Dr. Balla Gézát egy GUNDEL borvacsorán ismertem meg még évekkel ezelőtt. Akkor mind személye, mind borai nagy hatást gyakoroltak rám, azonban a borokkal ezt követően nem találkoztam. Így érthető, mennyire megörültem, hogy egy borbaráti társasággal elhatároztuk, átlátogatunk a ménesi birtokra.

 

Ha azt vesszük, hogy a borászatot milyen közeg veszi körül, számomra gyöngyszemként értelmezhető az egész létesítmény: a pince, a panzió, és a kert maga. Roppant fáradt voltam, mire kihámoztam magam az autóból, hiszen a Nivegy-völgy és Szeged közötti utat majdnem annyi idő alatt tettem meg, mint a Szeged és a pince közöttit.

 

Ahogy két lábra egyenesedtem, azonnal egy roséval találtam magamat szembe, mely borászati értékéről nem sokra emlékszem, hiszen a 2 deci úgy csúszott le a torkomon, mint csecsemőnek a cukros tej. Érdekes módon nem vágott fejbe, és az ebédhez készülődvén meg is jegyezem, mennyire üdítő jellegű volt.

 

Az ebéd egyszerű, ám tökéletes volt. Borjúcombból készítettek pörköltet, mely kiválóra sikeredett. Csak annyit mondok, hogy repeta után még vissza-visszajártunk a szaftra, mely tökéletesen kísérte a bemutatott borokat.

 

Egy 2009-es Magyarádi Mustos Fehér elnevezésű borral nyitottunk, mely engem leginkább a villányi fehérekre emlékeztetett. Könnyű, kellemes bor, mely a palettát színesíti, ám önálló összehasonlításban keményen elmarad a fehérbor termő vidékek mellett. Ezt követte a 2006-os évjáratú, édes Tramini, mely az előzőekre rácáfolni igyekezett. A maradék cukortartalma magas, és ez eleve könnyen szerethetővé teszi, ám az immáron 5 éves bor harmonikus volt, és igen pozitív meglepetést okozott.

Ezt követően került sor újra a roséra, mely értelemszerűen a legfrissebb, 2010-es éjjáratból került ki. Bevallom, én kevésbé szeretem a rosét, mint mások, így nem is merek véleményt alkotni, összehasonlítani más termékekkel, így maradok a korábbi véleményemnél, hogy a kifejezetten sötét tónusú bor ízben és illatban is bőven elfogadhatót adott. Ám a 2008-as Kadarka Siller nagyon hamar felülmúlta, mely majdhogynem az este számomra leginkább tetsző borává vált. Könnyen iható, jellegzetes bor volt, melyet egy nyugodt este kellene visszatérni, amikor végre nincsen olyan viharos szél, mint a napokban.

 

Fentieket 2008-as Kadarka, 2007-es Pinot Noir és 2007-es Merlot követett, melyek közül nekem újra a Kadarka tetszett a legjobban, és talán a Merlot legkevésbé. Érdekes módon, a tényleg művelt borértők közül sokaknak a Pinot Noir tetszett a legjobban. Hogy miért meglepő? Egyrészről azért, mert sok ilyen bort ittam más vidékekről, és ezt nem tartottam kiemelkedőnek, habár az is lehet, hogy a magas mércébe pont bepasszolt ez a nedű is, így értékelésem szándéktalanul is pozitív kicsengésű. Másfelől azért, mert – álláspontom szerint – a Kadarka még minden jobb, mint amit idehaza kóstolhattam.

 

Az utolsó előtti tétel egy 2003-as Cabernet Sauvignon Grand volt, melyben a kort is tisztelni illik, ám megjegyzendő, hogy a bor sem színében, sem illatában, ízében nem leszálló ágat mutat. Még van benne bőven potenciál. És végül egy 2008-ad Kadarisszima zárta a sor. Ez az a borkülönlegesség, melyet szamorodni eljárással készítenek el. Az aszúsodott és a betöppedt szemeket egybe szüretelik, így 110-es visszamaradt cukrot tartalmaz. ez a Kadarisszima most nem mutatott annyira jellegzetes aszús jegyeket, mint korábbi évjáratú társa, ám így is figyelemre méltó.

 

A 9 tételt követően a társaság választhatott a másfél órás pihenés, avagy a friss fehérek és vörösök bekóstolása között, így lementünk a pincébe pihenni. A koracél tartályok mindegyikét megvizsgáltuk, majd a kisméretű fahordók tartalmát is bőséggel kielemeztük.

