Nehéz dolog úgy írni borokról, avagy egy konkrét borról, hogy az embernek nem hivatása a borászat, vagy annak társhivatásai. Ha az egyszerű ember csak úgy, szereti a bort, és adott esetben megesett vele a szerencse, hogy sok fajta bort kóstolhatott az évek, évtizedek során, akkor szükségképpen kibukik mindenkiből a szakértő.

Mert a bor olyan: szakértővé teszi az embereket. Magyarországon legfeljebb a volumen más. Mert nálunk simán lehet labdarúgó szövetségi kapitány, aki kint volt egy focimeccsen, orvos professzor, akinek egy rokonát már műtötték, miniszterelnök, aki szavazott egyszer életében, vagy bankár, aki már nyitott egy ízben bankszámlát.

Ezért tehát minden esetben a lehető legnagyobb önmérsékletet követelem meg magamtól, amikor egyáltalán gondolkodni kezdek a borról.

Kezdjük ott, hogy a bor egy ital. egy olyan ital, mely az emberiség történelmét elég régóta kíséri, és ha egy földönkívüli idegennek javaslatot kellene tenni arról, mit vigyen magával kultúránkból, én simán a bort javasolnám. Ám, ha az idegen több embert kérdezne meg, milyen bort vigyen, a Föld emberei előbb vitáznának, majd veszekednének, végül képesek lennének háborút kirobbantani, de legalábbis megszakítanának egymással minden kapcsolatot. Ilyennek látom az embereket, ilyennek látom a bor körüli kultúrát is.

Úgy vélem, a bor azért ennyire nem katartikus dolog, és nem is kellene ennyire piedesztálra állítani a hétköznapokban, ugyanis a bor nem feltétlenül jelent társadalmi hierarchiát, hatalmat, féltékenység tárgyát. Csak azzá teszik, és nem is feltétlenül mindenhol.

A családi asztalnál beszéltünk arról, hogy a magyar szabályozás, mely szerint egyáltalán nem szabad inni egy kortyot sem, ha vezetünk – zéró tolerancia – vajon megalapozott, vagy sem. Egyik nézet az, hogy a magyar embert mindentől tiltani kell, így az ivástól is, mert úgy sem képes megállni, hogy csak egy pohárral igyon. A másik nézet szerint a zéró tolerancia butaság, mert aki nem képes megállni, hogy ne igyék, az amúgy is iszik és vezet, tehát azt bünteti a szabályozás, aki képes megállni, hogy az ebédhez csak egy pohár bort fogyasszon el.

Ha kitesszük a lábunkat nyugat felé, jellemzően Itália és Franciaország felé, akkor láthatjuk, hogy a borfogyasztás a lakosság lehető legtermészetesebb gasztronómiai elfoglaltsága. A franciáknál sok helyen automatikusan hozzák délben a kancsó rosét, és sehol nem méregetik ferde szemmel az embert, ha egy pohár bort kér, nem egy üveggel. Ugyanis az éttermek, ahol általánosan elmondhatóan magas a minőség – és nem a tömegturizmus által felkapott helyekre utalok is, mert az más ügy – és a tulajdonos nem is enged meg magának olyan faksznit, hogy a ház bora, jellemzően egy helyi „folyóbor”, ne e legjobb minőség legyen. Volt olyan étterem Dél-Itáliában, ahol gyakorlatilag a palackos bor megrendeléséről is lebeszéltek a ház bora kedvéért. A magyar „gasztromókus” úgy gondolkodik azonnal, melyiken van nagyobb haszon, azt kell a kedves vendéggel itatni, én meg úgy látom, erről szó sincsen, egyszerűen felesleges kinyitogatni egy üveget, ha a házi bor egyszerű, kedves, gyümölcsös és egyébként is pontosan passzol az étterem jellegéhez.

Magyarországon mindent áthat a kapzsiság, a kufár-lelkűség, más zsebeinek turkászása. Nem egyszerűen felháborító ez a jelenség, hanem általánosan szeretném kimondani, a magyar gasztronómia úgy halott, ahogyan van. Egyszerűen alig van olyan étterem, ahol egy tiszta, rendes asztalnál egy korrekt ételt, korrekt áron megehetünk, mert a szélsőségek váltak uralkodóvá. Egy Onyx vagy egy Costes kreációira rákölthetünk akár százezer forintot is, és ha ez valakinek nem fáj, tökéletesen elégedettek lehetünk, vagy lentebb szállunk, és kellemes ebédeket fogyaszthatunk el kettesben 10-15.000.-Ft fejében, mely ugyan járható út, csak nagyon keveseknek, vagy megyünk még lejjebb, de ott a fő jelszó: csak ne mérgezzenek meg!

