály által kényszerítse ki. Az erősebb társadalmi érdek ugyanis amellett szól, hogy megalapozott gazdasági döntések és megfelelő kockázatkezelés mentén szülessenek tömeges pénzügyi döntések.

Annak a tájékoztatásnak minősége, amelyet a tájékoztatás nyújtója szakmai-üzleti tevékenysége körében fogyasztónak (ügyfélnek) nyújt, befolyásolja annak döntését, ezért a nem megfelelő tájékoztatás kárt okozhat. Ezt az egyszerű gondolatmenetet követhetjük végig a Legfelsőbb Bíróság alábbi döntésében.

BH 364/1996.

pénzintézet kártérítési felelőssége a szerződés teljesítésével kapcsolatos együttműködési kötelezettség elmulasztása miatt [Ptk. 4. § (1), (4) bek., 318. § (1) bek., 339. § (1) bek., 533. § (1) bek.].

A Ptk. XXV. fejezete a szerződésszegések szabályozása körében nem tartalmazza azok taxatív felsorolását. Ennek következtében ezek közé sorolható a jogszabályban előírt együttműködési kötelezettség megsértése is, mely a törvény idézett rendelkezése alapján a kártéritési kötelezettség beállásának jogkövetkezményét vonja maga után. Helyesen állapította meg a másodfokú bíróság, hogy a felperes ez irányú szakképzettséggel rendelkező ügyintézőjétől elvárható lett volna, hogy a lejárat előtt egy nappal felhívja az alperes figyelmét a takarékjegyek kiváltásának jogkövetkezményére. Nem csupán feltételezés, hogy ennek ismeretében az alperes a kiváltást legalább egy nappal elhalasztotta volna, mivel az összeget 1993. március 8-án sem saját céljaira fordította, hanem azt ismételten befektette. Nyilvánvaló, hogy a lehetséges veszteség tudatában ezt nem így tette volna. Ezért nem tehető vitássá, hogy a felperes megsértette a jogszabály által előírt együttműködési kötelezettségét. Emiatt nem sértett jogszabályt a másodfokú bíróság, amikor ennek jogkövetkezményeként megállapította a felperes kártérítési felelősségét.

Az érdemében jogszerű másodfokú ítéletet a Pp. 275/A. §-ának (1) bekezdése alapján a Legfelsőbb Bíróság a kifejtettekre figyelemmel hatályában fenntartotta.

(Legf. Bír. Pfv. V. 21.012/1995. sz.)

Figyeljük meg, hogy a Legfelsőbb Bíróság a pénzintézetekkel ellentétben nem nézi báránynak az ügyfelet, hanem feltételezi, hogy a „lehetséges veszteség tudatában” valamit tenne vagy nem tenne meg!

Jelen perbíróság kioktatása szerint a tájékoztatás kimerül valamilyen okból fakadó árfolyamkockázat viselésében. Csakhogy az alperes által már csatolt szöveg a devizahitelekkel kapcsolatosan előírt tájékoztatást tartalmazza, mely jelen esetben irreleváns, hiszen a bírság a szerződéses konstrukciót a 6/2013. PJE határozatban foglalt értékállandósági kikötéssel azonosítja – habár tudtán kívül, mert nagyon úgy néz ki, az eljáró bíró nem ismeri a fogalmat. Legalábbis az ítélet erről nem ad számot.

A fent hivatkozott (BH 364/1996) döntés a pénzben mérhető kárt okozó tájékoztatási kötelezettség elmulasztásáról szól, mintegy „forintosítja” a Ptk. vonatkozó általános és kötelmi jogi alapelveit. Ha tehát annak nagyobb a valószínűsége, hogy a svájci frank erősödni fog, akkor ezt a pénzintézetnek tudnia kell, mert az ő szakmája, és erről tájékoztatnia kell az ügyfelet.

Az információs aszimmetriához ugyanis kockázatvállalási aszimmetria is társul: ami banki szempontból még éppen megengedett kockázatvállalás (pl. azért, mert a fedezetül szolgáló ingatlan vételi értékét a piaci érték 40-50%-on rögzítik), az a hitelfelvevő számára valószínűleg már rég nem az, csak ő nem tud róla.

A tájékoztatás nem valami szerződésen kívüli dolog, hanem valami olyan, aminek a szerződésből valóban ki kell tűnnie, különben az egyik – amúgy is alárendelt – fél nincs olyan helyzetben, hogy gazdaságilag ésszerű döntést hozzon.

Ami tehát ezen a ponton aggálytalanul megállapítható, az az, hogy a formális, tartalom nélküli nyilatkozatokon kívül érdemben a felek nem tárgyaltak meg semmilyen olyan szerződéses rendelkezést, amely devizához és árfolyamkockázathoz kapcsolódik.

A tájékoztatás egy szerződéses feltétel értelmezhetőségéhez igazodik. Az, hogy az adott ászf tartalmát illetően elhangzott szerződéses akaratnyilatkozatot hogyan kell értelmezni, a Ptk. ad iránymutatást.

rPtk. 207. § (1) A szerződési nyilatkozatot vita esetén úgy kell értelmezni, ahogyan azt a másik félnek a nyilatkozó feltehető akaratára és az eset körülményeire tekintettel a szavak általánosan elfogadott jelentése szerint értenie kellett.

(2)  Ha az általános szerződési feltétel, illetve a fogyasztói szerződés tartalma az (1) bekezdésben foglalt szabály alkalmazásával nem állapítható meg egyértelműen, a feltétel meghatározójával szerződő fél, illetve a fogyasztó számára kedvezőbb értelmezést kell elfogadni.

Fentiekből kifolyólag a banki szolgáltató köteles előbb tisztán artikulálni egy szerződéses feltételt, melyet lényegesnek tart, alkalmazni kíván, annak szerződés részévé válásának hiánya esetén nem is kötné meg a szerződés, majd e szerződéses feltétel kapcsán köteles a tájékoztatást megadni.

Olyan magatartás elképzelhetetlen, hogy a bank a fogyasztó orrá alá dug egy sok oldalas papírt, hogy „itt tessék aláírni”, majd el lehet távozni. Ugyanis ebben az esetben az okirat tartalma ugyan logikailag lehet írásban közölt ajánlat, azonban az ajánlat lesz az a szerződéses nyilatkozat, melyet a bíróság a rPtk. 207.§ alapján értelmezni köteles. E körben a felperes világosan és egyértelműen meghatározta a perben értelmezését.

~ ~ ~

Óriási probléma, hogy nem tudni, mi az a deviza alapúság.

Nézzük meg, hogyan alakul a deviza konstrukció megítélése:

Ha már annyira szolgai módon akar egy bíróság megfelelni valaminek, vagy valakinek, akkor hadd idézzem saját praximomból a véleményformáló dr. Szeghő Katalin tanácselnök asszonyt, aki kénytelen volt jogi érvelésemet elfogadni a 6/2003. PJE határozattal kapcsolatban. Amikor nekem nyílt szakmai ellenfelem fogadja el álláspontomat, akkor az elégedettséggel tölt el, csak nem beszélek annyira badarságot.

 ”Abban egyetért az ítélőtábla a felperessel, hogy a deviza alapú elszámolásban való megállapodás lényegében egy értékállandósági kikötésnek feleltethető meg, az előbb részletezettek szerint azonban nem osztja azt a felperesi álláspontot, miszerint erre a felek megállapodása nem terjedt volna ki.” 

(Szegedi Ítélőtábla, Pf.II.21.150/2017/6.)

A 6/2013. PJE határozattal kapcsolatos averziómat jelen perben már kifejtettem a „deviza alapú hitelezés csalárdságai” címszó alatt (kereset pontosítás). Ezt a Fővárosi Törvényszék számos tanácsa is ismerheti egyéb perek kapcsán, azonban eddig senki nem vette a fáradtságot arra, hogy komolyan értelmezze is a mondataimat. Úgy gondolják az eljáró bírók, hogy a gondolkodás terhét a Kúria levette a vállukról a jogegységi határozattal.

Csakhogy igen furcsa, hogy a fogyasztók által igen nem kedvelt dr. Szeghő Katalin lesz az egyedüli, aki mégis veszi a fáradtságot és átgondolja a dolgot, értelmezésemben pedig megerősít.

Ha tehát a gondolkodásra alkalmas és hajlandó bármely bíró – és okszerűen minden bíró ilyen bíró – előveszi a keresetlevelemben foglalt érvelést, ahhoz hozzáilleszti a tárgyaláson előadottakat, akkor nem ír le akkora képtelenséget, mely jelen fellebbezés tárgya.

A 6/2013. PJE határozat szerinti jogügylet egy értékállandósági kikötés lenne. Csakhogy az ilyen feltételtől teljesen idegen, logikailag ellentétben áll a különnemű árfolyamok alkalmazása. Ha ezt valaki nem kívánja megérteni, azzal már nem tudok mit kezdeni. „Nem jött át.” – fogalmazott nekem egyszer valaki. Csakhogy ez nem egy tehetségkutató verseny, hanem törvénykezés! Annak minden komolyságával és elvárhatóságával!

A perbeli jogvita tárgyát képező szerződés egy elvont jogi fogalom, nem pedig egy okirat. Ugyan a felperes csatolt egy magánokiratot, ám annak tartalmát részben vitatja, azzal kapcsolatban azt állítja, az nem bír minősített bizonyítási erővel, és az okirat a bizonyítandó tények kapcsán egyáltalán nem bír igazoló tartalommal.

A kölcsönszerződés kapcsán a régi Ptk. rendelkezéseit kell alkalmazni. Mivel fogyasztóval kötött szerződésről van szó, a kötelmi jogi tényeket speciális jogalkotói szempontok szerint kell értékelni, és ez lenne a szankciós semmisség.

A felperes azt állítja, hogy a felek által elfogadott szerződéses feltételek mentén a rPtk. 523.§ (1) bekezdésének megfelelő kölcsönszerződés jött létre. Ennek fő tárgya 16.500.000.-Ft, azaz ez a meghatározott kölcsönösszeg. Itt azonban meg kell állni egy pillanatra.

Az alperes az okiratba foglaltan (1.3. pont és 1.2. pont) úgy nyilatkozott, hogy a kölcsön összege, melynek szolgáltatására köteles, az nem a 16.500.000.-Ft, hanem 121.494.-CHF, és azt sem szolgáltatni köteles, hanem az a rPtk. 522.§ szerinti hitelszerződés. Kérdés azonban az, hogy mi a kölcsönszerződés tartalma? Az alperes a forint összegből próbált egy deviza összeget számítani – vételi árfolyamon – azonban a semmisség okán ez téves adatot eredményezett.

#  Deviza kölcsönszerződés esetében egy meghatározott CHF összeget kell szolgáltatni.

#  Értékállandósági kikötés esetében a deviza összegnek megfelelő, MNB árfolyam számított forint összegét kell szolgáltatni.

#  Forint kölcsönszerződés esetén a szolgáltatandó összeg a 16.500.000.-Ft.

#  A banki akarat egyik fenti esetre sem irányult, az ászf lényege az volt, hogy fiktív vételi és eladási árfolyamokhoz igazodó deviza váltásokat mutasson ki. Ebből kifolyólag a 16.500.000.-Ft összeget vette volna alapul, melyet vételi árfolyamon átszámít valamilyen CHF összeggé, csakhogy az a deviza összeg sem képezi a felek konszenzusát.

Fentiekből kifolyólag csak és kizárólag a 16.500.000.-Ft egyedi megtárgyaltsága igazolható. Pláne azért, mert ezt a felperesi tényállítást az alperes indokoltan nem vonta kétségbe.

Az alperes utólagosan azonban ettől eltérő összegeket állít, melyek az általa hivatkozott azok általános szerződéses feltételből fakadnak. Az alperes korábbi tényállítása szerint deviza vételi árfolyam használatával utólagosan számította ki a deviza összeget, mely kapcsán kiderült, hogy az alkalmazni kívánt árfolyam semmisségi okban szenved. Ennek kapcsán az ismert közérdekű perben az alperes nem tudta megdönteni azon törvényi vélelmet, mely a DH1 törvény 4.§ (1) bekezdésében volt nevesített. A különnemű (vételi) árfolyamokra vonatkozó, szerződéses részévé váló általános szerződéses feltétel tisztességtelenségéből eredő semmisség kapcsán a vélelmet nem is kívánta megdönteni az alperes. Állítása szerint a DH1 törvény 3.§ (1) bekezdésében nevesített feltétel egyedileg meg nem tárgyaltan, általános szerződéses feltételként vált a szerződés részévé. Ennek megfelelően a DH1 törvény 3.§ (2) bekezdésében szabályozott magatartást tanúsította, és utólagosan, egy alacsonyabb deviza összeget állít az alperes.

Fentiekből kifolyólag a szerződés fő szolgáltatását érintően a felek különféle összegeket állítanak meghatározottként. Ebből fakadóan sérül a jogalkotó azon akarata, melyet a rPtk. 523.§ (1) bekezdésében tesz norma tárgyává, azaz lényeges szerződéses feltételnek minősül a kölcsönösszeg meghatározottsága. A felperes állítása az, hogy a 8.200.000.-Ft meghatározott összeget az alperes tagadja, az egyedileg meghatározott kölcsönösszeg helyében egy általános szerződéses feltételből fakadó deviza konstrukcióból származtatott deviza összeget állítanak, mely összeg folyamatosan, flexibilisen változik, ahogyan éppen a Kúria gondolja. Ezáltal a bíróság deklarálhatja, hogy a felek között akarati disszenzus jelenik meg, nem tudtak megállapodni a fő tárgy tekintetében. Ebből fakadóan a rPtk. 523.§ (1) bekezdésében foglalt lényeges szerződéses feltételben e felek nem állapodtak meg, így a Hpt. 213.§ (1) bekezdésének a) pontja sérült. Ez a teljes szerződés semmisségét okozza, az érvénytelenség jogkövetkezményét csak hatályossá nyilvánítással lehet orvosolni, az érvényessé nyilvánítás kizárt.

A bíróság a rPtk. 205/C.§ alkalmazásával ugyan megállapíthatja, hogy az egyedileg megtárgyalt forint kölcsönösszeggel ellenétes azon ászf, mely a deviza konstrukcióból eredezteti a forinttól eltérő deviza összeget, így az ászf nem válik a szerződés részévé, azonban az alperesi oldal deklaráltan nyilatkozott, hogy ezen ászf hiányában, csupán a forint összeg figyelembevételével egyáltalán nem kötött volna a felperessel szerződést, így az akarati disszenzus fennmarad, mely kötelezően alkalmazandóvá teszi a szankciós semmisséget.

A Hpt. 210.§ (1) bekezdése alapján a felek konszenzusát kellett volna írásba foglalni. Ehelyett a bank olyan jognyilatkozatokat iktatott bele az okiratba, mely nem a felek szerződésének részét képezte. Mivel az okirat tartalma eltér a felek egybehangzó akaratnyilvánításától, az írásba foglalás nem a szerződésre vonatkozott így alaki érvénytelenségi ok jelentkezett. A felek között a Ptk. 523.§ alapján létrejött kölcsönszerződés nem került írásba foglalásra, így az a Hpt. 210.§ (1) bekezdése, és a Ptk. 217.§ (1) bekezdése alapján semmis.

A Hpt. 213.§ (1) bekezdésének c) pontja alapján a fogyasztót terhelő összes költséget, terhet meg kellett volna a felek szerződésében jeleníteni. A Hpt. 210.§ (2) bekezdése lényeges szerződéses feltételként deklarálja, hogy „egyértelműen meg kell határozni a kamatot, díjat és minden egyéb költséget vagy feltételt, ideértve a késedelmes teljesítés jogkövetkezményeit és a szerződést biztosító mellékkötelezettségek érvényesítésének módját, következményeit is.” Ez a felek szerződéséből az alperes ellentétes tartalmú tényállításából következendően hiányzik. Ugyan a Hpt. 210.§ (2) bekezdése nem semmisségi ok, csakhogy a perben kell azt elbírálni, hogy a Hpt. 213.§ (1) bekezdése alapján jelentkezik-e szankciós semmisségi ok.

A szerződés a rPtk. 200.§ (2) bekezdése szerint jóerkölcsbe ütközik, hiszen az Alkotmánybíróság 801/B/2002. sz. alatti határozatában kimunkálta, hogy a jog társadalmi rendeltetésével, a jogalkotó akaratával összeegyeztethetetlen, ha egy fél a vele szerződő másik fél megkárosítására törekszik, azt okozza.

Az alperessel szemben támasztott igény kapcsán külön ki kell emelni néhány – jogalapot érintő – jogelméleti kérdést, mely bizonyos bíróságok, néha, igen furcsa törvénykezési gyakorlatából fakadó ellentmondásokat kész feloldani.

Ø  A csatolt okiratok a fél által megtett valamely tényállítás alátámasztására szolgáló bizonyítási eszközök, a szerződés egy elvont jogi fogalom, nem pedig maga az okirat.

Ø  A per tárgya nem más, minthogy a felperes által állított tényeket valónak fogadja-e el a bíróság az esetleges alperesi indokolt tagadással szemben. Ebből kifolyólag az állított tény az, hogy a felek a rPtk.523.§ (1) bekezdése alapján egyedileg megtárgyaltan állapodtak meg a meghatározott kölcsönösszegben, mely forintban nevesített. Ugyancsak egyedileg megtárgyalt feltétel volt a futamidő. Általános szerződésként került egyedi megtárgyalásra az ügyleti kamat, a vételi jog alapítása.

Ø  Az alperes a szerződés teljesítése kapcsán azt állítja, hogy létezett olyan általános feltétel, mely a deviza konstrukció kapcsán összegzi azon feltételek rendszerét, melyből fakadóan a felperes ellenszolgáltatására vonatkozó kötelezettség nevesíthető. A felperes ilyen általános szerződéses feltétel (szintén egy elvont jogi fogalom, nem pedig egy papír) megismerhetőségét tagadja.

Ø  A perbeli jogvita tárgya tehát az, hogy a felek által állított szerződéses jognyilatkozatok milyen tartalommal bírnak, azokat ki és mikor közölte hatályosultan a másik féllel szemben, és ez milyen tartalommal hozott létre a felek között szerződést.

Ø  A Ptk. 205.§ alkalmazása szempontjából tehát nem az okirat bizonyító ereje a kérdéses, hanem az, hogyan történt meg az egybehangzó akaratnyilvánítás. A megtett akaratnyilatkozatokat szóbeli közlés, avagy írásbeli közlés hordozza. Ebből kifolyólag egyszerűen értelmezhetetlen az a bírói gyakorlat, mely szóbeli és írásbeli szerződést konkuráltat egymással. Ugyanis a felek között egy szerződés jött létre (elvont jogi fogalom), nem több, de pont az a jogvita tárgya, annak a szerződésnek mi a tartalma.

Ø  Az alperesi indokolt tagadás mentén bizonyítandó tény lesz a megtett akaratnyilatkozatok tartalma, a közlő személy azonossága. A szerződés tartalma a bíróság ítéletében megindokolt következtetés lesz. A felperes azonban azt állítja, a szerződéses tartalom semmis, legyen annak tartalma akár a felperes, akár az alperes által meghatározott tartalom szerint is deklarált.

Fentiekből kifolyólag a jogcím az állított semmisségi okhoz tapad. A felperes pedig abból a tényből von le következtetést, hogy a felek konszenzusa hiányzik a meghatározott kölcsönösszeg kapcsán, így a rPtk. 523.§ (1) bekezdésben lényeges szerződéses feltételként meghatározott kölcsönösszegben a felek képtelenek voltak megállapodni. Az EU jogharmonizáció kapcsán azonban a jogalkotó a Hpt. 213.§ (1) bekezdésének a) pontja szerint minősítette az akarati disszenzust szankciós semmisségként.

A bíróságok legtöbbjének gyakorlata fixációt tartalmaz a DH törvényekkel kapcsolatban. Azonban a bírói indokolások megalapozatlanok, súlyosan logikátlanok, ugyanis a DH törvények nem érintik a szerződés fő tárgyát, ergo, jelen peres jogvita tárgyát sem.

A felperes tehát azt a tényállítást tette, hogy a felek egyedileg megtárgyalták a kölcsön meghatározott forint összegét. A Ptk. 523.§ (1) bekezdésében szabályozottak szerint a hitelező a meghatározott kölcsönösszeg szolgáltatására köteles, míg az adós a szolgáltatott kölcsönösszeg visszafizetésére. Az alperes e lényeges szerződéses feltétel kapcsán keveredik önellentmondásba, és egyik kezével elismeri a forint összeget, mint egyedileg megtárgyalt feltételt, másik kezével egy azzal ellentétes általános szerződéses feltételt állít a deviza konstrukció kapcsán. Csakhogy képtelen arra nézve tényállítást tenni, hogy ki, mikor, milyen tartalommal tette megismerhetővé a deviza konstrukcióra vonatkozó ászf-et. És itt jelzem, az általános szerződéses feltételek is elvont jogi fogalmak, nem papírok, okiratok.

