Az internet nagy úr. Rengeteg ember cseréli ki nézeteit, teszi közzé álláspontját, világszemléletét, és osztja meg a nagyközönséggel okosságát, butaságát. Ám egy dolog nagyon hiányzik: a tárgyi tudás!

 

Majdnem mindenki két részre osztja az ország lakosságát. Vagy jobboldali, vagy baloldali. Vagy fideszes, vagy kommunista. Vagy jó, vagy rossz. Pedig a közember gondolkodása nem ezen alapszik, nincsenek ilyen vezéreszmék, amikor a lakosság 99%-nak fogalma sincsen olyanokról, hogy liberalizmus, konzervativizmus, etc.

 

A zemberek csak és kizárólag onnan tudják megközelíteni az eszméket, hogy minél kisebb ráfordítással minél nagyobb eredményt érjenek el. ez így még normális is lenne elméletileg, ám az egyszerű emberek szintjén ez nem optimalizálást jelent, hanem a lehető legkevesebb munkával elérhető legnagyobb jólét, hozzávetőlegesen orrhossznyi előretekintéssel.

 

Nagyapáink még tudták, hogy tanulni kell a kölöknek, mert akkor előbbre viheti. Volt tisztelete a tudásnak. Manapság nincsen, mert az elfecsérelt idő, illetve látva-látván nincsen megtérülése az ilyen „úri passziónak”. A tanult emberek zárt egysége megbonthatatlan, és a szűk elitbe nem igazán lehet betörni. Ugyanis a tanultságot összekeverik a jól értesültséggel és a kapcsolatok kiaknázhatóságával. Noi persze, azért kell Oxfordba küldeni a gyereket, hogy az ott megszerzett kapcsolatok révén legyen sikeres. Arról már nem beszél senki, hogy a remek társaság létrejötte mellett némi tudást is felszívnak magukba a fiatalok, melyet az ELTE már nem képes nyújtani.

 

Egyszóval szavazópolgáraink zöme mindent a saját képére formál, mert könnyebb maguk közé lerántani a többieket, mint felemelkedni egy minőségibb szintre. Így tehát a lakosságot nem politikai, ideológiai eszmék osztják meg, hanem a mindennapi csodavárásnak minősülő, demagógia iránti igény.

 

Aki egzisztenciálisan úgy emelkedik ki, hogy élvezi a maga munkája gyümölcsét, nem igazáén lesz jobboldali, vagy baloldali, csak racionális. Felismervén a dolgok törvényszerűségét, szimpátiájával azt tünteti ki, aki a politikai irányítást eme elvek mentén kívánja megvalósítani. Ezek az emberek 4 évente lesznek – kis túlzással – komcsikból akár jobbikosok is, hiszen nem ők mozognak középről, hanem az inga leng ki szélsőségek irányában, mely a „közepet” is kiviszi valamely szélre.

 

Akik tudnák kamatoztatni tudásukat, de már nincsen terük, azok leginkább elhagyják az országot, vagy teljes passzivitásba vonulnak, és a „csak éljük valahogy túl” gondolatokkal fekszenek le minden este aludni. Ezen csoportok tagjainak száma egyre emelkedik.

 

Akik nem képesek megkapaszkodni egzisztenciálisan, vagy nem képesek országot váltani, azok kényszerülnek be bizonyos ideológiák mögé. Ebből a szempontból figyeljünk azokra, akik nem megélhetési politikusok, hanem valóban hisznek valamiben.

 

A legklasszikusabb példa már kiveszik: az igazi szocialista ember, a kommunista, aki a világháborút követően komolyan hitt az eszmében, és tett is érte. Nem a kommunista pribékekre gondolok itt, hanem azokra, akik nem gazdagodtak meg, nem lettek gebinesek, butikosok, hanem a rozsdás Zsiguliban haltak meg. Kevesen voltak, elfogytak.

 

A rendszerváltás után legyártott politikai, ideológiai irányzatok voltaképpen nem jelentenek semmit, mert csak a konc felosztásánál jelentett formai megoldást az, hogy a kondér jobb- vagy bal oldalára álltak. Lényegét tekintve nem látok sok különbséget MSZP, MDF, SZDSZ és FIDESZ között. egy banda, egy eszme, egy butaság.

 

Az igazán hithű embereket lassan, és egyre többen nevezik mélymagyaroknak. Lehet, nem jó a hivatkozás, de elgondolkodtató a dolog, és igen merészen, durván, de a „cigánybűnözéssel” is párhuzamot lehet vonni.

 

Vagy egy deklasszálódott, egzisztenciálisan sértett, kevésbé vagy egyáltalán nem tanult réteg, akik ideológiát keresnek ahhoz, hogy megéljék a mindennapokat. Azon lumpen elemek, mely nagy része lehet „római”, az ideológiát nem történelmi tényekben, vallásban keresi, hanem sajátos társadalmi normarendszert követve egyszerűen nem érzi, érti helytelennek azt, amit az általános társadalmi felfogás annak lát. A tárgyalótermekben nap, mint nap tetten érhető ez a gondolkodásmód. Igaza van annak, aki szociális, szocializálódási kérdésként fogja fel a bűnelkövetést. Nagy igazság van benne.

 

A másik csoport, mely „legszebb” megjelenési formája a futballhuligán, egyszerű eszközökből táplálkozik: kell keresni egy ellenséget, mellyel szemben ki tudják fejezni önmagukat. Lehet az cigány, lehet az zsidó, és tulajdonképpen lehetnének azok a perzsák is, ha tudnák, hogy kik azok a perzsák. Határozott álláspontom az, hogy 2-3 havi rágyúrást követően komoly tüntetéseket lehetne gerjeszteni a perzsák ellen is. Az életben maradás lényegévé tették a gyűlöletet, az ellenkezést, mert ezzel megindokolhatják sorsukat.

