Amikor végigrohantam a Palazzo termein, már igen türelmetlen voltam. Monty Don zseniális BBC alkotásának képei, zenéje ott lüktettek az agyamban. Mozart Varázsfuvola nyitányát a rendező társította, de mennyire illik annak ellenére, hogy évszázadok választanak el tőle!

A jobbra lévő képen a palota egyik terméből elénk táruló látványt örökítettem meg, mely semmit nem ad vissza a kert élményéből, ám felsejlik, hogy valami nagyon átgondolt és ápolt valami fogadhat minket. A napfény sajnos délben kapott el, így a fényképezés szempontjából rosszabbkor nem is látogathattam volna be a kertet. A szinte tökéletesen felülről érkező napfény kifehérít mindent, így vártam, hátha halad egy kicsit nyugatra a nap, és hagy nekem is valami menekülő utat.

Kilépvén a palotából, egy árnyas, hűvös, magas fallal körülhatárolt térbe lép be a látogató. Előttünk egy barokk kút, a palazzo grottóiból ismert megoldásaival, mindent a szimmetria ural. Balra is egy lépcső, jobbra is. A falakat a ficus repens alkotta zöld lepel fedi. Csodálatos növény, idehaza nem láttam még soha, de vágyom rá. A kőfalra erős ágaival kapaszkodik, melyet dús levélzet fed összefüggően. Gyanítom, nálunk nem bírná ki a hideg telet.

A bal oldali lépcsősoron lépdeltem egyre lassulva. Már nem kellett sietni, hiszen ott voltam. A kezemmel végigsimogattam a “falat”, gyönyörködtem az mélyzöld környezetben. Ha felnéz az ember, szinte elnyomják a fák, a sövények, fogalma sincsen, mire számíthat a lépcsősor végén. Monty Don filmjéből tudtam, hogy egyszer, hirtelen bukkan elő egy opera díszletnek megfelelő homlokzat, melyet szobrok, szökőkutak szegélyeznek, de ebből még semmi nem volt érezhető.

 

Mindkét oldali lépcsősor ugyanoda vezetett. A két oldalról átölelő bokorsor és fakoronák alagútjából egyszer csak kiértem a vakító fényre. Az út végén ott várt a pompa, mely egyáltalán nem tűnt innen távolról elragadónak. A jobb oldali képen azonban létható egy kámforfa, melyet anno ültettek a bal kézre eső sarokban. Ha majd visszafelé nézünk, a kámforfa koronája eluralkodik az egész kerten, díszletként rejtvén el a mögötte levő eget. Ugyanis a fa hiányában sem igazán látszana a palazzo, hiszen annak szintje mélyebb, talán az ereszvonal lehet egy szintben a kerttel, de majd kiderül talán más képekből. egy a lényeg. Még tovább sem lépett az ember, máris csodás növények veszik körül. Való igaz, az arisztokraták nem csak a Lago di Como két partján vetekedtek egymással a különleges mikroklíma alatt meghonosított egzotikus növényekkel, ebből jutott a szépséges szigetre is bőséggel. Ha már azt mondtam a palotára, hogy neves építészek megoldása, és még nevesebb festők képei díszítik, mégsem kerített hatalmába hangulata, mert az ugyanis nincsen neki. A kert azonban az első métereken is jobbnál jobb megoldásokat nyújt.

 

 

A két oldalról kerülő lépcsősor vonala a murvás utat követően  folytatódik egy legszűkebb pontig, majd onnan ismét nyit és két oldalról kerüli meg a “díszletet”. A kerámia cserepekbe ültetett bukszusokat természetesen nem a szentlélek tartja a helyükön, rendes alapossággal, ám észrevehetetlenül drótozták ki a kövezethez.

A csodás építmény legtetején a Borromeo család címerállata, az egyszarvú látható. Körülötte antik szobrokra hajazó alkotások, nem is rossz arányokkal és kompozíciókkal.  A három szintre tagolt homlokzat alján vízesések zenéje hallatszik, mely az árnyékban remek felfrissülést hoz a forróságban szenvedő utazónak. A kagyló motívumok és falfülkék kialakítása szinte megegyezik a palota “barlangjainak” megoldásaival.  Mindenhol szimmetria, ám a túlzsúfolt látvány mégsem émelyítő. Mosolyt csal az arcomra, és tisztelem benne az iszonyatos emberi munkát.

 

A jobb oldali kép végre egy kis kéket is fest az égre, mert a jobb szélső lépcsősor árnyékába menekültem. Jól látható a kis medence a vízi növényekkel, a szökőkutakkal. A homlokzat tagolása is mélységben elemezhető. Ügyelt az építész, hogy minden oldalról arányos legyen. Az aprólékos építészi és kertészi kivitelezés miatt a zöld – fehér (szürke) – vörös színek nem lehetnek véletlenek. Ha nem is valamilyen jó értelemben vett nacionalizmus miatt – ámbátor ez sem állna messze az olaszoktól  - hanem a letisztultság miatt. A kert szinte átszövi a követ.