Az, hogy a DH1 tv. 3.§ (1) bekezdésében foglalt feltétel a szerződés részévé vált-e vagy sem, az egy bizonyításra szoruló tény. Ha egy bíróság ezt másként gondolja, azzal egyszerűen nem lehet mit kezdeni. Az jogellenes jogalkalmazás.

Ha tehát az állított semmisségi ok a szerződés fő tárgyának meghatározatlansága, akkor azt egy kicsit is logikusan gondolkodó jogász felismeri, hogy a jogalkotó meg sem kísérelte e semmisségi okot feloldani. A DH törvények egy szerződés részleges semmisségét okozó feltétel kapcsán kívánnak megoldást, mely cseppet sem bizonyos, hogy összefér az Irányelvvel. A C-51/17. sz. alatti ügy pont erről szól:

https://birosag.hu/szakmai-informaciok/altalanos-sajtokozlemeny/fovarosi-itelotabla-kozlemeny-elozetes-donteshozatali

Fővárosi Ítélőtábla – Közlemény előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezéséről

2017. feb. 22. – 10:58, OBH-Sajto14

A Fővárosi Ítélőtábla a 2017. január 17-én kihirdetett végzésében az Európai Unió Bíróságánál előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményezett az előtte folyamatban lévő deviza alapú kölcsönszerződés érvénytelenségével kapcsolatban, a 93/13/EGK irányelv (fogyasztóvédelmi irányelv) értelmezése érdekében; egyidejűleg a per tárgyalását felfüggesztette.

A perben a felperesek a kölcsönszerződés érvénytelenségét az árfolyamkockázatot a felperesekre telepítő szerződési feltétel tisztességtelensége miatt állították. Az elsőfokú bíróság a felperesek keresetének helyt adott megállapítva, hogy a szerződéskötés 2008. február 15-i időpontjában nem volt reális lehetőség a felperesek által követett, a deviza alapú kölcsönszerződésekhez kapcsolódó cél, a forint alapú szerződésekhez képest kedvezőbb, olcsóbb kölcsönhöz jutás elérésére. A felperesek nem kaptak az alperestől a valóságos árfolyamkockázatra vonatkozó, a lappangó pénzügyi válság és a svájci frank „menekülő deviza” jellegére is kiterjedő konkrét tájékoztatást. Az elsőfokú ítélettel szemben az alperes fellebbezéssel élt, melyben egyebek között azzal is érvelt, hogy a per felfüggesztésének ideje alatt hatályba lépett jogszabályokra, az ún. devizahiteles törvényekre az elsőfokú bíróság a döntése meghozatalakor egyáltalán nem volt figyelemmel.

A Fővárosi Ítélőtábla számára nem volt egyértelmű, hogy az árfolyamkockázat viselésére vonatkozó szerződési feltétel tisztességtelensége a fogyasztóvédelmi irányelvvel összhangban álló értelmezés kötelezettsége mellett még mindig vizsgálható-e, azaz, hogy ez a szerződési feltétel még mindig az irányelv hatálya alá tartozik-e. A perbeli szerződés ugyanis a 2014. évi XXXVIII. törvény 3. § (2) bekezdése alapján már tartalmazza az árfolyamkockázat felperesek általi viselésének kötelezettségét. A jogalkotással kialakult erre a szerződési tartalomra az egyedi megtárgyaltság nem értelmezhető, hiszen az nem a felek egybehangzó akaratát, hanem a jogalkotó beavatkozását tükrözi. Kérdésként vetődött fel az is, hogy a fogyasztóvédelmi irányelv 1. cikk (2) bekezdésében foglalt kizáró szabályt úgy kell-e érteni, hogy az vonatkozik arra a szerződési feltételre is, amely a szerződéskötést követően, de a szerződéskötés időpontjára visszaható hatállyal vált a szerződés részévé. Amennyiben pedig az árfolyamkockázat tisztességtelensége vizsgálható, a pénzügyi intézmény által a fogyasztónak nyújtott tájékoztatónak mire kell kiterjednie, van-e jelentősége annak, hogy egyébként a perbeli szerződésben a megkötésekor nem csak az árfolyamkockázat viselésére, hanem az egyoldalú módosítás jogára és az árfolyamrésre vonatkozó szerződési feltétel is szerepelt, amelyek együttes hatásaként a fogyasztó ténylegesen a várható fizetési kötelezettségének mértékét és változásának alakulását nem láthatta előre.

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem az Európai Unió Bíróságához megérkezett, az eljárás C-51/17. számon van folyamatban.

Az előzetes döntéshozatali eljárás tárgyára figyelemmel a Fővárosi Ítélőtáblán jelenleg 10 másik per tárgyalása és 60 nemperes eljárás is felfüggesztésre került.

Budapest, 2017. február 22.

Fővárosi Ítélőtábla Sajtóosztály

A főtanácsnoki indítvány itt olvasható:

http://curia.europa.eu/juris/document/document.jsf?text=&docid=201708&pageIndex=0&doclang=hu&mode=req&dir=&occ=first&part=1&cid=779123

V.      Végkövetkeztetés

80.      Azt javaslom tehát, hogy a Bíróság a Fővárosi Ítélőtábla által előterjesztett kérdésekre a következőképpen válaszoljon:

1)      Az olyan, jogalkotási beavatkozás keretében előírt szerződési feltétel, amely az árfolyamkockázatot ex tunc hatállyal továbbra is a fogyasztóra terheli, nem tekinthető „egyedileg megtárgyaltnak” a fogyasztókkal kötött szerződésekben alkalmazott tisztességtelen feltételekről szóló 93/13 irányelv 3. cikkének (1) bekezdése értelmében.

2)      Az alapügy körülményei között az olyan feltétel, amely jogalkotási beavatkozás eredményeként került a szerződésbe, és amely ex tunc hatállyal fenntartja az árfolyamkockázatnak a fogyasztóra terhelését, nem „tükröz kötelező érvényű törvényi vagy rendeleti rendelkezéseket” a 93/13 irányelv 1. cikkének (2) bekezdése értelmében.

3)      A kérdést előterjesztő nemzeti bíróságnak kell a szerződés hátterét jellemző valamennyi körülmény és a Bíróság ítélkezési gyakorlata alapján eldöntenie, hogy a 93/13 irányelv 4. cikkének (2) bekezdése, és az abban foglalt, a szerződési feltételek „világos és érthető” jellegére vonatkozó követelmény alapján a kölcsönt nyújtóknak közölniük kell‑e a fogyasztókkal a szerződéskötéskor rendelkezésükre álló releváns pénzügyi információkat, ideértve a releváns makrogazdasági adatokat, és el kell‑e magyarázniuk az árfolyam‑mechanizmusokra gyakorolt hatásaikat.

4)      Amennyiben későbbi tagállami jogalkotási beavatkozás nem orvosolta a feltételek világosságával és átláthatóságával kapcsolatos tisztességtelenséget, amint azt a 93/13 irányelv előírja, az ilyen feltételeknek az e kötelezettségnek való megfelelését a szerződéskötés időpontjától kell meghatározni.

5)      A nemzeti bíróság hivatalból köteles vizsgálni az irányelv hatálya alá tartozó szerződési feltétel tisztességtelen jellegét, ezzel ellensúlyozván a fogyasztó és a kölcsönt nyújtó közötti egyenlőtlen helyzetet, amennyiben a rendelkezésére állnak az e feladathoz szükséges jogi és ténybeli elemek.

Mint láthatjuk, a DH törvények rendszere nem a szerződésben kikötött főszolgáltatással foglalkozik, hanem azzal, hogy az un. árfolyamkockázat terhelhető-e a fogyasztóra, vagy sem, ha igen, milyen feltételek mellett.

Azaz, azt a jogvitát a perbíróságnak kell eldöntenie, hogy a feleknek van-e a Ptk. 205.§ (1) bekezdése alapján egybehangzó akaratnyilvánítása a Ptk. 523.§ (1) bekezdése szerinti lényeges szerződéses feltétel kapcsán.

A stricht norma alapján nem elegendő valamit vitatni, annak indokát is elő kell adni. Az indokolás nélküli vitatás ellenkérelemnek nem minősül. Az indokolás értelemszerűen magában kell hordozza a másodlagos tényállításokat. Az új Pp. ezt kifejezetten el is várja.

Az alperes általában, az egyes perekben, nem határozza meg tényállításaival, hogy mely feltételek voltak egyedileg megtárgyaltak, s melyek nem. Melyek voltak általános szerződéses feltételek, s melyek nem. Azt sem hajlandó közölni, ki volt az a személy, aki a deviza konstrukcióval kapcsolatos okozatosságot, mechanizmust feltárta, megismerhetővé tette a fogyasztó számára. Ebből következően nem állít olyan tényt, mely alapján következtetni lehet egy szerződéses akaratnyilatkozat tartalmára, hatályosultságára. Úgyszintén nem lehet megismerni azt, hogy az ászf deviza konstrukcióra vonatkozó részleteit milyen eszköz, nyilatkozat hordozza.

Az alperes a perekben az alábbi tartalommal próbálja definiálni az ászf tartalmát:

“A deviza alapú kölcsön definiciója: olyan kölcsön, ahol a folyósítás és a törlesztés forintban történik, de devizában van meghatározva a hitelösszeg és a törlesztő részlet.” 

A fenti definíció egyszerű jogi barbárság, ugyanis:

a)    A 6/2013. PJE határozat értékállandósági kikötés jogtudományi alapelveit rögzíti, és helyesen ismeri fel, hogy amennyiben a deviza alapú szerződés fogalma megegyezik az értékállandósági kikötés fogalmával, úgy a szerződés deviza szerződés.

b)    Fentiek indoka az, hogy deviza kölcsönügylet, avagy az értékállandósági kikötés esetén a Ptk. 523.§ (1) bekezdés alapján devizában meghatározott a kölcsön összege. Deviza kölcsön esetén a szolgáltatás maga a kölcsön tárgya, azaz a meghatározott deviza összeg. Értékállandósági kikötés esetén a szerződéskötéskor – és nem a folyósításkor – meghatározott devizaösszeghez igazodó (MNB árfolyamon számított) forint összeg szolgáltatására vonatkozik a hitelezői kötelem, illetve a meghatározott deviza összeghez igazodó adósi ellenszolgáltatás.

c)    A deviza alapúnak nevezett banki termék (azaz ászf) lényeges eleme a különnemű árfolyamok alkalmazása, azaz olyan fiktív deviza váltás, mely pusztán egy számítási mód, valós szolgáltatás nélkül. A Kúria ennek tisztességtelenségét helyesen ismerte fel. Csakhogy nem vonta le a következtetést arra nézve, hogy a banki szerződéses akarat ebből kívánta az alacsonyabb kamatszintből fakadó marzs kiegészítését, melyet tetézett a forintban kifejezett tőke növekedésével, mely okszerűen hatványozódott kamatösszegeket okozott.

d)    Egy felkészült jogász számára egyáltalán nem meglepő, hogy a pacta sunt servanda elv alapján nem keverhető össze a szerződés tartalma a szerződés teljesítésével. Teljesítésről lehet beszélni, de abból nem lehet következtetni a szerződés tartalmára. Ugyanis hibás teljesítésről is csak a kötelmet kiváltó szerződéses rendelkezések ismeretében beszélhetünk. A folyósítás a kölcsönszerződés teljesítésével összefügg. Magánjogunk a szolgáltatás szót használja. A törlesztés helyett pedig az ellenszolgáltatást. Illene a jogtudományi kategóriáknál maradnunk.

Az alperes állandóan az értékállandósági kikötésre hivatkozik, ahogyan rámutat érveléseiben a Kúria 6/2013. PJE határozatára. Csakhogy az általa bizonyítási eszközként megjelölt okiratok tartalma nem egyezik mg, nem felel meg az értékállandósági kikötés fogalmának. Ugyanis egyik ügylet esetében sem került a deviza összeg meghatározásra.

A deviza alapú fogyasztási és lakossági kölcsönszerződések tárgyának és törlesztő részleteinek meghatározásával kapcsolatos elvi kérdésekről szóló 1/2016. Polgári jogegységi határozat így szól:

1. A deviza alapú fogyasztási és lakossági kölcsönszerződés abban az esetben is megfelel a hitelintézetekről és a pénzügyi vállalkozásokról szóló 1996. évi CXII. törvény (a továbbiakban: Hpt.) 213. § (1) bekezdés a) pontja által előírt követelménynek, ha az írásba foglalt szerződés – ideértve az annak a szerződéskötéskor részévé vált általános szerződési feltételeket is – a kölcsön összegét forintban (lerovó pénznem) határozza meg, feltéve, hogy az így meghatározott kölcsönösszeg devizában (kirovó pénznem) kifejezett egyenértéke pontosan kiszámítható az átszámítás szerződésben rögzített későbbi időpontjában, ennek hiányában a folyósításkor, az akkor irányadó árfolyam figyelembe vételével.

A DH1 és DH2 tv. ismertetett rendelkezései alapján megállapítható, hogy a jogalkotó – utólag – kiküszöbölte és orvosolta a folyósított kölcsön, illetve a meghatározott törlesztő részletek összegében jelentkező tisztességtelen különnemű deviza árfolyamokat és a tisztességtelen egyoldalú kamat-, költség- és díjemelést lehetővé tevő, egyedileg meg nem tárgyalt, illetve általános szerződési feltételeket. Ezzel a jogalkotó nem csak a múltra, hanem a jövőre nézve, a deviza alapú fogyasztói kölcsönszerződésekkel kapcsolatos perekre is irányadóan rendezte az alkalmazandó deviza átszámítási árfolyamot, valamint a kamatok, a költségek és a díjak mértékét. Mivel pedig ezek meghatározása törvényen alapul, e feltételek szükségképpen tisztességes általános, illetve egyedileg meg nem tárgyalt szerződési feltételt jelentenek és szerződéses tartalmat eredményeznek [Ptk. 209. § (6) bekezdés], továbbá jogszabályba ütközőnek sem minősülhetnek. Ezért az egyes, konkrét deviza alapú fogyasztási és lakossági kölcsönszerződések érvényességi feltételeként megkívánt Hpt.-beli kötelezettségeket – így a kölcsönszerződés tárgyának [Hpt. 213. § (1) bekezdés a) pont], a törlesztő részletek számának, összegének és törlesztési időpontjainak a meghatározására vonatkozó kötelezettséget is [Hpt. 213. § (1) bekezdés e) pont] – e jogszabályi rendelkezések tükrében lehet csak értékelni.

Az 1/2016. PJE határozat arra az esetre vonatkozik, amikor a felek között nincsen jogvita annak tekintetében, hogy az rPtk. 205.§ (1) bekezdése alapján mely feltételeket tették konszenzusukkal a szerződés részévé. Ha és amennyiben ebben nincsen jogvita, avagy egy kiosztott tájékoztatás alapján lefolytatott bizonyítási eljárás eredményét mérlegelvén kell deklarálni a feltételek szerződés részévé válását, úgy világos és egyértelmű, hogy a felek kötelme miként meghatározott.

Csakhogy jelen per arról szól, hogy az 1/2016. PJE határozatban megfogalmazott igényeknek sem felel meg a felek szerződése. Ugyanis lehetséges, hogy a blanketta tartalma látszólag annak megfelel, de a felperes tényállítása az, hogy a blanketta nem a felek rendelkezésének, konszenzusának megfelelő tartalmat hordozza. És a per tárgya nem az okirati bizonyíték „érvénytelensége”, hanem az állított szerződéses tartalom érvénytelensége.

A fenti PJE határozatra is vissza kell térni egy pillanatra, mely egyébként a C-51/17. sz. alatti ügyben érintett:

Ø  Az egyedileg megtárgyalt forint kölcsönösszeg és a bank által állítottan szolgáltatott deviza összeg nem átszámítható egymásba. Ugyanis a vételi árfolyam semmissége a szerződéskötés időpontjában számított, vagy kiszámítható deviza összeg valótlanságát okozza. Az alperes pont ezért határozta meg 2015-ben egy alacsonyabb CHF összegben szolgáltatásának tárgyát. Márpedig a szerződés fő tárgyát a szerződéskötés időpontjában kell a Ptk. 523.§ (1) bekezdés alapján meghatározni. A jogszabály nem tekinthető a felek konszenzusának, és a jogszabály visszaható hatállyal nem pótolhat, helyettesíthet szerződéses akaratot.

Ø  A fenti 1/2016. PJE határozat jogszabálysértő, jogellenes, mely a Ptk. normáit nem ronthatja le, és nem is írhatja felül. Ugyanis nézzük meg, mit is mondott Wellmann úr az új Ptk. kodifikációs javaslata kapcsán:

„Ami a szerződés létrejöttét illeti, az új Ptk. is változatlanul a konszenzuál szerződések elvi alapján áll, vagyis a szerződés létrejöttéhez nem szükséges a dolog átadása vagy más reálcselekmény, hanem elegendő a felek akaratának kölcsönös és egybehangzó kifejezése (konszenzus). A konszenzusnak a lényeges és a bármelyik fél által lényegesnek minősített kérdésekre kell kiterjednie. Az a kérdés tekintendő „lényegesnek minősítettnek”, amellyel kapcsolatban a fél egyértelműen kifejezésre juttatta, hogy az adott kérdésben való megállapodás hiányában a szerződést nem kívánja megkötni. Az ellenszolgáltatásban való megállapodás mindig lényeges kérdés, anélkül a szerződés nem jön létre.”

„A szerződés tartalmát a felek – a kógens jogszabályi rendelkezések szabta korlátok között – szabadon állapíthatják meg. A jogszabály által kötelezően (vagyis kógensen, eltérést nem engedő módon) meghatározott szerződési tartalom azonban a szerződés részévé válik. Ez egyrészt azt jelenti, hogy a jogszabály által rendezett kérdésekben a feleknek nem is kell külön megállapodniuk, másrészt pedig azt, hogy a szerződés akkor is a kötelező jogszabályi tartalommal jön létre, ha a felek netán a tiltás ellenére mégis eltérően rendelkeznek.”

„A szerződés létrejöttéhez ajánlat tétele és annak elfogadása szükséges. Az ajánlat szerződés megkötésére irányuló szándékot egyértelműen kifejező, a lényeges kérdésekre kiterjedő olyan jognyilatkozat, amely ajánlati kötöttséggel jár. Az ajánlati kötöttséget – a diszpozitivitás főszabályából következően – továbbra is ki lehet ugyan zárni, az ilyen – jogi kötelezettséggel nem bíró – jognyilatkozat azonban nem minősül ajánlatnak, hanem csak ajánlattételre való felhívásnak.”

„Az ajánlatot az azzal való egyetértést kifejező jognyilatkozattal lehet elfogadni. Elfogadó nyilatkozat – mint bármely más jognyilatkozat – szóban, írásban vagy ráutaló magatartással tehető. A hallgatás azonban csak a felek kifejezett előzetes megállapodása alapján minősül elfogadásnak. A régi Ptk. úgy rendelkezik, hogy az ajánlattól eltérő tartalmú elfogadást új ajánlatnak kell tekinteni.”

http://ptk2013.hu/szakcikkek/wellmann-gyorgy-a-szerzodesek-altalanos-szabalyai-az-uj-ptk-ban-ii-resz/3611 

Wellmann úr egyet elmulasztott leírni: amennyiben a szerződés tartalmát jogszabály határozza meg, úgy azon jogszabály tartalmát a szerződéskötés időpontjában hatályos tartalommal kell alkalmazni, a szerződés részének tekinteni. A jogszabály magánjogi jogviszonyokban megtett, avagy megtenni elmulasztott akaratnyilatkozatokat utólagosan nem pótolhat.

Fentiekre analóg törvénykezési gyakorlatot folytat a Kúria, illetve a Legfelsőbb Bíróság azon esetekben, amikor azt taglalja, hogy egy szerződés megkötésére senkit nem lehet kötelezni, hacsak maga a jogszabály nem ír elő szerződéskötési kötelezettséget nevesítetten. Ha a Ptk. 205.§ (1) bekezdése szerint a szerződést a felek egybehangzó akaratnyilvánítása hozza létre. A perbeli jogvitára a Ptk. 206.§-a nem terjedhet ki. Azaz nincsen szerződéskötési kötelezettség.

Ha tehát a felek szabadon rendelkezhetnek a szerződés megkötése kapcsán akaratukkal, akkor a szerződés tartalmát maguk a felek határozzák meg. Ha a deviza összeget nem határozzák meg, értékállandósági kikötést nem alkalmaznak, akkor a forint összeg lesz a szolgáltatás tárgya, az követelhető a hitelezőtől az adós által. A vételi árfolyamon való kiszámítás módja semmis. A DH1 törvény 3.§ (2) bekezdése nem a főszolgáltatásra irányul, hanem a szerződés teljesítésének módjára. A deviza összege meghatározásának elmaradása disszenzust jelent. A Kúria 1/2016. PJE határozata pedig a felek hiányzó akaratnyilatkozatát nem pótolhatja. A PJE határozat is „folyósított kölcsönről” szól, nem a Ptk. 523.§ (1) bekezdése szerinti meghatározott kölcsönösszegről.