 

Ezt követte a hidegtálas vacsora a Premium sorozat bemutatásával. Egymást követte a 2006-os évből származó Merlot, Kékfrankos, Kadarka Reserve, Pinot Noir, majd ismét a 2003-as Cabernet Sauvignon, majd az este fénypontja, a 2006-os Ballada Cuvée, végül egy – emlékezetem szerint – 1987-es évjáratú Cabernet. Megmondom őszintén, hogy valahol a végén már majdnem egybefolyt az íz és illat, és a hely, a pillanat élvezete mellett kicsit ürített az agyam. A délután és az este jóval 20 tétel fölött kóstoltunk – uram bocsánat, ittunk – így az egész pincéről inkább összkép (nem keverendő össze az összbenyomással) rajzolódott ki, mint elemző értékelés.

 

 

 

Dr. Balla Géza úgy beszélt a borokról, mely mindenképpen rendhagyó volt a többi általam élvezett borbemutatóhoz képest, hiszen itt egy határon túli borász tevékenységéről volt szó. Számomra a borász mesterfogásai és életszemlélete merőben újdonság volt, és a magyarság problémáját teljesen más színben tüntette fel, mint ahogy a napi aktualitások és a politikai elit közléseiből rajzolódik fel. A kép számomra egyáltalán nem festői és idilli, ám őszinte.

 

Hazafelé még betértem – én is – a vinotékába, és szert tettem néhány számomra kedves borra, melyről még írhatok a továbbiakban. A palackok azonban örökké emlékeztetni fognak a vendéglátásra, a baráti kapcsolatokra, és a szakmai elhivatottságra. Valahogy olyan érzés kerített hatalmába, hogy amennyiben valaki komolyan gondolja a magyarság-tudatát és a gasztronómiában erre büszke is kíván lenni, akkor illene tartani az óhazában is a borokat, melyet – sajnos – csak néhány helyen lehet kapni.

 

 

 

Roppant módon sajnálom, hogy a pincészet borait a „román borok” kategóriájába sorolják, és eleve hátránnyal indulnak a megméretésben, de talán fordulhat a kocka. Másfelől lehet, Balla úrnak nem is az óhaza piacára kell kitekinteni, hanem onnan kicsit messzebbre. Mert idehaza képesek vagyunk nem csak a politikában a megosztásra, hanem a mindennapi élet legkisebb kérdéseiben sem tudunk közös nevezőre jutni. Így tehát a bor mitől lenne más?

 

Mindig azt vallottam, hogy egy palack bor mögött a pincét, a borászt, és egész életét látni kellene, mert a borfogyasztás nem „vakkóstolás” vagy labor vizsgálat, ennél sokkal több. Ugyanis az elmúlt évtizedben láttam borászokat a csúcson és a mélyben, de egy esetleges újrakezdés esetén ugyanaz a borász, és akkor ugyanazok a borok. Nem kell ide felesleges marketing, pláne nem G-pont bor és ilyenek, csak ember kell, és tisztességes anyag. Persze, a bort el kell adni, ám amennyiben a bor elidegenedik a borásztól, avagy fordítva, akkor ez csöppnyi hazánkban már vereséget jelent.

Sajnos egyre több olyan kritikát olvasni, hogy a tengernyi beleölt pénz mégsem hozza meg a remélt sikert. Már amennyiben a sikert nem percekben mérjük. Sajnos egyre több borászat mögött állnak kétes vagyonok, és egyre kevesebb a hiteles borász. Így azon keveseknek – legalábbis a szememben – egyre nagyobb a becsületük, akik önmagukat adják.

 

 

Don Marcello

 

Volt vagy 15 éve, amikor Kolozsváron jártam, és akkor megfogadtam, vagy 20 évig nem lépem át a magyar-román határt. Szombaton volt olyan ok, hogy fogadalmamat megszegjem. Az okról majd egy másik írásban, azonban előre kell hoznom egy-két felvetést, észrevételt.

Az első az lenne, hogy Szeged messze nem olyan rendezett és kulturált város, mint azt gondolnánk. Utóbbi időben viszonylag sűrűn megfordultam a városban, amely infrastruktúrája iszonyatos. Érthetetlen a város elhanyagoltsága, és ezen még az átadás előtti M43-as autópálya sem fog sokat lendíteni. Hacsak úgy nem, hogy a kamionok elhagyják a várost és kezdődhet az útépítés.

