Ha kilépünk a Flanagan’s Apple Pub ajtaján, akkor szinte átellenben található a The Grapes névre hallgató kocsma, mely szintén szörnyen lepusztultnak néz ki, ám jó érzés beszaladni egy sörre. Van hangulata.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Főleg azért, mert a pult fölötti részen ökölvívó bajnoki öveket tesznek ki közszemlére nagy büszkén. Nem ismerem a kocsma ez irányú történetét, azonban azzal már tisztában vagyok Beatles relikviái miatt, hogy zenetörténeti jelentősége átlagon felülinek mondható.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A belső szobák tele vannak fényképekkel, tárgyi emlékekkel. Az interneten lehet némi történelmet olvasni a helyről, azonban az lenne a legtökéletesebb, ha egyszer elbeszélgethetnék egy helyi erővel a pult mellett. Mondjuk ez gyakorlatilag eleve kudarcra van ítélve, mert a helyiek angolsága – nos, hogy is fogalmazzam – nem felel meg a diplomácia elvárásainak. A scouse nyelvjárás néha csaknem érthetetlen. Ha valaki kíváncsi rá, akkor nézzen meg egy Steven Gerrard, vagy Jamie Carragher nyilatkozatot valamelyik sport oldalon.

Úgy vélem, hogy a The Grapes nem csupán a Beatles miatt jó választás. A szokásos világos sörök mellett – Foster’s, John Smith Extra Cold, Kronenburg, etc. – már olyan különlegességek is megtalálhatóak, mint a Green King IPA, vagy a Courage Directors.

Mi ez utóbbit választottuk. A Young’s cég főzete egy klasszikus “hordós sör”, melyet nem valamilyen gázzal hajtanak meg (szénsav vagy nitrogén) hanem úgy pumpálják ki a hordóból. Számomra itt kezdődnek a sörök a szigeten.

A klasszikus “strong English ale” rubinvörös színe mögött igen gazdag gyümölcsösség lapul. A leírások alapján “száraz, komlós” jegyeknek kellett volna előbukkanniuk, ám nekem valahogy nem is jutott eszembe a komló kesernyéssége. Ez pont olyan, mint amikor valaki egy vörösborban lószerszám szagát véli felidézni. És a szó lehet kétértelmű is…

A legenda szerint a különleges sört eredetileg csak a sörfőzde igazgatói számára főzték, majd későbbiekben a köz számára is elérhetővé vált. Mára egy tömegtermelést jegyző sörgyár egyik terméke a sok közül. Ám azt gondolom, hogy a legjobb felvezetőnek minősül a klasszikus sörök megismerésének útján.

 

http://www.liverpool0151.co.uk/grapes/

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Liverpool számomra egyre inkább szent hely. Nem csupán labdarúgó csapata, hanem a hely szelleme, az emberek barátságossága, a kontinentális – pláne közép-kelet európai – ésszel felfoghatatlan hétvégi bulizások miatt is. Valahogy őrült vonzalmat kezdek érezni az iránt, hogy évente legalább egyszer beleessek abba a közegbe, melyben egyébként nem lennék képes élni.

 

Szombaton kora délután indultam el útitársammal egy kiadós pub-körútra, melynek első állomása a Mathew Street-en lévő Flanagan’s Apple Irish Pub lett. Soha nem jártam még itt, nem hallottam róla, csak kerestünk egy olyan helyet, ahol elfogadható kocsma kaja mellé még elviselhető kosz jár. Ugyanis egy régi vágású pub soha nem felelhet meg a HACCP szabályainak, legalábbis annak, amit itthon a gyakorlatba átültetnek. Lehet, hogy egy pub konyhája – melyben soha nem jártam  - megfelel az előírásoknak, azonban onnan kilépve, minden ÁNTSZ ellenőr eszméletét vesztené.

