Vannak olyan dolgok, melyeket meg kell tenni. H az ember már elutazik az ország másik végébe és ott hallani egy legendás cukrászdáról, akkor oda akkor is el kell látogatni, ha egyébként van vagy 38 fok árnyékban.

 

A Százéves Cukrászda tényleg remek hely. Valahogy furcsán ötvözi a hagyományokat a vidékies eleganciával, a fakó csillogással. A tényleg nagyon régi épület festett falai és mennyezete idegenül hat, mivel a a márvány és gipszstukkó, illetve aranyozás imitációja nem feltétlenül illik az épülethez. Ám ez valahogy így alakult, és így autentikus. A biedermeier garnitúrák igen jó állapotban vannak, jó érzés hátradőlni és kényelmüket élvezni.

 

A cukrászdában kevés süteményt kínáltak, de inkább szerény, ám tökéletes legyen a választék, mint nagy és szárnyaszegett. A sütemények mindegyike elegáns volt. Én a szatmári szilvatortát választottam, mely tudtommal 2008-ban az ország tortája volt. Tetszett. Nem volt túl édes.

 

A fagylaltkínálatból még kértem egy Somlói Kelyhet, mely tökéletes alapanyagokból került összeállításra, ám túl édes és tömény volt. Lehet, elszoktam az édességtől. Becsületükre legyen mondva, semmit nem hagytak ki belőle.

 

Összességében azt kell mondani, a Százéves látogatására nem a 38 fokos hőség a legalkalmasabb, ám aki arra jár, el ne szalasszon 30 percet elrabolni saját idejéből egy vizitre.

Születésnapot ünnepeltünk. Semmi különleges, csak terített asztal, család és nyugalom kellettek hozzá. No és jó ételek.

A gyulai Erkel Hotel (Hunguest lánc) egyik szárnyát felújították jelentős állami támogatással, mely tulajdonképpen kellemes példáját nyújtja annak, hogy a régi, panel, szocreál szerkezetekből miképpen lehet elfogadható látványt és minőséget teremteni. A Hotel Dürer szárnya májusban nyitott, így egy hónapos próbaüzem után alig 30 napos éles bevetésen vannak túl. Ez a nagyon rövid időszak kevés tapasztalattal szolgálhatott, ám a negatívumok orvoslása mellett nem szabad a jövőben sem megfeledkezni az értékekről.

 

Az Orchidea étterem leginkább a panziós ellátásra készült fel, így az a la carte étkezés és a büfé rendszer ugyanabban a légtérben megvalósított, mely nem szolgál előnyére. Érdemes lenne az étlapról választani kívánó vendégek számára egy barátságosabb, meghittebb sarkot kialakítani, mert egyébként a tér minden érzelemtől mentes, rideg, kicsit házgyári hatást kelt. Tudjuk be ezt az indulásnak.

 

A pincérek egészen jól képzettek, végtelenül udvariasak, ám a klasszikus mércétől még nagyon messze vannak. Lehet hová fejlődni. Leginkább meg kell tanulni az étlapot, bekóstolni az ételeket, hogy mesélni tudjanak róla érdeklődés esetén. Az ételek felszolgálása során készséggé kell alakítani az összes apró mozdulatot. Menni fog, nem kételkedem benne.

 

De lássuk a fogásokat. Elsőként mindannyian ugyanazt a nyírségi gombócleveshez hasonlatos bevezetőt választottuk. Az apróra vágott zöldséget karamellizált cukron futtatták meg, mely egyediséget ad a levesnek. A betét a rizzsel összegyúrt húsgombóc volt. Nem bonyolult fogás, kifejezetten előnyére válik, hogy nem jellemző az étlapokon, és a változatosság tényleg gyönyörködtet.