Szeged és a román határ között is siralmas állapotok uralkodnak, ám nem csak az utak állapotára, hanem az összképre is igaz. Mivel erre soha életemben nem jártam, nincsenek összehasonlítási alapjaim, de nagyon sajnálom az elhanyagoltságot.

Ám a határ átlépését követően minden átértékelődik. Ami eddig elhanyagoltnak tűnt, az hirtelen felértékelődik. Nem tudom, egyáltalán hogyan juthatott eszébe valakinek a schengeni határ gondolata is…

Most azonban nem szapulni szeretném a román oldalt, hanem néhány képet raknék be ízelítőnek a cigány paloták megdöbbentő élménye miatt. Utánanéztem a neten és a dzsipszizmus címszó alatt (http://dzsipszizmus.postr.hu/amit-a-cigodakbol-sose-latunk).

 

Első gondolatom az, hogy a felépítmények puszta nyersanyag szükséglete is meghaladja egy volt magyar olaj maffiózó lehetőségeit, és ha még be is rendezik a cigodát – melyre a hivatkozott oldal szép példákat is közöl – akkor minden az álomkategóriába sorolódik. És a legnagyobb döbbenet az, hogy egymást érik az épületek, egymással nagyságban, cirádákban versengve. Vajon hogyan jött össze a „kőcség”?

 

Ezen paloták nagysága, “cizelláltsága” azonban elbújhat a Nagyvárad felé találhatók árnyékában. Számomra megdöbbentő a jelenség, és kérdezem, az enyingi palotákról van egyáltalán véleményünk? Vagy csak a politika dobta fel a témát?

Nem tudom, hogy az EU mit tud kezdeni a román társadalmi berendezkedéssel, ám a látottakat figyelembe véve nem csodálom, hogy hozzávetőlegesen 3.000.000 állampolgáruk hagyta el az országot munka és jobb megélhetés reményében.

Don Marcello

Néhány hete Bécsben jártam. Telis tele van oroszokkal. Meglepő. Évtizedekkel ezelőtt azon lepődtem meg, hogy tökéletes eleganciával bíró bécsiek korzóznak a Grabenen, ám ma ez közel nincsen így. Azt hiszem, a internacionalizmus a bécsi kereteket is áttörte…

 

Ahogy az szokás, a Demel kávéház felé vettem az irányt, hogy magamba szívjam a hely légkörét, hagyományát, kávéjának és süteményeinek illatát. Sajnos a hely nagyon megkopott. Évek, évtizedek óta érintetlen a berendezés, ám az idő vasfoga Bécset sem kíméli. Az árak elszálltak, és lehet, nem is tévedek nagyot, a Demelt csak turisták látogatják.

 

Mivel újról nem tudok beszámolni, inkább a régi emlékeimet idézem fel. Az is képekben:

Bécs és a Karácsony mindaddig szent számomra, amíg itthon nem lesz rend és nyugalom. Vagy nem beszél mindenki olyan nyelven, amit nem értek. Bécs mindig is alkalmas volt arra, hogy az embert lenyugtassa, már puszta megjelenésével is.

 

A fenti két kép a nagy kedvenceim közé tartozik. Persze egy profi fotós ezernyi hibát talál bennük, ám én nem vagyok profi. És arra sem vagyok hajlandó, hogy az éhes holland csoport órákon keresztül arra várjon hogy vacakolok a géppel. Megjegyzem, régebben nem volt zsúfolt a Demel. Volt méltósága.

Végül a sütemények. Az ember 40 felett átértékeli a cukrászati termékeket és más dolgok iránt is rajong, ám meg kell hagyni, a tökéletes küllemű sütemények hozzátartoznak a polgári élethez. Nem szabad feladni a vágyat, hogy egy krém tökéletes legyen, egy piskóta omlós, a Dobos torta teteje reccsenős, és a krémes alja villával elvágható. Vannak ugyanis elvek!

Drága Paola néném!

 

Persze Nálatok is vetítik a Boardwalk Empire (idehaza Gengszterkorzó) c. filmet. Mi csodálattal nézünk fel a gengszterekre, Ti meg nyilvánvalóan jelentős megosztottsággal. Valaki a társadalmi megbecsültséget, mások az aljas bűnt látják a nagy történelmi alakokban. Én azonban nem is csodálkozom, hogy a filmben látott gyilkosságokra akár több száz évet is ki lehet szabni. Nálunk ilyen fogalmilag kizárt.

