Most – merő lustaságból – nem kívánok mélyen szántó gondolatokba belemenni, csupán feldobok egy témát, aztán valakiből vagy kivált további gondolatokat, vagy sem.

Adott egy Ryes nevű olyan kis település Normandiában, közel a partraszállási övezetben, Arromanches közelében, hogy ahhoz képest Tagyon is világváros. Rendesen végigment rajtuk a D-nap. Ám ha csak az ment volna! Sokan mondják, hogy bezzeg nekik könnyű volt, mert nem volt tatár, meg török. Hát az éppen nem, tényleg. Csak a százéves háború, a számlálatlan vallási tortúra, némi pestis, két világháború, etc, és ha végigszámoljuk Normandia történelmét, talán volt néhány generáció, mely nem látott fegyvereket. Egyszóval hagyjuk ezt a “nekik könnyű” szólamot, mert egyszerűen nem igaz. Ellenben építettek olyan kőtemplomokat, melyeket mi magyarok talán soha. Volt a gótikának egy kifejezetten normann stílusa, minden településnek van sajátos szerkezete, arculata, mely alapvetően földművelő jellegű. Ám itt nincsenek jobbágyporták, koszos, ápolatlan, rossz arcú, szó szerint büdös parasztok,  ellenben vannak jó karban tartott majorsági épületek, gyönyörűen megművelt gazdag földek, polgárosodott stílusú lakóházak, helyi termékek, közösség, mint olyan, és összetartás.

 Betértünk a képen látható családi étterembe. Nos, nem száz évvel ezelőtt, hanem csak a nem túl távoli múltban, azonban vagy egy olyan érzésem, a két világháború borzalmai itt túlélésre bírtak mindenkit, mert a lakosság nem veszítette el a gerincét, a józanságát, éleslátását. Az igen egyszerű fogadóban tőlem balra egy 90-100 éves nénike – fogak nélkül – pödörte be a kagylókat olyan jókedvvel és ügyességgel, hogy elszégyellettem magam. A jobbra lévő házaspár órákkal később ránk köszönt egy másik városban, ahol az esti sétánkat tartottuk. A fogadós lehetett a séf, a felesége a felszolgáló, aki angolul vajmi keveset tudott, ám meleg vendégszeretete minden problémát megoldott. Nem sorolandó ide, hogy mindent szerettem volna enni, csak kagylót nem, de azt kaptam, lassan már megkedvelem…

Nem csinálnak nagy kunsztot az ételekből. Csirkét kaptam, gombával, etc, de a csirke tényleg jó minőségű, a gomba tényleg friss, a cidre meg a helyiek büszkesége. Nem volt gasztronómiai élmény, de beülhettem a történelembe és a helyi közösségbe. Előttem a kenti herceg is járt erre…

A Szajna partján elterülő Vernon városka igen régi hagyományokkal büszkélkedhet. A település neve és az azt uraló család neve összeforrt Anglia normann meghódításával. Gondoljunk csak bele, 1066-ban Salamon király uralkodik nálunk (1063-1074) és igen jól elvagyunk azzal, hogy a Német-római Birodalom apróbb határvonali feldúlását követően igyekszünk kivédekezni 10 éves királyunkkal (I. András fia) IV. Henrik császár támadásait. Érdekes, hogy Salamont pont IV. Henrik jelenlétében koronázzák meg Fehérvárott.

Délen a velencei dózse, nyugaton a csehek, keleten pedig a besenyők és kunok ellen védekezünk. A legszebb azonban az, hogy a bizánciaktól foglaljuk el Nándorfehérvárt, melyet azok hamar visszafoglalnak, majd mi ismét támadunk. A magyar királyság szinte semmi mással nincsen elfoglalva, mint határai védelmével, ám Salamon király és Géza herceg egymással is csatázik. A későbbi szent László király – azaz akkor csak László herceg, azonban már a hadtörténelem apró részletévé válik, amikor hadat visel keleten.

