Jómagam 2009-ben kezdtem foglalkozni az un. deviza alapú hitelek jogi problematikájával. Akkori legnagyobb problémát az jelentette, hogy a Pp. 123.§ második mondata alapján lehetséges-e egyáltalán un. megállapítási keresetet indítani. A bíróságok gyakorlata alapján a válasz egyértelmű volt: nem.

 

A PKKB 27.P.89.793/2010/6. sz. alatti ítéletben (2010.09.09.) így fogalmazott:

 

„A felperesek jogvédelme érdekében ugyanakkor egy további okból sem szükséges a megállapítási kereset.

 

A Pp. 123.§-ának szövegét értelmezve, a „szükséges” szót elemezve a bíróság arra a következtetésre is jutott (amely megegyezik a hosszú ideje kialakult egységes bírói gyakorlattal, amely legújabban például a BDT 2009.2143. eseti döntés I. pontjában is megjelent), hogy a megállapítás szükségessége csak akkor áll fenn, hogyha a felpereseknek más eszközük nem lenne a keresetben előadott igényük érvényesítésére, előadására.”

 

A fenti számú eljárásban meghozott, 67.Pf.640.687/2010/3. számú másodfokú ítéletben (2011.03.31.) az elsőfokú ítélet érvelését helybenhagyta.

 

Az idézett perben – álláspontom és szándékom szerint – az időpontok bírnak jelentőséggel. Azaz 2009-2010-ben a bírói gyakorlat töretlenségére hivatkozik mindként eljáró tanács. ehhez képest csak 2012. május 26-án hatályban lépő Ptk. módosítással ismerte fel a jogalkotó, hogy valamit tenni kellene az „ügyben”, így az anyagi jog keretén belül fogalmazta meg az alábbi szabályt:

 

Ptk. 239/A. § (1) A fél a szerződés érvénytelenségének vagy a szerződés egyes rendelkezései érvénytelenségének (részbeni érvénytelenség) megállapítását a bíróságtól anélkül is kérheti, hogy az érvénytelenség következményeinek alkalmazását is kérné.

 

A 2012. évi LI. törvény indokolása szerint „az új Polgári Törvénykönyv VI. Könyv, Második rész, VI Cím, XIX. Fejezet 6:109 pontja jelen módosítással megegyezően rögzíti az anyagi jogon alapuló megállapítási per megindításának lehetőségét. A jogalkotó a felek anyagi jogi igénye – eljárásjogi korlátozástól mentes – érvényesítésének lehetőségét már az új Ptk. hatálybalépését megelőzően biztosítani kívánja. A javaslattal összhangban kerül sor a polgári perrendtartásról szóló törvény módosítására is, amelynek következtében a jogi képviseletet igénylő, már megindított perekben is biztosított – a Ptk. módosításnak megfelelő – keresetváltoztatás és viszontkereset lehetősége.”

 

A magyar perjog jelenleg irányadó szerkezetének értelmezése kapcsán érdemes visszanyúlni a jogtörténeti munkákra. Az akkori igazságügyi miniszter megbízásából Plósz Sándor készítette elő 1893-ban azt a tanulmányt, mely legfőbb rendelkezései az 1893. évi XVIII. tc-ben törvényerőre is emelkedtek. 1989-ban Dr. Magyary Géza ’A magyar polgári peres eljárás alaptanai” címmel adott ki monográfiát, melyből magam is idézni szeretnék.

 

Magyary szerint akkor indítható megállapítás iránt kereset, ha „ezen keresettel a felperes egy jogviszony létezését, vagy nem létezését, egy okirat valódiságát vagy valótlanságát kéri kimondani, abból a czélból, hogy közte és az alperes közt egy jövő elmarasztalás iránti pernek kimenetelét már eleve biztosítsa, avagy pedig egy jogviszony létezését avagy nem létezését kéri kimondatni abból a czélból, hogy az alperes egy harmadik személy vagyonából való kielégítésének útjába nem álljon, avagy pedig, hogy az alperes a felperes vagyonát, mint saját adósának vagyonát kielégítésre végrehajtás útján ne fordítsa.”

 

„A felperes tehát a megállapítási perrel biztosítani akarja azt, hogy egy általa indítandó elmarasztalás iránti perben az alperes elmarasztalhassék vagy pedig egy az alperes által ellene indítandó elmarasztalás iránti perben el nem marasztalhassék.”

 

Magyary kitért arra is, hogy „jövendő perek” elhárítására a jogalkotó már korábban is törekedni igyekezett a pergazdaságosságot szem előtt tartva, azaz felesleges perek ne induljanak. ez a szemlélet jelenik meg hatályos joganyagunkban is. Ám Magyary indokoltnak látja az olyan megállapítási kereset előterjesztését, ahol a felperes mintegy előzetesen kéri kimondani egy jogviszony fent nem állásást abból a célból, hogy e vélt jogviszony alapján majd az alperes pert indítson vele szemben.

 

Azaz anno egy adós attól tartva, hogy hitelezője egy kölcsönszerződés érvényességére hivatkozva marasztalásra induló pert indítson vele szemben, keresettel kérhette annak megállapítását, hogy a jogviszony nem áll fent. Ezt lefordítva a mai problematikára, egy „devizás” adós elvileg pert indíthatna annak megállapítása érdekében, hogy a szerződés létre sem jött, vagy érvénytelen, így a jogviszony nem áll fent a felek között, így a kölcsönszerződésre alapítva a bank nem indíthat pert, végrehajtást az adóssal szemben. És ennek bizony van/volt realitása a mai való életben, hiszen a banki behajtási folyamat konkrétan felőrölte mindenkinek az idegeit. E behajtási folyamat kettévágása lett volna célja egy megállapítási kereset indításának manapság is. De a „töretlen” bírói gyakorlat ezt nagyon másképpen gondolta, és itt idézet a PKKB már hivatkozott határozatának egy bekezdését:

 

„Ez tehát azt is jelenti, hogy ha a felperesek akár más perben védekezésként is, de érvényesíthethetnék a jelen perben előadott érveiket, abban az esetben a megállapítási kereset nem minősülhet alaposnak a szükségesség hiánya miatt.”

 

Azaz, a bíróság arra utalt, az adós felperes nem előzheti meg az ellene indított eljárásokat egy bírói deklarációval, hanem elvárt tőle, hogy alperesként álljon ki az ellene felhozott érvrendszerrel szemben és védekezzen – ha tud. És pont itt van a lényeg: ha tud. Ugyanis, lassan, de biztosan azt látom, a védekezés képességét támadja a kúriai gyakorlat azzal, hogy lépésről lépésre eleve lebontja az érvek helyállóságának elvi lehetőségét is. Így néha perjogi keretek között, néha pedig az anyagi jogot teljesen felülértelmezve, inkább a jogalkotó szerepét átvéve, anyagi jogi keretek között teremti meg a pénzintézetek védekezésének kereteit, másfelől veszi el elve annak az élét, hogy az un. deviza alapú hitelek kapcsán kifejtett cselekménysort pönalizálhassák.

 

De térjünk vissza Magyaryhoz. Álláspontja szerint: „A megállapítás mindezen esetekben egy jogviszonyra, illetve tényre irányul, a melyből a jogviszony keletkezését vagy fennállását kizárja. Egy olyan tény iránt, a mely egy jogviszonyt sem az előbbi, sem az utóbbi értelemben nem érint, a megállapítás nem irányulhat, jóllehet ez a tény mint bizonyító tény közvetve a jogviszonyra mégis kihat. E két tétel az ujabb törvényekben kifejezetten el van ismerve (S.E. 16.§, Terv. 131.§) Ugyanis kivételesen a megállapítási kereset az iránt is indítható, hogy egy okirat, mely bizonyító eszközül szolgálhat bizonyító tény tekintetében, valódi vagy valótlan, azaz tényleg attól származik, a ki kiállítójaként fel van tüntetve vagy ellenkezőleg sem származik tőle. Itt az okirat csak mint beismerő vagy mint tanúsító okirat jön számba. A mennyiben az okirat rendelkező, egyuttal a jogviszony keletkezésének alapját képezi s mint ilyen nem a kivétel, hanem a fentebbi szabályok alá esik.”

 

A sommás eljárásról szóló 1893. évi XVIII. tc. helyébe a polgári perrendtartásról szóló 1911. évi I. törvénycikk lépett. A számunkra jogelméleti relevanciával bíró része így hangzik:

 

129. § A keresetlevélnek magában kel foglalnia:

1. a bíróság megjelölését;

2. a felek megjelölését nevük, állásuk vagy foglalkozásuk, perbeli állásuk és lakásuk szerint, valamint a felek képviselőinek nevét, állását vagy foglalkozását és lakását;

3. a perfelvételi határnapon előadandó kereset közlését, vagyis a jog előadását, a melyet a felperes érvényesíteni akar, és határozott kérelmet.

A jog alakszerű megnevezése nem szükséges, hanem a jogállítást a keresetnek egész tartalmából kell megállapítani.

 

130. § Keresetet valamely jogviszony vagy jog fennállásának vagy fenn nem állásának, úgyszintén annak bírói megállapítása iránt is lehet indítani, hogy valamely okirat valódi vagy nem valódi, ha e megállapítás szükségesnek mutatkozik a felperes jogállapotának biztosítására az alperessel szemben.

 

A XX. századi jogalkotás keretén belül is megfigyelhető, hogy Magyary által közölt jogelmélet a 130.§ kapcsán érvényben maradt. Az 1952. évi III. törvény, azaz a Pp. 123.§-a a korábbi megállapítási keresetekre vonatkozó törvényi rendelkezés szerkezetét megfordította. A számadási kötelezettség keretén belüli jogot veszi előre, majd a megállapításra vonatkozó összes kereseti kérelem lehetőséges sommásítja, és csak akkor tartja előterjeszthetőnek, ha teljesítés követelhetőségének hiányában marasztalásra nem irányulhat a petitum.

 

Pp. 123. § Ha a kereseti kérelem számadási kötelezettség megállapítására irányul, a felperes ezzel együtt kérheti az általa előterjesztett számadás helyességének megállapítását is. Megállapításra irányuló egyéb kereseti kérelemnek csak akkor van helye, ha a kért megállapítás a felperes jogainak az alperessel szemben való megóvása végett szükséges, és a felperes a jogviszony természeténél fogva vagy a kötelezettség lejártának hiányában vagy valamely más okból teljesítést nem követelhet.

Ehhez képest a Ptk-ba, azaz az anyagi jogba foglalt legújabb rendelkezés nem az 1952. évi III. törvény előtti perjog szabályainak visszahozását jelenti, hiszen a Ptk. csak az érvénytelenség körében teszi megengedhetővé a bírói megállapítást.

 

Ptk. 239/A. § (1) A fél a szerződés érvénytelenségének vagy a szerződés egyes rendelkezései érvénytelenségének (részbeni érvénytelenség) megállapítását a bíróságtól anélkül is kérheti, hogy az érvénytelenség következményeinek alkalmazását is kérné.

 

Itt kell kiemelni, hogy az 1911-es törvény jog vagy jogviszony fennállását vagy fenn nem állását jelöli meg, míg az 1952-es törvény általában beszél megállapításról, végül a Ptk. fenti szakasza a kötelmi jog körében keletkező jogi tény kapcsán teszi lehetővé a bírói deklarálást. Érdekes, hogy ennek indoka igen hasonló az 1893-as rendelkezések indokolásához.

 

Azaz 2012-ben a jogalkotó – nem meglepő módon – csak egy bizonyos fajta „percsoportra” fókuszált. Ámbátor az új Ptk. később hatályba lépő normáit hívta segítségül, így meg kell vizsgálni annak jogpolitikai indokait is.

 

6:108. § [Az érvénytelenség jogkövetkezményeinek levonása]

(1) Érvénytelen szerződésre jogosultságot alapítani és a szerződés teljesítését követelni nem lehet. Az érvénytelenség további jogkövetkezményeit a bíróság a fél erre irányuló kérelme alapján – az elévülés és az elbirtoklás határai között – alkalmazza.

(2) A fél a szerződés érvénytelenségének megállapítását a bíróságtól anélkül is kérheti, hogy az érvénytelenség következményeinek alkalmazását kérné.

 

A magyar jogalkotás aktuálpolitizáltságát, esetlegességét, hibáit a Kúria különböző jogegységi határozatokkal próbálja meg ellensúlyozni, ám ennek létjogosultsága erősen vitatható. Ugyanis a jogegységi határozatoknak az egységes jogalkalmazást kellene elősegítenie, nem pótolni a helyes jogalkotási folyamatot. Másfelől az egységes szón van a hangsúly, és egyre inkább azt tapasztalom, hogy még nincs is egymásnak ellentmondó ítélkezési gyakorlat, ám már van jogegységi döntés. Úgy, hogy a valóban nagyszámú ügyek közül alig valamelyikben született jogerős döntés, az ítélőtáblák elenyészően foglalkoznak másodfokon ilyen ügyekkel, míg a Kúria egyelőre 2-3 jelentős üggyel találkozhatott.

 

Az egész fenti felvetésnek a Kúria 5/2013. számú PJE határozatának fényében van jelentősége. Ugyanis az álláspont szerint a Ptk. 239/A. §-a alapján indult megállapítási perben a per tárgyának értékét főszabályként a szerződésben kikötött szolgáltatásért járó ellenszolgáltatás értéke alapján kell meghatározni.

 

A PJE indokolása szerint „a Ptk. 239/A. §-a önálló jogszabályi felhatalmazást biztosít a perindító fél számára, amely mentesülést jelent a Pp. 123. §-ában foglalt feltételek fennállásának igazolása alól.”

 

Az indokolás pertípusokról és meghatározott személyi körről beszél, ám jogtudományi értelmezés kapcsán igen nehéz alátámasztani azt a fogalmat, hogy lennének un. érvénytelenségi perek. Ugyanis a jogelmélet a megállapítási keresetek kapcsán jogviszony fennállásáról és jogi tényekről beszél. Mivel az újabb szabályozás esetkörében szóba sem kerülhet egy olyan per megindítása, hogy mondjuk az adós és a hitelező között nem áll fent jogviszony, és ennek deklarálását kéri a felperes, ezért az anyagi jogi szabályozás kapcsán a jogi tényekre kell koncentrálni.

 

A korábbi szabályozás kapcsán egy bármilyen jogi tény fennállását – mondjuk szerződés érvénytelensége – kérheti a felperes deklarálni. A Ptk. 139/A.§ alapján, majdan az új Ptk. 6:108.§ (2) bekezdése alapján csak az érvénytelenség deklarálását lehet kérni önállóan.

 

De mi az a jogi tény?

 

A Brósz-Pólay féle Római jog tankönyv az 1427-1428. pontok alatt fogalmazza meg azt a jogtörténeti fejlődést, mely során a pandektisták voltak azok, akik az akarat fokozottabb figyelembevételével tekintettek az ügyletekre. E gondolatkörben emelték ki azon történéseket, tényeket, melyek joghatásokat váltanak ki. E jogi tényeket felosztása során jutottak el a joghatás kiváltására irányuló cselekményekig, ezek az akaratkijelentések, melyek jogügyeleteket hoznak létre.

 

Azaz a jogi tényekre vonatkozó bírói deklarálás körében nincsen lényegi különbség az akarathiba, mint a szerződés létre nem jöttét eredményező hiányzó tény, vagy az akarategység megléte esetén a hibás aktus között, mely eredménytelenséget eredményez.

 

A mostani szabályozás összefoglaló kifejezést használ: érvénytelenség, mely ugye lehet semmisség és megtámadhatóság eredménye. Ám mindkét esetben kell egy létrejött szerződés, kötelem. Mivel abban nincsen vita, hogy a kötelem létrejötte eleve jogi tények fennállását feltételezi, az érvénytelenség kapcsán is jogi tényekre kell rámutatni, hogy a megfelelő jogkövetkeztetést le lehessen vonni.

 

A jogi ténynek azonban lehet megszámlálható értéke?

 

A pertárgy értékének meghatározása során az alábbiakra utal a Kúria:

 

„A Pp. 23. § (1) bekezdésének l) pontja szerint a megállapítási per elbírálása a törvényszék hatáskörébe tartozik abban az esetben, ha a pertárgyérték meghaladná a törvényszéki hatáskört megalapozó értékhatárt, ha marasztalás kérhető lenne. E rendelkezés – bár a Pp. 123. §-ára utal – arra mutat, hogy a Pp. a megállapítási keresettel indított pert nem tekinti automatikusan meg nem határozható pertárgyértékűnek, hiszen a bíróság hatáskörét a szerződésben kikötött szolgáltatásért járó ellenszolgáltatás értéke alapján állapítja meg ilyen esetben is. A Pp. ezzel biztosítja, hogy a jogkövetkezmények levonása iránt esetleg később meginduló per is ugyanezen a bírósági szinten kerüljön elbírálásra. Hasonló rendelkezést tartalmaz a kiemelt jelentőségű ügyek esetében a Pp. 386/A. § (1) bekezdésének b) pontja is.

A per tárgya értékének a fentiek szerinti meghatározását alátámasztja a Pp. 123. §-ának szabályozása is. Ez  egyértelműen megállapítási keresetként nevesíti a számadás helyességének megállapítása iránt, illetve a számadási kötelezettség megállapítása iránti pereket. Ezekben a perekben mégsem az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (Itv.) 39. § (3) bekezdésében foglaltak szerint kell megállapítani a pertárgy értékét.  A Pp. 24. § d) pontja azt tartalmazza, hogy az első pertípusban a vitás követelések, illetve tartozások közül a nagyobb összeget, a második pertípus esetében pedig azt az összeget kell a pertárgy értékeként alapul venni, amelyet a felperes a számadás előterjesztésének elmulasztása esetére felszámít.”

 

Ezzel csak az a gond, hogy ha elvi éllel kimondta a Kúria, hogy a Ptk. 239/A.§ alkalmazása során nem lehet figyelembe venni a Pp. 123.§ második mondatában foglaltakat, akkor a pertárgy értékének meghatározhatóságát miért vezeti le mégis onnan?

 

„Ahogy arra a legfőbb ügyész észrevétele is helyesen utal, az, hogy a perben érvényesített követelés, igény vagy jog értéke meghatározható-e vagy sem, valójában független a kereseti kérelem típusától. Marasztalási kereset esetében is előfordul, hogy a pertárgy értéke nem határozható meg pl. ha a kereseti kérelem a jogsértő cselekmény abbahagyására, vagy a jogsértőnek a további jogsértéstől való eltiltására vonatkozó igényt tartalmaz. Ugyanakkor – ahogy az már említésre került -  megállapítási kereset esetében is előfordul, hogy a pertárgy értéke a Pp. 24. §-ának rendelkezései alapján megállapítható. Ennek a rendező elvnek érvényesülnie kell a Ptk. 239/A §-a alapján indított  megállapítási perek esetében is. Ha a kereseti kérelem nem marasztalásra irányul, hanem annak megállapítására, hogy az adott jogviszony fennáll-e, a követelés vagy az érvényesített jog értéke határozott összegben még kifejezhető lehet.”

 

A megállapítási kereset során – a jogelméletnek megfelelően – a bíróságtól nem egy parancs kimondását kéri a felperes, hanem (jelen esetben) egy jogi tény deklarálását, mely megakadályozza, hogy egy következő perben az alperes ugyanabban a jogvitában bírói parancsot kérjen a felperes ellen. Azaz szóba sem kerülhet a jogügylet kapcsán semmilyen érték, hiszen a bírói panasznak nem lesz része az érték, hiszen a kereset nem azzal kapcsolatos.