 

Amikor még valutázhattunk a régi rendszerben, volt itt is halálbüntetés, ámbátor nem volt valami gyakori büntetés, sőt! Szinte a nevekre is emlékszünk. 1989-et követően óriási vita bontakozott ki a halálbüntetést pártolók és ellenzők között. Ha jól emlékszem, az akkori köztársasági elnök, Göncz Árpád volt az, aki „megígérte” a franciáknak, hogy nem ítéljük halálra azt a gyilkost, akit ott fogtak el, de mi folytathattuk le a büntetőeljárást ellene. A felfokozott érzelmeket végül az Alkotmánybíróság hűtötte le, mely határozatával gyakorlatilag eltörölte a halálbüntetést.

 

Emlékszem, az egyik legkiválóbb magyar büntetőbíró, Dr. Pálinkás György, teljesen megrökönyödött a döntésen, ő maga nem is titkolta, hogy a halálbüntetést pártolja. Talán kicsit több mint egy tucat főben járó ítéletet mondott ki életében, és meglátása szerint azok az ügyek annyira egyértelműek voltak, hogy maguk a vádlottak sem vitatták a büntetés súlyát, indokoltságát (pl. Soós és társai ügy) Sokat beszélgettem vele a büntetések természetéről, és érvelése komolyan elgondolkodtatott. Persze, ez volt már vagy 15-20 éve. Gyorsan rohan az idő…

 

Emlékszem, hogy Magda Jánost (néhai Orosz Balázs ügyvéd nagy ügye volt) a Legfelsőbb Bíróság megóvta a halálbüntetéstől, majd az illető később brutálisan meggyilkolta az élettársát. Lehet sorolni a példákat pro és kontra, ám én nem tudok különbséget tenni a tényleges életfogytiglan és a közvetlen halálbüntetés között. Az utóbbi végrehajtása kizár minden perújítást, és sajnos van rá példa, hogy nagyot bakizik a bíróság. Most Dr. Varga Zoltán bíró nevét fogja majd harsogni a sajtó a móri ügy kapcsán. Vele szemben nálam nem nagyon merülnek fel kételyek, ám az igazságszolgáltatás egészét illetőem már igen. Nem csupán a társadalom egyes részei rohannak a szakadék felé, hanem a jogászi szakma is, és a bírókat sem kerüli el az egyre alacsonyabb színvonal – nagyon sokszor jogos – vádja. Ha ellenezzük a halálbüntetést, akkor vajon most csak saját lelkiismeretünket mentjük, vagy tényleg olyan fasza csávók vagyunk, hogy képesek vagyunk adott esetben valakit 50 évre siralomházba tenni? Ez gyávaság, vagy bátorság? Hosszú a vita, melyet az Alkotmánybíróság lezárt.

 

De most mi is lesz? Ha a kormányzat kukába dobja az eddigi Alkotmányt és az összes azon alapuló alkotmánybírósági döntést, akkor megnyílik az út a halálbüntetés visszaállítása előtt? És ehhez a tényleges életfogytiglani szabadságvesztés alaptörvényben való megjelenítése az első lépcső?

 

És vajon mit lehet várni attól, hogy egy büntetési módot beemelünk az alaptörvénybe? Ha ennek helye van, akkor a végrehajtásában felfüggesztett szabadságvesztés, avagy a pénzbüntetést miért nem nevesítjük? Vagy a megrovást? És ha ezeknek helye van benne, akkor miért nem folytatjuk a sor mindaddig, amíg a Corpus Iuris Hungarici és az 1848-at követő összes jogszabály miért nem kerül bele? Mondjuk, lenne néhány százezer oldal, de lehetne róla beszélni.

 

Azt gondolom a büntetésekkel kapcsolatban, hogy valahol teljesen mindegy, hogy valakitől fizikailag elvesszük az életét, vagy csak bezárjuk, és hagyjuk kimúlni. Még esetleg tápláljuk és gyógykezeljük is, minél tovább éljen. Az utóbbit Pálinkás nem tartotta humánusnak, de egyáltalán lehet humánus megoldásról beszélni?

 

Egyszóval idehaza még mindig ott tartunk, hogy a kormány remek csontokat dobál a kutyáknak, plebsnek cirkuszt és kenyeret ígér, ám közben Magyarország jogi megítélése egyre csökken, és talán egy soha nem látott válságba sodorja az országot.

