Van egy nagyon kedves ismerősöm, Varga György borász Révfülöpről, akivel tulajdonképpen vagy 10-12 éve ismerjük egymást, azonban a kezdeti kapcsolat jó időre megszakadt és csak azt követően találkoztunk újra, hogy leköltöztem Balatonra.

Gyuri azon borászok közé tartozik, akik a rendszerváltást követően elsőként mutatták meg a nagyközönségnek, pontosabban a gasztronómiának boraikat. Balatoni fehérborait minden borszerető ember messziről felismerte már a címkéről is. Sajnos a pincészet az idők elteltével kiszorult a vezető borászok közül, ám ez nem jelenti azt, hogy a borok rosszabbak lennének. Manapság a marketing elsőrendű szempont, és a családi borászat itt nem jeleskedik, vagy legalábbis nem önti bele a pénzt a reklámokba feneketlen vödrökkel, illetve nem von bele bizonytalan eredetű mágnásokat, mint azt teszik sokan mások. Így a pincészet megmaradt egy kedves, nyugodt helynek, ahol szívesen fordul meg az ember. A Kál-Vin név pedig tovább él.

Időközben Varga György lánya egy csakugyan remek éttermet hozott létre a pince mellett, mely a Mákvirág Borház Vendéglő néven vált ismertté. Az étterem és a pincészet honlapjának elérhetősége: http://www.kali.hu/kal-vin/

Most Húsvétkor nyitotta a szezont a család, így mi is felkerestük egy kellemes családi ebédre a vendéglőt. Az étlap egyelőre korlátozott, ám meglátásom szerint pont elegendő. Az olaszrizling fröccsök lekérését követően húsleveseket, illetve zeller krémlevest rendeltünk, majd áttértünk a bárány szekcióra. A paprikás fenséges volt, hibát nem lehet benne találni, azonban az általam fogyasztott bárányborda még különlegesebb volt.

Ugyanis a sajtos-túrós polenta egyáltalán nem megszokott köret, míg a citromfüves alma zselé sem kerül minden nap az asztalra. A roston megsütött bárányborda pedig úgy volt tökéletes, ahogy felszolgálták. Itt nem az osztályon felüli éttermek – rózsaszín közepű, különleges alapanyagból, különleges eljárással készített – bordáit kell elképzelni, hanem egy tökéletesen fűszerezett, és sütött, tulajdonképpen bárki által elkészíthető húst.

Az ebédet egy igen korrekt, nem túl édes, tiramisu és feketekávé zárta le. Megúsztuk az esőt, a szelet és a hideget, így az ünnepek lezárása tökéletesre sikerült.

Habár a parttól kicsit félreesik a vendéglő, meleg szívvel ajánlom bárki számára, aki tényleg nyugodt körülmények között úgy szeretne étkezni, hogy csukott szemmel választva sem tud melléfogni az étlapot illetően.

A sors előre meg nem határozható elrendeltsége miatt egyik utunk Szicília szigetére vezetett. Érdekes fordulat volt ez életünkben, hiszen egyetemista korunkban úgy véltük, a világot a történelemi évszámok előrehaladásával együtt, lineárisan kell megismerni, és váltottunk egy vonatjegyet Görögországba. Az volt az első külföldi utunk, még abban az időben, amikor 50 dolláros valutakeret volt, és a dugi márkát, dollárt mindenhol dugdostuk, ahol csak lehetett.

Az ókori Görögország jelentős eseményei persze nem az első ismert évszámok a történelemben, ám akkor egy egyiptomi kaland elérhetetlen vágyálomnak, a közel-keleti utak pedig az álmok közé sorolódtak. Ám a görög kalandokat követően szerettük volna egyszer megtekinteni a görög gyarmatosítás építészeti és kulturális emlékeit is, és ezek között a legjelentősebb Szicília. A két görög kalandozás között több mint 20 év telt el, ami nagyjából életem felét jelenti.

