Nyugat-Európában manapság nem egyszerű úgy megebédelni, hogy az ember torkán a falat le is csússzon. Az árak soha nem látott magasságokba szökkentek, és – mint annyiszor mondtam már – senki nem tud eltéríteni azon vélekedésemtől, hogy a magas árakat már a helyiek sem élvezik. Hja, Brugge városában lehet, senki nem lakik, csak a turisták, és a vendéglősök…

Nem messze a piactértől betértünk egy visszafogottan elegáns étterembe. Nem olyanba, melyről messzi kitűnik, hogy ezüst a teríték. A rendelés nem volt más, mint egy Fanta, egy remekbe szabott Tripel Karmeliet italként, egy flamand gulyás nekem, egy valamilyen helyi specialitású marha a páromnak.

Amíg a főételek készültek, érdekes, és ízletes előételt szervíroztak, melyhez a pirítóst olyan kis táskában mellékelték, melybe idehaza a rúzsokat teszik a drogériákban. A fogás nem csak megjelenésében, hanem elkészítésének tökéletességében is megállta a helyét.

A flamand marha olyan hagyma nélkül, zöldségekkel együtt párolt valami volt, mely engem leginkább az ír gulyásra emlékeztetett. Ám majdnem ilyet fogyasztottam már Itáliában, és máshol is. Nincsen vele semmi baj, de valahogy nem az igazi.

Párom marhája is korrekt volt, de nem találtunk benne semmi rendkívülit, jellegzetest. A köret mi más lett volna, mint egy zacskónyi sült burgonya, melyet zacskótartó állványon tálaltak. Marhaság.

A végén én még kértem egy desszertet, mely három különböző krémből állt, a kép önmagáért beszél.

Számomra mindenek ellenére akkor is mellbevágó a 80 EUR összeget meghaladó számla. Hja, kérem, Szicília, Marmazeni után tulajdonképpen nem is annyira

Ha még a kedves olvasó nem jutott volna túl a korábbi bejegyzéseken, akkor érdemesnek tartom megismerni az előzményeket, melyből kiderül, hogyan is keveredtem a városba: KALAUZ BRUGGE VÁROSÁBA – I. RÉSZ

Kezdjük mindjárt a szállodával. A Crowne Plaza Hotel árfekvése pontosan megfelel a belga sült krumpli, a waffel és a húsos főfogás alkotta képnek. Egy régi épület elé egy új szárnyat húztak fel, mely tiszta, pedáns, és visszafogottan elegáns.

Ha szemben állunk a Belfort-tal, akkor bal kézre esik a Burg. A Várnak több nagy “attrakciója” van, vegyük először szemügyre a Stadhuis-t, azaz a Városházát, melyet a XIV. század második felében kezdtek építeni, és a művelet vagy 45 éven keresztül tartott. A homlokzat elragadó. A szobrok másolatok, mivel a békés flamandok és jakobinusok anno az összeset porrá zúzták.

 A gótikus ablakok alatt számtalan címert lehet felfedezni, melyek a hagyomány szerint mindazon városokat jelentik, akik a történelem folytán vala is Brugge uralma alá kerültek. Nem volt időm heraldikai tanulmányokban elmélyülni, ám szeretném majd egyszer – tehetős unalmamban – az érintett városok történelmét is elolvasni, ugyan mit szólnak hozzá.

A Városházától jobb kézre található a Szent Vér-Bazilika (Heilig Bloedbasiliek), melynek bejárata egy csodálatos, reneszánsznak mondott épület árkádja alatt, bal kézre található. A Bazilikát “fedező” épület homlokzata kifejezetten túldíszített az itáliai stílust megszokotthoz képest. Az aranyozott szobrok kicsit sematikusak, inkább ragyognak, mintsem árnyaltak legyenek. Ha az igaz, hogy a bejárat mögött található lépcsőt 1529 és 1533 között építették  Lancelot Blondeel flamand festő és építész tervei alapján, akkor azt kell mondjam, a homlokzat – melyről szinte semmit nem találtam a leírásokban – szintén ekkor épülhetett manierista stílusban. Azt meg végképp nem értem, hogy a lépcsősort miért rendezik be a későgótika, illetve a reneszánsz alá. Lehet, azért, mert olyan alacsony a fejmagasság, hogy a XX-XXI.század emberének konkrétan be kell húznia  a nyakát. Azaz régi…

A súlyos faajtót erővel kell benyomni, majd lefelé haladván egy tisztán román stílusú kápolnába érkezünk, melyet 1157-ből származtatnak. A

A Szent Vazul-Kápolnáról a neten szebbnél szebb képeket találni, de az alábbi kép legalább a sajátom. Olyan, mint a magyar narancs. Tegyük hozzá, a szinte vak sötétben nem egyszerű fényképezni, hiszen alig van fény, és én érthető módon nem készültem fel tükörreflexes géppel, nagy fényérzékenységű optikával.