Géza legyőzi Salamont, Gézát megkoronázzák, és VII. Mihály bizánci császártól abroncskoronát kap, mely a mai szent Korona alsó részét képezi, gyakorlatilag ennek fejében Bizánc visszakapja tőlünk Nándorfehérvárt.  Királyunk a besenyőket letelepíti a Hanságon. Koránt sem dőlt el tehát, hogy a Magyar Királyság kapcsán Róma vagy Bizánc befolyása az erősebb, így lehet, hogy VII. Gergely pápa Gézát egyszerűen „lehercegezi”. Ő az a pápa, aki előtt „canossát járt” IV. Henrik.

Mindeközben a normannok hímezgeti a híres bayeux-i  faliszőnyeget.  Idehaza alig van építészeti emlékünk, míg a normann falvak és városok egymás után építik templomaikat, katedrálisaikat.  Normandia és a Magyar Királyság ereje és társadalmi fejlődése nagyon különbözik. Mi elkerülni igyekszünk a hűbéresi viszonyt, míg a normannok maguk alá gyűrik Angliát.

A kisvárosba nem lehet nem bemenni, hiszen a Szajna felett éppen itt ível át a híd. Gyakorlatilag csak annyit tudok a helyről, hogy gyönyörű.

A réges-régi favázas épületeket felújították, néha nem is venni észre, hogy belül hiper modern üzletek találhatóak. A városka hűen őrizte meg ódon hangulatát középkori lakóházaival, melyek igen érdekes, és aprólékos részletektől sem mentesek. Ha azt vesszük, hogy a partraszállást követően a front átgázolt Normandián, és néhány helyen konkrétan szőnyegbombázták, akkor kész csoda, hogy manapság még ott ülhet a megfáradt vándor egy lépcsőn…

GIVERNY.

Ez a szó a művelt európaiaknak és amerikaiaknak nagyon sokat mond, de talán az egész világ érti, miről is van szó. Claude Monet impresszionista festő 1890-ben vásárolta meg a kis birtokot, majd kicsit később az út másik oldalán fekvő területet és itt alakította ki azt a csodálatos kertet, mely egésze és részei egyaránt váltak tárgyává méltán elismert és nagyra értékelt műveinek.

 Monet személyén és művészetén túlmenően is sokat jelent ez a kert, így normandiai kalandozást szinte lehetetlen Giverny érintése nélkül letudni.

Érdemes megtisztelni a helyet úgy, hogy a látogató rendesen felöltözik, és nem szakadt ruhában, büdösen teszi be a lábát a kertbe és a házba. Habár lehet, ez csak nekem szempont. Habár a tömegturizmus messze elkerüli a helyet, azért az amerikaiak csak valahogy nem képesek rendesen öltözködni és viselkedni. ellenben mindent felvásárolnak rendesen kilóra.

Az autóval betérők számára korrekt parkolási lehetőséget alakítottak ki a városkában, így a néhány háznyi távolságot könnyen letudva érkezhetünk meg a belépésre váró tömeg alkotta sor végére. Sajnos a reklámtámlák visszafogott tömege ront az egyébként barátságos, emberléptékű képen, de bazári hangulatot azért nem közelíti meg a hozzáállás. Valahogy szerencsénk volt, hiszen alig kellett várakozni a hőségben, így a „szerény” belépődíj lerovását követően a szemünk elé tárult a “modell”. Furcsa, de olyan, mintha egy világhíres aktfestő modelljével ülhetnénk le beszélgetni.

Monty Don BBC sorozatából megtudhattuk, hogy a kert állandó változásban van. Természetesen 1926 és napjaink között lehetetlen életben tartani a növényeket, így a kert jellegét igyekeznek megőrizni. A nehézségeket is fegyelembe véve döbbenetes a hasonlóság, avagy az azonosság. Ami talán keveset változhatott, az a fény-árnyék jelenség a kert tájolása és az alkalmazott fajták magassága miatt. A vízi liliomok parádéja pedig állandó.

Monet házába ugyan betértünk – melyet korhű állapotban tartanak – ám a rettentő hőség miatt messze nem volt élvezhető a hely szelleme. Én úgy gondolom, beszéljenek a képek helyettem:

A kert bejáratától jobb kézre esik a ház, illetve előtte terül el az a kert, mely a nyári forróságban a legrosszabb arcát mutathatta. Gyakorlatilag minden levirágzott. Az ágyások közötti rész lezárt terület, nem lehet bolyongani, így a növényeknek csak egy része volt közelről szemlélhető.

