Barátom úgy gondolta, próbára tesz. Bevitt a muszlim negyedbe egy röpke sétára, mert ha ott megrettenek, akkor nehéz lesz velem boldogulni. Hát kérem, ha nem is rettentem meg, mert már láttam hasonlót, azért nem hullattam könnyeket, amikor kitaláltunk egy valamivel rendezettebb részre. A valamikor talán leaszfaltozott, ám az idő vasfoga által kikezdett úton hömpölygött a tömeg. Kerékpár, motor, riksa, kisteherautó, minden, ami csak elfért a szűk szakaszon. Az élet ezerrel ment. Főztek-mostak, adtak-vettek, nyírtak-vágtak. A borbélyüzlet a mészáros mellett. A hangulatról közben a müezzin gondoskodik, dudálás, kiabálás, hangzavar, egymás szavát sem értjük. Mindenki megy valamerre, vagy jön valahonnan. A ’60-as, ’70-es évekből visszamaradt reklámtáblák, feliratok már régen nem kapható árukat hirdettek, kidőlt-bedőlt házak, kapuk, tákolt asztalok, székek, szemét mindenhol, víz folyik ki a porba, melyből cuppanós sár keveredik. Egyedül a szent tehenek hiányoznak – itt még az is lehetséges talán, hogy az ide keveredő tehenet a legnagyobb megdöbbenésére megeszik… Soha nem lehet tudni.

 

Egy jó órás sétát követően megalkudtunk egy Piaggio gyártmányú háromkerekű motoros riksára, mely visszavitt minket a házba.

 

Útközben minden az ember mellett lüktet. Nem lehet tudni, ki hol lakik, honnan jön, csak teszik a dolgukat az emberek. A fésülködés persze akkor is a világ legfontosabb dolga, ha egyébként nyomorban él, szerintem India a világ legtöbbet fésülködő férfijainak gyűjtőhelye. Még az arab világ sem kényes ennyire a frizurára. Kócos ember itt nincsen, vagy talán mégis?

 

A nyomor is valami más, mint amit Európában annak nevezhetünk. Odahaza deviancia, itt meg furcsán és megváltoztathatatlanul elfogadott. Az út szélén lakó családok megszokott látványok, és a képen látható sátor akár lehet 15 méterre egy luxushotel bejárata mellett is. A legfontosabb kormányzati ügy nem más, mint ezeket az embereket is vízhez juttatni. tényleg láttuk máshol, vagy egy csőtörés, az azonnal ad hoc fürdővé alakul, és sorba állnak az emberek leöblíteni magukat. Szappan persze valahogy mindig akad. A furcsa találékonyság eleinte felkeltette az érdeklődésemet, majd 2-3 nap elmúltával rezignáltan vettem tudomást, ez itt ilyen…

Ha az ember akár a legnagyobb nyomorból is befordul egy jobb városrészbe, az elzárt területeken belül szinte dél-európai, mediterrán, vagy észak-afrikai mércével mért rendbe botlik. Gyönyörű kiskertek, növények, homlokzatok. És állítólag van olyan rész is, ahol egy lakás havi bérleti díja akár 4-5 millió forintnak megfelelő összeg is lehet. A lezárt részeken régi villák, és új társasházak felváltva sorakoznak. Ide riksák, idegen járművek sem hajthatnak be. A sofőrös limuzinok (német márkák a legnagyobb királyok) villognak, dudálnak, mert az még itt is kötelező.

 

Delhi iszonyatosan nagy város. Az utcák csúcsidőn kívül járhatóak, a forgalom elviselhető, ám idegesítő a közlekedés. Aki régóta lakik a városban, percre pontosan tudja, mikor ér céljához, én meg eközben azt várom, mikor okozza valaki Delhi valaha volt legnagyobb tömegkarambolját. Szerintem a sofőrök nem is tudnak egy rendeset karambolozni, annyira leköti őket a dudálás.