Nos, Catania volt a célpont, majd onnan Siracusa. Az Alitalia római átszállással képzelte el utaztatásunkat, melyből óriási rohanások kavalkádja következett. Először is emlékeznünk kell a ferihegyi biztonsági leminősítésből adódó több órás sorokra a biztonsági kapuk előtt. Mi kb. 2 óra alatt abszolváltuk a beléptetést, ám a kevésbé szerencsésekre az indulási időhöz képest még vagy egy órát kellett várnunk. Ehhez képest a gép a végsebesség közelében, állandóan 1000 km/h felett repült. Érdekes volt megtapasztalni, hogy a felszállás előtti gyorsítást a kapitány már a kifutóra történő kikanyarodás közben megkezdte, így az egész élmény kezdett hasonlítani egy anyahajóról történő startoláshoz. A leszállás még érdekesebb volt, az időspórolás miatt egy szabadeséshez közelített a gép pályája, majd olyan intenzíven lassítottunk, hogy terpeszülésben kellett kitámasztani magunkat, le ne fejeljük az előttünk lévő üléstámlákat. A nagy sietséget a nagy várakozás váltotta, hiszen Rómában még egyszer biztonsági kapukon kellett áthaladni, köszönhetően a budapesti leminősítésnek. egyébként a transzfer utasokat soha nem hajtják át még egyszer a kapukon. Volt még 10 percünk az indulásig, mire visszavettük cipőinket és derékszíjinkat, és loholtunk a beszállókapu felé, melyről kiderült, hogy nem az az, melyről az Alitalia egyébként aranyos tisztviselői előzékenyen tájékoztattak minket. Olyan, mintha valami számítógépes játékban az 5. pályán már fals információkat direkt adnának. Amikor megtaláltuk a helyes kaput, aggódó stewardess fogadott minket, hogy nem, nem ment el a gép, kicsit várni kell. Ez a kicsit, olyan 2 órára nyúlt, így eleve letehettünk arról, hogy a cataniai reptéren még éjfél előtt átvehetjük bérautónkat. Ami azért nagy feszültséget keltett bennünk, mert Catania és Siracusa nem egy köpésre esik egymástól. A gép akkor indult el végül, amikor már landolnia kellett volna. A felszállás és a leszállás, illetve a menetsebesség ismét vadászgépesre sikerült. Még lett volna esélyünk odaérni a kocsiért, ám a csomagokra bő egy órát kellett várni.

Éjfél után 40 perc telt már el, amikor nagy nehezen megtaláltuk a kölcsönzőt. A fiatalember persze jól leszórt, hogy miért nem hagytam bent a csomagokat, és vittem el előbb a kocsit, hogy neki ne kelljen várnia, és valahogy nem akarta megérteni, utólag igen nehezen lehetne visszafelé közlekedni a reptéren. Ám az is lehet, ez megszokott Szicíliában…

A kis Peugeot vígan rótta a kilométereket dél felé, azt leszámítva, hogy a navigáció térképei és a valóság néha köszönőviszonyban sem álltak egymással. szerencsére én még egy ilyen segédeszköz nélküli korban nőttem fel, így kis kacskaringózást követően megtaláltuk a helyes utat.

A hajnali autópálya elég érdekes látványt nyújtott. Gyakorlatilag olyan képet festett, mintha egy arborétumban kanyarogna az út, hiszen nem csak a külső-, a belső sávban is belenőttek a pályatestbe a szebbnél szebb, virágos bokrok. Tényleg idilli a kép, ám egy kicsit szokatlan, hogy ilyeneket kell kerülgetni.

Amikor beértünk Siracusa ősi városába, már csak a hotelt kellett megtalálni, ami nem egyszerű feladat annak, aki soha nem járt arra. A Des Etrangers Hotel tényleg felettébb remek helyen van, az öt csillagos szállodák itáliai leképzése. Azaz még Közép-Európában is leverne egy átlagos vendég egy csillagot a falról, ám fogadjuk el, nem minden olyan délen, ahogy azt már megszoktuk.

Amikor hajnali kettő felé beléptünk az ajtón, és középkorú recepciós fogadott minket, aki tökéletesen tisztában volt vele, hogy kik vagyunk, miért érkeztünk ilyen későn. Ez már öt csillagos kiszolgálást sejtetett. A szokásos adminisztrációt követően kaptam egy ingyenes – és egyáltalán – a parkolásra feljogosító kártyát, mellyel a hotel közvetlen közelében le tudtam tenni az autót. Kérem, aki Szicíliában jár, a legkisebb autóknál ne is akarjon nagyobbat használni, mert azokkal konkrétan nem képes az utcákba befordulni. A Peugeot 207-es már határméretnek minősült.