Valahogy az az érzésem, hogy ottjártunkkor átszerkesztették az egész kertet, legalábbis a ház körüli részét. Az íves rózsafuttatók üresen árválkodtak, a vad romantikában megálmodott ágyások inkább tűntek gazosnak – nem volt az – mintsem átgondoltnak. A főkertész elképzelése szerint nem kívántak szabályos kertet kialakítani, és ezt meg is értem, de amikor ott álltunk a szélén, egyszerre kiáltottunk fel párommal – “ha lenne a kezünkben egy metszőolló! ”

Amikor a látogató átvág a kert ezen részén, akkor a közút alatt kiépített apró aluljárón lehet eljutni a másik, ismertebb kertbe. Szándékosan nem készítettem képet a japán hídként ismert “műtárgyról”. Először is: az amerikaiak úgy lepték el, mint a friss virágot a méhek, így üresen soha nem árválkodott, másfelől úgysem vagyok képes hasonló szinten lefotózni, mint ahogyan azt Monet megfestette.

Amikor az átjáróból felbukkanunk, egy kis patak állja el utunkat. Furcsa adottsága ez a kertnek. Mit nem adnék   érte, ha saját kertemet is két részre osztaná egy hasonló vízfolyás!

A japánkert egyáltalán nem kíván hasonlóságot felmutatni a korábbi kerttel, hiszen az a színek és impressziók szerint, maga a festő által megszerkesztett, megkomponált elrendezésben került beültetésre őshonos, de leginkább “import” virágokkal. Pont ez a színelrendezés hiányzott a nyári hőségben, így mindenképpen vissza kell mennem még egyszer a tanulmányútra.

A vándor hamar rátalál a kis hídra, majd onnan nagyon lassan körbejárhatja a tavat, hiszen minden lépésre más és más árnyalatát mutatja a kert. Az árnyékok és fények, a tükröződések szinte véletlen játékot űznek velünk, és amikor a fényképező lencséjén keresztül megörökítenénk a pillanatot, már tova is száll az idő, megváltozik a nap állása és újabb kép kerül a szemünk elé.

Tudom, hogy szinte lehetetlen kalkulálni,  de nyáron 11 és 15 óra között lehet a legrosszabb a fény beesése, érdemes később ellátogatni, és akkor még szebb lehet minden. Látogatásunkkor óriási felhőszakadást vártunk, mely távozásunk után hamar be is következett, így a légkör vibrált – az ember agyával együtt.

A tavirózsák milyenek lehetnének? Mindig szépek.

Amikor úgy véltük, indulnunk kell, beteltünk a látvánnyal, betértünk a kert mellett lévő, hasonlóan csodálatos kialakítású kisvendéglőbe, ahol egy pohár bort és némi pástétomot fogyasztottunk el. A tulajdonos házaspárral nem csak az időjárásról beszélgethettünk, hanem bemutatták az egész házat is. Remek borospincéjük volt, kellemes lenne egy borvacsorát végigülni náluk. Szert tettem két palack jófajta borra emlékül, és irányba vettünk egy másik városkát…

Giverny az a hely, ahová nem csupán Monty Don kívánkozik vissza ismételten, hanem bármelyik látogató. Ugyanis a távozást követően kezdünk csak elgondolkodni azon, mit és miért látott úgy Monet, mi miként festenénk meg a kertet, vagy ilyen tehetség, lehetőség hiányában hogyan tudnánk eltölteni néhány órát egy fotóállvánnyal és megannyi türelemmel, hogy ugyanazt a bokrot, virágot ismét és ismét lefényképezzük. Saját képeim kapkodóak, illetve többet szerettem volna az agyamban tárolni, mint a memóriakártyán, de kellemes emlékül szolgálnak. Remélem, akik olvassák írásomat, azok kedvet kapnak az utazáshoz!

Ebben a bejegyzésben csak és kizárólag egy étteremről lesz szó, és teljesen mindegy, hogy mi van a tányéron. Nem érdemes itt elveszni a recepteken, csak a látvány legyen kivételesen a hangsúly. Ugyanis mindenkit előre biztosíthatok,l hogy az ételek tökéletesek voltak.