Hemzsegnek a szobrok az oszlopokon és lépcsőkön. A barokk stílus látványa mellett ez mégis inkább az antikvitást és a reneszánszot juttatja eszembe. Talán így is szándékoztak.

A hűvös víz permetje több fokkal hűtötte le a levegőt. Az alsó szint barlangjaiba szinte soha nem süt be a nap, hiszen kelet-nyugati irányban pont felette vonul el. A nedves, árnyékos helyen olyan vegetáció érzi jól magát, mely egy szinttel feljebb már talán képtelen lenne megélni.

De lépjünk feljebb a lépcsősoron.

 

A második szint árnyéka csodás hortenziát rejt a legyezőkagyló belsejében. Normandiában csodálatos példányokkal találkoztam. Ahogyan azonban keletre halad az ember, egyre ritkábban találkozik vele az ember, megváltozik a klíma. A Lago Maggiore klímája, a sok napsütés és az árnyékolt hely azonban tökéletessé tette a feltételeket jelen esetben.

A kép bal oldalán látható a lépcsősor kapu boltívén keresztül felfutó vonala, mely alulról építészeti megoldás, ám fentről egy festmény klasszikus kereteként szolgál.

Sajnos, szemmagasságban fotózván leginkább a szobrok hátsó felével találkozhatunk, de merre néznének a pufókok, ha nem arra, melyre érdemes. Minden szem észak – észak-nyugat felé tájol, hiszen a hegyvonulat ott adja a leghatásosabb hátteret.

A magasba kiemelt kert olyan mélységi tagolást ad, mely sokdimenzióssá teszi a képet. A távoli hegycsúcsok szinte karnyújtásnyira fekszenek, a párát kékké festi a tó vízén visszatükröződő napfény, ám az előtérben a kert zöldje mindent felülír.

Sokszor szül értelmes és értelmetlen vitákat, hogy a divatban a kék és zöld mennyire passzol egymáshoz. Nos, ha tanács kell, akkor forduljunk a természethez, de a bolti eladóhoz.

A kert legmagasabb pontja egy nyitott terasz, melyen végig lehet sétálni a legdélibb pontig, ahol leanderek között vetünk pillantást a mélybe.

Majd látni fogjunk, hogy a kert végén is természetes a szimmetria, és az olasz kertekre jellemző nyírott sövény teszi feszesebbé az összképet. Olyan hatása van az egésznek, mintha egy hajó tatján állnánk. A modern jachtok vége hasonlóan lapos, szépen kidolgozott, ahonnan csobbanni lehet a kellemes vízbe. Itt is olyan érzést kerít a hatalmába, mintha a kis kőkorlát mellett bármikor megállhat egy Riva motoros, melyből vakító fehér ruhában kiszáll egy pár, és leül hűsölni valamelyik fa árnyékába.

(A leanderek itt végre nem voltak tetvesek, mely jelenséggel oly gyakran találkozhatunk idehaza és Itáliában is.)

 

A kert keleti oldala az, melyre a legelső kép rámutatott. Most visszafelé fényképeztem ugyanaz, pontosabban csak majdnem ugyanazt, mert a távolság meglehetősen nagy, és a kert itt is tagolt hosszában is.

A formára nyírt növényzet talán egy kicsit idegennek hat – sokan nem is rajonganak érte – számomra mégis inkább játékosnak hat. A lenti terasz is szimmetriát vállal fel, melyet néhány növény megtör az oldalak határán. A pázsit zöldje sok figyelmet követel, de az is igaz, hogy nedvességet, csapadékot kap ezen az éghajlaton. Konkrétan gyakori az eső, még a legnagyobb forróság közepette is. A kertészek tudatosan választanak tömegében olyan virágokat, bokrokat, melyek bírják a fényt és a hőt, hiszen lehetetlen mindent egyenként kezelni. Például rózsákat nem is látni. Ha minden elvirágzás után végig kellene menni a bokrokon, ezer kéz sem lenne elegendő egy ilyen kertben. A gyönyörű szép, ám igénytelen növényekre még szép példákat találunk másutt.

 

Ennél a képnél végre választ kaphatok arra, mit takar ki a kámforfa. A puttó szinte a bejáratra mutat, ahol a lépcsősoron keresztül feljöttem a kert szintjére. A dús lombkoronák szinte tökéletesen elrejtik az épületet, így olyan érzése van a látogatónak, mintha kilépett volna a zsúfoltságból, és mindent maga mögött tudna.

A fenti két szobor diskurál egymással. Van mit megbeszélni, hiszen a látvány megunhatatlan. A távoli kőfejtő fehérsége alatt van Baveno és a kikötő, ahonnan indult a hajó. Bal kézre, a parton, klasszikus luxusszállodák sora található Stresa promenádján.