 

Itt szeretném megemlíteni, hogy a használt porcelánok jó minőségűek, az evőeszközök kicsit vegyesek, de jók, ám a terítés nem túl tökéletes. A képen nem látszik, de például előételes eszközöket terítettek a desszertesek helyére, etc. Nem nagy baj, de a szálloda mégis csak 4 csillagos, így figyelni kell minden apró részletre.

Sajnos a székek és az asztalok magassága össze nem illő. A szék nagyon magas, az asztal kifejezetten alacsony, így nem csak kényelmetlen az étkezés, hanem jelentős hátfájást is kapunk a számla mellé. Számomra elfogadhatatlan, hogy ezt ne vették volna észre, és az igazgatóság így megnyitotta az éttermet. A furcsa szemlélet egyébként a bárban is visszaköszön, ahol lehetetlen alacsonyak a kanapék, és hozzájuk éttermi asztalokat párosítottak.

 

Másodiknak mindenki mást választott. Elsőként a vörösborban érlelt fügével körített sertésszeletet kell kiemelni. Nem csupán látványra volt kellemes, hanem ízre is. Habár a nagyon sok sertés étel nem túl biztató az étlapon,  a magyar szokásokon nehezen lehet választani. Ha valaki ugyanezt a fogást más féle hússal kéri, főnyeremény.

 

A csirkés ételek szintén nem voltak túlbonyolítottak, sokat nem lehet róla áradozni, mindenki dicsérte. Külön érdemes kiemelni azonban, hogy a köretek nem egyszerű krumpliból álltak, hanem igyekezett a séf a hagyományok mellett zöldségekkel, gyümölcsökkel változatossá tenni azokat.

 

Végül a “Rózsa Sándor” kedvence, mely egy tócsnira helyezett szürkemarha hátszínt jelentett, voltaképpen egy klasszikus hagymás rostélyost takart. Jó volt.

 

Az étterem borlapja korrekt, ha azt leszámítjuk, hogy a Varga Pincészet borait egyáltalán felszolgálják, mint Ház Borát. Van az a szint, mely alá nem szabad menni. Bizonyos palackokat felbontanak és másfél decis tételekben, korrekt áron adják. Csak tájékoztatásul, egy 2010-es Takler Rosé 4.000.-Ft. Négy csillagos szinten elfogadható.

 

Az éttermi árak kifejezetten kellemesek, érdemes végigpróbálni a kínálatot. A 4 főre kiállított számla, borral, desszert nélkül, ám kávéval – a benne foglalt 10%-os felszolgálási díjjal együtt – nem haladta meg a 15.000.-Ft-ot.

 

 

Még szerencse, hogy családunk nem a köz szolgálatában áll, hanem a saját zsebünket tömjük. Ha másként lenne, engem is behívtak volna, és felmondtak volna csak azért, mert egyenesen beszélek, vagy írok.

 

Nehéz értelmezni azt a jelenséget, hogy a klasszikusan kulturális műsorok vezetői miért minősülnek persona non grata-nak, de nem is  ami dolgunk. A zavaros annyira zavarom már, hogy halászni sem jó benne.

 

Marhaság versenyeztetni a támogató – ellenző facebook lájkolásokat, mert ez nem verseny, hanem dráma, azon belül is tragédia. Ám a klasszikus görög dráma kötelező kelléke, a kar, és a rezonőr is hiányzik. Csak bárgyú nézők vannak, illetve a rendező. Az előadás meg olyan, amilyen.

Kedves Paola néném!

Bizonyára Te is hallottál már arról, hogy Budapesten milyen mizériák vannak a parkolások, és az ezzel kapcsolatos perek körül. A mizéria olyan nagy, hogy ahhoz képest anno a szomszéd Pepi bácsi megcsalásos történetének felszínre kerülése hozzá sem mérhető. Ott is képeket mutatott fel a bíróság előtt az asszony, és az itteni parkolási perekben is.