 

Miközben máshol azon törik a fejeket, hogyan lehet a sárba ragadt szekeret együttes erővel kiszabadítani, itt egyeseknek legnagyobb baja az, hogy legyenek vármegyék, vagy ne legyenek. Én azt mondom, hogy legyenek, de akkor igény lenne Döbrögikre és Ludas Matyikra is.

 

Nem is csoda, hogy a magyarok a mesékben és a rajzfilmekben kimagaslóak, mert ilyen csak a mesékben létezik, és itt…

 

Ölel szeretető unokaöcséd,

 

Marcello

 

Nem szeretnék tökéletesnek feltűnni az oldalon, mert messze nem is vagyok az. Nálam a sütőben nem napocskáznak a husik, meg nem vigyorognak a tészták, hanem merő izgalomban próbálom ehetővé tenni azt a húst, melyet egy közepes szakács is séróból elkészít. Na, azt azért nem merem állítani, hogy kezdő vagyok, mert láttam már konyhát és ételt, ám azt vallom, hogy a középszert én is elérhetem, és ha csak egy kicsit is átlépek az átlagon, akkor már nincs is baj.

 

Persze, anyáinkra illik odafigyelni, hiszen az évtizedes gyakorlat nem smafu, ha nem is szándékozok minden ugyanúgy csinálni, legalább azt tudom, hogy miért nem. Miért szeretnék mást. Egyébként meg a családi kedvenc ételek az ember szerves részévé váltak, és hiszem, bizonyos fogások több emberöltőn keresztül ugyanúgy készülnek.

 

A hétvégi versenyszám a falusi kacsa elkészítése volt. Én arra adtam le nevezésemet, hogy egyben megsütöm. Előre kell bocsátanom, a siker fél siker volt, és a legnagyobb örömöt az jelentette, tudom, legközelebb – a másik fél kacsával – mit teszek teljesen másképpen.

 

Nos, a megtisztított kacsa bőrét (háját) bemetszettem, és a másik oldalát fűszereztem, fokhagymával megtűzdeltem. Állni hagytam a hűtőben egy fél napot, majd jénaiba tettem, lefedtem, megsóztam és hosszasan sütöttem. Közben cikkekre vágott almát és jó fajta portóit is tettem hozzá.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Amint a képen is látszik, a bőre szép piros lett, ám a tálalásnál szomorúan tapasztaltam, hogy a bőre alatt bizony felesleges háj maradt, mellyel nem tudtam mit kezdeni, levágtam a húsról, és a hájat kisütöttem, így egy kisebb tálnyi tökéletes kacsazsírom maradt. A hús kicsit sótlan lett, melyet még lehetett ellensúlyozni, és nekem az íz is megfelelő volt, ám messze elmaradt a késztermék a várakozásomtól. Nem lett zamatos a kacsa, így döntöttem: legközelebb kivágom a mellét és a combját, és külön-külön sütöm meg őket. Tervezem, a melle szép rozé lesz, míg a comb porhanyós, ízletes.

 

Ez volt életem második próbálkozása a kacsákkal, így nem adom fel, végül minden elfogyott és éltet a remény, még lehet belőle jó dolog is.

 

 

 

Az étel mellé megnyitott borról azonban csak jókat mondhatok. A szekszárdi házasítás nem több, és nem kevesebb, mint amit a Merlot, a Cabernet Franc és a Cabernet Sauvignon nyújtani tud. Nem kell benne erdőket, mezőket, és nyergeket keresni, tökéletesen felismerni benne a fajtákat.

 

Színében és illatában is a legelegánsabb jegyeket hordozza, ám van egy sejtésem, a ez a bor nem az a bor, melyet évtizedekre el kell fektetni. Így 3-4 évesen már ereje teljében van, nem vagyok benne biztos, hogy sokkal többet ki tud hozni magából, de ez cseppet sem von le az értékeiből. Persze, vannak borok, amiket fektetni érdemes, de ha mindegyik ilyen lenne, akkor mit innánk a mindennapokban?

 

Egy kifejezettem elegáns, ám közérthető, iható bor került így az asztalra. A 2007-es évjáratú Ferenczi Cuvée-t bátran ajánlom mindenkinek.

 

Don Marcello

 

http://www.ferencziszolobirtok.hu/