 

„A perben mindenekelőtt egy személy, a kit felperesnek nevezünk, az állam bírósága elé bizonyos tények alapján kérelemmel, keresettel fordul az iránt, hogy az ő és egy másik személynek, kit alperesnek hívunk, cselekvését egy bizonyos magánjogi viszonyra vonatkozólag határozza meg.” – mondja Magyary Géza.

 

A Pp. 24. § (1) bekezdése szerint a pertárgy értékének megállapításánál a keresettel érvényesített követelés vagy más jog értéke irányadó. Mivel a Ptk. 239/A.§ szerint gyakorolt jog alapján nem beszélhetünk keresettel érvényesített követelésről, marad azon jog értéke, mely kapcsán a bíróság a jog fennállását vagy fenn nem állásást deklarálja ítéletével.

 

Az előterjesztett kereseti kérelem úgy szól az adott esetben, hogy a felperes a Ptk.239/A.§ (1) bekezdésének felhatalmazása alapján jogszabállyal nem nevesített megállapítási kereset indításának jogát gyakorolva kéri a bíróságot, hogy ítéleti rendelkezésével nyilvánítsa ki és állapítsa meg (deklarálja), hogy a felek között létrejött szerződés (részben) semmis. Mivel a törvényszéki hatáskört nem a pertárgy értéke határozza meg, hanem a fogyasztói szerződés egyes rendelkezéseinek tisztességtelenségére alapított érvénytelenség, nem is kell megvizsgálni a törvényszéki hatáskör kapcsán a pertárgy értékét, másfelől a Ptk. 209.§ (5) bekezdésének hatálya csak 2009. május 22-től hatályos, a korábban keletkezett kötelmek esetében nem is beszélhetünk teljes érvénytelenségről a fogyasztóvédelmi normák Ptk-ban jelentkező szabályaira alapítottan.

 

Más kérdés, hogy a Ptk. 239/A.§-ra alapított érvénytelenség nem csupán a Ptk. normáinak alkalmazásával deklarálható, hanem a Htp. szabályainak konzekvens alkalmazásával is. Mivel egy ilyen petitum esetén nincsen kizárólagos hatásköre a törvényszéknek, adott a feladat, mi alapján kell eldönteni a hatásköri kérdéseket. A pertárgy értéke adhat erre megoldást. Ám ettől még a jogi ténynek nem lesz értéke.

 

„A Ptk. 239/A. §-a arra biztosít a félnek lehetőséget, hogy bár marasztalási keresetet is előterjeszthetne, kizárólag a szerződés érvénytelenségének megállapítása iránt indítson pert. A Ptk.-t módosító törvényjavaslathoz fűzött miniszteri indokolásból kitűnően az volt a szabályozás célja, hogy a felek az érvénytelenség jogkövetkezményeinek levonását egymás között peren kívül rendezzék. Az új Ptk. a 6:108 § (2) bekezdésében tartalmazza a 239/A. §-ában  foglalt rendelkezést. A félnek tehát a megállapítási per megindítása előtt kell tájékozódnia arról, hogy az ellenfél a szerződés érvénytelenségének tényét elismeri-e, illetve van-e mód az érvénytelenség jogkövetkezményeinek peren kívüli rendezésére. Ha a tárgyalások nem vezetnek sikerre, a félnek a jogkövetkezmények levonására irányuló kereseti kérelmet is célszerű előterjesztenie. Erre a Ptk. 239/A. §-a alapján indított perben is módja van addig az időpontig, amíg a Pp. a keresetváltoztatást számára megengedi (Pp. 146. §, 146/A. §). Ezzel a fél elkerülheti, hogy két külön bírósági eljárással felmerülő illetékköltség előlegezésének kötelezettsége terhelje.” – mondja ki a Kúria.

 

E körben a Kúria bizony visszatér a régi szabályozás elméletéhez, tehát álláspontja a jogalkotó megengedte, hogy a felperes akkor menjen biztosra egy marasztalásra irányuló keresettel, ha annak jogalapja rendben van. Ám ez a gondolkodás mereven szembemegy a Pp-ben megfogalmazott teljes jogalkotói szándékkal. Hogy is fogalmazott Magyary?

 

„A felperes tehát a megállapítási perrel biztosítani akarja azt, hogy egy általa indítandó elmarasztalás iránti perben az alperes elmarasztalhassék vagy pedig egy az alperes által ellene indítandó elmarasztalás iránti perben el nem marasztalhassék.”

 

A deviza alapúnak nevezett hitelekkel kapcsolatos perek jellemzően nem arról szólnak, hogy a felpereseknek anyagi követelésük lenne a bankokkal szemben. Az a százalékosan kifejezett csekély számú volt adós, kik a pénzintézetek vélt vagy valós követelését teljes egészében megfizették, valóban élhetnek azon jogukkal, hogy a megállapítási perrel biztosítsák azt, hogy egy marasztalásra irányuló perben elmarasztalhassék az alperes.

 

Ám e körben hogyan kell értelmezni azon bírósági ítéleteket, melyekre előszeretettel hivatkoznak a pénzintézetek, mely szerint rosszhiszemű lenne a felperesi joggyakorlás, és el kell utasítani az ilyen kereseteket?

 

Több perben hivatkozott már arra hitelező, hogy „a Fővárosi Ítélőtábla az 5.Pf.20.363/2012/4. sz. alatti ítéletében arra utal, a kereset elutasításának önmagában amiatt is helye lehet, hogy az érvénytelenségből eredő jogok felperesi gyakorlása a Ptk.2.§ (2) bekezdés, 4.§ (1) bekezdés, illetve az 5.§ (2) bekezdésébe ütközően történik.”

 

Nos, az Ítélőtábla 5.Pf. Tanácsa vagy az írásba foglalásnál vétett szerkesztési hibát, vagy roppant súlyos, alkotmányos aggályokat felvető joggyakorlatot kíván folytatni. Ugyanis a Kúria fent idézett PJE határozatának indoklása egybevág a jogfejlődéssel, a jogalkotó szándékával, mindennel, még a tételes joggal is. Ha tehát 1893-tól kezdődően levezethető a megállapítási kereset szűkebb, vagy tágabb körben való alkalmazhatósága, akkor hogyan veszi a bátorságot bármelyik bíró arra, hogy kétségbe vonja a jogot helyesen alkalmazó felperes, felperesi jogi képviselő joggyakorlását?

 

Összességében elmondható, hogy a törvénykezési gyakorlat nem jogtörténeti, jogelméleti alapokon nyugszik, hanem azon a konkrét problémán, létezik-e egyáltalán de facto és de jure olyan, hogy deviza alapú hitel, vagy devizában nyilvántartott hitel. Az egyes törvénykezési megoldások nem jogi megközelítésűek alapjában véve, hanem praktikusak, ki kinek szimpatikusabb, mi lenne a szerencsésebb megoldás, hogyan lehetne jól adminisztrálni az ügyet, etc.

 

És még mindig ott tartunk, hogy vajon mik a jogi tények…

 

A Kúria így folytatta – visszatérve – az indokolását:

 

„A meg nem határozható pertágyérték elfogadása ellen szól az is, hogy az Itv. 39. § (3) bekezdése alapján számított pertárgyérték esetében az érvénytelenség megállapítása iránti perek, ha a Pp. a 23. § (1) bekezdése a pertárgyértékre tekintet nélkül nem utalja az ügyet a törvényszék hatáskörébe, többségükben a járásbíróság előtt indulnának. Ez azt jelentené, hogy az érvénytelenség megállapítása, illetve a jogkövetkezmények levonása iránti per elbírálása nemcsak időben, hanem a bírósági szintet illetően is elválna egymástól abban az esetben, ha a marasztalásra irányuló kereseti kérelem pertárgyértéke a 23. § (1) bekezdésének a) pontjában meghatározott összeget meghaladja.

Ez az értelmezés kihatna a 400.000.000 forintot meghaladó pertárgyértékű, úgynevezett kiemelt jelentőségű  ügyek elbírálására is, holott a Pp. XXVI. Fejezetében a 386/A.§ (1) bekezdésének b) pontja a kiemelt ügyek vonatkozásában a törvényszék hatáskörét állapítja meg megállapítási kereset esetében is. Csak a Pp. XXVI/A. Fejezete engedi meg bizonyos feltételekkel az ott meghatározott kiemelt jelentőségű ügytípusban a járásbíróság eljárását. Ha a megállapítási perben a per tárgyának értékét a Kúria meg nem határozhatónak tekintené, e jogértelmezéssel bővítené a járásbíróság hatáskörét.”

 

Itt kell kiemelni, hogy az egész problematika a lakossági, fogyasztói kölcsönökkel kapcsolatban eszkalálódott. Az, hogy a Ptk. 239/A.§ nem csupán a fogyasztó részére ad lehetőséget, csupán jogelméleti szintű kérdés, mert a százezres nagyságrendű fogyasztói perszámmal kapcsolatos egyéb perek jelentősége hibahatáron belüli számokat sejtet. A fogyasztói hitelek kapcsán 400.000.000.-Ft-ot meghaladó pertárgy értékről beszélni, erős csúsztatásnak tűnik.

 

A helyes jogértelmezésre a Kúria fenti jogegységi döntése nem ad igazán iránypontot. Ugyanis a jelenlegi törvénykezési gyakorlat a jogi tény deklarálása iránti perekben kétirányú:

 

a)    a pereket a felperesek a Ptk. 209-209/A.§-ra hivatkozással terjesztik elő. ennek alapján a 2009. május 22 előtti kötelmek tekintetében nem is beszélhetünk a teljes szerződés érvénytelenségéről, míg az azt követő időszak kötelmeinél már igen. A kereset jogalapja miatt a törvényszék hatásköre adott. A pertárgy értéke csak a megfizetendő illeték miatt fontos tehát.

b)    a fenti jogalapot figyelmen kívül hagyván, a Hpt. normáira alapozva kérik a felperesek a semmisség deklarálását, avagy csekélyebb számú esetben a Ptk. egyéb érvénytelenségi okára hivatkoznak, leginkább a szerződés jóerkölcsbe ütközése miatti semmisségre.

 

A törvénykezési gyakorlatban az is hosszabb időn keresztül zavart okozott, hogy bíróságok képtelenek voltak megfelelően kezelni a látszólagos, alaki keresethalmazok problémakörét, és nem vették tudomásul, hogy a keresethalmazatba foglalt bármely petitum tekintetében meglévő törvényszéki hatáskör magával ragadja az egyébként csupán járásbíróság körébe tartozó petitumokat is.

 

A járásbíróságok, vagy törvényszékek leterheltségét tehát nem a pertárgy értéke mentén kell keresni, hanem észre kell venni, az ügyek irtóztató száma miatt a Fővárosi Törvényszék (pénzintézeti székhelyek miatt) működése csaknem felborult. Azt értem, hogy a tömegével 36.000.-Ft, avagy 21.000.-Ft illeték lerovása mellett előterjesztett keresetlevelek kapcsán felmerült az igazságszolgáltatás finanszírozhatatlansága, de az azért mégsem megengedhető, hogy ilyen költségvetési gondolatok mentén kellene a jogelméletet újraírni!

 

Azaz a Kúria a jogi tényektől messze elkanyarodva, bírósági financiális problémák mentén kezelte a pertárgy értékének kérdéskörét, és máig nincsen arra elfogadható magyarázat, a jogi ténynek mi az értéke. Ugyanis a jogi tény nem egyenlő a jogügylettel.

 

Jogi tény lehet a bármelyik fél akaratnyilvánítása, egyéb körülmény, mely során kötelem keletkezik. A kötelem jellegéből a pertárgy értéke ugyan meghatározható, ám a kötelemkeletkeztető tényekből, önmagukban nem. Ugyanis jogi tény lehet egy adósi jognyilatkozat, melynek értelemszerűen nincsen értéke, jogi tény lehet egy jogszabályba ütközést megvalósító egybehangzó akaratnyilvánítás, etc.

 

A Kúria 3/2013. számú PJE határozatában mondta ki azt, hogy a fogyasztói szerződésben az általános szerződési feltételen, vagy egyedileg meg nem tárgyalt feltételen alapuló választottbírósági kikötés tisztességtelen.

 

„Az ügyészi álláspont szerint a fogyasztói szerződésben egyedileg meg nem tárgyalt kikötéssel vagy általános szerződési feltétellel megállapított, a fogyasztói szerződés részévé váló választottbírósági kikötés a Ptk. 209. § (1) bekezdése, valamint a fogyasztóval kötött szerződésben tisztességtelennek minősülő feltételekről szóló 18/1999.(II.5.) Korm. r. 1. § (1) bekezdésének i) pontja alapján tisztességtelen.”

 

Nem lehet kérdéses, hogy a bírósági peres eljárás helyett választottbírósági eljárásnak lehet helye, ha ezt a felek választottbírósági szerződésben kikötötték. A „választottbírósági kikötés” gyakorlatilag, és jogelméletileg is egy olyan önálló szerződés, mely kapcsán a felek egymás felé irányuló, kölcsönös akaratnyilvánítása megkerülhetetlen. Más akkor is, ha a választottbírósági szerződést egy kölcsönszerződésbe, vagy bármilyen más szerződésbe foglalják bele.

 

Azaz a választottbírósági szerződés önálló szerződés, nem pedig egy más szerződés formailag szerződéses feltétele. Más kérdés, hogy a választottbírósági szerződés létrejöhet elvileg általános szerződéses feltétel alkalmazásával, egyedileg meg nem tárgyalt feltételként.

 

„Az irányelv Melléklete a tisztességtelennek minősülő feltételek felsorolását tartalmazza. Ennek az 1.q) pontja kifejezetten nevesíti az olyan feltételt, amelynek tárgya vagy hatása az, hogy kizárja vagy gátolja a fogyasztó jogainak érvényesítését peres eljárás kezdeményezése vonatkozásában, vagy más jogorvoslati lehetőség igénybevételében, különösen arra kötelezve a fogyasztót, hogy csak jogszabályi rendelkezések által nem kötött döntőbírósághoz fordulhat. Az irányelv német, angol illetve francia nyelvű változata még egyértelműbb kifejezést használ (Schiedsgerichtsverfahren, arbitration, illetve arbitrage), ami kifejezetten a választottbíróságra utal.

A Vbtv. 3. § (1) bekezdés szerint választottbírósági eljárásnak a bírósági peres eljárás helyett van helye, vagyis hatályos jogunkban a választottbírósági kikötés kizárólagos, mindig kizárja a rendes bírói út igénybevételét. A választottbírósági kikötés tisztességtelenségét tehát éppen a kizárólagossága alapozza meg, vagyis az, hogy a rendes bírói utat kizárja és ezáltal a fogyasztót az igényérvényesítési lehetőségeiben korlátozza. Mindebből az következik, hogy az irányelv  céljainak, Melléklete 1.q) pontja szövegének és ezáltal a Korm. rendelet 1. § (1) bekezdés i) pontjának az az új Ptk.-ban már egyértelműen érvényre juttatott értelmezés felel meg, amely az általános szerződési feltételen vagy egyedileg meg nem tárgyalt feltételen alapuló választottbírósági kikötést tisztességtelennek tekinti. Fogyasztói szerződésben választottbírósági eljárást érvényesen tehát csak egyedi megtárgyalás alapján lehet kikötni. (Az egyedi megtárgyalás tényének vizsgálati szempontjait a Legfelsőbb Bíróság 2/2011.(XII.12.) PK véleményének 2. pontja rögzíti.)”

 

Nos tehát, az egy dolog, hogy a „bújtatott” választottbírósági szerződés tisztességtelenségéből fakadó érvénytelenséget (jogi tényt) a bíróság hivatalból köteles figyelembe venni. De addig is valahogy el kell jutni. Azaz kell egy határozott kérelem a bíróság felé, melyben a fogyasztó felveti a jogi problémáját, és a jogvitában a bíróság ítéletét igényli.

 

A gyakorlatban hogyan néz ki a pertárgy értéke, ha a felperes a Ptk. 239/A.§ alapján a választottbírósági szerződés érvénytelenségének deklarálását kéri? A választottbírósági költség értéke, vagy azon túlmutatóan a választottbíróság előtti jogvitában eldöntendő jogi tény, kötelem értéke? A Kúria jogegységi határozatának fényében megint csak komoly illetékre lehet számítani?

 

 

A fentiekben ismertetett jogelmélet és két kúriai PJE mentén haladva jutunk el végül a tanulmány eredeti céljához, a Kúria 6/2013. számú PJE határozat tartalmának vizsgálatáig. Tételezzük fel, hogy mindaz, amit a Kúria kimondott, az „gránit szilárdságú”. Még akkor is, ha a magyar gránit szilárdságáról eltérő elméletek és gyakorlatok valósultak meg, ki-kinek szája íze szerint:

 

1. A deviza alapú hitel-, kölcsön- és pénzügyi lízingszerződések (a továbbiakban: deviza alapú kölcsönszerződések) devizaszerződések. A felek a hitelezőnek és az adósnak a kölcsönszerződésből fakadó pénztartozását egyaránt devizában határozták meg (kirovó pénznem), és azt mindkét fél forintban volt köteles teljesíteni (lerovó pénznem). E szerződéstípusnál az adós az adott időszakban irányadó forintkölcsönnél kedvezőbb kamatmérték mellett devizában adósodott el, amiből következően ő viseli az árfolyamváltozás hatásait: a forint gyengülése az adós fizetési terhének növekedését, erősödése pedig a csökkenését eredményezi.

 

Ez számomra annyit jelent, hogy valójában tényleg nincsenek olyanok, hogy deviza alapú szerződések, avagy devizában nyilvántartott szerződések. Vannak továbbra is a jogalkotó által megszabott kategóriák, azaz a forint kölcsönök és a deviza kölcsönök. A Kúria az általa ismert szerződések szövegéből – a szerződő felek akaratának, azaz a kötelemkeletkeztető jogi tények ismeretének teljes hiányában – kiindulva mondta ki azt, hogy az a szerződés, melyet a szolgáltatók így neveztek el, ha és amennyiben egy ilyen szerződés létrejött, az valójában deviza kölcsönszerződés.

 

Hibázik a Kúria azonban akkor, amikor nem egyértelműsíti, hogy egy formál szerződés, egy szerződéstípusról van szó, melyet tartalommal ki is kellene tölteni, ha ilyen szerződés létrejött, akkor kell ahhoz olyan szerződő fél is, aki ezt akarta és nem mást. És itt kellene visszakanyarodni jó egyetemi tanáromhoz, Brósz Róberthez, aki azért csak képes volt egyszerűen és közérthetően elmagyarázni a dolgokat:

 

A már hivatkozott pandektisták kapcsán olvasható a tankönyvben az tehát, hogy a jogügylet lényegében joghatásra irányuló akaratnyilvánítás. A pandektajog – fogalmaz tehát a szerző – „a jogügyleteket az akaratkijelentésre építette fel. A következő lépést az volt, hogy az akaratkijelentést is felbontotta két elemre: a belső akaratelhatározásra és annak külső kijelentésére. A jogügylet értelmezésénél tehát mindenekelőtt azt kell megvizsgálni, hogy mi volt a felek ügyleti akarata, szándéka. Ha a nyilatkozat többféle lehetőséget engedett, vagy eltért az akarattól, kérdésessé vált, hogy az akarat vagy a nyilatkozat irányadó-e. Ebben a kérdésben két irányzat alakult ki. Az egyik felfogás szerint az ügyleti akaratot tartotta lényegesebbnek, s a nyilatkozatot csak mint annak hordozóját tekintette (akarati elmélet). A másik felfogás a forgalmi élet követelményeinek figyelembevételével az ügyleti nyilatkozatot helyezte előtérbe, még akkor is, ha ettől az ügyleti akarat eltér, vagy ha az teljesen hiányzik is (nyilatkozati elmélet). A pandektisztika a XIX. század burzsoá áruviszony fejlődésének és individuális-liberális felfogásainak megfelelően általában az akarati elmélet mellett döntött.”