Hajnali háromra már kis csomagoltunk, be is vackoltuk magunkat és kéjes örömmel vettük, hogy 11-ig van reggeli…

Lassan több mint egy év elmúlt, hogy életemben először, ám nyilvánvalóan nem utoljára elvetődtem Lisszabonba. A mai napig furcsa érzések kerülgetnek, ám valahogy húz vissza a város. De kezdjük az elején.

 

A szállásom rendben volt, mivel a budapesti Corinthia munkatársai előre bejelentették érkezésemet, és kérték, legyenek figyelemmel mindenre. Ez egy idegen városban nem is olyan rossz gondolat. A TAP légitársaság nagyon komoly szolgáltatást nyújtott. Igaz, Prágán keresztül repültünk, mely jelentősen meghosszabbította az utat, ám nem kevéssé mulatságos volt, amikor a gép hasába egy kerek órán át pakoltak be papagájokat. A kényszerű megállót követően megkettőzött sebességgel repültünk tovább.

A fedélzeti koszttal elégedettek lehettünk, mert ízletes, ám könnyű, elégséges adagú menüt szolgáltak fel. A kínált bor pedig kifejezetten jó volt. Mondhatni, az összes repülőutam alatt ez volt a legjobb.

 

Amikor megérkeztünk Lisszabon fölé, tágra nyílt szemekkel néztük, mit is vacsoráznak a lakók, mert a gép olyan alacsonyan szállt le, hogy konkrétan be lehetett látni a modern emeletes házak ablakain. Elsőre felettébb félelmetes érzés volt, kicsit később már inkább érdekes.  Leszállást követően beültünk egy taxiba, és percek alatt a Corinthia Hotel Lisbon http://www.corinthia.com/en/Lisbon/home/ kapuja elé értünk. Meglepetésként hatott rám, hogy a taxióra által mutatott viteldíjat még meg kellett fejelni a csomagokra kirótt összeggel, mely tekintetében talán nem volt lehúzás. Talán, mert ezt követően soha nem tapasztaltam olyan visszaéléseket a taxiban, melytől Budapesten szinte minden utas retteg.

 

A szálloda egy nem is oly régen átalakított, egyébként igen randa, modern épület, melyet belsőépítészeti megoldásokkal egyértelműen felismerhető Corinthia Hotellé alakítottak át. A szálloda különlegessége, hogy a legfelső emeleten alakították ki az Executive szintet, ahová csak a külön szolgáltatásra befizetett vendégek léphetnek be. Az ajtó „kulcsa” (kártya) vezérli a liftet. A 23. szinten Clubot alakítottak ki. A reggelit is itt szolgálják fel, ám egész nap különböző harapnivalókat és italokat kínálnak, ám a legjobb szolgáltatás a személyzet volt maga, hiszen a kisasszonyok a reggeli után tökéletes napirendet alakítottak ki a látnivalók értékelésével, és egyéb turisztikai ajánlataikkal.

 

 

Az Executive Club ételkínálata természetesen nem a napi háromszori főétkezés igényével készült. A séf magyar, a konyha erősen nemzetközi, ám igen jelentős portugál beütéssel, és ez jó. A Club erősségei közé leginkább a sütemények, desszertek tartoznak, melyekkel nem lehetett betelni. A magyar gyomornak természetesen hiányzik a leves, melyből a budapesti Royal mindig tökéleteset nyújt, és érdekes módon, mindegyik külföldi előszeretettel fogyasztja is a leghagyományosabb, legprofánabb levelesek, mint a tarhonyás krumplileves, például.

 

A szobák vonatkozásában nem lehet panasz, különösen nekem, hiszen addig kavartak lányos zavarukban a recepción, míg kinyitottak valami hatalmas szobát, nem pont nem az volt, amit foglaltam, ám nem volt arcuk hozzá, hogy a látványt követően visszapasszírozzanak valami „lyukba”. Azt gondolom, ennek semmi jelentősége nincsen, mert az átlagos méretű szobák is tökéletesen megfelelnek az 5 csillag kívánalmainak.

 

A szálloda rendelkezik egy úszómedencével is, melyben egyszer megmerültem, ám a feszített menetrend miatt ezt nem nagyon tudtam kiélvezni.

