És még mindig Vicenza. Március 14-ét az M1-es autópályán töltöttem, mert a belügyminiszter és az országos rendőrfőkapitány szerint nem a kormányzat tehetetlensége okozta sok tízezer ember éjszakán, vagy éjszakákon át húzódó autópályán rostokolását, fogságát, hanem az állampolgári bejelentések egymással ellentmondó tartalma. Március 15-ét alig éltük túl, de a következő hétvégén ismét elindultunk célunk felé.

 

A szállodaipar rejtelmei miatt kötöttünk ki Vicenzában, ahol a hotel tulajdonosa felé azonnal azt a kérdést intéztem, árulja el, hogy melyik étterem a legjobb a városban. Az összes többit majd megbeszéljük később. Közölte, hogy a Garibaldi, de ebből igaz még semmi nem következik, mivel Itáliában minden ötödik étterem büszkélkedhet ezzel a névvel. Kissé lelombozott, hogy a legjobb hely a főtéren, azaz a Piazza dei Signori oldalában található, szemben a Basilica Palladino-val. Ugyanis magyar berögződés szerint a kiemelt turista hely csak lehúzós lehet, nem becsületes. Ám Olaszországban azért másként vannak a dolgok, így bízván vendéglátónk szavában, és abban, hogy még nem fizettünk a hotelben, nekiindultunk a csodálatosan szép reneszánsz óvárosnak.

 

Az étterem tulajdonképpen egy amerikai bár és az emeleten a ristorante. Úgy jó minden, ahogyan van. Az alsó bár csendes, kelleme hangulatú hely, ahová a hideg esőben jó volt betérni egy laza ebédre és egy kapucsínóra. De ezt csak pihentetésnek mesélem el a két vacsora ismertetése között.

Bocsássuk előre, hogy a séf, Francesco Fedrighi egy fiatal, igen kellemes ember, aki nagyon nagy boldogságot szerzett nekem és páromnak a két vacsorával. Ugyanis a helyiek este 9 előtt nem igen mennek vacsorázni, ám mi, magyarok, addigra már mindent befejezünk, így 6-7 óra felé betoppantunk a gyakorlatilag teljesen üres vendégtérbe, és elfoglaltunk egy asztalt.

 

Mivel senki nem volt rajtunk kívül, megkérdeztem, szó lehet-e degusztációs menüről. ez az a fajta ételsor, melyet a magukra adó séfek azért alkotnak meg, hogy az étterem képességeit, saját gasztronómiai hitvallásukat a vendég elé tárják. Nem emlékszem arra, hogy volt-e az étlapon, de most megnéztem a Cafe Garibaldi oldalát, és azt tapasztalom, hogy most van, talán akkor is volt.

 

Párom csak egy szimpla vacsorát kívánt, hiszen ismerte, hogy a kis adagok ellenére sem könnyű felállni az asztaltól, ha igazán jó a séf. Mivel a menüsort Franceso megörökítette nekem saját kézírásával, innen fogok puskázni. A képeket egy iPhone készítette, így annak minősége nem túl meggyőző, de sokkal jobb, mintha az sem lenne.

 

Emlékezetem szerint egy üveg helyi fehérbor volt a kísérő – sajnos nem jegyeztem fel a fajtáját – és csak annyi kérésem volt, hogy az ételsorban ne legyen hús. A többit a séfre bíztam. Addig is, amíg az ember elmerengett a Basilica Palladino csodás homlokzatán, és a rendesen aláhulló esőn, egy kis bemelegítőt hozott a pincér. A szokásos falatka, melyre már nem emlékszem, csak az ragadt meg a fejemben, hogy soha rosszabbat.

 

Ugyanis az első falat sok mindent meghatároz. Ha rossz, vagy teljesen átlagos, akkor a következő fogás is hátrányból indul. Ugyanis a rossz belépő rossz omen a vacsorát tekintve. Amennyiben a falatka kellemes, akkor beindítja a fantáziát. Megjegyzi az ember, hogy nocsak, van benne fantázia. A falatkának nem kell semmilyen kunsztot bemutatni. Csak hoznia kell egy nagyon biztos ízvilágot, és nem utolsósorban a jó megjelenést.

 

 

 

Aquadelle con salsa tartara

 

Az aquadelle nem más, mint azon kis halak kavalkádja, melyet Itália-szerte előszeretettel fogyasztanak. Igazi mediterrán fogás számomra. Ugyan volt olyan magyar étterem, mely próbálkozott vele, de egy egyszerű tengerparti büfé minőségét sem érte el. Gondolom, ennek lényege a frissesség. A különlegesen pikánssá tett tartármártást szépen eltunkoltam a halakkal, ittam rá egy nagy korty bort, és minden szebb lett.

Magyarországon egy borvacsorán az előétel már valami nagy kunszt szokott lenni. Rendszerint hal, de csak a nagyon jó éttermek engedik meg maguknak azt, hogy le egy egész szelet halat tegyenek a tányérra, hanem csak minimális adaggal, de jól eltalált ízzel vezessék be a vendéget a vacsorába. szeretem az olaszoknál, hogy nem rontanak be ajtóstul a házba, és nem „végzik ki” a vendéget már az első fogással. Az egyszerű ember erre két dolgot mond: mit képzelnek a jelképes adaggal magukról, avagy itt éhen fogunk halni. Persze, a nagy mennyiségekhez szokott emberek ájultan rogynak össze a kép láttán, de nem lenne rossz, ha a mennyiség idehaza is átadná a helyét a minőségnek. Hja, a séfeknek külön munkát ad az igényesség, azt meg meg kell fizetni. Ilyen az élet.

 

 Tartare di tonno alla soya con melanzane e frutto della passione

 

Mondhatni ez is egy klasszikus. a tonhal tatárhoz friss, kiváló minőségű hal szükséges. Késsel összeaprítják, fűszerezik. Semmi nagy kunszt. A köret padlizsán, melyet passiógyümölccsel vadítottak meg. Ez pedig igen emlékezetes ízekkel véste be magát az emlékezetembe. Ha csak ennyi lett volna a vacsora, már akkor is jól éreztem magamat.

Szicílián a hasonló tonhalat carpaccio módon elkészítve részesítik előnyben, de valahogy a tartár az, ami a legjobban összepontosítja az ízeket.

Még egy korty bort ittam.

 

 

Bigoli con ragu d’anatra e carciofi

 

A bigoli egy olasz tésztafajta. Pont olyan, mint a képen. A ragu kacsahús és articsóka volt hozzá. Könnyed, egyszerű fogás, de úgy emlékszem, ezt megelőzőleg még volt egy rántott borjúmirigy, melyet a képen látható módon szervíroztak. Az az igazság, hogy ez remek volt. Kalla Kálmán asztalánál ettem legutóbb zsályával elkészítve, krémes mártással. Ez semmivel nem maradt le tőle.