A nyűgös hőségben alig volt látogató a kertben, mely így élvezhető, akár személyesen, akár képekkel mesélve. Nem szeretném elképzelni, milyen lehet ez a tömegturizmus által átitatva.

 

A fenti két kép – azt hiszem – önmagáért beszél. A növényzet kialakítása néhol a tökéletes össze-visszaság káoszát mutatja, néha meg pedáns rend uralkodik.

 

Jól látható egyébként a cserepek kikötése is. A kőfalak mentén  vékony fekete csövek, öntözőcsövek találhatóak, melyek nyilvánvalóan kezelhetővé teszik a kertet. A lépcsősor peremén elhelyezkedő gömbformák feszessége milyen remek kontrasztot alkot a mögötte lévő fa lágyságával!

 

Még egy kép erejéig visszatérek a szobrokhoz. Korábban a jobb oldalról közelítettem meg a témát, most a bal következik. Innen nézve is mozgalmas a kép. Bizonyára mindegyik alaknak illene tudni a jelentését, mert nem hiszem, hogy csak úgy ötletszerűen vetették oda őket. Ha lesz még egyszer időm és lehetőségem, bizony utána kutatok a témának.

Addig is csak csodálom a szépséget. A nap ereje egyébként jól levehető a nyugati égbolt kifehéredésében. Remélem, lesz olyan eset, amikor tavasszal, vagy ősszel vehetem szemügyre a kertet, bizonyára minden más színben, árnyalatban fog tündökölni.

A kert lényege egyébként nem más, mint a rejtett zugok halmaza. Valahogy mindig el lehet bújni egy helyre, ahonnan minden belátható, ám engem nem lát senki. El tudom képzelni a korabeli fogadásokat, amikor a zenekar az alsó teraszon játszott, és a párok fel-alá sétáltak. A luxus csúcsa pedig a felső teraszon elfogyasztott vacsora lehetett.

 

Most érkeztünk el ahhoz  a ponthoz, amikor a látogató már kifelé halad a kertből. Az út a nyugati oldalon vezet az alsó szinten. Csalánvirágok ezer színben pompázó sorfala mellett ülhetünk le egy remek kávéra az árnyékos fal hűvösében, majd mehetünk vissza egy újabb körre, vagy juthatunk ki a kikötő felé. Én a biztonság kedvéért tettem még egy kört, visszamentem a kámforfához, memorizáltam elmémben minden illatot és színt. Végül csak jött értem a hajó és elindultam Stresa kikötőjébe, majd onnan vissza, hogy bejárjam egy másik nagyszerű kertjét a Borromeo családjának, de az egy más írás témája.

 

A hajóról remek kép tárul a megfigyelő szeme elé, és talán az is jobban el tudja képzelni a hely nagyszerűségét, aki csak ezen oldalon találkozott vele először.

A kert oldala kívülről is befuttatott, árkádokkal szegélyezett. Különböző pálmafajták uralják a sövény előtti teret. Talán érezhető a szédítő magasság lentről, a hajóból fotózván is. Ahogyan megkerüljük a szigetet nyugatról kelet felé, szépen kirajzolódik a szintek tagozódása. Ám ahogyan elölről csak 3-4 tagolás felismerhető, hátulról 10 szint számolható meg. Mindegyik gondosan kivitelezett, aprólékos munkával megépített.

A távolról befogott látvány összemossa a távolságot. Az oly messze lévő Baveno mögötti fehér sziklás rész szinte ráül az Isola Bella tetejére.

 

A fenti teraszról nem készítettem képet, csak ezt az egyet. Jól látható, hogy az egyszarvú uralja a teret és a magasságot. Mindenek felett áll, átvitt értelemben is jelképezve a család hatalmát.

Az alsó kép látványosan mutatja be, hogy a kis sziget még kisebb ékszerdobozként rejti a teraszokat és a szobrokat. a keleti oldalon jóval nagyobb a hely, így a kert sem lesz szimmetrikus, ellenben létrehoztak egy olyan rejtett részt, melybe a látogatók sem léphetnek be. Az valahol a hátam mögött található.

Monty Don azt mondta, nem először járt a kertben, de nem is utoljára. Ezt én is osztom. Mindenképpen beszámolok még remek kertekről, de az Isola Bella kiemelkedik mind közül bájával.

Régi vágyam teljesült, amikor utam a Lago Maggiore partjára sodort. A televízióban ugyanis merev szemekkel lestem a „80 kert nyomában a Föld körül”, illetve az „Édenkertek Itáliában” epizódjait. Hja, akit megcsapott a kertészet szeretete… A vágy tárgya mintegy 10 órai autóút, méregdrága környezet, egyben olyan minőség megjelenése, mely hazánktól teljesen idegen.