A felső kápolna már egy egészen más kor, más stílus gyermeke. A későgótikusnak és reneszánsznak mondott lépcső kis méretű téglából épült, mint az alsó kápolna. A mennyezetet faragott kőbordákon fekvő téglasorral képezték ki boltozatosra, ám fogalmam sincsen ennek építési szerkezetéről. egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy a köveket mi tartja, mert elhelyezkedése minden statikai tapasztalatomnak ellentmondani látszik. Ráadásul a kisméretű téglából kirakott födém sem olyan szerkezet, melynek elemei egymásra támaszkodnak, és a terhet lefelé vezetik.

A lépcsőház oldalfala megegyezik a kívülről látott “reneszánsz” homlokzattal. Festett ólomüveg szerkezetei “utángyártottak”, hiszen az eredetiek – mint a felső kápolna nagy ablakai – a londoni Victoria & Albert Múzeumban találhatóak. Mondjuk a lépcsőházi ablakok talán nem…

A Szent Vér-Kápolna nem eredeti, ugyanis az a történelem viharában valamikor megsemmisült. Ezek az események igen gyakran köthetően a Nagy Szent Francia forradalomhoz, és valami korzikai hörcsöghöz. Az újjáépítés során nem csupán a franciák által jó pénzért elidegenített ólomüvegeket kellett újra alkotni, hanem gyakorlatilag magát a templomot is. A végeredmény mindenkinek mást és mást jelent. Számomra a túldíszített falfestések, az alkalmazott sok-sok fa inkább jelenti egy nagyon gazdag város tanácstermét, mintsem egy vallásos nyugalom és áhítat szent helyét.

A beáradó fény kicsit sok. Elveszíti a hely a homály és a csend varázsát. A színek kavalkádja szintén sok. Olyan, mint a túl édes sütemény, valahol elvesztette a mértéket. Hiába mondják, hogy a hely neogótikus stílusú, szerintem annak csak a szélét súrolhatja, vagy inkább mondanám sajátosnak. Brugge városára egyébként is valahol igaz, nem ismerik a mértéket.

A következő írásban szólni szeretnék majd Michelangelo egyedül Itálián kívül található templomi szobráról, és egy igen érdekes, mondhatni meghökkentő templomról, valamint a jeruzsálemi Szent Sír-kápolna belga másodlatáról, és még megannyi érdekességről.

Ha még a kedves olvasó nem jutott volna túl a korábbi bejegyzéseken, akkor érdemesnek tartom megismerni az előzményeket, melyből kiderül, hogyan is keveredtem a városba: KALAUZ BRUGGE VÁROSÁBA – I. RÉSZ

Reggeli után kisétáltunk újra a piactérre, ám világosban teljesen más volt a hangulat. No nem a fények miatt, hanem egyszerűen azért, mert a tér benépesült virágárusokkal zöldségesekkel, mindennel, ami egy tisztességes piactérre való. (Nem volt vattacukros, kínai műanyag játékos, itt a piros, hol a piros, és egyéb hungarikum)

Ellenben volt grillcsirkés, waffel 2,5 euróért, melyért még 20 percet is sorban kellett állni. Sebaj, a hangulat adott volt, hiszen a kocsi már a szervizben volt, még nem tudtuk, mennyibe kerül a javítás, és bíztunk abban, hogy a biztosítási szerződésben foglaltak szerint bőven van fedezetünk, így a zsebünkben található pénzt bőven lehet szórni waffelre.

A Grote Markton található a Belfort (avagy Halletoren) – mely a nevéből is adódóan egy harangtornyot jelent – számomra akkor megmászhatatlan magasságot jelentett, de csak bátorítani szeretnék mindenkit, hogy mássza meg a 83 méter magas torony mind a 366 lépcsőjét és nézzen le a városra, ahogyan én azt nem tettem teli hassal.