Cahaignes falutól nem messze találtuk ezt a zseniális kis vendéglót. A klasszikus francia fogadó – Auberge – bejáratát az összes létező gourmé ajánló tábla vette körbe. Éhesek voltunk, nagyon éhesek, de meglátván a “csillagokat”  elbizonytalanodtam. Ugyanis magyarként gondolkodva azonnal az jutott az eszembe, hogy ingemet-gatyámat leveszik rólam egy tál lencséért, melyet ezüst és arany forgáccsal díszített ravatalozón állítanak majd elibém. Nem így lett…

Amikor vacilláltunk, a fogadós intett nekünk, hogy nem fog minket megsütni másnapra, kerüljünk beljebb. A kerthelyiség minden sallangtól mentes. Sem a kockás abroszos, sem a lounge hangulat felé nem szédelgett el. Maradt reális. Angol menü nincsen, meg kell tanulni franciául az ételeket. Ám annak sem látom értelmét, hogy idehaza már minden szakács francia nevekkel dobálózik, mivel megtalálta a fakanalat a fiókban.

A köztes megoldás egyszerű, a kis pincérlány – feltételezem, a család tagja – gyorsan és egyszerűen elmagyarázza angolul, hogy mit fogunk fogyasztani. Na, pont itt jutunk el arra a szintre, hogy megadom magam az élvezeteknek, lássuk a csodákat.

Mivel képtelenek vagyunk egy egész üveg bort meginni, szinte számunkra találták ki a 0,075-ös palackokat. Idehaza istenkáromlás, és mit képzel a vendég, hogy nem iszik meg egy ötös szorzóval felárazott villányi hínárost!

Bemelegítésként egy homár habos krémet tálaltak. Nem is lényeg azt a homár, mert mindjárt arra asszociál valaki, hogy drága. Közömbös. Az étel tálalása, színei, egyszerűsége tökéletesen harmonizál az ízzel. Ami zöld, annak olyan íze van, mint annak a zöldnek, amit elfogyasztunk. A rózsaszín meg olyan, mint az eredete. A bort nem ismertem, de ismerkedem vele azóta is. Tudni kell, hogy Normandiának nincsen bora. Ugyanis ezen az éghajlaton nem terem meg  a szőlő. Champagne már, ott több a napfény, a meleg. Az óceáni éghajlat itt másnak kedvez.

A következő fogás egy szelet hal, némi kagyló, melyet addig gyűlöltem, egy kis paradicsom ágy és joghurtos öntet. Mi kell hozzá? Hát friss hal, friss kagyló, friss paradicsom. Minden van a közelben, nem kell semmi hókuszpókusz.

Egész Normandia bővelkedett a tenger gyümölcseiben, ám valahogyan elegánsabbnak tűnt, mint Itáliában. Ott sok duma, valami sikerül valahogy. Ha az olaszoknál szegény a vidék, az étel is jobb. A franciáknál nem találtam ilyen különbséget. Minden vendéglős odatette magát a legjobb tudása szerint. Érezni lehet, hogy a lényeg talán nem a “francia konyha”, hanem a “francia ember”. A mentalitás. És nem mellesleg a helyi alapanyagok sem az idétlen nagykereskedelemből jön. Habár tegyük hozzá, hogy egy helyi CORA árukínálata összevethetetlen a hazaival.

Ezt követően jött némi húsos ármány, a szuper francia burgonyával. A húsok számomra ismeretlen állatból valóak, ugyanis a helyi henteseknél sem láttam a hazai combokat és zsíros cupákokat. Itt másképpen vágják a más fajtájú állatokat, és nem verik a mellüket, hogy a szürkemarha a világ legjobbja. A part és Párizs között vagy 20 fajfa marhát láttam. Tudománya van a szakmának, nem a mellébeszélés az úr.

A húsokat megsütik, előtte érlelik, azaz úgy veszik, érlelve. Nem bosszantanak fel azzal, hogy sous-vide technológiát furcsán értelmezve radírt készítenek zamatos hús helyett. Nem tesznek egy kiló krumplit köretnek, csak egy szűrőnyi rizst. Egyszerű az egész. Van köret mutatóba, mártás, hús, kis zöldség, kész.