A fent idézett alperes ellenkérelem semmilyen tényállítást nem tartalmaz, csupán jogkövetkeztetést. De milyen jogállam, milyen törvénykezés az, ahol egy alperes jogkövetkeztése azonnal eldönti a per? Ezek szerint ez is valami hungarikum? Csakhogy jogtudósaink forognak sírjukban!

Az értékállósági kikötés, mint ab ovo tisztességtelen szerződési feltétel

Fogalmilag és a Ptk. 207. § alapján az a különbség az árfolyamkockázat és az értékállósági kikötés között, hogy míg előbbi esetében elvileg, a szavak szintén az akár az adósra nézve kedvező is lehet (potenciálisan kétirányú kikötés), az értékállósági kikötés az aranypénz használata óta azt jelenti, hogy a hitelező olyan dolog árfolyamához köti a kölcsön értékét, amely a hitelező várakozása szerint értékálló, tehát az értéke hosszútávon nem csökken, vagy emelkedik (potenciálisan egyirányú kikötés). Az 1944-ig fennállt, aranyhoz kötött fizetési rendszer (“aranystandard”) stabilitása éppen ezen alapult.

Ha a Bank (alperes) azt mondaná, hogy az „árfolyamkockázat” valójában értékállósági kikötés, akkor azzal elárulja, hogy a frank gyengülésére kifejezetten nem számított. Tehát ha bármely bank vagy a bíróság (mint a Szegedi Ítélőtábla) azt mondja, hogy ez értékállósági kikötés, vagy a banki kockázatvállalás szempontjából annak szánt, illetőleg akként működő feltétel, akkor az automatikusan az adott feltétel tisztességtelenségét, semmisségét jelenti, mivel a banki kommunikáció kifejezetten a kétirányú elmozdulás elvi lehetőségét hangsúlyozta.

Nem szabad elfelejteni, hogy – ennyiben hasonlóan a Szegedi Ítélőtáblához – minderről már akkor beszélünk, amikor már valódi devizáról szó nincs, csak az ahhoz kötött elszámolásról.

A tartozás pénzneme és az értékállósági kikötés

A szerződés teljesítése körében megállapítható, hogy az alperes pénzintézet úgy számolt el felperessel, mintha „valódi devizán alapuló” kölcsönt nyújtott volna, és ezzel kapcsolatban jelentkezett volna bármilyen árfolyam eltérés. De csak így számolt el, valójában azonban nem így cselekedett.

Persze a hitelnyújtó pénzintézet a maga szempontjából szerződésszerűen járt el, hiszen teljesítette a tisztességtelen szerződéses feltételeket, másképpen: nem teljesítette a deviza alapú hitelre vonatkozó mögöttes jogszabályi feltételeket. A tisztességtelen szerződési feltételeknek az alperes pusztán a fiktív devizán, nem létező kockázaton és nem létező szolgáltatás ellenében kiszámlázott CHF és beszedett forintösszegekkel eleget tesz. De akár a jogszabályi követelményeket nézzük, akár azt, ami az árfolyamkockázat fogalmából következik, a kölcsön mögött konkrétan ahhoz kapcsolódó, a szerződésben megnevezett devizának és ilyen devizaváltásnak kell állnia mind a folyósítást megelőzően, mind a törlesztés időtartama alatt.

Itt kell rámutatni arra, hogy melyik jogszabályi rendelkezés kapcsán keveredik a kölcsön pénzneme, a tartozás pénzneme és az értékállósági kikötés kategóriája.

Ptk. 231. § (1) Pénztartozást – ellenkező kikötés hiányában – a teljesítés helyén érvényben levő pénznemben kell megfizetni.      (2) Más pénznemben vagy aranyban meghatározott tartozást a fizetés helyén és idején érvényben levő árfolyam (ár) alapulvételével kell átszámítani.

A kölcsön pénzneme (a bankok szerint deviza) nem egyezik a tartozás pénznemével, ez két különböző jogi és pénzügyi kategória. Ha pusztán a tartozás pénzneméről van szó, az egyértelműen értékállósági kikötés, ahol elég a deviza alap és a deviza alapú elszámolás. Ha a kölcsön pénzneméről beszélünk, akkor ahhoz valódi mögöttes deviza kell, és ez az alapja a forintra való átváltásnak és az abban történő törlesztésnek, és ebben az esetben valódi az árfolyamkockázat.

Ehelyett azonban az értékállósági kikötést elnevezték árfolyamkockázatnak – ahogy a Szegedi Ítélőtábla is visszafelé ugyanezt tette, csak a következtetést nem vonta le. Pedig ebből csak két dolog következhet:

-       ha árfolyamkockázat van a szerződésben, de nincs mögöttes deviza, akkor az összes devizához kapcsolódó kikötés tisztességtelen;

-       ha az árfolyamkockázat valójában értékállósági kikötés, akkor ez vagy az egyik fél titkos fenntartása vagy rejtett indoka lehetne, ami a szerződés érvényessége szempontjából közömbös, azonban mivel az adós szándéka ilyenre nem irányult és nem is irányulhatott, így ebben az esetben a szerződéses akaratok nem találkoztak, tehát a szerződés nem jött létre.

Természetesen mivel a második lehetőség vizsgálatához alperesi szándék (nyilatkozat) is szükséges, így a felperesi oldal alapvetően az első következtetést fogalmazhatja meg kereseti kérelemként. A második esetet, a szerződés akarathibás voltát, létre nem jöttét pedig a bíróság amúgy is hivatalból kell észlelje.

A főszolgáltatás és az ellenszolgáltatás világossága, érthetősége

Figyelemre méltó, hogy a kölcsön összege ugyan valamennyi deviza – legtöbbször svájci frank -, de mind a finanszírozási igény, mind pedig a hitelezett összeg forint. A folyósításkor a devizának egyáltalán nem volt jelentősége, a törlesztés egyértelműen forintban történik, tehát ezek alapján a kölcsön pénzneme forint.

Ha a bank CHF vett fel vagy meg azért, hogy kölcsönt tudjon nyújtani, és ebből az ügyletből kifolyólag terhel különböző költségeket (deviza alapon elszámolt és forintosított „kockázatot”) az adósokra, akkor a követelése csak úgy lehet megalapozott, ha tényleg van ok-okozati összefüggés a költségek megtérítése, valamint a mögöttes devizafedezet és egy létező árfolyamkockázat között. A deviza alapú elszámolás ezek hiányában csupán a Ptk. szerinti tisztességtelen szerződési feltételekre alapított magatartás, egy jogalap nélküli pénzbeszedés.

A finanszírozási igény és a nyilvántartási devizanem különbözősége az oka annak az alapvető értetlenségnek és érthetetlenségnek, ami a deviza alapú szerződéseket övezi. Önmagában a főszolgáltatás és az ellenszolgáltatás sem világos, nem érthető. Olyannyira nem az, hogy az Országos Választási Bizottság 82/2012. (VIII.27.) sz. határozatában megállapította, hogy a „népszavazási kezdeményezés tárgyát képező kérdés nem egyértelmű, mert nem állapítható meg, hogy a beadványozó mit ért „deviza alapú”, „forint alapon” kifejezések alatt”.

Azaz ha az OVB sem érti, mi az a „deviza alapú” vagy „forint alapú” kitétel, akkor az egyszerű állampolgárnak sem kell ezt tudnia. Azaz a kitételek nem világosak, nem egyértelműek. A deviza alapú kölcsönszerződések esetében ugyanis még az sem egyértelmű, hogy melyek a főszolgáltatást megállapító, illetve a szolgáltatás és az ellenszolgáltatás arányát meghatározó szerződéses kikötések. Mi a főszolgáltatás, deviza vagy forintkölcsön nyújtása? A deviza a főszolgáltatás, vagy csak az ellenszolgáltatás elszámolási alapja?

Egyértelmű, és erre maga a PSZÁF tájékoztatói is utaltak anno, hogy a devizában nyilvántartás, avagy a devizában folyósítás, illetve deviza vételi és eladási árfolyamok, ügyletek olyan igen nehezen érthető jogi, közgazdasági fogalmak voltak, melyeket a bírói gyakorlat sem ismert. Persze, utólag könnyű okosnak lenni, de a szerződő felek tudattartalmának vizsgálatát nem a mai helyzetben, hanem a szerződéskötéskori állapotában kell vizsgálni.

A felek miben állapodtak meg tehát? A felperesi oldal valamennyi forintot kért és kapott is de facto. A bank azonban azt állítja, hogy:

•          devizát vásárolt, hogy biztosítani tudja a hitelt,

•          devizát folyósított, de

•          a devizát megvásárolta az adóstól, így

•          devizában tartja nyilván a kölcsön összegét.

Ez a cselekménysor egyfelől nem igaz, másfelől érthetetlen is, de erre a kereset többi része magyarázatul szolgál. Ha azonban a szerződés egyedileg megtárgyalt része sem világos, nem érthető, akkor tulajdonképpen semmis a szerződés főszolgáltatást megállapító része is, így az egész szerződés megdől, érvénytelennek minősül. Ám erre az alperesi nyilatkozat fényében lehet csak konkrétan rávilágítani.

Tehát amikor árfolyamkockázatról, devizáról vagy értékállósági kikötésről van szó, kiemelten kell vizsgálni a Ptk. 209. § (4)-(5) bekezdései alapján, hogy ezek a főszolgáltatást, illetőleg ennek és az ellenszolgáltatásnak az arányát meghatározó szerződéses feltételek részei-e, és ha igen, akkor világosak és érthetőek-e.

Ahogy azonban az eddigiekből is látszott, a mögöttes pénzügyi háttérre, valamint az árfolyamkockázat és az értékállósági kikötés bonyolult jogi különbségére tekintettel annak az esélye, hogy egy fogyasztó számára ezek világosak és érthetőek, gyakorlatilag elképzelhetetlen.

Azon kötelmi jogi jogvitákban, ahol egy felperes (fogyasztó) azt állítja, hogy a pénzügyi szolgáltatóval (bankkal) kötött szerződése valamilyen okból semmis, hiába nevezi a laikus közvélemény e szerződéseket „deviza alapúnak”, vagy „deviza nyilvántartásúnak”, ettől azok pont olyan szerződések, és nem mások, mint bármilyen más kölcsönszerződés. Így a jogvita tárgyává tett kölcsönügyletekre is pont azon normák vonatkoznak, mint bármilyen más kölcsönszerződésekre. Még akkor is, ha a bírósági szervezet és a politikai elit megpróbálja fetisizálni e kérdéskört, és utólagosan, akár visszamenőleges hatállyal, speciális szabályok alá rendelni az ügyleteket.

Amikor egy felperes keresetindítás jogával élve előterjeszti eljárást megindító beadványát, kéri az általa meghatározott tények, okozat, alanyi és tárgyi jog mentén az alperes megidézését, akkor annak a pernek a tárgya a felperes által érvényesíteni kívánt jog lesz, mely a kereseti kérelem szerint határozza meg általánosan a bíróság feladatát. Az eljárás végén mely állított tény minősül valónak, mely nem, így a tényekből levont következtetések megállják-e a helyüket, az állított alanyi és tárgyi jog fennáll-e a kauzalitás kapcsán, és végül az érvényesített jog szerint lezárható-e a jogvita a bíróság érdemi döntésével.

A magyar jogtörténelemben soha nem nézett olyan kihívás elé a törvénykezés, mely az ország lakosságának csaknem egyharmadát érintő – tipizált – kölcsönszerződésekből fakadó jogviták, tisztességes eljárások tömegében való lezárását igényelte. A bírósági szervezet az ügyek jelentős száma alatt eleve – elismerten – megroppant, de ez még tolerálható lenne. Türelemmel kivárható volna a fair döntés minden ügyben, de ugyane szervezet anyagi és személyi körülményei miatt eleve nem képes teljesíteni a hatalmi ág jellegéből fakadó, közjogi jogviszony elemeiben megtestesülő kötelezettséget. Ugyanis a sajátos hazai belpolitikai viszonyokat olyan mély és kártékony demagógia hatja alá, mely a politikai elit érdekeinek szolgáltatja ki a jogtudományt magát.

A törvénykezés során a bírók két dolog között választhattak eddig: élvén függetlenségükkel, csupán a jogszabályoknak rendelik alá magukat, és az egyes pereket az alkotmányos alapokból fakadó tisztességes eljárások keretében úgy folytatják le, hogy a jogtudományi alapokat tekintik mérvadónak. Avagy megfelelni kívánnak az elvárásoknak, konformitásukkal állandóan lecsippentenek itt-ott az alkotmányos és jogtudományi alapelvekből, látszólag fair eljárásokat folytatnak le, ám érdemét tekintve úgy rendezik a jogi tényeket, hogy azok már nem képesek illeszkedni sem a logika, sem a jog szabályaihoz. Minden úgy néz ki, mintha tisztességes lenne a jogvita elbírálása, közben mégsem. És sajnos van egy olyan harmadik út is, mely a fenti két szélsőség elemeit ugyan hordozza, ám voltaképpen nem másról van szó, minthogy az adott bíróság de facto nem képes egy adott jogvita elbírálására. Ez lehet személyi és tárgyi körülményre is visszavezethető. A bírósági szervezet az elmúlt 10 év alatt nem volt képes nyomokban sem megbirkózni a feladatokkal, és a tömegével megjelenő furcsa ítéletek alapjaiban ássák alá mindazt a jogtudományi igényességet, mellyel a rendszerváltást követően még axiómaként kezelt a jogalkalmazók köre.  Ennek eklatáns megjelenése az új Pp., ahol olyan fogalmakat nevesített a jogalkotó, melyet elvben nem kellett volna, de a bírói gyakorlat szinte görcsösen kívánt a régi Pp. normaszövegétől eltérő, soha nem létező fogalmak kialakítására. De milyen a törvénykezés minősége, ahol a bíróságok saját kényelmük szempontjából inkább elszoknak a normától, elvonják magukat a jogszabályok hatálya alól, mintsem betartsák az egyébként nem betarthatatlan szabályokat?

De térjünk vissza a kölcsönszerződésekre. A római jog a mutuum kapcsán helyettesíthető dolgok tulajdonba adásáról beszélt azzal, hogy a ugyanabból a dologfajtából ugyanannyit köteles visszaadni az adós lejáratkor. A dare kötelezettségből (is) fakadóan a kölcsön tárgya csak olyan dolog lehet, melyen egyfelől tulajdonjog szerezhető, másfelől egyértelműen meghatározható.[1]

A jelenkor „modern” jogtudósai a fentieket igyekeznek erősen fellazítani[2]. Dr. Gárdos Péter a Kúria azon jogelemző feladatát értékelte, hogy egyáltalán a pénzkölcsön a pénzt, mint helyettesíthető dolog tulajdonba adását jelenti, vagy sem. Ám levont következtetése mégsem kanyarodik el a római jogi alapoktól. Kiemelendő azonban tanulmányából, hogy a modern korban az evidenciának tűnő fogalmat oly sokan, oly sokféleképpen kívánják értelmezni, hogy az szinte követhetetlen. A Kúria jogelemző csoportja a feltett kérdésre is a szélrózsa összes irányába szóró válaszokat kapott. Ebből adódóan hogyan van a hazai törvénykezésben bármelyik bírónak arra morális alapja, hogy egy fogyasztón olyan egyértelmű fogalom meghatározásokat, értelmezéseket kérjen számon, mellyel maga a bírósági szervezet tagjai sincsenek tisztában? Az eltelt 10 évben a bíróságok belátták, hogy alapvető jogtudományi axiómák kapcsán is értelmetlen viták alakulnak ki, így a Kúria szinte egyetemi pótoktatást tartó jogegységi határozatokat vezet be, nem az ítélkezésben megbúvó értelmezési ellentétek feloldása érdekében, hanem egyetemi alapvető elvárásoknak megfelelő tudás biztosítása érdekében. Csakhogy annak ténye, hogy a Kúria által vezetett civilisztikai értekezleteken, egyéb fórumokon meglepően sajátos kérdéseket tesznek fel, és meglepően sajátos válaszokat adnak azokra, a jogkereső állampolgárban azt a jogos kérdést veti fel: tudják egyáltalán a bírságok, hogy a jogvitát milyen tárgyi jog és milyen alaki jog szerint kell elbírálni, vagy csak találgatnak. Néha, bizony nehéz szívvel, de azt kell tapasztalni, hogy az ítélkezés a „vak vezet világtalan” alapon nyugszik.

Tehát, a jogviták tárgya egy kölcsönszerződés, mely semmisségét állítja a felperes. Ám állandóan visszatérő bírósági szokvány, hogy a bírók nem fogják fel, nem tudatosul bennük, hogy a szerződés egy elvont jogi fogalom, nem pedig egy papír, dolog, tárgy, melyre azt írta rá valaki, hogy „szerződés”.

Az elmúlt 10 év bírósági gyakorlata állandósult abban, hogy a tárgyalási jegyzőkönyveket vezető bírók szinte soha nem használják a szerződés jogi fogalma helyett az okirat, papír, dolog, tárgy fogalmat, habár a feltett kérdés és a válasz is arra irányul, hogy ki szerkesztette meg az okirat szövegét, ki és milyen körülmények között látta el kézjegyével az okiratot. A slendrián, barbár fogalomhasználat miatt a törvénykezési gyakorlat megfosztotta a jogvitákat a szerződést keletkeztető jogi tények vizsgálatától, és az egyszeri bíró contra legem a szerződést azonosította a papírral. Ergo, a szerződés a bíró szerint nem megtett jognyilatkozatokkal, akaratnyilatkozatokkal jön létre, hanem egy papír aláírásával. Ez pedig olyon sötét mélységbe vezeti be a törvénykezést, ahová nem lett volna kötelező lesüllyedni egy évtized alatt, hiszen az összes többi olyan kötelmi jogvitában, ahol nem „deviza alapú” a téma, a bíróságok tulajdonképpen képesek helyesen alkalmazni a fogalmakat. Ez a rendszerszintű elbutulás csak és kizárólag az egész társadalmat érintő „devizás” ügyekre fenntartott. Ha pedig ez nem igaz, és mindenre igaz, akkor jobb lenne lehúzni a rolót…

Fenti elővezetés követően jutunk el addig a pontig, hogy a bíróságok megrökönyödnek akkor, és egy eddig soha nem látott állatfajtaként tekintenek arra az érvelésre, hogy a felek egybehangzó jognyilatkozata szerződést hoz létre. Azonnal jön a kitalált, ám gyakorlatilag nem létező fogalom meghatározás, hogy van szóbeli szerződés és írásbeli szerződés, így a bíróság közli: „a felperes szóbeli szerződést állít”, így határozza meg, melyik szerződést tartja semmisnek, a szóbeli, avagy az írásbelit. És itt gondol az okiratba. Az jellemzően fel sem merül, hogy az írásbeliség, mint érvényességi kellék egy már létrejött szerződés írásba foglalását jelenti. Ha egy adott bíró erre a szintre viszi le a szakmai szintet, onnan nincsen törvényes visszaút, ugyanis saját logikai csapdájába esik, és nem a törvényességet tartja a szeme előtt, hanem azt, valahogy ebből ki kell keveredni.

Ugyanis a rPtk. egyértelműen rendezte azon kérdésköröket, melyek mentén megállapíthatóak a szerződést keletkeztető jogi tények:

205. §  (1) A szerződés a felek akaratának kölcsönös és egybehangzó kifejezésével jön létre.

(2) A szerződés létrejöttéhez a feleknek a lényeges, valamint a bármelyikük által lényegesnek minősített kérdésekben való megállapodása szükséges. Nem kell a feleknek megállapodniuk olyan kérdésekben, amelyeket jogszabály rendez.

Azaz egy adott szerződés létrehozásához szükséges akaratot kell kifejezni, melynek megjelenése, formája lehet különböző. Tehát közölniük kell a feleknek, hogy ők bizony egy adott szerződést akarnak egymással megkötni. Mindként fél részéről szükséges, hogy megfelelően artikulálja azon feltételeket, melyet a szerződés részévé kíván tenni, mely feltételek hiányában egyébként nem kötne szerződést. E feltételek egyeztetése a megállapodás folyamata. Ha e folyamat eredményeként megjelenik az egyetértés, a konszenzus, akkor mondhatjuk ki: a hatályosultan megtett jognyilatkozatok egybehangoztak, találkoztak, egymás irányába mutattak, így szerződés jött létre.

A fenti elv minden szerződésre igaz, még a „devizásra” is. Így egy jogvitában, mely a semmisség deklarálására irányul, a bíróságnak először is azon jogi tényeket kell feltárnia, melyekből egyértelmű következtetést vonhat le arra:

a)    A felek tettek-e egymás irányába jognyilatkozatokat egyáltalán?

b)    A megtett jognyilatkozatok hatályosultak-e, azaz címzett megismerte-e azokat?

c)    A felek milyen módon tették meg jognyilatkozatukat, szóban, írásban, etc? Magyarán, mi hordozta a jognyilatkozatot.

d)    Lehet-e beszélni az akaratnyilatkozatok tartalmának egyezőségéről, egybevágóságáról?

e)    A létrehozni kívánt szerződéses tartalom kapcsán minden olyan elem tekintetében van egyeződés, melyet bármely fél, vagy a jogalkotó lényegesnek minősített?