A torony másik oldalán egy egyszerű, XIII-XIV. századból való belső udvar található, mely maga a Hallen, a Vásárcsarnok. Itt szeretném megjegyezni, hogy a google szolgáltatása egyszerűen zseniális, hiszen így magam sem láthattam a helyszínt, és némi képzelőerő kell ahhoz, hogy a kétdimenziós képeket az ember utólag állítsa összes 3D “grafikává”. Szerencsére a technika eme agyi tornától is megkímél minket, így még egy okot kihagyhatunk, mely arra kényszerít minket, hogy agyunkat foglalkoztassuk.

A téren számtalan étterem van, ahol egyetlen főétel ára sem kevesebb, mint 20.-EUR, és később kiderült, ez még nem is a turisták lehúzó helye, hiszen Brugge összes olyan étterme, ahol húst tesznek az asztalra, európai viszonylatban is méreg drága.

Meg kell jegyeznem, utazásunk idején, 2010. tavaszán már érezni lehetett, hogy a turizmus kapcsán nagyon nem úgy mennek a dolgok, mint amihez Európa szokott. A vendégek nem szórták két kézzel a pénzt, nem kapkodtak a hitelkártyák után, így számomra teljesen érthetetlen volt az irreális árfekvés. Ismervén Ausztriától Spanyolországig az étlapokat, csak csóválni tudom a fejemet, miért kell egy belga étteremben minimálisan 70-80.-EUR összeget otthagyni, ha az ember eszik egy rendes ebédet. Magyarországon mindig az a válasz, hogy bezzeg a nyugatiak, ott a fizetések mesésen magasak. Persze, tudjuk, egy olasz fizetés 1.500.-EUR összeg körül van, egy belga lehet akár ennek a kétszerese is, de a költségek pont olyan mértékben irreálisak, mint amilyennek a fizetések tűnnek számunkra. ráadásul Európa az euróval együtt, rohamos mértékben inflálódik. Azt kell mondjam, a nyugati nagyon magas életszínvonal gyakran csak látszat, és a válságban én magam nem ismerem ki a napi megélhetés változásait. De az biztos, hogy nagyon nem úgy mennek a dolgok, ahogyan azt nyugaton a társadalom megszokta az elmúlt évtizedekben.

Ha szemben állunk a harangtoronnyal, akkor balra található a Tartományi Székház épülete. A neogótikus épületet a XIX. században építették és mily furcsa, a város egyik legújabb épületéről van szó.

A Provincial Hof-tól jobbra található épület (vörös téglás) postaépület helyén egykor a Posztócsarnok állt, mely ráépült a közeli csatornára, melyen árut hoztak a tenger felől. A csatornán magam is egy jó kört tettem a tavasszal még nem túl zsúfolt csónakokba, melyről készítettem egy videót is, remélem, majd fel tudom tenni egy következő írásba.

Addig is visszasétálok képzeletben egy üdítőre (sörre) a hotelbe, és megkérdezem, hogy áll a kocsi javítása. A következő cikk a Burgról szól majd, ami talán a legérdekesebb része a városnak.

Ha még a kedves olvasó nem jutott volna túl a korábbi bejegyzésen, akkor érdemesnek tartom megismerni az előzményeket, melyből kiderül, hogyan is keveredtem a városba: KALAUZ BRUGGE VÁROSÁBA – I. RÉSZ

Amikor végre kicsomagolhattunk a szállodában, már este 11 körül járhatott és hulla fáradtak voltunk. Úgy véltük, szerencsés lenne felmérni a terepet, megtekinteni, merre vetettek ki minket a hullámok. Azon elmélkedtem, már valahol Németország közepén, közel Ausztriához kellene járnunk, szállást keresnünk, ellenben testünk itt van és éhezik. Így hát elindultunk valami híres-neves sült krumplit keresni.

A hotel – mint kiderült – a Burg-ban van, azaz a város lehető leginkább központi helyén. Elindultunk valamerre, a fények irányában. Fogalmunk sem volt, merre járunk. Kiértünk egy csodálatos főtérre, a Markt-ra, ahol tényleg találtunk egy lakókocsit, melyben sült krumplit árultak. Kértünk egy kupaccal, míg az árus egy kupac pénzt. Nem hittem, hogy valaha az életben ennyi pénzt lehet elkérni a hasábburgonyáért. Majonézt csak azért sem kértünk rá, ne gazdagodjon rajtunk a kufár…

Körbejártuk a teret, a környező utcákat, és közben arra gondoltunk, lesz még egy komplett délelőttünk, és ha készen van az autó, akár még egy éjszakát maradhatunk, mert a látvány lenyűgöző volt.

