Régen voltam fent Szabó Lacinál a Szent Balázs hegyen. Jó másfél évig építették át a borházat és a feldolgozót, és a végeredmény önmagáért beszél. Szinte eszményi technológia, messze a realitások talaján maradva. Tisztaság, pedantéria, ésszerűség.

 

A 2011-es borokat sikerült végigkóstolnom, és Laci fia, Gergő komolyan nagyot alkotott. Vannak már kész- és szépreményű tételek. Értelemszerűen a Rizlingszilváni élvezhető, míg egy Juhfark csak sejthető. Ám talán nem véletlenül, de engem kétféle Olaszrizling ejtett rabul. Két különböző termőterületről érkeztek, teljesen eltérő jelleget mutatnak.

 

Azaz, ha van egy pincészetnek remek alapbora, és a meghatározó fajtákból lényegesen eltérő variációja, akkor már érdemes egy látogatásra. Ha ehhez hozzávesszük, hogy bőven van még más kóstolni való is, akkor nagyon rendben van minden. 2010-es évjárat gyakorlatilag kiesett, így a 2009-essel összehasonlítva a pincészet borai nagyon szép minőségi emelkedést mutatnak. Ez nyilván tapasztalat és szorgalom kérdése.

 

Három vörösbort is kóstolhattam, egy Zweigelt, egy Merlot és egy Cabernet Sauvignon volt a fejlődő borok sorrendje, ám itt még nehéz bármit is mondani, nagyon korai bármit is mondani egy 2011-es vörösről. De lesznek! És ez sem mindegy egy fehérboros vidéken, mely réges-régen vörösboros volt.

 

Ám Szabó Laciék kapcsán most nem is annyira a borokról, hanem a falatokról szeretnék szót ejteni. A sok kóstolás bizony meghozta az étvágyunkat, így leültünk néhány katonára. Lecsusszant egy tányér kocsonya – ami nagy meglepetés, mert én alapból nem élek ezzel a lehetőséggel – majd a konkrét döbbenet ült ki az arcomra, amikor egy olyan széles spektrumú kolbász variációval néztem farkasszemet, mely önmagában is megdöbbentő. Remélem, a képek csak visszaadnak valamit az élményből. Dobtunk még egy kis érlelt sonkát, majd megnéztük az új panzió szobáit (nagyon korrekt minden), és visszatértünk a kóstoláshoz.

 

Annyira belefeledkeztem az élményben, hogy lecsúsztam a Liverpool – Manchester United FA kupameccsről is…

Amikor egy borász a csúcsra jut – legalábbis kis hazánkban – akkor nagyon nehéz mértéket tartani vele kapcsolatban, hiszen minden dicsérő szó mentén azonnal csapódhat a megjegyzés: hízelkedés. Beindulnak a rajongók, trendi lesz, márka alakul ki, illik ilyen bort inni, etc. Magyarország állandóan túlzásokba esik, és oly ritkán tapasztalható a mértéktartás, a lényeglátás és az átfogó, sok szempontra kiterjedő figyelem.

 

Az elmúlt 20 év „Év borászai” nagyon rögös magyar utat jártak be, szebbnél szebb borokat hagytak hátra a történelemnek, melyet szomorú epizódok teszik drámaivá. Ám a történet reális megítélése – legalábbis meglátásom szerint – egy viszonylag szűk kör részére adott csupán. A fogyasztók döntő többsége a boltok polcain, az éttermek borlapjain és a megannyi fesztiválon találkozhat a termelőkkel. Ám ez a kép sok esetben csalóka. Akárki akármit is mond, valódi képet csak a borász fenségterületén, a pincében lehet elkapni, ott ahol minden egyes hordó, minden egyes tégla hamisíthatatlanul árulkodik a lényegről.

 

Vida Péterrel 2000-ben találkoztam először egy borvacsorán, az alábbi menüsor több szempontból is történelem. Egyrészről a séf, Kalla Kálmán, aki igen zárt körben alkot gyakorlatilag élő legendává válván, másfelől maguk a borok, melyekből jó esetben még fellel valaki a pince eldugott sarkaiban.