De honnan ismeri meg azon tényeket a bíró, melyek alapján megválaszolhatja a fenti kérdéseket? Hát onnan, hogy a peres feleket terheli a tényállítási kötelezettség:

Pp. 1. §  Ennek a törvénynek az a célja, hogy a természetes személyek és más személyek vagyoni és személyi jogaival kapcsolatban felmerült jogviták bíróság előtti eljárásban való pártatlan eldöntését az e fejezetben meghatározott alapelvek érvényesítésével biztosítsa.

Pp. 2. §  (1) A bíróságnak az a feladata, hogy – összhangban az 1. §-ban foglaltakkal – a feleknek a jogviták elbírálásához, a perek tisztességes lefolytatásához és ésszerű időn belül történő befejezéséhez való jogát érvényesítse. 

Azaz, a bíróság csak akkor képes eleget tenni törvényi kötelezettségének, ha a felperes egyértelműen meghatározza perben érvényesített jogát. Ezt azonban úgy képes megtenni, ha tényeket állít, majd azokat szükség szerint bizonyítja.

Pp. 121. § (1) A pert keresetlevéllel kell megindítani; a keresetlevélben fel kell tüntetni:

c) az érvényesíteni kívánt jogot, az annak alapjául szolgáló tényeknek és azok bizonyítékainak előadásával;

Pp. 139. §  A felperes nyilatkozata után az alperes terjeszti elő ellenkérelmét, amely vagy a per megszüntetésére (157. §) irányul, vagy érdemi védekezést, illetve ellenkövetelést (viszontkereset, beszámítás) tartalmaz a felperes kereseti kérelmével szemben. Az ellenkérelemben elő kell adni az annak alapjául szolgáló tényeket és ezek bizonyítékait.

Azaz, ha a bíróság kibocsátotta az idézést és az egységesen osztott perszerkezeti keretek között a felperes előadta keresetét, meghatározta alanyi és tárgyi jogát, melyeket megalapozott az állított tényekkel, úgy az alperes érdemi ellenkérelmében a felhozott tényeket vagy elfogadja, vagy ténnyel szemben más tényt állít. Soha nem az az érdekes, hogy az alperesnek mi az álláspontja, hanem milyen tényeket állít. De mi van akkor, ha az alperes egyáltalán nem állít tényeket, vagy nem minden felperesi tényállítással szemben hoz fel ellentétes tényeket?

Pp. 163. §  (1) A bíróság a per eldöntéséhez szükséges tények megállapítása végett bizonyítást rendel el.

(2) A bíróság az ellenfél beismerése, mindkét fél egyező vagy az egyik félnek az ellenfél által bírói felhívás [141. § (2) bekezdése] ellenére kétségbe nem vont előadása folytán valónak fogadhat el tényeket, ha azok tekintetében kételye nem merül fel.

Tehát, a bíró – mielőtt minősít bármilyen állított semmisségi okot – azt kell világosan és egyértelműen kifejezésre juttatnia a felek irányába, hogy:

v  A felperesi kereset konzekvenciája körében mely állított tények elismertek, avagy vitatottak.

v  Ha a fenti válasz nem adható meg egykönnyen, akkor a bíró köteles felhívni az alperest, hogy élhet azon eljárási jogával, mely szerint kétségbe vonhatja az állított tényeket, és adja elő azzal kapcsolatban ellenkező tényállításait.

v  A nem vitatott tények kapcsán a bíróság valónak fogadja el az állított tényeket, ha kétsége nem merül fel.

Ezért jár el helyesen az a bíró, aki kioktatási kötelezettségének csak akkor tesz eleget, amikor a felek már megtették releváns tényállításaikat, és az ellentmondás világosan kirajzolódott. A Pp. 3.§ (3) bekezdésének való megfelelés tehát igen sablonos és logikátlan, ha az idézés toldataként jelenik meg blankettaszerűen. Az előadott keresettel szembeni alperesi ellenkérelem elhangzása után mérlegelheti a bíró, mely tények szorulnak bizonyításra, így teheti meg a Pp.8.§ alapján kötelezettségét:

Pp. 3. §  (3) A jogvita elbírálásához szükséges bizonyítékok rendelkezésre bocsátása – ha törvény eltérően nem rendelkezik – a feleket terheli. A bizonyítás indítványozása elmulasztásának, illetve a bizonyítási indítvány elkésett voltának jogkövetkezményei, valamint a bizonyítás esetleges sikertelensége törvény eltérő rendelkezése hiányában a bizonyításra kötelezett felet terheli. A bíróság köteles a jogvita eldöntése érdekében a bizonyításra szoruló tényekről, a bizonyítási teherről, illetve a bizonyítás sikertelenségének következményeiről a feleket előzetesen tájékoztatni.

Tehát, a tényállítási kötelezettség nem keverendő össze a bizonyítás sikerességével. Van bizonyításra szoruló tény, bizonyítási teher és a bizonyítás sikertelenségének következménye. E körben csak és kizárólag akkor lehet törvényes és megalapozott egy érdemi határozat, ha a bíróság előzetesen tájékoztatja a feleket. Azaz ott van a törvényes sorrend:

1)    Keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasítása, ha a felperes nem állítja a megkövetelt tényeket [Pp.121.§ (1) bekezdésének c) pontja, 124.§ (2) bekezdésének a) pontja]

2)    Hiánypótlást rendel el, ha az állított tények nem teljesek, avagy nem koherensek az érvényesíteni kívánt joggal [Pp.95.§]

3)    A perfelvételi tárgyaláson előadottakhoz képest alkalmazza a Pp.141.§ (2) bekezdését.

Ugyanis:

Pp. 141. § (1)  Ha a bíróság a pert nem szünteti meg, az ügyet érdemben tárgyalja, s ha a tényállás már az első tárgyaláson kideríthető, nyomban érdemben határoz.

 (2)  A bíróság – ha ez a tényállás megállapításához szükséges -, a feleket felhívja nyilatkozataik megtételére és lefolytatja a bizonyítási eljárást. A fél köteles a tényállításait, nyilatkozatait, bizonyítékait – a per állása szerint – a gondos és az eljárást elősegítő pervitelnek megfelelő időben előadni, illetve előterjeszteni. Ha a bizonyítás lefolytatása az első tárgyaláson ennek ellenére nem lehetséges, vagy csak részben lehetséges, a bíróság a tárgyalás elhalasztása mellett elrendelheti a per további előkészítését.

A fenti normaszöveg határozza meg az egységesen osztott perszerkezetet. Egy tárgyaláson megejti a bíróság a perfelvételt, majd a tárgyalás elhalasztása nélkül azonnal áttérhet a bizonyítási szakra. Azonban a bizonyítási eljárást csak úgy lehetséges lefolytatni, hogy a bíróság előbb megtette a Pp.3.§ (3) bekezdés szerinti kioktatást. Másfelől a tárgyalás elhalasztásának lehetőségét a törvény nem a bíró kényére-kedvére bízza. Van olyan eljárásjogi helyzet, amikor nem lehet a tárgyalást berekeszteni, mert mondjuk nem emelkedett jogerőre egy szakértői díjat megállapító végzés, etc. Ha azonban ehhez hasonló alaki előkérdés nem merül fel, úgy a tárgyalás elhalasztásának csak bizonyítás felvétele érdekében áll fenn lehetősége.

Még jobban részletezzük:

A)   A bíróság kénytelen megkövetelni a felek tényállításait, a jogállításokat csak úgy lehet megítélni, ha a tényekből von le a bíró következtetéseket.

B)   A Pp.121.§ (1) bekezdése és a 139.§ alapján gyakorolhatják eljárási jogaikat a felek. Mivel tárgyalási szakba csak akkor kerülhet az ügy, ha a jogvita elbírálása szempontjából minden releváns tényt már állította a felperes, az alperes dönthet, tesz-e másodlagos tényállításokat, vagy hallgat. Ám e hallgatás nem elegendő ahhoz, hogy a bíró automatikusan valónak fogadja el a felperesi tényállításokat. A tárgyalási jegyzőkönyvben azonosítható módon kell felhívnia az alperes figyelmét arra, hogy meg kellene tennie tényállításait.

C)   Ha a bíróság megtette eljárási kötelezettségét, és kételye nem merült fel, úgy vagy azonnal dönt, vagy azonnal kiosztja a bizonyítási terhet. Ugyanis a tárgyalás elhalasztására csak akkor van lehetőség, ha bizonyítást kell lefolytatni, és az nem foganatosítható azonnal. Csakhogy a bizonyítás szükségességét a Pp.3.§ (3) bekezdése szerint kell a tárgyaláson egyértelműsíteni. Ha a bíróság később akar – külön végzésben – rendelkezni e körben, akkor az sérti a Pp.141.§ (2) bekezdésének utolsó mondatát.

Az állított és vitatott tények bizonyítási szükségessége, bizonyítása mellett a felek már megteszik jogállításaikat és az azt alátámasztó jogi érvelésüket. De mindeddig logikusan nem lehet a jogállításokat megítélni, amíg az állított tények kapcsán nem alakul ki bizonyosság. A bizonyosság a jogtudomány szerint a valószínűség legmagasabb foka. Nem feltétlenül juthatunk el erre a szintre, ugyanis előfordulhat, hogy a lefolytatott bizonyítás során nem alakul ki a bizonyosság. Csakhogy a bizonyosságnak mely állított tény tekintetében kell kialakulnia, és e körben kit terhel a bizonyítatlanság?

A bírói kar egy része azt gondolja, nincsen olyan anyagi jogszabály, mely számára előírná, miként kell a bizonyítási terhet kiosztani, pedig – meglepetésszerűen – van. Ne felejtsük el, a jogvita tárgya egy adott szerződés semmissége, avagy egyáltalán, a létrejötte, a konszenzus.

A magánjogi törvényünk meghatározta, hogy a megtett akaratnyilatkozatok kapcsán mikor jön létre a szerződés:

Ptk. 213. § (1) A szerződés jelenlevők között abban az időpontban jön létre, amikor az ajánlatot elfogadják, távollevők között pedig akkor, amikor az elfogadó nyilatkozat az ajánlattevőhöz megérkezik.

(2) Az ajánlattól eltérő tartalmú elfogadást új ajánlatnak kell tekinteni.

(3) Ha a szerződés távollevők között jön létre, a szerződés létrejöttének helye az ajánlattevő lakóhelye, illetve székhelye (telephelye).

Ptk. 214. § (1) A szerződési nyilatkozat, ha azt szóban vagy szóbeli üzenettel tették, a másik fél tudomásszerzésével válik hatályossá; az írásban vagy távirati úton közölt nyilatkozat hatályosságához pedig az szükséges, hogy az a másik félhez megérkezzék.

A jognyilatkozat elhangzása és a másik fél tudomásszerzése között eltelhet bizonyos idő. De a jognyilatkozatok tartalmát ki kell, hogy töltse valamilyen akarat és tudomás. E jogi tények kapcsán pedig az bír jelentőséggel, a fél az adott tartalmat milyen módon alakította ki. A tartalom, azaz a szerződéses feltéttel lehet:

a)    egyedileg megtárgyalt, és

b)    egyedileg meg nem tárgyalt, általános szerződéses feltétel.

Magánjogunk így rendelkezik:

205/A. §  (1) Általános szerződési feltételnek minősül az a szerződési feltétel, amelyet az egyik fél több szerződés megkötése céljából egyoldalúan, a másik fél közreműködése nélkül előre meghatároz, és amelyet a felek egyedileg nem tárgyaltak meg.

(2) Az általános szerződési feltételt használó felet terheli annak bizonyítása, hogy a szerződési feltételt a felek egyedileg megtárgyalták. Ezt a szabályt kell megfelelően alkalmazni abban az esetben is, ha a felek között vitás, hogy a fogyasztói szerződésben a fogyasztóval szerződő fél által egyoldalúan, előre meghatározott szerződési feltételt a felek egyedileg megtárgyalták-e.

(3) Az általános szerződési feltételnek minősítés szempontjából közömbös a szerződési feltételek terjedelme, formája, rögzítésének módja, és az a körülmény, hogy a feltételek a szerződési okiratba szerkesztve vagy attól elválasztva jelennek meg.

205/B. §  (1) Az általános szerződési feltétel csak akkor válik a szerződés részévé, ha alkalmazója lehetővé tette, hogy a másik fél annak tartalmát megismerje, és ha azt a másik fél kifejezetten vagy ráutaló magatartással elfogadta.

(2) Külön tájékoztatni kell a másik felet arról az általános szerződési feltételről, amely a szokásos szerződési gyakorlattól, a szerződésre vonatkozó rendelkezésektől lényegesen vagy valamely korábban a felek között alkalmazott kikötéstől eltér. Ilyen feltétel csak akkor válik a szerződés részévé, ha azt a másik fél – a külön, figyelemfelhívó tájékoztatást követően – kifejezetten elfogadta.

205/C. §  Ha az általános szerződési feltétel és a szerződés más feltétele egymástól eltér, az utóbbi válik a szerződés részévé.

Mivel illik tudni kategória az, hogy mit jelent az általános szerződés feltétel fogalma, így csak arra utalok, az ászf nem az a papír, melyre az van ráírva, hogy ÁSZF, hanem az a feltétel – hangozzék el akár szóban, vagy bármilyen más módon – melyet a fél a szerződés részévé kíván tenni, de azt nem tárgyalja meg egyedileg. Borzalom, hogy a törvénykezési gyakorlatban mennyire nem ismerik a 205/A.§ (3) bekezdésében foglaltakat!

Gyakorlatilag az összes „devizás” kötelmi jogi jogvitában az a felperesek tényállítása, hogy egyedileg megtárgyalták a meghatározott forint kölcsönösszeget, a futamidőt, a kamatot, és ászf-ként vált a szerződés részévé a zálogjogi rendelkezés, illetve a közjegyzői okiratba foglalás, mint folyósítási feltétel. Csakhogy egy ilyen állított tartalom részét nem képezi a deviza konstrukció. És ott van a bizonyos papír, melyről a bíróságok azt hiszik, hogy az a szerződés, nem a felek konszenzusa. És a papírban van olyan szó, hogy „deviza”, meg „CHF”, etc.

A bíróságok az idézés megtagadását helyezik kilátásba rendszerint akkor, ha a felperes a létrejött szerződés semmisségének deklarálását kéri, avagy az érvénytelenség jogkövetkezményének orvoslását, ám nem csatolja a papírt, melyről azt tartja a bíró, hogy az a szerződés. Így az eltelt 10 év alatt minden felperest belekényszerítettek unfair eljárással, hogy okiratot csatoljon a jogát érvényesítő állampolgár. A bíró meg azonnal közli, hogy „minek írta alá?”, „ha aláírta, akkor az érvényes!” Ez azonban gátlástalan ideológia, melynek semmi köze nincsen a jogtudományhoz és a perjoghoz.

A felperesek képviseletében minden esetben el kell mondanom, és a bíróságok értetlenül néznek reám, hogy az állított tartalommal bíró szerződés akkor is semmis, ha csak az lenne a tartalma, mert a bankok egyértelműen kifejezték az elmúlt évtizedben, és a Kúria ezt örökké alá is támasztja, hogy a deviza konstrukció szerződés részévé válásának hiánya esetén egyáltalán nem kötöttek volna szerződést. Azaz, vagy olyan mértékű az akarati disszenzus, hogy nem is jöhetett létre szerződés, ergo, az nem lehetett semmis, vagy a szerződés fő tárgyára, a kölcsönösszegre vonatkozó meghatározás nem egyértelmű, nem meghatározott. Ugyanis konkurál egymással egy forint összeg és valamilyen deviza összeg.

A Kúria az eltelt 10 év alatt saját magát is képes volt megcáfolni, a jogegységi határozatok jogtudományi színvonala erősen megkérdőjelezhető, és gyorsan le kell szögezni, a Kúria nem jogalkotó, hanem jogalkalmazó. Az 1/2016. PJE határozat így szól:

1. A deviza alapú fogyasztási és lakossági kölcsönszerződés abban az esetben is megfelel a hitelintézetekről és a pénzügyi vállalkozásokról szóló 1996. évi CXII. törvény (a továbbiakban: Hpt.) 213. § (1) bekezdés a) pontja által előírt követelménynek, ha az írásba foglalt szerződés – ideértve az annak a szerződéskötéskor részévé vált általános szerződési feltételeket is – a kölcsön összegét forintban (lerovó pénznem) határozza meg, feltéve, hogy az így meghatározott kölcsönösszeg devizában (kirovó pénznem) kifejezett egyenértéke pontosan kiszámítható az átszámítás szerződésben rögzített későbbi időpontjában, ennek hiányában a folyósításkor, az akkor irányadó árfolyam figyelembe vételével.

A Hpt. 213.§ (1) bekezdésének a) pontja, és a Ptk. 523.§ (1) bekezdése olyan lényeges szerződéses feltétel határoz meg, melyben a feleknek megállapodniuk szükséges. Ha ezzel kapcsolatban akarati disszenzus van, úgy a feltétel nem válhat a szerződés részév. Csakhogy fogyasztók esetében ez szankciós semmisségi ok. De most nem ez az érdekes. Sokkal inkább az, hogy a Kúria sem tagadja, a fő tárgyra vonatkozó feltétel meghatározása történhet egyedileg megtárgyalva és egyedileg meg nem tárgyalva, általános szerződéses feltételként. A Kúria nem azt mondja, hogy van szóbeli szerződés és írásbeli szerződés, hanem azt, hogy „írásba foglalt szerződés”. Azt is hagyjuk, hogy a „kirovó-lerovó” elmélet az értékállandósági kikötés sajátja, így az is egy adott feltétel, mely a főtárgyra vonatkozik.

Tehát, mely félnek kell bizonyítania az egyedileg megtárgyaltságot és melyik félnek az általános szerződéses feltétel szerződés részévé válását?

205/A.§ (2) Az általános szerződési feltételt használó felet terheli annak bizonyítása, hogy a szerződési feltételt a felek egyedileg megtárgyalták.

205/B. §  (1) Az általános szerződési feltétel csak akkor válik a szerződés részévé, ha alkalmazója lehetővé tette, hogy a másik fél annak tartalmát megismerje, és ha azt a másik fél kifejezetten vagy ráutaló magatartással elfogadta.

Mindként esetben a hitelezőt terheli a bizonyítási teher, hiszen nem a felperesi fogyasztók alkalmaznak általános szerződéses feltételeket.

De mi van akkor, ha a szerződés főtárgya (meghatározott kölcsönösszeg) kapcsán az 1/2016. PJE határozat logikája mentén haladva, van egy egyedileg megtárgyalt feltétel rész, és van egy egyedileg meg nem tárgyalt ászf? A jogalkotó azon akaratát kell szem előtt tartani, hogy amennyiben ez a két feltétel egymásnak ellentmond, úgy az ászf nem képes felülírni az egyedileg megtárgyalt rész, és a szerződésnek az ászf nem válhat a részévé.

Kérdés tehát, hogy a perbeli jogvitában a felek milyen tartalmú tényállításokat tesznek e körben: a kölcsönösszeg meghatározása milyen módon történt meg? Egyedileg megtárgyalva, avagy nem?

Ha egy peres eljárásban a bíróság nem a fenti stricht rendelkezéseket követi, hanem új, felesleges szabályokat alkot, az írott normák alól elvonja magát, akkor az ítélet semmiképpen sem lehet törvényes és megalapozott.

Ki kell még emelnem, hogy egy bírósági ítélet a feleket soha nem érheti váratlanul, meglepetésként. Természetesen nem arra gondolok, hogy nagyon nyerni szeretnék, de nem engem „hoznak ki” győztesnek, ami meglep, hanem arra, hogy a tények valónak való elfogadása körében a bíróság nem járhat a Pp. által megszabottól eltérő, sajátos utakat. Egy állított tény megítélése körében a bíróság a bizonyítási eszközöket nem kezelheti bizonyított tényként. Ugyanis egy bizonyíték soha nem lehet olyan, hogy az ellen nincsen ellenbizonyításnak helye. Másfelől a magánjogi normák mellett bizony ott vannak az EUB anyagi jogi hatályú ítéletei is, melyeket nem csupán ismerni illik, hanem alkalmazni is kell azokat. Alig van ma hazánkban olyan bírósági határozat, mely az állított és igazolt tényekből vezeti az alanyi jogot, az érvényesíthető jogot, és úgy dönt a tárgyi jog (tagállami jog és EUB határozatok) alkalmazásával a kereseti kérelem megalapozottsága felől.

Jelen tanulmány célja az, hogy az utóbbi hónapokban országos jelentőségűvé váló contra legem jogalkalmazással szemben felhívja a bíróságok, de legfőképpen a Kúria figyelmét arra, a törvénykezés jogalkalmazást jelent, nem pedig a jogi tények direkt megváltoztatását, pláne nem a politikai elit akaratának kiszolgálását. Illetve van olyan szakmai mérce, hivatásbeli becsület, mely a törvénykezés tekintélyét megalapozza, nem leépíti, s a tekintélyt a „bíróságok méltóságának” nem létező elvével cseréli fel. Ugyanis a szakmai követelmények elvetése bírói önkényt jelent, nem méltóságot. De erre a későbbiekben kötelességem visszatérni az Alkotmánybíróság IV/333/2016. sz. határozatára[1] utalással.