 

A Mathew Street eleve nem ismeretlen a Beatles rajongóinak, ám számomra maradjon egyelőre nevezetes kocsmájáról.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A Cavern Club felé haladván bal kézre eső pub portálja messze nem megnyerő. Földszinti ivó része nem barátságos, ám az emeleti “éttermi” rész már elfogadható. Sőt, azt kell mondjam, annyira szakadt, hogy már jó is. Az ősrégi épületszerkezet vaskos mennyezeti gerendáiról olyan dolgok lógnak lefele, mely alkoholmámorban sem jutna eszébe egy normál embernek, ám itt azt hiszem,  csak komplett tehenet nem kötöttek fel a plafonra…

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A fenti korlát zöld vasszerkezete vagy irtózatosan régi, vagy irtózatosan gagyi, ám szerencsére ez nem befolyásolta a felszolgált marhasült tökéletességét. A sörök választéka nem kimagasló és értékes, ám mindenképpen megfelelő. A számomra kissé lagymatag világos sörök (mint például a Carling) mellett egy remek cyder viszi a pálmát (Bulmers), mely ráadásul nem is sör. A többi sör között sem nagyon találtam különlegeset.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ismerőseim közül gyakorlatilag mindenki dicsérte a helyett, gyakran ettek itt, vagy ültek le egy jót beszélgetni. Az angol oldalakon sem kapott kimagasló értékeléseket, és én sem teszem az első helyre az italválasztéka és a hely szelleme miatt, azonban a konyha megbízhatósága tekintetében elismerem, így bátran ajánlom mindenkinek.

 

Le kell öblíteni a kaját egy akármilyen sörrel, és tovább kell állni.

Elmúlt pénteken a szerencse rám mosolygott, és egy telefonhívás feljogosított a Corinthiában megtartandó Takler borvacsorán történő a váratlan megjelenésre. Nem volt terveim között a gasztronómiai élmény abszolválása, hiszen másnap kora hajnalban már a repülőtéren kellett lennem. Ám Takler úr neve legyőzte a kialvatlanságot, a fásultságot, így összeszedtem magamat és megjelentem a rangos eseményen.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Előre kell bocsátanom, hogy az asztaltársaság önmagában is megérte volna az estét, ám a menü, a felkínált borok, nem megfeledkezvén Takler Ferenc és fia személyéről, hosszú időre felejthetetlenné tették az eseményt.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A Royalnak új főszakácsa van, akit ezen az estén ismerhettem meg, ám a vacsora – úgy vélem – a magyar személyzet szorgalmát és fantáziáját dicsérheti. Az első fogás:

 

Kacsamell carpaccio fűszeres zselével és parmezán sajtkrémmel

 

Szemre is tetszetős étek került az asztalra, és ebben nem is lehetett csalódni. Hiszen a képileg is megkomponált, ízben visszafogott, kacsamell könnyed felvezetője lett a soron követő fogásoknak. Egyben tökéletesen hagyta érvényesülni a 2008-as évjáratú Cabernet Franc-t.

Nagyon régen ittam a szekszárdi pincészet kínálatából, így talán nem csoda, ha meglepődtem a bor viszonylagos „egyszerűségén”. De itt álljunk meg egy szóra: ez a bor egyszerű lenne? Jó ez a szó rá? Nem biztos.

 

A rubinvörös nedű tükrössége, áttetszősége szokatlan a szememben, mert a nagy vörösborokat mostanában áthatolhatatlan tannin, egészen feketébe hajló, sötét bordó színvilág jellemzi. Legalábbis hazánkban. Nem is olyan régen kezembe került néhány burgundi palack, és ezek tartalma állhatott talán legközelebb Takler Ferenc borához.

 

A Cabernet Franc tiszta fajtajellege mellett könnyedséget, könnyen érthetőséget hordozott magában. Szívesen kortyolt az ember a pohárból. A szinte semleges kacsamell mellett a bor érvényesülhetett, az étel tökéletes felvezetője, kísérője volt a bornak. Ugyan első olvasatra bátor ötletnek tűnt a párosítás, ám belátom, a fogás tervezője nagyon ügyes volt.

 

Serpenyőben sült atlanti ördöghal filé

pármai sonkával, zöld spárgával és beurre rouge-zsal tálalva.

 

Talán még soha nem is ettem ördöghalat, ám ez nem jelent semmit, mert messze nem vagyok „halas”, amin több okból is illene változtatni. Persze ez nem olyan egyszerű, hogy csak csettintünk. Amíg hazánkban az is előfordulhat, hogy a Balaton mellett nem lehet balatoni halat kapni, addig ne várjuk, hogy a tapolcai nagyáruházban ördöghalat kínálnak.