 

Való igaz, hogy nem csak a huligánokra jellemző ez a mentalitás. Sokan, nagyon sokan gondolkodnak úgy, hogy rossz helyzetükért más a felelős. És a „más” körében valakit meg kell személyesíteni. Az elvont gondolkodás figyelmen kívül hagyásával a legegyszerűbb megoldás a zsidókat hibáztatni, hiszen néhány ezer év alatt bejött mindenkinek. Népszerű dolog az antiszemitizmus. A legfájóbb az, amikor azért gyűlöli valaki a zsidókat, mert tudnak írni és olvasni, merthogy a történelem folyamán leginkább azt nem vették észre, hogy a vallásgyakorlás körében kötelező írástudás volt az alapja a szociális felemelkedésnek, és megmaradásnak. Nem azért lett egy zsidó bankár, mert a kőtáblában volt egy +1 pont: „A zsidók lesznek a bankárok”, hanem azért, mert predesztinálta a csoportot arra tudásuk.

 

Fájdalmas elviselni azt, hogy valaki többre jut, mint más. Ez irigységet, félelmet szül. És a félelem mozgat mindent. „Lemaradok, elveszek…”

 

A szélsőségek után arról kell beszélni, hogy miképpen jöhetett létre az a bizonyos 2/3-ad. Itt nem a számokról kell beszélni, hanem a jelenségről. A társadalom egyre nagyobb hányada csúszott le a minimumra, avagy annak közelébe olyan korban, amikor ömlött a médiából a technikai, technológiai gazdagság alanyi joga. Manapság is fut szépségipari reklám szlogenje: „Mert megérdemli!” „Mert joga van hozzá!”

 

Komolyan el is hitte a fogyasztói társadalom, mert nem volt annyi esze, hogy a hihetetlenül primitív reklámok mögé lásson. Lustaságában nem is akart. A vélt élvezetek vélt hajszolása spirálba hajtotta a magyarokat. Egy mosónőnek is joga volt Bali szigeteken nyaralni, és ment is, hitelből. Senki nem törődött a következményekkel. És arra még inkább senki nem hajlandó, hogy be kell látnia tévedését, saját hibáját.

 

A mások okolása hajtja fel azon eszmerendszereket, melyek társadalmak pusztulásához vezetnek. Ma a legegyszerűbb hibáztatni Gyurcsányt, vagy Orbánt, vagy magát Istent. Egyre megy a butaság szempontjából. Nem az említett „vezérek” tehetők egymaguk felelőssé 10 millió magyar butaságáért. Politikusainkat a nép emeli pajzsra, visszatérően szélsőséges körülmények között.

 

És nem változik semmi. Ha koszos és züllött a ország, akkor Erdély lesz az etalon, mert Wass Albert gyönyörűen megénekelte. Az, hogy ez sokadrangú náci, senkit nem érdekel, mert ez ma népszerű, és lehet megosztani agyatlan módon. Mert nem szükséges a kép mögé nézni, amikor ott van az álomvilág. Ugyanilyen szemfényvesztés az magyarságkutatás félreértelmezése. Történelmi ismeretek hiányában az Árpád-házat a világ legnagyobbjává tesszük, mert még nem mentünk ki a falunkból, a domb mögé, hogy megnézzük, az a 3 évszázad is kb. 1000 éves lemaradást jelentett a nyugati kultúrához képest. Azt meg ugyan senki nem ismeri, hogy hogyan folytatódott a történelem, mert ugye volt az árpád-háziak, meg utána jött Mátyás, az igazságos, aztán a török, majd a labanc és az oroszok.

 

Ez egész mélymagyarkodás észrevétlenül hatja át a társadalmat. Egyre jobban. És az a legrosszabb, amikor tanult fejek húznak hasznot az egészből. Bocskais, ősz hajú semmittevők, akik egyházi lobogókat lobogtatva kanyarítják vissza az országot a feudalizmusba.

 

Nehéz nem észrevenni saját köreinkben, mennyire csekély azon emberek száma, akik józanul gondolkodnak. És 2014-ben sem lesz változás, nem fog a társadalom megvilágosodni. Miért is lenne így, amikor alkalmatlan rá?

 

Egy lassan 7, azaz hét évvel ezelőtt megszületett írásomat szeretném közzétenni, melyhez a jelentős időmúlásra tekintettel, kis kiegészítéseket fűznék:

 

“Weyregg, az Attersee partján fekvő, 1200 lakosú üdülőfalú, mely kitűnő fürdőhely, de a legnagyobb előnye, hogy Ausztria olyan központjában fekszik, ahonnan 150 km-es körben a lehető legjobb dolgok elérhetőek. Mint például Salzburg, Bad Ischl, vagy Halstadt. Weyregg-ben már több helyen is megszálltunk, de legnagyobb kedvencünk a Gasthof Sonne lett, ahol a tulajdonos, Brigitte Gebetsroither egyszerű, de nagyszerű konyhát vezet, míg a főúrnak két bőrnadrágja van. Egy rövid és egy hosszú…”

Sajnos időközben igen megritkultak ausztriai kirándulásaink, és érzésem szerint a fogadó is megkophatott, mint Ausztria önmagában. A válság kemény nyomokat hagyott rajtuk is. A ’90-es évek felfutását követően minden csillogott-villogott, ám az akkor megejtett felújítások lelakottá váltak, egyben az egekbe szöktek az árak, így az ember komolyan elgondolkodik, hogy vajon osztrák úticélt keressen magának, vagy mondjuk olaszt.