 

Sajnos a hotel nem rendelkezik olyan miliővel, mint mondjuk a budapesti, vagy a szentpétervári, így a modernségből adódó ridegséget a személyzet megannyi kedvességgel kompenzálja. Legyen az ember akár átutazó, akár üzleti úton, vagy csak egy kellemes hétvégi városlátogató, tökéletes pihenést nyújt a szálloda. Azt gondolhatnánk, hogy ez természetes, ám nagyon nem az. Ugyanis, aki sokat utazik, és gyakran kényszerül szállodába, az ismeri a jellegzetes problémákat, mely adódhat a szoba technikai színvonalából, a személyzet hozzá nem értéséből, és bármi másból, mely igen bosszantóvá válhat. Itt minden tényleg flottul működik, panasz nem lehet rá.

 

Volt egy ismerősöm, aki elégedetlensége jeléül csillagokat szokott leverni a falról, és ez a rémisztő szokás szállóigévé válik nálunk, ám igazságtartalmát nehéz lenne tagadni.

 

A hotelből rendszerint gyalog indultunk el bármilyen irányba. Aki még nem járt Lisszabonban, az rendesen megütközik az utcák apró köves burkolatán, mely tökéletesen lehetetlenné teszi a hölgyek számára a magas sarkú cipő viselését. Ezt leszámítva minden nagyon közel van. Metró, vasút, taxi.

 

 

Mondjuk a szálloda környéke messze nem a legelső belváros, de talán nem is baj. Összességében tökéletes kiindulópont akár üzleti, akár szabadidős utazásokhoz egy olyan furcsa világban, amikor már nem elég az 5 csillagot a falra ragasztani, valamit illik is szolgáltatni.

 

Párom és apósom ma összeütött egy remek bortároló állványt, melyre kirakhatom a pincébe Dr. Balla Géza borait. Ennek öröméből kiemeltem egy Rosét, és úgy pincehidegen ki is bontottam ebédhez.

 

Előre kell bocsátani, hogy a rosé színe szinte meredeken ellentmond a megszokott, divatos színvilággal, és erős, intenzív árnyalatával igen formabontónak minősül. Ám azt kell mondani, hogy a Kékfrankos és Pinot Noir házasításából készített bor gyönyörűen mutat a pohárban, nem csak a kertben, kezemben.

Intenzív illata inkább a Pinot Noirt juttatja elsőre eszembe, és határozott málnás, gyümölcsös jegyeket mutat. Gondolom, ahogy érik a bor, úgy lesz egyre meghatározóbb a Kékfrankos, ám ezt lehet, soha nem tudjuk meg, mert elfogynak  a tételek.

Balla Géza a honlapján kiemeli a viszonylag magasabb alkoholt, ám ez engem nagyon nem zavart, valahogy odaillőnek tapasztaltam, inkább azt mondanám, a bor harmonikus.

A címkéje nekem nagyon tetszik, összességében elegáns a megjelenése. Családomnak nagyon tetszett, ami azért nagy szó, mert az a bor, mely a szülőknek is megfelelő, és nekem is, az említésre méltó. No nem azért, mert mindnyájan sommelier iskolába jártunk, hanem azért, mert szeretjük a könnyen érthető, jó ízű borokat, melyhez nem kell lexikont olvasni. Sajnos néha félek egy borról véleményt alkotni, mert rögtön van valaki, aki azt vágja rá azonnal, hogy ez “átlagbor”, meg “jó az, de minek”, vagy más értékítéletet.

Biztosan van ennél a bornál kifinomultabb, népszerűbb alkotás, ám nekem igen megtetszett a borász teljesítménye. Ám azt szeretném hozzátenni, hogy olyan nagyon könnyű, visszafogott ételek mellé nem fogyasszuk ezt a Rosét, mert elnyomja a fogást. Bizony mehet a húsra fűszer rendesen, lehet a köret is nehezebb, akár egy kőkemény pörköltet vagy paprikást is elkísér az útján.

 

 

Ha azt vesszük, hogy az elmúlt 6 évben mekkorákat fordult a világ, akkor azt is el kell mondanunk, hogy a stand up műfaj népszerűbb idehaza, mint valaha. A 2005-ben szinte alig ismert előadók, mint Dr. Litkai Gergely, vagy Kovács András Péter már közismertek, ám 6 évvel ezelőtt még senki nem tudta, hogy él a földön olyan ember, hogy Kiss Ádám. Akkor még Kőhalmi Zoli is egyetemista volt, és a sort lehetne folytatni reggelig.