 

 

Branzino arrosti con zucchine e fiori di zucca farciti

 

Azaz tengeri sügér töltött cukkini virággal, mely szintén egy kiváló olasz alapétel, és most szemezgetek a kertemben növekvő virággal, hogy mivel töltsem meg. Nagyon szeretem!

 

Itt most megint csúszik az emlékezetem, hiszen van egy rákos tésztafogásról is képem, mely partnerem étke lehetett. Mindenesetre bevágom ide, hátha lesz utólagosan lehetőségem arra, hogy rákérdezzek a séfnél.

 

   Sorbetto al passion fruit

Értelemszerűen passió gyümölcsből készített szorbet. Tökéletes lazítás, de arra nem esküszöm meg, hogy mikor következett sorra. Ugyanis én most a menü alapján írom a fogásokat, de a szorbet általában két jelentősebb étel között illesztődik be, nem a desszert előtt.

 

    Tiramisú expresso „Principe”

A ház klasszikus desszertje, másnap is visszatértem rá. És még a lehetséges – de esetünkben tudatosan elhagyott – kávé mellé felszolgált apró sütemények, melyeket végig kellett kóstolni. Megérte.

 

Az ételsorban – így visszagondolva – nem volt semmi különleges attrakció, csak azt kaptam, amire vágytam. Csupa olyat, mely az olaszok tradicionális étele, és magyar ember számára a vágyak netovábbja. Tetszett a séfben, hogy nem akart olyan mutatványokba belemenni, melyeknek semmi értelme nincsen. Ugyanis azt a lécet kell felhelyezni, melyet biztonsággal át is tudunk ugrani. Ha bemegy a vendég az étterembe, akkor ott nincsen helye kísérletezésnek, csak a megbízhatóságnak, a remek alapanyagoknak, és az egyszerűségnek.

 

 

Másnap – miután a gyönyörű vacsorát kialudtuk – kulturális programok sora következett. Eldöntöttük, hogy este vissza kell térni a Garibaldiba, így betértünk a bárba egy forró italra, és valami harapnivalóra. Remek ötlet volt, hogy kis cserépedényekbe mindenfajta falatokat sütöttek frissen. Nagyon jól esett, hogy a tulajdonos jött oda hozzánk, és a könnyed ebédet a séf úr szolgálta fel maga. Apró figyelmesség ez, melyet nem tudok eléggé megköszönni. Ugyanis kár tagadni, de mindez hozzá tartozik a tökéletes gasztronómiához.

 

Estére megint 6 óra felé kértük ugyanazt az asztalt. Rajtunk kívül nem volt senki, a korai időpontra tekintettel. A vágyam azonban hogy húst kérek az asztalra. Nem degusztációs menüre készültünk, de valahogy valami olyasmi lett belőle.

 

A belépő egy szép színekkel játszó halfalatka volt, emlékezetem szerint polentán. Most is akadt valami remek bor a vacsorához, természetesen. Vezetni egyébként sem kellett, ráadásul kár tagadni, egy remek ételhez remek bor dukál. Idehaza ezt is túlzásba viszik. A jó bor nálunk státuszszimbólum, az olaszoknál a természet rendje.

 

Ám a második fogás már maga volt a Kánaán. Tenger gyümölcsei saláta, egy kicsit másképpen: a két nap legszebb fogása. A lila burgonya már több ízben szerepelt a tányéromon, magam ugyan még nem készítettem el soha, de a legtöbb ember számára teljesen ismeretlen. Nem is kell mit mondani, kérem, csak gyönyörködni!

 

Hogy teljen a hasam is, a zöldborsó rizottó ajánlatát elfogadtam, és igazán jól esett. Apró falatokkal élveztem ki krémességének minden pillanatát.

 

Ezt követően Francesco kijött a konyhából megbeszélni a „húst”. Ő bárányt ajánlott, mire visszakérdeztem, hogy az tökéletes lesz-e? Persze, komolytalan ugratás a kérdés, mert addig is minden több volt, mint tökéletes. De annyi komolyság volt a dologban, hogy a tagyoni birkaiskola több ifjú növendéke végezte már asztalomon, és igazán tudom, hogy milyen a jó bárány. Ám azt is tegyük hozzá nagyon gyorsan, hogy nálam talán csak olaszok ismerik jobban.

 

Egyszóval a képen látható mestermű került elém, mely életem legjobb fogásaival versengett. Hozzá egy kellemes, nem túl erős vörösbor dukált. Milliméteres szeleteket vágtam az omlós, szaftos húsból, mely kötelezően rózsaszín. Kiélveztem minden sejtjét. Persze, vágtam egy nagyobb szeletet is, mert az is isteni, amikor az ember egy jó nagyot beleharap, nem a nyelve alatt morzsolja szét. egyszóval lehetne ragozni még tovább, azt kell mondjam, hogy tökéletes volt minden.

 

A Garibaldi életem egyik legjobb étterme, legbarátságosabb személyzete és tulajdonosa. És ha Vicenza nem szolgálna semmi más jóval, ide csak ezért is visszautaznék. Az eltelt idő óta az étterem remek honlappal büszkélkedik. Tudom, vannak olyan ismerősem, akik egy jó falatért messze utaznak, hát – többek között – nekik ajánlom az éttermet!

Nem vagyok Vicenza szakértő, és nem is akarok az lenni. Ezért csupán benyomásaimra támaszkodhatok, és néhány képet villanthatok fel a teljesség igénye nélkül abban a hitben, hogy hátha valaki megszakítja sietős útját és benéz a városkába. („Városka, már amennyiben több mint százezer lakos mellett annak tekinthető. Ám a történelmi város mégis magán hordozza eredeti nagyságát, kiterjedését, így addig nyújtózunk, ameddig a takarónk ér.)

 

Vicenza neve kétség kívül összeforrt Andrea Palladio művészetével. A Világörökség részeként megbecsült belváros számos épülete került ki Palladio rajzasztaláról, ám talán még ennél is fontosabb, hogy Veneto és kisebb mértékben Lombardia tartományok megannyi épületét álmodta meg, és palotái gyakorlatilag stílust teremtettek. Legutóbb, a nyáron, igyekeztem néhányat felkeresni, ám ez csak korlátozva lehetséges, hiszen legtöbbjük magánkézben- és használatban áll jelenleg is.

 

Mivel szállásomhoz a legközelebb eső pompás épület a Palazzo Chiericati volt, lássuk ezt először. A városi múzeum két érdekkört vonz: a művészetekért rajongó utazókat nappal és az italozni, kábítószerezni vágyó fiatalokat éjszaka. A különös kettősséget a márciusi eső mosta egybe.

 

A nyitott loggia, a homlokzat hármas tagolása klasszikus reneszánsznak mondott, számomra mégsem keverendő össze mondjuk Firenze zömök, nagy súlyú reneszánsz palotáival. Palladio általam élőben látott épületeire mindig könnyedség volt a jellemző, és homlokzata inkább a klasszicizmus jegyeit hordozza, mint a reneszánszét. Persze, erre jöhet az azonnali válasz, mitől lenne klasszicizmus, ha nincsen előzménye? Azt hiszem, az antik építészet ma napig tartó továbbélése kapcsán talán Palladio lehet az egyik legfontosabb láncszem. Palladio 1508-ban született és 1580-ban hunyt el. Azaz Michelangelo a születésekor már 33 éves volt, míg Leonardo már 56, illetve Raffaelo 25. Azaz, mire alkotói korba ért a reneszánsz minden érettségét, főbb alkotását felsorakoztatta.