 

A Borromeo család saját történelmét a XII. századig vezeti vissza, nem mellesleg kapcsolatot találván IV. Károllyal, mint a Német-római Birodalom (avagy Szent Római Birodalom) császárával. Ez a kevésbé államhatalmi struktúra, mintsem inkább vallási konföderáció nem összekeverendő a Nyugatrómai Birodalommal, Nagy Károllyal és az Ottókkal. A Borromeók igazi jelentőségüket a XVI. századra érték el, amikor az egyházi ranglétrán kardinálisi és érseki ragig emelkedtek Frederico (1564-1631) és (San) Carlo (1538-1584) személyében, Mivel a családban Arona grófi címe is öröklődött, nem mellesleg bankári tevékenységet is folytattak – legalábbis erre emlékszem valahonnan – gyakorlatilag az egész Lago Maggiore és vidéke felett tényleges uralmat gyakoroltak.

 

Milánó érsekének lenni önmagában kiemelkedő rangot és hatalmat jelentett, mely köszönhető volt annak, hogy a család az ellenreformáció szárnyain ügyesen evickélt. Megúsztak mindent, még Napóleont is. Pedig Bonaparte nem egy kastélyra, vagyontárgyra mutatott rá hanyagul és einstandolta Itáliában.

 

Sajnos a családi történet inkább olasz nyelven elérhető, így számomra vágyálom marad, így pusztán és kényszerűen „csak” az érdekel, hogy a XVI. századtól tulajdonolt szigetcsoport háttérvagyona vajon honnan eredhetett. Bárhonnan is, az nem volt egy kisszerű lépték, az biztos.

 

Mivel most csak az Isola Bella kapcsán fogalmazok, elmélkedek, két részre bontom feljegyzéseimet. Az elsőben maga a kicsiny sziget barokk kastélyával foglalkozom, majd sorra kerül maga a Kert, mely az egyik legcsodálatosabb, amit valaha is láttam. Annak ellenére, hogy a barokkért nem repdesem.

A Borromeo-szigetek a Lago Maggiore nyugati nyúlványának, öblének bejáratánál fekszenek, Stresa, Baveno és Pallanza (Verbania) között. Én Baveno hajóállomását választottam kiindulópontnak, akár a kikötőből, akár a közeli Hotel Dino teraszáról remek a kilátás a szigetekre. Előre kell bocsátani, az összes sziget megtekintése egy nap alatt szinte lehetetlen, pláne a forró nyár kellős közepén. Ha valakinek van ideje, akkor sorolja be két külön napra a kerteket, látnivalókat. Ha nincsen, akkor bírni kell tüdővel… A kalap ajánlott!

 

A hajójeggyel együtt érdemes megvásárolni a belépőket is, talán nem is a fene nagy árkedvezmény miatt, inkább a jegyvásárlások időveszteségének elkerülése érdekében. A hangulatos hajóút első állomása az Isola dei Pescatori, mely inkább a szokásos turista lehúzás, mintsem érdekes, így azt érdemes kihagyni, inkább visszatérni egy vacsora érdekében majd valamikor vagy soha, de erről külön szólnék a későbbiekben.

A hajó az Isola Bellát a barokk palota felől közelíti meg, kicsit túlfut rajta, így kikötést követően bal kéz felé kell kanyarodni. A palotából nyílik a kert.

 

Az eredetileg kis halászsziget III. Carlo Borromeo idején változott meg. Fokozatosan felvásárolta a sziget telkeit a halászoktól, így biztosította a palota és a kert helyszükségletét. Iszonyatos mennyiségű földet és követ hordtak évtizedeken keresztül a piciny szigetre, mire kialakult mai látképe. Érdekes módon, a kikötő mentén nem adták meg magukat az őslakosok, így furcsa ellentét bontakozik ki helyi jellegzetes építészet és a barokk pompa között. A falu szűk utcáit főleg a kert megtekintése után érdemes végigjárni – nem tart sokáig. Vásárolni az vásároljon, akinek két anyja van, mert a válság hatására az egekig tornászták fel az árakat a kufárok.

A böhöm nagy épületegyüttes építészete nem igazán lopta be magát szívembe, hiszen még a barokk stíluselemeket is furcsán vegyítve alkot néhol disszharmoniát, néha egységet, ám a vízszinthez közeli alsóbb részek meglepően fantasztikusra sikeredtek.

Az értékes festmények és kárpitok a kétség kívüli gazdagságról árulkodnak, ám az inkább hivalkodó, mintsem illő díszítőelemek nem győztek meg. A barlangszerűen kialakított grották valójában ugyanolyan barokk termek, mint a felsőbb szinten, de a falakat és mennyezetet borító kavicsokat, kagylókat mindegy 25 évig illesztgették a helyükre. A termek klímája remek, hűvös, és Baveno irányába remek, festői kilátás nyílik. Tudták, merre kell nézni.

Mivel úgy voltam vele, inkább a kert érdekel, hamar átsuhantam a termeken. A barokk pompa ugyanis ott jelenik meg a maga teljességében, nem az épületekben.

