Dr. XY

közjegyző

 útján

Fővárosi Törvényszék!

Alulírott TS ….. sz. alatti lakos, meghatalmazott jogi képviselőm útján az alábbi

 

f e l l e b b e z é s t

 

terjesztem elő Dr. XY közjegyző által 10000/Ü/0000/2013/4. sz. alatti végzésével szemben, az OTP Faktoring Követeléskezelő Zrt végrehajtást kérőnek, TS adós elleni végrehajtási ügyében meghozott, jogutódlást megállapító határozatával szemben.

 

A végzés indokolása így szól:

 ”A vh kérő …… napján végrehajtás elrendelése iránti kérelmet terjesztett elő az adóssal szemben a ………… sz. közjegyzői okirat alapján. A vh kérő kérelméhez csatolta azon iratot, melyben a jogosult és a vh kérő közösen nyilatkoznak arról, hogy a fenti számú közjegyzői okirattal létrejött, adóssal szemben fennálló követelés tekintetében közöttük az engedményezés megtörtént.”

 

A fentiek alapján az alábbi releváns jogi kérdéseket kell feltenni:

a)    a hivatkozott számú közjegyzői okirat egyáltalán közokiratnak minősül, vagy sem,

b)    létezik-e olyan követelés, mely kapcsán beszélhetünk egyáltalán engedményezésről

c)    a közjegyző eljárásának van-e egyáltalán jogalapja, hatásköre.

 

 

 

Az ingatlan megvásárlása:

2008. július 21. napján PH vevő, illetve MG és felesége között ingatlan adásvételi szerződés jött létre, melyben az ingatlan vételárát 10.000.000.-Ft-ban határozták meg. A vételár teljesítéséhez a vevő kölcsönszerződést kívánt kötni a Ptk. 523.§ (1) bekezdésében meghatározott feltételek szerint.

PH által meghatározott kölcsönösszeg 9.644.670.-Ft volt, melyből az OTP Jelzálogbank Zrt 9.500.000.-Ft összeget folyósított a f……i ingatlan eladóinak. Ennek alapján PH megszerezte az ingatlan tulajdonjogát, mivel az ingatlan-nyilvántartásba bejegyezték.

 

A kölcsönszerződés megkötése:

A pénzintézetek által előszeretettel banki terméknek nevezett kölcsönszerződések megkötése során jellemzően az OTP Bank járt el alkalmazottai és ügynökei közreműködésével.

PH csak úgy kaphatott hitelt, ha a megvásárlandó ingatlan mellett egyéb fedezetet is felajánl. Így került dologi adósi pozícióba TS, aki v……i ingatlanát ajánlotta fel fedezetül.

A fogyasztónak minősülő személyek nem jártak a bankfiókban, annak ügynöki szervezete végezte a hitelközvetítéssel járó feladatokat. Az ügylet lényegéről valós tájékoztatást, szerződés tervezeteket, üzletszabályzatot soha nem kaptak. A kölcsönszerződés kapcsán nem egy szerződés úgy jelöli meg a Jelzálogbankot és a Bankot, mint egyetemleges kötelezetteket a hitel folyósításában. Az adósi pozícióban nem kérdéses az egyetemlegesség megítélése, azonban a hitelezői pozícióban nem mindennapos eset két külön jogi személy pénzintézetet találni.

 

A Polgári Törvénykönyv a „Több jogosult vagy több kötelezett a szerződésben” cím alatt, a Ptk. XXVIII. Fejezetében tárgyalja az egyetemlegesség kérdését:

 

334. § (1) Ha többen tartoznak egy szolgáltatással, illetőleg egy szolgáltatást többen követelhetnek, és e szolgáltatás osztható, jogszabály eltérő rendelkezése hiányában minden kötelezettől csak a ráeső részt lehet követelni, és minden jogosult csak az őt megillető részt követelheti. A kötelezettek, illetőleg a jogosultak részaránya kétség esetében egyenlő.

(2) Ha a szolgáltatás nem osztható, a teljesítés bármelyik kötelezettől vagy valamennyiüktől követelhető (a kötelezettek egyetemlegessége).

337. § (1) Egyetemleges kötelezettség esetében minden kötelezett az egész szolgáltatással tartozik, de amennyiben bármelyikük teljesít, vagy a kötelezettséget beszámítással megszünteti, a jogosulttal szemben a többiek kötelezettsége is megszűnik.

(2) Az egyetemlegesen kötelezettek egymás szerződésszegéséért is felelnek.

(3) Minden kötelezett a többieket megillető kifogásokra csak annyiban hivatkozhat, amennyiben a kifogások a jogosult kielégítésével kapcsolatosak. Beszámításra azonban a társkötelezettek követeléseit nem lehet felhasználni.

(4) A jogosultnak az egyik kötelezettel szemben beálló késedelme valamennyiük javára beáll.

 

Vélhetően a pénzintézetek a kölcsönszerződés aláírásakor „nem tudták”, melyik társaság képes folyósítani a kölcsönt, így az egyébként osztható szolgáltatást – életszerűtlenül – oszthatatlan szolgáltatásnak tűntették fel, és két pénzintézetet jelöltek meg hitelezőként, holott valójában csak az egyik volt teljesítőképes. Álláspontom szerint a szerződésen alapuló egyetemlegességet a Ptk. 334. § (2) bekezdése alapján kell megítélni, ám e kérdéskör igen akadémikus jellegű, hiszen a kölcsön összegét valamelyik bank teljesítette ténylegesen.

 

1997. évi XXX. törvény

a jelzálog-hitelintézetről és a jelzáloglevélről

3. § (1) Jelzálog-hitelintézet pénzkölcsönt nyújt Magyarország, az Európai Unió más tagállama vagy az Európai Gazdasági Térségről szóló megállapodásban részes más államnak (a továbbiakban: EGT-állam) területén lévő ingatlanon alapított jelzálogjog, ideértve az önálló zálogjogként alapított jelzálogjogot is (a továbbiakban együtt: jelzálogjog) fedezete mellett, amelyhez forrásait alapvetően jelzáloglevél kibocsátásával gyűjti.

 

Ennek alapján úgy vélem, hogy a kölcsön összegét nem is nyújthatta más, mint az OTP Jelzálogbank Zrt, ha a jelzálogjog jogszerű alapításából visszafelé haladó gondolatmenettel következtetünk. Ugyanis az OTP Bank Nyrt hitelezése során a kölcsön biztosítékaként szolgáló jelzálogjog is az OTP Bank Nyrt-t illette volna. Azt szinte kizártnak tartom, hogy a Bank hitelezési tevékenysége kapcsán egy más jogi személyt, konkrétan a kölcsönt nem nyújtó Jelzálogbankot illetné a jelzálogjog. Ugyanezen jogszabály alapján az is feltételezhető, hogy a jelzáloglevél kibocsátása megtörtént.

 

De nézzük meg, hogy a közjegyzői okirat milyen aspektusban tesz említést az OTP Bank Nyrt-ről:

a felek megnevezése kapcsán a Bank, mint „Bank” szerepel, ám az nem derül ki, hogy milyen jogok és kötelezettségek körében válik egyáltalán a kötelem alanyává,

• az un. deviza alapú, vagy devizában nyilvántartott kölcsön kapcsán a Bank által alkalmazott deviza vételi és eladási árfolyam bír jelentőséggel valamilyen szempontból, az alkalmazott árfolyamot a bankfiókban teszik közzé,
• a Bank a Hitelező, azaz az OTP Jelzálogbank Zrt megbízottjaként jár el, már amennyiben azt a közjegyzői okiratot készítő közjegyző (helyettes) megfelelő módon ellenőrizte,
• folyósítási feltétel volt, hogy az adós a rendszeres havi jövedelmét a Hitelező megbízottjánál, azaz a Banknál vezetett folyószámlára utaltassa. Azaz a szerződés kötelezte az adóst, hogy mindenképpen kössön folyószámla vezetésre vonatkozó szolgáltatást meghatározó megállapodást,
• a hirdetményeket (Kamat-, díj-, jutalék-, költség-tételek) a bankfiókokban teszik közzé,
• a Jelzálogban az adós hátrányára változtathatja meg a terheket a bankközi hitelkamatok, forráskockázat kapcsán.
• a Jelzálogbank az adatkezeléseket és –feldolgozásokat a Bank, mint meghatalmazott útján végzi,
• az ingatlan-nyilvántartási eljárásban a Bank a Jelzálogbank képviseletében jár el,

 

Egyértelműen megállapítható, hogy az OTP Bank Nyrt a kötelemben önállóan nem vesz részt, hiszen jogok és kötelezettségek alanyává nem válik, pusztán azt rögzíti a szerződés, hogy a Bank a Jelzálogban képviseletére jogosult taxatív felsorolásban rögzített esetkörökben.

Az OTP budapesti központi fiókjában már csak az okiratok aláírására kellett megjelenni. Az összes többi adminisztrációt – mint említettem – az OTP ügynöke végezte. Az okiratok aláírását megelőzőleg a bank semmilyen iratot, szabályzatot nem adott át. Dr. PI, mint Dr. XY közjegyző helyettese járt el a kötelem feltételeinek írásba foglalása során. A közjegyző helyettesen magát a közokiratot felolvasta, és aláíratta a felekkel. Az egész ügyintézés hozzávetőlegesen majdnem egy óráig tartott a személyes adatok ellenőrzésétől kezdve az iratok nyomtatása és aláírásáig bezárólag. A közjegyző helyettese a szerződés aláírását követően adott át üzletszabályzatokat is, melyet előzőleg senki nem ismertetett a fogyasztókkal.

Az OTP úgy folyósította a hitelt, hogy az ingatlan eladójának számlájára utalta a forint összeget. A hitel összegéből azonnal levonta saját költségeit.

A 9.644.670.-Ft kölcsön alapján az OTP 6 hónapig csökkentett részleteket kért, melynek összege 230.-CHF-nek megfelelő HUF összeget kért, majd a 7. hónaptól 400.-CHF körüli összeget. Az OTP forintot folyósított és forintot is követelt, ám minden forint összeget CHF-ben mutatott ki.

Az adós a kölcsönt 1,5-2 évig tudták rendben törleszteni, ugyanis ő és élettársa is elveszítették állásukat.

A szerződés esetleges érvénytelenségét csak akkor lehet figyelembe venni, amennyiben létrejött a szerződés. És ha létrejött is egy szerződés, annak világosan meg kell határozni a tartalmát.

A kölcsönszerződés megkötésére irányuló jogi cselekmények során beszélni kell a felek által egyedileg megtárgyalt feltételekről, illetve azon egyedileg meg nem tárgyaltakról, melyek során a pénzintézet általános szerződéses feltételeket használ. Kérdéses, hogy az általános szerződéses feltételek egyáltalán a szerződés részévé vált, vagy sem.

A bankkölcsönszerződés nyilvánvalóan konszenzuál szerződésnek minősül. Egy szerződés létrejötte vagy létre nem jötte tehát ténykérdés. Vagy volt egybehangzó, egymás irányába mutató akaratnyilvánítás, vagy sem. A kötelmi jogban nehezen elképzelhető, hogy a felek nem egymás mellé rendelt pozícióban vannak, hanem alá- és fölérendeltségben.

 

A római jog obligatio névvel illeti a kötelmet. Az oligatio lényege nem más, minthogy „valaki mást rászorítson arra, hogy nekünk valamit adjon, valamit tegyen, vagy valamiért helyt álljon” (Paulus) Ebben a kontextusban fel sem merülhet a szerződési akarat kapcsán, hogy valakinek a jog többet enged meg, mint a másiknak. A polgári jog alapelveként jelenik meg az együttműködési és tájékoztatási kötelezettség. A jóhiszeműség és a tisztesség követelménye alapján eljáró felek a szerződéskötéskor gyakorlatilag kötelesek minden olyan körülményt feltárni, mely meghatározhatja a másik fél szerződéses akaratát.