 

Anno egy könyv kapcsán írtam az alábbi sorokat, és a jelentős idő elmúltával is kénytelen vagyok megállapítani, Badár Sándor humora nem kopott meg, illetve régi történetei is újszerűen hatnak. A könyv az ágyam mellett fekszik, időnként beleolvasok, majd időnként kérem Badárt, hogy a kezdjen bele a történetbe újra. Mivel néhány héttel ezelőtt ez is megesett a New Orleans színpadán, pont időszerű a visszaemlékezés:

 

 

 

Van ugye egy amerikai humor műfaj, a stand-up comedy, melyet elég gyakran látunk a Woody Alen filmjeiben. Az önjelölt előadó feláll a színpadra és belekezd mondókájába, ami vagy tetszik a nagyérdeműnek vagy nem. Kicsit mindig furcsán néztem ezekre a jelenetekre és meggyőződésem volt, hogy hazánkban ez eleve halálra ítélt műfaj, mert honfitársaink nem vevők erre a bárgyú humorra. Mindenesetre érdekesnek tartottam a jelenséget.

 

Amikor a Dob utcában található Spinoza étterem kezdett az „elhivatott szakértelem” miatt kidőlni a vendégek alól, a figyelmem egyre jobban a Rumbach Sebestyén utca és a Madách Imre utca sarkán található kávéházra irányult, mely a hangzatos GODOT nevet viselte. Feltűnt, hogy Kronenbourg és Foster’s söröket nem akármilyen helyen lehet csapolni, így egyre gyakrabban tértem be egy szendvicsre és egy pofa sörre. A pincérek eleinte olybá tűntek, mintha valahonnan szalajtották volna őket, amelyet tetézett az a legendás beszólás, hogy ha a rendelést nem lehetett teljesíteni, akkor egy jó hírrel és egy rossz hírrel állt elő a vörös különböző árnyalataiban úszó, inkább csónakformájúnak mondható, spiccelt frizurát hordó pincér, Zsolti. Azaz volt egy rossz híre és egy jó. „Tiramisu nincsen” – mondta – „ám lehet rendelni mást!”. Először azt hittem, megütöm, de konszolidáltam magam és rendeltem egy másik desszertet. Ezt követően abból csináltam sportot, hogy a többi vendégnek elővezetett monológ hatásait figyeltem.

 

Nos, itt, ezen a ponton találkozott a „stand-up” és a Godot. Ugyanis valaki nagyot gondolt, és péntek-szombat viszonylatokban megnyitották a Godot Dumaszínház előadásait. Eleinte a fő tartópillér Ardai Tamás rendező úr volt, akit a „Barátok közt” című lebilincselő szappanoperából ismerhettünk meg, azaz láthattuk nevét a stáblistán. Szorosan a nyomában Dr. Litkai Gergely ügyvéd úr járt, aki Karinthy-gyűrűvel az ujján konferálta fel a fellépőket, és megmondhatom, hogy egyre hosszabb és egyre jobb volt „felkonfja”.

 

Szokás szerint három fellépő vett részt a vendégek rekeszizmainak táncoltatásában, és megvallom, eleinte főleg Szőke András személyére figyelemmel foglaltam helyet barátaimmal a mikrofon melletti asztalnál. Az asztal különlegessége leginkább abban mutatkozott meg, hogy a fellépőket sokáig csak profilból ismertem meg, másrészről a közelség érzékelhetőbbé tette a humoristák minden rezdülését. Megmondhatom, nem könnyű műfaj…

 

Senkit nem célom mások elé helyezni, ám néhány kivételt azért teszek. Aranyosi Pétert kell megemlítenem elsőként, aki két esetben is megalázott, mivel úgy röhögtem történetén, hogy a kaja egyszerűen nyállal együtt kicsorgott a számból, és a halántékomon lecsöpögő könnyeimmel együtt alkalmatlanná tették nadrágomat egy tisztes megjelentésre. Olyan igazi magunkfajta polgár ő, aki néha „betont tör” a diósgyőri focimeccseken, néha megpróbál Európát varázsolni a Középszer utcába, néha meg fehér arccal keresi a telefonszámomat, miután torkon ragadta a Wekerle-telepi szomszédját egy bizonyos garázs ügyben. Ha arról nem beszélünk, hogy barátai egyszerűen csak „hobbi-nácinak” titulálják, illetve alapból ismeri a világ összes páncélosát, akkor is egy igazi jelenség, csak úgy, önmagától…

 