Én is úgy jártam, hogy egyszer csak kaptam egy remek felszólítást, hogy fizessek, mert különben per. Néztem a képeket (fekete-fehér kinyomtatott vackok) és azt látom, hogy a szabó utcájában vagyok lefényképezve. Még szerencse, hogy oda mindig az asszonnyal megyek, mert lenne ám nagy ribillió idehaza is.

El is szaladtam az Consigliere-hez, aki felvette a pert, és kérte a parkolási cégtől az eredeti digitális adatállományt. Nagy a jelentősége, mert nagyon nem lenne jó, ha a család kis mutyijai így buknának meg. Mondjuk Sandro nem dobna be a parkoló automatába, amikor megyünk a bankba… Mondtam is neki, nyakon verem, ha nincsen nála apró. A szerencsétlen meg azzal védekezett, hogy SMS-ben fizeti a díjat, mire kapott még egy fülest. A marha nem a telefonfülkéket használja, hanem hendizik, meg kiháromszögelteti magát, az őrült. Nem is bírom ezt a feszültséget!

 

Nos, a tanácsadó megkapta a kért képeket, és ezt figyeld:

“Nem tudom, mit is gondoljak az ügyben. Nyilvánvaló, hogy hamis bizonyítékok koholása nem csupán rosszhiszemű pervitelt valósít meg, hanem büntetőjogi tényállást is megvalósít.

A mai napon kézhez vett CD-n egy E001109 elnevezésű mappa található:

Jól látható, hogy a monitorról készített kép igazolja, az írásvédett Mappa létrehozási dátuma 2011. június 14. 13:37:00 óra.

A Mappát megnyitva egy újabb Mappa bukkan elő, melynek elnevezése JNB630. A Mappát 13:36:00 órakor hozták létre, szintén 2011. június 14-én.

A Mappán belül újabb két Mappa nyitható meg. ezek létrehozásának időpontja 13:32:05 (2010.02.26.) és 13:35:38 (2010.04.08.) Ide nem vágok be monitorképet, mert felesleges.

A 2010.02.26. elnevezésű Mappa tartalmaz 8 db JPEG-képet, egy MOKKA dossziét, és egy XML dokumentumot, mely jelen esetben nem az alábbi miatt rendelkezik bizonyító erővel.

Az XML dokumentum létrehozásának dátuma 2010. február 26. 21:04:00 óra. Az írásvédett file létrehozási időpontja tökéletesen megegyezik a JPEG-képek létrehozásának dátumával.

Az alábbi képen jól láthatóak a JPEG-kép tartalmak, és az XML dokumentum.

Nézzük meg az első kép tulajdonságait, melyet úgy lehet több százezer forintos szakértői költséget megspórolva megtekinteni, hogy az egérrel a kis nyilat a kép fölé kell navigálni, és ott az egér jobb gombjára egyet kell kattintani. A felugró táblázat alján található a „Tulajdonságok” menüsor, melyre már a bal gombbal kell kattintani, és egyből felhozza a PD14020100226150425 elnevezésű JPEG-kép tulajdonságait:

Fentiek szerint megállapítható, hogy a perben bizonyítékként felhasználni kívánt kép létrehozási dátuma 2010. február 26. napja, 21:04:00 óra. Nem kell hozzá nagy logika, hogy ebből három következtetést lehessen levonni:

A)   Este 21:04 órakor nem kell parkolási díjat fizetni, és egyetlen parkoló ellenőr sincsen szolgálatban. Ha képes a felperes ilyen képekkel a perben előállni, akkor további bizonyítás lefolytatása sem szükséges.

B)   A kép nem este kilenckor készült, ám mégis manipulálták, ás a feldolgozást követően – eredeti létrehozási dátumként – került rá az igen késői dátum. Ha a kép keletkezésének időpontjával ilyen könnyű variálni, akkor a JPEG-kép semmilyen bizonyító erővel nem rendelkezik.

C)   Ha a T. Bíróság végignézi a JPEG-képeket, akkor mindegyik kép egyetlen másodpercen belül készült, ami konkrétan lehetetlen.