Az eljáró közjegyző helyettes előtt megjelent ügyfelek személye kapcsán le kell szögezni, hogy a közjegyző előtt csak az adós és a dologi adós, PH és TS jelentek meg, banki aláírók nem voltak jelen.

Ehhez képest a közokirat alábbi része valótlanul állítja, hogy a banki aláírók jelen voltak.

Tekintettel arra, hogy a közjegyzői okirat felolvasása előtt senki semmilyen módon nem tájékoztatta a fogyasztókat arról, hogy milyen tartalmú szerződés megkötése vár rájuk, az alábbi normát kell felhívni:

Ptk. 205/A. §  (1) Általános szerződési feltételnek minősül az a szerződési feltétel, amelyet az egyik fél több szerződés megkötése céljából egyoldalúan, a másik fél közreműködése nélkül előre meghatároz, és amelyet a felek egyedileg nem tárgyaltak meg.

(2) Az általános szerződési feltételt használó felet terheli annak bizonyítása, hogy a szerződési feltételt a felek egyedileg megtárgyalták. Ezt a szabályt kell megfelelően alkalmazni abban az esetben is, ha a felek között vitás, hogy a fogyasztói szerződésben a fogyasztóval szerződő fél által egyoldalúan, előre meghatározott szerződési feltételt a felek egyedileg megtárgyalták-e.

(3) Az általános szerződési feltételnek minősítés szempontjából közömbös a szerződési feltételek terjedelme, formája, rögzítésének módja, és az a körülmény, hogy a feltételek a szerződési okiratba szerkesztve vagy attól elválasztva jelennek meg.

Az adós és dologi adós tudata azt fogta át, akaratuk arra irányult, hogy a bank 9.500.000.-Ft kölcsönt nyújtson nekik. Ehhez képest már a közokirat mást tartalmaz:

Ugyanis a felek között nem jött létre hitelszerződés, csak kölcsönszerződés. A közjegyző által hivatkozott „hitelkeret-beállítási jutalék” kapcsán kell különbséget tenni hitelügylet és kölcsönügylet között.

 

Ptk. 522. § (1) Bankhitelszerződéssel a pénzintézet arra vállal kötelezettséget, hogy jutalék ellenében meghatározott hitelkeretet tart a másik szerződő fél rendelkezésére, és a keret terhére – a szerződésben meghatározott feltételek megléte esetén – kölcsönszerződést köt, vagy egyéb hitelműveletet végez.

(2) A bankhitelszerződés érvényességéhez a szerződés írásba foglalása szükséges.

Ptk. 523. § (1) Kölcsönszerződés alapján a pénzintézet vagy más hitelező köteles meghatározott pénzösszeget az adós rendelkezésére bocsátani, az adós pedig köteles a kölcsön összegét a szerződés szerint visszafizetni.

(2) Ha a hitelező pénzintézet – jogszabály eltérő rendelkezése hiányában – az adós kamat fizetésére köteles (bankkölcsön).

 

A bankhitelszerződés kapcsán létrejött kötelmi jogviszonyban az adóst tulajdonképpen nem terheli semmilyen kötelezettség. Az ilyen szerződés un. praestare jellegű ügylet, a felek majd kötnek ennek alapján kölcsönszerződést. A jogtudomány a bankhitelszerződést a kölcsönszerződés előszerződéseként aposztrofálja. Szerződéskötési kötelezettség azonban terheli a hitelintézetet, az ügyfelet kizárólag jogosultságok illetik meg, ő maga jogosult eldönteni, hogy a hitelkeret terhére köt kölcsönszerződést a bankkal, vagy sem.

Nos, ilyen előszerződés jellegű jogügylet szóba sem került a felek között.

 

A szerződés tárgya tehát a fogyasztó akarata szerint 9,5 millió forint volt. Amennyiben a kölcsönszerződést megkötötték a felek, a pénzintézetet a kölcsönösszeg nyújtásának kötelezettsége terheli. Amennyiben kötelmének nem tesz eleget, az adós fél marasztalásra irányuló kereset előterjesztésével kérheti a bíróságtól, hogy a meghatározott összeget fizesse ki, teljesítse az adós felé. e szempontból kell tehát megítélni azt, hogy az eljáró közjegyző helyettes a felek jognyilatkozatát milyen módon, milyen értelemben rögzítette a közokiratban.

A szerződésben tehát az alábbi összegek szerepelnek:

a)    9.500.000.-Ft kölcsönösszeg,

b)    9.644.670.-Ft kölcsönösszeg,

c)    66.396.-CHF kölcsönösszeg.

Az alapvető kérdés tehát az, melyik a Ptk. 523.§ (1) bekezdése alapján meghatározott összeg?

 

A fogyasztó akarata arra irányult tehát, hogy 9,5 millió forintot, 300 havi futamidővel, 4,2% induló kamattal, 0% kezelési költséggel vegyen fel kölcsön.

A THM 6,4%, ám valójában ennek mi képezte a részét? A deviza alapú kölcsönszerződésben az árfolyamrésnek, mint költségnek a feltüntetéséről a Kúria által meghozott Gfv.VII.30.078/2013/14. számú közbenső ítélet indokolása így szól:

„Az alperesek felülvizsgálati kérelmében írtakra tekintettel a Kúriának abban a jogkérdésben kellett állást foglalnia: a perbeli lakossági, fogyasztási kölcsönszerződésben költségnek minősül-e a kétnemű devizaárfolyam (vételi és eladási árfolyam) alkalmazása során felmerülő különbözet. Amennyiben költség, annak az a jogkövetkezménye, hogy – figyelemmel a Hpt. 213. § (1) bekezdés c) pontjában foglaltakra – az árfolyamok közötti különbség %-os mértéke, vagy az árfolyamrés mértéke feltüntetésének hiánya a szerződés semmisségét eredményezi. Nem tárgya jelen felülvizsgálati eljárásnak a kétnemű árfolyam alkalmazása esetleges tisztességtelenségének megítélése, mely kérdés kapcsán a Kúria előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményezett  a Pfv.VII.21.247/2012. számú ügyben.

A felmerült jogkérdés megválaszolásához a Kúria rögzíti – mert ezen fogalmak tartalmát jogszabály nem adja meg -, hogy árfolyam alatt egy deviza másik devizában kifejezett értékét érti. Az árfolyam különbözet számszerűen mutatja meg adott időpontban az adott devizavételi és -eladási árfolyama közötti különbséget (pl. 8 Ft). Az árfolyamrés pedig azt fejezi ki, hogy az adott devizavételi és -eladási árfolyama az adott időpontban hány százalékban tér el az adott deviza középárfolyamától (pl. +/- 1 %).

A jelen perben a felek nem vitatták, hogy az ugyanazon időpontban érvényesülő eladási és vételi árfolyam kizárólag a THM kiszámításakor jelent meg, értékelődött. A kölcsön folyósításakor csak a vételi árfolyamnak, míg a törlesztésekkor csak az eladási árfolyamnak volt, illetve ez utóbbinak van jelentősége. Ez azonban még nem jelenti – a később kifejtettek szerint – azt, miszerint szerződésen kívüli és így jelen jogkérdés eldöntését nem befolyásoló körülménynek kellene tekinteni, hogy a vételi és eladási árfolyam képzésekor a pénzügyi intézmény milyen mértékben tér el saját deviza középárfolyamától.

Az alperesek felülvizsgálati kérelmükben azt állították, hogy a jogerős közbenső ítélet a Hpt. 213. § (1) bekezdés b) illetve c) pontjában foglaltakat sérti.

A Kúria rámutat arra, hogy a Hpt. felülvizsgálati kérelemben hivatkozott rendelkezéseit azok céljának megfelelően kell értelmezni, figyelemmel az Alaptörvény 28. cikkében foglaltakra is. A Hpt. 213. §-ának célja egyértelműen a fogyasztók védelme. A fogyasztók védelmét az indokolja, hogy ők a kölcsönt nyújtó professzionális gazdasági szereplőkhöz képest információs hátrányban vannak, a kölcsönt nyújtók intellektuális, szakmai és kommunikációs erőfölénye a kölcsönszerződés megkötésekor, illetve a jogviszony egész tartama alatt egyértelműen fennáll.

A költség fogalmát a perbeli szerződés megkötésének időpontjában jogszabály (ide értve a Ptk-t, a Hpt-t, a THM rendeletet is) egyértelműen nem határozta meg, a Hpt. egyes rendelkezései is eltérően rendelkeztek róla [pl. Hpt. 212. § (2) bekezdése, 213. § (1) bek c) pontja].

A felülvizsgálati kérelemben hivatkozott Hpt. 213. § (1) bekezdés b) pontja szerint kötelező a szerződésben feltüntetni az éves, százalékban kifejezett teljes hiteldíjmutatót és a hiteldíjmutató számítása során figyelembe nem vett egyéb – esetleges – költségeket. A 213. § (1) bekezdés c) pontja a fogyasztási, lakossági kölcsönszerződés kötelező tartalmi elemeként sorolja fel a szerződéssel kapcsolatos összes költséget, ideértve a kamatokat, járulékokat, valamint ezek éves, százalékban kifejezett értékét. A teljes hiteldíjmutatóban – figyelemmel a Hpt. 212. § (2) és (3) bekezdésében írtakra – az adós által a kölcsönért fizetendő terhelést kell számításba venni.

A teljes hiteldíjmutató fogalmát és számítását a perbeli szerződés megkötésekor a THM rendelet  határozta meg.

A THM rendelet egyes vonatkozó rendelkezéseinek elemzése előtt a Kúria vizsgálta a THM célját, funkcióját. A THM egyik – a THM rendelet 1. § (1) bekezdésében tételesen is rögzített – funkciója az, hogy a fogyasztó a szerződés megkötése előtt az egyes pénzügyi intézmények által nyújtott termékek „árai”-t össze tudja hasonlítani. Másik funkciója – bár ennek tételes rögzítése a rendeletben elmaradt – az, hogy a jövőre nézve is tájékoztatást nyújtson arról, milyen terhek terhelik a fogyasztót, feltéve, hogy szerződésszerű teljesítésre kerül sor, és nem változnak a szerződéses feltételek (egyoldalú szerződésmódosítás lehetősége).

A THM funkciójával kapcsolatban az Európai Unió Bírósága a C-76/10. sz. Pohotovost’ s. r. o. kontra Iveta Korčkovská ügyben 2010. november 16-án hozott határozatában az irányelvet értelmezve foglalt állást. Kifejtette, miszerint a hivatkozott irányelv 4. cikke a fogyasztók tisztességtelen hitelfelvételekkel szembeni védelme érdekében írja elő, hogy a kölcsönvevő a szerződés megkötésekor rendelkezzen mindazon tényezők ismeretével, amelyek kötelezettségvállalására hatással lehetnek; hogy a fogyasztó teljes körűen megismerhesse az általa megkötött szerződés jövőbeli teljesítésével kapcsolatos feltételeket (68. pont). Az Európai Unió Bírósága szerint alapvető fontossággal bír a fogyasztónak a hitel összköltségéről – egységes matematikai képlet alapján kiszámított kamat formájában – való tájékoztatása. Egyrészről ez az információ – melyet az irányelv 3. cikke értelmében a hirdetésben fel kell tüntetni – hozzájárul a piac átláthatóságához, mivel lehetővé teszi, hogy a fogyasztó összehasonlítsa a hitelajánlatokat. Másrészről pedig lehetővé teszi a fogyasztó számára, hogy felmérje kötelezettségvállalásának terjedelmét (70. pont).