 

A két említett elmélet mellett utat tört magának az un. bizalmi elmélet is, mely a fent említett két elv között áll, de jóval közelebb a nyilatkozati elvhez. Hazánkban a kodifikáció inkább a nyilatkozati elmélet mellett tört lándzsát, és itt érdemes hivatkozni Szászy-Schwartz Gusztáv akarati elvet támadó érvelésire. A bizalmi elv egyértelműen a társadalmi-gazdasági viszonyok fejlődésének termékeként jelentkezett, ám a bizalomnak is volt határa, így alkalmatlanná vált az elmélet alkalmazhatósága akkora, amikor a nyilatkozatok formálissá váltak, mint a ráutaló magatartás, a szerződéses blanketták alkalmazhatósága, avagy a szerződéskötési kötelezettség megvalósulása estében.

 

Látható, hogy a mai jogunk is vegyesen alkalmazza az elméletek alappilléreit, ám azt is észre kell venni, hogy a gyakorlati ellentmondások feloldása helyett a jogalkotó csak újabb jogelméleti buktatókat helyez el a jogforrásokban.

 

 

1. A deviza alapú kölcsönszerződés mint szerződéstípus önmagában amiatt, hogy a kedvezőbb kamatmérték ellenében az árfolyamkockázat az adósnál jelentkezik, nem ütközik jogszabályba, nem ütközik nyilvánvalóan a jóerkölcsbe, nem uzsorás szerződés, nem irányul lehetetlen szolgáltatásra és nem színlelt szerződés. A szerződési terheknek a szerződés megkötését követő – előre nem látható – egyoldalú eltolódása az érvénytelenség körében nem értékelhető, tekintettel arra, hogy az érvénytelenségi oknak a szerződés megkötésekor kell fennállnia.

 

Azaz „végy egy ilyen szerződéstípust, és vizsgáld meg” alapon szemlélve igaza van a Kúriának, pusztán azért, mert az árfolyamkockázat az adósnál jelentkezik, nem lehet érvénytelen. Miért? Nyilván azért, mert az ilyen szerződésekre vonatkozóan a Kúria deklarálta, hogy a törvénykezés során ezeket devizaszerződéseknek kell tekinteni. Márpedig a deviza kölcsönszerződés esetén nyilvánvalóan az adós nyilván viselni köteles az árfolyamkockázatot.

 

Fentiekhez képest a Kúria álláspontjának indokolásának releváns része így hangzott:

 

„A deviza alapú kölcsönszerződések elterjedésekor jogszabály nem határozta meg a deviza-alapú kölcsön fogalmát,…”

 

„Megállapítható tehát, hogy a jogszabályok igen következetlen megnevezéseket használtak a konstrukció elnevezésére, és az egyes jogszabályok részben eltérő módon definiálták a deviza alapú kölcsönt.”

 

Azaz kijelenthető, hogy a kötelmek keletkezését követően megszületett jogi, jogszabályi definíciók visszamenőlegesen nem minősíthetnek egy jogviszonyt. Azt már nem teszi hozzá a Kúria, hogy a szerződő felek valós, tényleges akaratnyilvánítása ismeretének hiányában csak elméleti jelleggel, formálisan lehetséges arról beszélni, hogy a felek mit és miként cselekedtek, és annak mi lett a joghatása.

 

„Akár hitelszerződésnek, akár kölcsönszerződésnek nevezték a jogszabályok vagy a felek a jogviszonyukat, az adós olyan konstrukcióban szerezte meg idegen pénz időleges használatának a jogát, amelyben a kirovó és a lerovó pénznem eltér. Ez azt jelenti, hogy a felek a pénztartozást úgy határozzák meg, hogy az adós az esedékességkor annyit fog forintban fizetni (leróni), amennyi megegyezik a szerződésben tipikusan svájci frankban, euróban, jenben kirótt pénztartozással.”

 

Itt kell megjegyeznem, hogy ez a kirovó és lerovó pénznem valahogy nem stimmel. Elsőként Róna Péter közgazdász reagált a Kúria álláspontjára: http://www.nol.hu/velemeny/20140102-a_kuria_jogegysegi_hatarozatarol?ref=sso

 

Az 1929-es válság a többi között arra a felismerésre vezetett, hogy a pénzügyi kockázatok nem egyneműek, dinamikájuk, tulajdonságaik eltérnek egymástól, ezért arra kell törekedni, hogy egy adott pénzügyi eszköz csak egyféle kockázatot tartalmazzon.

A kockázatok összekeveréséből fakadó katasztrófának iskolapéldája a devizaalapú kölcsön, amely a kölcsönt és a határidős devizaügyletet ötvözi. A két, egymástól teljesen eltérő jellegű ügylet összeboronálása egyszerre teszi lehetetlenné a kölcsönhöz fűződő hitelkockázat felmérését – hiszen nem lehet tudni, hogy az árfolyam változása miatt az adós mennyivel fog tartozni, azaz a törlesztés jövedelmének mekkora hányadát fogja igényelni – és a kölcsön hosszú futamidejével a beépített árfolyamkockázat lezárását. Egy öt-, tizenöt vagy húszéves futamidejű devizakockázatot nem lehet lezárni. A devizaalapú hitel vagy kölcsön tehát egy kezelhetetlen kockázat megtestesítője. Nem is érthető, hogy a bankok hogyan tettek eleget a hitelintézeti törvény 78. § (1) cikkének, miszerint „A hitelintézetnek… meg kell győződnie a szükséges fedezetek, illetve biztosítékok meglétéről”. A Kúria határozata erre a kérdésre nem ad választ.

Fontos kiemelni, hogy a kezelhetetlen kockázat nemcsak a devizaalapú adósokat, hanem az egész nemzetgazdaságot destabilizálta. A monetáris politika beszorult egy egyébként ésszerűtlen kamatpolitikába, amelynek egyedüli funkciója – az inflációra való hivatkozás ellenére – a devizaalapú hitelek bedőlését elkerülő árfolyam fenntartása volt. Azok a vállalkozások, amelyek devizaalapú kölcsönt vettek fel, nem tudtak további hitelhez jutni, hiszen hitelbíró képességük kiszámíthatatlanná vált, a devizaalapú kölcsönök bedőlését elkerülő kamatpolitika pedig kitermelhetetlen szintre emelte a forintkamatokat. A bankok hitelezőképessége befagyott, mert a betét/hitel-mutatójuk a devizaalapú hitelezés iránti szenvedély és az árfolyam alakulásának befolyása alá került. Bár a politika és a közbeszéd a megszorítások okát egyértelműen a költségvetés krónikus hiányának tulajdonítja, a devizaalapú hitelek káros makrogazdasági hatásának elmaradt felismerését mi sem bizonyítja ékesebben, mint az, hogy a Kúria a pénzügyi rendszer stabilitásának biztosítására hivatott hitelintézeti törvényt figyelembe se vette.

Mivel a pénzügyek veszélyes üzem, a magyar törvények – mint a fejlettebb országokéi – szigorúan tiltják az olyan ügyletek kivitelezését, amelyekre a pénzügyi közvetítőnek nincs törvényben rögzített jogosítványa. Egy bank nem köthet fogadást a lóverseny kimenetére, nem finanszírozhat piramisjátékokat stb., mert a törvény ilyen irányú jogosítványt nem tartalmaz. A Kúria tehát szembemegy a hitelintézeti törvény alapjaival, amikor azt állítja, hogy „jogszabályi tilalom hiányában a felek szabadon határozhatják meg a kirovó pénznemet (szabad számolás elve)”. A banknak nincs joga, hogy szabadon határozza meg, milyen szerződést köt, mert csak olyant köthet, amilyenre fel van jogosítva. A hitelintézeti törvény 3. § (1) cikke rögzíti, hogy „a pénzügyi szolgáltatás a következő tevékenységek üzletszerű végzése forintban, illetőleg devizában, valutában… b) …pénzkölcsön nyújtása”, amit a bank kizárólag írásos kölcsönszerződéssel végezhet, és ami a 3. § (4) cikk szerint „kizárólag az MNB e törvény alapján kiadott engedélyével végezhető”. A bank tehát csak kölcsönszerződésbe foglalt hitelt nyújthat.

A Kúria elismeri, hogy „a devizaalapú kölcsönszerződések elterjedésekor jogszabály nem határozta meg a devizaalapú kölcsön fogalmát”, azt csak az elterjedést követő kormányrendeletek alapján lehet behatárolni. Mivel a hitelintézeti törvény csak az abban megnevezett „tevékenységek üzletszerű végzését” engedélyezi, értelemszerű, hogy a törvény nem jogosíthatja fel a bankokat olyan szerződések megkötésére, amelyek a törvény számára a szerződés megkötésekor ismeretlenek voltak. A szabad szerződés elmélete tehát nem alkalmazható, mert az egyik félnek, a banknak, nincs szabad szerződési joga. A Ptk. 200. § (1) cikke, amely szerint – a Kúria megfogalmazásában – „a felek a szerződés tartalmát szabadon állapíthatják meg, a szerződésekre vonatkozó rendelkezésektől egyező akarattal eltérhetnek, ha jogszabály az eltérést nem tiltja”, nem alkalmazható, mert a hitelintézeti törvény nem jogosítja fel a bankot a szerződés tartalmának szabad megállapítására. Arról pedig, hogy az engedélyezett pénzkölcsönnyújtást magában foglaló kölcsönszerződés miből kell hogy álljon, a Ptk. XLIV. fejezetének (A bank- és hitelviszonyok, 1. A hitel- és a kölcsönszerződés) 523. § (1) cikkében a következőképpen rendelkezik: „Kölcsönszerződés alapján a pénzintézet vagy más hitelező köteles meghatározott pénzösszeget az adós rendelkezésére bocsátani, az adós pedig köteles a kölcsön összegét a szerződés szerint visszafizetni.” A bank számára engedélyezett pénzkölcsön tehát az a „meghatározott pénzösszeg”, amelyet a bank az adós „rendelkezésére bocsát”. Mivel a cikk szövege szerint a „meghatározott összeg” nem lehet más, mint a rendelkezésre bocsátott összeg, az adós pedig a meghatározott összeget köteles visszafizetni, a kölcsön összege és pénzneme lehet forint (ha az adós azt kapott), és lehet deviza (ha az adós azt kapott), de nem lehet más, mint a rendelkezésére bocsátott összeg és pénznem.

A fentiekből fakadó következtetést a Kúria a Ptk. a Pénztartozás, A kamat címet viselő 231. § (1) cikkében foglaltak és az arra épülő kirovó/lerovó elmélet segítségével próbálja megkerülni. Itt a Kúria érvelésében és fogalmazásában egyaránt Gárdos István és Nagy András a bankszövetség folyóiratának készített tanulmányából (Hitelintézeti Szemle, 2013. XII. évfolyam, 5. szám) merít. A szerzők, mint a Kúria, hallgatólagosan elismerik, hogy a devizaalapú kölcsönszerződés nem felel meg a Ptk. 523. §-ának, de szerintük ez nem számít, mert „a devizahitelek sajátos problémái… nem válaszolhatók meg önmagában a kölcsönszerződés szabályai (azaz a Ptk. 523. §-a – a szerző) alapján”, mert azt felülírja „a pénztartozás általános fogalma és szerkezete”. E „fogalom” pedig a Ptk. 231. § (2) cikkében található, amely szerint „Más pénznemben vagy aranyban meghatározott tartozást a fizetés helyén és idején érvényben levő árfolyam (ár) alapulvételével kell átszámítani”. „Más”, mint mi? A Ptk. 523. §-a nem ad lehetőséget arra, hogy a pénztartozás „más pénznemben” legyen meghatározva, mint a rendelkezésre bocsátott pénzösszeg pénzneme, és a hitelintézeti törvény nem jogosítja fel a bankokat arra, hogy a Ptk. 523. §-ától eltérő tartalmú kölcsönszerződést kössenek, mert a hitelintézeti törvény a bankokat csak kölcsönszerződések megkötésére jogosítja, a kölcsönszerződés fogalmát pedig kizárólag a Ptk. 523. §-a tartalmazza. A Kúria valójában a Ptk. 231. §-át a Ptk. 523. §-ának a megsemmisítésére alkalmazza, és ezzel romba dönti a hitelintézeti törvény talapzatát.

Egyébként a kirovó/lerovó megkülönböztetés patinás magyar szakmai múltja ellenére – a nemzetközi gyakorlatban az elméletének nincs nyoma – pénzügyi sületlenség. Van forintkölcsön és van devizakölcsön. A kettő keresztezéséből született korcsra, a devizaalapú kölcsönre nincs semmi szükség.

Bár a Kúria törekvése nyilvánvalóan a pénzügyi stabilitás megőrzését szándékozta szolgálni azzal, hogy a devizaalapú hiteleket jogszerűnek minősíti, az eredmény ennek az ellenkezője lett. A Kúria életben tartott egy kezelhetetlen kockázatot hordozó szerződéshalmazt, amelynek sorsa még hosszú évekre a svájci frank és az euró előre láthatatlan alakulásának van kitéve, s amelynek az árfolyam romlásával egyre növekvő része sohasem lesz visszafizetve. Amikor a Kúria a bankokat a szabad szerződés jogával ruházta fel, szembement a modern kockázatkezelés elméletével és gyakorlatával és az azt magában foglaló hitelintézeti törvénnyel. A bankok jogait nem lehet tágabbra fogalmazni a pénzintézeti törvényben előírtaknál, még a „pénztartozásokra vonatkozó általános szabályok(ra)” való hivatkozással sem, ha egyáltalán léteznének is ilyen „általános szabályok”.

A jogalkotó sürgős feladata a hitelintézeti törvényen esett csorba kiküszöbölése, mielőtt a bankok, a Kúriától kapott szabad szerződés jogával élve, újabb kezelhetetlen kockázatokkal terhelnék a nemzetgazdaságot.

 

Róna Péter alapvető gondolata az, hogy a bank nem élhet a szerződéskötési szabadságával, hiszen a Hpt. in concreto megszabja számára, hogy miképpen definiált szerződést köthet. Ezt Róna úr az alábbiakban találja meg:

 

3. § (1) Pénzügyi szolgáltatás a következő tevékenységek üzletszerű végzése forintban, illetőleg devizában, valutában:

a) betét gyűjtése és más visszafizetendő pénzeszköz – saját tőkét meghaladó mértékű – nyilvánosságtól történő elfogadása;

b) hitel és pénzkölcsön nyújtása;

c) pénzügyi lízing;

 

A hitel és pénzkölcsön nyújtását a Ptk. szerint definiálja. A szerződéskötési szabadság elvének kizárását szerinte az jelenti, hogy a Hpt. 3.§-a a pénzügyi szolgáltatást taxatív felsorolással érintett tevékenységek gyakorlásában korlátozza. És bevallom, ez az érvelés igen nehezen (vagy sehogy sem) cáfolható. Márpedig ha a Ptk. és a Hpt. normáit kötelező erővel vetjük össze, akkor való igaz, hogy a Ptk-hoz képest a Hpt. speciális jellegű, és nem azt kell kimondani, hogy egy pénzintézet nem köthet tetszése szerinti szerződéseket a Ptk. alapján, hanem azt, hogy ugyan köthet, de arra nem rendelkezik engedéllyel, és azt üzletszerűen nem végezheti.

 

Akkor – figyelembe véve a Kúria határozatát – tehát ott tartunk, hogy van egy sok pénzintézetünk, aki ugyan egyedileg élhet a szerződéskötési szabadsággal, de üzletszerű tevékenysége körében nem térhet el a Ptk. rendelkezéseitől.

 

Csakhogy a Kúria azt mondta ki, hogy az un. deviza alapú szerződések – tartalmukat tekintve – devizaszerződéseknek tekintendőek, és azok a Ptk. rendszerében értelmezhetőek, mint pénzkölcsön nyújtása. Ezen a ponton a pénzintézetek „állnak nyerésre”.

 

Róna Péter régen megfogalmazott, és töretlenül hangoztatott álláspontja az, hogy a Ptk. 523.§ alapján egy meghatározott összeget kell tartalmaznia a kölcsönszerződésnek.

 

Ptk. 523. § (1) Kölcsönszerződés alapján a pénzintézet vagy más hitelező köteles meghatározott pénzösszeget az adós rendelkezésére bocsátani, az adós pedig köteles a kölcsön összegét a szerződés szerint visszafizetni.

 

Az általam ismert nagyszámú kölcsönszerződés kapcsán az a legkisebb hiba, hogy az deviza-, vagy forintszerződésnek minősül. Az a gond, hogy több összeg is szerepel benne. És ha az adós a szerződés hitelező teljesítésének megtagadása esetén kénytelen marasztalásra irányuló keresetet előterjeszteni, nem tudni, mely összeget jelölheti meg határozott kereseti kérelmében. Nyilván azt a forint összeget, melyet kézhez kívánt venni, mint kölcsönösszeget. Ám ez az összeg lenne „a frankban, euróban, jenben kirótt pénztartozás”? Szerény meglátásom szerint nem az, hanem egy adott forint összeg, melyet egyébként normál esetben folyósított is a pénzintézet.

 

Akkor mégis mit jelent az a kirótt pénztartozás? És a kirótt pénztartozásnak vajon illeszkednie kell-e egyáltalán a lerovandó pénztartozáshoz? A kérdésre nyilván a Kúria maga adja meg a választ akkor, amikor az „alapú” szerződést devizaszerződésnek tekinti. Ha ezt elfogadom, akkor szóba sem jöhet a kirovó/lerovó elmélet, hiszen nem forint, hanem idegen deviza van a folyósításkor és a törlesztéskor is.

 

A Kúria így érvel tovább:

 

„A deviza alapú kölcsönszerződés megkötésekor a kölcsönvevő szándéka arra irányult, hogy forintban jusson a kölcsönhöz és tartozását is forintban fizesse vissza, kamatfizetési kötelezettsége ugyanakkor a szerződéskötés idején jellemző forint kölcsönre irányadó kamatnál jelentősen alacsonyabb legyen. Ezen elvárásnak felelt meg a deviza alapú hitelezés konstrukciója, melynek alapjául a Ptk. 231.§-ának szabályai szolgáltak.”

 

A Kúria honnan tudja, hogy mondjuk az én szándékom mire irányult? És azt honnan tudja, hogy pont arra irányult, nem másra, mint amit az indokolása tartalmaz? Jellemzően a fogyasztók egy olyan blankettát írtak alá, melyben a meghatározott összeg forint, a törlesztése sem aranyrúd, vagy faguriga, hanem forint, illetve összességében a költség a legkedvezőbb.

 

Itt kell azonnal közbeszúrni azt a súlyos és életveszélyes tévedést, hogy a kamat volt az a tétel, mely meghatározta a pénzintézet árbevételét. Nos, nem. Az összes teher, mely kapcsán a Kúria már elismerte, hogy az un. árfolyamrés is annak részét képezi, legkisebb része volt a kamat.

 

Furcsa azt kijelenteni, hogy tisztességes az a szerződés, melyben a pénzintézet forintban jelentkező terheinek ellentételezését illető kezelési költséget is deviza alapon szedte be a hitelező, nem mellesleg a Lombard még a CASCO biztosítást is devizában érvényesítette, mely merő képtelenség. A fogyasztót terhelő összes teher kapcsán tehát beszélhetünk kamatról, árfolyamrésről, kezelési költségről, jutalékokról, díjakról, etc. Elmondható, hogy a kamat alacsony mértékének látszólagos előnye bőven ellensúlyozott azon tételekkel, melyet a szerződéskötéskor lehetetlen volt a fogyasztó számára felismerni, kiszámolni, és az a THM-ben sem mindig jelent meg.

