Ha már a hivatalos ügyek az embert Liverpoolba szólítják, akkor két jó – avagy három – dolgot lehet mindjárt elmondani a városról. Van egy remek egyeteme, illetve van egy még remekebb futball csapata. És van ugye a Beatles.
De a munka, a sport, a kultúra helyett most hadd beszéljek inkább a szórakozásról, mely szembetűnő helyszíne a PUB. Sajnos nincsen nagy összehasonlítási alapom a brit kocsmák tekintetében, ám azt azonnal meg lehet állapítani, hogy a londoniaktól merőben különbözik az összes liverpooli. Vagy szakadtabb, vagy elegánsabb. És felettébb hangosabb a hétvégéken, mert az a valami, amit itt szombat és vasárnap esti bulizás címén folytatnak, az elég nehezen megszokható.
Kezdjük a kocsmák taglalását egy olyan műintézménynél, melyhez foghatót soha nem láttam, és soha nem is hallottam róla. Az Anfield Road, mely mentén maga a stadion áll, kísértetiesen emlékeztet engem gyermekkorom Angyalföldjére, de inkább Újpestére. Eléggé régi, kopott munkásnegyed, annak minden tradíciójával, hangulatával. A stadion mellett áll a THE ALBERT. Az a kocsma, melynek építményi szerkezetét nagy valószínűséggel a belső falakra és a plafonra kifeszített mezek és sálak tartják össze. Illetve a húgykő. Ezt nem tudom finomabban megfogalmazni. A kellemetlen szagú intézmény egymagában áll a placcon, már nincsen őt támogató szomszéd, és iszonyat rosszul néz ki, ám fogadni mernék, ha egyszer bontásra ítélik, akkor az összes téglája relikvia lesz.
Meccsek előtt a pub tömve, a sört több tízezerezer pintben lehet csak kifejezni, és ezt valahol le is kell engedni. Nos, a toalett – ha már így tiszteljük meg a tisztiorvosi hivatal által hazánkban átvételre nem alkalmas alkalmatosságot – felettébb visszataszító, és szerintem maga a fal szívja fel a rettenetet. A végén ez kikristályosodik és „cementálja” az épületet. Másképpen ez nem lehetséges.
Egy kicsit lejjebb van a SANDON, melyben anno a club megalapításra került, ám ebbe csak bekukkantottam, később érdemes lenne egy hosszabb írást szánni a történelemnek. Pláne, ha már magyar fociról elég nehéz érdemben szólni.
Elhagyván a foci vonatkozású helyeket, jóval kellemesebbnek tűnnek a belvárosi pubok. Sajnos nem mindegyikben lehet elfogadható minőségű ételt kapni, már amennyiben ebbe a körbe sorolhatjuk a „fish & chips” kategóriát, és a többi, tradicionális kocsma étket. Ám azért lehet válogatni, így esett a választás a THE ABBEY elnevezésű, szokásosnál rendezettebb, újabb, modernebb helyre, melynek konyhája kifejezetten felfelé tűnt ki a többi közül. említésre azért méltó a hely, mert azon hölgyeknek is tudom ajánlani, akik el nem tudják képzelni, hogy valaki egyáltalán belépjen egy pub ajtaján. Nincsen dohányfüst, nincsen ódon szag, szellős, hangulatos, és még fény is vetül az asztalok fölé. Az árai igen korrektek.
Nos, a Britannia Adelphi Hotel közvetlen közelében megannyi pub található és az esti „kulturális társasági összejövetelekhez” mindegyik ajánlható. A Riley’s berendezése egyszerű, ám szellősebb, mint a mellette található The Beehive. Érdekes, hogy mindkét hely hangulata más és más. Az előbbiben öltönyös úriemberekkel találkozni, akik csöndesen kortyolgatják söreiket, az utóbbiban már elmélyült beszélgetéseket folytatnak a 6. kör után. Mindkét hely klasszikusnak mondható, és be kell térni legalább egy fél pint sörre, ám érdemes továbbállni.