A hivatkozott irányelv nem rendelkezik külön azon kölcsönszerződésekről, amelyek esetén a kölcsön nyújtása más pénznemben történik, mint a folyósítás, illetve a törlesztés. Az irányelv megalkotásakor, módosításakor a deviza alapú hitelezés még nem volt elterjedt. Ettől függetlenül a később tömegesen, több tagállamban is alkalmazott deviza alapú kölcsönszerződésekre – így a perbeli szerződésre is – irányadó nemzeti jogszabályoknak meg kellett felelniük az irányelv rendelkezéseinek.
 
A THM rendelet jelen jogvita eldöntése szempontjából irányadó, a szerződés megkötésekor hatályos rendelkezései az alábbiakat tartalmazzák. A THM rendelet 8. § (1) bekezdése szerint a teljes hiteldíjmutató belső kamatláb, amely mellett az ügyfél által visszafizetendő tőke és hiteldíj egyenlő az ügyfél által a hitel folyósításáig bezárólag a kölcsönnel kapcsolatban – a (2) bekezdésben meghatározott kivételekkel – fizetett összes költséggel csökkentett hitelösszeggel. A THM számításánál az ügyfél által a pénzügyi intézménynek fizetett költségeket, valamint a harmadik személynek fizetett költségek közül az ügyfél által felajánlott fedezet értékbecslésének díját és lakásépítéseknél a helyszíni szemlék díját kell figyelembe venni. A (2) bekezdés nevesíti a THM számításánál figyelembe nem vehető költségeket. A 8. § semmilyen speciális rendelkezést nem tartalmaz a deviza alapú kölcsönszerződésekre. Ugyanakkor a THM rendelet 11/B. § (1) bekezdésében akként rendelkezik a deviza alapú kölcsönök tekintetében, hogy a 10. §-ban meghatározott képleteknél az ügyfél által teljesített kifizetéseket forintban kell számításba venni, az a) pont szerint a szerződésben rögzített THM számításnál a pénzügyi intézménynél alkalmazott, a szerződés megkötését megelőző 10  napnál nem régebbi devizaárfolyam figyelembe vételével. A THM rendelet módot ad mind egynemű, mind kétnemű árfolyamok alkalmazására.

A THM rendelet értelmében, amennyiben kétnemű árfolyam kerül a szerződés szerint alkalmazásra (mint a perbeli esetben is) a THM számításakor kifejezetten az egy és ugyanazon az adott napon érvényes eladási és vételi árfolyamokat kellett figyelembe venni úgy, hogy a devizában kifejezett kölcsön összeget – a kölcsönszerződés megkötését megelőző 10 napnál nem régebbi, tetszőlegesen választott napon érvényes – vételi árfolyammal, a mindenkori törlesztőrészleteket pedig ugyanezen az adott napon érvényes eladási árfolyammal kellett  megszorozni. Ez a képletben az Ak tétel alatt jelenik meg, tehát a devizavételi és -eladási árfolyamot a THM-ben figyelembe kellett venni.
Az adott ügyben a jogerős közbenső ítélet akként foglalt állást, hogy a THM-ben az eladási és vételi árfolyam figyelembe vételre került, ezt a megállapítást a felülvizsgálati kérelem nem vitatja, így ezt a Kúria is tényként fogadta el.

A THM rendelet szerinti képletben akár egynemű, akár kétnemű árfolyamot alkalmaz a pénzügyi intézmény, az átszámítást lehetővé tevő tényezőként jelenik meg az árfolyam. A THM képletben egyéb módon az alkalmazott árfolyam, árfolyamok nem jelennek meg. A THM rendeletből magából nem következik, hogy kétnemű devizaárfolyam alkalmazásából származó különbözetet a szerződésben fel kellene tüntetni. A Kúria megítélése szerint azonban az a következtetés sem vonható le a THM rendeletből, hogy az  nem lenne  költség. A THM rendelet szerkezetéből arra kell következtetni, hogy a 8. § azokra a kölcsönszerződésekre vonatkozik, melyek esetén a kölcsön nyújtására, folyósítására, törlesztésére forintban kerül sor, míg ezt követően rendezi a THM rendelet a deviza alapú kölcsönszerződésekre vonatkozó szabályokat. Vagyis önmagában abból, hogy nem a 8. § tartalmazza a deviza átváltásával kapcsolatos rendelkezéseket nem következik, hogy a vételi és eladási árfolyamból származó eltérés nem költség.  

A THM rendelet az előbbiekben másodikként megjelölt célja, funkciója nem tud maradéktalanul érvényesülni deviza alapú kölcsönszerződések esetén. A THM nem alkalmas, nem lehet alkalmas arra, hogy annak alapján a kölcsön felvevője összegszerűen kiszámítsa a teljes futamidő alatt őt terhelő fizetési kötelezettségét. A forint-deviza árfolyamok alakulását illetően ugyanis a THM semmilyen előzetes tájékoztatást nem tud adni. A forint-deviza árfolyamának változása a feleken kívül álló körülmény. Ugyanakkor a vételi és eladási árfolyam közötti különbség, a banki működéshez, a belső árképzéshez kapcsolódó fogalom. Azt, hogy az árfolyamrést a pénzügyi intézmény milyen %-ban határozza meg, üzletpolitikája, üzleti érdekei és a keresleti-kínálati viszonyok befolyásolják. A perbeli tényállás szerint az árfolyamrés hosszú ideig – a THM meghatározásától egészen 2008 októberéig – változatlan mértékű volt, a deviza-középárfolyamhoz viszonyítva +/- 0,5%. Ezt követően emelték fel a deviza-középárfolyamhoz viszonyítva +/- 1%-ra.

A felperes törlesztőrészleteit tehát – a perbeli szerződés alapján – két egymástól elkülönülő körülmény is növelhette: egyrészt az árfolyamkockázat (ez akár csökkenthette is), másrészt az árfolyamrés, amely a fogyasztó számára szükségképpen többlet terhet jelent az egynemű árfolyam alkalmazásához képest. A kétnemű, a folyósításkor vételi, a törlesztésekkor  eladási árfolyamok alkalmazásából eredő teher mindenképpen a fogyasztót terheli, melyet a szerződés megkötésekor tudomásul vett és annak mértéke változatlanságával  főszabályként jogszerűen számolhatott. A kétnemű árfolyamok alkalmazása miatt a vételi és eladási árfolyam közötti különbözet az árfolyam változatlansága mellett is teher, az árfolyam változása – akár a forint erősödése – esetén is többletfizetési kötelezettséget eredményez a fogyasztó számára az akkori vételi árfolyammal összehasonlítva.

Tekintettel arra, hogy a Hpt. 213. §-a egyértelműen fogyasztóvédelmi célú, a fogyasztó megfelelő informáltságát célzó rendelkezés, a „költség” e jogszabályhely szerinti fogalmát objektív teleologikus módon nem a pénzügyi intézmény oldaláról, hanem a fogyasztó szempontjából kell értelmezni. Ez azt jelenti, hogy ami a fogyasztó számára fizetési kötelezettséget, terhet jelent az költség. Ezt az értelmezést támasztja alá a hivatkozott irányelv 1. cikk (2) bekezdés d) pontja is, mely szerint a fogyasztónak nyújtott hitel teljes költsége alatt mindazt a költséget kell érteni, mely a kölcsönszerződéshez közvetlenül kapcsolódik. Ezen elvárásnak felel meg a Hpt. 212. § (2) bekezdése is, amely szerint a teljes hiteldíj a kölcsönért fizetendő teljes terhelés, amely tartalmazza a kamatokat, a folyósításkori jutalékokat és minden egyéb – a kölcsön felhasználásával kapcsolatosan fizetendő – költséget. E jogszabályhely nyelvtani értelmezése alapján a kölcsönért fizetendő terhelés alatt a kamatokat, jutalékokat (járulékokat) és az egyéb költségeket kell érteni, ez utóbbi körbe tartozik a vételi és eladási árfolyam közötti eltérés mértéke is.  

A fenti jogi álláspontot támasztják alá az alábbiak is. Jelen perben – szemben a Pfv.VII. 21.247/2012. számú üggyel – nem volt vitatott (a felek egyező előadást tettek e tárgyban), hogy van tényleges átváltás, vagyis, hogy a folyósításkor a pénzügyi intézmény a devizát átváltja forintra, majd a törlesztésekkor a forintot visszaváltja devizára, vagyis konverziós szolgáltatást nyújt. E kérdés megítélése tárgyában egyébként a Kúria a hivatkozott ügyben nem is tett fel kérdést az Európai Unió Bíróságának. Kérdései arra irányultak, hogy az árfolyamrés tisztességtelensége egyáltalán vizsgálható-e a bíróság által, illetve ha vizsgálható és azt tisztességtelennek találná, a tisztességtelen rendelkezés hogyan orvosolható. Jelen ügyben – figyelemmel a felek előadására – a Kúria tényként köteles elfogadni, hogy volt és van konverziós szolgáltatás, ennek pedig költségei vannak. A Kúria nem osztja a Legfőbb Ügyész szakmai véleményében kifejtett azon álláspontot, hogy elkülönítendő, elkülöníthető az adott szerződéses konstrukcióban a kölcsönszerződéstől a deviza forintra, illetve a forint devizára történő átváltására irányuló szerződéses megállapodás.  A perbeli kölcsönszerződésnek ugyanis elválaszthatatlan része a konverzió, anélkül a kölcsönszerződés nem teljesíthető.

Azt, hogy a vételi és eladási árfolyam alkalmazásából eredő eltérés költség, nem cáfolják a jelen ügyben nem irányadó, 2010. november 27-től hatályos Hpt-nek a rendelkezései sem. A hatályos Hpt. 200/A. §-a deviza alapú lakáskölcsön esetén írja elő, hogy az átváltásra mind a folyósításkor, mind a törlesztésekkor a kölcsönt nyújtó hitelintézet által meghatározott középárfolyamon vagy az MNB hivatalos devizaárfolyamán kell, hogy sor kerüljön. A Hpt. 209. § (1) bekezdés g) pontja – visszautalva a 200/A. § szerinti árfolyamok közötti választási lehetőségre – valóban a számítási mód kifejezést használja, de mivel egynemű árfolyam alkalmazását írja elő, ezen kifejezés használatából nem lehet arra következtetni, hogy kétnemű árfolyam alkalmazásából  nem  keletkezik költség a fogyasztó oldalán. A Hpt. egyes rendelkezéseit 2010. november 27-i hatállyal módosító 2010. évi XCVI. tv. indokolása az 1. § kapcsán azt tartalmazza: „a devizában nyilvántartott, illetve devizában nyújtott, de forintban törlesztett hitelekhez kapcsolódó fizetések alkalmával (pénzügyi intézmény által történő folyósítás, ügyfél általi elő- vagy végtörlesztés és díjak megfizetése) az egyes devizanemek bankok által meghatározott átváltási illetve eladási árfolyamai közötti jelentős különbség miatt az ügyfeleket terhelő indokolatlanul magas költség keletkezik”.

Mindezekre tekintettel a Kúria megítélése szerint a vételi és eladási árfolyamok alkalmazásából eredő teher olyan költségnek minősül, amit a Hpt. 213. § (1) bekezdés c) pontja szerint a szerződésben fel kell tüntetni.