Számomra a város egyébként nem lett áttekinthető, a 4-5 nap alatt az észak-déli irányt sem igazán tudtam belőni, csak sodródtam az árral. Most kerestem vissza az iPhone adatai alapján, hogy a képeket egyébként helyileg hol készítettem. Nem is gondoltam, hogy ennyire szétszórtam magam a térképen…

 

 

Nos, tegnap volt egy furcsa hangulatú elmélkedés a Kovács Anti barátommal, és eszembe jutottak a régi szép idők, amikor talán még mindennek volt értéke, nem csupán a marketingről szólt minden. Szorosabb összefüggést nem kívánok keresni, így annak apropóján, hogy egy másik beszélgetés kapcsán Jásdi úr került szóba, felelevenítem – minden változtatás nélkül – egy 2006 februári írásomat. A  képek sajnos nem a legjobb minőségűek, de legalább vannak…

Miként Kozma Kálmán úr felvezette az eseményt, a Jásdi-borvacsora immáron az 54 rendezvény volt a sorban. Nekem ez a szám kicsit talán kevésnek tűnik, hiszen csaknem 6-7 éve veszek örömmel részt a neves alkalmakon, de ennek ellenére örömmel szögezhetem le, a Gundel étterem borvacsorái tényleg tradícióval bírnak. Manapság már neves és kevésbé neves éttermek rendeznek hasonló borvacsorákat, tapasztalatom szerint váltakozó sikerrel, ám a Gundel igyekszik hasonlóan magas színvonalat tartani, mint amivel megnyitotta a sort sok-sok évvel ezelőtt.

 

A mostani estére nagy elvárásokkal készültem, mivel – a gasztronomia.com olvasói úgy is tudják – igen elfogult vagyok a balatoni borok iránt. Ez nem jelenti azt, hogy nem fedezném fel a hibákat, vagy a gyengébb minőséget, de mégis közelebb érzem magamhoz a borokat kóstolva a tájat, az embereket. Érzem a föld illatát, látom a hajladozó fákat, a lendületes domborzaton hullámzok át lélekben. Ezt vártam a Jásdi Pincészet boraitól is.

 

Szép számban gyűltünk össze a vacsorára. Örömmel üdvözöltük egymást mindazokkal, akikkel csak az elmúlt évben találkoztunk utoljára, és alig jutott időnk arra a beszélgetések mellett megízleljük az előételt:

Illatos körte szarvassonkával

Csopaki Cserszegi Fűszeres 2004

 

Az apró körte- és szarvas-falatokat olyan kanálon szervírozták, melynek nyele visszagörbült, mintha Uri Geller mutatott volna be különböző kunsztokat a konyhában. Az érdekes – ám cseppet sem ötlettelen – tálalás meghozta a hangulatot. A csopaki cserszegi fűszeres hozta a tőle elvárható értékeket, de itt hadd jegyezzem meg, ez a bor nem kevesebb, és nem több mint egy remek aperitif ital.

Amikor helyet foglaltunk az előre meghatározott ültetési rendben, Jásdi úr oly könnyedséggel és sziporkázó szellemességgel kezdte bemutatni borait és pincészetét, hogy szinte el is felejtkeztünk a következő fogásról:

 

  Mandulás langusztasaláta

Csopaki Pinot Blanc 2004

 

Itt a borról szólnék először. Nem kedvelem a Pinot Blanc borokat. Azért, mert számomra kissé jellegtelenek. Miként Jásdi úr is utalt rá, a reduktív technológiával népszerű és könnyen érthető borokat lehet készíteni, így a borász tudása kevésbé teszi egyénivé a bort, mint oxidatív társai esetén. Mostani borunk is olyan volt, hogy sem nagyobb hibát, sem nagyobb egyéniséget nem lehetett benne keresni és találni, így én gyakorlatilag minden más hasonló borral könnyen összekeverném.

A mandulás langusztasaláta kifogástalan volt, habár – szégyenkezve megvallom – engem a tenger eme gyümölcsei annyira nem vesznek le a lábamról, mint sokan másokat. A mandulás saláta-öntet azonban átlagon felüli minőségűvé tette a fogást. Értékeltem az ötletet és a borral harmonizáló ízvilágot.