A hal érdekes módon a cápa húsára emlékeztetett, kicsit „gumiszerű”, homogén, erős állagú volt. A hal kérge roppant finom volt, meg nem tudom mondani, mivel fűszerezték. A képen látható zöld alap íze spárgát és parajt feltételez számomra. A beurre rouge egy vaj alapú szósz, melyből csak nagyon keveset mutattak meg, szinte kizárólag a tálalás kedvéért, ám az íze elég intenzív volt, így a pürével és a hallal együtt kóstolva kellemes benyomást keltett.

 

A fogáshoz a séf – meglepő módon, visszalépve egy komolyabb bortól – 2010-es évjáratú Rosét kínált. Habár Kékfrankos alapra házasították a Pinot Noir és Cabernet Sauvignon fajtákat, az összbenyomás alapján gondolni sem mertem a Kékfrankosra. A vacsora alatt megtudtam, hogy a 2010-es, igen furcsa időjárás számlájára írható a kiemelkedően kellemes rosé, hiszen az alapszőlők rothadási veszélye miatt kénytelen volt a pincészet gyorsan, fehér boros technológiával feldolgozni a kékszőlőt, és rosét készíteni a normális időjárás esetén „jobb sorsra érdemes” szőlőkből. Persze, ezzel nem azt szeretném mondani, hogy a rosé nem becsületre érdemes ital, ám akár tetszik, akár nem, igen jelentős gazdasági különbség van egy rosénak és egy klasszikus vörösbornak feldolgozott tétel között.

Azt kell mondjam, aki teheti, vásároljon be a 2010-es tételből, mert nem biztos, hogy a következő években ennyire kimagasló értékkel rendelkező roséhoz jut. Persze, eltenni nem kívánatos, meg kell inni, és élvezni minden cseppjét.

 

Szeretném hozzátenni, a bor színe nagyon kellemes, talán a mellékelt kép vissza is adja kellemes árnyalatát. Szerencsére – Balla gázhoz hasonlóan – itt sem „szőkítették ki” a rosét.

 

Roston sült francia tavaszi csirketekercs libamájjal,

zsenge cukkínivel, fehér spárgával és törtburgonyával tálalva

 

 

A szemre igen kellemes fogás íze ismét visszafogott volt, ahol a csirke szinte egyetlen fűszere a libamáj lehetett. Természetesen a tekercs külseje hordozott némi fűszerességet ám a köret ismét csak színében és megjelenésében bírt jelentőséggel. Itt szeretném kiemelni, hogy végre egy olyan borvacsora, ahol nem kellett degeszre ennem magamat, a kellemes fogások mellett a fő hangsúly a borokon volt. A hotel eleganciája mellé minden egyes fogás tökéletesen párosult. Az egyébként robosztus vörösbor minden cseppje után szinte felfrissítette a szájat a spárga, a csirke, a kellemesen enyhe fűszerezettséget tényleg a bor kíséretére szánták.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Sokan mondhatják, hogy a 2006-os Bartina Cuvée mellé egy jó steak, vagy vad illett volna, ám én ezzel kivételesen vitatkoznék. Persze, egy őzgerinc mindig a szívem csücske, és látatlanban is elfogadnám, ám a harmadik fogás után még minden ízt éreztem, nem teltem el, könnyeden telt a vacsora minden perce, pillanata, ám a bor mennyisége nem uralkodott el rajtam.

 

A Kékfrankos, Cabernet Franc és Merlot fajtákból házasított bor többszörös díjnyertes tétel. Itt is megmarad a gyönyörű áttetszőség, a szín már mélyül, ám változatlanul ragyog. A Merlot természetesen könnyen érthetővé, bársonyossá, simulékonnyá teszi, mely mellé a Kékfrankos kemény gerincet, a Franc megfelelő fűszerességet ad. Komplex, igen harmonikus bort ismerhettem meg, mely az este egyik fénypontja lett számomra.