Álláspontja kialakítása során a Kúria figyelemmel volt arra is, hogy amennyiben a perbeli kétnemű árfolyam alkalmazásából eredő fogyasztói terhet nem tekinti költségnek, hanem számítási módnak, szerződésen kívüli tényezőnek, az azzal a következménnyel járna, hogy az I. r. alperes a piaci szabályok korlátai között szabadon, egyoldalúan módosíthatta és módosíthatja a jövőben a vételi és eladási árfolyam közötti különbséget. Egy ilyen értelmezés pedig ellentétes lenne a hivatkozott rendelkezés céljával, a fogyasztók hatékony védelmével.

A Kúria álláspontja szerint a perbeli lakossági, fogyasztási kölcsönszerződésben tételesen rögzíteni kellett volna vagy az árfolyamrés mértékét (deviza-középárfolyam +/- 0,5%), vagy a vételi és eladási árfolyam alkalmazásából eredő eltérés mértékét (1%), melytől a pénzügyi intézmény csak az egyoldalú szerződésmódosítás szabályait betartva térhetett volna el a fogyasztó hátrányára.

Bár nincs ügydöntő jelentősége, a Kúria rögzíti, miszerint nem osztja a másodfokú bíróság álláspontját a tekintetben, hogy a Hpt. 213. § (1) bekezdés c) pontja a b) pont kifejtése. A Kúria megítélése szerint az (1) bekezdés b) pontjának kifejtését a THM rendelet tartalmazza, míg az (1) bekezdés c) pontja olyan költségeket is magában foglal, melyeket a b) pont nem tartalmaz.”

Tehát egy dolgot kell nagyon szigorúan kiemelni a fenti, kúriai indokolásból: volt-e szerepe bármilyen devizának az ügyletben, azt ténylegesen bárki váltotta-e, így a Kúria álláspontja jelen ügyben iránymutató, vagy sem.

 

Ám előtte a közjegyző eljárását meghatározó törvényi rendelkezést kell felhívni segítségül:

 

A közjegyzői okirat hibájának kérdése:

A deviza alapú kölcsönszerződések esetében jellemzően a kölcsön folyósításának feltétele volt a szerződés közokiratba foglalása, ingatlanfedezet esetében mindenképpen.

Ez azt a képtelenséget eredményezte, hogy az adósok egy számukra biztosan még nem folyósított összegre, és egy számukra soha nem folyósított devizaösszegre vonatkozóan ismerték el a nem létező tartozásukat. Ráadásul, mivel az egyetlen konkrétum a forintban meghatározott finanszírozási igény, így a folyósítás napjáig az árfolyam változása miatt sok esetben a devizában meghatározott összeget sem lehetett tudni. Tény, hogy a az adósnak a közokirat kiadványozásának napján de facto és de jure nem volt tartozása, tehát a tartozást elismerni sem lehetett.

Elméletileg ez csak azért nem minősül intellektuális közokirat-hamisításnak, mert a közjegyzői okirat, mint un. rendelkező közokirat a benne foglalt adatok valódiságát nem bizonyítja, csupán azt, hogy valaki az abban foglalt nyilatkozatot ott és akkor megtette.

Mivel azonban az OTP nem kötött külön íven szövegezett okiratba foglalt kölcsönszerződést, csak a közjegyző által készített kölcsönszerződés tett eleget azon törvényi rendelkezésnek (Hpt.), hogy azt írásba kell foglalni, kérdésesé vált a közokirat-hamisítás kizártsága. Ugyanis alappal merült fel, hogy a bank részéről fél nem is volt jelen, az nem tett nyilatkozatot.

Más kérdés, hogy a bank készítette el valójában az okirat szövegét, a közjegyző igénybevételére azért volt szükség, hogy a fogyasztót valójában kizárják a bírósági út igénybevételének lehetőségéből, és a közokirat alapján közvetlen bírósági végrehajtást lehessen igénybe venni a záradékolást követően.

 Ehhez képest elég szomorú tény az, hogy a közjegyző díját a fogyasztó viselte.

A kölcsön összes elemére és szerződéses feltételére vonatkozóan a közjegyző a Bank adatait és feltételeit foglalta közokiratba. Ezen túl a közjegyzői közokirat legfeljebb annyit igazol, mint azt, hogy a szerződést kik és mikor írták alá.

 

2011. július 15-én este a Duna Televízió Közbeszéd műsorában Dr. Parti Tamás, a Magyar Közjegyzői Kamara elnöke is elismerte, hogy „a ténytanúsítvány alapján nincsen helye végrehajtásnak, a ténytanúsítványt azért veszik fel a bankok a szerződéseikbe, és azért készülnek ténytanúsítványok, mert a bíróság az elmúlt tíz évben minden egyes végrehajtási ügyben kérte igazoltatni azt a bankokkal, hogy mennyi a tényleges, a szerintük fennálló tartozása az adósnak. De még egyszer hangsúlyozom, hogy nem a ténytanúsítvány alapján záradékolják a közjegyzői okiratot, hanem az adós fizetési kötelezettsége alapján.”[ http://www.dunatv.hu//musor/videotar?vid=706979 ]

A Pp. 195. § (1) bekezdésére figyelemmel azonban a közjegyző által közokiratba foglalt ténytanúsítványa egyáltalán nem bizonyítja azt, hogy annyival tartozik az adós, amennyit a hitelező a közjegyzővel saját elgondolása alapján közöl(t). Ehelyett a közjegyzők által készített kölcsönszerződések ténylegesen a bankok szerződései, a közjegyzők által készített ténytanúsítványok pedig csak azt tanúsítják, hogy a bankok szerint mennyi a tartozásuk az adósoknak.

Azonban a bank végrehajtási joga éppen a bank által egyoldalúan közölt adatokon alapul. Tehát a bíróságon kívüli végrehajthatóság a közjegyzői okirat azon adatain alapul, amelyeket az de facto és de iure nem igazol, és amely adatokat kizárólag a bank szolgáltat. Ezekre nézve semmilyen közjegyzői ténytanúsítvány nem állítható ki, és erre nézve végrehajtási záradékkal sem látható el, hiszen ezek a közjegyzői okirat szerint is csak az egyik fél előadásán alapulnak, így a tanúsítvány kiállítása a közjegyzői törvény (Kjtv.) vonatkozó rendelkezéseibe is ütközik.

Emellett az, hogy az adós elfogadja a közjegyző által közokiratba foglalt banki állítást, mint a végrehajtás alapját, egyértelműen a későbbi perbeli jogképességet korlátozza, illetve előre lemond a megtámadás jogáról. Az előbbi a Ptk. 8. §, utóbbi a Ptk. 236. és 207. § alapján érvénytelen (lásd pl.: ÍH 2005/111. sz. döntés). Nem beszélve arról, hogy a közjegyző ilyen tartalmú általános szerződéses feltétel gyakorlásával a fogyasztóvédelmi alapvető kötelezettségeket egyáltalán nem tartja tiszteletben és kötelezettségszegése egyértelműen a bank magatartásának leplezését, elősegítését jelenti, egy esetlegesen elkövetett bűncselekményhez nyújt segítséget.

A közjegyzői közreműködés így alaptalan, a létrejött szerződés, mint közokirat érvénytelen, mivel a közjegyzőkre vonatkozó törvényi feltételekbe ütközik. Emellett pedig az ilyenfajta közokiratba foglalás, mint általános szerződési feltétel, eleve tisztességtelen.

 

Sorra véve a vonatkozó jogszabályhelyeket, a bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. törvény („Vht.”) 23/C.§ az alábbiakat mondja ki:

23/C. § (1) Az okiratot készítő közjegyző végrehajtási záradékkal látja el a közjegyzői okiratot, ha az tartalmazza

a) a szolgáltatásra és ellenszolgáltatásra irányuló vagy egyoldalú kötelezettségvállalást,

b) a jogosult és a kötelezett nevét,

c) a kötelezettség tárgyát, mennyiségét (összegét) és jogcímét,

d) a teljesítés módját és határidejét.

(2) Ha a kötelezettség feltételnek vagy időpontnak a bekövetkezésétől függ, a végrehajthatósághoz az is szükséges, hogy a feltétel vagy időpont bekövetkezését közokirat tanúsítsa.

(3) Az okiratot készítő közjegyző végrehajtási záradékkal látja el a zálogszerződésről szóló közokiratot, ha a követelés teljesítési határideje letelt.

 

A közjegyző által ellenjegyzett közokirat sérti a Vht. 23/C. § rendelkezéseibe ütközik. A c) pont szerint ugyanis a végrehajtás alá vonható kötelezettséget magának az okiratnak kell tartalmaznia, azt nem helyettesítheti a pénzintézet utólagos, egyoldalúan megfogalmazott összegszerű közlése. Másfelől a felperesi kötelezettség a konkrét kölcsönügyletben nyilvánvalóan attól a feltételtől [Vht. 23/C. § (2) bekezdés] függ, hogy az adós egyáltalán folyósítja a kölcsönt, és azt milyen devizában teszi, forintban, vagy frankban, etc. Tehát, a közjegyzőnek minimum a folyósítás tényét is közokiratba kellene foglalnia.

Emellett a közjegyző – saját nyilatkozata szerint – meggyőződött arról, hogy mi is volt a adósi oldal valódi szándéka, tájékoztatást adott a jogügylet lényegéről, etc. Csakhogy a közjegyzői okiratokat lezáró szokásos fél oldalas szöveggel, a közjegyző nem tájékoztatta a fogyasztót a kölcsönügylet szabályairól és jogkövetkezményeiről [Kjtv. 120. § (1) b) pontja], továbbá nem tudta felmérni az adósok ügyleti akarata és a deviza alapú hitelek szerződésszerű teljesítésének mögöttes pénzügyi feltételeit, így erre vonatkozóan is valótlan az okirat [Kjtv. 120. § (1) a)]. A jogügylet lényegéről pedig – a forintban folyósított kölcsönnyújtás tényén túl – a közjegyzőnek fogalma sem volt, így arról a szerződő feleket biztosan nem tájékoztathatta, így erre nézve is valótlan a közokirat.

 

A közjegyzőkről szóló 1991. évi XLI. törvény így rendelkezik:

Ktv. 120. § (1) A közjegyzői okirat elkészítése alkalmával a közjegyző kötelessége, hogy

a) meggyőződjék a fél ügyleti képességéről és jogosultságáról, továbbá valódi szándékáról,

b) tájékoztassa a felet a jogügylet lényegéről és jogi következményeiről,

c) világosan és egyértelműen írásba foglalja a fél nyilatkozatait,

e) meggyőződjék arról, hogy a közjegyzői okiratban foglaltak megfelelnek a fél akaratának,

A közjegyző a fenti törvényi kötelezettségének nyilvánvalóan nem tett eleget.

 

Ktv. 121. § A közjegyzői okirat elkészítésénél aggályos körülménynek kell tekinteni különösen, ha a fél a közjegyzői okiratba olyan rendelkezés felvételét kéri, amely jogvita keletkezéséhez vezethet, vagy amelynek nincs joghatása.

 Ktv. 131. § (1) Nem tekinthető közokiratnak az az okirat, amelyet a közjegyző a 120-129. §-ban foglaltak megsértésével vagy elmulasztásával készített.

 

Ennek megfelelően a közokirat tartalma valótlan, így az hamis. A hamis közokirat kiállítása amúgy bűncselekmény, és egyébként a jóerkölcsbe ütköző, ezért semmis is. Az viszont mindenképpen leszögezhető, hogy a jelen perben hivatkozott okirat nem tekinthető közokiratnak!

 

Az általános szerződéses feltételek alkalmazása:

Ptk. 205/B. § (1) Az általános szerződési feltétel csak akkor válik a szerződés részévé, ha alkalmazója lehetővé tette, hogy a másik fél annak tartalmát megismerje, és ha azt a másik fél kifejezetten vagy ráutaló magatartással elfogadta.