Nekem ebből a korból két borom maradt. Elsőként a ’97-es Kadarka, mely túljutván a csúcson, ám fajtajellegét még felismerhetően, egy szokásos borízléshez nem párosítható módon mutatja, „még létezem”, „még élek”, és bizonyítja, hogy a bor olyan csaknem kiszámíthatatlan élő anyag, mely életútját nehéz előre kiszámítani. A ’98-as tételek már a feledés homályába vesztek, de a ’99-es Barrique Cuvée-je még élmény volt nem is olyan régen.

 

Azaz igyekszem értékítéletet mondani a magam szerény és korlátozott módján 12 év távlatából, 15 év munkáját megítélni igyekezvén. Bevallom, számomra az „Év borásza” cím nem igazán jelent sokat. Ugyanis számtalan borászt ismerek, akik az adott években bőven rászolgáltak volna a kitüntető címre, ám valahogy kiestek a pixisből, vagy oda sem kerülhettek. És itt érek el a dolog kényes jelegéhez. Az, hogy furcsán magyaros körülményeink között valaki címet nyer, mennyiben jelent megbélyegzést?

 

Tapasztalatom szerint azon borászok, akik tényleg lenyűgöző életúttal álltak elő a rendszerváltást követően, sem kevesebbek, sem többek nem lettek a cím birtokában. 20 év távlatában tekintve a munkára, egyértelműen elmondható, hogy a tehetség, a szorgalom a címtől teljesen függetlenül elnyerte jutalmát, és ahol valaki kívülről rá akart telepedni a sikerre, gyakorlatilag fenekestül fordította fel az egész rendszert. Így tehát én egy kicsit mindig félek a címektől, és az ünnepléstől.

 

Én Vida Pétert távolról tiszteltem, mely jelen esetben a szó szerinti földrajzi távolságot jelentette. Érdekes módon öcsém szinte napi kapcsolatot ápol vele, számos jó barátom, akikkel pedig én ápolok napi kapcsolatot, szintúgy közeli jó viszonyt ápolnak vele. Én pedig nem jutottam el Szekszárdra eddig.

 

A véletlenek egymást követték. Először is ott volt édesanyám születésnapja, melyet volt szerencsénk a Royalban megünnepelni. Pont egy Vida Péter borvacsora keretein belül. Örök emlék marad. Aztán ott van az a két üveg gyönyörű bor, melyet Kertész Zoli barátom hozott egyenesen a szekszárdi pincéből, vagy Tibor barátom nemes gesztusa, amikor bemutatott Vida Péternek. És jött a ráadás: a „Méltó torkúak” társasága úgy vélte, a legjobb alkalom, ha betérünk egy kóstolóra!

 

Számomra a közvetlen kapcsolat túlmutat a boron. A bor valahol egy tárgyiasult valóság, melyet az emberi szellem képes fel- és leértékelni. Magyarán szólva, ha egy borász megmozgat bennem egy pozitív gondolatot, akkor még a kisebb borhibákat sem veszem észre. Nem vagyok ebben az esetben jéghidegen objektív, hiszen a bor mögött ott látom az embert. Így tehát, ami hiányzott a Fritz Pincészetben, azt megkaptam bőven Vida Péternél.

 

Kezdjük ott, hogy a borászok közül nem mindenki tud beszélni. Ez kétfelől fogható meg: van, akinek nincs is mondanivalója, és van, aki csupán nehezen fejezi ki magát. Aki még erre is képes, az Isten kegyeltje. Ehhez képest bizonyára mindenki azonnal vissza képes idézni a Vida borvacsorák filozófiával és irodalommal átszőtt eseményeit, és ezirányú várakozással tekint egy borest elé. Nos, most nagyon nem ez történt, hanem valami teljesen más.