A 2010.04.08 elnevezésű Mappa tartalmaz egy MOKKA dossziét, egy XML dokumentumot, és 4 db JPEG-képet.

A képek létrehozásának időpontja 2010. április 8. 20:45:00 óra, mely szintén egy másodpercen belül készült, mely lehetetlen.

A számítástechnikai alapműveltség tekintetében igazságügyi szakértőt kirendelni egyszerűen nevetséges. A bíróságokon bármely érettségizett leíró annál sokkal többet ért a számítógépekhez, hogy egy ilyen digitális képi bizonyítékot értékelni tudjon – természetesen nem jogi szempontból.

A felperes által szolgáltatott digitális képi bizonyítékok azt támasztják alá, hogy a képek nem a felperes által megjelölt parkolási események időpontjában készült, hanem a késő esti órákban, amikor parkolási díjat még akkor sem kellett volna fizetni, amennyiben egyébként ott parkoltam volna.

Ésszerűnek látszik az a logika, hogy a digitális fényképezőgéppel készült képeket utólagosan dolgozzák fel, az eredeti tulajdonságait megváltoztatják, és a képi feldolgozás során az eredeti JPEG, vagy más kiterjesztésű file-okat átírják.

A képeknek önmagukban kellene bizonyító erővel rendelkezniük egy parkolási perben. A digitális fényképezés sajátossága, hogy a vizuális „valóság” mellett egy plusz szolgáltatás, a digitális valóság is megjelenik. Mivel a digitális kép nem fotokémiai úton jön létre, hanem a digitális fényképezőgép érzékelő felülete a bináris logika alapján számítástechnikai adathalmazt hoz létre, az adatokat utólag bármikor módosítani lehet. Ez a világ legegyszerűbb felhasználó ismerettel rendelkező alkalmazója is tudja. Furcsa, hogy a hazai bíróságok pedig még a problémát sem értik.

Nem hiszem, hogy ennyire köztudomású kérdésekben helye lenne igazságügyi szakértő kirendelésének, így azt nem is kérem. A rendelkezésre álló – a felperes által szolgáltatott – bizonyítékok alapján kérem a kereset elutasítását és a felperes perköltségben történő marasztalását.

Amennyiben a T. Bíróság úgy ítéli meg ezek után, hogy mégis kötelez a szakértői díjelőleg megfizetésére, úgy kérem, hogy a Pp.3.§ alapján – szemben a fenti érvelésemmel – fejtse ki, hogy miért vagyok köteles egy teljesen irreális szakértői díjat csak azért megfizetni, mert a bíróságok számára nem kötelező az alapfokú számítástechnikai ismeret.”

 

Egyszóval az ügy kényes. Nagy valószínűség szerint a pert a felperes nyeri, mert a bíróságok oltva vannak a racionalizmus ellen.

 

Iszom egy jó Chiantit az egészségedre Drága Paolám! Vigyázz magadra!

 

Ölel,

Don Marcello

 

 

Amikor nem is olyan régen néztem az F1 Adu Dhabi nagydíjat, eszembe jutott, hogy csaknem 8 éve annak, hogy megfordultam én is az Emirátusokban. Hja, akkor még nem létezett formula pálya, a felhőkarcolók még csupán épültek, ám az az arab világ akkor és ott óriási hatást gyakorolt rám.

 

Remélem, hogy hosszabban meg tudom majd írni egyszer, ám bevezetőnek kicsit szeretnék betekintést adni egy olyan sivatagi élményben, mely Afrikában nem érheti az utazót.