(2) Külön tájékoztatni kell a másik felet arról az általános szerződési feltételről, amely a szokásos szerződési gyakorlattól, a szerződésre vonatkozó rendelkezésektől lényegesen vagy valamely korábban a felek között alkalmazott kikötéstől eltér. Ilyen feltétel csak akkor válik a szerződés részévé, ha azt a másik fél – a külön, figyelemfelhívó tájékoztatást követően – kifejezetten elfogadta.

Jelen esetben a közjegyző az általános szerződéses feltételeket is magában foglaló közokiratot felolvasta, így a legjobb esetben is csupán a felolvasásból ismerhette meg az ászf-et a fogyasztó, melyet minden gondolkodási lehetőség nélkül alá is írt, hiszen egyébként nem kapott volna hitelt, így az adásvételi szerződésből fakadó vételár fizetési kötelezettségét nem tudta volna teljesíteni. A bank eleve kiszolgáltatott helyzetbe hozta saját ügyfelét, míg a közjegyző erre rátett egy nagy lapáttal.

A fogyasztó csak a szerződéskötést követően kapta meg azon üzletszabályzatot, melynek tartalmáról nem is esett szó a szerződéskötéskor.

 

A közjegyző három dolgot mondhat:

A)   Ténytudomása volt arról, hogy a bank devizát folyósít, majd azt megvásárolja, ahelyett forintot utal a jogosultnak és ténylegesen történt devizaváltás vételi árfolyamon. Ebben az esetben a THM-mel kapcsolatos feltételhatározás miatt eleve semmis szerződést foglalt közokiratba a közjegyző helyettese. Ha ráadásul ilyenről szó sem volt és ezt tudta – akkor csalás elkövetésében működött közre.

B)   Ha nem volt tudomása arról, hogy ilyen devizaváltási ügylet van a kötelemben, akkor elve hamis tartalommal szerkesztette meg az okiratot, hiszen saját maga állítja, hogy mindenről tájékoztatta a fogyasztót, etc.

C)   Végül, ha az egészet nem érti, vissza sem tudja idézni a felek szerződéses akaratát, akkor az egész közjegyzői tevékenység eleve jogellenes a Ktv. normái alapján.

 

Azt gondolom, hogy a közjegyzői okiratba foglalás a jogalkotó szándékával eleve ellentétes célra irányult, a jog gyakorlása a társadalmi rendeltetésével össze nem egyeztethető módon zajlott, egy szépen megkonstruált bűncselekménysor egyik elemét jelentette.

Ugyanis fentiek alapján könnyen belátható, hogy a szerződés létrejötte eleve megkérdőjelezhető. És a létre nem jött szerződés esetében még csak nem is beszélhetünk semmisségről.

 

Összefoglalva tehát, ha a szerződés nem jött létre, vagy az érvénytelen, a felek között „elszámolási viszony” nincsen. A fogyasztóhoz került pénzösszeg tekintetében a felelős őrző jogállása illeti meg, és a kapott pénzösszeget annak késedelmi kamataival köteles visszatérítenie. Értelemszerűen a létre nem jött, vagy érvénytelen jogügylethez joghatás, hatály nem köthető, így a szolgáltatás biztosítására kikötött mellékszolgáltatás, a zálogszerződés is létre nem jöttnek, avagy semmisnek tekintendő.

 

Dr. HE közjegyző-helyettes a 1000/Ü/1111/2010/1. sz. alatti, 2010. december 9. napján kelt közokiratba foglalta az OTP Bank Nyrt jognyilatkozatát, mely szerint a fentebb ismertetett „kölcsönszerződést” azonnali hatállyal felmondja. A közokirattal kapcsolatban azt kell kiemelni, hogy egy létre nem jött szerződést, vagy egy érvénytelen szerződést felmondani nem lehet. Az fogalmi képtelenség. És ezt az eljáró közjegyző-helyettes is tudta.

 

2011. március 29. napján Dr. ŐÉ v……… közjegyző 2000/Ü/222/2011. sz. alatt foglalta PH és TS egyoldalú kötelezettségvállaló nyilatkozatát közokiratba. Eszerint a közjegyző megint csak azt tette, amit tőle elvárt a bank: a teljes mértékben ellenőrizhetetlen feltételeket a bank megírta, azt átküldte a közjegyzőnek, aki tisztes díj ellenében azt minden aggály nélkül közokiratba foglalta.

A közjegyző tudomással bírt arról, hogy volt egy kölcsönszerződés, melyet a jogosult felmondásával megszüntetett. Majd elhitte azt, hogy a bank a felmondást visszavonta, majd azt is elhitte, hogy a tartozás összege 65.565,70.-CHF vagy 65,272,43.-CHF. Még csak fel sem merült benne, hogy a fogyasztó nem önszántából kereste meg, a fogyasztó nem rendelkezhetett olyan adatokkal, melyet az irat tartalmaz, és bőszen elhallgatta azt, hogy az adatokat a bank adta át neki, nem pedig a fogyasztó.

A közjegyzői törvény értelmében ezt a fogyasztói nyilatkozatot csak akkor vehette volna közokiratba, ha teljesíti a Ktv-ben meghatározott feladatokat a közjegyző, ám azt nem tette meg.

 

2011. október 6-án Dr. DB közjegyző a 11111/Ü/555/2011/1. sz. alatti közjegyzői tanúsítványba foglalta az OTP Jelzálogbank Zrt azonnali hatályú felmondását. Tette ezt annak ellenére, hogy az alap kötelem létre sem jött, avagy az nyilvánvalóan semmis volt.

A közjegyzőt nem motiválták a jogszabályok, a gyors közjegyzői munka eredménye gyors árbevétel volt.

Ám furcsa, hogy a hivatkozott kölcsön összege most megint egy forint összeg és nem CHF, majd a tartozás összege újra CHF.

Mivel a közjegyző egy tény fennállását tanúsította, a tanúsítás maximálisan arra terjedhetett ki, hogy a bank egy elszámolást felmutatott, de nem arra, hogy az abban foglaltak a valóságnak meg is feleltek. A közjegyző tehát kötelezettségszegő módon járt el, magatartása bűncselekmény elkövetésének alapos gyanúját veti fel.

Hiszen közokiratba foglalni egy létre nem jött vagy semmis kötelem alapján egy soha nem létező CHF tartozást, annak gyakorlatilag lehetetlen elszámolásával együtt, nem csak tisztességtelen, hanem tételes jogba is ütköző magatartás. A közjegyző magatartás a bank oldalán elfogult, a fogyasztóval szemben tisztességtelen és hátrányokozási célzatú.

 

Ezt követően az OTP Jelzálogbank Zrt a létre nem jött vagy semmis kötelem alapján vélten fennálló követelését az OTP Faktoring Zrt-re engedményezte meghatározhatatlan körülmények között. A jogügylet értelemszerűen jogi hibában szenved.

Az OTP Faktoring tartja magát a jogellenes tevékenységhez. Egy valótlan tényállítás alapján kezdeményezte a közjegyző előtt a jogutódlás megállapítását.

A közjegyző a tényállást ismerte, hiszen maga, pontosabban irodája, készítette a közokiratot, így iratellenes és jogszabályellenes volt magatartása, a meghozott határozata pedig törvénysértő.

Kérem a T. Bíróságot, hogy a közjegyzői végzést helyezze hatályon kívül!

Tagyon, 2013. november 20.

Tisztelettel:

Dr. Marczingós László

Hazatértem, felnyitottam egy üveg Champagne-t, és az MKB-Euroleasing kicsit furcsa ügyvédjére gondolva fogalmazom meg gondolataimat.

 

Aki követi írásaimat, gondolataimat, az tudja, hogy 2009. óta foglalkozom egyre idegesebben, ám reményt nem vesztve az un. deviza alapú hitelek jogi megítélésével, perével. Az első – szerencsére jogerősen – ítélettel befejezett ügyem saját perem volt, melyben a Lombard szerződésének semmisségét deklarálta a bíróság.  Annak példánya talán már bejárta az internetet, hiszen nekem is “visszaajánlották” azt.

A következő per a PORSCHE Bank ellen volt folyamatban, ott egy igen fényes logikával, jogi érveléssel ellátott indokolással deklarálták az egész szerződés semmisségét, ma pedig az MKB-Euroleasing szerződése bukott meg a bíróság előtt. A sort  -reményeim szerint – 100%-os sikerrel folytathatom.

 

Az eddig ügyekben változást valószínűleg az hoz, hogy azokban a perekben, ahol az alperes szervezetek nagyon védekeztek, ott jobban támadtam, és terítékre került a szerződés létre nem jöttének kérdése. A banki alkalmazottak, közjegyzők kihallgatását követően a bíróság is felfigyelt erre a jogi tényre, így a vallomások eredményeként el sem jutunk a szerződés semmisségéig, mert csak a létrejött szerződés lehet semmis.

A Kúria nagyon figyel a mostani törvénykezési gyakorlatra, és talán alappal mutathatok rá, a törvényszéki ítélkezésben immáron  - legalábbis a Fővárosi kollégiumban  - már nem kérdéses, hogy az un. árfolyamrés hibája az egész szerződés semmiségét okozza. Az is egyértelmű, hogy ez a semmisségi ok minden további érvénytelenségi ok vizsgálatát lehetetlenné teszi, és ezt csak a szerződés létre nem jötte überelheti.

Azaz, ha valaki a keresetében nem beszél nagyon zöldségeket, akkor a pert megnyeri. Természetesen a rövid indokolással ellátott ítéletek mögött 100-150 oldalnyi felperesi jogi képviselői érvelés van, és nem elegendő a talárt beküldeni a tárgyalóba. Az alperesek védekezése eléggé színes. Illik felkészülni és reagálni.

 

A szerződések semmisségének deklarálása a fogyasztók számára jogvédelmet ad, de ezt követően a semmis szerződés alapján kell visszatéríteni a felelős őrzés szabályai alapján a kapott pénzkölcsönt. A “kapott” szón van a hangsúly, azaz azt a forint összeget, mely a fogyasztó számláján landolt egykor. Az addigi befizetéseket a késedelmi kamatra és a tőke törlesztésére kell elszámolni. Többen már visszafizettek mindent, vagy alig van, de a többségnek az így kiszámított tőketatozása is ijesztő. Ezért lenne szükség a bankok korrekt hozzáállására, melynek nyomát sem látom.

 

A különböző PBT eljárások következhetnek tehát. Ez az egész olyan, mintha a törvényszékek előtt eljáró ügyvéd lenne a műtétet végző orvos, majd a PBT előtti képviselő a gyógytornász. Mind a kettő iszonyat fontos, és önmagában a műtét sem jelenti a beteg gyógyulását, amennyiben az utókezelés elmarad, vagy hatástalan, szakmaiatlan.

 

Én úgy gondolom, hogy talán eljön az az idő, amikor a semmisség deklarálása miatt már nem kell bíróságra szaladni jogvédelemért, és a bankok tudomásul veszik saját szélhámosságaikat. Ám ebből csak akkor lehet katarzis, ha a kitaláló emberek, az irányító emberek jogi felelősségét megállapítják. Nem vasra kell lógatni őket, hanem törvényes és megalapozott vád alapján eljárni ellenük, ugyanis ez a dolgok menete, és az eddigi perbeli tanúk vallomását követően én bizonyítottnak látom a csalást. Nem csak beszélek róla, hanem letettem az asztalra a konkrét jegyzőkönyveket.

 

Ideje lenne lenyugodni, összehangolni a magatartásokat, és lassan megszervezni azt a társadalmi nyomást, mellyel nem a bíróságokat támadják, hanem a bankokat. Ugyanis a társadalmi feszültség ebben a relációban mozog. És egy dolgot végezetül szögezzünk le, Pártunk és Kormányunk szakértelme igen erősen megkérdőjelezhető. A morális tanulságokat mindenki vonja le maga.