A sajttal kapcsolatban nehéz újat mondani, a normandiai tételek a legjobbak – legalábbis számomra. Ám soha nem ettem a  sajtot lekvárral.

Azóta idehaza is jobban figyelek, de a sajthoz jutás nehézkes. A desszert egy epres sütemény volt, melyet a sötétség elragadott, így nem tudom bemutatni, ám az biztos, hogy hiába nincsen a franciáknál cukrászda érzés, a helyében lépő ezer fajta sütemény megállja a helyét. Az ételek sorrendje konzervatív, szinte megszeghetetlen, de a menüsört végig lehetett enni. Az ételsor ára 29.-EUR volt, azaz kormányzati nyilatkozatoktól függően 8-10 ezer forint. Egy magyar átlagembernek nagyon sok pénz. de nem is érdemes számolgatni, átváltani, inkább figyeljünk oda, hogy idehaza is legyen értékes hazai hús, legyen konyhamészáros hivatás, etc. Mert a francia import húsok és más cuccok ára idehaza a hasonló színvonalú vendéglátást elérhetetlenné teszi. Azt, ami a francia átlagember mindennapi sajátja.

Van néhány millió ember, akiknek Normandia beépült a sorsába. Nekem nem, de ismerem, átérzem jelentőségét. Hovatovább olvasmányélményeim kapcsán szinte házról házra be tudom rajzolni a frontokat, az ejtőernyősök, a páncélosok útját. Azaz nagy kihívással nézek elébe egy olyan útnak, mely erre a tájra összpontosít.

Ám Normandia messze nem a II. világháború egyik sorfordító csatájáról, a partraszállásról szó. Ennél sokkal nagyobb a jelentősége.

Természetesen Normandia története nem a normannoknál kezdődik, és a 911-es Saint-Clair-sur l’Epte-i szerződés sem az első jelentős jogi, történelmi emlék. De egyelőre ezen ugorjunk át, lesz még alkalmam bőven fel, s alá szánkázni az idősíkokon. Inkább az értelem helyett az érzelmeimet bocsátanám „közszemlére.”

Párizsig elautózni nem leányálom, aki ezt egy fenékkel csinálja végig, az komplett elmebeteg, ön- és közveszélyes. Stílusos megállni. Mondjuk félúton. Adott esetben Nürnbergben jó a kolbász és a sör. Párizs elkerülése csak azt juttatja eszembe, hogy ha egy sereg jobbikos szimpatizánst letennék a külvárosba, a szót is elfelejtenék, hogy „cigány”. Minden viszonylagos…

Párizst elhagyván Reimsben meg kellett állni, az kihagyhatatlan. A katedrális legyen egy későbbi téma, a Champagne szintén, de azt itt kell megemlíteni, hogy a katedrális közelében lévő buborékos boltok bizony a legjobbak. Gyors csodálkozás, gyors feltankolás, majd irány az Ile-de-France és Normandia határán lévő Chateau de Requiécourt, a szállás, hiszen este 9-re ígértem az érkezést, és nem jó visszaélni vendéglátónk bizalmával.

Cahaignes település tulajdonképpen a szántóföldek között rejtőzik. A magyarok által rendszerint lenézett franciák a táblák közötti utakat tökéletesen megépítették, aszfaltozták, az egész olyan hatást kelt, mint egy pók hálója. A Tour mezőnye gyakran hasít ezeken a dűlőutakon, melyek jobbak, mint hungarikum autópályáink. Tündéri kis falvak találhatóak egymástól 4-5 km-re. Az általános benyomás nem más, minthogy a települések nem a magyar jobbágyfalvakra emlékeztető szerkezetűek, hanem inkább kisvárosiak. A földszinten az üzlet, felette a tulajdonos család lakása, és a tetőtér. A házak rendben vannak, a kertek, előkertek mindennél szebbek. Jóllehet a környék talán a párizsi tehetősek befektetési, pihenési övezete, de ki tudja, nem rendelkezem helyismerettel.

A privát Chateau a tipikus francia idegenforgalom része. Sokan nem kedvelik, mert recsegnek-ropognak a régi épületek, talán szellemek is laknak bennük, de akkor is van egy jó adag romantikája az egész ügynek. A szállást mindenkinek ajánlom egyébként – http://www.chateauderequiecourt.com/eng/index.html – mert a házigazda nagyon kedves, és a hely is nyugalmas. Normandia kegyetlenül drága, kevés a jó szállás, sok a jó étterem.