Ugyanis az Adelphitől balra található közvetlenül a sarkon a The Vines. Nem elírás, és bor sem nagyon kapható. Ám roppant jó az esti karaoke! Érdekes, a több tucatnyi bátor fellépő közül bármelyi bekerülhetett volna a magyar X-Faktor döntőjébe. Lehet, csak a sör tette…
Legnagyobb hatást azonban a még lejjebb, a Lime str-en, a vasútállomás felé a THE CROWN gyakorolta rám. A hely belső kialakítása pompázatos. És csönd van! Egy kevésbé bulizós, idősebb korosztály látogatja. Ilyen gazdagon díszített mennyezetet eddig csak palotákban láttam, nem kocsmákban. De ilyen is van, és ez öröm, pláne, ha azt mutatom meg az asszonynak, hogy nem is kocsmáztam, hanem könyvtárbaj jártam…
Egy este gyakorlatilag a környék összes kocsmáját végig lehet szaladni. Beugrani egy nekünk tetsző helyre, rendelni egy pint sört, fizetni azonnal a pultnál, és elkortyolgatni, majd odébbállni, egy másik pintre, egy másik pub-ba. Jó tanács! Ha még nem fogyott el az ital, ám ki kell szaladni, könnyíteni magunkon, akkor simán lehet szólni egy vad idegen asztaltársnak, hogy vigyázzon az italra egy kicsit, mert senkinek eszébe sem jut meginni. Köszönetképpen jobb hüvelykujjunkat felfelé kell mutatni, hogy oké. Ez a mozdulat gyakorlatilag egész Liverpoolt jellemzi. Másik jó tanács pedig az, hogy ne rémüljön meg senki, ha azt gondolja, nem is angolul beszélnek. Mert talán nem is.
Don Marcello
Az mindenképpen megnyugtató, ha az embernek van némi báránycombja a hűtőben. Ez városban némileg nehezebb, falun némileg könnyebb eset. A friss vágás fejében elviselem a legyeket is, melyek a telep közelsége miatt elkerülhetetlen, pláne úgy, hogy a rózsák alá betermelem azt, amit az állatok kitermeltek.
Tehát, a báránycombot jó alaposan bekentem mindkét oldalán berber harisszával, mely mellé adagoltam egy kis fahéjat, borsot és arab fűszerkeveréket. A fóliára egy kis olajat csepegtettem, arra tettem a bacon szalonnát, majd a hagymát és a húst. És ismét jött a hagyma, bacon és kis olíva olaj. A húst 120 fokos sütőben sütöttem olyan 4 órán keresztül, ám az utolsó fél órára azért felvettem 150 fokra a hőmérsékletet. A köret fóliában párolt broccoli és szintén fóliába csomagolt héjas burgonya volt, de itt nem is a köret volt a lényeg, hanem a hús, ami leomlott a csontjáról. Azt hiszem, jó időben is így fogom elindítani a sütést, és a sikerült parazsat előállítanom egy szélcsendes időben, akkor az elkerülhetetlen, ám alappal remélt füstös íz hatás kedvéért az utolsó egy órát a parázsban fogja befejezni a comb.
Véleményem az, hogy a bárány húsnál nem nagyon találni jobb ízű ételt, legyen az valami puccos steak, vagy bármilyen vad. Mivel nem vagyok mesterszakács, sem gasztro blogger, csak műkedvelő haspók. Én csupán kísérletezem, a kockázatot a minimálisra csökkentve. Ha kisül belőle valami kellemes dolog, akkor szívesen megosztom mindenkivel, mert azt gondolom, hogy igaza van mindazoknak, akik azt vallják, békésebb lenne a világ, ha nyugalmasabban tudnánk nagy asztaltársaságban ebédelni, vacsorázni, és órákig beszélgetni.
Fenti recept azonban egy logikai átkötés lesz egy közelebbi írásomnak, mely Tunézia berberek lakta részére kalauzol majd el minket. Érdekfeszítőnek azonban egy képet ide lopok…
Don Marcello
Drága Paola néném!
A sok-sok nyűglődést követően megláttam a faluban egy plakátot, mely szerint Bödöcs Tibor, népszerű komikus lép fel Balatonfüreden, a „kultúrban”. Az itteni népek ezt olyan városiasan sport- és szabadidő központnak hívják, és lehet is benne valami, mert olyan, mint a piac. Van ott minden, amit csak el tudsz képzelni. Fedett sportpálya, fallabda-pálya, miegymás. Valószínűleg a helyi behajtók is ott edzenek, mert karate ruhában kisebbek (utánpótlás) és nagyobbak egymást csépelték rendületlenül. Jó volt látni, hogy nem hal ki a szakma.
Tibi tényleg fel is lépett, nem hazudott a plakát, de egy nem választási plakáttól ez el is várható.