“A fogadó tipikusan osztrák, még a családias étterem részében is. A főnöki törzsasztalhoz csak a kiváltságosok ülhetnek le. Az asztaloknál esténként 3 generáció sörözik együtt, nem meglepő, ha a nagyit az unokája tolja be tolókocsin az asztal mellé. Kezébe nyom egy kiflit, melyet az öreg elszopogat, míg a többiek egyre lehetetlenebb kiejtéssel végigkacagják az estét úgy 20-30 liter sör elfogyasztása mellett. És nehogy azt higgye valaki, hogy ez deviáns magatartás! A szombati buli után vasárnap reggel 9-kor elég megvető pillantásokat vet ránk ugyanazon társaság, hogy miképpen lehet ilyen későn jönni reggelizni, amikor ők már ünneplőben megjárták a templomot.

 

Egyszóval az egész közeg arra ösztökélt, hogy viszek én is magammal vasárnapra ünneplőt, reggel 8-kor már lent vagyok a reggelinél, illetve elkezdtem tanulni osztrákul, hogy megértsem, min is kacagnak akkorákat. Továbbá szabatosan tudjak kérni még egy sört…

 

Március 12-én reggel kényelmesen indultunk el Bécs felé azzal a tudattal, hogy a háztól házig pontosan 500 km-re lévő Weyregg-ig honfitársaink szoros gyűrűjében fogunk haladni, hiszen a magyarok március 15. tiszteletére gyakorlatilag elfoglalták Ausztriát. Azzal a történelmi különbséggel, hogy nem leigázni akartuk őket, hanem azt nemzetgazdaságilag is jelentős vagyont elkölteni, amit itthon nem tudunk, mivel szerintem nincsen mire. A magyarokkal együtt a csehek is beindultak, így a közép-kelet-európai közlekedési kultúra erősen rányomta az A1-es autópálya biztonságára a bélyeget. Ráadásul szakadt az eső, meg a havas eső.

Megjegyzendő, hogy 7 évvel ezelőtti meglátásom nagyon is igaznak bizonyult. Az anno kölcsönökből, adócsalásokból, állami támogatások lenyúlásából származó pénzeket nem idehaza költötte el a magyar, hanem azonnal külföldre vitte. Nem megtakarított, hanem jó magyar módjára a “seggére is csapott”. A fogyasztást idehaza nem tudta az állam normális emelkedésre ösztökélni, az “aranykor” nem fogott hazánk kinézetén, nem fejlődött semmi, ám az igények egy európai magas életszínvonalra még a legalsóbb néprétegek számára alanyi jogi igényként jelentkezett.

Miután szerencsésen megérkeztünk a fogadóba, azonnal lementünk vacsorázni és „bitte schön” megrendeltük a szokásosat. Házi szilvapálinka, nagy sör, ásványvíz. (Hausbrand Zwetschkenschnaps, Zipfer, Mineralvasser) Valamint sonkával töltött gombóc barna, generálszósszal és káposztával (Hascheknödel), valamint Parasztlakoma (Bauernschmaus). Legvégül almás rétes, (Apfelstrudel).

 

Nem könnyű kaja, de szuper. Szépen komótosan feldolgozzuk az ételt, ebben segít a sör és a pálinka, közben megpróbálunk odafigyelni, hogy miről is beszélnek a törzsasztalnál. Lehetetlen feladat! Esti falatok, jó éjszakát!”

 

Szeretném kiemelni, hogy ezeket az ételeket már nem tudnám megenni. Túl nehézzé, zsírossá váltak számomra. Lehet, hogy az ízek, illatok kellemes emléke kapcsán nem átallanám újra megrendelni, és befalatozni, ám nagy nyögés lenne a vége.

 

Mindazonáltal tényként kell leszögezni, hogy 2005-ben e kiváló étkek ára egyáltalán nem volt magas. 6-8 euró, de maximum 10, nem volt kiugró, ismervén a minőséget. Lehet, hogy vénülő gyomrommal már nélkülöznöm kellene ezeket, ám egy biztos, a helyi alapanyag, tradicionális receptek és a magyarra szinte lefordíthatatlan “gemütlichkeit”  varázslatossá tette az alkalmakat.

 

“Másnap reggel bőséges reggeli, majd irány a Loser, azaz a Bad Aussee melletti hegycsúcs, ahol majdnem 2000 méterre fel lehet hajtani autóval egy panorámaúton. Csodálatos környezet, még csodálatosabb kilátás. És a legnagyszerűbb, az maga a fenti étterem. A síelők miatt önkiszolgáló jellege van, azonban a tálcás megoldás nem vesz el semmit a kínált ételek nagyszerűségéből. És mi a legjobb? A gőzgombóc! (Germknödel mit Mohr) Mákkal, sok-sok mákkal! A gombóc szilvalekvárral van töltve, olvasztott vajjal leöntve, melyre mákot szórnak.

 

No ez lebegett a szemünk előtt, amikor megváltottam a jegyet a hegyi szerpentinre. A hozzávetőlegesen 14 EUR szerintem nagyon megéri az élményt, hiszen a csúcson lévő teraszról szinte karnyújtásnyira állnak a 2-3 ezres csúcsok.

 Nos, nyomtam is rendesen felfelé a havon magamat, gyakorlatilag egyes, vagy kettes fokozatban, alapjárat közeli fordulaton, hogy ne csússzon meg a téli gumi. Haladtunk is rendesen, de minél feljebb értünk, annál nagyobb volt a hó az úton. Egy fordulóban meg kellett állnunk, hogy felszereljem a hóláncot. Legnagyobb meglepetésemre valahonnan előkerült egy gyönyörű eb, szinte csak rumos hordó nem volt a nyakában. Benézett a kocsiba, megszaglászta a hóláncot, majd amikor mindent rendben talált, továbbállt.