 

A Palazzo Chiericati kívül nagyon kellemes épület, míg belül igen furcsa. Egyfelől pompás freskókkal ellátott, melyek kapcsán megkockáztatom, jóval később kelteződtek, másfelől igen szegényes kialakítású belső tereket látunk. A pinceszintet feltárták és ott érdekes képtárat alakítottak ki a réges-régi boltozatok között, mellett, alatt és fölött.

Talán sokkal romantikusabb látnivaló a Teatro Olimico, melyet ki más tervezhetett volna, mint Palladino. Az antik színház tagolásában kialakított teret lefedték, és úgy tartják, ez a világ első fedett színháza. Érdekes, hogy a leírások alapján alig használták a helyet, és az az eredeti díszletekkel együtt élte át a történelem viharait. Azok, aki számos antik színháza romjai között jártak már, különösen érdekes a stílust élőben, sértetlenül megtekinteni.

A színház nézőtéri padozata recseg és ropog a lábak alatt. Érezhető a hely fontossága, súlya. Ha jól tudom, akkor manapság rendeznek itt előadásokat, mely – úgy vélem – még akkor is egy életre szóló élmény lehet, ha olaszul egy árva szót sem beszél az ember. Egyébként meg egy érettségizett ember azért a klasszikus darabokat azért ismeri. Vagy legalábbis illene ismerni.

 

A hely akusztikája valószínűleg kifogástalan, hiszen még az útikönyvek lapjainak sercenése is élesen hasít a levegőben. Az alagsorban némileg dohos a levegő, de  talán Vicenza egészére jellemző lehet ez. Palladino ugyanis az épületeke egy részét – a folyók miatt – eleve kiemelte. Nos, a színház pedig igen mélyen fekszik.

 

 

De induljunk beljebb a belvárosba. A régi árkádok fagerendás mennyezetei alatt remek boltok sorakoznak. Az egyik kedvencem – mi lenne más – egy tipikus olasz gasztro remek volt. A sajtok, szalámik tömege mellett a pincében egy minden igényt kielégítő borospince kapott helyet, ahol – épp véletlenül – egy helyi sommelier mutatta be a bolt portékáit. Kaptam az alkalmon és csekély latin tudásommal átvészelve az angol nyelt helyi hiányosságait, jelentős időt sikerült eltölteni Veneto boraival.

Vettem egyébként néhány palack helyi bort. Megtanultam 2 új, eddig számomra nem ismert szőlőfajtát, és ismét eljutottam addig a meggyőződésig, hogy  - kevés kivétellel – a magyar borászoknak csak a szája nagy. Ugyanis az a minőség, melyért odahaza egymást tüntetik ki, és ütik lovaggá, az Itáliában valahogy magától értetődő. És a helyzet nem lesz jobb, csak rosszabb. Más mentalitás, más fejlődési út, de azt gondolom, a történelmi utak nem véletlenül haladnak arra, amerre. Az il Ceppo nevű boltot egyébként 1971-ben alapították.  Az intézmény külön “menü”-vel szolgál a vevőknek. Az elő-előételektől kezdve a legkomolyabb főfogásokig mindent előkészítve lehet kapni náluk, és azért egy bárány borda azért nem gyerekjáték. Csak itt, mert ebben szocializálódtak, ezt szokták meg évszázadok óta. Lehetne tanulni tőlük, de valahogy a magyar eléég magasan hordja az orrát ahhoz, hogy észrevegye, mi fekszik a lába előtt. Már amennyiben egyáltalán elhagyja egyszer a faluját…

 

A reneszánsz belváros főutcája az autóforgalomtól elzárt terület. Érdekes módon, a legfontosabb tér beljebb van. Ugyanis a Piazza dei Signori közepét uraló Basilica Palladiana „mellékutcából nyílik”.

Az eredeti épület nem így nézett ki, és még az 1400-as években épült. Csakhogy valami miatt összedőlt 1546-ban. Viccesen mondhatnám, hogy heves volt a városi vezetőség ülése, melynek állandó színtere volt. A bazilika eredeti célja, mint minden esetben, az antik korban, a közösségi kapcsolatos színtere volt. Üzletek, tanácskozások helyszíne. Amikor a Százak Tanácsa Palladiot megbízta a feladattal, építse újjá a művet. A korabeli gótikus romok köré körbefutó, kétszintes árkádsort tervezett, mely teljesen újraértelmezte az épületet. Körbejártam a művet, igazán lenyűgöző alkotás úgy, hogy minden magától értetődőnek tűnik. Erre mondják, hogy harmonikus.

 

A téren körben jobbnál jobb boltok sorakoznak, megmutatván azt, hogy a jó minőségnek az ára is magas. Nem értelmetlenül, hanem arányosan. Egyébként ez az egész városkára oly jellemző, minden a maga helyén van, aranyosak a helyiek, még a turisták is viselkednek, habár lehetséges, a fagyos, esős március volt az ideális, és a szabadságolások idején felszabadul a kulturálatlanság is.

 

Szeretnék még beszélni két épületről. Az egyik a Loggia Bernarda, mely a városi tanács otthona lett. ez is Palladio műve, mint gyakorlatilag majd minden. A lepantói győzelem (1571) évében megkezdett – talán azzal erős összefüggésben keletkezett – épület talán a legcsodásabb a városban.

 

A tőle balra álló épület ad helyet a Garibaldi étteremnek, mely külön cikk tárgyát képezi. A tulajdonosok kincsekért újították fel, alakították át az éttermet, és nem kell nagy jóstehetség ahhoz sem, hogy jó időben a tér egyik legjobb terasza lehet.

Egyébként a Basilica teraszán sétálva érdemes ea messzi távolt fürkészni, hiszen Palladio más alkotásában is gyönyörködhetünk.

 

 

 

 

 

A séta végére egy kellemes kis parkot hagytam, ahol érdemes elővenni a könyveket és épületről épületre végigolvasni a tényeket. Hiszen az álmodozásnak is csak akkor van értelme, ha el tudjuk helyezni álmainkat valami kézzel fogható közegbe. Vicenza évszázadokat repít vissza a múltba, kissé kopott, de ez az antik közeg olyan, mintha betérhetnénk Palladio műhelyébe egy jó kupa venetoi borra…

 

 

Két hasonló elvi síkon létesített hotelről szeretnék szólni, mely során az egyik váratlanul tetszett, a mások meg váratlanul nem tetszett. Mindkét stílus oly nagyon távol áll tőlem, hogy esze sem jutna ilyen „falak között” tölteni az időmet. Ez nem előítélet, hanem egyszerűen van, aki jól érzi magát, van, aki meg nem, ilyen közegben.