 

Nemzetgazdasági Minisztérium

1051 Budapest, József nádor tér 2-4.

Varga Mihály

nemzetgazdasági miniszter

r é s z é r e

 

 

Tisztelt Miniszter Úr!

 

 

Az un. deviza alapú hitelekkel kapcsolatban számos valós és valótlan tartalmú nyilatkozat látott napvilágot a közel- és régmúltban. Mindenki „kezelni” kívánja a kialakult helyzetet, és megoldást ajánl, követel, illetve nyújt. Ám ahhoz, hogy ezen felajánlásokat komolyan lehessen venni, tisztába kellene lenni néhány olyan dologgal, melyek eddig gyakorlatilag soha nem hangoztak el a széles nyilvánosság előtt.

 

Róna Péter helyesen világított rá, a bankhitel-, avagy bankkölcsön szerződéseket a Polgári Törvénykönyv rendelkezései alapján lehet és kell megítélni. Ellenben téved akkor, amikor termékként kezeli a szerződéseket.

 

A felek egybehangzó és egymás irányába mutató akaratnyilvánítása alapján kötelem keletkezik. A felek megállapodása nyilvánvalóan konszenzuál szerződésnek minősül. Egy szerződés létrejötte vagy létre nem jötte ténykérdés. Vagy volt egybehangzó akaratnyilvánítás, vagy sem. A kötelmi jogban nehezen elképzelhető, hogy a felek nem egymás mellé rendelt pozícióban vannak, hanem alá- és fölérendeltségben.

 

A római jog obligatio névvel illeti a kötelmet. Az obligatio lényege nem más, minthogy „valaki mást rászorítson arra, hogy nekünk valamit adjon, valamit tegyen, vagy valamiért helyt álljon” (Paulus) Ebben a kontextusban fel sem merülhet a szerződési akarat kapcsán, hogy valakinek a jog többet enged meg, mint a másiknak. A polgári jog alapelveként jelenik meg az együttműködési és tájékoztatási kötelezettség. A jóhiszeműség és a tisztesség követelménye alapján eljáró felek a szerződéskötéskor gyakorlatilag kötelesek minden olyan körülményt feltárni, mely meghatározhatja a másik fél szerződéses akaratát.

 

Azaz a magánjogi szerződés minden vonzata mindaddig a felekre, és csupán a felekre tartozik, ameddig az nem sért jogot, azaz a szerződés nem szenved hibában.

 

Fentiekből következően egy kötelmet nem lehetséges még elméletileg sem termékként kezelni. A termékfelelősségről szóló 1993. évi X. törvény csak ingó dolgokra és a villamos energiára vonatkozik. Az egyes tartós fogyasztási cikkekre vonatkozó kötelező jótállásról szóló151/2003. (IX. 22.) Korm. rendelet pedig taxatíve meghatározott fogyasztási cikkekre vonatkozik, így szintén nem jöhet szóba.

 

Bár a „deviza alapú” kölcsönszerződés a fogyasztó által igénybevett „banki termék”, de nem tartós fogyasztási cikk, legfeljebb tartós jogviszony. Azonban kétségtelenül megállapítható, hogy valós devizafelvétel és a törlesztőrészleteknek az adott szerződéshez kapcsolódó valós átváltása hiányában a szolgáltatott dolog, illetőleg a szolgáltatás nem felel meg a szerződésben meghatározott tulajdonságoknak.

 

Azaz akárhogy is csűrjük-csavarjuk a dolgot, csak a kötelmi jog alapján tudjuk megítélni a kérdést. Ezért javaslom, hogy a félrevezető közgazdasági és egyéb fogalmak helyett a helyes alkalmazandó polgári jogi fogalmak alapján közelítsék meg a dolgot.

 

Mivel tehát az egyes kötelemkeletkeztető jogi tények meghatározott felek között történtek meg, így az adott jogviszonyra vonatkozó következmények is csak e felek között értelmezhető és vizsgálandó.

 

Az általam képviselt fogyasztók pereiben általánosan követett gyakorlat, hogy a bíróság köteles megvizsgálni a szerződés létrejöttének megtörténtét. Hiszen érvénytelenségről csak létrejött szerződés esetében beszélhetünk. Az e tárgykörben kihallgatott tanúk gyakorlatilag egyezően adják elő a tényeket:

 

a)    E pénzintézetek, pénzügyi vállalkozások vezetése elkészítette azon szerződéseket, melyeken a fogyasztó gyakorlatilag semmilyen változtatást nem ejthetett meg.

b)    Egyedileg a felek megtárgyalták ugyan a kölcsön forint összegét, a futamidőt, és jó esetben az ügyleti kamatot, ám az összes többi feltétel általános szerződéses feltételnek minősült.

c)    A vonatkozó EU irányelv alapján az általános szerződéses feltételek körében a fogyasztót megilleti az a jog, hogy az általános szerződéses feltételeket eléje tárják, fizikailag is megteremtsék annak lehetőségét, hogy azokat megismerhesse. Sajnos a pénzintézetek ezt nem így gondolják, és a tanúk vallomásából arra lehet következtetni, csak elméleti fogalom volt az irányelv alkalmazásának szükségessége.

d)    A pénzintézetek jellemző módon a szerződések tervezetét nem küldték meg a fogyasztóknak előre, azt nem véleményezhették, a szerződések aláírását, értelmezésének kereteit 15-30 perc közé szorították, és ebben lehetőség szerint a közjegyzői eljárás is benne foglaltatott. Az általános szerződéses feltételeket előbb aláírattatták, majd azt átadták. Ezzel az irányelv és a Ptk. normái sérültek, és könnyen levonható a következetést, az általános szerződéses feltételek nem váltak a szerződések részévé.

e)    Mivel a pénzintézetek a mai napig nem képesek jogilag megmagyarázni, mit értenek „deviza alapú”, avagy „devizában nyilvántartott” kölcsönökön, az érthetetlen fogalmat magával a fogalommal magyarázzák, joggal vetődik fel, a felek között volt-e egyáltalán konszenzus, egyező akarat. Ha ezt egy perben nem sikerül konstatálni, akkor csak arra a következtetésre lehet jutni, nem jött létre a szerződés, így nincsen minek az érvénytelenségéről beszélni.

 

A Kúria OTP-vel kapcsolatos döntése az un. árfolyamrés problematikáját helyre tette. A fogyasztók szerződéseinek hozzávetőlegesen 95%-a, azaz döntő többsége ebben a hibában szenved.

 

Az állam saját érdeke, hogy jogszabályait tiszteletben tartsák. Így tehát egy jogszabályba ütköző szerződés csak semmis lehet. A bíróság egyéb érvénytelenségi ok vizsgálatáig el sem jut, mert ez a jog elsődleges egyéb szubjektív jellegű semmisségi okhoz képest. Más kérdés, hogy ezen szerződéseket maga a jogalkotó is tisztességtelennek, avagy jóerkölcsbe ütközőnek tartja.

 

A hibában nem szenvedő magánjogi szerződések tisztelete alapvető dogma. Erre manapság az állam nem hajlandó. Elsőként a 1996. évi CXII. törvény 200/B. § (1) bekezdésében foglalt fix árfolyamokról kell szólni, melyet a 2011. évi CXLVII. törvény 22. § (1) bekezdése alkotott meg. A 2011. november 15. napjától hatályos szöveg 2012. március 31. napjáig élt. Azaz ez a cirka 5 hónap olyan alapvetően alkotmányellenesen és a polgári jogi alapelveket sértő módon nyúlt bele a jogügyletekbe, hogy arra ritkán van példa.

 

Ám induljunk ki abból az elvi álláspontból, hogy a szerződés nem jött létre, avagy létrejöttének pillanatában semmis volt, így az írásban megjelenő „szerződéshez” semmilyen joghatály nem fűzhető. Ugyan, akkor mibe nyúlt be a törvényalkotó a fenti normával? Semmibe, az egész jogszabálynak nem volt értelme jogdogmatikailag, csupán feszültséget próbált meg nem engedett eszközökkel csökkenteni.

 

Azon fogyasztók, akik esetleg így végtörlesztettek, szintén kérhetik a bíróságtól a szerződés semmisségének deklarálását, és „túlfizetésük” kapcsán követelhetik a többletként visszatérített összeg megfizetését. Azaz a 2011-es http. módosítás nem változtatott semmit a felek jogviszonyán.

 

Fentieket követően teljesen érthetetlen, hogy Ön és a Kormány bármilyen választ vár a bankoktól, határidőket szab, esetleg következményeket lebegtet meg. Egyszerűen képtelenség, hogy politikai indítékból alapelveket lehessen törölni. Ehhez a komplett Ptk-t úgy kellene hatályon kívül helyezni, hogy a helyére ne lépjen semmi. És természetesen az Alaptörvényben is ki kellene erre térni.

 

Azaz nemes az Önök szándéka, csak érthetetlenül szakmaiatlan. Ha már belekezdtek egy ilyen nyomásgyakorlásba, akkor az elfogadható és érthető, ha a pénzintézeteket a szerződéses kötelezettségek betartására készteti. Erre jó eszköz az ügyészség, aki az elmúlt években meg sem kísérelte az ilyen típusú kötelmek vizsgálatát, az igen valószínűen megtörtént csalások vizsgálatát, ám a Kúria előtti perben konkrétan a Legfőbb Ügyész úr az OTP védelmére kelt úgy, hogy ő maga is pont abból a joganyagból gazdálkodik, mint mindenki más. Vagy ott van a bankfelügyeleti rendszer, mely az elmúlt 5 évben teljesen inkompetens módon közelítette meg a jogkérdést.

 

Így tehát szomorúan kell rögzíteni, hogy a milliónyi fogyasztó sorsa vagy a bíróságokon dől el, vagy sehol, hiszen a pénzintézetek egyszerűen nem érdekeltek a jogkövető magatartásokban, hiszen a vélt haszon elúszik a szerződések semmisségének deklarálásával.

 

Ám ezzel sikerült olyan „túlterheléses támadást” intézni a bíróságokkal szemben, hogy a normál gazdasági jogviták törvénykezése válik lehetetlenné. Kérem, kérdezze meg az  OBH elnökét, milyen terheket jelentenek az un deviza-perek. Azt hiszem, Ön is keményen meglepődik majd.

 

És akkor még nem beszéltünk arról, hogy ugyanezen konstrukcióban keletkeztek mikrovállalkozások, egyéb gazdasági szervezetek, végül önkormányzatok kapcsán a deviza alapú ügyek. Az igen „ögyesnek” minősült ötlet az egész országot vitte romba, és politikai hovatartozástól teljesen függetlenül volt képtelen mindegyik elit elmenni nyugodt arccal a probléma mellett.

 

Fentiek alapján tisztelettel javaslom, kérem, hogy a kormányzat a lehetséges alkotmányos eszközökkel kezelje a feladatot, mert nem lesz jövő, nem lesz fogyasztó, akit meg lehet majd valakinek menteni. Ráadásul az uniós joggyakorlat fényébe egyre nevetségesebbé válunk, úgy ahogy vagyunk.

 

 

Köszönöm megértő figyelmét!

 

 

Tagyon, 2013. november 3.

 

 

Tisztelettel:

 

 

Dr. Marczingós László

 

Semmiképpen sem étteremkritikát írok. Még csak nem is magasztalok senkit. Egyszerűen álmodozom. Ugyanis okot adott valaki az álomra.