Azt hiszem kár tagadni, hogy a magyar jövedelmi viszonyok mellett lehetetlenség korrekt vitát folytatni a gasztronómia milyenségéről. Ám közös jelenség az elmúlt 20-23 évben, hogy mindazon folyamat, mely áthatja az egész társadalmat, az a gasztronómiában is ott hagyta a nyomát. Ugyanis nem csupán gyárakat privatizáltak, hanem éttermeket is. A beruházások soha nem saját vagyonból eredtek, mert azok értelemszerűen vagy nem voltak, vagy a gebines réteg egy szeletének álltak a rendelkezésére. Az úgy egyszerű volt.

A recept egyszerű volt: annyi pénz kellett, hogy meg lehessen vesztegetni azt, ki döntött, hogy kinek a kezébe esik le egy étterem tulajdonjoga vagy bérleti joga. Ha csak utóbbi, akkor kellett még egy kis manna, hogy az önkormányzatoknál játsszák el ugyanezt. Utána meg kellett fejni a sörösöket, a borosokat, az összes beszállítót, minimálbérre kényszeríteni az alkalmazottakat, és a régi állami eszközökkel belecsapni a lecsóba. Vannak természetesen kivételek, és vannak becsületes étteremtulajdonosok, feltörekvő tehetségek, ám ezeket meg tudom számolni a két kezemen, vagy csak az egyiken…

A gasztronómia ugyanúgy nyelte magába a tisztátlan eredetű pénzeket, mint mondjuk a kereskedelem. A Vizoviczki-ügy másról sem szól. Budapesten például egymás után nyíltak a trendi helyek, és nem lehetett tudni, honnan jött a pénz. Ahogy jöttek, úgy mentek. Sem tulajdonosi, sem szakmai állandóság nincsen.

És erre nincs is igazán lehetőség, ugyanis kis hazánkban nem egy család akar megélni egy étteremből, hanem sokan. Ugye, alapból kell egy üzlethelyiség. azt ki kell bérelni, mert a gasztronómiai „szakembernek” nincsen arra pénze, hogy megvegye. A tulajdonos kincsekért adja bérbe, mert nem szeretne dolgozni, jobb dolog csak a bérleti díjakból plázázgatni. A „szakember” ezt követően üzletet vezet, így alkalmaznia kell séfet, jobb esetben sommelier-t, és üzletvezetőt, mert ahhoz sem ért. Mindez mondjuk Normandiában úgy néz ki, hogy egy család akár 200 éve tulajdonolja azt a házat, melyben alul van az üzlet és felette laknak. Aranyos volt, amikor egy ízben – egyszer majd írok részletesen róla – a folyosón családi képeket nézegethettem a falon. A régi, megsárgult képeken a felmenők mosolyogtak vissza, majd jött a német megszállás, a felszabadító angol és amerikai katonák (D-nap), és ezt követően néhány angol herceg, akik együtt fényképezkedtek a helyiekkel, majd a felújítás, etc. A szakmai munka folyamatos, évszázados hagyományokra nyúlik vissza, nem látnak mindenben akkora kínt, mint idehaza a legtöbben.

És itt kanyarodunk vissza a borokhoz. Ugyanis a normandiai fogadóst egyáltalán nem érdekli, hogy Párizsban vagy a facebook-on melyik a trendi borász, hogy a borászat kézműves-e, vagy sem, csak beszerzi a jó bort. (Mondjuk Normandia esetében nem egyszerű, mert az első olyan hely majdnem az életemben, ahol nem termelnek bort.)

Amikor ifjú koromban nyálamat csorgattam a D’Artagnan és a testőrök történeteire, azt jegyeztem meg, hogy Porthos bement a fogadóba és közölte, hogy a fogadós hozzon bort. Nem volt itallap, sommelier, kézműves borászat, sem trendi termelő. Volt portói és bordói. Testőr mást nem ivott. Hja, Planchet és a többi segéd vagy azt itta, ami maradt, vagy kaptak valami olcsó vinkót.

Én úgy vélem, ennyire egyszerű az élet, ha a fogadós rossz bort tett a testőrök asztalára, akkor megnyúzták, ha jó volt a bor, máskor is ott váltották a lovakat. A mai kor borszerető szakértője kifinomult, szofisztikált, mely szótól eleve megüt a guta. Lehet mondani magyarul és szépen, de nem, nekünk valami urasabban hangzó szó kell. Ugyanolyan görcsös, mint amikor egyik ügyvéd kollégám – neves, rém gazdag borász jogásza – nagy erőszakkal kipréselt egy óbor kapcsán valamit a száján: „ez a bor olyan gömbölyű”. Hát az. Gömbölyű.

Tehát ha francia lennék, akkor innék portóit, vagy bordóit, de most az utóbbi akadt a kezembe. Meg nem mondom, hogy hol leltem rá, valószínűleg bementem valahol egy áruházban és levettem a polcról. Ennyi, nem több.