 

Vicenza nem szerepelt soha úti céljaim között, de a sors úgy hozta, hogy meg kellett állni a városkában, így a booking.com segítségével gyorsan lefoglaltam azt a hotelt, melynek a legmagasabb volt a pontszáma a vendégek értékelése alapján. Ugyanis tapasztalatom, hogy – főleg a tisztaság terén – a vendégek igen reálisan értékelnek.

 

A G Boutique Hotel Vicenza belvárosának szélén áll, és mivel az egész belvárosi rész egy könnyed séta, a saját parkoló és a kulturális nevezetességek lépésnyi közelsége a legoptimálisabbá teszi a szállodát.

Amikor beparkoltam egy fekete épület elé, mely szemmel láthatóan egy régi ház sajátos átépítése során jött létre, azon gondolkodtam, hogy egy krematórium soha nem kaphatott volna szebb homlokzatot. Belépvén a hangtalanul félresikló üvegajtón, egy furcsa világ tárult elém. Azt hittem, az Addams Family fogad majd: fekete falak, velencei csillárok, alig-fény, irányított spotok, furcsán csillogó tárgyak. De mégsem. A tulajdonosi család egyik képviselője volt a recepciós, aki őszinte udvariassággal kísért fel előbb abba a szobába, melyet nem kértünk, majd abba, melyet előre kifizettünk. Nos igen, a ravaszság terén elfelejtettem előre szólni, hogy idehaza csak az marad életben, aki figyel, és az olaszok sem arról híresek, hogy egy kis rafináltságot nem visznek bele az üzletbe.

 

A kis előszobában egy orbitális nagyságú tükör növeli a teret. Kell is, mivel az „előszoba”, inkább csak egy belépő, de legalábbis nem egy 16 mn alapterületű szobáról van szó.

A hotelek – praktikus szempontok alapján – minimalizálják a szobák méretét. Minél több vendéget fogadhassanak. A több csillagot kiérdemlő hotelekben a kötelező szobaméret is nagyobb, ám a belvárosi butique hotelek erre magasról tesznek. Nagy olyan szálloda Pesten, melybe a 4 csillag ellenére alig tudtam bemenni, az öltönyöm meg nem fért be a szekrénybe.

 

Ha tehát valaki ad magára, akkor inkább drágábban adja a kevesebb szobáját, de azt legalább igényesen alakítja ki.  Azaz illik egy kis belépőt létrehozni, a fürdőszobát használható, kényelmes méretűre tervezni. Az ember már hadd tegye le a bőröndjét, hadd pakoljon ki belőle, nem utolsósorban hadd tudja mondjuk kivasalni az ingeit, etc.

 

A hálószoba igen korrekt. Két hatalmas és pihentető ágy áll a fekete-fehér miliőben. Furcsa a fekete plafon, a geometrikus mintázatú tapéta, de valahogy mégis összhangban volt az egész. A jobb oldali képen érezhető, hogy természetes fény árasztja el a szobát, így a fekete nem lesz negatív vonás, csak érdekesség.

 

 

A szobából egy üvegfal határolja el a fürdőszobát, mely önmagában agyrém, de jól néz ki, így beáldozták a praktikumot a hasznosság oltárán. A hotel minden sarka minőségi, igényes munkát tükröz. Ki is szaladt belőlem, hogy bárcsak idehaza is lennének ilyen mesterek, ám könnyen lehet, ezek éppen hazai mesterek, akik az orbáni munkahelyteremtés elől kényszerültek külföldre dolgozni.

 

A mindenhol furcsa, szokatlan megoldások ellenére a hotelszoba kényelmes, nagyon tiszta, megnyugtató hatást keltett, így tökéletes szállásnak bizonyult. A szálloda földszinti része is furcsán eklektikus. De iszonyat jó érzés volt reggelizni, vagy csak elkortyolgatni a tulajdonos remek kávéját, melyre meghívott. Ugyanis harmóniában volt a hely és a vendéglátó magatartása. Én elkönyveltem a furcsa, számomra szokatlan stílust, de mindenhol éreztem a kifogástalan anyagminőséget, és a kivitelezés mérnöki pontosságát. És ez így együtt, a barátságos mondatok mellett, igazán maximális élményt nyújtott.

 

 

 

A másik hotel maga Budapest legfrissebb csodája, a Buddha Bar Hotel Budapest Klotild Palace. Budapest egyik legszebb épületébe tuszkoltak bele nagy nehézséggel egy luxusszállodának mondott hotelt, mely kapcsán az én értelmezésemben a luxus helyett inkább a divatosat kellene mondani.

 

A műemléki védettségű épületbe csak nagy alkuk árán lehetett beletenni azon szállodaipari követelmények egy részét, melyet a szakma megkövetelne. Ami nem fért bele az épületbe, az hiányzik is, bizony. Sajnos a Ferenciek tere átépítése miatt az érkezés eleve negatív élményekkel teli, de ezen akár túl is léphetünk. A recepciónál – szokatlanul – ülőhellyel kínálják a vendéget, mely az 5 csillagos szállodák esetében is inkább csak a magasabb szintű szobákhoz tartozik, mint a Royalban az executive besorolás külön szolgáltatásai. A gyönyörű épületben az uralkodó szín a mélyvörös, vagy inkább néha bordó és a fekete. Ahol világos színekkel találkozhatnánk, ott a tervező egyszerűen elvette a fényt, és marad minden kriptai hangulatban. Az egész szálloda olyan mélysötét, hogy az étteremben a vendég a saját ételét nem látja. Habár lenne mit megcsodálni a műelmék kialakításon, mert az tényleg gyönyörű.

 

A lakószobákhoz vezető folyosók iszonyatosak. Alig van fény, és a gyanútlan vendég a sötétvörös gipszkarton falak mentén halad, ahol a szobák ajtaja is belesimul a falba, nincsen keretezés, ajtótok. A belső udvar is kriptai hangulatú, és a Zen kerthez annyi köze van, mint nekem az agysebészethez. Műemlékvédelmi előírások miatt a régi lépcsőház eredetiben maradt, ám az eltérő stílusok bántóan ütik egymást.

 

Nekem egy executive szoba jutott, ugyanis öcsém tartott pezsgő bemutatót a bárban, és meghívott vendég lehettem. A sötét folyosóról egy ugyancsak sötét szobába léphettem be. A falakat trendi tapéta borítja, mely néha bejön a divatba, néha meg kimegy. A nappali részben van egy furcsa ülőgarnitúra, mely stílusos, de csaknem használhatatlan. A takaríthatatlan – hosszú szálú – szőnyeg az aktuális hülyeség, melyet egy hotelben alkalmazni lehet. A nappalit a hálórésztől – más hotelben látott módon – egy szekrénysor választja el, mely bútorban nincsen világítás, így a vak sötétbe kell betenni a ruhát. Jellemző, hogy a hotel alkalmazottja, aki a szokásos borravalóért felvitte a csomagjainkat, az öltönyöket be sem tudta akasztani a szekrénybe, így letette a kanapéra. Nem az ő hibája. Itt egyszerűen nem lehet udvarias.