 

Őzraguleves gesztenyével és savanyú almával

Csopaki Olaszrizling 2003 Siralomvágó dűlő

 

Sajnos igen nagy ritkaság, ha egy borvacsora során az egyik fogás leves. Pont a leves szokott kimaradni, mely a magyar konyha utánozhatatlan sokszínűségét adja. Ha adandó alkalommal hosszabb időt töltök külföldön, minden kulturális és gasztronómiai élményemet elhomályosítja úgy a 8-10. nap környékén egy nagy tál húsleves iránt érzett olthatatlan vágy.

Nos, a mostani őzragu levest már volt szerencsém kipróbálni a Gundelben egy sima ebéd alkalmával is, így égtem a vágytól, hogy a látatlanban legjobbnak titulált bort a nagyszerű levessel kipróbálhassam. Nem is csalódtam a párosításban. A levesbe aprózott gesztenye és alma pikánssága – az „öklömnyi” húsdarabokkal pontosan követte az olaszrizling klasszikus arányait.

Gondolok itt a rizling utolsó kortyában észlelhető keserűmandula ízre, a – sejtésem szerint fahordóban érlelt bor – selymességére, harmóniájára. Szerintem az este egyik legjobb párosítása volt!

 

Vajhalfilé és ananásszal, serpenyőben sütve

Csopaki Chardonnay 2003 Nagykúti dűlő

 

Jött a másik klasszikus bor. Egy tiszta Chardonnay és egy hal alapjában remek párosítás. Ha valakinek nem jut eszébe, hogy milyen bort is vegyen egy hal-fogás mellé, bátran akasszon le valamely vinotéka polcáról egy jófajta Chardonnay palackot.

A vajhal tökéletes volt! Nem lehet hozzá mit szólni, úgy volt remek, ahogy felszolgálták! A képen látható kis, pirosas gombóc pedig nem más, mint sütőtök…A vajhal és az ananász párosítása elsőre el kicsit túlzásnak tűnt, de be kell vallanom, hogy legközelebb én is megpróbálkozom vele otthonomban. Talán elnézhető plagizálás ez…

 

Kemencében sült libacomb libamájas törtburgonyával és pörkölt káposztával

Csopaki Cabernet  Franc – Merlot 2003 “Ranolder”

 

Amikor ehhez a fogáshoz értünk, már kellemesen elteltünk a fehér borok kísérte – nehéznek egyáltalán nem nevezhető – fogásokkal. A libacomb filék csupán a koronát tették fel a vacsorára. A libamájas burgonya édessége és a káposzta enyhe savanykássága illett a kemencében sült húshoz.

A Merlot – ami szerintem az egyik legkönnyebben érthető és szerethető bor – tökéletes kísérője volt a libamáj által felvezetett ízeknek. Ugyanis a Merlot – tökéletes szárazsága ellenére is – édeskés utóízt éreztet a fogyasztóval. Ennek alapján a máj mindig tökéletes partnere a bornak.

A káposzta pörkölt ízei hangsúlyosak voltak, amit a bor szépen lekísért. A törtburgonya meg adott valami tartást az egésznek. Ugyanis én minden esetben kívánom a nehezebb köretet az ilyen jellegű fogások mellé. Hiába készül el a legtökéletesebben egy sült, ha csupán zöldköret van kísérőnek. A burgonya ugyanis konzerválja a szájban az ízeket, és „megtartó ereje” a bort is új színben tüntetheti fel. Persze ez már nagyon szubjektív álláspontom…

 

 Gorgonzola felfújt

Csopaki Szürkebarát 2003 Lőczedomb dűlő

 

A már édes bort kell inni, akkor valami tokaji borkülönlegességet választok. Hacsak nem akad valami balatoni késő szüretelésű, vagy egyéb nagy maradék cukortartalmú szürkebarát. A zánkai borvidékről már több hasonló, érdekes nedűt kóstolhattam, itt volt az ideje, hogy csopaki társát is megízlelhessem. A gorgonzola felfújt jó kísérője volt a bornak, de nagyon sokat nem tudok mesélni róla. A borról annál többet. Ugyanis a félszáraznak tűnő bor pont a határán volt annak az édességnek, amit egy rutinos borivó még elvisel egy nem tokaji bortól. A szürkebarátra jellemző értékeket mind megtaláltam az italban, zamatai hosszasan csengtek le, a maradék cukrot a bor savai is szépen ellensúlyozták. Így tehát szívesen ajánlom e bort bárkinek, aki egy baráti beszélgetés lezárásaként néhány korty ízét, illatát meg kívánja magának hosszasan tartani.