 

Határozott álláspontom, hogy az üzletszerűen folytatott pénzintézeti magatartás során eleve úgy állították össze a „banki terméknek” nevezett kötelmet, hogy a fogyasztókat tudatosan megtévesztették. És így igaz, voltaképpen közömbös, hogy volt az ügylet mögött deviza, vagy sem. Ugyanis az árfolyamrés kapcsán a Kúria azt is elfogadta, hogy a vételi és eladási árfolyamok alkalmazásával olyan marzsra tett szert a pénzintézet, melyet nem tüntetett fel általában a szerződésben.

 

Mivel ez a szerződéses kitétel, általános szerződéses feltétel eleve meghatározta a szerződéses konstrukció egészét, vajon milyen erkölcsi, jogtudományi alapon lehet kimondani azt, hogy a szerződés nem ütközik jóerkölcsbe? Álláspontom sehogy, ugyanis ez a magatartás súlyosan ellenkezik a jogalkotó akaratával. Nem csupán részleges semmisséget okoz, hanem „bedönti” az egész szerződést, az egész kötelmet is.

 

Ennek tudatában hogyan kell értelmezni a Kúria alábbi indokolásást?

 

„Devizakölcsön az, ahol a pénztartozás kirovó pénzneme nem forint. Jogszabályi tilalom hiányában a felek szabadon határozhatják meg a kirovó pénznemet (szabad számolás elve). A deviza alapú kölcsön is devizakölcsön, mivel a tartozás devizában van meghatározva, ugyanakkor a hitelező a kölcsönt forintban köteles folyósítani, az adós pedig forintban köteles törleszteni, tehát mind a hitelező, mind az adós a devizában kirótt pénztartozását forintban rója le.”

 

Az ez a konstrukció teremti meg az árfolyamrésből fakadó marzsot, a titkolt banki bevételforrást. Erre mondta azt a Fővárosi Ítélőtábla tanácsa, hogy:

 

„A deviza-alapú kölcsönszerződés a Ptk.207.§ (1) és (2) bekezdésében foglalt értelmezési szabályok alkalmazása mellett forintban nyújtott és ugyanígy visszafizetendő kölcsön.  A kölcsön deviza összegének folyósításkori és az egyes törlesztő részletek forint összegének törlesztéskori, a hitelező bank saját vételi, illetve eladási árfolyamán történő meghatározása matematikai művelet, amely mögött tényleges deviza vétel és eladás nincs.  A Ptk. 198.§ (1) bekezdéséből következően ellenszolgáltatás csak szolgáltatásért jár és a polgári jog lényegét adó elvekkel (egyenjogúság, mellérendeltség) nem egyeztethető össze az sem, hogy a szerződéskötést követően, már a teljesítés során az egyik fél a másik fél szolgáltatását, annak mértékét, összegét a saját belátása és érdekei szerint alakíthassa.”

http://www.birosag.hu/szakmai-informaciok/sajtokozlemeny/fovarosi-itelotabla-itelet-devizahitel-ugyben

 

A Kúria azonban a helyzetet súlyosbítja az indokolás további részében:

 

„Ez a megoldás tekintendő a Ptk. 231. § (1) bekezdésében tételesen is rögzített főszabálynak, melytől a felek a diszpozitivitás elvéből fakadóan szabadon eltérhetnek, az eltérés lehetőségére e körben a Ptk. 231. § (1) bekezdése kifejezetten utal is. Nincs akadálya ezért annak, hogy a felek úgy állapodjanak meg, miszerint mindkét fél a kötelezettségének a kirovó pénznemben (effektivitási kikötés) köteles eleget tenni, tehát mind a folyósításra, mind a törlesztésre a kirovó pénznemben kerül sor. Ebből következően a devizakölcsönnek két fajtája létezik: az effektivitási kikötéssel el nem látott kölcsön (deviza alapú kölcsön) és az effektivitási kikötéssel ellátott deviza kölcsön. Az előbbi a felek eltérő megállapodásának hiányában érvényesülő főszabály, az utóbbi pedig a felek kifejezett megállapodása esetén érvényesülő kivétel.”

 

Jómagam talán az átlagosnál műveltebb vagyok jogi kérdésekben, de gyakorlatilag most hallottam először arról, hogy effektivitási kikötés. Amikor saját ügyemben leültem a bankfiókba, a Kúria szerint az volt az első mondatom, hogy effektivitási kikötéssel nem vagyok hajlandó szerződni?

 

Erre Róna Péter azt írta, hogy „Egyébként a kirovó/lerovó megkülönböztetés patinás magyar szakmai múltja ellenére – a nemzetközi gyakorlatban az elméletének nincs nyoma – pénzügyi sületlenség. Van forintkölcsön és van devizakölcsön.”

 

Némileg nyomaszt annak tudata, hogy a Kúria neves bírái vagy egyáltalán nem dolgoztak az ügyön, vagy kezükbe vettek egy Pénzügyi Szemlét, és onnan ollózzanak. Megjegyzendő, hogy Dr. Szladits Károly ügybe keverése egy 1941-es munka kapcsán, felettébb nevetséges. Pláne úgy, hogy a „pénzügyi sületlenség” kapcsán Gárdos ügyvéd kolléga még meg is magyarázza a lényeget:

 

„A pénz előzőekben vázolt sajátossága miatt jövőbeni pénztartozás megalapításakor (történjék az akár szerződésben, bírói határozatban vagy jogszabályban) mindig abból az implicit feltételezésből indulunk ki, hogy valamilyen pénz lesz a teljesítés előírt időpontjában, az azonban bizonytalan, hogy mi fogja betölteni a pénz szerepét. Bár a gyakorlatban a szerződésben meghatározott pénznem és a teljesítés tényleges pénzneme általában egybeesik, soha nem lehet kizárni annak elvi lehetőségét, hogy a teljesítésre a szerződésben szereplőtől eltérő pénznemben kerül sor (ennek két fő esete a törvényes pénznem változása és a teljesítés helyének változása). Ezért pénztartozást közvetlenül nem, hanem csupán egy értékegyenlet útján lehet meghatározni: a pénztartozás teljesítéseként annyi, a teljesítés helyén és idején ténylegesen forgalomban lévő pénzt kell adni (leróni), amennyi megfelel a tartozás szerződésben, ítéletben vagy jogszabályban meghatározott (kirótt) összegének. A pénztartozás kapcsán tehát meg kell különböztetni a kirovó pénznemet és a lerovó pénznemet: a lerovó pénznemből annyit kell adni, amennyi megfelel a kirótt pénzösszegnek. Ez a kettősség a pénztartozás előzőekben vázolt sajátosságainak szükségszerű következménye.”

 

Azaz a szerző azt feltételezte, hogy amikor egy szerződést az adósnak teljesítenie kell, már nem lesz forint? És mi vezette erre a következtetésre? Politikai lózungok? Javasasszony kártyavetése?

 

Másfelől a gyakorlat szikláin az elmélet eléggé megtörik, ugyanis ha az adós kap, mondjuk 10 millió forintot, és ez a Ptk. 523.§ alapján a konkrétan meghatározott összeg, akkor a kirovó és lerovó pénzösszeg megegyezik, így nincsen gond, lehetséges a kölcsönösszeg teljesítési minden gubanc nélkül. Más kérdés, hogy egy 1941-es szakmai anyag alappal számolhatott arra – pláne 1929-et követően – hogy egy hosszú futamidejű kötelem kapcsán már nem lesz az a pénznem, melyben a felek eredetileg megállapodtak volna.

 

A Kúria még tovább megy:

 

„A Ptk. meghatározza azt is, hogy a kirovó és a lerovó pénznem eltérése esetén hogyan kell kiszámítani, a teljesítéskor mennyit kell az adósnak fizetnie ahhoz, hogy a kirótt tartozását teljesítse. A Ptk. 231. § (2) bekezdése szerint a más pénznemben meghatározott tartozást a fizetés helyén és idején érvényben levő árfolyam alapulvételével kell átszámítani. Ez az átszámítás nem jelent pénzváltást, csupán a folyósított összegnek, illetve a törlesztett összegeknek a teljesítéskori árfolyam alapján történő kiszámítását.

A deviza alapú kölcsön mögött – figyelemmel a pénzügyi intézményekre vonatkozó közjogi jellegű szabályokra – devizaforrás áll. Annak vizsgálata, hogy egy konkrét szerződés mögött van-e devizaforrás lehetetlen és egyben szükségtelen is a perekben. A szerződésben meghatározott kamat nem azonos az adott deviza jegybanki alapkamatával, annak meghatározása során más tényezők is megjelennek, ahogy a forint kölcsön kamata sem azonos bankkölcsön esetén a jegybanki alapkamattal.”

 

A vastagon kiemelt rész kapcsán a Kúria egy vélelmet kezel tényként. Előbb a kettőt összemossa, majd közli, hogy lehetetlen a vizsgálata, és nem is szükséges. Abból a szempontból persze nem szükséges, hogy ha kiderülne, nincsen deviza fedezet, akkor különböző nehezen kezelhető problémákkal kell szembesülni. Másfelől a GVH határozott álláspontja az, hogy ez ellenőrizhető lenne, csak „költeni kellene rá”.

 

Abban az esetben, ha napnál világosabban is kiderülne, hogy nem áll az ügyletek mögött deviza fedezet, egy tiszta csalási törvényi tényállással állnánk szemben. Másfelől az idézett ítélőtáblai jogerős határozat indokolásából is kitűnően tényleg nem is kell deviza az ügyhöz, ha elegendő egy puszta matematikai művelet.

 

Ha e „matek” kapcsán azt kell feltételezni a Kúria indokolása mentén, hogy a devizát odaadta a bank, csak azt vételi árfolyamon megvásárolta, akkor azt is feltételeznünk kellett, hogy a bankhoz a deviza 1 mp-en belül visszakerült. Gyakorlatilag tényleg nem is kellett hozzá deviza. Az ügy megáll virtuálisan is. De felteszem a kérdést, ha a bank a virtuális devizát visszakapta, akkor hol áll fent a Kúria által hangoztatott árfolyamkockázat, és miért minősül egy kötelem devizaszerződésnek, ha abban nem is kell devizának szerepelnie?

 

A Kúria így reagál a felvetésre:

 

„A deviza alapú kölcsön lényege, hogy az adós tartozása devizában keletkezik, a kölcsön folyósítására és a törlesztésére pedig forintban kerül sor. A tartozás devizában van megállapítva, az adós forintban teljesítendő fizetési kötelezettsége ezért a forint erősödésétől, gyengülésétől függ. A devizában meghatározott kölcsönért az adósnak a forint gyengülése esetén többet kell visszafizetnie, terhei növekednek, míg erősödése esetén kevesebbet, terhei csökkennek. A hitelező helyzetére ugyanakkor az árfolyam változása nem hat ki, hiszen az adós általi visszafizetéskor forintban ugyanolyan értékű devizához jut, mint amennyit folyósított.”

 

Akkor ez egy értékállósági/értékállandósági kikötés lenne? feltéve, de meg nem engedve, fogadjuk el, hogy a felek akarata erre irányult. Akkor mi értelme van a kirovó/lerovó elméletnek? Az nekem a bank x forintot, mely mondjuk, megfelel Y svájci franknak. Amikor teljesítem a kötelezettségemet, az Y svájci franknak megfelelő forintot kell visszaadnom. A gond csak az, hogy az általam ismert perekben ez ellen maguk a bankok tiltakoztak ez ellen.

 

„A kirovó és a lerovó pénznem lényegéből következik, hogy téves az az álláspont, amely szerint a törlesztés pontos összege nem határozható meg a szerződéskötés időpontjában. A deviza alapú kölcsöntartozás éppolyan egyértelműen meghatározott, mint az effektivitási kikötéssel ellátott devizakölcsön. Az adós tartozása mindkét esetben a szerződéskötés időpontjában egyértelműen rögzül: az a kirovó pénznemben meghatározott összeg. A kirovó és a lerovó pénznem eltéréséből szükségszerűen fakad, hogy a szerződéskötés időpontjában nem lehet megmondani, hogy a lerovás (szerződéskötéskor nem is szükségszerűen ismert) pénzneméből mennyit kell adni ahhoz, hogy az adós teljesítsen. Ez azonban a kirótt tartozás egyértelmű meghatározottságát nem érinti.

 

Úgy vélem, a deviza alapú kölcsönnek nevezett ügylet során a Kúria mindent összemos, melyet néhány hónapon belül elért. Csakhogy ha a pénzintézeteket nem az árfolyamrésből fakadó marzs megszerzése érdekelte, hanem valamilyen nehezen megfogható bizonytalanságból fakadó biztonsági érzet megteremtése, akkor hogyan kell értelmezni azt, hogy a kirovás pénzneme és a lerovás pénzneme is svájci frank, illetve ugyanez elmondható forint kapcsán is.

 

Ugyanis nem arról van szó, hogy ma még van kirovó pénzben tekintetében HUF, majd két hónap múlva már nincsen HUF, csak CHF, vagy fordítva. A Kúria – álláspontom szerint – ott téved súlyosan, amikor elveszíti a realitásokhoz fűződő kapcsolatát, és megfeledkezik arról, hogy a kirovó/lerovó elmélet, ugyanis nem különböznek a pénznemek.

 

A bankok álláspontja azonos. Az adós kér egy konkrét HUF összeget. A bank nem erre szerződik, nem ezt adja oda, hanem valamilyen CHF összeget, melyet vételi árfolyam alkalmazásával vásárol meg az adóstól nyilvánvalóan azért, mert azt odaadta. Ha nem adta volna oda, akkor nem tudná megvásárolni. A törlesztéskor nem forintot kér a bank, hanem CHF-et, ezért adja el a fogyasztónak a CHF-et vételi árfolyamon. Jól jellemzi az állapotokat, hogy a pénzintézetek az egész ügyleti nyilvántartást devizában vezetik, évek hosszú sora kellett ahhoz, hogy az egyes adósok forint nyilvántartást kapjanak kézhez.

 

Azaz a Kúria vagy tudatosan, vagy gondatlanságból azt hallgatja el, hogy habár ő maga is megállapította az árfolyamrésből származó marzs kapcsán a szerződések Hpt-be ütközésének lehetőségét, azt a jelenlegi PJE határozatban már elfelejti annak indokolásával együtt. Ha pedig nem felejtette el, akkor az egész határozat indokolása okszerűtlen, iratellenes, és jogbizonytalanságot gerjeszt. Másfelől pont olyan, mint amikor vak vezet világtalant egy erdőben…

 

Azt pedig világosan érteni vélem, hogy a Kúria jogegységi tanácsa gyakorlatilag kézikönyvét alkalmazza Gárdos István és Nagy András szerzők „A devizahitel jogi alapkérdései” c. munkáját minden racionális érvrendszer helyett csaknem puszta átvétellel. Jogi álláspontom szerint ez a PJE határozat nem a törvénykezési gyakorlat egységesítését szolgálta, hanem a pénzügyi szervezetek álláspontját tartalmazó szerzői mű kötelező ítélkezési gyakorlattá tételét.

 

 

A Kúria a határozat 2. pontjában foglaltak indokolását az alábbiak adja meg:

 

 

„A jogegységi határozat egyedi szerződések, szerződési rendelkezések érvényességének vizsgálatára nem alkalmas, hanem csak annak elemzésére, hogy a deviza alapú kölcsönszerződés 1. pontban ismertetett konstrukciója polgári jogi szempontból érvényes-e. Az egyes szerződések, egyes szerződéstípusok egyedi megvizsgálása, egyedi, illetve többlet tényállási elemek feltárása, értékelése csak a konkrét perekben lehetséges.”

 

Azaz minden adós megnyugodhat, az egyes perekben végig kell menni az összes problémán, és álláspontom szerint az 1. pontban foglalt kérdéskörökben is meg kell szerezni a hitelező szerződéskötéskor eljáró képviselőjének nyilatkozatát, milyen tájékoztatást adott mondjuk az effektivitási kikötés kapcsán. Ugyanis a kúriai határozat csak akkor alkalmazható, ha az indokolásban megfogalmazottak szerint ették meg jognyilatkozataikat a felek. Azaz a jogi tényeket meg kellene ismerni. A felperesnek persze a perben egy jogállítása van, melyet az alperes vagy elismer, vagy tagad.

 

Ám a jogi tény kapcsán nem lehetséges azonnal asszociálni a pertárgy értéke kapcsán a lerovó pénznemre és az aszerinti összegre, mert ugyan mennyi a pertárgy értéke, ha a szerződésben mondjuk a kölcsön összege 123.456.-CHF? Közben a forint száguld lefelé, majd a bíróság tárgyalásonként megállapítja, hogy a nyújtandó ellenszolgáltatás ma még mondjuk csak 25 millió forint, de két hónap múlva 32 millió, majd az ítélethozatal már 412 millió?

 

De nézzük meg az egyes indokokat:

 

„Az érvénytelenségi ok fennálltát mindig a szerződéskötés időpontjában kell vizsgálni. A szerződéskötést követően bekövetkezett változásokat (így például az árfolyamnak az adósokra rendkívül kedvezőtlen változását) az érvénytelenségi okok vizsgálata során nem lehet figyelembe venni. A szerződési terheknek a szerződés megkötését követő – előre nem látható – egyoldalú eltolódása az érvénytelenség körében nem értékelhető.”

 

A fenti megállapítás vitathatatlanul helyes.

 

„Különbséget kell tenni azon esetek között, amikor a szerződés teljes egészében érvénytelen, illetve amikor a szerződésnek csak egyes körülhatárolható rendelkezései érvénytelenek, vagyis a szerződés részlegesen érvénytelen. Először tehát azt szükséges vizsgálni, hogy az érvénytelenségi ok a szerződést teljes terjedelmében teszi érvénytelenné, avagy részleges érvénytelenséget eredményez.”

 

A Kúria itt egyet felejt el, és erre az összes többi indokolása kapcsán már kitérhetett volna: egy szerződés érvénytelenségéről csak létrejött szerződés esetében lehet beszélni. És a bíróság nem csak az érvénytelenségi okot köteles hivatalból figyelembe venni, hanem a szerződés létre nem jöttét is.

 

„A perekben az egész szerződés érvénytelenségét eredményező érvénytelenségi okként szoktak hivatkozni a szerződés jogszabályba ütközésére, nyilvánvalóan jóerkölcsbe ütközésére, uzsorás jellegére, valamint arra, hogy a szerződés lehetetlen szolgáltatásra irányul, illetve színlelt.

 

a) Maga a deviza alapú kölcsönszerződés konstrukciója nem ütközik jogszabályba.

 

A Ptk.-nak a felek jogait és kötelezettségeit megállapító szerződési jogi szabályai főszabályként eltérést engedő, diszpozitív normák. A Ptk. 200. § (1) bekezdése szerint ugyanis  a felek a szerződés tartalmát szabadon állapíthatják meg, a szerződésekre vonatkozó rendelkezésektől egyező akarattal eltérhetnek, ha jogszabály az eltérést nem tiltja. A Ptk. pénztartozásra vonatkozó szabályai – ahogy arra a jogegységi határozat 1. pontja rámutat –  kifejezetten lehetővé teszik, hogy a felek a pénztartozást devizában róják ki. Ez a jog értelemszerűen kölcsönszerződések esetén is megilleti a feleket. A vizsgált szerződések megkötésekor nem létezett olyan jogszabály, amely tiltotta volna kölcsönszerződések esetén a tartozás devizában történő kirovását. Tiltó rendelkezés hiányában nem volt akadálya annak, hogy a felek jogszabályban részleteiben nem rendezett deviza alapú kölcsönszerződést kössenek.”