 

Sajnos, amikor felértünk a teraszra, akkor láttuk meg, hogy azért volt elég nagy a hó, mert a hómaró alig néhány száz méterre járt előttünk. Persze az étterem zárva volt, se Germknödel, se Almdudler, csak hó!

 

Lefelé is elég izgalmas volt, de a havas Alpok rabul ejtő! Persze, akik síelnek, azok ezt tudják, de aki csak azért megy fel egy hegycsúcsra, hogy egyen egy mákos gőzgombócot, annál mások a dimenziók.

 

Végül is nem volt gond, ebédeltünk egy szerényet máshol, majd indultunk Bad Ischl-be, pontosabban a Zauner cukrászdába, de erről majd egy másik alkalommal mesélek.”

 

Idén – oh, bocsánat, tavaly – elmaradt a hó, és a kirándulás is. Pedig így, az emlékekben kutatván, lenne benne ráció és kedv…

 

 

Nem tudom, hogy mikor lesz ismételten időm arra, hogy belakjam a konyhát, próbálkozzak, takarítsam a romokat, élvezzem a pillanatot, mert kegyetlen évnek nézünk elébe. Ilyen kemény nyitás még talán soha nem volt. De maradjunk pusztán a gasztronómiánál…

Tapolcán van egy remek húsbolt, Pápai Hús, vagy mi a neve. Remek alapanyagokat árulnak, melyek minősége még nyilván nem hozza el a csillagot konyhámnak, de az átlagostól jóval eltér a kínálat és a kvalitás, természetesen fölfelé, mely nem is olyan nehéz. Itt vettem más harmadízben kacsamellet, mely nem olcsó játék, hiszen egy pár mell olyan 2.300-2.500.-Ft körül mozog. Az árakat szándékosan próbálom felidézni, hogy vendég szemszögből is megítélhessünk egy fogást, annak költségét és étlapon szereplő árát. A két mell tehát két kifejezetten nagy adag ételt eredményez. Ha egy menüsorba illeszteném, akkor legalább két adagot jelentene egy mell.

A húst vákuumfóliázva értékesítik, így könnyű kezelni. Természetesen megtisztítottam, találtam még benne tollat, és néhány órára jó fajta vörösborba áztattam. Ugye, minden konyhai művelethez kell egy nem kiemelkedően drága bor, de kifogástalan minőségű bor, mely a franciáknál, olaszoknál természetes, idehaza szinte csak hírből ismerni. azaz legyen jó és legyen igen mérsékelt az ára. A bor nem csupán az íz anyagokat viszi bele a húsba, és színezi vörösre azt, hanem savassága miatt eleve megdolgozza azt. A fűszerezés sokkal könnyebben hatja, járja át a húst.  Amíg a kacsa pihent, addig elkészítettem a köretet.

Jó lenne, ha akár a magánkonyhák, akár az éttermek elfelejtenék a rizst és a krumplit, újra megtalálván az összes olyan zöldséget és gyümölcsöt, mely egészségesebb, nem drágább és jobban variálhatóbb. A magukra jobban adó séfek már egy ideje változatos köretekkel dolgoznak, de az átlagember képtelen elszakadni tőle.

Nekem volt idehaza lila káposztám, melyből szinte mindenki párolt köretet készít, szigorúan a krumpli mellé. Mi miért kellene ezt így megvalósítani, amikor más variációi is léteznek. Mondjuk, azonnal itt van a káposztás rétes, sokak kedvence. Persze, az snassz, ha nem variálunk rajta, így dolgozott az agyam, és párosítások jutottak eszembe. Kacsa és meggy, meggy és dió/mandula, kacsa és sütőtök, sütőtök és káposzta. Megannyi egymásnak ellent nem mondó alapanyag.

 

A vörös káposztát lereszeltem, és kacsazsíron dinszteltem. Só, bors ment bele. A diót megtörni nem volt energiám, így mandulát törtem annak gyorsasága miatt. A ledarált mandulát beletettem a káposztába, majd megnyitottam egy sima meggykonzervet, mely még akkor is kedvezőbb talán, ha van friss gyümölcs. Ugyanis nem kell magozni. A meggy jó minőségű, és a levével folyamatosan lehet felönteni a káposztát, hogy párolódjon.

Amikor már egyben volt a káposzta, a mandula és a meggy, még mindig nem volt kielégítő az eredmény, így friss gyömbért és narancs héját reszeltem hozzá. Így már kialakult a töltelék, mellyel elégedett voltam.

 

Néhány nappal ezelőtt vettünk egy mangót, majd csak jó lesz valamire alapon. A sütőtök léte természetes, így különleges chutney készítésének álltam neki. A tököt megsütöttem, a mangót csak szétmarcangoltam, ahogy nevemhez illik. Egy narancs belét felkockáztam, és a három alkotót összefőztem gyorsan. Chili pehely ment bele, hogy érezni lehessen a csípősséget, de ne zavarjon. Az édes-savanyú-csípős élmény önmagában sem rossz. Természetesen ebbe is került friss gyömbér.

 

A kacsamelleket a hájas oldalán beirdaltam, sóval, borssal szórtam, és mivel maradt még gyömbér, azzal is bekentem a két oldalát, illetve a hájas részének vágataiba beletömködtem a rostokat. A serpenyőben a hájas oldalát 10, míg a másik oldalát 3 percig sütöttem, majd jó 10-15 percre betettem a sütőbe, mely a rétes kisütését követően már nem volt, csak 70-80 fokos. A sütéskor még szinte véres hús így a rostok közé visszaszívta a nedvességet.