 

A vacsorát egy szokásosan remek fekete zárta le, majd még egy fél órát elbeszélgetvén, úgy álltunk fel az asztaltól, hogy nem ettük tele magunkat, jobban fogalmazva, könnyű ételekkel, könnyű borokkal is jó hangulatban telt el az este.

 

 

Nagyon sok embertől hallottam, hogy nekiindul Indiának hátizsákkal csak azért, mert már ismerősei jártak ott ilyen módon, és az milyen jó volt. Nem tudom, hogy ezt az ideológiát a pénzszűke, vagy valami más – számomra érthetetlen – világszemlélet okozza, de merészen bevallom, ha nekem konkrétan nincsen egy meghívásom és kötött programom, ellátásom, helyi segítségem, akkor sem hátizsákkal, sem luxus körülményeket biztosító szervezéssel nem indultam volna neki.

 

Ugyanis India számomra idegen. Habár az arab világ egy részét (természetesen a kényelmesen elérhetőt) bejártam, és volt merszem Tunézia nagy részét egyedül, bérelt autóval bejárni, Indiában erre nem vállalkoztam volna. Ha másért nem, pusztán azért, mert nem is vezethetnék odaát.

 

Nagyon régi, fiatalkori barátomat egy indiai cég élére vetette a sors, így a céges randevú mellett lehetőség nyílott egy komolyabb kulturális körutazásra is. Ez annyit jelentett, hogy megvettem a repülőjegyet a katari gépre, és vártam, hogy Delhiben leszedjenek róla. Onnan átengedtem magamat az élet sodrásának, ami csak annyiban jelentett később meglepetést, hogy a sodrás intenzitását előre el nem tudtam volna képzelni.

 

A Qatar Airways kényelmes repülést, ám a Emirates-nél szerényebb fedélzeti szolgáltatást nyújtott. A szórakoztató elektronika azonban megóvott attól, hogy felvágjam az ereimet, ugyanis aludni nem tudok repülőn, és a 3. órát követően kifejezetten nehezen bírom a bezártságot, magát a repülést. Mivel magamévá tettem Johnny English legújabb kalandjait, illetve a Válogatott gyilkosokat (The Killer Elit) csak elmúlattam az időt Doháig, ahol egy furcsa repülőtér fogadott.

 

A leszállópálya mellett parkoltak a gépek, az új létesítmények átadásáig egy sufni szintű barakk minősül terminálnak. A géptől a busz röpke 20-30 perc alatt – több megállóval – viszi el az utasokat a barakkig, és közben rövid fejszámolással eljuthatunk addig a felismerésig, ha csak a földön áll vagy 5-6 tucat Qatar Airways gép (ám lehet, hogy még több), akkor mennyi lehet a levegőben, és tulajdonképpen mekkora is a flotta…

 

Meglepő volt, hogy a Budapest – Doha járat magyar utasainak száma nem vallott a válságra, ugyanis idegenvezetővel tartottak Indonézia felé. Néhány arcot illetően titkon felsejlett bennem, hogy vajon az adóbevallás mennyiben támasztja alá a nyaralás árszínvonalának megfelelő lehetőségeket. Persze, nem kívánok más zsebében turkálni, csak megjegyzem, hogy amikor borul a magyar gazdaság és belpolitika, azonnal megjelennek bizonyos arcok, viselkedésmódok, típusok, melyek nem igazán illenek bele egy európai szocializálódási folyamatba. Vagy legalábbis nem abba, amiről én, a nagy nemzeti együttműködés rendszerébe nem tartozó átlagember álmodom.