 

A pincészetek közül nagyon sokat megismerhettem, de nem ültem még soha olyan nemes körülmények között, mint Vida Péternél. A kóstolóhelyiség nem valami funkcionálisan kiépített szükségmegoldás, hanem egy alaposan átgondolt, brit eleganciát sugárzó klubhelyiség volt. Ahogy kis társaságunk leült az asztalok mellé, elnémultunk, és mint jó kisiskolások vetettük figyelmünket a borász felé, aki számomra teljesen mást hozott. Habár a szakmai előadás, beszélgetés során felesleges adatokat nem kaptunk, mégis konkrétan részesei lehettünk a szőlő és bor megszületésének, fejlődésének és élvezetének minden pillanatáról. Nem mesterkélt profizmusról, kitanult előadásmódot kaptunk, hanem olyan közvetlen, baráti elbeszélést, mintha a borász nem is a borról, hanem családjáról beszélt volna. Ha úgy vesszük, a kb. 5-kor kezdődött borkóstolás kapcsán a néma csend talán csak az utolsó két bornál oldódott fel, és 9-kor tökéletes elégedettséggel végződött. Ennyire fegyelmezett társaságban már régen nem voltam.

 

Az utolsó borok felé tartván megtekintettük magát a pincét is. Konkrétan kijelenthetem, ennyire tiszta és pedáns pincében még soha nem jártam. Láttam már ultramodern technológiát, laboratóriumi körülményeket, de az korántsem volt összehasonlítható azzal a renddel, melyet képeimmel is be szeretnék mutatni. Úgy éreztem, a pincébe belépés előtt illik lábat törölnöm…

 

A 2011-es Rosé volt a „bemelegítő bor”, mely legalább olyan remek volt, mint a furcsa 2010-es, ami a roppant csapadékos időjárás miatt nagy vörösök helyett nagy rosékat alkotott. Ezt követően jöhetett számomra etalonnak számító 2009-es Öreg tőkék Kadarkája. A már többször hallott „japán úr” történet számomra azóta hiteles, amióta magam is kertészkedem, és igyekszem kifürkészni a növények lelkét.

 

A következő bor egy 2003-as Vida Cuvée volt, mely Cabernet – Merlot – Kékfrankos – Kadarka házasítás csúcsbora. Egyik társam megjegyeztem, hogy a 2003-as mekkora veszéllyel előzi meg a későbbi évjáratú borokat, de hamar beláttuk, a 8 éves vörösbor frissesség terén fiatalabb „nagyágyukat” ver meg.

 

A harmadik bor már a La Vida sorozat legszebb darabjaiból állt össze.

 

A 2006-os Kékfrankosról a borász úgy vélekedik, hogy „a Kékfrankos átlényegült változata. Egészen megdöbbentő, hogy milyen finom érett, telt ízek jelennek meg benne. Nagyon elegáns illat és határozott Kékfrankos zamatok bújnak elő.” Na persze. A fajtajelleg egyértelmű, de mellette valami más elegancia is tényleg megjelenik. Mivel én a Kadarka mellett leginkább, sőt, a Kékfrankos fajta csodálója vagyok, e bor számomra többet jelent. A jó értelemben megszokott illat- és ízvilág mellett olyan bársonyosság jelenik meg benne, melyet inkább a Merlot-tól várnék. Nagyon jó inni, nagyon jó élvezni minden kortyot.

 

A 2006-os Cabernet Franc volt a következő, mely jóval fűszeresebb fajta. Több sav, nagyobb potenciál rejtőzik benne, azt hiszem, tudnék valamit alkotni a konyhában csak ehhez a borhoz. A Royalban vaddisznó és káposzta járt hozzá, nagy emlék számomra.

 

Egy 2007-es Merlot jött a sorban, mely egyáltalán nem a szokásos könnyed stílus, hanem egy jóval keményebb, robosztusabb fajta. Megvallom, én még hagynám a pincémben, és várnék vele. Tény azonban az, hogy lehetetlenség kivárni egy borral a hosszú éveket. Kóstolni, inni kell. Ez is tetszett, de haladtunk egy olyan erős végkifejlet felé, mely kapcsán elismerem, egy pohár bor a legjobból, és az elég, ezt már nem lehet deciszámra gallér mögé önteni.