 

A jobbra lévő képen ügyes megoldást alkalmaztak a boltív lezárásához, míg a jobb oldalon a tömény látvány.

 

A jobbra lévő képen egy furcsa, középkori stílusú körlépcső található, mely a legmélyebb szintről a tetőszerkezetig tart egy légteret. A bal oldali képen az erősen túldíszített boltozat látható.

Mostanában igyekszem sokat tanulni olyan szakemberektől, akiket talán mindenki egyezően fogad el tudornak. Schiffer Miklós, avagy Braniel Mehandri számomra egyezően klasszikus értékeket képvisel, ám a cipő, mint fogalom, az utóbbi facebook oldalán (http://www.facebook.com/MENSTYLING?fref=ts) jött elő.

 

Engem még 1999 táján ejtett rabul Vass László (http://www.vass-cipo.hu/Index.html) tökéletessége, mely karácsonyi családi meglepetés képében öltött testet. Az akkor használatba vett fekete, rámán varrott, Budapest kaptafára készített London modell még ma is tart. Persze volt vagy két teljes talpcseréje legalább. Ugyanis a kézzel varrott cipők nagy előnye, hogy nem csak a sarok és a spicc kopását lehet javítani, hanem a kopott talpat és belső részt kompletten kicseréli a manufaktúra. A felsőrész kivételével tehát teljesen új cipőhöz lehet szerencsénk. Magyar átlagviszonyok alapján jó szóhasználat a szerencse, mert a 100-130 ezer forintért kapható cipők talpcseréje 30-40 ezer forintra rúg, azaz nem árt egy lottónyeremény. A cipők világszinten tartoznak a legjobb 3-5 cég termékei közé, és a 300-400 eurós ár egy nyugati demokráciában messze nem elrugaszkodott. Csak a mi nemzeti együttműködésünk rendszerében lehet álomvilágnak nevezni, ami önmagában röhej, hiszen a hivatalosan mannával kenegetett Horthy-rendszer világában minden sarkon volt egy remek cipész, mely képes volt hasonló alkotásokra. Ma ott tart a konfekció, hogy ha nem jó a cipő mérete, akkor az eladó készségesen hoz akár talpbetétet, akár vattát, hogy a hiányzó rést kitömjük, csak menjen el az áru a francba, és essen le neki a jutalék, mert a családja éhen hal. Szégyen és gyalázat az egész.

 

13 év alatt persze a cipők száma bővült, így eljutottam oda, hogy az állandó cserélgetés, ápolás, javítás mellett örökéletűnek számítanak a mesterművek. Ám van egy olyan szűk keresztmetszet, mely eszembe juttatott egy berlini utazásom. Idehaza nem kapható rendes cipőápoló krém, magyarul boksz.

 

Tessék csak egy pillantást vetni a jobb oldali képre! A “Herrenschuhe” c. könyv Vass úr szakirodalma!

 

Amikor ellátogattunk a KaDeWe áruház méltán híres falai közé, annak gasztronómiai portékáira voltam kíváncsi – mely megér egy misét – de fogalmam sem volt, hogy egy cipőpucoló úr ejt rabul másfél órára.

 

Amikor egy hölgy beleveszik a női konfekciós osztály leltározásába, egy úr vagy bambán ám együtt érzően helyesen a kritikákra, vagy szerényen más elfoglaltságot keres magának. Én úgy gondoltam, teljesítem vágyaimat és egyszer már leülök egy klasszikus cipőpucoló székre, és átadom magamat a gyönyörnek. Ugyanis olyan esik meg az emberrel, ami magyar ésszel felfoghatatlan.

Rendesen öltöztem fel öltöny, barna gojzervarrott, Budapest kaptafás, Budapest modellem tökéletesen kitisztítva járta útját – legalábbis azt hittem. Ugyanis az idősebb úr, a mester, a cipő láttán elégedetten csettintett, szép, igényes darab, de a boksz rossz. Hoppá. Hogy van ez? Erre beindult az oktatás, a fejtágítás:

 

Egy puha kendőre fehér folyadékot itatott, mellyel letörölte az egész cipőt. Rengeteg barna anyag jött le vele. Ugyanis a haza boksz hiába volt szépen eldolgozva, kifényesítve, képtelen volt a bőrbe beivódni, így tetszetőssé tette a lábbelit, de nem ápolttá. A tisztítást követően a színskála összes színében pompázó soktucatnyi tégely közül kiválasztott egyet, melyből kicsi, speciális, kerek bekenőkefével vitte fel a cipőkrémet a bőrre. Mire elkente, azt szépen beszívta a bőr. Mire a második lábammal végzett, ez elsőt lehetett fényesíteni.

 

A ronggyal, majd kefével végzett munkafolyamat eredménye az lett, hogy egy fehér posztódarabbal sem lehetett barna színt ledörzsölni a cipőről. A művelet tökéletes és tartós lett. Komolyan meggyőzött.