 

Hét éve hagytuk magunk mögött a várost és költöztünk le a Nivegy-völgybe, mely a környék összes településével, hegyével, völgyével, rétjével, szántójával, erdejével, Európa bizony legszebb részei közé tartozik. Ám a hungarikum nem más, mint el kell hanyagolni, le kell sajnálni, ki kell fosztani, és hagyni kell mindent abban a jobbágy miliőben, melyből a szocializmus „Zimmer Frei” kényelmes gazdagsága kiragadta egy időre.

 

A közegről az elmúlt hét évben azt kellett megállapítani, hogy egyszerűen „agyhalál”. A néhány értelmiségi család, csoport egymástól elszigetelődve éli életét, és olyan jellegű ellentét feszül az őslakosok és „bebírók” között, mely áthidalhatatlan, nem másért, mivel a kölcsönös tisztelet és a tenni akarás csaknem ismeretlen fogalmak.

 

Állandóan azt hangoztatom, nem igaz, hogy nincsen egy közösségi hely – magyarán kocsma – ahová betérnek a helyiek, és váltanak egy-egy szót, vagy legalább csak köszönnek egymásnak. Kocsma ugyan van, de az nélkülözi az angol PUB minden jelentéstartalmát. Inkább ivónak kellene jellemezni a magyar valóságot. Olcsó, büdös, igénytelen. Ahol a helyi alkeszek becsülete – váráslóerejük révén – nagyobb, mint a normálisan öltöző vendégé.

 

Köveskálon az első talán közösségi helynek nevezhető étterem – számomra – a Kővirág lett, hiszen a nyár tömegnyomorát követő lazulás, lélegzetvétel közben egyes idegen asztaltársaság között kialakulhatott némi diskurzus. Hiszen a téma adott: igényes gasztronómia, jó borok, vagy bármi más. Amikor beköszöntött az első hideg, a vasárnapi asztaltársaságok beköltöztek a hangulatos kertből a még hangulatosabb házba, befűtöttek, kellemes zsibongásba keveredtek az illatok, az eszközök csilingelése, a porcelán koppanása. Családok jöttek, sok gyerekkel, akik képesek voltak csendben elüldögélni az asztalnál. Maga a tulajdonos is az egyik asztalnál foglalt helyet. Jómagam éppen családommal ünnepeltük édesanyám születésnapját. Semmi fakszni, csak terített asztal. Ennyi. Ez a lényeg.

 

Közben a „főtéren” – ami ugyan nincsen – de mindenképpen a központban, Trombitás Tamás kivakart a dzsuvából egy ivót, mely a maga egyszerűségében egy olyan hely, mely átmenet a borozó és az étterem között. Egyszerű berendezés, fehér falak.

 

Ám a Káli-medence borászainak borait tartják – olyan jó francia módra – nem kell ide villányi, soproni, de még a szomszédos bortermő vidék, a Nivegy-völgy bora sem. Ugyanis ez a hely sajátja. Kellemes megnyitón vettünk részt a minap, alig ismertem valakit, mégis minden arc ismerősnek tűnt. Bele lehetett ugrani a közösbe, a semmibe, mégis az ismerősbe és a megszokottba. Egyszer csak eljuthatunk odáig, hogy az addig ismeretlenek egymással szóba elegyednek. Nem érdekes, ki mit csinál, ki kicsoda. Csak beugrottunk egy jófajta rizlingre, egy kávéra. Két mondatra. Ennyi.

Emellett persze nem megvetendő az olyan különlegesség, mint a szalontüdő, vagy a rántott borjúláb, avagy a párolt marhapofa. Az én jelmondatom nem más: „legalább itt nem mérgeznek meg”. Nos, itt nem. És nem is érdekel, hány étterem tülekedik a csillagokért, vagy nyalják egymás fenekét fényesre, hogy egymást emeljék a gasztro blogokban minél magasabbra. Nekem az a fontos, hogy jó házias étek fogadjon egy mosollyal a pincér arcán. Ha nem elfogadható a kaja, akkor hátramegyek a szakácshoz és megcsóválom a fejem. Ennyi.

 

Azaz kinyílt valami, egy lehetőség. Láttam értelmes arcokat. Vagy visszabújnak a kuckóba, és hagyjuk, hogy a közeg lehúzzon mindenkit, vagy időnként beszaladunk egy kávéra, rizlingre.

 

Azaz várom a 18.00 órát, húzom a  cipőmet, és indulok…

 

Példa kedvéért, vegyük elő a Raiffeisen Bank Nyrt. (1054 Budapest, Akadémia u. 6.) alperessel szemben indított perben taglalt, a 2005. szeptember 14-én kelt szerződésre vonatkozó hatályos jogszabályokat:

A peres felek 2005. szeptember 14. napján kötöttek szerződést. A felperes 410.000.-Ft személyi kölcsönt kért és kapott. A kölcsön futamideje 72 hónap volt.

A Hpt. csak 2006. január 1-től tartalmazza az árfolyamkockázat „ismertetésére” vonatkozó kötelezettséget, amelyet a 2004. évi LXXXIV. törvény az alábbi módon iktatott be.

 30. § A Hpt. 203. §-ának (6) bekezdése helyébe a következő rendelkezés lép, egyidejűleg a § a következő (7) és (8) bekezdéssel egészül ki:

(6) Olyan lakossági ügyféllel kötött szerződés esetén, amely devizahitel nyújtására irányul, illetőleg ingatlanra kikötött vételi jogot tartalmaz, a pénzügyi intézménynek fel kell tárnia a szerződéses ügyletben az ügyfelet érintő kockázatot, amelynek tudomásulvételét az ügyfél aláírásával igazolja.

(7) A (6) bekezdésben meghatározott kockázatfeltáró nyilatkozatnak tartalmaznia kell

a) devizahitel nyújtására irányuló szerződés esetén az árfolyamkockázat ismertetését, valamint annak hatását a törlesztő részletre,

b) ingatlanra kikötött vételi jogot tartalmazó szerződés esetén a vételi jog érvényesítésének módját és következményeit, a vételár megállapításának, az ügyfél értesítésének és a pénzügyi intézmény elszámolásának módját, valamint azt, hogy biztosítanak-e az ügyfélnek haladékot, mely időszakban az ügyfél értékesítheti az ingatlant, és ha igen, a haladék időtartamát.

(8) A pénzügyi intézmény az (1)-(7) bekezdésben meghatározott tájékoztatást – a felek eltérő megállapodásának hiányában – magyar nyelven köteles megadni.”

Ezt a pénzügyi konglomerátumok kiegészítő felügyelete tekintetében egyes pénzügyi tárgyú törvények módosításáról szóló 2004. évi LXXXIV. törvény indokolása az alábbiakkal indokolta.

A 30. §-hoz

A fogyasztóvédelmi rendelkezések módosításának célja az ügyfelek jobb, alaposabb tájékoztatásának biztosítása. 2004 elejétől dinamikusan bővült a devizahitelek állománya a forinthitelekhez képest alacsonyabb kamatozásnak köszönhetően. A devizahitel ugyanakkor az árfolyam változása esetén jelentős kockázatot is rejt magában, a törlesztő részletek megemelkedhetnek, amire célszerű külön kockázatfeltáró nyilatkozatban felhívni a fogyasztók figyelmét.

Egyes hitelintézetek önálló biztosítékként, valamint jelzáloghiteleknél is alkalmazzák biztonságuk növelése érdekében a vételi jog kikötését, amelynek következményeire szintén indokolt külön felhívni az ügyfelek figyelmét.

 

A Hpt-nek az ügyfelek tájékoztatására vonatkozó rendelkezései az alábbiak 2005. szeptember 14. napján:

 Az ügyfelek tájékoztatása

203. § (1) A pénzügyi intézmény egyértelműen és közérthetően köteles ügyfeleit, illetve jövőbeni ügyfeleit a pénzügyi intézmény által nyújtott szolgáltatások igénybevételének feltételeiről, valamint e feltételek módosulásáról tájékoztatni.

Azaz a fenti norma tartalma olyan törvényben előírt magatartást fogalmaz meg, melynek egyértelmű megsértése maga után vonzza a jogszabályba ütköző szerződés miatti érvénytelenséget.

  (6) Olyan lakossági ügyféllel kötött szerződés esetén, amely devizahitel nyújtására irányul, illetőleg ingatlanra kikötött vételi jogot tartalmaz, a pénzügyi intézménynek fel kell tárnia a szerződéses ügyletben az ügyfelet érintő kockázatot, amelynek tudomásulvételét az ügyfél aláírásával igazolja.

2005-ben a jogalkotónak fogalma sem volt arról, hogy majd valakiknek eszébe jut olyan konstrukció, melyet „deviza alapú” vagy „devizában nyilvántartott” hitelnek neveznek majd. A Hpt. 203.§ (6) bekezdése a kockázat feltárására vonatkozó jogi előírást az egyértelműen devizában nyújtott hitelek esetében tette kötelezővé.

 (7) A (6) bekezdésben meghatározott kockázatfeltáró nyilatkozatnak tartalmaznia kell

a) devizahitel nyújtására irányuló szerződés esetén az árfolyamkockázat ismertetését, valamint annak hatását a törlesztő részletre,

b) ingatlanra kikötött vételi jogot tartalmazó szerződés esetén a vételi jog érvényesítésének módját és következményeit, a vételár megállapításának, az ügyfél értesítésének és a pénzügyi intézmény elszámolásának módját, valamint azt, hogy biztosítanak-e az ügyfélnek haladékot, mely időszakban az ügyfél értékesítheti az ingatlant, és ha igen, a haladék időtartamát.

(8) A pénzügyi intézmény az (1)-(7) bekezdésben meghatározott tájékoztatást – a felek eltérő megállapodásának hiányában – magyar nyelven köteles megadni.

 

Mint arra a keresetlevélben is hivatkoztunk, a rendelkezések egytől egyig a Ptk-nak a szerződéskötést megelőző tájékoztatásra vonatkozó alapelveiből levezethetőek, azokból következnek.

A Hpt. melléklete külön is meghatározza a lakossági kölcsön fogalmát, amely szerint lakossági kölcsönnek minősül a fogyasztási kölcsön, valamint a lakás, üdülő vásárlására, építésére, felújítására, továbbá közműfejlesztésre természetes személy által igénybe vehető kölcsön.

 13. Lakossági kölcsön: a fogyasztási kölcsön, valamint a lakás, illetőleg üdülő vagy egyéb ingatlan vásárlására, építésére, felújítására, bővítésére, korszerűsítésére, továbbá közműfejlesztésre a természetes személy által igénybe vehető kölcsön.

Fogyasztási kölcsön

212. § (1) A fogyasztási, lakossági kölcsönszerződésnek tartalmaznia kell a külön jogszabály alapján megállapított éves százalékban kifejezett teljes hiteldíjmutatót.

(2) A teljes hiteldíj a fogyasztó által a kölcsönért fizetendő terhelés, amely tartalmazza a kamatokat, folyósítási jutalékokat és minden egyéb – a kölcsön felhasználásával kapcsolatosan fizetendő – költséget.

(3) A teljes hiteldíjmutató az a belső kamatláb, amely mellett az ügyfél által visszafizetendő tőke és teljes hiteldíj egyenlő az ügyfél által a folyósításkor a pénzügyi intézménynek fizetett költségekkel csökkentett hitelösszeggel.