Pláne számomra, aki az angol sörökkel vetekedő módon szeretem a belga főzeteket. Jellemző, hogy a kulturális kincsek helyett szemem egy soha nem látott értékű kirakaton akadt meg.

Nézzük csak az első képet. Ismertem a Kwak és a Tripel Karmeliet söröket, ám ekkora palackban még nem volt szerencsém hozzájuk, pláne nem a Kwak orbitális méretű „kémcsövéről”. Ha valaki csak egy kicsit is elmélyült a belga sörfőzés rejtelmeiben, vagy egy szakértő meghívta valamelyik budapesti belga sörözőben, akkor nagy az esélye, hogy pont e két sörbe választott bele. A Tripel elsősorban mesteri szépségű kelyhével, másodsorban citrusos, édeskés ízével arat sikert, míg a Kwak leginkább szokatlan szervírozásával nyújt maradandót. Kérem, lájkolja azonnal a bejegyzést, aki öntötte már egyenesen az orrába az utolsó centilitereket.

A nagy üveges Corsendonk szintén ismeretlen volt számomra, ám a márka különböző sörei voltak azok, amiket legelőször megismerhettem. Érdekes, hogy az egyébként remek ital azóta nem tartozik nálam a top 10-be. A megannyi ismeretlen lambic sör, poharak garmadája annyira rabul ejtett, azóta is gyűjtöm a sörökhöz tartozó poharakat.

A Grimbergent a hazai áruházak is kínálják, érdemes megkóstolni, ám az is igaz, hogy polci ára irreálisan magas, még akkor is, ha Belgiumban sem olcsó mulatság a sör. A képen látható többi sör sem kutya, a Delirium Tremens pedig az egyik legaranyosabb arculatot viseli. A rózsaszín elefánt kicsit becsaphatja a lányokat, mert a sör minden, csak nem cuki.

Végül meg kell említenem a Tempelier sört, melyet soha nem láttam korábban, ám szert tettem egy ilyen kiszerelésre, és azóta nagyon nagy rajongójává váltam.

Roppant rossz érzés volt, hogy a csodálatot, örömet eléggé visszahúzta a kocsi kalandja, így nem is igazán tudtam részleteiben kiélvezni e gasztronómiai élményt, de azért igyekeztem az elkövetkezendő napokban.

Az Ódon Brugge városát több féle módon lehet meglátogatni. Az utazók nagy része egyszerűen kint tanul, vagy dolgozik Belgiumban, így egy kellemes hétvégén útba ejti. Mások kifejezetten ezt az úti célt választják, és egyben megtekintenek más Hansa városokat is. Végül vannak olyanok, akik nem mindenáron akarták megtekinteni a várost, ám pont az autópálya brugge-i lehajtójánál robbant le az autójuk.

Ez kicsit a régi szép időkre emlékeztet, amikor egy postakocsival, fogattal kellett keresztülszelni Európát, és soha nem lehetett tudni, mikor törik a tengely, mikor esik ki a kerék, avagy mikor fosztják ki az utasokat. Hja, manapság, a modern világban , akár 5-600 év elteltével is készülni kell ilyenekre…

A történet csak annyi, hogy amikor anno Liverpoolból hazafelé haladtunk, a Rover üzemanyag szivattyúja úgy döntött, nem Dover előtt, az angol földön romlik el, hanem „idegenben”, ráadásul pont Belgiumban, ahol – hogy is mondjam – eldöntendő kérdés, hogy a munkamorál, vagy a szakértelem hiányosabb. Csak annyit szeretnék hozzátenni, hogy a hibás alkatrész cseréje normál esetben maximum 2-3 órát vesz igénybe. A hátsó ülés lapját fel kell hajtani, a szivattyúról le kell húzni az elektronos csatlakozókat, 3-4 csavart ki kell csavarni, kiemelni az alkatrészt, majd betenni az újat, és műveletet fordított sorrendben elvégezni. Ez így 30 perc lehet, ám az előre nem látható problémák miatt a 6-8-szozos időtartamot hagytam rá. Hiszen a fejlett Európában vagyunk, ahol a munkások magas szakértelemmel, munkamorállal és fizetéssel rendelkeznek… Ám Dover már mögöttünk volt, ahol elhullott Rover 75-ösökből a árokparton árulják az üzemanyag szivattyúkat.