 

Sajnos ezzel vitatkoznom kell, ugyanis ez a szerződéses konstrukció az árfolyamrés, mint marzs, és a többi, fogyasztó által át nem látható teher kapcsán tipikusan jogszabályba ütközik, sérti a közösségi jogot, másfelől a 801/B/2002. AB határozat és a 12/2013. (V. 24.) AB határozat alapján jóerkölcsbe ütközőnek minősül. Más kérdés, hogy a jogszabályba ütközés miatt nincsen lehetőség a kétszeres értékelésre.

 

A Kúria azonban észleli az ellentmondást, és úgy gondolja meghatározni a törvénykezési gyakorlatot, hogy önmagában a konstrukciót érvényesnek tartja, ám a konstrukció alapján esetlegesen létrejött egyes szerződéseket már ízekre szedi a Hpt. kapcsán:

 

„Nem maga a szerződéses konstrukció, hanem a konkrét megkötött fogyasztási (2005. január 1-jétől a fogyasztási-, lakossági) kölcsönszerződés ütközik jogszabályba, ha nem felel meg a Hpt. 213. § (1) bekezdés a)-g) pontjai szerinti feltételeknek. (E rendelkezéseket egyébként a fogyasztónak nyújtott hitelről szóló 2009. évi CLXII. törvény 2010. június 11. napjától hatályon kívül helyezte. A Hpt. 213. §-ának rendelkezései pénzügyi lízingszerződésekre nem vonatkoznak. A Hpt. 2. számú melléklet III.5. és 13. pontjai alapján egyértelmű, hogy a fogyasztási-, lakossági kölcsönszerződések fogyasztói szerződések.)

 

A Hpt. 213. § (1) bekezdése értelmében az a)-g) pontoknak nem megfelelő tartalmú szerződés semmis. E felsorolásban vannak olyan pontok, amelyek az egész szerződés érvénytelenségét eredményezhetik, például, ha a szerződés tárgya, a THM mértéke, illetve a törlesztőrészletek nagysága nincs a szerződésben rögzítve. Más pontok, így pl. a d) pont részleges érvénytelenséget eredményez, mivel a törvényi követelményeknek nem megfelelő tartalmú szerződéses rendelkezések a szerződés jól körülhatárolható részét érintik.”

 

„b.) A deviza alapú kölcsönszerződés konstrukciója nem ütközik nyilvánvalóan a jóerkölcsbe. Annak megítélését, hogy egy szerződés mikor tekinthető nyilvánvalóan jóerkölcsbe ütközőnek, a jogalkotó a bíróságokra bízta, e vonatkozásban jogszabályban rögzített támpontokat a Ptk. nem ad. A bírói gyakorlat szerint jóerkölcsbe ütközik az a szerződés, amelyet ugyan a jog nem tilt, de az azzal elérni kívánt cél, a vállalt kötelezettség jellege vagy azért ellenszolgáltatás felajánlása, illetve a szerződés tárgya, az általánosan elfogadott erkölcsi normákat, szokásokat nyilvánvalóan sérti, ezért azt az általános társadalmi megítélés egyértelműen tisztességtelennek minősíti (BH2000.260). A jóerkölcs tehát egy olyan absztrakt fogalom, amely a társadalom általános értékítéletét, általános erkölcsi felfogását fejezi ki.

 

A deviza alapú kölcsönszerződések megkötésére azért került sor, mert az adós célja az volt, hogy a forint kölcsönszerződések esetén irányadó kamatnál alacsonyabb kamat mellett jusson kölcsönhöz. Erre csak úgy volt lehetőség, ha devizában adósodik el, ami egyben azt jelenti, hogy vállalja az árfolyamváltozás kockázatát, melynek iránya, mértéke előre nem látható, nem kiszámítható. Önmagában a múltbeli tendenciák nem alapoztak meg a jövőre vonatkozó várakozásokat, még akkor sem, ha abból esetleg az árfolyam gyengülésének tendenciájára lehetett következtetni, különös tekintettel arra, hogy az adott időszakban más tényezők, például az euró övezethez történő csatlakozás lehetősége, deklarált célja, ellentétes tendencia kialakulását is előrevetítette; ekkor úgy tűnt, hogy a kockázatot rövid ideig, az euró céldátumként már kitűzött bevezetéséig kell vállalni. A szerződéses konstrukcióból származó árfolyam kockázatot az adós szempontjából kiegyenlíthette az az előny, amely az alacsonyabb kamatban és törlesztőrészletben mutatkozott, tehát mindkét fél realizálhatott számára fontos előnyöket, az aktuális gazdasági, üzleti érdekeinek megfelelően. Így tehát az adóst terhelő árfolyamkockázat nyilvánvalóan jóerkölcsbe ütközőnek nem tekinthető. A deviza alapú kölcsönszerződések megkötésekor ezeket a szerződéseket a társadalom nem ítélte el (BH2012/7/G4.). A szerződéskötést követően bekövetkezett, a fogyasztóra hátrányos változások pedig nem eredményezhetik a szerződés jóerkölcsbe ütközés miatti érvénytelenségét.”

 

Sajnos itt is súlyosan téved a Kúria. Ugyanis nem azért adósodott el a fél haza „devizában”, mert az neki előnyös volt, hanem azért, mert belesétált boldog és boldogtalan egy ügyesen felállított csapdába. A Kúria onnan indul ki jogelméleti fejtegetésében, hogy a forint kamatok nagyon magasak voltak, ám közben elfelejtette, hogy az első Orbán kormány még 1998 és 2002 között milyen ügyesen lavírozott az állami kamattámogatással és az inflációval. A http://fideszkomarom.hu/uploads/files/Devizahitel%20t%C3%A1j%C3%A9koztat%C3%B3%20jav%C3%ADtott%20verz.pdf oldalról szeretnék idézni:

 

„2001-től a forintalapú lakáscélú hitelállomány erőteljes növekedésnek indult. Az új szabályozással a bankok közötti versenyhelyzetet is megteremtette a kormányzat. Ebben jelentős szerepe volt a kedvező kormányzati intézkedések sorozatának, amelynek hatásaként a lakáspiaci kamatok jelentősen csökkentek, a kereskedelmi bankok által nyújtott forintalapú államilag támogatott lakáskölcsönök széles kör számára elérhetővé és megfizethetővé váltak. 1998-ban az új lakáshoz felvett hitel kamatai meghaladták a 26 százalékot. 2002-re a kamattámogatott kölcsönök ügyfelei már csak 6 százalék kamatot fizettek.”

 

„A szocialista-szabaddemokrata kormányzat új lakáspolitikát kívánt megvalósítani. 2002-2003-ban elkészült ugyan az akkori lakásügyi kormánybiztos irányítása alatt a Nemzeti Lakásprogram, de ez nem emelkedett a kormánypolitika szintjére. Hiányzott a távlati lakáspolitikai célkitűzés és jövőkép, ami leépülő lakáspolitikához, problémákhoz, változó sikerű intézkedésekhez vezetett. 2004 novemberében Csaba Lászlóné a lakásügyi kormánybiztos azzal indokolta lemondását, hogy a kormányzati struktúrán belül a regionális fejlesztésért és felzárkóztatásért felelős tárca nélküli miniszter foglalkozik a továbbiakban a lakásügyekkel.

Az akkori kormány a lakástámogatási rendszer finanszírozhatatlanságára és igazságtalanságára hivatkozva korlátozásokat léptetett érvénybe, amelyek a forintalapú támogatott hitelek iránti keresletet jelentősen visszaszorították. A kiigazítás legfontosabb eleme az volt, hogy 2003 közepétől a lakáshitelek jogosultsági feltételei jelentősen szigorodtak, ezt követte a lakáshitelek után járó szja-kedvezmények korlátozása, majd 2007-től a teljes megszüntetése. A forintalapú támogatott forint-hitel felvétele lehetőségének beszűkülésével párhuzamosan felfutott az ingatlanfedezettel nyújtott devizaalapú hitelállomány.”

 

A baj csak az, hogy jómagam már 2006-ban belesétáltam az csapdába, és számtalan ügyfelem már azt megelőzően. Teljesen közömbös, hogy melyik politikai elit volt éppen hatalmon, amikor a forint kamatok az egekbe szöktek és e hátrány kiküszöbölésére megjelentek az un. deviza alapú hitelek. Pláne azért, mert emlékeim szerint az az MNB-ből indult még az ezredforduló környékén. És ez könnyen hihető, mert a támogatott lakáshitelek látszólag felvirágoztatták építőipart, de például az ÁFA-csalások klasszikus körét hozták létre, ráadásul teremtettek egy kezelhetetlenül nagy eladhatatlan tömeget. Ám a bankoknak a pénzügyi lufit tovább kellett fújniuk.

 

A 2008-as amerikai pénzügyi válság jól megmutatta, hogy a jelzáloglevelekkel történő spekuláció fedezetlenné tette a hitelállomány döntő többségét. A folyamat fenntartása érdekében gyorsítani kellett a hitelezést, és olyan fogyasztók nyakába is hitelt varrtak, aki képtelen volt a minimális törlesztésre is. Magyarországon a hitelek egyre nagyobb hányada nem likviditási nehézséget oldott meg, hanem jövedelmet pótolt. Az, hogy az eleve visszafizethetetlen hitelt mekkora kamatra adták, teljesen közömbös volt.

 

Az un. deviza alapú hitelek alacsony kamata csak egy ügyes mézesmadzag volt, ahol a csali maga a hitel volt, az elkövetési magatartás meg a bankfiókokban úgy valósult meg, hogy a banki képviselők egyetlen feladata az előre elkészített okiratok aláírattatása volt. Ha más nem is, de maga a konstrukció volt eleve jóerkölcsbe ütköző.

 

Az egyes érvénytelenségi kérdésekben már számtalan értekezéssel éltem, melyet nem kívánok itt megismételni. Ám ajánlom azok olvasását is, hiszen azokkal kellene vitába szállni, és rámutatni, hol tévedtem, hol van igaza másoknak.

 

 

Tagyon, 2014. január 6.

 

 

Dr. Marczingós László

Drága Paola néném!

 

Köszönöm szépen ünnepi jókívánságaidat,  a megküldött ajándékokat, és érdeklődésedet tapolcai barátunk hogyléte felől. Ha számítógépet is használnál, és üdvözlésedet nem a Queen Mary hozná a fedélzetén Európába, akkor nem kellene nekem is leveleznem, ám a kézzel írt levélnem mégis van valami varázsa, így mégsem neheztelek a megoldással kapcsolatban.

 

Nálunk békésen teltek az ünnepek, a fenyőfát a helyi szippantós új segédje hozta meg. Tudod, az a srác, aki legutóbb a szippantó csövét minden csőbe belepróbálta, még jó, hogy a bokrokat nem szippantotta keresztül az öntözőcsöveken keresztül! De nem érdekes, minden kezdet nehéz, és a jószándék meghozza a gyümölcsét minden esetben.  Így érkezett meg Tapolcáról a fa, mely ugyan szép volt, de van rá egy fogadásom, hogy már november közepén kivágták…

 

Sajnos a karácsonyi ünnepek alatt jelentősen megcsúszott minden korábban elképzelt program, így Sanya barátunk látogatása is csak tegnapra eshetett. Az ebéd program kettőkor kezdődött és jó tízkor fejeződött be.

Sanya tiszteli a hagyományokat. A terített asztal nála is szentség, és minimum egy jó spagettit illik tálra helyezni, amikor jön. Igen, igen, a Te recepted alapján készítem máig is! Mivel barátunk messze viszi hírünket, a gatyámat rendesen fel kell kötnöm. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy Marcelloék átlagosat hozzanak elő, mert akkor oda a tisztelet.

 

Már 2-3 éve a fejemben van, hogy kacsa lasagne szerepel majd az asztalon, mert anno, a Gundel borvacsorák sorában két ízben is szerepelt e fogás, és egyik jobb volt, mint a másik. A receptet nem ismerem, de megpróbáltam az élménybeli ízekből visszakövetkeztetni, és rekonstruálni. Az más kérdés, hogy mi lett belőle, és egyáltalán büszke lehetek-e a végeredményre.

Ide beszúrok két képet gyorsan, mi is volt az elérendő cél.

A bal oldali kacsa Istvándy Gergő (Badacsony) 2007. május 5-én megtartott borvacsorájának egyik főbb fogása volt. A fogásokat Csőke László séf készítette.

A jobb oldali képen a szekszárdi Márkvárt Pince 2006. április 5-én megtartott vacsorájának eseménye volt, ahol a séf Kalla Kálmán volt.

 

Mindként fogás tökéletes volt, profi séfektől, akiknek a nyomába soha nem léphetek, azonban szerény próbálkozásaim mindenképpen tiszteletet fejeznek ki irántuk.

 

A „pompát” az ünnepi terítéssel gondoltam meghatározni, de ez lehet természetes is a Családban. Ám annyiban nem, hogy a Zsolnayt kézzel kell elmosogatni az evőeszközökkel együtt, így hatszor is meggondolom azt a „pompát”. Ha azonban ünnep van, akkor az ünnephez kijár minden szenvedés is.

 

Az ételeket jóval előbb elkezdtük előkészíteni, mivel egy délelőtt lehetetlenség megfelelni minden kihívásnak, és feladatnak.

 

Az első fogás egy egyszerűnek tűnő birsalma leves volt. Ám, hogy mennyire nem egyszerű, azt az alábbi kis leírás adja. Először is, amikor lehet kapni a gyümölcsöt, azt sütőben megsütjük, és úgy hámozzuk meg. A kockára felaprózott birset mélyhűtőbe tesszük a későbbi felhasználás reményében. Tehát így január elején így kerülhet az alapanyag az asztalra. A birsből úgy készítünk krémlevest, hogy egy kis puding porral sűrítjük, ám figyelmetlenségünk eredményeképpen csak puncsos volt idehaza, így eleve adott lett a szint. Pénteken főztük meg, és lehetőség volt még alakítani rajta. Ez abból állt, hogy sima almát kockáztunk bele, illetve nagyon jó minőségű vörösborral dúsítottuk. Így összefőzve, és visszahűtve állt készen. Szerintem szerénytelenség nélkül elmondható, hogy finom.

 

A kacsa lasagne számomra – recept nélkül – nagy kihívást jelentett. Ugyanis fogalmam sem volt, hogyan lehetne egy ilyet elkészíteni. Úgy gondolkoztam, hogy egy kacsából levet lehetne nyerni. Éppen ment a nyáron a televízióban a „Ki öli meg Európa nagy konyhafőnökeit” c. film, és az elkövetési módként is szereplő facsart kacsa ötlete nyomán egy Káptalantóti piacán beszerzett kacsát megsütöttem. A magyar kacsa gyakorlatilag alig alkalmas a gasztronómiára, mert szinte mindenki a zsírban gondolkodik. Ez egy átmeneti kacsa volt a zsír és az értékes rész között, így nagyobb mennyiségű, kiváló pecsenyelevet nyertem ki belőle. Ezt ügyesen lefagyasztottam úgy, hogy a zsírtól leválasztottam a levet.

 

A tapolcai Pápai Húsboltban vettem jó minőségű kacsamellet és olyan szárnya tövét, melyet sütőben lesütve lett egy adag jó minőségű zsírom, melyben este májat sütöttünk le hideg fogásnak. A kisütött bőrös részt és a kevéske húst apróra vágtam és hozzá adtam a korábbi kacsasütés apró nyesedékét is. Így együtt pároltam át a pecsenyelében, majd azt dúsítottam fel tejszínnel és sűrítettem az egészet.

Egy kis cukrot karamellizáltam és abban késsel apróra vágott diót forgattam meg, szintén tejszínnel – és vízzel – felöntve. Amikor minden készen állt, a lasagne tésztát rétegeztem előbb a hússal és a mártásával, majd a következő szintet a dióval, melyhez meggyet – jobb híján befőttet – adtam. Majd jött újra a hús, újra a dió és a meggy. A tetejére készítettem egy pecsenyés besamelt, és így sütöttem meg.

 

A tálalás előtt még sajtot reszeltem rá, és fejfölt locsoltam a sajtra, és szépen ráolvasztottam. A lasagne gyakorlatilag szépen megsült, puha és szaftos lett.

 

A kacsamelleket pácoltam és fűszereztem, majd serpenyőben a bőrös felén 10 percig, míg a másik oldalán 3-4 percig sütöttem, majd 100 fokos sütőbe tettem olyan 10 percre, így a hús rostjai visszaszívták a nedvességet és szép szaftos maradt a mell. Azt felszeletelve a tésztára helyeztem, így tálaltam. Lehetett volna még gyümölcsös mártást is készíteni, de arra már nem volt energiám és alapanyagom. A kész mű nem érte el a Gundel remekművét, de ehető volt. Talán annál egy fokkal még jobb is.

 

Az egész menüt házi túrós rétes zárta, de a megvásárolt réteslap minősége nem érte el a kellő szintet, így kissé csalódást okozott a kész desszert. Gyúrni nem kívánok, majd ha túl sok időm szabadul fel egyszer…

 

Az italokról csak annyit, hogy a levest egy korty Champagne kísérte le, míg a főételt képen látható kiváló bor, mely összetétele Syrah és Grenache. Az egyik legjobb francia bor, melyet az utóbbi időben ittam.

A desszerthez természetesen jó minőségű kávé dukált, és némi apró desszert, mely kapcsán kénytelen vagyok elismerni, hogy a Lidl jó portékákat tart e téren. Az egész délután és este hangulatáért Hugh Laurie és Sting koncertfelvételei feleltek. Mire eltakarítottam a romokat, éjfélt ütött az óra.

Sanya elégedett volt, és felvetettem az ötletet, hogy 1-2 havonta illene megismételni az eseményt, akár kicsit kibővítettebb keretekben is.

Ha esetleg elkészíted Te is a lasagne fogást, akkor szóljál, Te miként csinálnál mást, de addig is maradok az eredeti ötletnél, és aprókat változtatok majd a receptúrán.

 

Ölel szerető unokaöcséd!

 

Don Marcello

 

 Az alábbi néhány sorral szeretném köszönteni az Újévet, és minden kedves olvasómnak mottóként eszébe juttatni Pierre Abélard (1079-1142), a párizsi universitas, Doctor scholasticus megtisztelő címmel felruházott, tanárának 12. századi mondását: „Ne kényszerítsd felebarátodat saját hited elfogadására: az emberi elmének saját bölcsességével kell elhatározásra jutnia.”

 

Párizsi utamat megelőzően, majd közben, és végül azóta is forgatott D. Magyari Imre „Párizsi szeletek” c. könyve juttatta eszembe a világ tulajdonképpeni első egyetemének tanárát, akinek Héloise felé táplált – és viszonzott – érzelmeit számos művészeti alkotásban örökítették meg az utókornak. Jellemző, hogy az általa Nogent-sur-Seine melletti Le Paraclet templomban – ahová magát Héloise-t is eltemették 1146-ban – a „nagy” francia forradalom során nem kímélték meg, feldúlták, így a legendássá vált szerelmespárt a párizsi Pére-Lachaise temetőbe vitték, ahol végül gyönyörű, gótikus síremléket kaptak.

A dialektika nagy mestere a „sic et non”, avagy pro és kontra módszerrel alkotta meg azt a logikai irányt, mely a későbbi Sorbonne egyetem (1257) is irányadó maradt. A tanárok és diákok szoros egységet képeztek, és sokszor előfordult, hogy az igen hosszan tartó egyetemi képzés alatt valaki bizonyos tárgyak tekintetében már tanár volt, némelyes esetében „csupán” diák. Nem meglepő, hogy az arab kultúrában a mecsetek égisze alatt is így folyt az oktatás. Olvasgassunk csak Germanus Gyula műveiből!