213. § (1) Semmis az a fogyasztási, lakossági kölcsönszerződés, amelyik nem tartalmazza

a) a szerződés tárgyát,

b) az éves, százalékban kifejezett teljes hiteldíjmutatót, a hiteldíjmutató számítása során figyelembe nem vett egyéb – esetleges – költségek meghatározását és összegét, vagy ha az ilyen költségek pontosan nem határozhatók meg, az ezekre vonatkozó becslést,

c) a szerződéssel kapcsolatos összes költséget, ideértve a kamatokat, járulékokat, valamint ezek éves, százalékban kifejezett értékét,

d) azon feltételeknek, illetőleg körülményeknek a részletes meghatározását, amelyek esetében a hiteldíj megváltoztatható, vagy ha ez nem lehetséges, az erről szóló tájékoztatást,

e) a törlesztő részletek számát, összegét, a törlesztési időpontokat,

f) a szükséges biztosítékok meghatározását, valamint

g) a szerződéshez kapcsolódóan a fogyasztótól megkövetelt biztosítások megjelölését.

 

A Hpt. fenti rendelkezései kapcsán a Kúria az alábbiak szerint fejtette ki álláspontját az árfolyamrés kapcsán:

 „A felmerült jogkérdés megválaszolásához a Kúria rögzíti – mert ezen fogalmak tartalmát jogszabály nem adja meg -, hogy árfolyam alatt egy deviza másik devizában kifejezett értékét érti. Az árfolyam különbözet számszerűen mutatja meg adott időpontban az adott devizavételi és -eladási árfolyama közötti különbséget (pl. 8 Ft). Az árfolyamrés pedig azt fejezi ki, hogy az adott devizavételi és -eladási árfolyama az adott időpontban hány százalékban tér el az adott deviza középárfolyamától (pl. +/- 1 %).”

 „A THM funkciójával kapcsolatban az Európai Unió Bírósága a C-76/10. sz. Pohotovost’ s. r. o. kontra Iveta Korčkovská ügyben 2010. november 16-án hozott határozatában az irányelvet értelmezve foglalt állást. Kifejtette, miszerint a hivatkozott irányelv 4. cikke a fogyasztók tisztességtelen hitelfelvételekkel szembeni védelme érdekében írja elő, hogy a kölcsönvevő a szerződés megkötésekor rendelkezzen mindazon tényezők ismeretével, amelyek kötelezettségvállalására hatással lehetnek; hogy a fogyasztó teljes körűen megismerhesse az általa megkötött szerződés jövőbeli teljesítésével kapcsolatos feltételeket (68. pont). Az Európai Unió Bírósága szerint alapvető fontossággal bír a fogyasztónak a hitel összköltségéről – egységes matematikai képlet alapján kiszámított kamat formájában – való tájékoztatása. Egyrészről ez az információ – melyet az irányelv 3. cikke értelmében a hirdetésben fel kell tüntetni – hozzájárul a piac átláthatóságához, mivel lehetővé teszi, hogy a fogyasztó összehasonlítsa a hitelajánlatokat. Másrészről pedig lehetővé teszi a fogyasztó számára, hogy felmérje kötelezettségvállalásának terjedelmét (70. pont).”

Itt szeretném közbeszúrni, hogy nem az irányelv teremtette meg a tájékoztatási kötelezettséget, hanem a magyar jogalkotó a Ptk-ban, és a fenti idézettek szerint a Hpt. 203.§ (1) bekezdésében foglalt rendelkezésekkel.

 „A THM rendelet az előbbiekben másodikként megjelölt célja, funkciója nem tud maradéktalanul érvényesülni deviza alapú kölcsönszerződések esetén. A THM nem alkalmas, nem lehet alkalmas arra, hogy annak alapján a kölcsön felvevője összegszerűen kiszámítsa a teljes futamidő alatt őt terhelő fizetési kötelezettségét. A forint-deviza árfolyamok alakulását illetően ugyanis a THM semmilyen előzetes tájékoztatást nem tud adni. A forint-deviza árfolyamának változása a feleken kívül álló körülmény. Ugyanakkor a vételi és eladási árfolyam közötti különbség, a banki működéshez, a belső árképzéshez kapcsolódó fogalom. Azt, hogy az árfolyamrést a pénzügyi intézmény milyen %-ban határozza meg, üzletpolitikája, üzleti érdekei és a keresleti-kínálati viszonyok befolyásolják. A perbeli tényállás szerint az árfolyamrés hosszú ideig – a THM meghatározásától egészen 2008 októberéig – változatlan mértékű volt, a deviza-középárfolyamhoz viszonyítva +/- 0,5%. Ezt követően emelték fel a deviza-középárfolyamhoz viszonyítva +/- 1%-ra.

 A felperes törlesztőrészleteit tehát – a perbeli szerződés alapján – két egymástól elkülönülő körülmény is növelhette: egyrészt az árfolyamkockázat (ez akár csökkenthette is), másrészt az árfolyamrés, amely a fogyasztó számára szükségképpen többlet terhet jelent az egynemű árfolyam alkalmazásához képest. A kétnemű, a folyósításkor vételi, a törlesztésekkor  eladási árfolyamok alkalmazásából eredő teher mindenképpen a fogyasztót terheli, melyet a szerződés megkötésekor tudomásul vett és annak mértéke változatlanságával  főszabályként jogszerűen számolhatott. A kétnemű árfolyamok alkalmazása miatt a vételi és eladási árfolyam közötti különbözet az árfolyam változatlansága mellett is teher, az árfolyam változása – akár a forint erősödése – esetén is többletfizetési kötelezettséget eredményez a fogyasztó számára az akkori vételi árfolyammal összehasonlítva.”

 „Tekintettel arra, hogy a Hpt. 213. §-a egyértelműen fogyasztóvédelmi célú, a fogyasztó megfelelő informáltságát célzó rendelkezés, a „költség” e jogszabályhely szerinti fogalmát objektív teleologikus módon nem a pénzügyi intézmény oldaláról, hanem a fogyasztó szempontjából kell értelmezni. Ez azt jelenti, hogy ami a fogyasztó számára fizetési kötelezettséget, terhet jelent az költség. Ezt az értelmezést támasztja alá a hivatkozott irányelv 1. cikk (2) bekezdés d) pontja is, mely szerint a fogyasztónak nyújtott hitel teljes költsége alatt mindazt a költséget kell érteni, mely a kölcsönszerződéshez közvetlenül kapcsolódik. Ezen elvárásnak felel meg a Hpt. 212. § (2) bekezdése is, amely szerint a teljes hiteldíj a kölcsönért fizetendő teljes terhelés, amely tartalmazza a kamatokat, a folyósításkori jutalékokat és minden egyéb – a kölcsön felhasználásával kapcsolatosan fizetendő – költséget. E jogszabályhely nyelvtani értelmezése alapján a kölcsönért fizetendő terhelés alatt a kamatokat, jutalékokat (járulékokat) és az egyéb költségeket kell érteni, ez utóbbi körbe tartozik a vételi és eladási árfolyam közötti eltérés mértéke is.”  

 

Azaz attól, hogy a Ptk. nem ismerte 2005-ben a fogyasztóvédelmi rendelkezéseket, a szerződés semmissége levezethető a Hpt. akkori állapotából is.

Szeretném azonban kiemelni, hogy teljes mértékben igaza van Róna Péter közgazdásznak, aki így fogalmazott:

 ”Kérdezem én: miféle jogállam az, ahol az átlag ember csak olyan hitelhez juthat, amely feltételei értelmezéséhez a bírói karnak (!) rendkívüli erőfeszítésekkel előteremtett külön kiképzésre van szüksége? Hogyan képzelhető el, hogy létrejött az a közös akarat, ami a szerződés megkötésének alapfeltétele, ha szöveg értelmezése, külön kiképzés hiányában, meghaladja a magyar bírói kar képességét?

Komolyan mondom: ilyen nincs a világon.

Üdvözlettel,
Róna Péter”"

 

Sajnos a forrást nem leletem fel, azonban a felvetett gondolatok penge élesek. Ezt a pert lassan egy éve folytatják a felek, habár annyi is elegendő lenne, hogy a felperes leteszi az asztalra a kölcsönszerződéseket, majd a bíróság 5 perc alatt ítéletet hoz, hiszen neki sem kell több idő ahhoz, mint a fogyasztónak, hogy aláírja.

2013. február 21. napján kelt a C-472/11. sz. alatti ügyben meghozott ítélet az EUMSZ 267. cikk alapján benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem tárgyában, amelyet a Fővárosi Bíróság (jelenleg Fővárosi Törvényszék) (Magyarország) a Bírósághoz 2011. szeptember 16‑án érkezett, 2011. június 16‑i határozatával terjesztett elő az előtte a Banif Plus Bank Zrt. és Csipai Csaba, Csipai Viktória között folyamatban lévő eljárásban.

 

Maga a döntés:

 

1)      A fogyasztókkal kötött szerződésekben alkalmazott tisztességtelen feltételekről szóló, 1993. április 5‑i 93/13/EGK tanácsi irányelv 6. cikkének (1) bekezdését és 7. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy a valamely szerződési feltétel tisztességtelen jellegét hivatalból észlelő nemzeti bíróságnak ahhoz, hogy levonhassa az ezen észlelésből származó következményeket, nem kell megvárnia, hogy a jogairól tájékoztatott fogyasztó az említett feltétel megsemmisítését kérő nyilatkozatot tegyen. Mindazonáltal a kontradiktórius eljárás elve főszabály szerint kötelezi a szerződési feltétel tisztességtelen jellegét hivatalból észlelő nemzeti bíróságot arra, hogy a peres feleket tájékoztassa erről, és lehetőséget biztosítson számukra, hogy a nemzeti eljárásjogi szabályokban erre vonatkozóan előírt eljárások szerint kontradiktórius eljárásban vitassák meg azokat.

2)      A nemzeti bíróságnak az általa elbírálandó igény alapjául szolgáló szerződési feltétel esetlegesen tisztességtelen jellegére vonatkozó értékelés céljából figyelembe kell vennie a szerződés minden egyéb feltételét.

Az egyes perek szempontjából azért érdekes a fenti eseti döntés, mert a hazai joggyakorlatban általánosan folytatott bírói magatartás az, hogy a felperes keresetlevelét alapján nem bocsátják ki az idézést, hanem vagy idézés kibocsátása nélkül elutasítják, vagy – jobb esetben – hiánypótlásra adják azt vissza.

 

A felperesi jogi képviselő határozott álláspontja az, hogy amennyiben a petitum a perbe vitt kötelmi jogviszonyt létrehozó, megtestesítő magánjogi megállapodás kapcsán kéri a semmisség, mint jogi tény deklarálását, az eljáró bíróságnak egyszerűen nincsen a fair eljárás szabályai szerint arra jogi lehetősége, hogy a határozott kereseti kérelem követelményére hivatkozással úgy szorítsa a felperest, hogy hivatalbóli észlelési kötelezettségének ne tegyen eleget.

 

Legegyszerűbben szólva – álláspontom szerint – a petitum kapcsán elegendő kell legyen annyi, hogy a szerződés semmis a felperes szerint, és kéri a bíróságot, hogy ezt deklarálja.

 

És akkor felvetődik az „5 perc kérdése”. Ha a fogyasztónak nem adott több lehetőséget a pénzintézeti szolgáltató, akkor minden esetben azonnal, 5 perc alatt le lehet vonnia a bírói következtetést is, ítélet meghozatalára kerülhet sor. Hiszen könnyen belátható, hogy a hazai bírói gyakorlatban is évek kellene ahhoz, mire egységes joggyakorlat alakul ki, és egyáltalán a bíróság értelmezni képesek a szerződések tartalmát. Így felmerül a gondolat, vajon mennyire tekinthetőek fair eljárásnak azon peres eljárások, mely során 5 perc alatt nem mondja ki a bíróság, hogy amennyiben csak ennyi ideje volt az ügyfélnek, akkor a szerződés semmis?

 

Tessék odaállni a bíró elő, és adni neki 5 percet. Elegendő bátorság kell hozzá, ám Róna Péternek nagyon igaza van.