 

A Közel-Keleten minden teljesen más. Valahogy maradt még valami presztízs a gyarmati rendszerből, csúnyán és félreérthető módon, a fehér ember még fehér ember. A vendég még vendég, és így tovább. Én, mint európai ember, fogom a pénztárcámat és igénybe veszek egy szolgáltatást, melyet becsülettel kifizetek. A másik oldalon nincsen – van akkor még nem volt – mögöttes szándék, és az arab vendéglátás tényleg elsőrangú volt. Az emirátusok még azzal is kicsit több más arab államoknál, hogy a rengeteg bevándorló vendégmunkás nagyon színesíti a kapcsolatokat. Találkoztam, hosszasan beszélhettem itt indiai „hajóskapitánnyal”, pakisztáni kísérővel, iráni idegenvezetővel, etc. Mind és mind kiváló társaság volt, és még akkor sem kellett meglepődni, ha az ember adott esetben pont a Korán értelmezéséről nyitott vitát valamelyikükkel, már amennyiben az muszlim volt. (Az indiai esetében ez nem kézenfekvő dolog.)

 

A sivatagi eset úgy történt, hogy szerettünk volna megtenni egy kisebb túrát az igazi sivatagban, a homokdűnék között. Az utasítás annyi volt, hogy hívjak fel egy telefonszámot, ahol egy cseh lány jelentkezik, mondjam el az óhajomat, majd az 15 perc múlva megvalósul. Kb. ez így is történt, így a reggeli telefonhívást követően a korai ebéd után már várt is egy iráni fiatalember a recepción azzal a kérdéssel, hogy nem zavar-e, ha két kicsi japánt felveszünk egy másik szállodában. Ismervén a NISSAN terepjáró hatalmasságát, az a két kicsi japán nem is tűnt zavarónak, így a V8-as motor felbőgött, és a két kicsi japánnal a hátsó üléssorban neki is lódultunk olyan 200 km/h sebességgel az autópályának, az omani határ felé.

Amikor megérkeztünk a sivatag széléhez, már több jármű várt minket. A sofőrök leengedték a légnyomást a kerekekből, majd sűrűn elnézést kérve, és széles vigyorral az arcukon nekiestek a dűnéknek. Fel, s le, majd fel és ismét le. Az érzés leírhatatlan, valamit talán visszaad a legendás Paris-Dakar érzésből, már ami a dűnéket illeti.

 

Amikor a gyomrunk már végképp felfordult, akkor áttérhettünk a quadok élvezetére. A vendégek automata váltós, gyengébb gépeket kaptak, ám és kisírtam magamnak egy normál váltós, erősebbet, mellyel olyan 40-50 percet köröztem a dombok között. Volt olyan eset, amikor úgy elkanyarogtam, alig találtam vissza a táborhoz. Ilyen élményben azóta sem volt részem.

(a képen természetesen nem én vagyok, hanem egy HMCS, helyi menő csávó, aki tényleg értett a motorokhoz.)

 

 

A lábaim remegtek a fáradtságtól, leültettek, a kezembe nyomtak egy jéghideg Coca-Cola-t, majd közölték, hogy mindjárt készen van a vacsora. Semmilyen cirkuszt nem csináltak, mint Egyiptomban. Habár volt hastáncos, a zene nem üvöltött, nem volt kötelező tapsolni, nem volt izgő-mozgó animátor. Lassan elcsöndesedett minden, maradt az étel, a sivatag, a tűz és a csillagos ég.

 

A naplemente érdekes volt, mert a fény eltűnésével a homok, a sivatag nem ragyogott, hanem lassan hamuszürkévé vált, és a végén a fekete sötétségbe borult minden.

 

Az ételek nagyszerűek voltak. Az előre elkészített, ám frissen, faszénparázson megsütött arab fogások mindegyikére nem emlékszem, pláne azért, mert ez volt az első olyan utam arab országban, ahol nem az uniformizált szállodai kosztot kellett elfogyasztani.

Nem tudom, manapság mennyire modernizálódott át a gondolkodásmód arrafelé, és kicsit sejtem, nem jó irányba fejlődik az ország, de talán még egyszer visszatérek abba a sivatagba. Talán Oman felől…