 

Magyar tanyasi sajt választék

 

Szerintem itt francia vendégmunkások is besegíthettek, mert egyes sajtszeletek igen hajaztak a legremekebb francia „kollégáikra”, ám ha nincsen igazam, akkor annál nagyobb dicsőség az ismeretlen tanyáknak.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A hangsúly itt is a borra került, ám ezt már nem is kellene megemlítenem. A 2008-as Reserve Syrah 18 hónapig érlelődött új, 500 l-es magyar tölgyfahordókban. Én igen kedvelem a Syrah-t, ám kevés összehasonlítható ismert tétel miatt bátortalan a véleményem. Ez az én mulasztásom, amit lehet korrigálni, így csak annyit tudok mondani, hogy egy még sötétebb színnel, változatlanul csak oda illő tanninnal hódit a bor. Nem szeretném az ízeket sem lekvárhoz, sem gyümölcsökhöz hasonlítani, mert nekem ez igen erőltetettnek és mesterkéltnek tűnik. Egy fűszeres, ismételten könnyen iható borról van szó, mely mellé már jóval „keményebb” főfogást lehet társítani. Elbírja a nagy vadakat, a keményen fűszerezett vadakat, a csípős ételeket, szinte mindent. A sajtokkal könnyen harmonizált. Nagyon tetszett.

 

Eper parfé friss és marinált eperrel

 

Ha más nem is történt volna az életemben, csak ez a desszert és a hozzá kínált 2008-as Merlot, akkor már boldog ember lehetnék. A vacsora végén ismét könnyű a fogás. A parfé lazítja a fáradtságot – itt már legalább 10 óra felé járhatott az idő – az eper mindig jól jön, miként egy tökéletes Merlot is.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az ár-érték arányban verhetetlen vörösbort mindenkinek ajánlom. A kezdő borkedvelőknek, és a régen csiszolódó szakértőknek is. Sokat nem lehet, és nem is érdemes mondani. A borból bársonyos melegség árad, minden korty szétárad a szájban, hosszú lecsengésével tökéletesen zárta le az estét.

 

Összességében elmondhatom, hogy a vacsora tökéletes volt, az új séf bemutatkozása számomra kellemes meglepetést okozott. Bátor étel és bor párosításában hibát nem találtam. Volt bátorsága az összes fogást a bornak és a borásznak alárendelni, így igen tisztelem alázatosságát, eleganciáját, becsületességét. A mércét így nagyon magasra tette a szememben, és csak azt várom, hogy vajon a szálloda tesz-e alá egy olyan éttermet, mely a nagyközönség számára is elérhetővé válik egyszer? Mert ugye a Royal anno rendelkezett itt egy Pálmakerttel, melyet nem is akárki működtetett, ám ez már egy másik értekezés tárgya.

 

Egyelőre csak annyit kívánok magamnak, hogy jöjjön el a kor, amikor nem a Rickshaw étterem áll majd az ajánlat központjában, hanem egy kellemes, magyaros-franciás étterem, a magyar gasztronómia minden nemes hagyományával felvértezve.

 

Drága Paola néném!

 

Holnap arra ébredünk, hogy hazámnak új alaptörvénye lesz. Persze nem holnaptól, csak hónapok múlva lép hatályba, ám egyesek sokat várnak tőle, a többek pedig semmit, vagy inkább semmi jót. Ugyanis nem olyan alapvető morális, etikai szabályokat foglaltak alaptörvénybe, hogy nem lopj, vagy ne szeresd el felebarátod feleségét, hanem azt, hogy a hatalom jelenlegi urai hogyan képzelik el saját jövőjüket. A szent cél megvalósítása érdekében tehát – például – nem hivatkoznak a Tízparancsolatra, hanem abból szemezgetnek. Pedig mennyire egyszerű lett volna, ha egy mindenki által követni rendelt parancsolatot egyszerűen beillesztettünk volna az alkotmányba. Helyette jött a szent magyarság, a szent történelem, és egy csomó olyan lózunk, melyet a következő politikai hatalmak vagy saját képükre formálnak, vagy egyszerűen törölnek.

 

Nem hiszem azt, hogy egy történelmi kort, az adott társadalmat úgy lehetne vélt vagy valós jobb útra terelni, ha paragrafusokat akasztunk a nyakába, hogyan illik gondolkodni, hinni, ám közben a gyakorlati életben szükségszerű napi jogi normákat a kútba dobjuk. Ugyanis a „fő-törvény” és az „al-törvények” immáron köszönőviszonyban sincsenek egymással. Nem tudom, hogy ki, mikor és milyen módon fogja a hierarchikus viszonyban álló jogszabályokat egymás alá rendezni, de az biztos, hogy nem lesz könnyű, és az is bizonyos, hogy komoly szakember ehhez nem adja majd a nevét.

