Egy régi baráttal, egyetemi évfolyam- és katonatársammal ültünk egy asztalnál a minap. Nagyon régen nem beszéltünk, nem találkoztunk, és eszembe juttatta, hogy anno volt egy éttermem, ahol különleges söröket csapoltunk. Kellemes emlékek jutottak így eszembe, és azt kell mondanom, immáron csak a szépre emlékezem. Mert a negatív oldal tekintetében sajnos nincs nagy változás e hazában.

 

Az angol dolgok pont ezért bírnak jelentőséggel, tradíció…

 

Nos, a csapolt sör nem más volt, mint az alábbi képen látható Bishops Finger. Ehhez sajnos idehaza nem lehet hozzájutni, vagy csak valami friss online kereskedés nem vette fel újra a portékái közé. A Shepherd Neame kenti sörgyár egyébként három állandó és több alkalmi főzettel öregbíti hírnevét. A Master Brew számomra egy lágyabb, világosabb ale-t jelent, míg a Spitfire a határozottabb típust. Mindkettő igen zamatos, határozott jelenség, ám a nagy kedvenc a stong ale, a Bishops Finger. A képen látható Whitsable Bay organic ale első volt számomra az ilyen típusú sörökből, így nehezen tudok véleményt alkotni róla.

 

 

A másik csapolt csoda egy ír stout volt: Casey’s. Majdnem olyan, mint a híres-neves Guinness, de mégsem annyira “kommersz”, már ha ilyet szabad egyáltalán mondani a világ talán méltán legnevesebb söréről.

 

 

 

Ilyen stoutot tartalmazó pohár már vagy 10 éve nem illette a szám, így nagy szükség lenne rá.

 

A Shepherd Neame termékeket furcsa módon egy csatornán áthaladó kompon vásároltam, és eltettem magamnak szebb napokra, melyek már elmúltak…

 

Ebben a roppant fagyos, borús időben nem lehetett jobb ötletünk, hogy felkeressük ismét azt az éttermet, melyet a Balaton északi részén mostanában a leginkább megkedveltünk: Várvölgy településen a Szent Domonkos fogadót.

 

Az étterem valahogy intenzíven felfelé lóg ki a környezetéből, mert a vidék igen erősen elhanyagolt benyomást kelt. Nem tudom, hogy ennek pusztán az egzisztenciális problémák, vagy egyéb emberi körülmények az okozói, ám akkor is meglepetésként hat belépni a vidékiesen elegáns, roppant tiszta, kifejezetten barátságos épületbe.

 

Ma egy óra felé rajtunk kívül senki nem volt, így csöndben, nyugodtan, a kandallóban ropogó tűz melege mellett fogyaszthattuk el igen kellemes ebédünket.

 

Ugyanaz a pincérlány fogadott minket, mint legutóbb, akivel szemben kifogásunk nem nagyon lehet, ámbátor érthetetlen, ha az ételek összeállítására, különlegességére kérdezünk rá, akkor gyakorlatilag semmilyen információval nem tud szolgálni. Sajnos, igen felkapott fővárosi éttermekben is megfigyelhető, hogy a személyzet nem mutat érdeklődést az ételek és italok iránt, így az gasztronómiai élmény eléggé elveszik az első pillanatban, hiszen a hely szentsége kérdőjeleződik meg.

 

Ma mindketten csontlevest kértünk, mely korrekt volt, nem kell róla különösebben szót ejteni, hiszen csak bemelegítette a gyomrot. Ám a legutóbb fogyasztott vad raguleves annál inkább emlékezetünkbe vésődött. A besűrűsödött, igen gazdagon – főleg kaporral – fűszerezett levest leginkább főételként kell elképzelni, mert ha az embernek nagyobb a szeme, mint a szája, akkor könnyen indokolatlanul degeszre eheti magát. Ha mindenáron ki szándékozik próbálni valaki egy főfogást is, akkor ajánlom, csak egy fél adaggal kérjen a remekműből.

 

 

Ma a főétel a hagymás rostélyos volt, mely annyiban különbözött a megszokottól, hogy a gondosan pácolt és megsütött húsra a séf mustáros mártást készítette, és azt hintette meg a sült hagymával. Egyetlen érthetetlen dolog a mélyfagyasztott, bolti hasábburgonya alkalmazása, mely kicsit visszarántott a rideg valóságba.

 

Legutóbb szarvassült vadasan, vackorral, illetve és szarvasragu dödöllével került az asztalra, melyekről akkor sem tudok negatív kritikát megfogalmazni, ha nagyon szeretnék. Egyszerűen tökéletesek voltak.