 

A végén egy 2003-as Cabernet Sauvignon zárta a sort, mely maga a csoda volt. Egy más dimenzió. Sajnos elfáradtam a végére és nem voltam képes igazán kielemezni a kortyokat, az illatokat. Ha van ilyen borom idehaza, akkor a hétvégén feltétlenül kinyitom, ha nem, akkor igyekszem beszerezni. Az utolsó két bor már nagyon komoly tételnek számít. Ha össze kell hasonlítani az általam kedvelt nagy olasz borokkal, akkor semmiben nem marad el tőlük, és hiszem azt, hogy nagyon hosszú évekig lehet még fektetni őket!

 

Ez este végére maradt a négy szekszárdi borász (Takler, Vesztergombi, Mészáros és Vida) által összeállított ETALON Cuvée, 2009-ből. Nagyon kellemes, beszélgetős bor, de az is lehet, hogy csak a 2003-as tétel után jelentett „lazítást”.

 

Számomra az este éjfél körül ért véget, és teljesen elfáradva zuhantam ágyba a minden tekintetben tömény és értékes délutánt, estét követően. Habár nem rúgtam be, de bevallom, reggel nem találtam a cipőmet, és komolyan elgondolkodtam, hogy elhagytam-e a pince és a vendégház között…

Ahogy nézegetem a mai magyar valóságot, kísértetiesen rémlik fel számomra egy hasonló rendszer, egy ugyanazon mentalitás, ugyanazon kormányfő. Nem kívánok politikai nézeteket hangoztatni, így idézni szeretném egy belga sör kapcsán 2005. október 29-én kelt írásomat. Már akkor is lenyugodva, megemésztve írtam le a történetet címszavakban, de nem gondoltam volna, hogy valaha aktuális gondolatokat ébreszt egy 12 éves történet:

 

“A mai napon szeretnék egy olyan sört bemutatni, melyhez némi keserűség is kapcsolódik. A „tiltott gyümölcs” számomra annak lehetősége volt, hogy valaha egy éttermet hozzak létre, melyet saját felfogásomban, saját értékrendem alapján kezdek üzemeltetni.

 

2000-ben két család összefogott, hogy Szentendrén létrehozzon egy VÉN HASPÓK elnevezésű éttermet. A Veltins sörgyár támogatásával kipofoztunk egy kicsit öregecske épületet, és szerény körülmények között beindítottunk egy olyan „kockás abroszos” vendéglőt. A szakácsokat régi baráti kapcsolataink alapján verbuváltuk, míg a pincérek, pultosok, mind a családok tagjai közül kerültek ki.

 

A lényeg nem a külsőség, hanem a belbecs, azaz az italok és az ételekkitűnősége volt. Nehezen kezdtük felfuttatni a helyet, de a késő nyári nyitás után túléltük a telet, majd amikor nyitott a hely büszkesége, a terasz, akkor az ingatlan tulajdonosa úgy vélte, hogy jobban teszi, ha nem eladja nekünk az ingatlant, hanem inkább kirabolja.

 

Csak annyit mondok, hogy szép kis büntetőügy lett belőle. A két család irtózatos pénzt bukott az éttermen, az elkövetők közül az ötletgazdákat meggyanúsították bűncselekmény elkövetésével, a tényleges elkövetőket azonban nem, mivel a helyei Security néhány tagja eleve rendőr volt, aki meg nem, az a helyi alvilághoz kapcsolódott szorosan.

 

Csak annyit a hazai hatóságok (rendőrség, ügyészség) hozzáállásáról, hogy a vádemeléssel addig késlekedtek, amíg hatályba lépett az az új büntető eljárási szabály, hogy aki ellen a gyanúsítotti felelősségre vonástól számított 2 éven belül nem emelnek vádat, az ellen meg kell szüntetni az eljárást. Elképzelhetik a fejemet, amikor az ügyészség közölte velem, hogy ők szerettek volna vádat emelni, de néhány nappal kicsúsztak a határidőből!