Amikor a mai furcsán bonyolultnak látszó világunkban nem találunk kapaszkodót, érdemes visszakanyarodni azon módszerhez, mely az antik kultúrában már ismert volt, de az universitas gondolatköre élesztett újjá, azaz egy téma kapcsán vessünk fel kérdést, vitassuk meg, nézzük meg különböző nézőpontokból, majd az érvek és ellenérvek mentén döntsük el a vitát.

A mai torz szemléletű országunkban a fenti gondolkodásmód csaknem ismeretlen, és végkép kihaltak azon ifjak, akik az igazság keresése mentén merik felvállalni gondolataikat, a vitát, és nem csak beszállnak egy vitába, hanem gerjesztik is azokat. Ugyanis vita nélkül nem lesz döntés logikai értelemben. A hatalomnak nem csak manapság kellemetlen ez a viselkedésforma, hanem mindig is az volt, így nem csoda, hogy Abélard is gyakran vehette a vándorbotját.

 

Nos, Párizs önmagában csak egy olyan metropolisz, a külső részeivel gyakorlatilag Magyarország népességű koncentrátum, mely nem áll egyedül a világban, azonban a gondolatok, a történelem mentén bizony egyedülálló képződmény, melyet úgy lehetséges csak felmérni, megismerni, elismerni, amennyiben az utazó bizony egy általánosan elvárható szinten ismeri a kultúrát és a történelmet. Akiknek ez kimaradt, azok a fogyasztók azon széles köreihez tartoznak, akik azt sem tudják, merre járnak, csak vásárolnak, mert a brand Párizsban elérhető, és már mekkora sikk ott vásárolni.

Én csaknem 20 évvel ezelőtt jártam legutóbb városi sétán, és a két évtized összevetéséből azonnal az szűrődik le, hogy a tömegturizmus sáskahadainak mozgatása anno egyáltalán nem volt valóság. Anno a Saint-Chapelle ámulatba ejtő gyönyörét egy 10 perces várakozás és átvizsgálás előzte meg, míg most egy kegyetlen 1,5-2 órás sorban állás. És a sort alkotó emberek döntő többsége azt sem tudta, hogy mit akar látni…

Ha valaki olvasott néhány kellemes regényt a középkori állapotok kapcsán, az ismeri, tudja, hogy az universitas polgárainak akkor sem adták ingyen a diplomás, hiszen a tandíj ismeretlen fogalma ellenére az utazás, a szállás, a megélhetés, a vizsgák díja, és végül a megszerzett diploma feletti örömmel párosult bankett jelentős költséget emésztett fel. Voltak gazdag családok gyermekei, akik kellemesen eleresztve élték meg ezeket az éveket, ám a többség bizony összekoldulta a költségeket. A furcsa egyetemi polgári jogállás is furcsa, hiszen a világi bíráskodás alól kivonták, gyakorlatilag a pápa közvetlen védelme alatt állt.

Párizs ma a fény és csillogás, a világmárkák nagyvárosa, ám értelmes ember inkább látja benne a történelem és a gondolat folytonosságát. A képeken keresztül pusztán ízelítőt szeretnék nyújtani a hangulatokból.

 

Párizsban tulajdonképpen mindegy, hogy esik az eső, vagy nem esik, az utcákat járni kell. Ha valaki lemegy az egyébként hangulatos és praktikus metróba, azonnal kiesik a „rendszerből.” Ugyanis a városban – Budapesttel szemben – van élet az utcákon. A nagyhírű áruházak ellenére nincsen pláza-kultusz, a nagyobb sugárutaktól kezdve a legkisebb zsákutcáig jobbnál jobb boltok sorakoznak. A kézművesség, az egyediség ismert és élő fogalom, és jól megférnek a világmárkák agresszíven tolakodó csillogásával. Általánosan elmondható, hogy érdemes minden ízléses kirakatot végigélvezni, hiszen idehaza már a kirakatrendezői szakma is megszűnt – normális boltok hiányában.

Ha a járókelő elfáradt, biztosan akad egy bisztró, ahol megfáradt lábait egy kicsit pihentetheti egy pohár champagne (coupe de champagne) élvezete mellett. A párizsi pincér és csapos a rendelésnél csak annyit közöl: coupe, mást hozzá sem tesz. A csapos kitölti az italt és megy is tovább az élet. A champagne Párizsban nem egy luxus. Egyfelől az ára elérhető – pláne a kinti fizetéseknek hála – de magyar árviszonyok mellett is messze elfogadható. A legrosszabb, kopott bisztró és a legcsillogóbb étterem is jó pezsgőket tart, habár márka és márka között azért van különbség. De itt nem az a lényeg, hogy másoknak mutassuk, mit engedhetünk meg magunknak, hanem az, a kávéházi kultúra részét képezzük. Egyek vagyunk a millióból.

 

Maga a város természetesen rendezett – köszönhetően Napóleon császári gondolatainak, de leginkább városépítészeinek – illetve annak a szerves történelmi fejlődésnek, mely során az erős polgárság és a királyi hatalom egymás mellett alakította a város képét, néha erősen, és érthetetlenül szétdúlva azt. Jómagam igen kellemesnek tűnő helyen szálltam meg, de később rá kellett jönni, hogy az Étoile és az Avenue des Champs-Élysées minden szépsége és híressége ellenére manapság a tömeg játszótere, a turisták szokásos „lehúzó helye”. Az ismertségnek ugyanis ára van.

A látvány gyönyörű, igyekeznek is fényében, pompájában megtartani azt, de a hömpölygő tömeg nem azt a képet alkotja, amit az ember gondolna Párizsról. A divat hazájában az emberek döntő többsége hihetetlenül rosszul öltözött, a tömegcikkek satnyasága, kritikán alóli mivolta ugyanúgy áthatja az utcaképet, mint Budapesten. Nincsen különbség, köszönhetően azon márkák térhódításának, mely az olcsó – tulajdonképpen rabszolga jellegű – munkaerő kihasználásával keletről beérkező fércmunkák előtérbe presszionálásával visznek véghez Európa minden nagyvárosában. Ez természetesen az utcakép uniformizálásával is együtt jár, így a Diadalívhez legközelebb eső Cartier-ház vörös fényben úszó homlokzata kivételével teljesen jellegtelen az egész Avenue.

A Diadalívtől kiinduló sugárutak egyébként érdekes épületeket rejtenek, ha más nem is adódik, irányba kell fordulni a La Fayette áruház felé, és az Avenue de Friedland mentén végigsétálni a Boulvard Haussmann érintésével az Operáig. Nem mellesleg Haussmann volt az, aki Párizst a mai formájára átépítette – legalábbis a Diadalív környékét.

 

Maga a Champs-Élysées gyönyörű kivilágítást kapott. A szokásosan  hömpölygő forgatag megspékelt a karácsonyi vásár pavilonjaival, ahol sok értelmes dolgot fellelhetett az utazó, a „szükséges vásárfia” a többi emlékem mellé került a sorba. A zsebekre ügyelni illik, melyre nem csak a metróban figyelmeztetik az embert állandóan. Habár a francia miniszterelnök egy vitatott húzással hazareptette a román koldusmaffiát, ám tapasztalatom az, hogy eleve reménytelen húzás volt ez, hiszen pont ott tart Párizs, ahol előtte, és a vendégmunkások liberalizált munkavállalása Romániából, Bulgáriából most soha nem látott söpredéket fog megindítani a Nyugat felé.

 

Essen néhány szó a már említett bisztrókról, éttermekről is, csak úgy általánosságban. Nagy szerencsémre beleakadtam egy könyvesboltban egy tematikus kiadványra, ahol a nevesebb párizsi műintézményeket ismertették. Ez adott lökést ahhoz, hogy felkeressem a Két Malomhoz (Café des Deux Moulins) címzett bisztrót a Moulin Rouge mellett, ahol az Amélie csodás élete című film kockái peregtek. Tipikus párizsi kávéház, különösebbet nem is lehetne mondani róla. Ám a kedvességét pont az adja, hogy a reménytelen Amélie imádók, és a kőkemény fanok alkotják nemzetközi törzsközönségét. A közös téma udvariasan olvasztja egybe a sokaságot, és bizony Rejtő klasszikus felütése jut eszemből „A három testőr Afrikában” c. könyvéből:

 „Négy különböző nemzetiség képviselője volt az asztalnál: egy amerikai gyalogos, egy francia őrvezető, egy angol géppuskás és egy orosz hússaláta. A gyalogos, az őrvezető és a géppuskás a padon foglaltak helyet, a hússaláta az asztalon, egy tálban. Idő: délután hét óra.”

Ahány asztal, annyi szerzet, mindenki vérmérsékletének és pénztárcájának megfelelően választ az étel- és itallapról árucikket, majd arra vár, hogy a toalettre menjen, menetben megtekintve a film néhány kultikus tárgyát egy vitrinben.

 

A „másik oldalon” azonban olyan legendás kávéházak is felsorakoznak, mint a Le Procope, ahol az egyszerű vendég csak úgy beleül a történelembe, és ez is megér majd egy misét a későbbiekben.

Párizsról – egy gyakran a franciákról is – egyébként is sokszor jut eszembe Rejtő, de talán ez nem is baj. A párizsiak barátságosak, jó humorúak, türelmesek. És ezt a tömegturizmus sem képes felszámolni, habár mindent megtesz ennek érdekében. Egyelőre ennyit gondoltam, újévi lazításnak, remélem, adott lesz még a lehetőség, hogy visszatérjek e témára.

Fővárosi Törvényszék

Gazdasági Kollégium

1027 Budapest, Varsányi Irén u. 40-44.

1535 Bp. Pf. 887.

Tisztelt Fővárosi Törvényszék!

Alulírott Dr. Marczingós László ügyvéd (Dr. Marczingós László Ügyvédi Iroda, 8272 Tagyon, Muskátli u. 3., eljáró ügyvéd Dr. Marczingós László, aki a Veszprém Megyei Ügyvédi Kamara tagja, anyakönyvi száma 360.) NM felperes képviseletében eljárva az alábbi

nyilatkozatot

 

terjesztem elő a Merkantil Váltó és Vagyonbefektető Bank Zrt alperes ellen, az alábbiak szerint a 9.G.xxxxx/2013. sz. alatti eljárásban.

 

Az un. deviza alapú hitelek kapcsán létrejött jogviták szereplői mintegy messiásként várták az alábbi jogegységi határozatot, miként a 2013. december 12-re előjelzett jogegységi döntést is. Ám az elmúlt napok tárgyalási eseményei arra világítottak rá, hogy a polgári jogegységi határozat messze nem jelent megoldást a jogalkalmazók számára, pláne nem a deviza alapú hitelekkel kapcsolatos perekben. Azaz lehet, hogy mégis, de úgy látom, nem ez volt a Kúria elsődleges szándéka.

 

Az időzendő 5/2013. PJE így szól:

2.a. A Ptk. 239/A. §-a alapján indult megállapítási perben a per tárgyának értékét főszabályként a szerződésben kikötött szolgáltatásért járó ellenszolgáltatás értéke alapján kell meghatározni.

b. Ha a Ptk. 239/A. §-a alapján előterjesztett kereset a szerződés részleges érvénytelenségének a megállapítására  irányul, a per tárgyának értékét meg nem határozhatónak kell tekinteni, kivéve ha a támadott szerződési kikötéshez kapcsolódó  érték a szerződésben kikötött szolgáltatásért járó ellenszolgáltatás értékétől elkülönülten meghatározható.

A 2. pont kulcsszavai számomra a kivételben jelennek meg. A a) esetben teljes érvénytelenségről, míg a b) esetben részleges érvénytelenségről van szó. A b) esetben még egy kivételt is megfogalmaz a Kúria, mely a felek nyelvhasználatára lefordítva úgy szól, hogy a szerződés egyes elemeihez társított érvénytelenségi ok kapcsán megfogalmazható érték összegszerűsíthető-e, elkülöníthető-e az a) pontban is taglalt egész szerződésben meghatározott ellenszolgáltatás értékétől.

Azt előre le kell szögeznem, hogy álláspontom szerint a Kúria megfogalmazása és iránymutatása helyes. Ám a gyakorlatban való alkalmazás szempontjából könnyebbséget nem jelent, hiszen most dörzsölhetik a szemüket az eljáró jogi képviselők, a felek, és gyakran még az eljáró bírói tanácsok is, hogy akkor most milyen fogalom alatt mit is kell érteni valójában. Pont ezért találom hasznosnak, ha teljes egészében elrugaszkodunk a köznapi szavaktól és „szakzsargonba” menekülünk. Ami egyébként helytelen, mert a polgári jog egyik alapelveként jelentkezik, hogy:

 

Ptk. 207. § (1) A szerződési nyilatkozatot vita esetén úgy kell értelmezni, ahogyan azt a másik félnek a nyilatkozó feltehető akaratára és az eset körülményeire tekintettel a szavak általánosan elfogadott jelentése szerint értenie kellett.

Ennél fogva tehát hasznos lehet egy „fordítókulcs” alkalmazása.

 

A T. Törvényszék is arra kötelezett, hogy megóvni kívánt polgári jogomat úgy jelöljem meg, hogy azzal illetékfizetési kötelezettségemet is a pertárgy értékének megfelelően teljesítsem. A contrario, a 36.000.-Ft illeték megfizetése nem illeszkedik a pertárgy értékéhez, azaz elméletileg vagy a szerződés teljes semmisségére utal petitumom, vagy hiába csak egyes szerződéses feltételeket támadok, a támadott rendelkezések kapcsán külön meg lehet állapítani az értéket, a pertárgy értékét, mely alapján le kell róni az illetéket. A „fordítókulcs” szerint valami baj van…

 

Segítségül hívom azonban a Kúria indokolását:

A második kérdésben az indítványozó szerint az egyik értelmezési lehetőség az, hogy a Pp. 239/A. §-a szerinti megállapítási perben a pertárgy értékeként a szerződésben kikötött szolgáltatásért járó ellenszolgáltatás értékét kell figyelembe venni. Ezt az álláspontot látszik alátámasztani a Legfelsőbb Bíróság két korábban közzétett eseti döntése (BH2001.132/II., BH1997.411.), amelyek azonban még a Pp. 123. §-a alapján indított megállapítási perek tekintetében foglaltak állást. Így döntött az egyik ügyében a Szegedi Ítélőtábla is az új jogszabályi rendelkezés hatálybalépését követően is (lásd Pf.II.20.486/2012/3.). Ehhez képest a felsőbíróságok gyakorlatában megtalálható az a másik jogértelmezés is, amely szerint a Ptk. 239/A. §-a alapján indított perben a pertárgy értéke nem meghatározható (lásd Debreceni Ítélőtábla Pf.II.20.952/2012/7.).

…

A Legfőbb Ügyész írásban kifejtett és szóban is fenntartott álláspontja szerint:

2. Az ilyen perekben a pertárgy értékét – és így a hatáskört és a perköltséget is – a szerződésben foglalt érték alapján kell meghatározni.

…

2. A második jogértelmezési kérdés az, hogy ha a fél csak az érvénytelenség megállapítása iránt indít pert, ebben a perben miként kell meghatározni a pertárgy értékét.

A Pp. 23. § (1) bekezdésének l) pontja szerint a megállapítási per elbírálása a törvényszék hatáskörébe tartozik abban az esetben, ha a pertárgyérték meghaladná a törvényszéki hatáskört megalapozó értékhatárt, ha marasztalás kérhető lenne. E rendelkezés – bár a Pp. 123. §-ára utal – arra mutat, hogy a Pp. a megállapítási keresettel indított pert nem tekinti automatikusan meg nem határozható pertárgyértékűnek, hiszen a bíróság hatáskörét a szerződésben kikötött szolgáltatásért járó ellenszolgáltatás értéke alapján állapítja meg ilyen esetben is. A Pp. ezzel biztosítja, hogy a jogkövetkezmények levonása iránt esetleg később meginduló per is ugyanezen a bírósági szinten kerüljön elbírálásra. Hasonló rendelkezést tartalmaz a kiemelt jelentőségű ügyek esetében a Pp. 386/A. § (1) bekezdésének b) pontja is.

A per tárgya értékének a fentiek szerinti meghatározását alátámasztja a Pp. 123. §-ának szabályozása is. Ez  egyértelműen megállapítási keresetként nevesíti a számadás helyességének megállapítása iránt, illetve a számadási kötelezettség megállapítása iránti pereket. Ezekben a perekben mégsem az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (Itv.) 39. § (3) bekezdésében foglaltak szerint kell megállapítani a pertárgy értékét.  A Pp. 24. § d) pontja azt tartalmazza, hogy az első pertípusban a vitás követelések, illetve tartozások közül a nagyobb összeget, a második pertípus esetében pedig azt az összeget kell a pertárgy értékeként alapul venni, amelyet a felperes a számadás előterjesztésének elmulasztása esetére felszámít.

Ahogy arra a legfőbb ügyész észrevétele is helyesen utal, az, hogy a perben érvényesített követelés, igény vagy jog értéke meghatározható-e vagy sem, valójában független a kereseti kérelem típusától. Marasztalási kereset esetében is előfordul, hogy a pertárgy értéke nem határozható meg pl. ha a kereseti kérelem a jogsértő cselekmény abbahagyására, vagy a jogsértőnek a további jogsértéstől való eltiltására vonatkozó igényt tartalmaz. Ugyanakkor – ahogy az már említésre került -  megállapítási kereset esetében is előfordul, hogy a pertárgy értéke a Pp. 24. §-ának rendelkezései alapján megállapítható. Ennek a rendező elvnek érvényesülnie kell a Ptk. 239/A §-a alapján indított  megállapítási perek esetében is. Ha a kereseti kérelem nem marasztalásra irányul, hanem annak megállapítására, hogy az adott jogviszony fennáll-e, a követelés vagy az érvényesített jog értéke határozott összegben még kifejezhető lehet.

A Kúria (Legfelsőbb Bíróság) eddigi gyakorlata is az előbb kifejtetteket igazolja. Amikor a fél a Pp. 123. §-ában foglalt feltételek fennállása mellett indíthatott csak megállapítási keresetet a szerződés érvénytelensége iránt, a pertárgy értékeként a bíróság következetesen a szerződésben kikötött szolgáltatásért járó ellenszolgáltatás értékét vette figyelembe annak ellenére, hogy a fél marasztalásra irányuló keresetet nem is terjeszthetett elő (EBH2000.335., BH2001.132., BH2001.30.). Ezt az álláspontot foglalta el 2005-ben a Civilisztikai Kollégiumvezetők Országos Tanácskozása is. A BH2005.58. eseti döntésében a Legfelsőbb Bíróság kifejtette, hogy ha a megállapítási kereset valamilyen összegű tartozás fennállására vagy fenn nem állására irányul, a pertárgy értékét a tartozás összegében kell meghatározni; ilyen esetben az eljárás tárgyának az értéke megállapítható.