 

Az étterem desszert kínálata egyszerű, ám kielégítő. Mind a fagylaltok, mind a palacsinták korrektek.

 

 

A felszolgálás nem professzionális, ám figyelmes és kedves. Azt gondolom, ez a legfontosabb. Az étterem árai korrektek, és reálisak, arányosak a hely és a konyha színvonalával. Sőt, nagyvárosi szempontból még kedvezőnek is mondható.

 

Ide mindenképpen ajánlatos ellátogatni! És a végén nem szabad elfelejteni, hogy a kávé minősége kiváló! És számomra ez minősíti igazán az étterem színvonalát!

 

 

 

Don Marcello

 

 

Drága Paola néném!

 

 

Hallottam, hogy odaát, a Nagy Amerikában is tüntetéseket szerveznek a magyar sajtószabadság mellett. Ha hallottál valamit, akkor azért kérlek, értesíts, hogy meg tudjam ítélni, az egész dolog most megrengeti a világot, vagy sem.

 

Mert idehaza vagy nagy dolgok vannak készülőben, vagy elgurult többek gyógyszere. Ugyanis éppen a kertben metszettem a rózsákat és alakítottam az ágyásokat a rendkívül kelleme időben, amikor megtudtam, hogy fent, a Fővárosban a párt – tudod, a most regnáló hatalom – pénzért vesz statisztákat azért, hogy a Nemzeti Múzeum lépcsőjén tapsoljanak a miniszterelnöki beszéd hallatán. Ezt mondjuk nem is értem, anno mi is lefizettük a szakszervezeteket, hogy tüntessenek, vagy eltorlaszoljanak valamit, de eszünkbe sem jutott, hogy valamelyikünk szónoklatára fizetett tapsolókat toborozzunk. Habár, ha belegondolunk, milyen remek ötlet…

 

A tengeren túlon Ti bizonyára a japán katasztrófa miatt aggódtok, vagy a kezeiteket tördelitek, hogy most akkor Kadhafi barát vagy ellenség, illetve támadjunk, vagy ne támadjunk, ám itt valami forradalmat harsog a miniszterelnök, akiről egyre jobban Joe Peschi jut eszembe és az általa megformált maffiózó alkatok. Igaz, tudjuk, hogy azért ez nem úgy van, ám akkor is olyan, mintha egy filmet néznék. Vezető politikusok a nép közé vegyülve vonulnak március idusát ünnepelni, ám valahogy erőltetettnek tűnik, az anyókának öltözött biztonsági emberek hada, vagy a botra támaszkodó, valamilyen terrorelhárítós tiszt a Pintér mellett. Hja, a közbeszerzés nélküli milliárdokból telik álcára. És igaz a mondás, az igazi korrupció az, miből engem kihagytak. Mert egy távcsövet sem szállíthattam be az állami megrendelésre, és egy nyomorult plakátot sem nyomtathatok ki, pedig a nyomdász szakszervezeti górék már nagyon nyomnak, hogy tegyek valamit az érdekükben.

 

Úgy érzem, hogy ebben az országban megborult valami. Nem szokás ugyanis valami lépcsőről egyenlőséget vonni a nemzeti szocializmus és a németek, illetve a kommunizmus és az oroszok között. Az hagyja ám, hogy nem egy udvarias dolog, melyre azért a nyakkendős embereknek ügyelni kellene, ám a két véglet közé beékelni Brüsszelt, mint a magyarokat megnyomorító hatalmat, már igen durva dolog. Ugyanis Brüsszel nagy része arab – több arab nyelvű televíziós műsor fogható közvetlenül – és idegen bevándorló, ahol a központi mag jelenti csak az EU központját. És most nem értem, hogy a szónok az EU-ra gondol, vagy az arab ezüstművesre?

 

A kis ember nagy frekvencián hangoztatta, hogy ő (vagy mi) csatát nyertünk az EU galád, álnok támadásával szemben. Nem is tudtam, hogy volt valami harc. Hacsak arra nem gondol, hogy az EU valami eljárást indított Magyarország ellen, mert az nem az EU alapelveinek tiszteletben tartása mellett szabályozta a média helyét. De én eddig úgy tudtam, hogy a kormány az EU előírásoknak megfelelően módosította a szabályozást, és még ez sem volt elég, mert jön a következő eljárás valami másik adó miatt. Én elveszítettem a fonalat már régen, ám egy dolog közvetlenül érint minket. azt mondta a miniszterelnök, hogy megmentette a nyugdíjakat a tőzsdecápák elől. Oh. Ezt nem is tudtam. A szomszédomban is lakik egy 91 éves matróna, de nem tudtam, hogy szövetkezett a tőzsdecápákkal, pláne úgy, hogy az valami film volt, és Magyarországon gyakorlatilag nincs is tőzsde. Mert ha lenne, akkor már rajta lennénk. Nagy profit, kis munka.