 

Hálórész tökéletes. Remek ágy, remek párnák, nincsen benne hiba. Ha becsukom a szemem, akkor nem zavar a sötétség. A fürdőszoba azonban igazi agyrém. A hihetetlenül tágas térben bal kézre egy üvegfal mögött van a toalett. Azaz, ha azt használja valaki, akkor nem léphet be a mosdóhoz senki. Jobb kézre van egy zuhany, melyből kifelé folyik a víz, nem befelé, emellett nem lehet sehová felakasztani a törülközőt. De minden nagyon trendi.

 

A szemközti fal teljes egészében tükör, de nincsen megvilágítása, így egy hölgy nem tud sminkelni. A mosdókagyló haszontalanul kicsi, a csap rosszul kezelhető, úgy ahogy van, nem néz ki sehogy sem. A bal sarokban egy hatalmas kádat találunk, úgy 2 m3-es kapacitással. semmi értelme, de nagyon mulatságos volt reggel úszni egyet benne.

 

Egyszóval van egy főszabály, melyet illene tudomásul venni. A vendég nem hülye, nem vak, és aki ezt az árfekvést megfizeti, az már járt 5 csillagos szállodában. Azaz a természetes fényt illene bejuttatni a belső terekbe, ha nincsen erre lehetőség, akkor tessék lámpákat vásárolni, mégpedig olyanokat, melyek fényt adnak. Lehet a mély színekkel operálni, avagy a fény-sötétség kontrasztjával, de nem lehet az otthonosságot elvenni. A Klotild Palota elemi hibákat vétett, és mindent feláldozott egy gondolatért. Sajnos a sötétség alig észrevehetővé teszi az egyébként briliáns építészeti megoldásokat is, mert a sötétség rátelepszik a vendég agyára.

 

Már régen rágódom azon, hogy írok egy hosszabb bejegyzést a magyar autópályák közlekedési moráljáról, mely – szerintem – a béka feneke alatt keresendő. Sokkal elkeserítőbb azonban az, hogy a morál tulajdonképpen egyenes következménye az emberi butaságnak, a balkáni arroganciának, megfűszerezve a hungarikummal, a „mindenkinél okosabb vagyok, és minden szabályt felülírok” szemlélettel.

 

Mielőtt az autópálya közlekedés jogi, műszaki kérdéseire kitérnénk, néhány dolgot érdemes leszögezni.

 

a)    27 év alatt hozzávetőlegesen 1.200.000 km-t vezettem balesetmentesen.

b)    Volt gyenge autóm is, és erős is, így pontosan tudom, milyen dolog egy Skoda 120L tip. szgk-val lendületből autózni, és milyen az, amikor egy nagy benzines, turbós autóval a gázra lépek.

c)    A mai korszerű és viszonylag korszerű autókkal gond nélkül tartani lehet a 130 km/h sebességet egy autópályán, míg a kamionok sebességhatárolóját hozzávetőlegesen 95 km/h körüli értékre állítják be.

 

A közúti közlekedés szabályairól szóló 1/1975. (II. 5.) KPM-BM együttes rendeletet egy rakás ízben módosították. Korábban ez leginkább a közlekedési bűnesetek bírói gyakorlatának volt köszönhető, aktuálisan pedig a napi politikának, vagy a kormányzat költségvetési terveinek. Azaz a szakmaiság egyre jobban a háttérbe szorul.

 

Anno iszonyatosan nagy szerencsém volt, hogy dr. Pálinkás György bíró kezei között nőhettem fel, így pro és kontra vitázhattam vele 16 éves koromtól kezdve a közlekedési büntetőjog kapcsán.

 

A hatályos joganyag roppant fontos, de a fizikai törvényszerűségek egy cseppet erősebbek. Magyarul szólva, hiába viselkedik valaki jogkövetően, ha az a magatartás megindít, vagy felerősít egy okozati láncot, és a jogellenesség teljes hiányában is egy 40 tonnás kamion talál a sértett a két szeme között. Hivatkozhat a tíz részre szakadt sértett arra, hogy neki joga volt erre meg arra, hogy már nincsen az élők sorában. Ahogyan öregszem, úgy vallom én is egyre inkább a defenzív közlekedési viselkedés előnyeit, ám pont látom egyben a hátrányait is. Amikor az ember letud egy millió km-t baleset nélkül, azért csak felvillan a lámpa: Hé te! – hányszor lesz még szerencséd megúszni ezt a cikis helyzetet is?

 

Nem kell ahhoz őrült módjára közlekedni, hogy balesetet szenvedjünk. Az orosz biztosítók által kikényszerített bizonyítási eszközként bevezetett fedélzeti kamerák képei olyan brutális baleseteket hoznak be a szobánkba, hogy szinte félünk autóba ülni. Azaz lehetek én defenzív, ha a sor úgy akarja, esélyem nincsen elkerülni a balesetet.

 

Azaz a fizikai törvényszerűség melletti okozatossági szabályokat tiszteletben tartva nem tehetünk mást, minthogy igyekszünk a legkisebb mértékre visszaszorítani a baleseti kockázatot. És itt még sehol nincsen a jog, de fordítsuk le:

 

-       ha jön egy két tonnás német monstrum a belső sávban 180 km/h sebességgel, akkor nem megyek ki elé 130 km/h-val, mert ha az elnézi a féktávot, akkor én döglök meg.

-       ha nem tud a gépjárművem felgyorsítani, vagy lassítani úgy, mint a közlekedés többi résztvevője, akkor nem állok le kakaskodni, versenyezni, hanem kiszállok a meccsből, még akkor is, ha a kamionok mögé kényszerülök.

-       ha két kocsi törik, akkor a kisebben utazóknak nagyobb a sérülési kockázata, így mielőtt eszembe jut a jogszabály szövege, felmérem a járművek tömegét.

 

A sort lehetne folytatni napestig, de itt álljunk le azonnal. A mai divatos, magának a fizikai törvények feletti jogot vindikáló autós egyszerűen képtelen felfogni az alapvető szabályokat, és képtelen átérezni, hogy meg is hallhat. Tipikus magatartás az, amikor a kis Opel Corsa (csak példa volt) sofőrje elkezdi leckéztetni a BMW X6 seggig tetovált sofőrjét. Ez nem jogok és kötelezettségek versenye, hanem egy marha fizikai csata, ahol nem kétséges, hogy az Opel vezetője húzhatja a rövidebbet. Ám gyorsan jegyezzük meg, a BMW X6 vezetője, utasai sem ülnek életmentő kabinban, és láttam már a neten 15 méter magasra repülni sofőrt…

 

Azaz – álláspontom szerint – az első fontos feladat az lenne, hogy mindenki mérje fel saját képességét, reakcióidejét, gyakorlottságát, illetve járműve fizikai állapotát, műszaki határait. Nem azért, hogy autózzuk ki a határig kocsinkat, hanem azért, hogy tudjuk, hogyan lehet menekülni, ha a fék kevés. Véleményem az, hogy saját 150 LE-s autómnak jó ha a felét ki lehet autózni fizikailag. Nem is az a lényeg az erőben, hogy mennyire vagyunk gyorsak, hanem az, mennyire kényelmesen viszi a kaszni tömegét, illetve mennyire rugalmas a vészhelyzetben.