 

Na, ezt követte ekkor a bevásárlás. Sorra vettem cipőimet és mindegyikhez színt választottam, keféket, és végül egy dobozt, mert simán doboz fetisiszta vagyok, és egy kellemes összeg hátrahagyását követően a gasztronómiáról le is mondtam. Ez vagy két éve volt, és a krémek még hosszú évekig kitartanak. Azóta nagy örömmel és megnyugvással töltök el órákat cipőpucolással, mert csak akkor kényszer ez, ha nincsen igényességünk, és örömünk abban, hogy megjelenésünk illő lesz, és ápoltságot sugároz.

 

http://www.burgol.de/

 

A pomádék érdekes, átható illatúak. Csak természetes alapanyagokat tartalmaznak, kemikáliákat nem. Vettem a cipőkhöz olyan festékanyagot is, melyekkel a fekete vagy barna bőrtalp éleket lehet visszafesteni a természetes kopást követően. Az állandó gondoskodás mellett a cipő bőre szinte örök életű lesz. Természetesen kitörhet néhány helyen, de ez nem jelenti azt, hogy ki kell dobni. Ha a cipő ápolt, akkor a kor nem hátrány, csak érdem.

 

Vagy jó 10 éve – de lehet több is akár – remek autós túrát tettünk Európában. Végiggurultunk a mediterrán tengerparton és Grenadában döntöttünk úgy, hogy ideje lenne haza indulni. Most vagy odafelé, vagy visszafelé, de belestünk Avignon városába és tekeregtünk a Rhone folyó vidékén. Kétség kívül gyönyörű hely. eljutottunk Chateauneuf-du-Pape borvidék alsó szélére is. Valahol vettem egy remek, klasszikus bort, majd évek múltával – élményeket felidézve – bontottam fel. Bevallom, addig nem ittam ilyen bort, és a francia szőlőfajtákat is sokkal később ismertem meg – pontosítanék: még most is csak ismerkedem velük.

 

2-3 évvel ezelőtt vendégségben jártunk, ahol a házigazda remek olasz sajtokkal rukkolt elő, míg a háziasszony rám bízta a borválasztást, így a „pápás” bort vettem elő, ugyanis emlékeimben ott ült a bor remek fűszeressége, kis édeskés beütése. Remek választásnak minősült, mindenki elégedett volt a harmóniával.

 

Most a címben szereplő butella nem véletlenül került a kezembe. Öcsém kért meg rá, hogy mondjam el róla a véleményemet. Nem esett nehezemre kibontani a palackot és egy tányér normandiai sajtot és almát felcikkezni hozzá. Tudni kell, hogy a normand camembert nem a kisasszonyos sajtja. Kemény, fűszeres, mindent átható illatú. Az érettségébe egy kis kesernyésség is vegyül, csaknem mindent elnyom. Talán nem is véletlen, hogy a franciák előszeretettel kínálják gyümölccsel, lekvárral, chutney-val az érett variációkat.

 

A bort viszonylag hűvösen nyitottam fel, így az illatok a palack zárkózottsága mellett a hideg miatt sem bontakoztak ki gyorsan. (A pincészet egyébként 18 fokosan ajánlja felszolgálni.) Az azonban biztos, hogy a dugó minősége korrekt, palackbuké alig volt, és külön nem szorult a bor dekantálásra. Ahogyan szobahőmérsékletre engedett fel a bor, úgy szellőzött ki, úgy nyílt meg egyre jobban. Először azt lehetett érezni, hogy fűszerességért nem kell a szomszédba menni. Az percek, órák elteltével egyre jobban előtérbe kerül tanninos jellege. Ám az illata folyamatos, nem változó karaktert mutat. (Itt újra kell töltenem, mert az elfogyasztott első két pohár bor csak a gondolatokat indítja be, de nem a szavakat…) De vissza az illathoz…

 

Jean Sablon remek chanson-jai most kis tavaszt hoznak az újra behavazott kertbe, így az illatok iránti fogékonyság is emelkedik. A pohárból nem ömlenek a virágok, a széna, a szalma, a lóbőr, melyet előszeretettel énekelnek meg a borszakírók. Ez a bor visszafogottan elegáns. Ám egy illat eluralkodik az egészen, melyet nem tudok beazonosítani. Persze, tudom, hogy a Grenache és a Syrah mögött rejlő jellemzőkről van szó, de az túl egyszerű lenne, hiszen oly sokfajta variációban jelennek meg a fajták, a termőhelytől függően. Az egész olyan, mintha tetszés szerint összeszedett piros bogyós gyümölcsök mellé szilvát, meggyet kevernénk, majd egy csipet fahéjat hintenénk a tetejébe. Ja, és jól megborsoznánk az egészet durvára őrölten. És ettől egyszerűen nem lehet szabadulni. Ez illatok egyébként is különbözően érintik a fogyasztót. Előbb a pohár tartalmát megillatozván, majd a korty közben és nyeletet kiélvezvén. Ugyanúgy, ahogyan a korty más és más élményt nyújt a szájba, az illat is utat tesz meg. Sok bor esetében úgy vagyunk vele, hogy szép-szép, de becsúszik valahol egy bizonytalanság. Itt ilyet nem tapasztaltam. Az illat hosszasan magabiztos.