Mivel a napokban számos olyan első-, vagy másodfokú határozat látott csak praxisomban napvilágot, mely szöges ellentétben áll az írott joggal és a jogtudományi axiómákkal, kénytelen vagyok az egyetemi alapoktól megközelíteni a közjogi-, és kötelmi jogi kérdést.

Szeretném, ha az olvasó, az adott bíróság hivatásos bírája nem személyes sértődöttség szemszögéből tekintene jogi álláspontomra, hanem megpróbálná függetleníteni magát az elvárásoktól, a szokásoktól, és elvi éllel elevenítené fel egyetemi tanulmányaink során elsajátított tudást.

~ ~ ~

Ott kell kezdeni, hogy a társadalmi szintű problémát okozó banki hitelezési gyakorlat, illetve az ezt leplezni kívánó jogalkotói szándék nem tud túllépni azon, valójában egy igen egyszerű kötelmi jogi kérdésről van szó: a felek között jött-e létre valamilyen szerződés, és ha igen, akkor annak mi a tartalma.

A bírói gyakorlat rendre keveri a szerződéses akarat, a jognyilatkozat (akaratnyilatkozat), az ajánlat, az ajánlat elfogadása, a szerződés, a kötelem, a szerződés teljesítése és az okirat fogalmait. Alapvető hiba a gyakorlati életben, hogy a bíróságok a szerződést egy dologgal, egy okirattal azonosítják. Ha létezik egy papír, mely az „akta részét” képezi, és arra az vagyon ráírva: szerződés, akkor ítéleti tényállásként deklarálja a bíró, márpedig az a dolog a szerződés, melynél nem az a kérdés, a tartalom min alapul, hanem a dolgot aláírták vagy sem. Holott a szerződés egy elvont jogi fogalom, nem dolog, tárgy. A szerződést minden esetben a másik féllel közölt nyilatkozat hozza létre, mely során elengedhetetlen feltétel, hogy a közöltség bekövetkezzen, hatályosuljon, azaz a címzetthez megérkezzen (meghallja, kézhez vegye, etc.) az. A jogtudomány jogi tényekként foglalja össze, jelöli meg azon releváns történések, magatartások összességét, melyek való léte szerződést okoz. De mi is az a szerződés? Van-e különbség szerződés, megállapodás, egyezség, etc. között?

Mivel én csak egy átlagos vidéki ügyvéd vagyok, kénytelen vagyok azon jogelméleti alapokhoz visszanyúlni, melyek megismerését egyetlen gyakorló jogász sem tagadhatja le: a római jog.

A Brósz-Pólay féle Római jog c. tankönyv legyen azért az alapvető forrás, mert azt talán mindenki ismeri.

Brósz Róbert alapvető kérdése az volt, mit értettek a rómaiak a szerződés fogalmán. Általános következtetése az volt, hogy a „kötelmet eredményező contractus létrejöttéhez” nem csupán a felek megállapodása volt szükséges, hanem valamilyen formakényszer tette kikényszeríthetővé azt. Ebből számomra az bír jelentőséggel, hogy a szerződés, a contractus nem egyezik meg a kötelem fogalmával. Ugyanis vannak olyan szerződések, melyek kötelmet hoznak létre, és vannak olyanok, melyek erre alkalmatlanok.

De leginkább jelentőséggel az alábbi Ulpianus idézet bír:

Azaz, a kiváló jogtudós a szerződést valóban elvont jogi fogalomnak tekintette, az létezhetett, létrejöhetett a felek megállapodása nélkül is, elvben. Csakhogy a felek megállapodásának hiányát olyan jogi hibának tartotta, mely akadályt képzett a szerződésből fakadó jogkövetkezmények, joghatály kiváltása előtt.

Fentiekből fakadóan kell feltennem a költői kérdést: Létezhet-e szerződés úgy, hogy a felek között nem történik semmilyen olyan kapcsolat, magatartásbeli okozati lánc, mely kapcsán megállapodást lehetne feltételezni? És megállapodás hiányában mégis létrejön egy szerződés?

A rómaiak a jog fejlődésével elhagyták a formai kényszereket és a consensust formátlan megegyezésként, konszenzuál contractusokként is kikényszeríthetőnek ismerték el. Ám ez sem jelentette azt, hogy szerződés létrejöhetett a felek megállapodásának hiányában.

Ulpianus idézetéből még egy jelentős körülményt kell tisztázni. A contractus nem egyenlő az obligatio-val. Szerződés és kötelem…

Brósz Róbert szerint a római jog a szerződés érvényességét attól tette függővé, hogy az megfelelt a felek akaratának, továbbá megfelelt a törvényi előírásoknak is. Két jelentős, általános szabályt hivatkozik meg a tankönyv, és ezek a mia jogalkalmazásban is jelentőséggel bírnak:

A regula Catonbiana szerint „az eleve érvénytelen ügylet, ha később el is hárul az érvénytelenségi ok, pusztán az időmúlás által nem válik éppé, érvényessé.

Utóbbi kapcsán kell kiemelnem, hogy számos perben elhangzik olyan banki érvelés, hogy az érvénytelenségi okok konvalidálódtak[2]. A bírói gyakorlat azonban nem adott

helyt – legalábbis eddig – a banki érvelésnek. A fogalom alkalmazhatósága kapcsán, az új Ptk. előkészítésekor, fejtette ki álláspontját a Kúria polgári kollégiumának vezetője, dr. Wellmann György, aki szerint:

Elsősorban azt a felfogásbeli változást kell megemlíteni, amely az érvénytelenségi jogkövetkezmények rendszerében következett be. A hatályos Ptk. az eredeti állapot helyreállítását tekinti alapvető érvénytelenségi jogkövetkezménynek, ami egy dologi jogias szemléletű felfogás, hiszen a restitutiós igények alapvetően tulajdoni természetűek, abból kiindulva, hogy a felek között nincs érvényes kötelmi jogi jogviszony, az érvénytelen szerződés nem eredményez tulajdonváltozást a teljesített szolgáltatásokban. Ezzel szemben az új Ptk.-ban az érvénytelenség jogkövetkezményei rendezésének egy olyan felfogása érvényesül, amely a jogalap nélküli gazdagodás elvét veszi alapul, hiszen érvényes szerződéses jogviszony hiányában a jogalap nélküli gazdagodás az a kötelmi jogi jogcím, amely alapján az érvénytelenség jogkövetkezményei rendezhetők mindazokban az esetekben, ahol restitutióra nincs lehetőség. Az alapgondolat az, hogy a felek jogviszonyát a bíróság a „végigható szinallagma” követelménye alapján rendezze. Az érvénytelenség jogkövetkezményei levonásánál a bíróságnak ismételten meg kell teremtenie a felek szolgáltatásainak és ellenszolgáltatásainak azt az egyensúlyát, amely a szerződéskötéskor is fennállt. A bíróságnak arra kell törekednie, hogy az érvénytelenség jogkövetkezményeinek rendezése során egyik fél se kerüljön a másikkal szemben aránytalanul kedvezőbb, illetve méltánytalanul súlyosabb vagyoni helyzetbe, más szóval meg kell akadályozni bármelyik fél jogalap nélküli gazdagodását.

Az új Ptk. – túl azon, hogy tételes szabályban fogalmazza meg az érvénytelenségnek azt az általános joghatását, hogy nem lehet rá jogosultságot alapítani – elsődleges jogkövetkezménynek a szerződés érvényessé nyilvánítását tekinti, e körbe vonva a szerződés konvalidálódását, vagyis az érvénytelenségi ok megszűntét is, amit a hatályos Ptk. nem szabályoz. A szerződést vagy a bíróság nyilvánítja érvényessé visszamenő hatállyal, vagy a szerződő felek maguk teszik érvényessé azt oly módon, hogy – akár ex tunc, akár ex nunc hatállyal – utólag kiküszöbölik az érvénytelenség okát, vagy ha az más okból már megszűnt, megerősítik a szerződési akaratukat. Az új Ptk. az eredeti állapot helyreállítását már csak természetben engedi meg (értékbeni megtérítés útján tehát nem) és csak az elévülés, illetve az elbirtoklás korlátai között. Nem tartja fenn az új Ptk. a határozathozatalig történő hatályossá nyilvánítás jogintézményét, hanem olyan esetekben, amikor sem a szerződés érvényessé nyilvánítására, sem az eredeti állapot természetbeni visszaállítására nem kerülhet sor, a jogalap nélküli gazdagodás elvére támaszkodva rendezi a felek helyzetét kimondva, hogy ilyenkor a bíróság elrendeli az ellenszolgáltatás nélkül maradt szolgáltatás ellenértékének pénzbeli megtérítését.[3]

A szerződések tartalmával kapcsolatban a római jog olyan alapelveket dolgozott ki, melyek gyakorlatilag a mai napig elvi hatállyal bírnak:

a)    a szerződés nem kötelezhet lehetetlenre,

b)    a szerződés tartalma nem lehet tilos,

c)    a szerződés tartalmának határozottnak kell lennie,

Utóbbi kapcsán érdekes két felfogást kell szem előtt tartani:

Ø  legkésőbb a teljesítéskor tudnia kell az adósnak, hogy mivel tartozik, a hitelező mit követelhet, illetve

Ø  ha egy szerződésben több összeg szerepel, és bizonytalan, az adós tartozása kapcsán melyik összeg irányadó, akkor a kisebb összeget kell alkalmazni.

Kétértelműség esetén a hitelezőt sújtja ez a tény, miért nem egyértelműen meghatározott az adósi kötelem. A szerződés csak úgy menthető, ha a kevesebb válik követelhetővé.

A szerződés tartalmát meghatározó cselekmények esetén a stipulatiot kell megemlíteni: az alakszerű, kérdés-felelet formai megkövetelése tarthatatlannak bizonyult, így került sor arra, hogy a sponsio (isteneket hívja tanúként a nyilatkozó esküjéhez) helyett inkább írásba foglalták bizonyítékképpen a nyilatkozatokat. Ergo, a preklasszikus római jog is megkülönböztette az elhangzó akaratnyilatkozatokat és az azt bizonyító írásba foglalást.

Végül eljutunk a jelen problémáját okozó konszenzuál szerződésekhez – megannyi érdekes római jogemléket átugorván – és annak azon lényegéhez, hogy a szerződéshez pusztán megegyezés szükséges, nem kell pl. dologátadás, etc. Számomra az bír jelentőséggel, hogy a római jog megegyezés hiányában nem beszél létrejött szerződésről. Kötelmet azonban kialakíthatnak szerződésszerű tények, sőt, deliktumok is. De ez kívül esik tanulmányomon. Számomra a jogügylet, a negotium fogalma lesz irányadó. A római jog ismeri a fogalmat, használja is, de nem pontosan körülhatárolt. Az ügyleti tan kialakítása a pandekta jogtudomány tárgya lesz gyakorlatilag legelőször a tudomány terén. Kialakul az akarathibákra vonatkozó tan, a felek szerződéses akarat fokozott jelentőséget kap a formákhoz, jognyilatkozatokhoz képest. Akaratkijelentésnek nevezték a fél szerződéses akaratát, és azt felbontották egy belső akaratelhatározásra, és annak külső, formai megjelenésére. Ebből alakult ki a hatályos magyar jogban is ismert és alkalmazott akarati és jognyilatkozati elmélet. A törvénykezésben furcsa módon, állandó viták tárgyát képezi, hogy magánjogunk vegyíti-e a két elvet, vagy csak ezt, vagy csak azt fogadja el.

Mivel jellemző módon, a probléma tárgyát képező kölcsönszerződések az új Ptk. hatálybalépését megelőzően keletkeztek, a régi Ptk. normáira szeretnék hivatkozni azzal, hogy esetleges értelmezési problémák esetén segítségül hívom az új Ptk. kodifikációs tanulmányait.

~ ~ ~

A fenti előzményekben tehát a jogi fogalmak igyekeztem tisztázni:

Ø  szerződés (contractus)

Ø  megállapodás (consensus)

Ø  jogügylet (negotium)

Ø  kötelem (obligatio)

Az is láttuk, hogy a jogügyletben (negotium) a szerződést (contractus) a felek megállapodása (consensus) hozza létre, így az kötelmet (obligatio) fakaszthat.

A régi Ptk. a szerződés létrejötte kapcsán így rendelkezett:

rPtk. 205. §  (1) A szerződés a felek akaratának kölcsönös és egybehangzó kifejezésével jön létre.

Azaz a jogalkotó az akarati és nyilatkozati elvet vegyíti. Mindkét fél az akaratát tartalmazó nyilatkozatot tesz a másik felé. Ha a nyilatkozatok hatályosultak, közöltté váltak, elhangoztak, illetve a nyilatkozatok tartalma egyező, úgy a megállapodás (consenus) létrehozza a szerződést (Contractus).

(2) A szerződés létrejöttéhez a feleknek a lényeges, valamint a bármelyikük által lényegesnek minősített kérdésekben való megállapodása szükséges. Nem kell a feleknek megállapodniuk olyan kérdésekben, amelyeket jogszabály rendez.

A jogalkotó a szerződés tartalmát illetően is kötelező elemeket ír elő. A felek jognyilatkozatának tartalma nem csaponghat, egyezőnek kell lennie a konszenzusnak a lényeges elemekben. Ilyen minősítést előírhat a jogalkotó, mármint mi az az elem, mely hiányában nem beszélhetünk konszenzusról, így szerződésről, illetve bármely fél is minősíthet ilyenként valamely kérdést. Ha a felek nem artikulálják akaratukat megfelelőképpen, úgy a szerződés nem jön létre, hiszen nincsen tárgy, tárgy hiányában nincsen megállapodás.

(3) A felek a szerződés megkötésénél együttműködni kötelesek, és figyelemmel kell lenniük egymás jogos érdekeire. A szerződéskötést megelőzően is tájékoztatniuk kell egymást a megkötendő szerződést érintő minden lényeges körülményről.

Az együttműködési kötelezettség megszegése nem semmisségi ok. A jogalkotó a felek számára kötelezővé teszi, hogy a kölcsönös és egybehangzó akaratnyilatkozatok megtétele során világosan és egyértelműen kell fogalmazniuk, hiszen szerződés akkor képes létrejönni, ha a tartalma egyértelműen meghatározott. Értelemszerűen a felek jóhiszeműen kötelesek eljárni, és a fél akarata okszerűen nem irányulhat arra, hogy az egyértelműség hiánya jogvitához vezessen. Más kérdés, hogy a felek jóhiszeműsége esetén is bekövetkezhet mindez.

rPtk. 207. § (1) A szerződési nyilatkozatot vita esetén úgy kell értelmezni, ahogyan azt a másik félnek a nyilatkozó feltehető akaratára és az eset körülményeire tekintettel a szavak általánosan elfogadott jelentése szerint értenie kellett.

(2)  Ha az általános szerződési feltétel, illetve a fogyasztói szerződés tartalma az (1) bekezdésben foglalt szabály alkalmazásával nem állapítható meg egyértelműen, a feltétel meghatározójával szerződő fél, illetve a fogyasztó számára kedvezőbb értelmezést kell elfogadni.

A jognyilatkozati elvből fakadóan áll elő a megtett akaratnyilvánítás értelmezésének szükségessége. Ha valami nem egyértelműen artikulált, akkor a jogalkotó a fél szerződéses akaratát tartja szem előtt, módszerét tekintve pedig a szavak általánosan elfogadott jelentését vizsgálja.

Fentiekből okszerűen következik, hogy amennyiben egy szerződés létrejötte, avagy tartalma kapcsán a felek között jogvita keletkezik, a perben a bíróság kötelessége annak vizsgálata,

a)    ki, mikor, milyen tartalommal bíró jognyilatkozatot tett,

b)    hogyan hatályosult a jognyilatkozat közlése,

c)    az egyértelműség vélt vagy valós hiánya esetén hogyan kell értelmezni a közölt jognyilatkozatokat.

E körben tehát nem lehetséges az, hogy közömbös legyen a fogyasztói minőség [rPtk.207.§ (2) bekezdése], a bizonyítékot keverjék a szerződéssel, a szerződést keverjék a megállapodással. A megállapodást keverjék a jognyilatkozattal.

Ezért kötelessége a bíróságnak felhívnia a fél figyelmét, hogy a szerződés tartalma, létrejötte kapcsán személyesen teheti meg perbeli nyilatkozatát akár a felperes, akár az alperes. A fél személyes meghallgatása nem keverendő össze egy tanú kihallgatásával, avagy a szakértő véleménynyilvánításával. A személyes meghallgatás nem kötelező perjogi elem, annak lehetőségéről a fél lemondhat, de ez okszerűen azzal jár, hogy a bíróság nem tud közvetlenül meggyőződni a fél akaratáról, megtett jognyilatkozatáról, és a nyilatkozat tartalmának értelmezéséről. Azaz az rPtk. 207.§ alkalmazása esetén a bíróság elveszíti egy lehetséges támpontját.

Mindazonáltal olyan perjogi értelmezés kizárt, hogy a bíróság a szerződés létrejötte, tartalma kapcsán kialakult jogvitában (eltérő tényállítások a felek részéről) ne a rPtk. 207.§ alkalmazásával tegye az ítéleti tényállás részévé a szerződéses tartalmat eredményező jognyilatkozatokat, illetve azt ne értelmezze.

Igen gyakran fordul elő, hogy a perben bármely fél által csatolt okiratokat már a perelőkészítési szakban, bizonyítékként értékeli, és minősíti az okirat tartalmával ellentétben álló, bármely fél által megtett tényállítást. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy a felperesi fogyasztó hivatkozik egy jogviszonyra, mely kapcsán pl. végrehajtás indult, zálogjogot jegyeztek be az ingatlan-nyilvántartásba, etc. Az eljárások alapját okiratok képezték szükségképpen, így a peranyag szolgáltatási kötelezettség körében releváns iratokat társít a keresetlevélben, azaz az idézési kérelemben foglalt tény- és jogállításaihoz. A felperes előadja, hogy a szerződés létrejöttéhez vezető akaratnyilatkozatok eredményeként létrejött megállapodás (consensus) nem egyezik az okirat tartalmával, így a felek szerződése (contractus) nem az okirat szerinti tartalommal bír. A felperes megjelöli, állítása szerint milyen akaratnyilatkozatokat tettek, mi a nyilatkozatok felperes szerinti értelmezése, a jognyilatkozatok milyen tartalmú szerződést hoztak létre. Ehhez képest a bíróságok teljesen más gyakorlatot folytatnak, de azt a perjog és nem az anyagi jog felől kell majd megközelíteni.

Ha a bíróság a felek eltérő tényállítása és jogállítása folytán köteles dönteni arról, a felperes tényállításait valónak fogadja el, vagy sem, illetve a keresettel érvényesített jog tárgyában helyt ad-e a kérelemnek, vagy sem, akkor alapvetően két helyzet állhat elő:

A)   a felek azonos tényeket állítanak, de eltérő jogkövetkeztetéseket vonnak le. Ebben az esetben a bíróság nem vizsgálja a tényeket, azokat valónak fogadja el, hacsak aggályosnak nem minősül valamely törvényes okból a tények valóságtartalma. Ebben az esetben a bíróság levonja a tényekből a jogkövetkeztetéseket. Bizonyításra nincsen szükség, hiszen nincsenek bizonyítandó tények. A bíróság a kötelmi jogi érvénytelenséget az előadottakból származtatottan, hivatalból észleli. Más kérdés, hogy az érvénytelenség jogkövetkezményét kívánják-e a felek alkalmazni, vagy sem, ugyanis az anyagi jogi norma [rPtk.239/A.§ (1) bekezdése, újPtk.6:108.§ (2) bekezdése]

B)    a felek eltérő tényállításokat tesznek, így bizonyításra szorulnak az előadott, állított tények, hiszen a tényekkel oksági kapcsolatban kell állnia az állított jognak. E körben nem csupán bizonyítás lefolytatása [Pp.163.§ (1) bekezdése] kötelező, hanem a bíróságnak kioktatási kötelezettsége [Pp.3.§. (3) bekezdése] is van e körben. A bizonyítási kötelezettség általában azt a felet terheli, aki az állított tényre hivatkozik. [Pp. 164.§ (1) bekezdés] De itt azt kell kiemelni, hogy általában, hiszen van olyan helyzet, amikor vagy a törvényalkotó szabályoz másként[4], vagy a logika nem teszi lehetővé. A rPtk. 205/A.§ (2) bekezdése szerint „Az általános szerződési feltételt használó felet terheli annak bizonyítása, hogy a szerződési feltételt a felek egyedileg megtárgyalták. Ezt a szabályt kell megfelelően alkalmazni abban az esetben is, ha a felek között vitás, hogy a fogyasztói szerződésben a fogyasztóval szerződő fél által egyoldalúan, előre meghatározott szerződési feltételt a felek egyedileg megtárgyalták-e.”