 

A köretek ára nem volt megalázó. A réteslap és a mangó egyenként 250.-Ft, a káposzta sem lehetett több. Én azt mondom, hogy a húson kívüli összes adalék nem lehetett több mint 1.500.-Ft, így kijelenthető, hogy a képen látható két étel összköltsége fejenként 2.000.-Ft, mely nem kevés. De!

 

Két adagot főzni gazdasági totálkár. Kiskereskedelmi áron vásárolni két valamit gazdasági totálkár. Ha erre szakosodnék, jelentősen olcsóbban lehetne gazdálkodni. Ám így is azt kell, hogy mondjam, az igényes hús és köretek alapanyag-igénye jelentős, így nem kell meglepődni, ha egy ilyen fogás ára 3.000.-Ft körül mozog egy étteremben, hiszen az árrésből kellene eltartani a vállalkozást költségeivel, közterheivel együtt.

 

Ha valaki egy családi eseménykor több fogást tervez, akkor az összes megvásárolt alapanyag 5-6 fogásra valót ad ki, hiszen nem a mennyiség a lényeg, hanem a minőség.

Én inkább a hasamat szeretem, mint értek a sütéshez-főzéshez, de úgy vagyok vele, ha nem próbálom meg, akkor nem is kritizálhatok. Márpedig azt szeretek. Jelen esetben elégedett voltam magammal. Mondom ezt kaján mosollyal az arcomon, azzal a tudattal, hogy az előző két kacsás ételemet szinte csak tisztességből fogyasztottam el. Sajnos gyakorolni kell, nincsen mese.

 

Érdekes módon, bort nem ittunk hozzá, mert lazításként elzarándokoltunk Balatonfüredre és a sétát lezártuk a Karolina legjobb süteményeivel és teáival. Ám ha ajánlanék hozzá valami jó bort, akkor csak a Bor és Más borait ajánlanám, mert az öcsém felé húz a szívem. Majd ő megmondja, hogy mit ajánl, én ugyanis mindent meginnék szívem szerint.

 

És a fenti ötlet nem is olyan tréfa. Ma azon gondolkodtam, miután Károly walesi hercegről készített BBC filmet néztem, hogy álszentség lenne nem a családi kötelékeket erősíteni a gazdaság terén is.

 

Valahogy kis hazánk nem az általánosan elfogadott, tradicionálisértékek mentén szervezte meg az utóbbi 22-23 év gazdaságát. Percemberek ötletelése csak egy gondolatra volt felfűzve, minél nagyobb haszon, minél rövidebb idő alatt, ahol nincsen isten, nincsen etika, nincsen hosszútávú gondolkodás. Az elmúlt két évtizedben a társadalom lerabolta saját morális tartását, jövőjét, és sokan csodálkoznak, hogy anya szült olyan embereket, mint rogán, szijártó, orbán, vagy a másik oldalról is sorolhatóak a nevek.

 

Ilyen emberek bizonyára mindig születnek, csak senki nem tudja, mert nem kerülnek képre, nem adnak mikrofont a kezükbe. Ugyanis a család ül otthon, megvan a saját maga felé megkövetelt igényesség, műveltség, és értékrend. Most a család eleve darabokban van, és még a maradék családot is jogilag darabolják a Ptk. tervezete szerint. Ugyanis attól, hogy valaki elvált, össze sem házasodott, együtt él, külön él, a vérségi kötelékek erősek egy normális társadalomban. A magyar vérségi kötelék manapság csak pogány rítusok félreértelmezése kapcsán kerül említésre. Az egyház azonban a családot csak úgy tudja elképzelni, hogy az óvszert nem ismerik, mindenki befizeti az egyházi adót, pap – némi ellenszolgáltatás fejében – köti a házasságot (Isten színe előtt), és közben nyalunk a költségvetési támogatásért.

 

Én azt mondom, hogy én is, és akárki is, Isten színe előtt esszük meg a magunk kacsáját, és az számomra közömbös, hogy milyen vallás alapján közelítünk a kérdésre. Ha muszlim lennék, nem innék bort, ha keresztény, akkor igen. Ha dzsainista lennék, csak a köretet enném, ha hindu, akkor a kacsát is. Teljesen mindegy, hiszen, a tálat mi alakítjuk ki, mi fogyasztjuk el, de egyre kevesebb beleszólást viselünk el.

 

A Nemzeti Együttműködés Rendszerében a kacsás ételem így néz ki:

 

1., A kacsát egy nagy bankár által tulajdonolt farmról kell venni.

2., A zöldséget a 7 nagy földbirtokostól kell vásárolni.

3., Az energia legyen nemzeti, magyar energia

4., A tányér lehetőleg a Közgép gyárában készüljön.

5., Az adót fizessem be a tányérra, a kacsára, a káposztára.

6., Mondjunk asztali áldást vezérünkre is.

7., A bor kapcsán csak a Párt által elismert szakértő borászoktól vásároljunk, mert a többi bor nem bor.

 

 

Egy normális társadalomban úgy nézne ki a dolog, hogy a tányért a fazekas készíti, a kacsát a szomszéd faluból veszem Mari nénitől, a káposzta a kertben nő, vagy a helyi piacról szerzem be. Az adót megfizetem, mert van miből, van munka, van tisztességes munkabér és megbecsülés. Az áldást mondom, vagy nem mondom, és olyan istennek áldozom, amilyennek akarom, és azt mondok a vezérre, amit akarok. A bort meg a hegyről veszem, ahol a közösség néha összeül, és nem a borról beszélünk, hanem az életről.