 

Így teltek ma az órák a városban, ám itt egy kis esőért imádkozunk, meg egy taliga birkatrágyáért, mert veteményest kellene kialakítani. Amíg ott fent a napi politika az úr, addig mi itt csak azt vesszük észre, hogy valami vetélytárs banda az egekbe vitte a cukor meg zöldség árát. Azt hiszem, a felesleges konfrontáció elkerülése érdekében inkább vetünk és aratunk, illetve kivárunk.

 

 

Ölel szeretető unokaöcséd,

 

Marcello

 

Általános érvényű mondás, hogy az esti fények mellett minden kopott és elhanyagolt város ezernyi színben ragyog fel. Ausztriára ez kevésbé, vagy egyáltalán nem volt eddig jellemző, mert az utóbbi 10 évben pont azt kellett megállapítani, hogy az utolsó ficak is rendezett, pedáns és végtelenül tiszta.

 

Sajnos ez már a múlté, ugyanis néhány héttel korábbi bécsi látogatásom során is azt kellett megállapítani, hogy valami nagyon nincsen rendben. Az utcákat már nem takarítják olyan intenzíven, a házak vakolata egyre koszosabb, az üzletek kirakatai egyre lehangolóbbak.

 

 

Grazi sétánk során egyáltalán nem éreztem olyan késztetést, hogy cél nélkül lődörögjek, és közben csodáljam az építészeti alkotásokat. Ám vacsora után a sötétség már ápolt és eltakart, és a világítás sápadt, sárgás színe mindjárt megváltoztatott mindent. Egy kedves cukrászdában elfogyasztott presszó kávé és Zacher torta segedelmével még inkább szebb fényben tűnt fel minden.

Lesétáltunk hát a Mura partjára, és onnan vettük szemügyre a hegyoldalt, az óratornyot, Graz jelképét. Ám amikor átsétáltunk a hídon a másik partra, észrevettük,  hogy valami kék izé szolgál átkelőként a folyón, nem messze a hídtól.

 

 

 

Megkerültük a hídon keresztül a létesítményt, és a jobb partról keltünk át vissza, a bal partra. A kék micsoda kétségkívül látványos alkotás, ám gyakorlati hasznát kevésbé értem. Ugyanis jó időben kellemes előadások színtere lehet, ám befogadóképessége igen szerény, így keveseknek adatik meg a lehetőség, hogy mondjuk egy stand up előadást élvezzenek végig. Mert arra bizony tökéletes lenne.

 

Futurisztikus jelenség az egész, és csak nagyon remélni tudom, nincsen az a pénz, mely gondolkodóba ejtene egy-egy városatyát, hogy a Dunán is létesítsenek ilyen alkalmatosságot. Habár a gyaloghíd ötlete nem is áll annyira messze félelmeimtől. Ugyanis, ha van egy híd és azon sétálni is lehet, akkor azon portékát is lehet árulni…

 

Azt hiszem, egy ideig nem térek vissza Grazba. Kissé csalódtam benne.

 

Don Marcello

 

 

 

 

Azt írják az útikönyvek, hogy Graz telis tele van remek éttermekkel, és felejthetetlen gasztronómiai utazásban vehetünk részt, ha találomra betérünk valamelyikbe. Ez azért egy kicsit költői túlzás. Nem is kicsit.

 

Vágytam rá, hogy találjunk egy hangulatos, árban elfogadható gasthaust, ahol ihatunk egy jó pofa sört, mellyel lekísérhetünk valami panírozott húst, ha már idehaza egy ideje szakítottunk ezzel a szokással. Ugyanis a bundában kisütött sertéshúsok ideje nálunk lejárt, és ennek jótékony hatása a vérvételi eredményeken ki is mutatható. Erre mit találunk a városban? Minden wienersnitzel sertésből készített, ami nem mást mutat, mint az osztrákok erősen ár érzékenyek, és az elveket feladván mondanak le a borjúról. Hová lett a világ?