A falut nehezen lehetett megtalálni, a navigáció két búzatábla között érkeztetett minket. A helyiek nem beszélnek angolul, talán franciául sem, de valahogy csak megtaláltam a nagy zöld kaput, melyen csöngettem, és beengedtek egy olyan világba, mely Agatha Christie regényeit jelenítette meg. A régi villaépület kopottas, azt óriási park veszi közre, megannyi lehetőség a hulla elrejtésére, avagy a gyilkosság láthatatlan elkövetésére.

Leparkoltunk és becipeltük a bőröndöket. A ház oldalán található a hivatalos bejárat, az elején már a helyismerettel rendelkező vendégek közlekednek. Adminisztráció, eligazítás, kapunk egy kulcsot, egy kapu-kódot, és onnantól miénk a birtok. A legkedvesebb, hogy a házigazda egy komplett étterem listával segít meg minket, hiszen a Chateau nem rendelkezik konyhával, csak reggelit ad – de az milyen klasszikus hangulatú!

A gasztronómiai élményről majd külön írok, mert fontos ez a kérdés számomra. Az esték csöndesek, kivéve azt a pávát, vagy valamilyen földönkívüli lényt, mely olyat rikácsol, mintha a gerincemet tépné ki egy ismeretlen. Én azt a módszert választottam, hogy egyszerűen leüvöltöm a fejét, mely bevált, megszégyenülten elkullogott, de azért még halkan egyszer-egyszer odatette magát olyan csakazértis alapon. Ettől eltekintve csodás hely.

Másnap bejártuk a kertet, a környéket, valahol bevásároltunk egy helyi almabort, melyet nagy becsben tartanak. A behűtött csodát kibontottam a teraszon az este, de azt hittem, megbuggyant az egész. Tiszta élesztő volt az íze, a szaga, borzalmas, rá is öntöttem a levendulákra, melyet másnapra a világ összes bogara ellepett meglepetésemre. A cidre persze visszatért azóta is életembe, sok mosolyt fakasztva. Én az angol cider változatát ismertem meg előbb, azt is úgy, azt hittem, sört iszom, és furcsán állt a szemem, amikor konstatáltam: sörnek furcsa, almabornak jó. A francia cidre nagyon más kategória. meg kell ismerni. Itt nincsen szőlő, az alma a lényeg, az van…

 A fürdőszoba haláli volt. Soha nem láttam ilyet. A mosdókagylónak nem volt lefolyója, fogalmam sem volt, hogyan kell kihordani a vizet a kübliből. Nagy nehezen rájöttem, hogy a tál kifordul a tengelye körül és az alatta lévő lefolyóba üríti a vizet. Azaz nincsen keverő csaptelep, csak hideg és csak meleg, mint a briteknél. Nagyon régi minden a fürdőben, Poirot lehettem két estére, reggel szépen felöltöztem, hiszen az utazás első célja Giverny volt.

Az meg teljesen döbbenetes, hogy a teraszról ülve lehet látni, amíg a valaki az ablak előtt fürdik, tusol. A párom sziluettjét a függöny tette homályossá, a régi csempék és bútorzat, illetve a sárgás, gyenge világítás feszültséget teremtett, azon sem csodálkoztam volna, ha egy kés jelenik meg egy ismeretlen kezébe, de azért az mégiscsak zsenánt lenne egy ilyen drága hotelben!

A reggelik hangulata semmihez nem fogható. Ugyanis a nappaliban egy óriási asztalt üli körbe az összes vendég: két magyar utazó, egy francia ügynök, két amerikai lány, akik egy esküvőre jöttek, talán még hollandok ültek mellettünk. Nem sok ember, de legalább adott egy korabeli, tradicionális étkezés, amikor a régi stílusú eszközökkel, elegánsan, csöndesen, a másikra figyelemmel lehet 1-2 órát étkezni. Nem kell sietni sehová.

A Chateau nem életem legjobb szállása, de az egyik leghangulatosabbja. Messze van, nagyon messze. Pont annyira, hogy ritkán jusson el oda az ember, sajnos.