Visszatérve a dohai repülőtérre, azért a világban még sincsen minden rendben. Szemmel láthatóan olyan emberek repülnek tömegével a világban, akiknek egy évtizeddel ezelőtt semmi keresnivalójuk nem volt a levegőben. Gyermekkoromban nagy élmény volt kimenni Ferihegyre, a fel- és leszálló gépeket nézni, kiküldetésre induló édesapánkat búcsúztatni, avagy fogadni, és egyáltalán beszívni a repülők hangját, szagát. A modernizálódó világban a repülés egyre kevésbé szolgálja a kiváltságos rétegek szórakozását, egyre inkább átlagossá váló közlekedési eszköznek tekinthető, és (habár nem ismerem a világ légi forgalmának adatait) tömegek emelkedtek a levegőbe. De nem tudom elhinni, hogy teljesen normális dolog az, ha cipőjük mellett járó emberek könnyebben emelkednek a levegőbe, mint ma egy magyar orvos. Persze, ez a honi jövedelmi viszonyok visszásságaiból fakadó keserűségem, és a dolgok végtelen leegyszerűsítése, de akkor sem találok magyarázatot bizonyos jelenségekre.

 

10-20 évvel ezelőtt a repülőtereket átlagosan jól öltözött utasok töltötték meg, konszolidált magatartással büszkélkedve, manapság bűzösen és koszosan utazó emberek tömege, akik közül a fiatalok a földön ülve, heverve múlatják az időt. A régi vágású kávézókat a Costa Coffee literes kiszerelésű zagyvaságai váltották fel eldobható vackokban. Anno jó volt repülni, utazni, manapság egy kínszenvedés.

 
Doha felé a repülő az Öböl menti országok partvonala mentén haladt, így a városok fényeit élvezhettük. Jellemző módon a part mellett fényárban úszott minden, egy tökéletes fényszennyezettség sztráda pedig beleveszett a sivatagba…

 

Doha – legalábbis a levegőből – meg egy nagy durranás. Jelen pillanatban eszem ágában sem lenne eltölteni ott néhány napot. Ám a repülőtér már most is multifunkcionális. Mecsetnek kell lennie! Ilyet még nem láttam.

 

Egy Boeing 777-es gép annyira nagy, hogy a felszállás és leszállás nem különösen élvezhető. A Doha – Delhi járaton felettébb sok az indiai, és bevallom, nem igazán volt szimpatikus tolakodásuk, másra oda nem figyelésük, agresszivitásuk. Más világ ez kérem, és mint kiderült később, nem is ez jellemző az indiaiakra általánosságban.

 

Barátom utasítása szerint mindaddig nem léptünk ki a repülőtér védelméből, míg meg nem érkezett a kocsi értünk, mely egyébként nem hajthatott be az érkezési oldalra. Amikor rajtot vehettünk, és kikerültünk a reggeli Delhi ege alá, bizony azon kaptam magam, hogy itt nincsen ég, és nincsen levegő. A szmog, a porszennyezettség olyan magas, hogy a városban eltöltött napok alatt nem láttam az eget, nem tapasztaltam kék színt, az összes fény furcsán szűrt volt, és gyakorlatilag lehetetlen szép képeket csinálni a műemlékekről. A por miatt állandóan köhögtem néhány nap elteltével, tegyük hozzá a Balaton partjának tökéletes klímája után szervezetemnek sima KO volt a 14 milliós város klímája.

 

Az autó azonnal belevetette magát a városi forgalomba, melyet úgy lehet jellemezni, bárki bármilyen járművel bárhol hajthat, mindeni villog és dudál, annak van elsőbbsége, akinek az orra egy centivel legalább előrébb van, és a legfőbb játékszabály az össznépi leszorítósdi. 5 perc alatt beláttam, hogy városi agresszív vezetési rutinom itt semmit sem érne, percek alatt halálra gázolnék egy tucat riksást. A lépésben haladó forgalom egy elzárt lakónegyedbe vitt, hiszen vendéglátónk egy olyan „elit” zónában lakott, ahol az épületek közötti utcákat óriási kerítésekkel, kapukkal zárnak le, biztonsági őrök védik, és oda csak az ott lakók léphetnek be.