 

Azt gondolom, hogy furcsa emberek élnek Magyarországon, akik nem képesek felmérni egy tál étel értelmét. Pedig oly egyszerű az egész…

A Karácsony – elvileg – egy szent családi ünnep. Ám nagyon sokan elfelejtik azt, hogy nem egy estére kell szentnek lenni, hanem lehetőség szerint egy egész életre. Igazság szerint ez nem is igazán különleges dolog, hiszen, ha valakinek van egy egészséges értékrendje, és többet vár el saját magától, mint másoktól, akkor igazán nagy baj nem lehet.

 

A talán csúfosan leegyszerűsített elméleti indítás mögött azért jóval több gondolat, látszólagos ellentmondás létezik, de nem célom jelenleg a moralizálás. Csak arra szeretnék rámutatni, hogy lehetőségeihez mérten mindenkinek igyekeznie kellene – legalább egy jeles eseménykor – odafigyelnie saját magára, megadni a tiszteletet. Ugyanis, ha a társadalom nagyobbik része elgondolkodna azon, hogy mik az elvárások, mik az alapvető követelmények, és ehhez képes kit szeretne nyújtani, akkor lehetőség lenne egy picit tisztességesebb életszemlélet, értékrend kialakítására. A minap hivatkozott egy televíziós interjú során Kertész Imre arra, hogy a magyar – és több más európai nép – legnagyobb hibája az, hogy a felelősséget nem magukban keresik, hanem állandóan másra mutogatnak. Habár közhelynek is nevezhetnénk a megállapítást, mégsem lehet az közhely, mellyel pont nem ellentétesen, hanem megegyezően cselekszik hazánk jelentős része.

 

Szenteste, éjféli mise, Tihany, azt gondoltam, hogy az apát olyan beszédet mond, melynek van fontossága, lényege, jelentősége, ehhez képes néha alany, állítmány és tárgy is keveredtek, hiányoztak a mondatokból. Az ország keresztény egyházának egyik legfontosabb apátsági templomában a 40 perc alatt lepörgetett, szinte kényszeresnek ható, szentmise minden lényegi kérdést megkerült. Azon nem akadok fent, hogy egy dogmát az egyház történelmi tényként kezel, mert a hit és a tények tudatos keverése igazából nem nekem szólt, ám azt azért furcsállottam, hogy a család fontosságának egymondatos hangsúlyozásán kívül az apátnak semmi nem jutott eszébe. Az fontos volt számára, hogy sajnálkozzon az egygyermekes családokon, de valahogy nem képes túllépni azon a kérdésen, hogy a gyerekvállalás nem pénzkérdése. Mert az egyház szerint nem az, csak szereteté. Ám komolyan elhiggyem ezt a valóság ismertében egy olyan ember szájából, akinek valójában nem kell megküzdenie a probléma semmilyen vetületével, és aki a rendszer haszonélvezetét pusztán hit alapon tartja természetesnek?

 

Nem azért látogattam el a szentmisére, hogy hívővé váljak, hanem azért, hogy lássam, az egyház legalább a kisujját megmozdítja a közösségek megteremtése, megóvása érdekében. Csalódnom kellett. Az apát legfontosabb mondandója az volt, hogy nem szükséges a gazdaság bővülése, konkrétan a GDP növekedésének szükségességét vitatta – mindezt az éjféli szentmisén!

 

Azt gondolom, hogy a családot ott kell elkezdeni, hogy a család tagjai messze tegyenek meg mindent azért, hogy saját magukkal rendben legyenek. Legyenek igényesek, vágyjanak a többre, a jobbra, a tudásra, az ismeretre. Adni akarjanak, nem kapni. Beszélhetünk a karácsonyi ajándékozás etikájáról, de nem érdemes. Akkor, amikor egy család képtelen egy órát együtt tölteni az asztalnál, amikor nem is érzik fontosnak azt, hogy az asztalnál üljenek, akkor az ajándékozásnak sincsen értelme. Megveszem, odaadom, ha nem tudom megvenni, akkor abban más a hibás, de az egész figyelem csak addig tart, amíg a marketingen túlesünk.

 

Akik olvasgatnak, azok ismerik, hogy mennyire fontos számomra az „asztal”, az esemény, és a lényeg: nem világcsúcsot kell döngetni az asztalnál, hanem kellemessé és igényessé kell tenni az eseményt. Mert maga az esemény a fontos, nem a körítés.

 

Karácsony a legjobb alkalom arra, hogy nyugalomban, nem kapkodva készüljünk fel az eseményre, és tegyük emlékezetessé a szentestét.

 

Természetesen az anyagi lehetőségek köre tág határok között mozog, de viszonylagos egzisztenciális lehetőségek között is van: gyertya, bejgli, ünnepi étkészlet, a megszokottól eltérő ünnepi étel, terítés, viselkedés, etc. Feltételezem azt, hogy ez olyan axióma, melyet nem kell külön megmagyarázni. Habár azonnal cáfolom is magamat, mert az éjféli misére az emberek jelentős része nem ünnepi öltözetben, hanem szakadtan, a lezserséget félreértelmezve, ócska kivitelben jelent meg. Pedig a legegyszerűbb parasztembernek is volt ünneplője. Talán egy az egész élete során, de képes volt megkülönböztetni a hétköznapot az ünneptől. Nem a kézzel varrott cipőket hiányolom, hanem a koszos, elméletileg fehér dorkókat nem tartom helyénvalónak…

 

A Karácsony – nem is igazán értem, hogy milyen félreértelmezésben – sokak számára arról szól, hogy minél többet egyenek. Pedig nem a 8 fogás és 28 sütemény jelenti az ünnepet, hanem az akár egy tál ételnek a szokatlan megfogalmazása.