 

Úgy gondolom, hogy Magyarországon érdekes dolgok történnek néha. Vannak az egyenlőek és még egyenlőbbek. „Primus inter pares” – valahogy így tanultuk anno az iskolában. No, akkor nem gondoltam, hogy ennek mai értelmezése úgy alakul sajátosan: vannak, akikre vonatkoznak a törvények, annak, akikre nem. És a nevetséges az, hogy a törvény alkalmazásától való elszokáshoz még egy nagy létszámú államigazgatást is fenntartunk.

 

Na, mindegy. Visszafizettük a felvett banki hiteleket, mivel az éttermet működtető cégnek valamennyi családtag a kezese volt. Elveszítettük az étterem teljes berendezését és árukészletét. Belekezdtünk egy hosszan tartó pereskedésbe, mely során rendőrséget pereltük államigazgatási jogkörben okozott kár miatt. A vége az lett, hogy a Fővárosi Ítélőtábla jogerősek kimondta: „amikor az éttermet kirabolták, megszűnt a törvénytelen állapot”. Pfff. Nem tudom, hogy minek jártam egyetemre. A bíró fekete öltönyben és fekete ingben volt. Mindehhez olyan fekete nyakkendőt hordott, melyen piros-fehér pöttyök, vagy „miafenék” voltak.

 

Van egy volt katonatársam, évfolyamtársam, kollégám, aki úgy fogalmazott, ha egy fiúról a magyar bíróság jogerősen kimondja, hogy puncija van, akkor attól a pillanattól kezdve puncival kell élnie. Hogy ez alapvetőleg hülyeség? Á, az senkit nem érdekel!

 

Az étteremben ilyeneket főztünk borvacsorák gyanánt:

 

Egzotikus gombákkal töltött hátszín-galantin

Bock Pince: Villányi Rosé 2000

~

Fácánerőleves fürjtojással

~

Malackaraj Haspók-raguval, hercegnőburgonya

Mayer Pince: Villányi Kékoportó 1999

~

Libamájjal fedett bélszínlángos, erdei gomba ágyban,

Kecskés Pince: Villányi Cabernet Sauvignon 1998

~

Gesztenyekosár gyümölcs-kavalkáddal

Ráski László: Tokaji Furmint 1996 félszáraz

 

Vagy ilyeneket:

 

Vadkacsa Pástétom

Ráski László: Tokaji Hárslevelű-Furmint

Barrique Cuvée 1997

~

Marhaerőleves, húsos rétessel

~

Kemencében sült libafalatok grenadír marssal

Vida Pince: Szekszárdi Merlot 1998

~

Szarvaspörkölt szilvás krokettel

Dr. Pók Tamás: Egri Bikavér 1997

~

Gesztenyeszufflé Tokaji Szamorodnival

 

Akkor még azt hittem, hogy érdemes dolgozni, érdemes megfeszülni egy célért. Ma egy kicsit megkeseredve azt látom, hogy a létező realitások alapján túlélni kell a dolgokat.

 

Tehát nekem egy étterem „tiltott gyümölcs” volt. Az árukészletből csak néhány poharat sikerült úgy visszaszereztem, hogy a rendőrség helyett magánnyomozást folytattam Szentendrén és környékén, így megtaláltam, hogy hová szállították el a cuccot. Addig mentem a dolgok után, mint egy vadász-kopó, amíg a dolgok egy része előkerült.

 

Maradt tehát egy „tiltott gyümölcsös” pohár. Azaz a belga Hoegaarden sörgyár VERBODEN VRUCHT elnevezésű söréhez tartozó igen szemrevaló kelyhe.

 

A poharam újságpapírba tekerve hevert egy nagy papírládában, amikor valamelyik MATCH vagy SMATCH üzletben megláttam a csaknem elfelejtett sört. Azonnal kaptam a lehetőségen, és már rohantam is vele a pénztárhoz.