 

Egyszóval megérkeztem Indiába, és azon gondolkodtam, hogy a hátizsákos turisták most mit tesznek. Felülnek egy riksára és keresnek egy 3 csillagos szállodát? Vagy egy éjszakai vonatot, ahol átaludhatnak a helyiek között egy éjszakát valahová zakatolván? A Delhiben található 5 csillagos szállodák árai a csillagos egekben. Egy Radisson SAS hotel, ahol megittunk egy ízben egy kávét, 2-300.-EUR összeget kóstál. A 100 eurós hotelek minősége – függetlenül azok vélt vagy valós csillagaitól – igen megkérdőjelezhető, de erről majd később. Azaz India nem Európa, ami önmagában nem baj, csak másként kell mindent megközelíteni, és európai ésszel ez az egész fel nem fogható.

 

 

 

 

Nem tudom, hogy mennyire szentségtörés egy Monyók-féle Aszút megbontani, úgy egyáltalán birtokolni. Anno, amikor megvettem, már sok ilyet is, meg olyat is lehetett hallani, leginkább azt, hogy nagy kémikus a mester, de az 5 puttonyos Muskotályos aszú elfeledése mégsem ennek volt köszönhető. Csak véletlenül így alakult.

 

Szüleim látogattak meg, és vacsora végén, némi sütemény hegyekhez megbontottam ezt az 1983-as tételt. A bor illata tökéletes volt, ám nagyon besötétedett a színe. Olajosan érzetet keltett, a savak és a temérdek cukor összhangban állt. A borról már csak azért sem tudok negatív vagy pozitív kritikát megfogalmazni, mert nem ittam még soha 29 éves bort, Tokajit sem, így összehasonlítási alap hiányában nem szeretnék okoskodni.

 

Egy biztos, a palackot négyesben elfogyasztottuk, oda nem való hibát nem észleltünk, kellemes hangulatot varázsolt az estéhez, és ez így nagyon rendben is van! Azt hiszem, vásárolok majd frissebb Aszúkat, és elfelejtem őket egy időre…

Vasárnap már nem volt szél- és hóvihar, így elmerészkedtünk a piacra. 10 óra után már vagy még, alig voltak. Roppant nagy szerencsénkre azonban Kalla úrék (a neves séf testvére) standja állt, és remek friss sajtokkal szolgáltak. Találtam egy kecskesajtost is, be is vásároltam. A szokásos füstölős ember is ott volt a reggeli -23 fokos fagy ellenére, így a vajhal is hozzám talált egy kis lazac társaságában.

 

Este megbontottam a sajtokat. először is a két friss kecskesajt került terítékre, mely közül az egyik natúr, a másik fokhagymás. A felét be is lakomáztam. A friss kecskesajtnak szinte nincs is “kecske jellege”, de a tehéntejből készült friss sajthoz képest így is határozott karakterű, talán kevésbé édeskés. A fűszert nagyszerűen felveszi, remek csemege. Volt egy olyan sajt is, mely inkább túróhoz hasonlított a jellege, melyet fűszerekben hempergettek meg, engem egy az egyben egy jó körözöttre emlékeztetett. Sajnos nem ismerem a fajta elnevezését.

 

A tehenes sajtok közül egy pálpusztait bontottunk meg, kialakulóban volt a jellegzetes illat, ám még nem teljesen érett, így számomra is fogyasztható, ugyanis van az a határ, amit én nem lépek át, ám más még csak neki sem kezd a csemegének.

Egy rúzsos (vöröspenészes) sajt is terítékre került, és ez minden esetben örömömre szolgál. A camembert még pihen és még van félkemény sajt is. Kicsit túlvásároltuk magunkat szokás szerint.

 

Már több ízben vásároltunk sajtokat a Liliomkertben, és minden esetben nagy élmény volt idehaza csemegézni. Ha nyáron vendégeket fogadok, azt hiszem, tudatosan kell készülni sajtokkal és borokkal.