A Ptk. 239/A. §-a arra biztosít a félnek lehetőséget, hogy bár marasztalási keresetet is előterjeszthetne, kizárólag a szerződés érvénytelenségének megállapítása iránt indítson pert. A Ptk.-t módosító törvényjavaslathoz fűzött miniszteri indokolásból kitűnően az volt a szabályozás célja, hogy a felek az érvénytelenség jogkövetkezményeinek levonását egymás között peren kívül rendezzék. Az új Ptk. a 6:108 § (2) bekezdésében tartalmazza a 239/A. §-ában  foglalt rendelkezést. A félnek tehát a megállapítási per megindítása előtt kell tájékozódnia arról, hogy az ellenfél a szerződés érvénytelenségének tényét elismeri-e, illetve van-e mód az érvénytelenség jogkövetkezményeinek peren kívüli rendezésére. Ha a tárgyalások nem vezetnek sikerre, a félnek a jogkövetkezmények levonására irányuló kereseti kérelmet is célszerű előterjesztenie. Erre a Ptk. 239/A. §-a alapján indított perben is módja van addig az időpontig, amíg a Pp. a keresetváltoztatást számára megengedi (Pp. 146. §, 146/A. §). Ezzel a fél elkerülheti, hogy két külön bírósági eljárással felmerülő illetékköltség előlegezésének kötelezettsége terhelje.

A meg nem határozható pertágyérték elfogadása ellen szól az is, hogy az Itv. 39. § (3) bekezdése alapján számított pertárgyérték esetében az érvénytelenség megállapítása iránti perek, ha a Pp. a 23. § (1) bekezdése a pertárgyértékre tekintet nélkül nem utalja az ügyet a törvényszék hatáskörébe, többségükben a járásbíróság előtt indulnának. Ez azt jelentené, hogy az érvénytelenség megállapítása, illetve a jogkövetkezmények levonása iránti per elbírálása nemcsak időben, hanem a bírósági szintet illetően is elválna egymástól abban az esetben, ha a marasztalásra irányuló kereseti kérelem pertárgyértéke a 23. § (1) bekezdésének a) pontjában meghatározott összeget meghaladja.

Ez az értelmezés kihatna a 400.000.000 forintot meghaladó pertárgyértékű, úgynevezett kiemelt jelentőségű  ügyek elbírálására is, holott a Pp. XXVI. Fejezetében a 386/A.§ (1) bekezdésének b) pontja a kiemelt ügyek vonatkozásában a törvényszék hatáskörét állapítja meg megállapítási kereset esetében is. Csak a Pp. XXVI/A. Fejezete engedi meg bizonyos feltételekkel az ott meghatározott kiemelt jelentőségű ügytípusban a járásbíróság eljárását. Ha a megállapítási perben a per tárgyának értékét a Kúria meg nem határozhatónak tekintené, e jogértelmezéssel bővítené a járásbíróság hatáskörét.

A Ptk.239/A. §-a szerinti megállapítási kereset alapján hozott ítélet nem hasonlítható a jogalap kérdésében döntő közbenső ítélethez, amely esetében a Kúria (Legfelsőbb Bíróság) töretlen gyakorlata, hogy a közbenső ítélet elleni jogorvoslatra irányuló per tárgyának értékét meg nem határozhatónak tekinti (lásd a 1/(2009. PJE-ben foglaltakat). Közbenső ítélet esetében ugyanis a bíróság a perben már előterjesztett kérelemről határoz elkülönülten, különválasztva a jogalaptól az összegszerűséget. Emellett ilyenkor nem a fél, hanem a bíróság dönt a saját mérlegelése alapján arról, hogy szükséges-e közbenső ítélet meghozatala.

Az érvénytelenség megállapítására irányuló kereset nem hasonlítható az 1/2013. PJE határozatban bemutatott megállapítási keresethez sem. Ez utóbbi esetben ugyanis a per tárgyának értéke valóban nem határozható meg. A pert indító hitelező a vezető tisztségviselő anyagi felelősségének megállapítását kéri, de az az összeg, amelyet emiatt a hitelező követelésként megjelölne e per megindításakor még nem állapítható meg. Ez függ attól, hogy a cég elleni felszámolási eljárásban a hitelező milyen mértékű kielégítést fog kapni. E megállapítási perben hozott ítélet alapján a későbbiekben a vezető tisztségviselő marasztalására irányuló keresetet bármelyik másik hitelező is előterjesztheti. Az ilyen perben tehát fogalmilag kizárt, hogy a per tárgyának értéke megállapítható legyen.

A Jogegységi Tanács megállapította, hogy az indítványban felvetett kérdések értelmezést igényelnek akkor is, ha a fél részleges érvénytelenség megállapítása iránt indít pert a Ptk. 239/A. §-a alapján.

A részleges érvénytelenség főszabályként nem  vezet a szerződés teljes érvénytelenségének a megállapításához, mivel a Ptk. 239. § (1) bekezdése szerint ez csak akkor következik be, ha a felek az érvénytelen rész nélkül a szerződésüket nem kötötték volna meg. Sajátos szabályt tartalmaz fogyasztói szerződés esetében a Ptk. 239. § (2) bekezdése, amely ahhoz köti a teljes szerződés érvénytelenségének a megállapítását, hogy a részleges érvénytelenség által érintett kikötések nélkül a szerződés nem teljesíthető. A részleges érvénytelenség megállapítására irányuló kereset esetén a vitatott szerződési kikötésekhez kapcsolódó pertárgyérték elkülönítetten általában nem határozható meg. Ilyenkor tehát az ügyben az illetékfizetési kötelezettség alapjául szolgáló értéket az Itv. 39. § (3) bekezdésének szabályozása alapján kell meghatározni.

Előfordulhat azonban az is, hogy a támadott szerződési kikötés vonatkozásában a pertárgy értéke a szerződésben meghatározott értéktől elkülönítetten megállapítható. Ilyen esetben  keresettel érvényesített követelés vagy más jog értékét a Pp. 24. § (1) bekezdése alapján, ennek az értéknek a figyelembe vételével kell meghatározni.

Két dolgot kell összevetni a fentiek alapján. Egyfelől a számomra irányadónak tekintett érvelést, függetlenül annak forrásától, másfelől a felperesi kereseti kérelem jellegét.

 

I.

A Fővárosi Törvényszék eseti ügyekben eljáró tanácsai a Pp. 26.§ alkalmazása szempontjából az alábbi álláspontot képviselték eddig, melyet a felperes is oszt:

“A felperes a nyilatkozatának figyelembe veendő tartalma szerint az anyagi jog szabályaival semmisségként nevesített jogi tény megállapítását kéri, így a jogszabállyal nem nevesített jogmegóvó (megállapítási) kereseten túl jogérvényesítéssel járó marasztalási vagy jogalakítási keresetet nem terjesztett elő.

Miután a jogérvényesítéssel egyelőre nem járó jogmegóvó megállapítási keresetéből következően a pertárgy értékét a felperes számításától eltérően meghatározni nem kell, a bíróság az idézési kérelem elbírálását megelőzően mellőzi a Pp.26.§-ával biztosított jog gyakorlásával határozat hozatalát.”

Erre mondja most a Kúria, hogy a jogmegóvó kereset kapcsán is lehet „találni” olyan értéket, mely mentén a pertárgy értéke meghatározható. Sajnos azonban a Kúria hallgat, hogy az értéket hol kell keresni, és az az érték hogyan jelentik meg a szerződésben.

 

Több ízben hangot adtam ama vélekedésemnek, hogy az általam képviselt felek szerződéses akarata egy, a Ptk. 523.§ (1) bekezdésében nevesített kölcsönszerződés megkötésére irányult. A kötelmi jog szabályai, alapelvei szerint a kölcsönszerződés klasszikusan konszenzuál ügylet, ahol a szerződést a felek egymás irányába mutató, egyező akaratnyilvánítása hozza létre. Sajnos azonban a joggyakorlat a szerződésen – igen gyakran – magát a papírt, az okiratot érti, és elfeledkezik arról, hogy szerződés helyett inkább kötelemről beszéljen.

A jogvita tárgyát képező kötelem kapcsán az adós szemszögéből nézve megállapítható a szolgáltatás értéke. Jelen perbeli esetben a felperes 2006. november 24. napján gépjármű-vásárláshoz 2.120.000 Ft kölcsönt igényelt és kapott az alperestől. Azaz a szolgáltatás értéke 2.120.000.-Ft.

Amennyiben az 5/2013. PJE 2.a. esetét nézzük, és a felperes petituma a teljes szerződés érvénytelenségére irányulna, úgy a pertárgy értéke lehet ez az érték. Ám a Kúria arra is gondolt, hogy ne a szolgáltatás, hanem az annak ellenében megfogalmazott ellenszolgáltatás értéke legyen a pertárgy értéke. Ezért hát meg kellene találni a sorok között az ellenértéket.

A perbeli szerződés, mint okirat kapcsán elvileg azon álláspontra lehetne helyezkedni, hogy az összes törlesztőrészlet összege teszi ki az ellenszolgáltatást. Ennek alapján 84 x 43.692.-Ft-ról van szó, mely 3.670.128.-Ft-ot tesz ki. Ám vajon ez tekinthető az ellenszolgáltatásnak? A felperesnek ez megfelelő lenne, de az alperes ezt nagyon másként gondolja.

Mellékelten csatolom az alperes törvényes képviselőjéhez intézett levelemre kapott választ.

Ennek lényege, hogy az alperes változatlanul kiáll a szerződés érvényessége mellett, így a viszontkereset előterjesztésére az 5/2013. PJE alapján nincs is lehetősége. Álláspontja szerint a szerződés nem sérti a Hpt. és egyéb jogszabály rendelkezését.

Ahhoz képest, ügy a felperes 2006. óta fizeti a pertárgy értékeként megfogalmazható ellenértéket, és azt gyakorlatilag teljesítette is, az alperes hátralévő tőkeként 1.8 millió forintot, kamat- és árfolyam-különbözetként 1.1 milliót követelt. Ez gyakorlatilag 2.9 millió forint a már teljesített 3.6 millión felül. Akkor tehát az ellenérték 3,6 millió, vagy 6.5 millió? És amennyiben az alperes kitalál még valamit, vagy a gazdaságunkat, jogállamunkat a gránit agyonnyomja, akkor toldjuk meg egy nullával?

Azaz a Kúria jogegységi határozata semmilyen iránymutatást nem ad arra nézve, miként lehet megállapítani a szolgáltatás ellenszolgáltatásaként jelentkező értéket. Álláspontom szerint sehogy, az változatlanul meg nem határozható, vagy csupán annak minimuma rögzíthető. Ám tegyük fel, hogy így határozzuk meg a pertárgy értékét, összeadjuk a törlesztő részletek összegét. Akkor hogyan kell megítélni magát a kötelmet? Az hogyan felel meg a Ptk. 523.§ (1) bekezdésében foglalt törvényi tényállásnak? Mi a meghatározható összeg?

 

A Törvényszék 18.G. Tanácsa előtti perben egy tanúként kihallgatott közjegyző világított rá a dolog lényegére:

“Arra a bírói kérdésre, hogy abban az esetben, ha a bank a szerződés aláírása, megkötése ellenére megtagadja a folyósítást a fogyasztó milyen összegű forint kölcsön folyósítását követelhette volna ki, az a válaszom, hogy a 14.226.240.-Ft folyósítására vált kötelessé a bank azzal, hogy beszámításával levonhatta a 276.240.-Ft folyósítási jutalék összegét, így 13.950.000.-Ft kifizetését követelhette volna a fogyasztó a banktól. Függetlenül attól, hogy milyen árfolyamváltozás következett be a szerződés megkötésétől a folyósítási feltételek teljesüléséig, hiszen a feltételek fennállásakori árfolyamhoz igazították aztán a svájci frank összegét. A CHF-ben a szerződés alapján keletkezett tartozás az pedig a 14.226.240.-Ft-nak volt megfelelő. A bank meghitelezte a fogyasztónak a folyósítási jutalékot is, egy szám nem volt meg egyértelműen, a 14.226.240.-Ft-nak megfelelő svájci frank. Csak az volt biztos, hogy maximum 105.979.-CHF lehet a kölcsön összege.”

 

Akkor most micsoda? Ha 105.979.-CHF a szolgáltatás, valamint annak kamatokkal, etc. növelt érétkében az ellenszolgáltatása, akkor hogyan keveredik oda a jó magyar forint?

Nézzük meg jelen esetben, hogy a felperes milyen összegre nézve terjeszthetett volna elő határozott, marasztalásra irányuló kereseti kérelmet, ha az alperes nem teljesítette volna a szerződést? Úgy néz ki, 2.120.000.-Ft-ot. Ám az ászf utal az OTP deviza vételi- és eladási árfolyamaira. A törlesztő részleteket – pontosan meg nem jelölt módon – a deviza eladási árfolyamhoz köti. Csak a hasonló jogügyletek tapasztalataiból lehet arra következtetni, hogy a szolgáltatás összegét deviza vételi árfolyamon számítja át CHF-re. De ha ez így van, és a váltás is megtörtént, akkor a szolgáltatás összege miért nem CHF? A pertárgy értékét a PJE szemüvegén keresztül nézve a HUF vagy a CHF összeg határozza meg?

A Kúria azt az elméleti kérdést vetette fel, hogy attól, mert a felperes az anyagi jog szabályaival nevesített semmisség deklarálását kéri jogmegóvó keresetével még lehetséges a pertárgy értékének meghatározása. („Ha a kereseti kérelem nem marasztalásra irányul, hanem annak megállapítására, hogy az adott jogviszony fennáll-e, a követelés vagy az érvényesített jog értéke határozott összegben még kifejezhető lehet.”) Azaz LEHET, amely számomra azt jelenti, hogy ez egy lehetőség, nem bizonyosság.

A jogvita egésze olyan speciális, mely a lehetőséget ugyan felkínálja a pertárgy értékének meghatározására, ám a szolgáltatás esetében ez logikailag és jogelméletileg is vitás, míg az ellenszolgáltatás körében kifejezetten lehetetlen.

Azaz a teljes érvénytelenség esetén alkalmazandó 2.a. pont kapcsán sem igazán tudom elképzelni, hogy ezekben a perekben meghatározható legyen a pertárgy értéke. Amennyiben a bíróság a szolgáltatás értékét végzésével rögzíti egy forint összegben, akkor vagy áttételesen prejudikál, vagy találgat. És egyik sem túl jó megoldás.

 

 

II.

A PJE 2.b. pontja kapcsán megfogalmazott részleges érvénytelenség kapcsán idézni kell a petitumot:

A felperes a Ptk.239/A.§ (1) bekezdésének felhatalmazása alapján jogszabállyal nem nevesített megállapítási kereset indításának jogát gyakorolva kéri a T. Törvényszéket, hogy ítéleti rendelkezésével nyilvánítsa ki és állapítsa meg (deklarálja), hogy a felek között létrejött szerződés semmis.

A petitum kifejezetten a 209/A.§ (2) bekezdését emelte ki. („Fogyasztói szerződésben az általános szerződési feltételként a szerződés részévé váló, továbbá a fogyasztóval szerződő fél által egyoldalúan, előre meghatározott és egyedileg meg nem tárgyalt tisztességtelen kikötés semmis.”)

A Ptk. 209. § (5) bekezdése, amely alapján a kölcsönszerződés egészének a semmissége is kérhető lenne, csak 2009. május 22-től hatályos. Ezen időpont előtti kölcsönszerződés esetében tehát a Ptk. 209. § (5) bekezdés alapján a semmisség a főszolgáltatást megállapító, illetve a szolgáltatás és az ellenszolgáltatás arányát megállapító rendelkezésekre vonatkozóan nem kérhető.

Azaz törvényi rendelkezés hiányában a petitum egyértelműen részleges semmiségre irányul. ezzel összhangban minden esetben megjelölésre kerülnek a támadott szerződéses rendelkezések, pontok is.

 

Fentiek alapján nézzük meg a tisztességtelennek tartott szerződéses pontok felsorolását:

A szerződéskötéskor (2008. június 3.) hatályos Üzletszabályzat nem áll a felperesi oldal rendelkezésére, csak az ennek helyébe lépett, 2009. augusztus 1-től hatályos, ezért kénytelen ennek alapján megjelölni a tisztességtelennek tartott pontokat. Ahol látatlanban is biztosan eltérés van a két üzletszabályzat között, azt jelezzük.

 Kölcsönszerződés:

A törlesztő részlet igazítása a CHF árfolyamaihoz…

Általános szerződéses feltételek:

Előre kell bocsátani, hogy azon ÁSZF, melyet a mellékelten csatolt okirat elméletileg módosítani igyekszik, nem ismert a felperes előtt. Az MKCS-051 számú ÁSZF az alperes honlapján vagy nem érhető el, vagy az egyszerű fogyasztónak ehhez nincsen tehetsége.

7./ pont a devizakonstrukció kapcsán

9./ pont a deviza előtörlesztés kapcsán

 

Azaz a felperes a deviza konstrukcióra vonatkozó szerződéses pontokat jelölte meg. Ám ezek kapcsán kizárt az ellenszolgáltatás megjelölése.

Fentiek alapján egyértelmű, hogy a felperes a T. Törvényszék 7. sz. végzése alapján – összhangban az 5/2013. PJE jogegységi határozat 2.b. pontjában megfogalmazottakkal – a pertárgy értékét meghatározni nem tudja az egyes szerződéses pontok „beárazásával”.

Természetesen mindenki tévedhet. A fenti 8 oldalas érvelés is azt bizonyítja, hogy a felperes igyekszik eljárási jogait helyesen gyakorolni. Ahhoz, hogy a jogegységi határozatot következetesen lehessen alkalmazni, tulajdonképpen magát a pert kellene előzetesen, de érdemben eldönteni. Lehet, hogy majd decemberben születik ilyen jogegységi döntés a Kúria részéről, ám – a magam részéről – a jeges félelem hatja át a csontjaimat, hogy a Kúria az egyes, különálló, általa nem ismert kötelmek kapcsán majd jó előre megmondja, hogy a fogyasztó mit gondolt és tudott, mondjuk, 2006-ban. Jogi neveltetésem alapján egyszerűen elképzelhetetlennek tartom, hogy a Kúria a főszolgáltatás körében ügydöntő álláspontot foglaljon el.

“A bíróság ezért a Pp. 26.§-ának megfelelően arra kötelezi a felperest, hogy a jogi tény ítélet-hatályú megállapításával megóvni kívánt polgári jogát úgy jelölje meg egyértelműen 15 napon belül, ahogy egyúttal illetékfizetési kötelezettségét is a törvénykezési gyakorlat szerint meghatározandó pertárgy értékének megfelelve teljesíti.”

 

A végzés fenti része törvénykezési gyakorlatra utal, ám az én olvasatomban a Kúria pont a törvénykezési gyakorlat egységességének hiánya miatt hozta meg jogegységi határozatát. Ennél fogva az egyszerű vidéki ügyvéd csak vakon tapogatózik az eddig kialakult „szokások” mentén, és próbál értelmezni egy kúriai okfejtést, mely mellé illene egy „fordítókulcsot” is mellékelni, valamit feltölteni tartalommal.

 

A Kúria jogegységi határozata egyébként helyes és útmutató, csak pont ezekre a „devizás” perekre nem ad egyértelmű útmutatást, így nem lehet szó egyértelmű törvénykezési gyakorlatról. A fair eljárás követelménye alapján a felperes tehát csak azt mondhatja, hogy az illetéket helyesen rótta le, így az idézést ki kellene bocsátani. Természetesen a bíróság a pertárgy értékét hivatalból is megállapíthatja, és annak megfelelően a felperest elméletileg terhelheti további illeték megfizetése. De mennyi?

“Az illeték teljes összegű megfizetésének hiányában a bíróság az idézési kérelem teljesítését megtagadni köteles (Pp. 124.§ (2) bekezdés c) pontja)”

A fenti mondat komoly aggodalomra ad okot. A teljes illeték mi után számítandó?

A)   2.120.000.-Ft után 127.200.-Ft, melyből már 36.000.-Ft teljesítve lett, avagy

B)   3.670.128.-Ft után 220.207.-Ft, melyből már 36.000.-Ft teljesítve lett, avagy

C)   6.500.000.-Ft után 390.000.-Ft, melyből már 36.000.-Ft teljesítve van?