 

Nálunk halászlé került az asztalra, melyet az elmúlt évhez igazodóan ismét a Béke séfje alkotott meg. Bevallom, nekem a halászléhez nincsen affinitásom, ám ahogyan öregszem, annál jobban megkedvelem. Utazási emlékként keveredett hozzánk egy kis üveges Champagne, a Tsarine márka rosé pezsgője, melyet aperitifnek szántam, ám a fele a halászlé érdekes kísérője lett. Akadt a pincében még egy ménesi, 2008-as Kadarka, Balla Géza kezéből, mely nagy kedvencem. A leves mellé felváltva kortyoltam a két nemes italt.

 

Elvileg nem is szerettünk volna főfogást, ám kedves zánkai ismerősöm reggel kicsöngetett az ágyból, egy a kezembe ejtett egy pompás süllőt. Ennél frissebb halat nem is láttam még soha. Besóztam, citromoztam, állni hagytam, majd a levest követően kis vajon, kellemesen megborsozva átsütöttem. Köretnek csak félbevágott – csipetnyi fahéjjal ízesített – körtét adtam. Ám a karácsonyi ajándékok között volt anyósom – házi készítésű – forralt bor zseléje, melyből nagy bátran tettem a halszeletekre. Ezzel a fogással minden szakmai szabályt megszegtem. Fehér húsú hal, fahéjas körte, vörösbor… A fogás remek lett, nincsen kétségem.

 

A következő két nap a sütemények és a visszafogott főétkezés jegyében teltek el. Csirke „becsinált” leves került az asztalra, semmi különleges. Megjegyezni érdemes, hogy ez a leves is azon ételek sorába tartozik, mely akkor válik igazán tökéletessé, amikor elfogy. Hagyni kell 1-2 napig összeérni. A karácsony pihenés, csönd jegyében telt el.

 

Ám az első hétköznap nagy eseménynek ígérkezett, mert barátunk rándult át hozzánk.

 

Régi ismerőseimen keresztül tettem szert gyönyörű borjúbélszínre. (igazából inkább nagyon fiatal marha, azaz határeset) Érlelést követően pácoltam egy napra, és egy remek színész, Kulka János könyvéből merítettünk ihletet. A húst tejföl és citromlé keverékével kentem meg. Habár művész úr 120 fokon sütötte meg a bélszínt, én a kéreg kialakítását követően maradtam a „jó öreg” 80 foknál.

 

A köret a klasszikus krumpli prósza átgondolása volt. A kevesebb burgonya mellé sárga- és fehér répát reszeltem le. Só, bors, szerecsendió szolgált fűszerül, és így sütöttem ki. Természetesen liszt és tojás fogja össze a „cuccot”. Vaslapon gombakalapot és cukkini karikákat sütöttem hozzá, de a lényeg a mártás volt. Amikor marad zöldséges húsleves, vagy zöldségleves, mindig mélyfagyasztom. Leturmixolom a leveszöldséget, majd később jó lesz bármire is. Esetünkben a került bele tejföl, citromlé, kis cukor, só, elegendő vörösbor, és már nem is emlékszem, mi egyéb. Egy kis vajjal tettem készre a felesleges víz elfőzését követően. Szerencsém volt az eredménnyel.

 

Az asztaltársaság megebédelt, majd kb. 3 órányi beszélgetést követően repetát követelt, így jött egy szokatlanul kellemes újrázás. Isten igazából nem volt megterhelő, mert a hús és mellé zöldség köret nem megterhelő a gyomornak.

 

A bor zseniális választás volt, de nem én találtam ki, hanem öcsém nyomta a kezembe. Egy francia, idehaza ismeretlen pincészet vörösbora. 70% Syrah és 30% Grenache szőlőkből készült cuvée, mely Domaine Sainte Léocadie Cuvée Fernand Averoux névre hallgat. Egy szörnyen köves vidékről szármaró zseniális bor, melyben a felbontást követően furcsa ánizsos jegyek is előbukkantak, de a minerális jellemzők mindent vittek a végére. Annak ellenére, hogy a terroir meghatározó, eluralkodik a szőlők fajtajellegén, a 2009-es bor könnyen iható, akár ételhez, akár magában. Az utóbbi idők legnagyobb meglepetése volt!

http://www.domaine-sainteleocadie.com/eng/estate.html

 

Mára maradt egy kis bélszín, cukkini, gomba, így ki kellett találni valamit. Találtam a hűtőben főtt-füstölt marhanyelvet, melyet felkockáztam. A hagymát, majd fokhagymát megdinszteltem, rátettem az apróra vágott gombát, majd amikor levet eresztett, akkor ment bele a marhanyelv is. A cukkinit, és a kaliforniai paprikát is felkockáztam, és akkor tettem bele a raguba, amikor még a roppanós maradhatott a zöldség. Ízesítésként só, bors, szerecsendió, jó kis száraz, 2008-as Tramini szolgált Varga Gyuri barátomtól. A tésztát félig főztem meg, készre már a ragú szaftját magába szívván puhult meg.

 

A maradék bélszínt nagyon vékony szeletekre vágtam. Még tegnap a sütőben készítettem narancs- és citrom karikákat, és azzal díszítettem saját örömömre, ami egyébként nem volt túl stílusos, de nekem tetszett.  A fogás mellé szintén öcsém ajándékát, egy villányi, 2011-es Kiss Gábor házasítást kortyolgattunk.

 

Egyszóval kockásra ültük a fenekünket az asztalnál, mely folyamatosan terítve volt ma estig. Eltelt 5 nap az ünnepekből, mely során a konyha kellemes felüdülést és kikapcsolódást jelentett.

December 14-én levelet intéztem az OTP egyik vezetőjéhez. Gondoltam, megpróbálom, hátha lehet tárgyalni, álláspontokat ütköztetni:

 

Tisztelt Jogi Igazgató Úr!