 

Itthon jól behűtöttem, közben előkerestem a poharat, kifényesítettem, majd lélekben is felidéztem a legutolsó korty ízét. Annak idején nem tartottam valami jó sörnek. Kicsit nyersnek, túl alkoholosnak tűnt.

 

A mostani ízlelésnél már sokkal kellemesebb benyomás ért. Az igen erős, 8.8-9%-os, sötét narancssárgás ital szebbik arcát mutatta. A pohárba kitöltve szép, gyöngyöző, egész tartós habot képezett, mely kellemes – kicsit kesernyés – de jellemzően citrusos illatokat árasztott magából.
Miközben vártam, hogy a hab visszahúzódjon, kezembe vettem az üveget. A címkén egy Rubens alapján kitalált – Ádámot és Évát ábrázoló – kreáció található. Azt, hogy milyen ötlet alapján került a címkére, nem tudom. Érdekes, ennél nagyobb bajunk ne legyen.

 

Egyszóval a „tiltott gyümölcs” fogyasztható, különleges, szimpatikus sör. Olyan, amely mellett el lehet gondolkodni a világ dolgairól, a szerencséről, a balsorsról, vagy erről az egész mai magyar valóságról…”

 

Megint nézegettem az archívumomat, így akadtam rá egy 2005. szeptember 3-án kelt írásomra, melynek tárgya egy belga sör, mely máig a legkedvesebb, és nem is hiszem, egyhamar kiüti valami más ital a trónból:

 

 

“Mindig eljön az a pillanat, amikor véget ér egy szép időszak, vagy egy álom. Nos, ez nálam ebben a pillanatban következett be, ugyanis a legutolsó palack belga Tripel Karmeliet sört bontottam fel. Így tehát illik róla megemlékezni.

 

Eddig is már több belga csudát mutattam be, és még vár is rám néhány téma, de ez a sör talán mindegyik másik fölé emelkedett. Főleg édesanyámnál, aki egy az egyben váltott be egy palack Tripel Karmeliet sört egy fogásnyi ételre. Anyák napján nem virág volt a nyerő, hanem a Tripel, és így tovább. Édesapámmal meg megfelelő átváltási arányszám alapján cseréltük Kelt-re.

 

Először a Bem rakparton található belga sörözőben találkoztam vele, ahol főleg a liliomos kehely nyűgözött le, melyben felszolgálták az italt. A felfelé szűkülő pohár segített kiemelni az édeskés, méz és virágillat keverékét koncentráló illatát. A sör ízében is kicsit édeskés, így nem csodálkozom édesanyám rajongásáért. Michael Jackson úr is csalókának tartotta az italt. A párom szerint csak egyszerűen büdös, mint mindegyik sör… Hát igen, a sör megosztja az embereket…

 

Tehát a Nagy Sör Lexikont újra segítségül hívva úgy tájékozódtam, hogy a dendermondei karmelita kolostor egykori remekének újrafogalmazásáról volt szó, amikor a Bosteel sörgyár 1997-től kezdve az eredeti recepturához hasonlóan, háromféle gabonából főzte arany italát. A búzából, rozsból és zabból összeállított alapanyagot nyers és malátázott formában használják a készítés során. A sört a főzés során erősen fűszerezik, így különleges illata nem a véletlen műve.

 

Karmelitás kedvencemet leginkább „desszertként” szoktam fogyasztani. Amennyiben ételekkísérőjeként minden fogáshoz más sört rendelek, úgy e remekművet már csak az előzmények lezárásaként kóstolgatom, élvezem, hacsak valamely fogás nem ad alkalmat e sör párosításához.

 

Ajánlom a Tripel Karmeliet mellé mindazon ételeket, melyeket édesebb jellegű mártás kísér. Ebben az esetben a köret legyen visszafogott, ízében semleges. A hús már lehet fűszeres, mert a sör is az, mégsem tolakodó! Szerencsés párosításnak gondolom például a dijoni mustármártás mellé szervírozott húsok kísérőjeként.