Meg is látogattam a művész urat a bírói pihenőben. Tudod ez az a helyiség, ahová le kell menni átadni a csinos ki borítékot, mielőtt a téteket megtesszük az esti mérkőzésre. Mert a szívemre illik vigyázni, a felesleges izgalom árt, és hiába eszem a brokkolik, meg a káposztát, semmit nem ér egy rizikó bevállalása esetén.
Tibi az a magyar stand-up komikus, mely nem káromkodik, kerüli a disznó vicceket – hacsak nem maga a disznó a vicc tárgya – és nem megy le alpári humorba. Tibi mesél, és a mesébe szövi bele a manapság oly divatos poénokat. Korábban azzal lett ismert művész, hogy szülőfalujának jellegzetes alakjait figurázta ki, ám oly szeretettel, hogy a kifigurázott személyek is jókat derültek a tréfákon.
Az elmúlt években Bödöcs nem kopott meg, sőt, olyan vizekre is merészkedett, mely manapság, a belpolitikai acsarkodás közepette elég merésznek tűnik. De betalálta csípéseivel az összes honi politikai pártot, és önmagában a tréfa nem is sértő, habár a valóságra kényelmetlenül rátapintó. Manapság, amikor Hofi rendszerváltás előtti előadásait nézem, és szinte egy az egyben aktuálisnak érzem, Bödöcs Tibi politikai humora időszerű, aktuális, és kellemes.
A 70-80 perces előadást végigtapsoltam én is, habár több részét már ismertem, sokat hallottam, illetve a tréfák alapját is ismertem. De nagyon szórakoztató volt. Tibi nem kíván tömegcikké válni, okosan osztja be tehetségét, felkészültségét, és soha nem válik egy banki reklám tárgyává, hirdetőoszlopává.
Összességében el kell mondanom, hogy ízelítőt adott a régi Godot Dumaszínház hangulatából, mely sajnos már nem jöhet vissza, és a hatás sem lehet olyan, mint anno, de akkor is szeretem ezeket az órákat. Elszakítanak a rideg valóságtól, és emberközpontúvá teszik a perceket, ahol megszűnik, a gyűlölet, a féltékenység, irigység. És ez így nagyon jó.
Remélem, ha egyszer meglátogatsz minket, akkor eljössz velem egy előadásra!
Ölel szeretető unokaöcséd,
Marcello
Nos, ott hagytam abba a történetet, hogy lett volna igény a visszafordulásra, és reálisnak is éreztem azt, azonban szavazásra mégsem bocsátottam a kérdést. Ugyanis meccsjeggyel a zsebemben kettőt ér a szavazatom, mint gyerekes mamáké az új Alkotmányban. Illetve csak le kellett volna feküdni a sok száz km-rel a hátunk mögött. Konkrétan hullámzott velem az út, és ráadásul mindezt tette balra tarts módon…
Amikor kiderült, hogy nincsen szoba, azt hittem, hogy ezt nem lehet überelni, ám mégis lehetett. Ugyanis még Budapestről faxoltattam, hogy kocsival megyünk, biztosítsanak parkolóhelyet, ugyanis Liverpool belvárosi közismerten szűkös a parkolókban. Konkrétan nem lehet parkolni. A hotel parkolójában azonban már nem volt hely, és addig vonogatták a vállukat a recepción, hogy közöltem, akkor a Rover – a brit ipar legutolsó példánya – márpedig akkor ott fog éjszakázni a bejárat előtt. A Britannia Adelphi Hotel patinás épülete előtt, melyet minden Beatles és Liverpool rajongó ismer, vagy már hallott róla.
Ismerőseimtől kérdeztem előtte, hogy ki járt a szállodában, és aki jelentkezett, az csak annyit mondott, „old school hotel”. Többet senkiből sem lehetett kihúzni. Na, akkor kellett volna jobban erőlködnöm, vagy eleve lapozni a booking.com oldalon.
A fekete Rover megjelenése eleve viszolygással fogadta a helyieket, mivel a közeli Birmingham gyára 2005-ben olyan 6-8000 embert bocsátott el, miután a kormány nem volt hajlandó több pénzt pumpálni a BMW által magára hagyott márkába. Persze, 2006-ban már többe került a munkanélküli segély és az összes közkiadás, mintha megtartották volna a céget, a gyárat és a munkahelyeket. Az Opel cégbe mennyit is pumpált legutóbb a német állam?