 

Jean Sablon egyébként Django Reinhardt művésztársa volt. Erről jut eszembe Sean Penn remek alakítása „A világ második legjobb gitárosa” c. filmben, melyet Woody Allen rendezett. Nos, Emmet Rey szerint az első Django volt…

 

(Itt tölteni kellett egy pohár bort, mert valahogy az illatokkal együtt felszívódott a nedű is…)

 

A bor íze a szellőzést követően igazán harmonikus, semmi nem lóg ki belőle. Mondanám, hogy „komplex”, de nem szeretem a szót, mert idehaza elcsépelten mindenre mondják, akár egy burgonyára is – ugyanis fontosságot és jelentőséget tulajdonít annak, aki kiejti a szót a száján. Én inkább azt mondanám, hogy olajos sűrűséggel úszik be a nyelven keresztül a szájba, ahol előbb borsossága, fűszeressége jelenik meg, majd később bontakozik ki a gyümölcsösség. Roppant gerinces, nehéz bor. Ha fiatalabb lenne, talán kifejezetten zavaró lenne a keménysége. Ez a csaknem 4 éves bor már kellemesnek mondható, de úgy vélem, mindenen eluralkodik – egyedül a normandiai camembert nem hajtott fejet előtte, és ízben-illatban odacsapott a bornak. Szép versengés. Ezt követően már nehéz lenne bármibe is belekezdeni.

 

A bor tannin-bőségét nem tagadhatja, aki ezt nem kedveli, az hozzá se fogjon egy ilyen palackhoz. A garatban nem igazán mutat semmit, és lenyelvén kellemes alkoholos erősség járja át az embert. A bor szépen tartja magát a visszamaradt illatban, ízben. Sokáig kitart az élmény. Kívánja az ételt, a frissítést.

 

A pincészet eme klasszikusa átlagosan 90 pontra taksált a borértő angolszász szakértők körében. Nekem a pontok sokat nem mondanak. Nekem tetszik, jó bor ez.

 

Fő alkotórésze a Grenache és a Syrah, melyhez Mourverde fajtát házasítanak. az utóbbihoz még nem volt szerencsém. A Grenache fajtát nagyon megkedveltem az utóbbi időben. Akár roséként, akár vörösként. Kellemes bársonyossága engem a Merlot-ra emlékeztet, ám annál jóval fűszeresebbnek tűnik, így a Syrah mellett rafinált párosítást jelent. A pincészet oldalán már nem találtam leírást a 2009-es évjáratról, így egy szakírónál találtam arra utalást, hogy 70% a Grenache, 15% a Mourvérde, 10% a Syrah, és jött hozzá még 5% Muscardin. A színéről nem is beszéltem eddig. Akkor töltök egy pohárral, elemezni lehessen…

 

Olyan az egész, mint a nappalink. Igaz? Ja, azt csak én tudom, hogy crimson red névvel illette a Dulux az árnyalatot: karmazsinvörös. Van ilyen rózsám a kertben. Majd tavasszal újra elmélkedek a kérdés felett. A poharat megdöntvén, a bor színét remekül lehet elemezni. Nem látok benne lila árnyalatot, sem téglás sem klasszikus bordót. Fény felé tartva a poharat, átcsillan rajta egy remek mélyvörös szín, olyan, amiért a nők ölni tudnának. Izgalmas szín, izgalmas íz és illat.

Végül fogadjanak el néhány gondolatot, milyen ételek mellé párosítanám e bort. Adja magát, hogy vörös húsok mellé. De hagymával készítettek mellé nem társítanám. Mondjuk lehet kacsamell, szarvas, mind roséra sütve, mely mellé intenzíven fűszerezett mártást szolgálnék fel. A köret is lehet intenzív, ez a bor mindennel felveszi a versenyt. A könnyed zöldséget elnyomja, észrevehetetlenné teszi. Gombából is csak a legintenzívebbeket bírja el. A hasonlóság mellett én még a szöges ellentétet tudnám elképzelni. Ahogyan a savanykás francia alma jól kiegészítette ma este a sajtot és a bort, úgy az édességet háttérbe szorító, citrusos ízekkel is el lehetne játszani. Mindent ki kell próbálni.

 

Egy biztos, ha egy ételsorba illeszteném ezt a bor, az követően már csak a desszert jöhetne. Milyen lehet ez chilis csokival? Remek!