Aztán itt van Szőke András, aki simán előad 40-50 percig egy történetet, aminek nincsenek szereplői, nincsen benne esemény, illetve nem helyezhető el az időben. Művészet ez, habár igen sajátos. Hallgatja az ember a hangulatok, a hangok, a színek megfogalmazását. Nincsenek poénok, de a figyelmes vendég egyszer csak elkezd úszni a képzelet óceánjában és elveszti időérzékét. Nincsenek poénok, csak lebegés. Ezeket a műsorokat nagyon kedvelem, és aki már élvezte, az hasonlóként tud nyilatkozni. Ámbátor ennek a másik véglete is megtörtént, amikor disznótort ültünk, és az interaktív előadásban én kockáztak fel a kenyeret, a szalonnát, a kolbászt, a hagymát, a paprikát és így tovább. Szorgos munkám elismeréseként pálinka lett a jutalmam, igaz, valahogy mindebből műsorszám lett a végére…

 

És itt jött a lépbe Badár Sándor, azaz a Badár! A második ember volt, akinél megélhettem, hogy a nők záróizmai csaknem elengedtek a nevetéstől, én pedig újra összeengedtem a sört a hússal, mindezt újra a nadrágomon. A nevetés állítólag boldogsághormonokat szabadít fel. A fokozott nevetés már csaknem öl! Soha életemben ennyit nem kacagtam, mint amikor Badár Sándor Mikulás volt. Kritikusai azt mondják, hogy egyszerűek a történetei. Miért? Milyenek legyenek? Legyenek benne 8 ismeretlenes egyenletek és ismeretlen évszámok?

 

Nos, Badár Sanyi hamar a nagy kedvencem lett. Ugyanis elhittem, hogy ő ilyen, amilyennek mutatja magát. Történeteiben az ember jelenik meg, és mindennapjai. Más kérdés, hogy egy átlagos földi halandóval ilyenek nem történnek… Megelőzi Skoda 120 L (long) gépjárművét a leszakadt hátsó kereke, melyet rágógumival visszaragaszt. Elveszti a Volvo kulcsát, amihez egy élelmes pesti vigéc telefonon keresztül, elmondásra reszel pótkulcsot, és még rengeteg történet.

 

Egyszer, egy esti előadást követően még hosszasan mesélt nekem a Horányban található lovas-táboráról, melyet kicsiknek tart. A gyerekek ugyanolyan ellátást kapnak a szállodában, mint a felnőtt vendégek. A kisrácok ugyanúgy a bárban fogyasztják el délutáni kakaójukat, mint a nagyok a délutáni fröccsöt. Megvallom, elindultam felkeresni egy vasárnapi délelőttön a helyszíneket, és minden a helyén volt!

 

Badár Sándor számomra tény! Egy ember, aki a hétköznapokat a legszebb valóságában éli meg. Aki nem felejti egy észrevenni a pillanatok nagyszerűségét és a mindennapi csodákat. Vannak, kik arra törekednek, hogy professzionális humoristák legyenek, ezért önálló műsorszámokat dolgoznak ki, amit begyakorolnak, a poénokat kihegyezik. Badár csak úgy odaáll, és elmeséli…

A „Jappán” c, könyv –igen, így, két pével – ebben a sorba illeszkedik be. Barátjával, Horváth Jánossal egyszer a fejükbe vették, hogy ellátogatnak Japánba, és ott harcművészeti tehetségüket tovább csiszoltatják. A szándék megvolt, a költőpénz is, vagy 6 napra, ehhez képest oly sokáig maradtak, hogy könyv lett belőle. Nem szeretném leleplezni a poénokat, így csak annyit mondhatok el, hogy ez ugyanúgy nem lehet letenni, mint Fülig Jimmy legjobb történeteit.

 

 

 

Én a könyvemet a Godot egyik előadásán szereztem meg, és büszke vagyok rá, hogy „benne vagyok a 18-ban”.

 

Ebből a könyvből lehet megtudni, hogy miképpen kell úgy fejest ugrani, hogy utána egy lendülettel a másik oldalon talpra érkezzen az ember. Hogyan lehet a Fudzsin leelőzni a japánokat és sok más életre szóló sztorival gazdagodni. A könyv érdekes szerkezetű, ugyanis a két jó barát leült egymás mellé és elmesélték a történetet egymás szavába vágva. Ezt követően lejegyezték, és kinyomtatták. Semmi cicó!

 

Ha valaki szeretné megvenni a könyvet, akkor a Godotban még talán van, vagy hagyjon üzenetet…