Illetve a rPtk.205/B. (1) bekezdése szerint „az általános szerződési feltétel csak akkor válik a szerződés részévé, ha alkalmazója lehetővé tette, hogy a másik fél annak tartalmát megismerje, és ha azt a másik fél kifejezetten vagy ráutaló magatartással elfogadta.”

Végezetül nem szabad szem elől téveszteni a nemleges bizonyításra való kötelezés lehetetlenségét, tilalmát.

Fentiek alapján nem lehet vitás, hogy a szerződéses tartalommal kapcsolatos jogi tények bizonyításra szoruló tényeknek minősülnek.

A bizonyításra szoruló tényeket az alábbiak szerint lehet relevánsként megjelölni a kötelmi jog szempontjából:

a)    megtett jognyilatkozatok/akaratnyilatkozatok tartalma

b)    a nyilatkozatok hatályosult közlése

c)    megállapodás, konszenzus tartalma, esetleg hiánya

A legsúlyosabb bírói tévedés az, hogy ismeretlen elv mentén taglalják a szerződéseket szóban és írásban létrejöttként. Ha egy felperesi fogyasztó azt állítja, hogy szóban alakították ki konszenzusukat a felek, akkor az okiratokra utalással adnak ki végzéseket, a felperes mely szerződés érvénytelenségét állítja, a szóban vagy az írásban létrejöttét. A fenti bírói logika hibás, egyben jogellenes is.

A szerződés létrejötte kapcsán kell magát dr. Wellmann Györgyöt idézni az új Ptk. kodifikációjával kapcsolatban:

„Ami a szerződés létrejöttét illeti, az új Ptk. is változatlanul a konszenzuál szerződések elvi alapján áll, vagyis a szerződés létrejöttéhez nem szükséges a dolog átadása vagy más reálcselekmény, hanem elegendő a felek akaratának kölcsönös és egybehangzó kifejezése (konszenzus). A konszenzusnak a lényeges és a bármelyik fél által lényegesnek minősített kérdésekre kell kiterjednie. Az a kérdés tekintendő „lényegesnek minősítettnek”, amellyel kapcsolatban a fél egyértelműen kifejezésre juttatta, hogy az adott kérdésben való megállapodás hiányában a szerződést nem kívánja megkötni. Az ellenszolgáltatásban való megállapodás mindig lényeges kérdés, anélkül a szerződés nem jön létre. Az új Ptk. mégis tartalmaz egy a szerződés létrejöttét elősegítő kisegítő szabályt olyan esetekre, amikor megállapítható, hogy a felek között látszólag létrejött megállapodás az ellenszolgáltatásról, annak ellenére, hogy tényleges megállapodás annak pontos mértékéről vagy számítási módjáról nem született. A 6:63. § (3) bekezdés szerint: „Ha a szerződés létrejött, de a felek az ellenszolgáltatás mértékét nem határozták meg egyértelműen, vagy ellenszolgáltatásként piaci árat kötöttek ki, a teljesítési helynek megfelelő piacon a teljesítési időben kialakult középárat kell megfizetni”.”[5]

A kodifikációs során a Kúria kollégiumvezetője is helyesen alkalmazta a fogalmakat, így teljesen értetlenül állok a különböző bíróságok furcsa döntései előtt. Ha a szerződéses nyilatkozatokat ajánlat formájában teszi meg valaki, akkor okszerűen az lehet szóban és írásban is közölt. Az elfogadást tartalmazó nyilatkozat úgyszintén.

rPtk. 213. § (1) A szerződés jelenlevők között abban az időpontban jön létre, amikor az ajánlatot elfogadják, távollevők között pedig akkor, amikor az elfogadó nyilatkozat az ajánlattevőhöz megérkezik.

(2) Az ajánlattól eltérő tartalmú elfogadást új ajánlatnak kell tekinteni.

(3) Ha a szerződés távollevők között jön létre, a szerződés létrejöttének helye az ajánlattevő lakóhelye, illetve székhelye (telephelye).

rPtk. 214. § (1) A szerződési nyilatkozat, ha azt szóban vagy szóbeli üzenettel tették, a másik fél tudomásszerzésével válik hatályossá; az írásban vagy távirati úton közölt nyilatkozat hatályosságához pedig az szükséges, hogy az a másik félhez megérkezzék.

Ez annyit tesz, hogy különbséget kell tenni a szerződés tartama, létrejötte, illetve a szerződés létrejöttének időpontja között. Az utóbbi esetében szóban közöltté válásnál a tudomásszerzés, míg írásbeli közlés esetén az „írás” megérkezte számít. A bírói gyakorlat azonban kieszközölt egy olyan fordulatot, hogy amikor a bank letesz egy több tucat oldalas blanketta szerződéses iratot a fogyasztó elő, és közli, hogy minden oldal alját írja, alá, az írásban közölt ajánlatnak, jognyilatkozatnak minősül, és a fogyasztó aláírása az elfogadást jelenti. Csakhogy ez életszerűtlen, és – megkockáztatom – jogellenes is.

Ugyanis a gyakorlatban a fogyasztók személyesen találkoznak egy banki képviselővel, aki információkat ad át a „banki terméknek” nevezett szerződéses feltételekről. A fogyasztó számára az lényeges, hogy mi a meghatározott kölcsönösszeg, melyet milyen futamidő alatt, összességében milyen terhek viselése mellett kell visszafizetni. Hiszen a bank minősíti a fogyasztót hitelképesség szempontjából, így limitálja a szolgáltatandó kölcsön összegét, míg a fogyasztó a futamidő és a terhek kapcsán képes arról dönteni, vissza tudja-e fizetni a szolgáltatott kölcsönt és járulékait. A meghatározott kölcsönösszeg, a futamidő és a terhek tehát életszerűen egyedileg megtárgyalt feltételek. Azzal együtt, hogy jogalkotó lényeges szerződéses feltételeknek is minősíti azokat. [rPtk.523.§ (1) bekezdése, Hpt. 210.§ (2) bekezdése, Hpt. 213.§ (1) bekezdése]

A fogyasztó azonban az általános magánjogi szabályokhoz képest privilegizált helyzetbe került az idők során.

A pénz- és tőkepiac biztonságos működése, valamint az Európai Unióhoz való csatlakozás elősegítése érdekében az Országgyűlés a hitelintézetekről és a pénzügyi vállalkozásokról szóló 1996. évi CXII. törvényt (a továbbiakban: Hpt.) a 2000. évi CXXIV. törvénnyel módosította.

1991. december 16-án Magyarország társulási megállapodást kötött az EU-val. (1991. évi I. törvény) A 2174/1995. (VI.15.) Kormányhatározat meghatározta a jogharmonizációs programot. Majd sorra alkotta meg az Országgyűlés a fogyasztóvédelmi tárgyú törvényeket. Ezek közül számomra a legfontosabb a fogyasztóvédelemről szóló 1997. évi CLV. törvény, a 2002. évi Ptk. módosítás az 1999/44/EK Irányelv átültetéséről, majd 2006-ban az 1993/13/EK irányelv átvétele, etc.

A fogyasztóvédelmi törvény bevezette a szankciós semmisség fogalmát a fogyasztási kölcsönszerződés kapcsán. Semmisséggel illette azt az esetet, amikor a felek nem állapodtak meg lényeges kérdésekben, mint a kölcsön meghatározott összege, mint a szolgáltatás meghatározása, etc. A jogalkotó a 2001. január 1-hez köthető módosításokban szabályozta újra mindkét törvényt. A lényeg nem más, minthogy a normasértés nem a szerződés megtámadhatóságát idézi elő, hanem a fogyasztó határidő nélkül hivatkozhat a semmisségre.

A fogyasztóvédelmi normák taxatíve határozták meg azon lényeges feltételeket, melyek hiánya semmisségi okot jelent. Ergo, ha a fogyasztó a bíróság előtt ezen semmisségi okokra hivatkozva érvényesít jogot, a bíróság nem kerülheti meg a szerződés tartalmának vizsgálatát. És a vizsgálat tárgya maga a szerződés (contractus), nem pedig egy okirat. Ugyanis egy bizonyítási eszköz nem lehet semmis, érvénytelen, ad maximum nem képes egy adott jogi tény bizonyítására. Így konstatálni illene, hogy egybe eshet a szerződés tartalma az okirat tartalmával, de ez nem szükségképpen fordul elő.

A vizsgálat – EUB szóhasználat szerint – során tehát a megtett jognyilatkozatok tartalmát kell górcső alá venni, és az eljárásban az okirat jelentheti valamely fél bizonyítási eszközét, bizonyítékát.

Az un. román ügyben hozott C-186/16. sz. alatti EUB ítélet[6] elég pontosan közelíti meg a témakört, mely ítéletet a bíróságok anyagi jogi hatályúként kötelesek alkalmazni.

On those grounds, the Court (Second Chamber) hereby rules:

1.     Article 4(2) of Council Directive 93/13/EEC of 5 April 1993 on unfair terms in consumer contracts must interpreted as meaning that the concept of ‘main subject matter of the contract’ within the meaning of that provision, covers a contractual term, such as that at issue in the main proceedings, incorporated into a loan agreement denominated in a foreign currency which was not individually negotiated and according to which the loan must be repaid in the same foreign currency as that in which it was contracted, as that terms lays down an essential obligation characterising that contract. Therefore, that clause cannot be regarded as being unfair, provided that it is drafted in plain intelligible language.

2.     Article 4(2) of Directive 93/13 must be interpreted as meaning that the requirement that a contractual term must be drafted in plain intelligible language requires that, in the case of loan agreements, financial institutions must provide borrowers with sufficient information to enable them to take prudent and well-informed decisions. In that connection, that requirement means that a term under which the loan must be repaid in the same foreign currency as that in which it was contracted must be understood by the consumer both at the formal and grammatical level, and also in terms of its actual effects, so that the average consumer, who is reasonably well informed and reasonably observant and circumspect, would be aware both of the possibility of a rise or fall in the value of the foreign currency in which the loan was taken out, and would also be able to assess the potentially significant economic consequences of such a term with regard to his financial obligations. It is for the national court to carry out the necessary checks in that regard.

3.     . Article 3(1) of Directive 93/13 must be interpreted as meaning that the assessment of the unfairness of a contractual term must be made by reference to the time of conclusion of the contract at issue, taking account all of the circumstances which could have been known to the seller or supplier at that time, and which were such as to affect the future performance of that contract. It is for the referring court to assess, having regard to all of the circumstances of the case in the main proceedings, and taking account, in particular of the expertise and knowledge of the seller or supplier, in the present case the bank, with regard to the possible variations in the exchange rate and the risks inherent in taking out a loan in a foreign currency, of the existence of a possible imbalance within the meaning of that provision.

A fenti indokok alapján a Bíróság (második tanács) a következőképpen határozott:

1)     A fogyasztókkal kötött szerződésekben alkalmazott tisztességtelen feltételekről szóló, 1993. április 5-i 93/13/EGK tanácsi irányelv 4. cikkének (2) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy a „szerződés elsődleges tárgyának” e rendelkezés értelmében vett fogalma magában foglalja az eladók és szolgáltatók, valamint a fogyasztók által valamely külföldi pénznemben kötött hitelszerződésben foglalt, az alapeljárásban szereplőhöz hasonló olyan feltételt, amely nem képezte egyedi tárgyalás tárgyát, és amelynek alapján a hitelt ugyanazon külföldi pénznemben kell visszafizetni, mint amelyben folyósították, mivel ez a feltétel a szerződést jellemző lényeges szolgáltatást határoz meg. Következésképpen ez a feltétel nem tekinthető tisztességtelennek, amennyiben világosan és érthetően fogalmazták meg.

2)     A 93/13 irányelv 4. cikkének (2) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy a szerződési feltétel világos és érthető megfogalmazásának követelménye azt jelenti, hogy a hitelszerződések esetén a pénzügyi intézményeknek elegendő tájékoztatást kell nyújtaniuk a kölcsönfelvevők számára ahhoz, hogy ez utóbbiak tájékozott és megalapozott döntéseket hozhassanak. E tekintetben ez a követelmény magában foglalja, hogy annak a feltételnek, amely szerint a kölcsönt ugyanabban a külföldi pénznemben kell visszafizetni, mint amelyben folyósították, nemcsak alaki és nyelvtani szempontból, hanem a konkrét tartalom vonatkozásában is érthetőnek kell lennie a fogyasztó számára, abban az értelemben, hogy az általánosan tájékozott, észszerűen figyelmes és körültekintő, átlagos fogyasztó ne csupán azt legyen képes felismerni, hogy annak a devizának az árfolyama, amelyben a kölcsönszerződést megkötötték, emelkedhet vagy csökkenhet, hanem értékelni kell tudnia egy ilyen feltételnek a pénzügyi kötelezettségeire gyakorolt – esetlegesen jelentős – gazdasági következményeit is. Az ehhez szükséges vizsgálatokat a nemzeti bíróságnak kell lefolytatnia.

3) A 93/13 irányelv 3. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy egy szerződési feltétel tisztességtelen jellege az érintett szerződés megkötésének időpontjához viszonyítva értékelendő, figyelemmel mindazon körülményekre, amelyekről az eladónak vagy szolgáltatónak a szerződés megkötésének időpontjában tudomása lehetett, és amelyek az említett szerződés későbbi teljesítésére kihathattak. A kérdést előterjesztő bíróság feladata, hogy az alapeljárás valamennyi körülményére, és különösen az eladónak vagy szolgáltatónak, a jelen esetben a banknak a lehetséges árfolyam-ingadozásokkal és a külföldi pénznemben folyósított kölcsönben rejlő kockázatokkal kapcsolatos szakértelmére és ismereteire tekintettel megvizsgálja, hogy fennáll-e az említett rendelkezés értelmében vett jelentős egyenlőtlenség.

A fordítási problémák kapcsán szeretnék utalni arra, hogy nem tájékoztatni kell valakit (össze-vissza), hanem konkrét információkat kell a tartalomra vonatkozóan adni ahhoz, hogy a fogyasztó dönteni tudjon.

Ha a bank standard eljárása nem vág egybe az EUB által megköveteltekkel, akkor a feltétel meghatározása nem minősülhet világos és érthető megfogalmazásnak, ergo akkor is tisztességtelen (semmis), ha éppen a feltétel a szerződés részévé válhatott.

Tehát, a bíróság kötelessége az alábbiak tisztázása:

1)    a lényegesnek tartott, vagy lényegesnek minősített kérdésekben a felek milyen módon állapodtak meg. A hatályosultan közölt akaratnyilatkozatokat milyen módon (szóban, írásban, etc.) tették meg a felek.

2)    kik voltak azon személyek, akik artikulálták, közölték az akaratnyilatkozatokat,

3)    mikor közölték a feltételeket, azok milyen tartalommal bírtak,

4)    az ajánlat kapcsán a címzett fél milyen elfogadó nyilatkozatot közölt,

5)    hogyan hatályosultak a nyilatkozatok.

A fenti kérdésekben sem jogszabály, sem felsőbb bírósági iránymutatás nem bírhat relevanciával, hiszen ezek olyan jogi tények, melyekre vonatkozó jogvitát az adott perben kell elbírálni.

Nézzük meg tehát, a peralapítással kapcsolatban milyen közjogi normákat illene betartaniuk a bíróságoknak:

I.

Az Alaptörvény XXVIII. cikke biztosítja a fél jogát ahhoz, hogy jogait és kötelezettségeit a bíróság ésszerű határidőn belül elbírálja. A Pp. 2.§ (1) bekezdése alapján a bíróságnak kötelező feladata a felek jogvitáinak elbírálása.

Az alkotmányos szabályozás levezethető az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 10. cikkelyéből (ENSZ, 1948.) a Római Egyezmény 6 cikkéből (1950.) a Polgári és Politikai Jogok Egyezségokmányának 14. cikkéből (1966.).

A perbeli jogvita elbírálásának fogalma a polgári per tartalmának egészét fel kell ölelje, beleértve a rendes és rendkívüli jogorvoslatok rendszerét is.

A bíróságok a felek perbe vitt jogai felől csak úgy dönthetnek, amennyiben a felek által megtett tény- és jogállítások ismeretében – a Pp. 8.§ és a Pp.3.§ (3) bekezdésének értelmében – a feleket kioktatták a bizonyítandó tények vonatkozásában a bizonyítási teherről.

A Kúria Polgári Kollégiumának Joggyakorlat-Elemző Csoportja „A perorvoslati bíróságok hatályon kívül helyezési gyakorlata” kapcsán kialakított Összefoglaló véleményében taglalta a rendkívüli jogorvoslati jog, mint alanyi jog kapcsán kialakított joggyakorlatot, mely[7]így fogalmaz a 24. oldal 3. bekezdésében:

„A felülvizsgálat alapjául szolgáló jogszabálysértés anyagi és eljárási jogszabálysértés egyaránt lehet, az eljárási szabályok megsértése azonban a Pp. 275. § (3) és (4) bekezdése értelmében csak akkor adhat alapot a felülvizsgálati kérelemmel támadott jogerős ítélet hatályon kívül helyezésére, ha lényegesen kihatott az ügy érdemi elbírálására. Ennek megfelelően a felülvizsgálati kérelem előterjesztője kérelmében a jogszabálysértés megjelölése körében arra hivatkozhat, hogy valamely, az ügy érdemi elbírálására lényegesen kiható eljárási szabály megsértésére került sor, illetőleg a döntés meghozatala során nem a megfelelő anyagi jogszabályt alkalmazták vagy az egyébként irányadó jogszabályt tévesen értelmezték. Jogszabálysértést jelent a megalapozatlanság is, ha az eljárt bíróságok a tényállást kellően nem tárták fel, noha a felek a szükséges bizonyítást felajánlották, illetőleg a bizonyítási indítványok előterjesztése azért maradt el, mert a felek előzőleg a bizonyítandó tények és a bizonyítási teher körében nem kaptak a Pp. 3. § (3) bekezdésének megfelelő tájékoztatást, vagy e vonatkozásban téves tájékoztatást kaptak. A felülvizsgálat alapjául szolgálhat, tehát jogszabálysértést eredményez a megalapozatlanság abban az esetben is, ha a jogerős ítéletben megállapított tényállás a lefolytatott bizonyítás anyagától eltér, iratellenes, illetőleg ha a bíróság a bizonyítékok egybevetése és értékelése során kirívóan okszerűtlen, logikai ellentmondást tartalmazó következtetésre jutott. A bizonyítékok okszerű mérlegelése azonban felülvizsgálattal nem támadható.”

A peralapítás Plósz Sándor álláspontja szerint az állammal szembeni közjogi jogosultság érvényesítését jelenti, mely formailag a keresetlevél bírósághoz való benyújtásában jelenik meg mostani jogunkban, tartalmát tekintve pedig a kereset, mint perindító cselekmény előterjesztésében. Magyary Géza így fogalmaz: „A per létrejön: a felperes kérelme – keresete, a bíróságnak az alpereshez intézett parancsa által, nyilatkozni a keresetre és az és az alperesnek nyilatkozása által a keresetre. Ez a három cselekvény együttesen alapítja meg a pert azon feltétel mellett, hogy mind a két fél a bíróság előtt együtt jelen van.” Magyari az idézési kérelmet (valójában hatályos jogunkban maga a keresetlevél) peralapítást előkészítő cselekménynek minősül. Ugyancsak Magyary volt, aki szerint a polgári per egy jogvédelmi eljárás. És ezzel ma is egyet kell érteni, ha a nemzetközi szerződésekből és a hatályos jogból is levezethető a fél ehhez fűződő joga.

A jogvédelmi igény érvényesülése tehát alapjog, azt korlátozni ugyancsak alkotmányos keretek között lenne lehetséges. A felet megilleti a rendelkezési elv alapján a kereseti kérelem előterjesztésének joga, a keresetváltoztatás, keresetkiterjesztés joga, de a keresettől való elállás joga is. Németh János szerint „a bíróság nem vizsgálhatja felül a rendelkező cselekmények érvényességét, nem késztetheti a feleket nyilatkozataik újbóli megfontolására…”

E körben az összefoglaló vélemény is állást foglal, melyet kérelmem indokolásának kiegészítéseként kívánom hivatkozni:

„A polgári eljárás alapelveinek e változása lényegében azt jelentette, hogy a célok és feladatok újra fogalmazásával a jogalkotó a mai kor állampolgári autonómia felfogásának megfelelően módosított a polgári per súlyponti elemein és feladatmegosztásán. E rendszerben az autonóm állampolgár maga dönthet arról, hogy vagyoni jogait kívánja-e bíróság előtt érvényesíteni, s ha igen, azt milyen tényekre alapítja. Erre irányuló kérelmét és az annak alapjául megjelölt tényeket pedig a bíróság köteles tiszteletben tartani, azaz kötve van ahhoz, sem el nem vehet belőle, sem hozzá nem tehet.