Nekünk sikerült 4 teljes napon eltöltenünk a gyönyörű városban.

Mivel remek biztosításunk volt – félretéve a négy napos idegeskedést – a költségeket az angol tulajdonú biztosító állta, mely a végén, elismerem, roppant korrektül viselkedett.

Útikönyvünk nem volt, hiszen nem ide készültünk, így a működésképtelen autót bejuttattuk a belvárosba. De hogy? Csak el kell mesélnem…

Az autópályán egyszerűen leállt üzemanyag hiányában a motor. Pont egy pihenőbe tudtunk szó szerint begurulni, és onnan hívtuk a biztosító által megjelölt ügyfélszolgálatot, akikkel közöltem, rossz az üzemanyag szivattyú. Miután beszéltem a budapesti szakszervizzel előtte, bemondtam a hibás alkatrész összes azonosítóját, gyártási számát, etc. Az ügyfélszolgálat közölte, kb. 1-2 órán belül érkezik a szerviz és viszik magukkal az új alkatrészt, a helyszínen meg is csinálják. Hozzávetőlegesen 6 órát vártunk, miután megérkezett egy belga, aki a kocsi alját el kezdte ütni kalapáccsal annak céljából, hogy a szivattyú beinduljon. Az meglepő módon működni is kezdett valahogy – már nem is haragszom a vidéki sufni műhelyekre oly nagyon – így a fickó magunkra hagyott.

Közben a biztosító foglalt nekünk egy remek szállodát a belvárosban, hiszen várható volt, hogy amint leáll a motor, az megint nem indul újra. A Hotel Crowne Plaza tényleg a városka közepén helyezkedik el. Mi egy taxis segítségét kértük, vezessen fel a szűk utcák dzsungelében, aki a cél közelében nem akart a segítségért pénzt elfogadni, ám egy szerény borravalóval magyarkodtam egy sort. Tényleg segített, tényleg költsége volt. Köszönet a felebaráti segítségért. A szálloda előtt 100 méterrel a motor újra leállt, így a kocsit tolni kellett a hotel elé. Jól nézhettem ki.

A mélyparkolóba nem lehetett leállni, mert onnan egy tucat plébános sem imádkozza ki. Így ott hagytuk a parkolni tilosban és kiírtuk egy papírra, hogy működésképtelen a jármű, mi vagy alszunk a szállodában, vagy várjuk a szervizest, konkrétan egy trailert. A reggel 8-ra ígért szerelő 11-re ért oda, és fogta a nagykalapácsot, majd ütni kezdte alulról a Rovert. Én meg a szerelőt…

A kocsit bevontattuk a BMW márkaszervizbe, ahol kértük, adjanak már egy szivattyút, és szereljék be, mert a Rover 75-ös alkatrésze megegyezik a bajor márkánál használttal. Konkrétan és mereven elzárkóztak mindennemű segítségtől, így vontattuk tovább a szekeremet egy Land Rover műhelybe, ahol elvállalták. Másnap délelőttre ígérték az alkatrészt, melyet harmadnapra sikerült beszerezni, így a kedden elromlott autó pénteken délben lett készen. Ekkor már a harmadik éjszakán voltunk túl. Elméletileg a biztosítónak át kellett volna utalnia a javítási költségeket, amit magyarosan elmulasztottak, így a garázs főnöke közölte velem, vagy köhögjük a lét, vagy marad az autó, átutalást nem fogadnak el. Jól néztünk ki, a csomagtartó tele volt liverpooli relikviákkal, mezekkel, sálakkal, bögrékkel, melyeket nem fogadtak el részbeni fizető eszközként is. Minden bizonnyal Manchester United drukker lehetett az illető. Összekapartuk az aprót, lefosztottuk a hitelkártyát, a maradék bankszámla pénzünket, és kerekítettünk a kasszánál a 793.-EUR összeget 800-ra.

Elindultunk úgy, hogy a Balaton még nagyon messze-messze volt, a kocsiban meg még volt 20 liter benzin és péntek délután 15.00 óra felé járt az óra mutatója…