 

Vigyázzunk azért a sörrel, mert 8%-os alkoholtartalma hamar könnyeket csal a férfiember szemére, már akinek szokása sírósra innia magát…

42 évesen igen nehéz hagyományokról beszélni, hiszen az ember fenekéről szinte le sem esett a tojáshéj. Tapasztalat már lehet, bölcsességről pedig nem is igazán illik beszélni. Ezzel szemben a szerencse fia lehetek, hiszen a ’90-es évek közepe óta – remek mesterekkel – csak szakmai közelségbe keveredtem a borral, gasztronómiával. Akik anno a csúcson voltak, lassan, vagy már ténylegesen nyugdíjasok, az akkori fiatal, feltörekvő generáció pedig tanítója lett a szakmának.

A rendszerváltást követő szabadság és szabadosság jobb és rosszabb értelemben vitte előre a hazai gasztronómiát, mely során a régi baráti társaságok vagy széthullottak, vagy csak egyszerűen unalomba fulladtak. A régi szakmai kapcsolatok fellazultak, a kollégákat a sors a szélrózsa összes irányába szétszórta. Habár vannak alkalmak, rendezvények, melyeken a szakma régi nagyjai összejöhetnek, de én azt veszem észre, a generációs problémák, és a hagyományok nem kellő tisztelete nem ad kellő táptalajt az újabb társaságok létrejöttének.

Az elmúlt évtizedben nagyon nagy divat lett borvacsorákat tartani, megválasztani a borász szakmai kitüntetettjeit, avagy voksolni, voksoltatni az éttermek legkiválóbbjaira, és valahogy nem tudom elhessegetni magamtól a gyanút, hogy a címek és rangok nem igazán az értékek mentén teremnek, hanem a pénz és a marketing vette át a hatalmat az ész és érvek felett. Persze ez korántsem jelenti azt, hogy bármely borász, vagy étterem érdemtelen lenne a sikerre, de nem érzem őszintének a versengést. Ugyanis a válogatást és értékelést végző kör annyira szűk, annyira érdekelt, hogy az értékítélet is hamiskás, mint egy akármilyen borszaklap szerkesztője, aki annak ítéli az aranyágat, aki a legtöbb bort hordja be a pincéjébe. Anno létezett egy forma nélküli klub, mely a szállodások és vendéglátósok szakmai elitjét fogta össze. Óriási jelentősége lehetett, hiszen a kialakuló privát borászatok és a gasztronómia akkori csúcsa között hidat vertek a kellemes esték, pincelátogatások.

 

Ebből én semmit nem érezhettem, és így is megtisztelve éreztem magam, hogy például a Gundel hasonló szakmai vacsoráira úgy kaptam meghívást, hogy csekély közöm volt a szakmához. (Létezett ugyanis egy „polgári tagozat” is a Gundelben.) Azt hiszem, hogy az Ungár Ervin szervezte vacsorák nem csupán alapműveltséget, igényességet adtak, hanem megajándékoztak olyan ismeretségekkel, barátságokkal is, melyeket a kollegialitás teljes hiánya miatt, illetve a vendéglős – vendég ellenpólus miatt aligha teremtett volna meg a sors másként. Idősebb barátoktól azonban nem csupán nem szégyen tanulni, hanem felettébb megtisztelő is.

Nagyon sok embert ismerek magam körül, akik a borokat és éttermeket státusszimbólumként élik meg, hitvallásuk szerint egy étterem borvacsoráin, avagy konkrét borászatok borbemutatóin megjelenni rangot jelent. Valahol azt olvastam az interneten, hogy az is rang, ha valaki személyesen ismer egy borászt. Nem tudom, mit gondoljak a fentiekről, hiszen egy normálisan gondolkodó országban mindennek megvan a helye, és a jól felfogott liberális gondolkodás tulajdonképpen bőven megengedi e státusszimbólum hajhászást is.