 Szeretném tisztelettel megkérni, hogy a deviza alapú hitelekkel kapcsolatos problémák megfelelő, törvényes kezelése érdekében adjon személyes találkozó lehetőségére időpontot részemre.

 Köszönettel:

 Dr. Marczingós László 

 

Erre a mai napon az alábbi válaszlevél érkezett:

 

DR. MARCZINGÓS ÜGYVÉDI IRODA

Dr. Marczingós László ügyvéd

8272 Tagyon, Muskátli u.3.

 

Tisztelt Ügyvéd Úr!

Dr. Dencs Zoltán ügyvezető igazgató úrnak címzett levelére engedje meg, hogy az alábbiakról tájékoztassam:

 

Az OTP Bank Nyrt. mindenkor a hatályos jogszabályi előírások maradéktalan betartásával jár el szerződései megkötése és teljesítése során, így tett a lakossági devizahitelezés esetében is. A világgazdasági válság beköszöntése előtt a devizahitelezéssel nem merültek fel jelentősebb problémák, mint forinthitel nyújtása esetén. A válság hatására azonban a devizaárfolyamok elszabadultak, így az adósok sok esetben – a szerződő feleken kívülálló okból – nehéz törlesztési helyzetbe kerültek. Az OTP Bank még az állami adósvédelmi akciók előtt jelentős törlesztési kedvezményeket biztosított adósainak, ezt 2009-ben a szakma „a válságot legjobban kezelő bank” címmel ismerte el. Amennyiben nehéz helyzetbe került ügyfelei ezen könnyítéseket kívánják igénybe venni, kérjük, keressék fel fiókjainkat, munkatársaink segítenek megtalálni az ügyfél körülményeihez leginkább igazodó megoldásokat.

 

Bankunk jogszerű és adósbarát eljárását a PSZÁF rendszeres ellenőrzései, a Pénzügyi Békéltető Testület és a bíróságok számos esetben alátámasztották. Nem zárkózunk el természetesen konkrét problémák vizsgálatától sem, ilyen irányú igényével kérjük, Központi Ügyfélszolgálati Irodánkat szíveskedjék megkeresni, elérhetőségüket és Panaszkezelési Szabályzatunkat honlapunkon (www.otpbank.hu) találja meg.

 

Bízunk benne, hogy a felajánlott lehetőségek közül megtalálja az ügyfelei igényeinek legmegfelelőbb, jogszerű megoldásokat.

Tisztelettel:

dr. Korba Szabolcs
Igazgató jogtanácsos

 

Erre csak ezt tudtam válaszolni:

 

Tisztelt Igazgató Jogtanácsos Úr!

 Nagyon megtisztelő gyors válasza, de annak tartalmával nem igazán tudok egyetérteni, ugyanis a helyzet az, hogy a válasz tartalma de facto nem igaz.

 Dr. Dencs Zoltán egyetemi csoporttársam volt, mely sem előnyt, sem hátrányt nem jelenthet, de azt igen, hogy mindketten ugyanazon jogszabályokat tanultuk meg, ugyanazon normák alapján vagyunk kötelesek eljárni.

 

Ügyvédi praxisomban véletlenül találkoztam olyan deviza alapúnak mondott kölcsönszerződésekkel, melyekkel kapcsolatban kénytelen voltam pert indítani. Ez eddig rendben is van. Ugyanis egy jogvita vagy ide dől el, vagy oda. Ám azért az még sincsen rendben, hogy a volt egyetemi csoporttársam által (is) irányított pénzintézettel kapcsolatban két olyan jogerős ítélet is született, melyek az Ön szakainak igazságtartalmát erősen kétségbe vonják.

 A Fővárosi Törvényszék, mint másodfokú bíróság nem is olyan régen meghozott jogerős közbenső ítélete – mely egyébként az interneten is nagy visszhangot váltott ki – azt mondja ki, hogy az Önök kölcsönszerződése semmis, mivel az sérti a Hpt. 213.§-nak bizonyos pontjait. A jogerős ítélet rendelkező része maradéktalanul osztja azon jogi nézeteimet, melyet 2009 óta fejtek ki folyamatosan különböző perekben és jogi értekezésekben.

 A helyzet így annak ellenére tűnik komolynak, hogy válaszlevele furcsán leereszkedő stílusa inkább elbizonytalanodást sugall felém, mint jogkövető magatartást. Ismervén az OTP arrogáns reagálását akár a Kásler-perben, akár máshol, szerencsésebbnek tartottam volna a felmerülő jogkérdés megtárgyalását európai stílusban, kötetlenül, mintsem engem is belehajszoljon bizonyos büntetőeljárások megindításába. Csak tájékoztatni szeretném, hogy egy másik kereskedelmi bank elleni ügyészi megkeresésem alapján már elrendeltek büntető törvényi tényállásba ütköző cselekménysor alapos gyanúja miatt nyomozást, mely folyamatban van, és az ügyészség magánjogi részlege sem tudta vitatni álláspontomat ezidáig.

 Azaz szomorúan tapasztalom, hogy udvarias megkeresésemet Dr. Dencs Zoltán úr visszautasította, így Boldog Karácsonyi Ünnepeket kívánva nekem csak annyi marad, hogy magányosan, de járom az utamat és teszem a dolgomat akár a polgári jog, akár a büntetőjog területén. Azt viszont roppantul sajnálom, hogy ezen az úton járva egy volt egyetemi csoporttárs még arra sem méltat, hogy meghallgat.

 Maradok tisztelettel:

 Dr. Marczingós László

 

Nincsen kétségem, az OTP-nek esze ágában sincsen rendezni a kérdéseket.