Liverpool tehát fokozottan érzékeny a munkanélküliségre, így első látásra kifejezetten csóró a város, a lakosság, minden. Ám azért mégsem lehet ott hagyni a kocsit a bejárat előtt, így a doorman segített a hotel fala mellé állni úgy, hogy a rámpáról lehajtó autók még elférjenek mellettem. Ügyesen odanavigált tehát a tőlem balra eső fal mellé úgy, hogy a kilincsem hozzá ért a falhoz, majd magával megelégedve intett, hogy akkor kész, stop, ki lehet szállni. És tette ezt az intézményes jellel, hogy a jobb hüvelykujját felfelé mutatta. Én meg átmásztam az anyósülésen, a sebességváltón, a kéziféken, és kiszálltam a jobb oldali ajtón, amikor emberemnek leesett, hogy a magyar rendszámhoz bal oldali kormány dukál. Hja, a megszokás. Repkedett egy csokor sorry, majd feltettem neki a kérdés, akkor én most egy csendes helyen szeretném megvacsorázni.
Rosszkor, rossz helyen kérdeztem meg az eleve rossz kérdést. Ugyanis szombaton este az egész belváros üvölt, minden kocsma karaoke, így csak annyit mondtak, akkor inkább maradjak a hotelben.
A szállodai vacsorát most ellapoznám, mert ilyen koszt esetén bármelyik vidéki kocsmárost magukévá tennék a vendégek, ám csak került valami szoba, ahol álomra hajthattuk a fejünket.
Amikor szemügyre vettük a szobát, nem tudtuk, hogy sírjunk, vagy nevessünk, ám inkább sírtunk. Az egyébként ódon, klasszikus stílus mellé járt egy kontinentálisan egyszemélyes franciaágy. A szobában minden tükörrel borított, csak a plafon nem, habár az már azért valami lett volna. A fajban érdekes fülkék találhatóak, szintúgy tükör rengeteggel, és a legsutább laminált bútorlapokkal. Az egyik fülkében mosdókagyló, az elmaradhatatlan szingli csaptelepekkel. Vagy hideg, vagy forró, a kettő a szaniterben keveredik, ám azt nem lehet eldugaszolni. Egy másik fülke lazán értelmezett tea sarok, kétes tisztaságú és eredetű szervírozással. Ám a fürdőszoba még meglepőbb volt. Innen már képet sem merek feltenni. Egyébként tiszta kád, nem keverő csapteleppel. Egy csepeli panelből kidobott fésülködő asztalka – nem tudom, hogy kerülhetett idáig – és a szokásos csap, melyből kapsz hideget is és meleget is. Vagy ezt, vagy azt.
Amikor idehaza építkeztünk, akkor roppant anglománnak képzeltem magamat, és megpróbáltam tradicionális portékákat beszerezni a teás csészéktől a csapig mindent, ám álmomba sem jött elő, hogy a valódi cucc milyen. Ugyanis amikor az ember mondjuk Londonba utazik és megszáll, az valahogy egy kicsit kontinentális, legalábbis a vidéki Angliához képest.
Az éjszaka rosszul telt. Egy nagyobb levegővétel esetén valamelyikünk leesett az ágyról, amit úgy hidaltunk át, hogy ülve aludtunk, azaz néztük magunkat a tükrökben, mivel a szállodában is buli volt, lazán hajlani 4-ig…
Másnap megkaptuk a rendes szobánkat, mert kitalicskázták belőle a vendéget. Nagy, komoly ágyat kaptunk egy konkrétan röhejes fürdőszobával. Amikor belestünk, azt mondtuk, ez igen, márvány! Kicsit közelebbről azonban azt láttuk, hogy bútorlappal burkoltak mindent, melyre műanyag, márvány mintás fóliát ragasztottak. A földre pedig tisztíthatatlan szőnyegpadlót fektettek, mely alól nem távolították el az előző burkolatot, így olyan magas lett az egész, hogy az ajtót sem kinyitni, sem becsukni nem lehetett.
Az ablakokat nem lehetett kinyitni, mert az még a világháborús bombázásokban beragadhatott, vagy mifene, ám sikerült az ódon vasradiátorokkal olyan 30 fokos hőmérsékletet elérni. Nem fáztunk.
Egyébként a hotel építészetileg nagyon megragadó szépségű lenne – ha felújítanák és modernizálnák. A bálterme kifejezetten impozáns. Ám azt hiszem, soha többet nem foglalunk szobát ebben a hotelben. Pláne úgy, hogy más szurkolótársainknak is volt megragadó pillanata a személyzettel.