 

A fenti gondolatok azonban nem önmagukban bírnak jelentőséggel, hanem a legutóbbi borbaráti társaság látogatásával konkrét kapcsolatban. Régi barátok, kollégák és szakemberek úgy gondolták még valamikor 2009-2010 fordulóján, hogy felélesztenek egy elfeledett hagyományt és klubot, így Szeremley Huba unszolására megalakult a „Méltó Torkúak” bortársasága, melyek tagjai között nem csupán csillagos étterem tulajdonosai, éttermek, szállodák vezetői, hanem hasonlóan gondolkodó civilek is találhatóak. A baráti társaság az elmúlt két évben vendégeskedett – többek között – Szeremley Hubánál, Figula Mihálynál, avagy Dr. Balla Gézánál is.

Legutóbbi túránk első állomása a szekszárdi Fritz Pincészet volt, melyre a korábban tapasztalt kellemes gasztronómiai emlékek miatt esett választása a szervezőknek. Magáról a borászatról kevés jót hallottam, ám annál inkább érdekelt a pince jellege. A hatalmas költséggel megépített boltíves pince látványos, ám józan ésszel kevésbé értelmezhető. Úgy vélem, az egész hajcihő nem a borászatról szól, hanem a tömegturizmusról. Ugyanis a pincében több busznyi ember egyszerre megvendégelhető. A hely sorra tartalmazza mindazon kelléket, melyet a félreértelmezett logika megkövetel: szentély, kápolna, bortrezor, hordósor, van minden, mint a búcsúban.

 

Megérkezésünkkor egy „kiszőkített” kadarkával fogadtak, melyet már ismertem, és érdekes alternatívaként kóstoltam egy pesti borbárban. A következő roséról sem lehet rosszat mondani, így véleményem az, hogy a fehérboros technika elég jól megy a pincészetnek. Gondolom, van hozzá technológia rendesen. Illetve, kellene, hogy legyen, ha már ekkora beruházáson vannak túl. A vörösborokról azonban kevesebb jót tudok mondani. Átlagosak, nem rosszak, de nem kiemelkedőek. Azt hiszem, a minőség alárendelt a haszonnak, és az minden tekintetben…

 

A Fritz Pincészetnél 5.000.-Ft-ot fizettünk fejenként az egyfogásos ebédért és a borokért. Az átlagosan elfogyasztott bormennyiség nem lehetett több mint 5-6 deci. Benne volt az árban még egy kupica pálinka is. Az ebéd ehhez képest igen szerényre sikerült. A kifejezetten kellemes közegben terített ebédnél a levesért azonnal külön kellett fizetni. A füstölt jérceleves finom volt, nem tagadom.

A vegyestál azonban több társunkban a vasúti restik emlékét hívta életre. A rántott sajt, a töltött csirke, a rizs és sült krumpli vegyes köret az odalökött savanyúság nem volt méltó sem torkainkhoz, sem a helyhez, sem az ellenértékhez. Jóllehet én nem tettem észrevételt, ugyanis a társaság, a beszélgetések tárgya és minősége bőven feledtetett minden gyengeséget, de utólagosan többektől hallottam kevésbé és intenzívebben megfogalmazott negatív bírálatot, melyekkel sajnos egyet kell, hogy értsek. Aki akart még egy kupica pálinkát, az kifizethette, miként a kávét is.

A legmegdöbbentőbb az volt, amikor a képen látható Kékfrankos ára után érdeklődtem: 7.200.-Ft/palack. No comment.

A Fritz Pincészet nem kicsit túlárazott, és tulajdonképpen senkinek nem ajánlom, aki csak kicsit is többet vár a pénzéért, mint egy nyugdíjas buszos túra éhenhalás elleni alkalmatossága. Úgy 3 órát töltöttünk el a pincészet vendégeként, és megtekintettük a szobákat is. Itt azonban el kell ismernem, az ízlésesen kialakított vendégszobák árazása és minősége egyáltalán nem eltúlzott! Nagyon szép volt a közeg. Délután 4 felé indultunk tovább Vida Péterhez, de ez már egy másik történet…