 

Én úgy gondolom, hogy ez nem lehet találós kérdés, és sorsolni sem illik. Álláspontom az, hogy a fenti rejtvény ügyében a Kúria sem találna megoldást, pláne úgy, hogy egyetlen ügy sem feküdt előtte, melyben ezt a kérdést egyáltalán valaki feltette volna.

Ha most a bíróság megtagadja az idézés kibocsátását, úgy a fair eljárás alapelvét megsérti, és a felperesnek súlyos joghátrányt okoz. És az sem vígasztal, hogy ezt köszönhetem a jogegységi határozatnak…

 

 

Tagyon, 2013. december 5.

 

 

 

Tisztelt Ügyészség!

 

Alulírott dr. Marczingós László ügyvéd, mint ……….sz. alatti lakos meghatalmazott jogi képviselője, az alábbi

 f e l j e l e n t é s t

 terjesztem elő ismeretlen tettes ellen csalás, okirat-hamisítás és önbíráskodás alapos gyanúja miatt az alábbi tényállás alapján:

 

Habár tudom, hogy az alábbi sorok miatt az eljáró ügyészség vérig sértődhet, a fair eljárás követelménye miatt szeretném leszögezni, hogy az adott cselekmények jogi megítélése olyan fokú jogtudást igényel, mely a jogi szakvizsga előfeltételeként elvileg jelentkezett, ám a való életben az ügyészségek ritkán adják tanújelét az elvárt szaktudásnak. Pont ezért igyekszem jogelméleti részletességgel kibontani az egyes jogkérdéseket és arra olyan választ adni, melyet ugyan lehet vitatni, ám azt illik majd megfelelő módon indokolni. Ennek elmaradása esetén feltételeznem kell a tudatos kötelezettségszegést és a célzatot.

 

Közismert tény, hogy a Kúria az utóbbi időkben mind jogegységi döntésekkel, mind egyedi ügyekben hozott ítéletekkel próbálja az un. deviza alapú hitelekkel kapcsolatos jogvitákat eldönteni, illetve a bíróság számára az eljárásjogi kérdéseket szabályozni. Az adott joganyag ugyan mindenki számára kötelező, azonban a téves jogértelmezések körében néha alapvető egyszerűségű kérdéseket is jogegységi döntésekben kell leszögezni. ez van, ilyen a magyar törvénykezés átlagos színvonala. Ezen nem tudunk változtatni.

 

Ügyfelem, ……. adásvételi szerződést kötött a T. Autóház Kft-vel egy Ford Fiesta tip. szgk. megvásárlása tárgyában. A jármű vételára 3.182.250.-Ft volt, melyből a vevő 50.000.-Ft előleget fizetett meg.

A gépjármű-kereskedő „kölcsönt is intézett” a jármű megvásárlásához, így a vevő összesen 318.225.-Ft vételár-részt teljesített önerőként, míg 2.864.025.-Ft kölcsönt igényelt a K&H Bank Zrt jogelődjétől.

 

Érdekes, hogy a csatolt kölcsönszerződésen kölcsön összegeként eredetileg egy CHF összeg szerepelt volna, de azt a hitelező képviselője, azaz a T. Autóház Kft nevében eljáró szerződő fél áthúzta, javította, és kézzel írta bele a valós kölcsönösszeget. Ez érdekes módon egyértelműsíti azt a sértetti kijelentést, hogy amikor a járművet meg kívánta vásárolni, akkor abban állapodott meg a hitelezővel, pontosabban annak meghatalmazottjával, hogy

•  a kölcsön összege:                2.864.025.-Ft
• a kölcsön futamideje:          2008.08.01
• ügyleti kamat:                      2,76%
• THM:                                     9,71%

Induljunk ki abból, hogy a kölcsönszerződés un. konszenzuál szerződés. Ha a felek egybehangzó, egymás irányába mutató akaratnyilvánítása megállapítható, akkor a szerződés létrejött. A törvény azonban a fogyasztói hitelszerződés érvényességét a szerződés írásba foglalásához köti.

Feltételezni kell, hogy a gépjármű kereskedő jogszerűen képviselte a pénzügyi vállalkozást, ám ennek fennállását vizsgálni kell. A képviselő lehet adott esetben álképviselő is, ebben az esetben a megbízójának utólagosan jó kellett hagynia a képviselő eljárását.

 

Jelen pillanatban azonban semmi más nem állapítható meg, hogy a fent jelzett pontokkal együtt a kölcsönszerződés létrejött az egyedileg megtárgyalt részek tekintetében. Az, hogy mi a különbség az egyedileg megtárgyalt feltételek, az egyedileg meg nem tárgyalt feltételek és az általános szerződéses feltételek között, feltételezem, az eljáró ügyész alaposan ismeri, tudja, így nem kell részleteznem.

A sértett a gépjármű átvételekor megkapta a külön okiraton szerkesztett ÁSZF-et, és egy törlesztési listát. A kölcsönszerződés is egyedileg megtárgyalt és egyedileg meg nem tárgyalt részekre tagozódik.

A szerződés azon részei, melyet a felek nem tárgyaltak meg egyedileg, csak akkor válnak a kötelem részévé, amennyiben a pénzügyi vállalkozás által diktált részek tekintetében a fogyasztó valóban megismerhette a feltételeket és azokat el is fogadta. Ezen kötelezettségének a hitelező csak úgy tud megfelelni az irányadó EU irányelv alapján (melyet az ügyészség nyilván ismer), ha a szerződéskötést megelőzően konkrétan a fogyasztó elé tárják azokat. Gondolom, a T. Ügyészség is azon az állásponton van, hogy az ÁSZF-et, Üzletszabályzatokat nem elegendő valahová kifüggeszteni – mondjuk – a toalett mellé.

 

Ha tehát egy létrejött kötelemről beszélünk, akkor csak a szerződésben konkrétan megjelölt forint összegről lehet szó.

Az írásba foglalt szerződés példányaiban számtalan található utalás holmi CHF összegre. Ennek értelmét nehezen lehet felfogni. Habár szögezzük le, a Legfőbb Ügyész úr a Kúria előtti közismert perben megpróbált a bankok védelmére kelni, és erőltetetten érvelni valami mellett, mely a Kúriát igazából nem nagyon hatotta meg. Gondolom, ezzel a kúriai állásponttal az ügyészség is egyetért.

 

Tegyük fel tehát a kérdés – mely jelen büntetőeljárás szempontjából jelentőséggel bír – mi is az a devizában nyilvántartás, avagy deviza alap?

A szerződés példányában az alábbi vetületekben tűnik fel:

v  deviza eladási árfolyam, deviza vételi árfolyam,

v  deviza finanszírozás,

 

A PSZÁF az szerződéskötés időpontjában olyan tartalmú tájékoztatóval „fedezte” a pénzintézetek és pénzügyi vállalkozás cselekményeit, mely szerint a „bank” valahonnan devizát vásárol azért, hogy „olcsó” kamatokkal tudja „segíteni” a fogyasztókat.

Valójában a pénzintézetek a valós betétek terhére finanszírozták a hiteleket. Amennyiben saját ereje nem volt elegendő, természetesen mögöttes finanszírozást vehetett igénybe, ám az tényleg saját banki szintjén, és nem a fogyasztók egyedi szintjén valósul meg. Azaz az a kijelentés, hogy azért vett fel deviza hitelt a pénzintézet/pénzügyi vállalkozás, hogy olcsó hitelt tudjon adni, egyszerűen és ténybelileg nem igaz.

A banki diktátum, mely tekintetében a gépjármű-kereskedő csak az okiratok aláírattatására volt jogosult és képes, tehát egy egyszerű, jól átgondolt megtévesztést tartalmazott, mely kapcsán alappal vetődik fel, hogy a bankok és adott esetben a politikai elit összehangolt magatartását tükrözi.

 

El kellett hitetni két dolgot a fogyasztókkal:

A)   a forint és a CHF egymáshoz viszonyított árfolyam-mozgása viszonylag állandó, nem jelentős gyengülés és erősödés következtében aránytalan elmozdulás nem következhet be, így elvileg létezik árfolyam kockázat, ám annak mértéke nem érheti el a forint hitelek kamatszintjéből eredő terheket.

B)   a CHF és HUF kölcsönök közül az előbbi jelentősen kevesebb terhet jelent a fogyasztóra.

Mindkét hamis tájékoztatás valótlanságon, fikciókon alapul, az tudatosan kialakított és a fogyasztók egyenes szándékkal történő megtévesztését célozza.

 

Ugyanis

a)    a pénzintézeteknek nem volt szükségük devizára a hitelezésekhez. Ezt nagyon egyszerű belátni: tételezzük fel, hogy reggeli nyitáskor volt a banknak mondjuk 10.000.-CHF összege. Ez kb. 150-es árfolyamon 1.500.000.-Ft-ot jelentett. A sértett kért jelen esetben 2.864.025.-Ft kölcsönt. Azt mondta a bank, hogy odaadja a CHF-et, mert neki nincsen forintja ehhez. (Ami önmagában is furcsa, hiszen a kereskedő nem CHF-ért adta el az autót.) A szerződés alapján azzal tévesztették meg a sértettet, hogy valójában nem adták oda neki a frankot, de eljátszották, hogy a de facto odaadott CHF-et megvásárolták tőle 139,14.-Ft-ért. Ahhoz tehát, hogy a forint rendelkezésre álljon, szükség volt minimum 20.583,76.-CHF-re. Pont ez volt az az összeg, melyet a kereskedő áthúzott és helyette a forint összeget írta bele. Ha a sértett meggondolta volna magát és egy másodperc alatt visszaadta volna a kapott kölcsönt, ahhoz 143,31.-Ft-ért kellett volna vennie CHF-et. Azaz 2.949.589,3.-Ft-ot kellett volna elköltenie. Tehát egy másodperc alatt keletkezett a 2.864.025.-Ft és a 2.949.589.-Ft között 85.563.-Ft extraprofit, mely sehol nem jelentkezett a szerződésben. A Kúria Gfv.VII.30.078/2013/14. számú közbenső ítélete ennek kapcsán mondta ki, hogy az un. árfolyamrés szerződésben költségként/teherként való fel nem tüntetése a szerződés semmisségét okozza. Ha pedig a szerződés semmis, akkor ahhoz semmilyen joghatály nem főzhető, az olyan, mintha nem is lenne. A főkötelmet (kölcsön) biztosító mellékkötelmek (opciós, vételi szerződés, etc.) osztják a főkötelem sorsát, azaz, ha a főkötelem semmis, akkor a vételi szerződés is. A semmisséget nem a bíróság ítélete mondja ki, az csak deklarálja. A semmiség a törvény szavánál fogva áll be.

 

Azaz az un. devizában nyilvántartás, vagy deviza alap semmi más, mintsem egy olyan – a fogyasztó elől elrejtett – technika, mellyel a pénzintézet a kötelemben nem nevesített, azon kívül álló terhet viseltet az adóssal. Az árfolyamrés kapcsán tehát a család mindenképpen megállapítandó.

Mivel a pénzintézet kötelezővé tette a forintban való törlesztést, és fiktív devizaváltási ügyletre hivatkozott, az árfolyamrésen kívül hasznát élvezte az un. árfolyam-kockázatnak is. A szerződéskötés idején a CHF kb. 140.-Ft-volt, ma pedig 246.-Ft. Ez a banknak csaknem 2.2 milliós vélt követelést eredményez.

 

b)    a bankoknak nem a kamat volt a remélt árbevétel, hanem az elhallgatott árfolyamrésből, illetve árfolyam-kockázatból számított extraprofit, mely meghaladja magát a tőkeösszeget is. A korábban hatályos Hpt. alapján a „sima” deviza-hitelek kapcsán kellett az árfolyam-kockázat körében tájékoztatást adni. Ám a bankok mit tettek? Deviza hitelnek álcáztak egy sima forint kölcsönt, és a reálisan várható forint gyengülésre játszva tettek szert irreális profitra.

 

A szerződés kapcsán három következtetés vonható le:

1. A kötelem létre sem jött
2. A kötelem kapcsán a Ptk.523.§ (1) bekezdése szerint meghatározott kölcsönösszeg 2.864.025.-Ft, a kamat 2,61%.
3. A kölcsönszerződés semmis, mivel jogszabályba ütközik.

A szerződés létre nem jöttét, vagy a semmisséget figyelembe kell mindenkinek vennie, így a banknak és az ügyészségnek is. Nem lehet a bíróságra mutogatni, hiszen annak ítélete legfeljebb deklarálja azt, amit egyébként is figyelembe kell venni, és a bíróság sem tesz másként.

A semmis, vagy létre nem jött szerződés alapján a sértett köteles visszaadni azt a pénzösszeget, mely a birtokába jutott. Ennek a sértett eleget tesz. A gépjármű a sértett tulajdonjogát képezi, mely teljesen tehermentes és nem jelenti fedezetét a kölcsönszerződésnek – mely, mint mondtam, érvénytelen ügylet, vagy létre sem jött ügylet.

A sértett az alábbi kifizetéseket teljesítette, melyet a késedelmi kamat (jegybanki alapkamat) az alábbiak szerint terhelte, terheli:

 

K&H Bank kölcsöne
törlesztések	valós befizetés	tőketörl	kamattörl	késedelmi kamat mértéke	késedelmi napok száma	maradvány
folyósítás 2008.08.01-én történt						2 864 025
2008.09.15	37 765	9 792	27 973	7,75	46	2 854 233
2008.11.07	39 384	8 300	31 084	7,75	53	2 845 933
2008.12.11	43 810	20 419	23 391	7,75	40	2 825 514
2009.01.21	14 041	-17 698	31 739	10	41	2 843 212
2009.02.12	13 060	-4 077	17 137	10	22	2 847 289
2009.03.19	14 587	-12 716	27 303	10	35	2 860 005
2009.05.27	31 627	-22 439	54 066	10	69	2 882 444
2009.05.27	33 067	33 067	0	10	0	2 849 377
2009.05.27	30 802	30 802	0	10	0	2 818 575
2009.06.12	29 622	17 267	12 355	10	16	2 801 308
2009.07.03	29 490	14 179	15 311	9,5	21	2 787 129
2009.08.04	29 310	6 097	23 213	9,5	32	2 781 033
2009.10.27	28 501	-32 301	60 802	9,5	84	2 813 333
2009.11.11	28 789	17 805	10 984	9,5	15	2 795 528
2009.12.08	28 477	8 832	19 645	9,5	27	2 786 696
2009.12.31	28 485	11 803	16 682	9,5	23	2 774 893
2010.02.09	28 769	9 763	19 006	6,25	40	2 765 130
2010.03.03	28 939	18 996	9 943	6,25	21	2 746 135
2010.05.06	52 623	22 528	30 095	6,25	64	2 723 606
2010.05.06	49 634	49 634	0	6,25	0	2 673 972
2010.05.06	50 157	50 157	0	6,25	0	2 623 815
2010.06.11	53 373	37 199	16 174	6,25	36	2 586 616
2010.08.06	54 466	33 259	21 207	5,25	57	2 553 357
2010.09.13	56 522	46 239	10 283	5,25	28	2 507 118
2010.10.18	56 003	43 382	12 621	5,25	35	2 463 737
2010.11.12	59 276	50 417	8 859	5,25	25	2 413 320
2010.12.09	55 412	46 040	9 372	5,25	27	2 367 281
2011.01.13	56 424	43 372	13 052	5,75	35	2 323 909
2011.02.14	57 984	46 269	11 715	5,75	32	2 277 640
2011.03.19	59 751	47 910	11 841	5,75	33	2 229 730
2011.04.12	56 026	47 596	8 430	5,75	24	2 182 134
2011.05.18	57 916	45 541	12 375	5,75	36	2 136 593
2011.06.15	55 405	45 981	9 424	5,75	28	2 090 613
2011.07.02	57 167	51 325	5 842	6	17	2 039 288
2011.08.04	59 953	48 891	11 062	6	33	1 990 397
2011.09.06	63 007	52 210	10 797	6	33	1 938 188
2011.10.13	68 943	57 155	11 788	6	37	1 881 033
2011.11.14	62 477	49 799	12 678	6	41	1 831 234
2011.12.14	64 490	55 459	9 031	6	30	1 775 774
2012.01.11	67 617	58 081	9 536	7	28	1 717 693
2012.02.20	66 460	53 283	13 177	7	40	1 664 410
2012.05.16	69 868	61 888	7 980	7	25	1 602 522
2012.06.12	65 844	57 546	8 298	7	27	1 544 976
2012.07.11	65 524	56 931	8 593	7	29	1 488 045
2012.08.10	67 512	58 951	8 561	7	30	1 429 094
2012.09.07	65 500	57 826	7 674	7	28	1 371 268
2012.09.14	67 048	65 207	1 841	7	7	1 306 061
2012.11.08	65 606	51 830	13 776	7	55	1 254 231
2012.11.21	62 827	59 700	3 127	7	13	1 194 531
2012.11.21	63 969	63 969	0	7	0	1 130 562
2012.11.21	63 352	63 352	0	7	0	1 067 210
2012.12.03	39 613	37 157	2 456	7	12	1 030 053
2013.01.09	30 000	23 996	6 004	5,75	37	1 006 057
2013.04.12	50 000	35 261	14 739	5,75	93	970 797
2013.05.10	50 000	45 718	4 282	5,75	28	925 079
2013.06.10	35 000	30 482	4 518	5,75	31	894 596
2013.07.11	30 000	26 771	3 229	4,25	31	867 825
2013.08.08	60 000	57 171	2 829	4,25	28	810 655
2013.09.10	35 000	31 885	3 115	4,25	33	778 770
2013.10.10	50 000	47 280	2 720	4,25	30	731 490
2013.12.04	0	-4 685	4 685	4,25	55	736 175

 

A mellékelten csatolt irat alapján a K&H Bank Zrt vélt követelése 3.501.576.-Ft. ebből megilleti 736.175.-Ft. A K&H Bank Zrt azonban megbízta a Triple Unit Kft, hogy hajtsa be a vélt követelését. A behajtó neve M.G., telefonszáma: 0630111111.

A behajtó a vélt követelés behajtását a sértett lelki megtörésével gondolja megtenni. Ugyanis telefonon olyan tartalmú fenyegetéssel állt elő, mely a lakásának közvetlen végrehajtásával, a gépjármű konkrét, fizikai elvételével, a sértett anyagi ellehetetlenítésével kapcsolatos.

 

A Btk. az önbíráskodás esetén nem követel meg tényállásszerű elkövetési magatartásként személy elleni erőszakot. Ha az elkövető kilátásba helyezi, hogy erőszakkal elveszi az autót, az a sértettben komoly félelmet alakít ki.

 

A banki csalássorozat minden mozzanata bizonyítható:

v  a szerződéskötés során eljáró személyeket ki kell hallgatni, és pontosan igazolják tényállításomat, hogy a sértettet hogyan, mivel tévesztették meg,

v  a bank állítólagos deviza váltásaival kapcsolatos okirati bizonyítékot be kell szerezni,

v  igazságügyi könyvszakértő bevonásával igazolhatom tényállításaimat.

 

Fentiek alapján teszem meg feljelentésemet az ismeretlen elkövetőkkel szemben. Tisztelettel kérem a nyomozás elrendelését, a szükséges okirati bizonyítékok lefoglalását és igazságügyi szakértő kirendelését.

Mellékelten csatolom ügyvédi meghatalmazásomat.

Tagyon, 2013. december 4.

Tisztelettel:

Dr. Marczingós László