 

Ugyanis a közlekedés állandó vészhelyzetek sorozata. elgondolkodom a Nagyvázsony – Veszprém útvonalon állandóan, amikor este, sötétben vezetek haza, hogy az igen szűk és rossz állapotú útvonalon vajon miért kizárt, hogy két egymással szemben 90 km/h sebességgel haladó jármű nem ütközik frontálisan? Nem kizárt, mostanában sok az ilyen szörnyű baleset. Nem is kell hozzá nagyon sok tévedés, hiba.

 

Navigare necesse est – átfordítva, márpedig közlekedni muszáj. Legyen az akár vasút, akár közúti, avagy légi közlekedés. Mindenhol vannak tragédiák. Ugyanis a közlekedési eszközök veszélyes üzemek. Nem csak jogi értelemben, hanem fizikailag is. Márpedig ha abból indulunk ki, hogy veszélyes, akkor aszerint is kellene viselkedni. Pont elég, hogy egy ilyen eszközt terelgetünk, nem kell tetézni a gondot azzal, hogy a veszélyhelyzetet még fokozzuk is viselkedésünkkel.

 

Az autópályához visszatérve tehát, nézzük meg, melyek azok az alapvető normák, melyet nem nagyon kellene kétségbe vonni:

 

3. § (1) Aki a közúti közlekedésben részt vesz, köteles

a) a közúti forgalomra, valamint a közútnak és környezetének a védelmére vonatkozó jogszabályi rendelkezéseket megtartani;

b) a közúti jelzések rendelkezéseinek, továbbá a forgalom irányítására, ellenőrzésére jogosultak utasításainak eleget tenni;

c) úgy közlekedni, hogy a személy- és vagyonbiztonságot ne veszélyeztesse, másokat közlekedésükben indokolatlanul ne akadályozzon, és ne zavarjon.

 

Szeretném, ha a T. Olvasó a c) pontra koncentrálna. Általánosan tiltja a jog a veszélyeztetést, illetve az akadályozást, zavarást. Amennyiben látszólag jogok ütköznek, azt kell megvizsgálni, melyik jog és kötelezettség az erősebb. Ha én szabályosan közlekedem, indokolatlanul akkor sem akadályozhatok mást. Tehát 110 km/h sebességgel nem tarthatok fel egy 130 km/h sebességgel szabályosan haladó másik járművet. Hacsak az nem indokolt. Indok lehet, egy másik jármű kikerülése, előzése, ha nem lehet a manővert más akadályoztatása, zavarása nélkül megoldani, például.

 

25. § (1) Járművel a forgalmi, az időjárási és látási viszonyoknak, továbbá az útviszonyoknak (az út vonalvezetésének, az útburkolat minőségének és állapotának) megfelelően kell közlekedni; figyelemmel kell lenni a jármű sajátosságaira, az utasokra és a rakományra.

 

Azaz, ha járművem sajátossága az, hogy mások és saját magam veszélyeztetése nélkül nem vagyok képes biztonsággal haladni 130 km/h sebességgel, akkor nem viszem bele magamat olyan forgalmi szituációba, mely egyébként megkövetelné azt. Tipikus esete ennek a lakókocsik furcsa előzési szokása autópályán és azon kívül is.

 

25.§ (2) Járművel az úttesten – az előzés és kikerülés esetét kivéve – annak menetirány szerinti jobb oldalán, az út- és forgalmi viszonyok szerint lehetséges mértékben jobbra tartva kell közlekedni. Lassú járművel, állati erővel vont járművel, kézikocsival, hajtott (vezetett) állattal, valamint lassan haladó járművel – ha az út- és forgalmi viszonyok lehetővé teszik- szorosan az úttest jobb széléhez húzódva kell haladni. Párhuzamos közlekedésre alkalmas úttesten a jobbra tartásra a külön szabályok (36. §) az irányadók.

 

36. § (1) Olyan úttesten, amelyen az azonos irányú forgalom számára két vagy több forgalmi sáv van (párhuzamos közlekedésre alkalmas úttest) – a (2)-(4) bekezdésben említett eseteket kivéve – a külső (jobb szélső) forgalmi sávban kell közlekedni. Más forgalmi sávra ráhajtani csak előzés, balra bekanyarodás, illetőleg megfordulás céljából szabad. Az autóbuszöbölt, az autóbusz forgalmi sávot, a kapaszkodósávot, a gyorsító- és a lassítósávot, valamint a kerékpársávot a párhuzamos közlekedés szempontjából figyelmen kívül kell hagyni.

 

(2) A párhuzamos közlekedésre alkalmas olyan úttesten, amelyen az azonos irányú forgalom számára két forgalmi sáv van, az előzés befejezése után a külső forgalmi sávba vissza kell térni. Ha 3500 kg megengedett legnagyobb össztömeget meg nem haladó gépkocsival, motorkerékpárral vagy -lakott területen – távolsági, illetőleg gyorsjáratú autóbusszal a vezető több járművet kíván előzni, megmaradhat a belső forgalmi sávban feltéve, hogy ezzel a mögötte gyorsabban haladó járművek közlekedését nem akadályozza; ha pedig a forgalom olyan sűrű, hogy a külső forgalmi sávba visszatérni nem lehet, a belső forgalmi sávban folyamatosan is haladhat.

 

A 25.§ és a 36.§ eléggé egyértelmű. Jobbra kell tartani a pályán is. Ez alól csak az a kivétel, hogy a forgalom sűrűsége miatt nem lehet visszatérni a külső sávba. Ez magyarul a sávok feltöltődését jelenti.

 

Fentiekhez képest a kelet-európai autós úgy gondolja, hogy a középsőben halad a legrosszabb esetben is, figyel az átlagfogyasztásra, így a maximális sebességet el sem éri, néha meg sem közelíti. A jobbra tartás szabályát tudatosan megszegi, más és más stratégia alapján. Sokan azt gondolják, hogy a felesleges kormánymozdulatokat illik elkerülni, avagy nem akarnak gyorsítani-lassítani, de a legáltalánosabb marhaság az, hogy nekik ehhez egyszerűen joguk van. Hát közlöm: NINCSEN.