E széles körű rendelkezési jog azonban a fél számára lehet hátrányos is. A jogérvényesítésről való érdemi döntés ugyanis feltételezi, hogy annak meghozója tisztában van a számára nyitva álló jogérvényesítési lehetőségekkel. Az igen bonyolult vagyonjogi viszonyok terén azonban ez az állampolgárok többségéről nem állapítható meg. Márpedig nem lehet szó szuverén döntésről ott, ahol a hallgatás oka nem az ismert és mérlegelt lehetőségek elvetése, hanem az esetleges tudatlanság. A jogalkotó feltehetőleg ezeket a szempontokat tette mérlegre a bíróság tájékoztatási kötelezettségére vonatkozó szabályok megalkotása során. Ezeknek egyrészt összhangban kellett állniuk a fél autonóm rendelkezési jogával, másrészt a gyors és ténybelileg, valamint jogilag egyaránt megalapozott döntések irányába kellett terelni az eljárási cselekmények menetét.

Ezt a célt szolgálja annak kimondása, hogy a bíróság a polgári jogvitát kizárólag erre irányuló kérelem alapján bírálja el. Ilyen kérelmet csak a vitában érdekelt fél terjeszthet elő, melyet a bíróság annak tartalma szerint vehet figyelembe, de ahhoz kötve van [Pp. 3. § (1) és (2) bekezdései]. A jogvita elbírálásához szükséges bizonyítékok rendelkezésre bocsátása főszabályként ugyancsak a felek joga és kötelessége. A jogvita eldöntéséhez szükséges tényekről, a velük kapcsolatos bizonyítási teherről, valamint a bizonyítás sikertelenségéről azonban a bíróság a feleket tájékoztatni köteles. [Pp. 3. § (3) bekezdése]

Jelen esetben azt állítom, az Alaptörvény XXVIII. cikkének (1) bekezdését sérti az, ha a bíróság elvonja azon jogát a féltől, hogy perbeli tényállításait bizonyíthassa, így rendelkezési jogát kiüresíti a bíróság perbeli magatartása.

Az Alkotmánybíróság a IV/333/2016. sz. alatti ügyben[8] kifejtette, hogy:

[14] 1. Az Alkotmánybíróság az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésében biztosított tisztességes bírósági eljáráshoz fűződő joggal kapcsolatban az alábbiakat állapítja meg.

[15] Az Alkotmánybíróság az eddigi gyakorlatában a tisztességes bírósági eljáráshoz való jogot az eljárás egészének minőségében ragadta meg. A vonatkozó korábbi gyakorlat áttekintése során a testület a 13/2013. (VI. 7.) AB határozatban a korábbi alkotmánybírósági döntésekben foglaltak felhasználhatóságát illetően rögzített szempontok figyelembevételével járt el. Ennek megfelelően a konkrét ügy kapcsán összevetette az alapul szolgáló alaptörvényi, illetve alkotmányi rendelkezéseket, és megállapította, hogy nincs akadálya a korábbiakban kialakult és idevágó gyakorlat megfelelő alkalmazásának.

[16] Az Alkotmánybíróság a 6/1998. (III. 11.) AB határozatában megállapította, hogy „[…] a fair trial olyan minőség, amelyet az eljárás egészének és körülményeinek figyelembevételével lehet csupán megítélni. Ezért egyes részletek hiánya ellenére éppúgy, mint az összes részletszabály betartása dacára lehet az eljárás «méltánytalan» vagy «igazságtalan», avagy «nem tisztességes»” [ABH 1998, 95.] {legutóbb megerősítette a 3102/2017. (V. 8.) AB határozat, Indokolás [17]}.

[17] Az Alkotmánybíróság eddigi gyakorlatában a tisztességes bírósági eljáráshoz való jog érvényesülésének megítélését minden esetben tartalmi vizsgálathoz kötötte: mint ahogyan jelen ügyben is, elemezte az alapjog állított sérelmére vezető jogszabályi környezetet és bírói döntést, a szabályozás célját és a konkrét ügy tényállását, majd pedig – mérlegelés eredményeként – mindezekből vont le következtetéseket az adott esetre nézve megállapítható alapjogsérelemre nézve {vö. 3102/2017. (V. 8.) AB határozat, Indokolás [18]}.

[21] 3. Az Alkotmánybíróság ezt követően abban a kérdésben foglalt állást, hogy a nyilvánvalóan, az eljáró bíróság által is elismerten contra legem jogalkalmazás a konkrét esetben felemelkedett-e alkotmányjogilag is értékelhető szintre, és így sértette-e az indítványozó tisztességes bírósági eljáráshoz való jogát.

[23] A bírói függetlenségnek nem korlátja, sokkal inkább biztosítéka a törvényeknek való alávetettség: a bírónak a határozatait a jogszabályok alapján kell meghoznia. Ha a törvénynek való alávetettségtől a bíróság eloldja magát, saját függetlenségének egyik tárgyi alapját vonja el. A vonatkozó jogszabályokat be nem tartó bíróság lényegében visszaél saját függetlenségével, amely adott esetben ezen keresztül a tisztességes bírósági eljáráshoz való jog sérelmét okozhatja. Az a bírói ítélet, amely alapos ok nélkül hagyja figyelmen kívül a hatályos jogot, önkényes, fogalmilag nem lehet tisztességes, és nem fér össze a jogállamiság alapelvével.

A hivatkozott ügyben az indítványozó az általam is hivatkozott Alaptörvény XXVIII. cikk mellett az Alaptörvény R) cikk (2) bekezdését is felhívta sérelmezettként, így az AB kifejtette, hogy az adott jogszabály alkalmazásának mellőzése a törvényszék contra legem jogalkalmazása „három, egymást erősítő feltétel együttes fennállása következtében ért fel az alkotmányossági sérelem szintjére, és sértette az indítványozó tisztességes bírósági eljáráshoz való jogát. Egyrészt a törvényszék a tisztességes bírósági eljáráshoz való jog, mint eljárásjogi jellegű alapjog egy aspektusát, az indokolási kötelezettséget sértő módon nem indokolta meg, hogy az adott jogkérdésre irányadó, hatályos jogi normákat miért nem alkalmazta. Másrészt, ezzel párhuzamosan, a törvényszék önkényesen járt el akkor, amikor a jogkérdésre nyilvánvalóan vonatkozó jogi normákat nem vette figyelembe. Harmadrészt…”

A bizonyítási lehetőségtől való megfosztás, a bizonyítási teherről való kioktatás hiánya a fair eljárás követelményét sérti.

De nézzük meg, a Kúria és a jogalkotó hogyan próbálják meg átugrani az alkotmányos követelményeket az egyes perekben. Mivel a bírói gyakorlat nem szór, hanem pont ugyanazon „elveket” fogalmazza meg, nyilvánvalónak tűnik a szakmai elvárás, avagy utasítás rendszere.

Az első „devizás” perek lassan 10 évvel ezelőtt indultak. Számuk valamikor 2012-2013 környékén hatványozódhatott. Csakhogy ez nem változtatott azon, hogy a DH törvények hatályát megalapozó általános szerződéses feltételek jó ideig nem jelentettek tisztességbeli gondot a bíróságok részére. Pont úgy, ahogyan a bíróságok képtelenek észlelni a jóerkölcsbe ütközés jogi tényét sem – habár arra minden okuk meglenne.

Vegyük elő tehát a DH törvényeket.

A Kúria megalkotta a 2/2014. Polgári jogegységi határozat, mely szerint a deviza alapú fogyasztói kölcsönszerződés azon rendelkezése, amely szerint az árfolyamkockázatot – a kedvezőbb kamatmérték ellenében – korlátozás nélkül a fogyasztó viseli, a főszolgáltatás körébe tartozó szerződéses rendelkezés, amelynek a tisztességtelensége főszabályként nem vizsgálható. E rendelkezés tisztességtelensége csak akkor vizsgálható és állapítható meg, ha a fogyasztó számára annak tartalma a szerződéskötéskor – figyelemmel a szerződés szövegére, valamint a pénzügyi intézménytől kapott tájékoztatásra is – nem volt világos, nem volt érthető.

A román ügyben minap hozott EUB határozat gyakorlatilag ezzel egybevág.

A PJE határozat kapcsán az alábbiakat kell elvi éllel deklarálni:

v  A 2/2014. PJE határozatot megelőző 6/2013. PJE határozatot alkalmazni nem lehet, mivel az a Bszi. rendelkezéseit sértő módon meghozott. Ugyanis nem állítottak fel jogelemző csoportot, annak nem volt összefoglaló véleménye, így azt közzé sem tette a Kúria. A 6/2013. PJE határozat volt az első, amikor a Polgári Kollégiumvezető annak érdekében kívánta meg a jogegységi határozatot, hogy az az ítélkezés irányát előrehatóan meghatározza.[9]

v   A 6/2013. PJE határozat így nem jogelméleti, jogalkalmazói gyakorlati ellentéteket kívánt feloldani, hanem bizonyos jogi tényeket megállapított, és e tények deklarálását írta elő kötelező erővel a bírságok számára.[10] Csakhogy önmagában is alaptalan és hamis megállapítás ez, mely kapcsán nem lehetséges véka alá rejteni abbéli aggodalmamat, hogy mindennemű polgári peres tapasztalat, az adott, konkrét jogviták ismerete nélkül – elvi megfontolásból – jelentette ki tényállítását a Kúria jogegységi tanácsa a szerződések tartalmát meghatározván.

v  Fentiekből kiindulva értelmezhetetlen az EUB C-26/13. sz. alatti döntése, melyet idézni szükséges:

A fenti indokok alapján a Bíróság (negyedik tanács) a következőképpen határozott:

1)      A fogyasztókkal kötött szerződésekben alkalmazott tisztességtelen feltételekről szóló, 1993. április 5‑i 93/13/EGK tanácsi irányelv 4. cikkének (2) bekezdését a következőképpen kell értelmezni:

–        a „szerződés elsődleges tárgyának” fogalma csak akkor terjed ki a szolgáltató és a fogyasztó között létrejött, külföldi pénznemben meghatározott kölcsönszerződésben foglalt olyan, az alapügyben szereplőhöz hasonló, egyedileg meg nem tárgyalt szerződési feltételre, amelynek értelmében e pénznem eladási árfolyama alkalmazandó a kölcsön törlesztőrészleteinek kiszámítására, ha a kérdést előterjesztő bíróság a szerződés természetének, általános rendszerének és kikötéseinek, valamint jogi és ténybeli összefüggéseinek értékelése alapján azt állapítja meg, hogy az említett feltétel e szerződés alapvető, és mint ilyen, a szerződést jellemző szolgáltatását határozza meg;

–        az ilyen feltétel, mivel azon pénzbeli kötelezettséget rója a fogyasztóra, hogy a kölcsön törlesztése során fizesse meg a külföldi pénznem eladási árfolyama és vételi árfolyama közötti különbözetből eredő összegeket, nem tekinthető úgy, hogy olyan „díjazást” tartalmaz, amelynek a hitelező által nyújtott szolgáltatásnak ellenszolgáltatásként való megfelelése a tisztességtelen jelleg tekintetében nem értékelhető a 93/13 irányelv 4. cikkének (2) bekezdése értelmében.

2)      A 93/13 irányelv 4. cikkének (2) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy az alapügyben szereplőhöz hasonló szerződési feltétel esetén azon követelmény alatt, amely szerint a szerződési feltételnek világosnak és érthetőnek kell lennie, nem kizárólag azt kell érteni, hogy az érintett feltételnek nyelvtani szempontból kell érthetőnek lennie a fogyasztó számára, hanem azt is, hogy a szerződésnek átlátható jelleggel fel kell tüntetnie az érintett feltételben meghatározott külföldi pénznem átváltási mechanizmusának konkrét működését, valamint az e mechanizmus és a kölcsön folyósítására vonatkozó többi feltételben előírt mechanizmus közötti viszonyt oly módon, hogy a fogyasztónak módjában álljon egyértelmű és érthető szempontok alapján értékelni a számára ebből eredő gazdasági következményeket.

3)      A 93/13 irányelv 6. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy az alapügyben szereplőhöz hasonló helyzetben, amelyben a szolgáltató és a fogyasztó között létrejött szerződés a tisztességtelen feltétel elhagyása esetén nem teljesíthető, e rendelkezéssel nem ellentétes a nemzeti jog azon szabálya, amely lehetővé teszi a nemzeti bíróság számára a tisztességtelen feltételnek a nemzeti jog valamely diszpozitív rendelkezésével való helyettesítése révén az e feltétel érvénytelenségének orvoslását.

v              Ez annyit jelent, hogy egyfelől a C-26/13. sz. ügyben[11] (Kásler-ügy) hozott döntés nem ellentétes a román-ügyben hozott döntés taralmával. Azaz:

a)    kizárólag a meg nem tárgyalt feltétel, azaz gyakorlatilag az általános szerződéses feltétel vizsgálata képezheti annak tárgyát,

b)    a szerződésből fakadó szolgáltatás tárgyára vonatkozik,

c)    az általános szerződéses feltételnek „átlátható jelleggel” kell meghatároznia feltétel mechanizmusát, okozatosságát, etc.

v  Fentiekből következik, hogy akár a különnemű árfolyamok, akár más ászf kapcsán felmerül a tisztességtelenség lehetősége, a bíróságnak azt kell tisztáznia, a feltétel egyedileg megtárgyalt, vagy sem, a szerződés részévé vált, vagy sem.

v  Mivel a 6/2013. PJE határozat nem minősül res judicata hatállyal bíró, a felek konkrét ügyben keletkezett jogvitáját feloldó bírósági döntésnek, így ítélt dolognak nem minősül az, hogy a konkrét, perbeli jogvitában a szerződés tartalma mi, a feltételek közül mi ászf és mi egyedileg megtárgyalt, illetve legfőképpen, a felperes tényállítása valósak vagy valótlanok.

Ha a 6/2013. PJE alkalmatlan egy bármilyen szerződés tartalmának konkrét meghatározására, a 2/2014. PJE határozat sem hathat ki minden kölcsönszerződésre. Csak azokra vonatkoztatott, ahol nem egyedileg megtárgyalt feltételként vált a szerződés részévé a különnemű árfolyamok alkalmazása, illetve az egyoldalú szerződésmódosítás jogának kikötése.

Mivel a tisztességtelenség miatt azon felek között létrejött szerződés érintett rendelkezése semmisnek minősült, mely kapcsán a megtámadás jogát gyakorolta a fogyasztó, a szerződések érvénytelenségét kellett kimondani a szankciós semmisséggel érintetten. És ekkor jött a konvalidálódás intézménye…

A Kúria, azon belül is dr. Wellmann György kollégiumvezető úr úgy vélte, a semmisségi okot ki kell küszöbölni. Ezt úgy kell megtennie, hogy a jogalkotó visszamenőleges hatállyal, aktív jogalkotással, „orvosol” semmisségi okot. Így a megváltozott jogi normákkal már nem lesz ellentétes a vizsgált szerződés, a semmisségi ok konvalidálódik. A BKKB egyik bírája az EUB előzetes döntéshozatali eljárását kezdeményezte a C-118/17. sz. ügyben és az alábbi kérdéseket tette fel:

1.Úgy kell-e értelmezni az Európai Bíróság C-26/13. sz. ügyben hozott ítéletének 3. pontját, hogy a nemzeti bíróság akkor is orvosolhatja egy fogyasztói szerződés érvénytelenségét, ha a szerződés érvényben tartása ellentétes a fogyasztó gazdasági érdekeivel? 

2. Összeegyeztethető-e a fogyasztóvédelem magas szintjének biztosításához fűződő európai uniós feladatokkal és a törvény előtti egyenlőséggel, a diszkrimináció tilalmával, a hatékony jogorvoslathoz és a tisztességes eljáráshoz fűződő európai uniós alapjoggal, ha egy tagállam parlamentje törvénnyel módosít azonos típusú fogyasztói polgári jogi szerződéseket? 

2/a.) Az előbbi kérdésre adott igenlő válasz esetén összeegyeztethető-e a fogyasztóvédelem magas szintjének biztosításához fűződő európai uniós feladatokkal és a törvény előtti egyenlőséggel, a diszkrimináció tilalmával, a hatékony jogorvoslathoz és a tisztességes eljáráshoz fűződő európai uniós alapjoggal, ha egy tagállam parlamentje törvénnyel módosít deviza alapú hitelszerződéseket egyes részleteiben fogyasztóvédelmi jogi tartalommal, de összességében a fogyasztóvédelmi méltányos érdekekkel ellentétes azon jogkövetkezményt kiváltva, hogy a módosítások folytán a kölcsönszerződés érvényes marad és a fogyasztó továbbra is köteles viselni az árfolyamkockázat okozta terheket? 

3.) Összeegyeztethető-e fogyasztói szerződést érintő tartalom esetén a fogyasztóvédelem magas szintjének biztosításához fűződő európai uniós feladatokkal, minden polgári jogi kérdésben pedig a hatékony jogorvoslathoz és a tisztességes eljáráshoz fűződő európai uniós alapjoggal, ha egy tagállam legfelsőbb bírói szerve, annak jogegységi tanácsa minden bíróságra kötelező ún. „polgári jogegységi határozatokkal” irányítja az eljáró bíróság ítélkezési gyakorlatát? 

3/a.) Az előbbi kérdésre adott igenlő válasz esetén: összeegyeztethető-e fogyasztói szerződést érintő tartalom esetén a fogyasztóvédelem magas szintjének biztosításához fűződő európai uniós feladatokkal, minden polgári jogi kérdésben pedig a hatékony jogorvoslathoz és a tisztességes eljáráshoz fűződő európai uniós alapjoggal, ha egy tagállam legfelsőbb bírói szerve, annak jogegységi tanácsa minden bíróságra kötelező ún. „polgári jogegységi határozatokkal” irányítja az eljáró bíróság ítélkezési gyakorlatát, amennyiben a jogegységi tanács bíró tagjainak kijelölése nem átlátható módon, nem előre meghatározott előírások szerint történik és a jogegységi tanács eljárása nem nyilvános, utólag sem megismerhető, ideértve a felhasznált szakértői anyagok, jogirodalmi műveket, az egyes tagok szavazatát, párhuzamos vagy különvéleményét ?

A várható EUB döntés nyilvánvalóan arra fog utalni, hogy a tagállami törvények által meghatározott szerződéses tartalmat nem lehetséges a 93/13/EGK Tanácsi irányelv hatálya alá vonni, így azt vizsgálni. Az már más kérdés, hogy a tagállami jog mennyiben összeegyeztethető az EU anyagi jognak minősülő normáival.

A Kúria szándéka és cselekménye egyértelmű. Így került megalkotásra a Kúriának a pénzügyi intézmények fogyasztói kölcsönszerződéseire vonatkozó jogegységi határozatával kapcsolatos egyes kérdések rendezéséről szóló 2014. évi XXXVIII. törvény, mely hatályát így nevesítette a jogalkotó:

1. § (1) E törvény hatálya a 2004. május 1. napja és az e törvény hatálybalépésének napja között kötött fogyasztói kölcsönszerződésre terjed ki. E törvény alkalmazásában fogyasztói kölcsönszerződésnek minősül a pénzügyi intézmény és a fogyasztó között létrejött deviza alapú (devizában nyilvántartott vagy devizában nyújtott és forintban törlesztett) vagy forint alapú hitel- vagy kölcsönszerződés, pénzügyi lízingszerződés, ha annak részévé a 3. § (1) bekezdése vagy a 4. § (1) bekezdése szerinti kikötést is tartalmazó általános szerződési feltétel vagy egyedileg meg nem tárgyalt szerződési feltétel vált.

Tehát maga a jogalkotó is feltételezte, hogy nem minden kölcsönszerződés tartalma azonos, és bizony van olyan szerződés, melynek nem vált részévé a DH1 tv. 3.§ (1) bekezdésében és a 4.§ (1) bekezdésében nevesített feltétel.

A bíróságok azonban nem ilyen „nagylelkűek”, és minden jogvitában kötelezik arra a felperesi fogyasztókat, hogy a DH törvények rendszere szerint terjesszék elő kereseteiket, mert ellenkező esetben megtagadják az idézés kibocsátását.

Mivel néhány hasonlóan „elvetemült” ügyvéd, mint jómagam, meg merték kérdőjelezni a bíróságok gyakorlatát, téma lett a civilisztikai konferenciákon a kérdés. Így került sor arra, hogy a DH. törvények hatálya alá tartozó szerződések érvénytelenségével kapcsolatos perekkel foglalkozó konzultációs testület 2016. november 9. napján tartott üléséről szóló Emlékezetője eképpen foglalt állást:

II. A Dh2.tv. 37. §-ának és 39. §-ának tárgyi hatálya

1.) Érdemben tárgyalható-e a fogyasztói kölcsön- vagy pénzügyi lízingszerződés érvénytelenségének megállapítása iránti kereset, ha az nem felel meg a Dh2.tv. 37. §-a (1) bekezdésében meghatározott követelményeknek, de a felperes a keresetében vitatja, hogy a szerződés a Dh2.tv. 37. §-ának, illetve 39. §-ának hatálya alá tartozik? Ha a szerződés tekintetében megtörtént az elszámolás, annak elfogadása önmagában alaptalanná teszi-e a felperes azon hivatkozását, hogy a szerződés nem tartozik a Dh2.tv. hatálya alá? (a Fővárosi Törvényszék Polgári Kollégiumának felvetése)

E kérdés tekintetében l.: Emlékeztető a folytatódó devizahiteles érvénytelenségi perekkel kapcsolatban a bíróságok által felvetett kérdések, problémák megvitatása tárgyában 2015. szeptember 28-án megtartott Országos Civilisztikai Kollégiumvezetői Értekezletről, második napirendi pont, II/2. pont és III/2. pont [BH 2016/1., 108-109. old.], továbbá: Emlékeztető a devizahiteles peres eljárásokban előterjesztett új érvénytelenségi keresetek tárgyában a Civilisztikai Kollégiumvezetők Országos Értekezlete keretében, 2016. március 17-én tartott szakmai konzultációról 4. pont [BH 2016/6., 690-691. old.].