 

Egy jókora kört írtunk le a belvárosban, megszemléltünk tucatnyi árlapot, de valahogy feltűnően gyanúsak voltak a helyek. Foszlott menük, koszos cégtáblák mellett mindenütt dohányfüst és elbizonytalanító környezet. Már csaknem lemondtunk a késői ebédről – amit lehet korai vacsorának is nevezni – amikor a Bürgergasse 4. szám alatt, szinte végső elkeseredettségtől vezérelve, betértünk a Stainzerbauer fogadóba, melyet egy kissé idejétmúlt Gösser reklámtábla jelölt a sarkon. A régi épület széles bejárata egy viszonylag nagy udvarra vezetett, mely jó időben kerthelyiségként funkcionál. A bejárattól jobbra és balra is nyílott egy-egy étterem, és mi a bal oldalit találtuk meg előbb.

 

 

A teljesen üres étterem hozta az osztrák hangulatot, melyet egy csipetnyi ízléstelenséggel és egy másik csipetnyi borkultusszal vegyítettek. Az asztalokat igényesen terítették, mely a főúr meggyőző kiállásával együtt bizalmat gerjesztett bennünk, így bíztunk abban, hogy a rántott szelet itt igazán borjúból készül.

 

Szeretek (szeretnék) igen csekély osztrák nyelvtudásommal élni az éttermekben, ám a főúr olyan grazi nyelvjárásban beszélt, melyet felismerni is nehéz volt, így a biztonság kedvéért az angol nyelvű étlapot választottuk, mely soha nem hozhatja vissza az igazi hangulatot. Biztosra mentünk, így házi májgombóc betéttel készített marha húslevest rendeltünk, mely után lekértünk egy Tafelspitz-et, és két Wienersnitzel-t.

 

A pincér azonnal felszolgált egy kis vekni házi sütésű, magvas kenyeret, a hozzá tartozó fűszervajjal. A Reininghaus sör igen meglepő volt a Gösser cégtábla láttán, és valahogy nekem az utóbbi még jobban is ízlik. Ám azt is tudomásul kell venni, hogy az étterem a borokra specializálódott, melyre joggal lehet büszke a választék láttán.

 

 

Az előétel tulajdonképpen meglepetés volt, hiszen ilyet nem rendeltük, ám a hely stílusába tartozott a marhapofából, vagy -fartőből készített kocsonya, mely összetétele számomra talányos volt, de ennek nincs is jelentősége, mert a fogás tökéletes volt, melyre sokáig fogok visszaemlékezni.

 

 

A marhahúsleves és a házi májgombóc igazolta, nem feltétlenül kell húsleveskockára építeni az osztrák leveseket, hiszen a kellő számú asztalfoglalás esetén időben oda lehet tenni azt a fazekat a pontos belevalókkal.

 

 

A főfogásként felszolgált Tafelspitz komoly darab volt. Egyrészről a hús az utóbbi idők egyeik legigényesebb alapanyagát jelentette, míg a kísérők is a jó ízlésről árulkodtak. A spenót számunka eddig nem tapasztalt variáció volt, Az almás torma és a sült röszti burgonya kifejezetten etalonnak minősült.

 

A rántott szelet pedig borjúból volt. Nem volt hatalmas adag, de nem is volt lényeg, mert a vacsora végén így is alig tudtunk felállni az asztaltól. A petrezselymes burgonya még főhetett volna kicsit, de úgy érzem, bizonyos elit éttermek mostanában vagy szeretik így készíteni (csaknem keményen), vagy a séf itt is elmerült valami remekben és nem szerette volna beleszúrni a krumpliba a villáját, mert az már nem trendi. Ám az erdei gyümölcsmártás végképp furcsa társítást jelent, amit azért nem vettünk zokon, rendesen ki is töröltük az ibriket a hússal.

 

 

Így lett a vacsora kissé rendhagyó, örökké emlékezetes és egyben irgalmatlanul drága, mert azért a borravalóval együtt 90 eurót kitevő számla három ember esetén sem lehet hazai ésszel felfogható. Ám ehhez hozzá kell tenni, hogy Ausztriában 2-3 éve alatt elszaladtak az árak. Nem a forint gyengülése a teher számunkra, hanem a szemmel követhető európai infláció. Nem tudom, hol lehet ennek a vége, azonban úgy érzem, nem csak mi csúszunk a lejtőn.

 

Ehhez képest az utazás egyik célja tökéletesen megvalósult, megleltük a borjúból készített Wienersnitzel-t!

 

http://www.stainzerbauer.at/stainzerbauer/de/restaurant.html

 

Don Marcello