Mindegy, ami volt, az elmúlt, végül voltam katona is, és egy alkalommal Zalaegerszeg és Balaton között 3 napot, 2 éjszakát utaztunk egy marhavagonban hadgyakorlat címén. Akkor konkrétan egy lécen aludtam. Ehhez képest a Britannia Adelphi Hotel maga a mennyország.
Don Marcello
Jó az olasz foci, mert tele van élettel (és látszólagos halállal – köszönhetően a műeséseknek, fetrengéseknek) és örömmel, ám a hangulat, és közeg fel sem veheti a versenyt az angol (ír, skót, etc.) kisebb és nagyobb csapatok iránti rajongással. A britek vérében van a foci, ám szerintem maga sport nem jelentene semmit sem, hacsak nem lenne mellé maga a közösség.
Van néhány srác, aki idehaza is szurkolói klubot szervezett a Liverpool köré, mely a 2005-ös BL győzelmet követően egyre nagyobb népszerűségre tett szert. Persze, koránt sem érheti el a sztárklubok felkapottságát, ám a Liverpoolnak szurkolni valami egészen más. Meghittebb.
Ezen az úton sodort engem is egy éve a sors Liverpoolba, és annak ellenére szorongattam büszkén a kezembe a KOP alsó soraiba szóló jegyemet, hogy az izlandi vulkán kitörése miatt a legnagyobb esztelenség volt elindulni Liverpoolba. Ám „navigare necesse est”. Beültünk a Roverbe, és nekiindultunk a lehetetlen vállalkozásnak.
Elméletileg volt foglalt szállásunk, ám már napok óta senki nem tudta elhagyni Anglia északi részeit, és Liverpoolban is tömegek rekedtek. Mi meg csak mentünk. Délután egykor indultunk a Duna partjáról, éjszaka 23 órakor értünk Kölnbe – üres tankkal – mivel addig nyomtam neki, amíg tartott a szufla. Ha nincsen benzin, akkor le kell kanyarodni a pályáról, tankolni kell, és vége, aludni is. Érdekes tanulság számomra, hogy a német autópályákon valahogy nem érnek egymás fenekébe a benzinkutak. Ráadásul a sebességkorlátozás nélküli száguldás az üzemanyagot is fogyasztja rendesen.
Reggeli után megtekintettük a dómot, majd újra nyomtunk egy kövér gázt, és percek alatt egy másik országba csöppentünk. A belgák olyan furcsa emberek számomra, nagyszerű a sörük, ám a pályán úgy vezetnek, mint a völgyben a parasztok a traktort. Görcsösen markolásszák a kormányt, hogy el ne hagyják a sávot. A lassú haladáshoz szokva mondjuk, Olaszországban szinte életveszélyes helyzeteket okoznak, és bevallom, ha egy belga rendszámot látok, azonnal lassítok, és a legkörültekintőbben előzök – nos, nem is előzök, kikerülök… De Belgiumban átlagon felüli módon sok a belga.
Franciaország rendezettebbnek tűnik a pályáról. Míg a belga „farmok” a pusztulattal mutatnak néha hasonlóságot, a franciáknál minden egy árnyalatnyit komolyabbnak tűnik, ám a táj annyira egyhangú, hogy az ember a visszafogott sebesség mellett alig várja Calais-t.
Átkompozni remek. Legalábbis néha. Másfél óra pihenő, elfogadható étel a kantinban, és mellette remek boltok. Engem mondjuk meglepett, hogy az utastársak zöme idehaza soha nem látott elhízásban szenved, és a minimális cukrozott kávé adagja a 3 deci. Ám a kisadag zsenánt, így jobb a literes cukrozott kávé, avagy a literes kóla, és persze, hozzá egy nagy zacskó chips.
Amíg az ember a jobb oldalon halad fel a kompra, a baloldalon hajt le, és ez elsőre nem is kicsit zavaró. Pláne egy bal kormányos autóval. Megfogadtam barátom tanácsát, és az elérhető legnagyobb sebesség mellett addig haladtam a belső sávban, amíg meg nem szoktam, hogy minden inverz. Londont elkerülve már belejöttem a bal oldali közlekedésbe, és visszavettem a tempót. Jól is tettem, mert idehaza olvastam az irracionálisnak tűnő bírságokról.
Este 21 órakor érkeztünk meg Liverpoolba. És mi fogadott? Kosz, mocsok, üvöltés, alkohol, és épp ésszel fel nem fogható küllemű lányok, asszonyok és matrónák. Hja, és nem volt szobánk, mert benne maradt valaki a vulkán miatt.
A párom szerényen közölte, forduljunk vissza…
Don Marcello