 

A palack megjelenése tipikus. Dombornyomott üveg, mely aszimmetrikus alapú. A címke messziről felismerhetően Chateauneuf-du-Pape. Szép az egész, úgy ahogyan van. Egyébként nyilván nem ez a pincészet és a világ legjobb ilyen bora.

 

A pincészetről néhány szót:

http://www.gardine.com/fr/Chateauneuf-du-Pape-cote-Brunel-Pere-Fils-Vallee-du-Rhone-Vin-rouge

 

A Brunel család birtokában lévő 17. századi kastély és pince központja körül összesen 52 ha szőlőt művelnek, melyből csak 4 ha fehér, a többi vörös szőlő. Francia szokás szerint két szinten jelennek meg a boraik: a klasszikusak és a presztízs minőségű. A most kóstolt Cuvée Tradition az előbbi kategóriába tartozik. A presztízs kategóriában szereplő Chateauneuf-du-Pape Cuvée Gaston-Philippe 1/3-ad arányban tartalmaz Grenache, Syrah és Mourvédre fajtákat. A hozzávetőlegesen kétszer annyiba kerülő bort azonban a piac nem tartja kétszer olyan jónak is.

 

 

Itt hozzávetőlegesen be is kell fejeznem a tesztet, mert kinyitva elteszem a maradék üveget, hadd lássam meg, mennyit bír ki oxidálódva. Lehet, holnap még jobb lesz…

 

A mai napon régi-régi barátunk, egyetemi csoporttársunk látogatott el hozzánk. Már maga a sztori is döbbenetes, ugyanis a péntek késő délutáni vonat átszállásra kényszerítette az utast Székesfehérváron. Ám az átszállás adatait senki nem tette közzé, senki nem tudott róla, így a pénzt5árnál meg kellett kérdezni, hogy a tapolcai lélekvesztő honnan indul. Nos, a vágányt senki nem tudta megmondani, ám abban biztosak voltak, hogy már egy perccel korábban elindult, így beültem az autóba, és egy óra havas-jeges úton csúszkálást követően landoltam Székesfehérvár pályaudvarán, hogy még egy órát utazzam vissza Tagyonba barátommal. Középkör, sötét középkor ez kérem…

 

Ma reggel viszonylag korán keltem, és előkészítettem az ebédet, a reggelit.

 

Feltettem a burgonyát főni. Találtam némi angol zellert, azt is pároltam.  A terv burgonyával és zellerrel töltött rétes volt. köretként.

 

A borjú bélszínt bepácoltam, ám előtte a mészáros már érlelte a kedvemért. A bélszín törzsre kis olajon kérget sütöttem és félretettem. A gombát apróra kockáztam, és pirítottam, majd pároltam sóval, borssal, friss petrezselyemmel. Amikor készen lett, zsemlemorzsát adtam hozzá, majd egy tojás sárgáját, és szépen eldolgoztam.

 

Szép kelkáposzta leveleit megszabadítottam a vaskosabb résztől, és leforráztam. A maradék káposztát csíkokra szabdaltam és szintén leforráztam.

 

Egy alufóliára bacon szalonna csíkokat fektettem, arra a kelkáposzta leveleit, majd a gomba pépet és a közepébe a bélszínt. Az egészet feltekercseltem, és fixáltam, hogy a tekercs ne essen szét. 180 fokon addig sütöttem, míg a hús maghőmérséklete nem érte el az 52-55 fokot, majd hagytam kihűlni a sütőben.

 

A réteslapokat megtöltöttem a főtt burgonyával, melyet egy kis dinsztelt hagymán, pirospaprikán megfuttattam, majd hozzáadtam az angol zellert és a leforrázott kelkáposzta csíkokat. A tésztát tejföllel megkentem, és a sütőben szép aranyra sütöttem.

 

A hústekercset szépen lehetett szelni, de erre nem értünk rá, ugyanis az előkészített ebéd előtt barátommal felzarándokoltunk a havas határon át a Gergely Borházba Szabó Laci barátomhoz. Szenvedéses túra volt a felül megfagyott, ám alul összeeső hóban. Még szerencse, hogy Laci a pincében megkóstoltatta velünk a 2012-es Zweigelt rosét, a friss Olaszrizlinget és Pinot Blanc borát. Természetesen a majd egy liter kóstolási mennyiség után megváltottuk a világot és világbékét hirdettünk, majd vadász barátunk hazavitt minket, így a bélszíntekercs szeletelése elhanyagolható volt, mint a pockok nemi élete.

 

A kaja zseniálisra sikeredett. Ott volt a szeren. Mind külalakjában, mind ízeiben. Utána készítettem egy belevaló kávét. Klasszikus expresszó, tejhab és reszelt narancshéj. Egy kis 10 éves örmény brandy, és összeállt a világ. A konyha eltakarítása jóval profánabb dolog, de az élmény megfizethetetlen.

 

Estére kétségbeesett italozást tervezek a pincében, hozzá kacsazsírban lesütött kacsamájjal. Majd alakul valahogy a társaság…