Előszeretettel érvelnek úgy is az autósok, hogy ők előznek. Igaz, hogy az előzendő kamion még 2 km távolságban van, de a dumát jónak tartják, és végül mindent meg tudnak ideologizálni. Ám a jogszabály így rendelkezik:

 

34. § (1) Előzni abban az esetben szabad, ha

a) az előzés céljából igénybe venni kívánt forgalmi sáv olyan távolságban szabad, hogy – figyelemmel az előzni kívánó és a megelőzendő jármű sebessége közötti különbségre – az előzés a szembejövő forgalmat ne zavarja;

b) az előzni kívánó jármű előzését más jármű nem kezdte meg;

c) az előzni kívánó jármű előtt ugyanabban a forgalmi sávban haladó másik jármű előzési szándékot nem jelzett;

d) az előzés során a megelőzendő jármű mellett megfelelő oldaltávolságot lehet tartani;

e) a vezető az előzés befejezése után a járművel a megelőzött jármű elé, annak zavarása nélkül vissza tud térni.

 

Ehhez képest, a legtöbb esetben?

 

-       nincsen meg a megfelelő sebességkülönbség, melyet emlékezetem szerint 20 km/h sebességkülönbségben szoktak tanítani,

-       más jármű gyorsabban halad mögötte, és már megkezdte az előzést,

-       egyébként is mindenki leszarja az indexet, és ezt még csak szebben sem tudom mondani, mert ez a legborzasztóbb dolog.

 

A KRESZ III. számú függeléke tartalmazza a közúti forgalommal kapcsolatos fogalmakat. Eszerint:

 

c) Előzés: járművel az úttesten azonos irányban haladó jármű melletti elhaladás. Párhuzamos közlekedés esetében a különböző forgalmi sávokban folyamatosan haladó járművek egymás melletti elhaladása nem minősül előzésnek.

 

A szabályozás számomra egy érdekes kérdést tartogat: amennyiben egy szgk a jobb külső sávban 130 km/h sebességgel halad zavartalanul, akkor a középső sávban 110 km/h sebességgel haladó járművet hogyan lehet lehagyni. erre három megoldás létezik fizikailag:

 

1., egyszerűen tovább halad a gyorsabb jármű a külső sávban

2., a gyorsabb jármű a középsőbe vált és levillogja a lassabbat, hogy ugyan már tartsa be a jobbra tartás szabályát,

3., két sávot vált, és a belsőben halad el a lassabb mellett.

 

Izgalmas a kérdés ez akkor, amikor a középsőben 110 km/h sebességgel haladó kocsit a belsőben „kikerül” a 120 km/h sebességű autó, de ezzel akadályozza a belső sávban szabályosan, 130 km/h-val haladó járművet.

 

Egy egyértelmű szabályszegést lehet kitapintani, mégpedig a leglassabban, középen közlekedőét, aki megszegi a KRESZ 3.§ (1) bek. c) pontját és a 36.§ (2) bekezdését is!

 

A „cikázásra” kényszerített vezető – szerintem – jogilag és műszakilag is helyesebb megoldást választ, ha folyamatosan halad, ugyanis itt nincsen jobbról előzni tilos szabálya a függelékben idézett értelmező rendelkezés miatt.

 

Sajnos tehát, ki kell ábrándítanom az autósok egyre nagyobb hányadát, jobbra tartási kötelezettség van, és ez alól nincsen felmentés.

 

A szabályokat nem érdemes félremagyarázni. Márpedig azért nem, mert úgyis a gyengébb veszik el, mint mondtam.

 

A szlovák milliomos nő esete felkavaró és elég egyértelműnek tűnik, habár majd a jogerős ítéletet követően lehet kimondani azt, hogy ki is a felelős.

 

Ha példaként nézzük az esetet, akkor én kb. az alábbiakat látom:

 

1. A lassabb kocsival ne menjünk (ki) a gyorsabb előtt (elé) középen, mert annak mozgási energiája még azt is kompenzálja, ha a mi autónk a nehezebb.
2. Azért sem menjünk ki elé, mert az tilos. Ám ha indokolt a váltás, akkor is érdemes a halálunk előtt mérlegelni, hogy megéri-e a manőver. Ehhez illene használni a tükröket és felmérni a mögöttünk jövő sebességét.
3. Az nem ment fel a halál alól, hogy a mögöttünk jövő 180 km/h sebességgel halad.

 

A másik szempontból nézve:

 

1. Ne lépjük át a megengedett sebességet.
2. Ha igazunk is van, ne terrorizáljuk a vétkest, mert az is veszélyhelyzetet okoz.
3. Ha mindenképpen gyorsan akarunk menni a szabályszegés tudatában, azt legalább üres pályaszakaszon tegyük, mivel a nagy sebesség önmagában veszélyhelyzet.

 

A német autópályákon még található sebességlimit nélküliség. Több alkalommal volt szerencsém belemenni a játékba. 180 km/h sebességgel nem egyszerű haladni, márpedig az ahhoz szokott nagy autók pilótái ezt eleve megtanulták. Úgy emlékszem, a németek kiküldik a tanulót „végsebességgel” vezetni a pályára. Az átlagos magyar böszme autós a német autópályán minimum tömegkatasztrófát okozhat az okoskodásával. Ha nem előbb, akkor utóbb. Szeretném hozzátenni, hogy a kelet-európaiak általában nem mérik fel a lehetőségeket és nem igazodnak a szabályokhoz.

 

A német autópályán elérhető átlagsebesség – kivéve éjszaka – jóval alatta marad az osztrák autópályák átlagsebességéhez képest. Azaz jobb 130 km/h sebességgel haladni folyamatosan, órákig, mint egyszer felgyorsulni 180-ra, majd lefékezni 80-ra, majd újra és újra „liftezni”.

 

Az európai autópályák átlagos sebessége nem a megengedett 130 km/h, hanem kicsit felette, úgy 140 km/h, néha 145. Ugyanis addig nem szól a traffipax. Idehaza is ez a tapasztalat.

 

A hétvégék szokásos durva autópályás baleseteinek többségét nem a relatív gyorshajtás, hanem a relatív lassú haladás és a jobbra tartási kötelezettség teljes semmibevétele okozza. Ám azt kell mondanom, hogy így is kevés a baleset ahhoz képest, mennyi komoly veszélyhelyzet alakul ki a pályákon.

Kis romantika. Kis öröm, kis bánat. Olyan nagyon francia. Tulajdonképpen vidám történet lesz a következő:

Normandiában korábban soha nem jártam. Két erős vonzereje van: először is nincsen nagyon meleg, nem hiába a Csatorna, a tenger, az óceán, attól függ, merre jár az ember. Másrészről kulturálisan annyira erős a vonzereje, hogy egyszerűen kihagyhatatlan: szinte felülmúlhatatlan építészeti emlékek, vastag történelem, érdekes emberek, nyugodtan hullámzó táj, és az indokok sora a messzeségbe vész el.