A többségi álláspont szerint, ha a felperes a 2004. május 1. napja és 2014. július 19. napja között kötött fogyasztói kölcsön- vagy pénzügyi lízingszerződés érvénytelenségének megállapítása iránt indított perben azt állítja, hogy nem vált a szerződés részévé a Dh1.tv. 3. §-ának (1) bekezdése vagy a Dh1.tv. 4. §-ának (1) bekezdése szerinti kikötést is tartalmazó általános szerződési feltétel vagy egyedileg meg nem tárgyalt szerződési feltétel (különösen azért mert Dh1.tv. 3. §-ának (1) bekezdése vagy a Dh1.tv. 4. §-ának (1) bekezdése szerinti kikötést tartalmazó szerződési feltétel a régi Ptk. 205/B. §-a alapján nem vált a szerződés részévé, vagy a feltételt a felek egyedileg megtárgyalták), akkor először azt a kérdést kell tisztázni, hogy a szerződés a Dh2.tv. 37. §-ának, illetve 39. §-ának hatálya alá tartozik-e. E körben szükség esetén bizonyítási eljárást kell lefolytatni arra vonatkozóan, hogy a felperes által állított körülmények fennállnak-e.

A többségi álláspont szerint e körben elégséges, ha a bíróság a feleket – a tárgyalás kitűzése nélkül – megnyilatkoztatja arra vonatkozóan, hogy történt-e a felek között banki elszámolás, illetve a banki elszámolást a fogyasztó befogadta-e. Ha ugyanis az elszámolásra sor került, és a fogyasztó a banki elszámolást jogfenntartó nyilatkozat nélkül elfogadta, a jóhiszeműség és tisztesség elvébe [régi Ptk. 4. § (1) bekezdés], illetve az adott helyzetben általában elvárható magatartás kívánalmába [régi Ptk. 4. § (4) bekezdés] ütközne, ha a fogyasztó sikerrel hivatkozhatna arra, hogy a szerződés nem tartozik a törvény hatálya alá.

Ha azonban a fogyasztó az elszámolás során – arra hivatkozással, hogy a szerződés nem tartozik a Dh2. tv. hatálya alá – vitatta az elszámolás szükségességét, és ezt jelezte a pénzügyi intézmény felé, úgy a perben ezt a kérdést érdemben vizsgálni, szükség esetén bizonyítani kell, hiszen ez a kérdés érdemben korábban, a Dh2.tv. szerinti jogorvoslati eljárások keretében nem volt vitatható. Bár a Dh2.tv. 18. § (5) bekezdése szerint, ha a panasz előterjesztésére nem került sor, úgy kell tekinteni, hogy az elszámolásban foglaltakat a fogyasztó elfogadja, és ezt követően az elszámolás nem vitatható, azonban a Dh2.tv. 19. § (1) bekezdése alapján a fogyasztó azzal az indokkal nem terjeszthet elő panaszt a pénzügyi intézménynél, hogy vele a pénzügyi intézmény elszámolt, bár elszámolásnak nincs helye, mert a panasz előterjesztésére e jogszabályhely alapján csak akkor van lehetősége, ha az elszámolási kötelezettség ellenére nem számoltak el vele. Ezzel az indokkal tehát a fogyasztó a Pénzügyi Békéltető Testülethez sem fordulhat a Dh2.tv. 21. § (3) bekezdése alapján, és nemperes eljárást sem kezdeményezhet a Dh2.tv. 25. § (2) bekezdése alapján.

Ha a bizonyítás eredményeként a bíróság arra a meggyőződésre jut, hogy a szerződés a Dh2.tv. hatálya alá tartozik, akkor a Dh2.tv. 37. § (1)-(2) bekezdése, illetve 39. §-a alapján kell eljárni. Ha viszont a bíróság arra az álláspontra jut, hogy a szerződés nem tartozik a Dh2.tv. hatálya alá, úgy az elszámolástól függetlenül rendezheti az esetlegesen fennálló érvénytelenség jogkövetkezményeit.

Sajnos az Emlékeztető megállapítása a jogállamiság kritériumait inkább kívülről feszegetik, mint belülről.

Mint tanulmányomban utaltam arra, egy szerződés tartalma bizonyításra szorul, ha a felek nem azonosan adják elő tényállításaikat ezzel kapcsolatban. A bizonyítás lehetősége olyan alkotmányos jog, melyet elvonni nem lehetséges a fair eljárás követelményének sérelme nélkül.

1. Axióma:         létezik olyan eset, amikor egy jogvita nem tartozik a DH törvények

                       hatálya alá. Még akkor is, ha az okirat tartalma erre utal, ugyan

                       nem a bizonyíték a szerződés.

2. Axióma:         a DH törvények csak és kizárólag azon semmisségi okot igyekeznek

feloldani, mely a DH1 tv. 3.§ (1) bekezdésében, illetve 4.§ (1)

                                   bekezdésében meghatározott feltételeket érinti,

3.  Axióma:        egy adott kölcsönszerződés tulajdonképpen bármely más okból

lehet semmis, így a fogyasztói szerződés akarati disszenzusa okán,

melyet a jogalkotó szankciós semmisséggel illetett.

A „becsapós kérdés” a dologban az, hogy a bírságoknak eszükbe sem jut, hogy a rendelkezési elv mentén, a tisztességes eljáráshoz fűződő jog biztosítása mellett adjanak lehetőséget az olyan jogérvényesítésre, melyet az adott felperesek nem a DH törvények hatálya alá tartozó okokból vezetnek le, hanem teljesen másból.

Jómagam rendszerint azt teszem tényállításaim tárgyává, hogy a felek jognyilatkozatai nem találkoztak a kölcsönösszeg meghatározottsága [Ptk.523.§ (1) bekezdése], a szolgáltatáshoz illesztett terhek [Hpt.210.§ (2) bekezdése] kapcsán, így a jogalkotó által megkövetelt lényeges szerződéses elemek kapcsán nincsen consensus. Ezt pedig a Hpt. 213.§ (1) bekezdése szankciós semmisséggel minősíti. Másfelől a kölcsönszerződés jóerkölcsbe ütköző [Ptk.200.§ (2) bekezdése], illetve nem a felek konszenzusán alapuló szerződését foglalták írásba, így a Hpt. 210.§ (1) bekezdése szerint semmis a szerződés.

A fenti semmisségi okok a DH törvényekben szabályozottak mellett is létezhetnek, ezeket a semmisségi okokat a jogalkotó nem taglalta, nem is szabályozhatta. Márpedig ezen petitumok kapcsán a fenti emlékeztető egyszerűen irreleváns.

A bíróságok fordított logikája azonban nem így működik. Az alábbi – hibás és törvénysértő – logikai lánc működik:

a)    Mivel a DH2 törvény alapján valamilyen „elszámolásnak” kell léteznie, ha ilyet igazol a bank, akkor a felperes köteles azt igazolni, hogy „nem fogadta el” azt. Ha ugyanis ilyen jognyilatkozatot kell közölni, és ehhez bármely bíróság jogkövetkezményt fűz, akkor azt kell feltételezni, hogy minden felperes, minden jogvitája a DH1-2 törvények hatálya alá tartozik. Csakhogy ez nonszensz, hiszen maga a jogalkotó sem állított ilyet. Márpedig a bíróság jogalkalmazó, nem jogalkotó.

b)    Ha nem tiltakozik a fogyasztó az elszámolással szemben, akkor a bíróság ezt úgy tekinti, mintha a DH törvények hatálya alá vonná magát a fogyasztó a hallgatásával.

Ez a nem igazán fényes logika azt eredményezi, ha van egy olyan kölcsönszerződés, melynek nem képezi tárgyát a DH1 tv-ben megjelölt két feltétel, és ennek alapján nem tartozik a kialakult jogvita egyik DH törvény hatálya alá sem, mégis azért kell elvárni egy fogyasztótól a DH törvények szerinti eljárást, mert amennyiben nem annak megfelelően cselekszik, úgy a DH törvények hatályát hallgatása váltja ki. Ebből kifolyólag a kölcsönszerződés részévé válik a DH1 tv. 3.§ és 4.§ (1) bekezdéseiben megjelölt ászf, ergo a semmisségi ok megszűnt (konvalidálódott?), így nincsen jogvita sem.

Csakhogy a gyakorlatban ez azt jelenti, ha a felperes azt állítja, hogy semmilyen deviza nem képezte a szerződés tárgyát, semmilyen értékállandósági kikötés nem vált a szerződés részévé, és a felek konszenzusa pont olyan kölcsönszerződésre terjedt ki, melyet a kereskedelmi bankok 2000 előtt kötöttek, a bíróság nemhogy valótlannak minősíti e tényállítást, hanem megtagadja az állított tények bizonyíthatóságát is. És mi a bíróság célja ezzel? Egyértelmű: a Kásler-ügy, és az utóbbi román-ügy is olyan tartalommal bíró határozatot szült az EU Bíróságánál, mely az egyedileg meg nem tárgyalt feltétel esetén a bankot kötelezi annak bizonyítására, hogy a feltétel világos, érthető, és e körben a bank olyan mélységben tárta fel az alkalmazott feltétel mechanizmusát, okozatosságát, az abból eredő jogok és kötelezettségek rendszerét, hogy a fogyasztók dönteni legyenek képesek, elfogadják a feltételt, vagy sem.

Miután a deviza alapú hitelezés (deviza nyilvántartás) okozatosságának, mechanizmusának bizonyítási terhe mindenképpen a feltételt alkalmazó félre hárul, egy kötelmi jogi perben a bíróság a Pp.3.§ (3) bekezdése szerint lenne köteles kiosztani a bizonyítási terhet.

Csakhogy a Kúria a 6/2013. PJE határozatban deklarálta minden kölcsönszerződés, illetve a szerződést eredményező jognyilatkozatok tartalmát, az alpereseknek elegendő utalniuk a jogegységi határozatra, így mentesülnek bizonyítási terhük alól. Másfelől utalnak az okiratokra, állításuk szerint azok pont a felek hatályosultan közölt jognyilatkozatait tartalmazzák, így kétség nem merülhet fel a szerződés tartalmával kapcsolatban. Ha azonban a bíróságok minden jogvitát a DH törvények hatálya alá söpörnek, úgy a szerződés tartalma már nem lesz vizsgálható, hiszen minden más tény- és jogállítás kapcsán megtagadják az idézés kibocsátását.

A deviza alapúnak nevezett banki termék kapcsán már publikáltam azt a tanulmányomat, melyet figyelembe kell venni.[12] Ebben igen részletesen kifejtettem, hogy a 6/2013. PJE határozat az értékállandósági kikötés fogalmát alkalmazta a deviza nyilvántartásra – meglehetősen alaptalanul. Csakhogy ismét arra kell utalnom, egy jogegységi határozat nem veheti át a perbíróság szerepét, és nem dönthet tényállítások valósága tárgyában. Ugyanis ez alaptörvény-sértő bírói visszaélést, önkényt jelent.

A Kúria egyszerű, de nehezen átlátható csapdát állított, mely kapcsán a problémás bírói tanácsok minden kritika nélkül, szolgai módon teljesítik az elvárásokat, és tagadják meg a jogvita felperes által meghatározott körben való elbírálását, lezárását.

“… A bizottság véleménye szerint ezért az első kérdést olyan értelemben szükséges megválaszolni Vesző hogy az árfolyamkockázatot a fogyasztóra hárító olyan szerződéses feltétel amely jogalkotási beavatkozás következtében, ex tunc vált a szerződés részévé , a 93 / 13-as irányelvek 1-es egyes cikkének bekezdése értelmében nem esik az irányelv hatálya alá.”

Egy halvány reménysugár azért kitűnik a vélemény közül nevezetesen az, hogy…

“…. Fontos hangsúlyozni hogy mindebből nem következik, hogy a tárgyalt jogszabályok automatikusan összhangban vannak az uniós joggal, beleértve a tényleges érvényesülés elvét.”

“… A bizottság véleménye szerint ezért az első kérdést olyan értelemben szükséges megválaszolni Vesző hogy az árfolyamkockázatot a fogyasztóra hárító olyan szerződéses feltétel amely jogalkotási beavatkozás következtében, ex tunc vált a szerződés részévé , a 93 / 13-as irányelvek 1-es egyes cikkének bekezdése értelmében nem esik az irányelv hatálya alá.”

Egy halvány reménysugár azért kitűnik a vélemény közül nevezetesen az, hogy…

“…. Fontos hangsúlyozni hogy mindebből nem következik, hogy a tárgyalt jogszabályok automatikusan összhangban vannak az uniós joggal, beleértve a tényleges érvényesülés elvét.”

Amikor „bebírtam” Tagyonba, és vállaltam, hogy életem végéig „gyüttment” leszek, maroknyi ember volt az, aki valóban szívesen fogadott és segítséget adott ahhoz, hogy valóban boldogan valósíthassam meg vidéki álmaimat. Nos, a kert az eltelt 10 év alatt elismerést váltott ki a látogatókban, és a barátok is megmaradtak, hovatovább, a kapcsolatok még szorosabbra fűződtek.

Így került képbe Szabó Laci barátom is, aki egymaga képes oly mennyiségű munkát elvégezni, mint egy francia borászati szövetkezet. Ebből kifolyólag az évtizedek alatt a családi örökségül meglévő aprócska kis pince egy komoly, európai mércével is mérhető borászattá fejlődött. Csakhogy az idők változnak, így a Gergely Borház a gyerekek bevonásával nem csupán remek borokat alkotott immáron, hanem szálláslehetőség teremtése mellett vendéglátással is foglalkozni kezdett. Az így létrehozott épületben nem egyszer 100-200 fős vendégsereg fordult meg jeles alkalmakkor, mint például esküvők, vagy a Balázs áldással kapcsolatos sokadalom.

A borház környezetében kialakult egy „törzsszurkoló” csapat, mely nem mást jelent, minthogy esténként felmegy az ember fia egy fröccsre, és majdnem biztos, hogy barátra lel. No és olyan hidegtálakra, hogy szem nem marad szárazon.

Okszerűen adta magát, hogy a nyáron megpróbálkozzunk valami komolyabb kulturális rendezvénnyel, valami komolyzenei koncerttel, vacsorával egybekötve, hisz számtalan alkalommal beszámoltam arról, Laci barátom pompás állapokat tart, és bizony egy-egy borjú áldozatul eshet a gasztronómia oltárán.

Eldöntötté vált tehát, hogy 2018. június 2. napján, illetve 2018. június 16. napján megejtjük a rendezvényt, ahelyett, hogy a tányérokat trendi módon „megcsíkozzuk” valami gániz mergával, olyan étkeket alkotunk, mely mellett nem feszengve kell üldögélni, hanem kívánja a bort. Nem mellesleg a gazdaság pont saját állatállományának értékeit szeretné felmutatni.

Így menüsor a borjúból készült levesre, sültek koncentrál, természetesen nem maradhatnak el a sütik is. A főétel különlegessége, ha lehet ilyet állítani, nem más, minthogy kemencében készül. Ez ad az ételnek valami olyan pluszt, mely nem elhanyagolható.

A zenei műsort mindkét alkalommal a Mandel Quartet szolgáltatja, mely önmagában kiemelkedő művészeti eseményt jelent. A „MAGYAR TÁNCZOK FRISSEN” címet viselő előadás során Mandel Róbert – tekerőlant, Andrejszki Judit – ének, csembalo, Kállay Gábor – ének, blockflöte és Szabó Zsolt – viola da gamba formációban lép fel az együttes.

A műsor:

Ø  Táncdallamok a felsőhoróczi Vietórisz Tabulatúráskönyvből (1680)

Ø  Táncok és dalok a Kájoni Kódexből (XVII. század)

Ø  Művek a soproni Stark-féle virginálkönyvből (XVII. század)

Ø  Magyar tánczok a Nouvelle Collection d’Hongroisesből (1808)

Ø  Tételek a párizsi táncoskönyvből (1558)

Ø  Pozsonyi táncok (1800)

Ø  “Pestini” Hungarici Saltus seu, Pesti Verbunk (1800) 

Ø  Táncok a Lőcsei Virginálkönyvből (1670)

Ø  Hajdútáncok és énekek (1601)

Az este a muzsika és az étkezés felváltva követi egymást. A borászat olyan tételeket mutat be, melyek csak részben forgalmi tételek, lesznek közöttük olyan kedvenceim is, melyek rejtett kincsek. A lényeg nem más, minthogy a Nivegy-völgy termőhelyi értékeit jelenítsük meg. A borfogyasztás okszerűen nem esik limit alá.

Mandel Róbert régizenei együttese, a Mandel Quartet, eredetileg 1981-ben alakult. Az együttes akkori tagjai azzal az elhatározással alapították meg az együttest, hogy a reneszánsz és barokk kor ritkábban hallható gyöngyszemeit a szokásostól eltérő, különleges hangszerösszeállításban szólaltassák meg. A három évtizeden át töretlenül népszerű kvartett a világ legjelentősebb fesztiváljain szerepelt, több mint 3200 koncertet adtak Brazíliától Mexikón át az USA-ban, valamint szinte az összes európai országban, sőt Izraelben és Oroszországban is. Játékukat 31 CD őrzi, jelentősebb rádió- és televíziófelvételeiket tízmilliók hallhatták és láthatták.

Az együttes alapítója és vezetője organológusként és hangszerrestaurátorként mindenekelőtt a részben elfelejtett késő középkori és reneszánsz instrumentárium legkülönlegesebb hangszereit kívánta újrafelfedezni, közöttük is a zenetörténet egyik legellentmondásosabb történetével rendelkező tekerőlantot. A tekerőlant (vielle, Radleier, zanfona, ghironda, hurdy-gurdy) az európai középkor legfontosabb templomi hangszereként kezdte karrierjét, majd az orgona térhódítása okán az egyházi zenéből kiszorulva a korabeli tánczene kedvelt zeneeszközévé vált. Vándorok és énekmondók is szívesen játszottak rajta, hiszen a tekerőlant hangja mellett jól hangzott az ének. A francia arisztokrácia a 18. században fedezte fel magának a később státusz-szimbólunként is kezelt hangszert. A francia forradalom után szétszéledt udvari tekerőlantosok Európa keleti országaiba menekültek, ahol legtöbbször a helyi népzenészekkel közösen muzsikáltak. Utódaik még a 19. század legvégén Bécsben rendszeresen játszottak, sőt a környező országokban is gyakran léptek fel. A hangszer történetében változást a huszadik század vége hozott, amikor fiatal múltmentő zenészek, köztük az elsők között Mandel Róbert is, megmentették a feledéstől ezt a csodálatos zeneszerszámot, és koncertjeiken népszerűsítették. Mára tízezrek játszanak már tekerőlanton, és többek közt Mandel Róbertnek is köszönhetően a világ különböző pontjain fesztiválokon, workshopok alkalmából és más zenei eseményeken is gyakori vendég ma a tekerőlant. 

Az együttes 2015-ben új tagokkal folytatta munkáját, így már a különböző koncertprogramok keretein belül nemzetközileg is elismert művészek közreműködésével a formáció akár 4-8 tagú reneszánsz együtessé is alakítható. Az együttes repertoárját és különleges programjait elsősorban Mandel Róbert hangszere, a tekerőlant középpontba állításával alakítja ki, ezzel a világ többi régizenét játszó együttesétől alapvetően különböző hangzás jellemző az együttesre. Műsoraikban elsősorban a magyar és a közép-európai renszánsz udvarok kevésbé ismert gyűjteményeiből válogatnak, de alkalomadtán kortárszenei kísérletekben sőt színházi- és filmprojektekben is részt vesznek.

Jelen esetben nem fogunk „vetíteni”, de az biztos, hogy a lakomát kísérő zene bizton élményt jelent majd.

A vacsora és a koncert együttes ellenértéke 12.000.-Ft/fő, mely korlátlan étel és borfogyasztást tartalmaz. Mivel az esemény logikusan felveti a szállás iránti igényeket, igyekszünk ezt is megszervezni.

Évek óta beszélek az interneten barátaimmal, ismerőseimmel, mekkora igény volna ilyen kulturális eseményekre, meglátjuk, valóban van igény, vagy csak a verbalitás a fontos.