 

Ha az egészet lefordítjuk gasztronómiai nyelvre, most nem más történik, hogy megadják egy étel receptjét, etikai normarendjét, és ezek után csak abból, csak úgy lehet főzni, ahogy szól az írás, és a végén – függetlenül ízétől, illatától – azt kell gondolni róla, amit a szerző előír. Ettől függetlenül azonban a hagymának vannak szabályai, felhasználási korlátjai, és nem megy másként, mint ahogy a magyar nép több mint ezer év óta gyakorolja.

 

Azt mondom tehát, drága Paola néném, a pizzát és a pastát készíts úgy, ahogy eleink is tették, és ne figyelj se jobbra, de balra. Attól lesz jó az, és utódaink is hátha átveszik a szokásos receptet, illetve tudni fogják mi a jó és mi a rossz.

 

 

Szeretettel ölellek,

 

Don Marcello

 

Székesfehérvár számomra az a város, ahol folyton-folyvást eltévedek. Van egy bevezető út, és van egy kivezető. Nem tudom, hogy mikor fog változni helyismeretem, de nem nagyon érint a probléma, ugyanis eltalálok oda, ahová készülök, a többit a vak szerencsére bízom.

Így kerültem a „67 Étterem & Bistro” szent asztalához. Ugyanis az itt eltöltött órák igazán magasztos gasztronómiai élményekkel gazdagították életemet. Ez már pont az a kategória számomra, melyet saját kis konyhámban még csak meg sem tudnék közelíteni, nem hogy konkurálni az egyes fogásokkal. Persze, soha nem lehetünk egy súlycsoportban, hiszen nekem nem ez a hivatásom, ám azt vallom, néhány ötletet ellesni még nem büntetendő.

Vegyük először például a hely specialitásaként szereplő húslevest, melynek betétje a házi készítésű ravioliba csomagolt leveszöldség. Ügyes ötlet, rendhagyó, elegáns megjelenés.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Vagy vegyük az egyik főételt, melyet az étlapról választottam, a borjúpofa „pörkölt” tojásos galuskával. Ezt is képes egy gyakorlott házi-szakács elkészíteni, már amennyiben ilyen jó alapanyaghoz jut. Sokan azt hangoztatják, hogy a korábban megvetett húsfajtát csak a gasztronómiai divat dobta fel, melyre nem nagyon tudok, vagy akarok mit mondani. Ha így van, akkor hál’ istennek, mert amióta megismertem a borjú-, illetve marhapofát, csak jó emlékeim vannak a fogásokról.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A madártej klasszikus darab, ám a tojáshab már nem annyira. Lehet vele odahaza pepecselni, ám nem lehetetlen dolog.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A hely számomra otthonos, mert olyan barátom avatott be a szentségekbe, aki igen gyakran megfordul az étterembe. Herczeg Zoltán tulajdonossal számos alkalommal elegyedhettem komolyabb beszélgetésbe, és anélkül, hogy ismerném szakmai előmenetelét, számomra hitelesnek, konkrétnak tűnt. Sőt, diskurzusaink igazán emlékszámba mennek.

Az étterem két arcát mutatja, ám mindegyik vonzó. Az egyszerűbb megközelítést – mely a pénztárcát is kíméli, és mégis élményt nyújt – a napi menük rendszere nyújtja, ahol a felszolgált ételek tökéletessége és változatossága néha kiemelt borvacsorák színvonalával vetekszik. Az étlapról történő választást már komolyabb beruházást igényel, ám ez sem kifizetethetetlen, pláne úgy, hogy a fogások alapanyag árát ismerve messze nem tűnik a számla eltúlzottnak. Sajnos mindaddig, amíg a hazai termékek alkalmazhatatlanok tisztességes nyersanyagként a minőségi gasztronómiában, addig nem csupán a hús árát fizetjük, hanem a hűtőkamionokét is…

Összességében elmondhatom, a székesfehérvári étterem bőven a legjobb emlékeim közé sorolható be, nyugodtan állítom, akár Budapestről is megér egy utazást, nem is egyet…

http://www.67etterem.hu/

http://www.facebook.com/67Etterem