 

Nem foglaltunk előre szállást. Mert ugyan miért is. Ez az utazók élménye, kihívása, avagy a balfékek sorsa. Mikor mit ad az isten. De honnan lehet tudni, hová sodorja az embert a sors. Vannak, akik befizetnek egy last minute kairói útra, mert az a biztos, és panaszt jelentenek be, amikor az utcán tankok törik meg a csendet. Vannak olyanok, akik elutaznak Tunéziába és a kedvező árú szálloda standján nyugodtan élvezik, hogy 10 méterre mellettük ömlik a tengerbe a tisztítatlan szennyvíz. És vannak olyanok is, akik bármelyik szállodában kifizetik az éppen adott szobát. Én egyik sem vagyok, lehetek. A vérprofik már rendelkeznek tapasztalattal, és ügyesen kisasolják a „jóárusított” kis családi szállásokat, melyek tényleg kifogástalanok, ahogyan utólag már látom.

 

Én – jobb híján – szereztem egy Chateau katalógust, mely kimerítő részletességgel sodorja fel az összes francia recsegő-ropogó, szellemjárta kastélyt, kúriát, majorságot, eldugott lyukat a világ pereméig. Nehéz kérdés ugyanis ez a szállás-ügy, hiszen a normandiai hotelek iszonyat drágák. Nem csak úgy, hanem tényleg nagyon. Nagy az igény, kevés a hotel, vagyonos az utas. Magyar gyerek odáig már nem hajtja a marhákat…

Tényleg sorsszerű, hogy rátaláltunk Crépon falucskára, mely csodás környezetben feküdt. Mezőgazdasági területeken keresztül autóztunk apró települések között. Kicsit magasabb pontokról már láttuk a tengert is. Kiderült, hogy a keresett falu tulajdonképpen mindhárom egykori gazdaságát, majorját szállodává alakították át isten tudja milyen régen. Minden szoba foglalt természetesen, milyen is lenne a szabadságolások idején? Sokan úgy érvelnek, hogy minden francia a Riviérára utazik, csak akkor nem tudom, hogy a hotelt elfoglaló franciák kicsodák? Persze, abba bele kell gondolni, a D-nap eseményei miatt eleve annyi az amerikai, hogy újra elfoglalhatnák Normandiát, de akkor is renonc az egész, nem ér, hogy nincsen szállás!

 

A Ferme de la Ranconniere vezetője előtt sírósra fogtam magam, ha nincs is szoba, legalább egy szalmazsákot biztosítson kettőnknek a fogadó kamrájában, de azért azt nem gondoltam volna, hogy szavamon is fog! Ha nem is szó szerint kellett szalmán aludni, de azért a galambdúc kincsek ellenében történő kiadása kicsit zsenántnak tűnt. Nem volt mit tenni, felvonszoltam a sok száz éves épület lépcsőin a bőröndöket a tetőtérbe, ahonnan még mehettünk egy kicsit feljebb…

 

A bal oldali kép semmit nem mond az épületegyüttes valódi nagyságáról és jelentőségéről, ám csak itt van egyáltalán felirat, hogy miről van szó. A többi épületrész teljesen privátnak tűnik, szinte be sem mer lépni az ember.

Ősi építmények ezek, talán már említettem korábban, a házak nagy részét rendesen megbombázták a partraszállás során, ám a franciák voltak szívesek kövenként visszaállítani az eredeti állapotot. Majd később mesélek róla, hogy a jelentős katedrálisokat milyen fantasztikusan építették újra gyakorlatilag kavicsonként, nulláról. Hihetetlen!

 

A ajtó a vállam magasságáig ért. előre toltam a két bőröndöt, majd kint megálltunk, hogy most mi lesz. Átléptük a cuccot és lefeküdtünk az ágyra. Lábban behúztuk a bőröndöket és a szél becsapta az ajtót. Kiderült, hogy van egy lépcső még felfelé, így négykézláb felmentem és úgy röhögtem, hogy nem bírtam felegyenesedni. Egy még kisebb szobában két „lóca”. Azon kívül semmi.

Kijelentettem, hogy én márpedig itt fogok aludni. Ha összetolom a két ágyat és széttárom a kezeimet hanyat fekve, akkor a tenyereim kilógnak az ablakokon. Ám párom követelte, hogy osztozzam a sorsában, ha a famennyezet leszakad, akkor együtt leljük halálunkat, nehogy már csak úgy ráessek a gerendákkal együtt. Mert ugye bármelyikünk is hal meg, ő akkor is férjhez megy…

Letudtuk az estét, végül is nem vont gond. Ki kell jelenteni, hogy kicsinek kicsi, de műszakilag kifogástalan volt minden. A fürdő például 5 csillagos minőségű volt. Másnap persze kaptunk egy rendes szobát, ám le kell szögezni, nem mindenkinek jön be a favázas szerkezet, a sok százéves küllem. Romantikusnak tényleg romantikus, de egy új építésű szálloda azért más. Nem is igazán lehet összehasonlítást tenni.

A fogadónak természetesen volt egy remekbe szabott étterme, amelyet nem lehetett kihagyni. Olyan öltönyös viseletes hely volt. Az asztalhoz kísérték a vendéget, a hölgy alá tolták a széket. Aperitif, s’il vous plaît, of course Calvados. Deux cents, de ha már kihoztad a kétszer négy centet, akkor megiszom, végül is csak 8 euró egy pohárka. Mondjuk nagyon finom. Az előétel annyira kifinomult – sajnos nincsenek képeim – hogy a snidlinges joghurtot a növény szárán kell felszívni. Nem kis bravúr, azóta is szenvedek vele, de nem jön össze, az összes énekesmadár rajtam kacag folyamatosan. A kagylót elkerülöm, van helyette nyúl és minden, ami szemnek, szájnak ingere. Nagyon korrekt burgundi vöröset iszunk a vacsorához, naturellement Pinot Noir, és így csorognak a percek, amíg egyszer csak a párom ráharapott egy hanyag eleganciával elpottyantott fekete borsra, és kettétörött az egyik hátsó őrlőfoga. Mondanom sem kellett, a frász kitört minket, oda lett a vacsora varázsa, és eldöntöttük, ha fene fenét eszik is, Mont Saint Michel akkor is meglesz, ha minden kötél szakad – okosan kifizettük a szállást előre, mert pedánsak akartunk lenni.

 

A bal oldali képen remekül látszik a csigalépcső, mely kidomborodik a falazatból. A tőle jobbra lévő ablakocska a fürdőé, míg a többi nyílászáró a két szinten lévő szobácskáé. Nem igazán van jelentősége a szállások bemutatásának, de ez annyira poénos, hogy nem lehetett kihagyni.

Mindent összevetve, a fogadó szuper! És még akkor nem ejtettem szót a kertről, mert ugye, az fontos dolog. Az éghajlat optimális a hortenziáknak, melyekben tobzódnak, loptunk is egy hajtást, ám nálunk nem megyünk vele sokra. A tenger, illetve az óceán közelsége miatt nincsenek nagy hőmérsékleti ingadozások, és rengeteg a csapadék. A hortenzia nincsen kitéve nagyon magas hőnek és napsugárzásnak, ráadásul a föld általában savas. Ám emellett pompás bokrokat, virágokat kombinálnak. Öröm sétálgatni a gyalogsétányokon. Talán még lesz képem más városkákból.