 

CHATEAU PEYMOUTON 2005
Saint-Émilion Grand Cru

 

Annyira rossz csak nem lehet. A címként egy kastély, nem is egyszerű Chateau, mert arra rájöttem, hogy amiben nem libák laknak, az a franciáknak már Chateau, ha két emelete és tornya van. De ez valami nagyobb, biztosan recseg a padló és dohos, mely jellemzi a fogadókká átalakított Chateau-kat. Ám az is lehet, hogy ez csillog, és csitti-fitti. Vagy az is, hogy ilyen Chateau nincs is.

Az SCA FAMILLE BEAUMARTIN mezőgazdasági társaság gyenge 500.000.-EUR törzstőkével rendelkezik, ha jól látom, és a Chateau Peymouton csak a másodlagos márkára a cégnek. A fő attrakció a Chateau Laroque. http://www.chateau-laroque.com/

A cég honlapját böngészve kiderül, hogy van Chateau, és rengeteg ablaka is van, és nagy az esély arra, hogy nem is nyikorog a padló. A Chateau Laroque történetét Anglia normann inváziójáig vezetik vissza, ám a 17. században átépítették. A Beaumartin család 1935-ben vásárolta meg a kastélyt. 1962-ben 40 ha területet telepítettek újra, etc, etc…

Jelenleg Saint-Émilion legnagyobb területét mondhatják magukénak, a 61 ha birtok 87%-án Merlot, 11%-án Cabernet Franc, míg 2%-án Cabernet Sauvignon található. Ám a teljes területből „csak” 27 ha a kiemelkedő minőség, így a termékeket megosztották a Chateau Laroque Grand Cru és a Chateau Peymouton között.

Ha az általam nem kóstolt Chateau Laroque tételt nézem, akkor elmondható, hogy a borászat – talán magyar szemmel megvetendő módon – egy fajta bor állít elő. A borokat viszonylag magasan értékelik, nagy rálátásom nincsen, hogy a pontszámok mit érnek a piacon.

A család elsődleges és másodlagos termékei között jelentős árdifferencia van. A „furcsa franciák” a borok átlagárairól diagramokat vezetnek.

Van egy oldal, ahol a régebbi évjáratok árait is megszemlélhettem. Egy 1924-es Laroque 1.000.-USD fölött jár, ám a ’70-es, ’80-as évek borai nem mutatnak növekvő értékeket. A 2005-ös évjárat ára alig 20.-USD-ről indult, mára megkétszereződött. A borok nyeregetnek érmeket a világban, de nagy valószínűség szerint nem a tartoznak a világ legjobb bordói közé. Van olyan lista, mely ugyanazon évjáratot 20.-USD-re teszi, és van olyan, mely 50.-USD-re. Nehéz kiigazodni.

Egy biztos, ha egy ilyen pincészet borát 20-25.-USD áron lehet megvenni, és a pincészet úgy néz ki, ahogy, akkor tulajdonképpen idehaza most mi is történik?

A Chateau Peymouton 2005-ös évjáratának értéke jelenleg 40.-USD körül mozog, a feléért sem vehettem, így megállapítható, hogy a Laroque és a Peymouton között árbeli differencia nincsen igazából. Míg a 100 pontos listán az előbbi 90 pontot kap rendszerint, az utóbbi kicsit alatta.

Félve mondom ki, de majdhogynem teljesen mindegy, melyiket bontom ki.

 

Ha megnézzük a pincészetről készült képeket – melyeket utólagos köszönettel, de a borászat honlapjáról vettem – erősen el kell gondolkodnunk azon, hogy mondjuk a villányi borok árképzését ismervén mennyire lehet egymás mellé illeszteni a magyar és a francia borokat. Ebbe bele sem kezdek, mert 30 oldal alatt össze sem tudnám foglalni a véleményemet, nem hogy kifejteni.

 

A család a zászlósbort jeleníti meg csupán az interneten, a Peymouton minden valószínűség szerint „áruházi” kategória, ám abban elég jó minőséget képvisel.

 

Hét éves borral állunk szembe, melyet az alábbi recept szerint készítettem el.

 

A kacsamellet egész délelőtt vörösborban pácoltam. A hús kisütése nem nehéz, de türelem kell hozzá. A bőrös-hájas részén úgy 15 percig sütöttem, előtte beirdaltam és fokhagymával is vigyázva megtűzdeltem. A hájas része szépen átsült, megfordítottam, és úgy 3-5 percig még sütöttem. Amikor a hús készen van, hagyni kell, hogy kihűljön, és a sütéskor kicsapódott levet a rostok visszaépítsék magukba. Pihenést követően lehet szeletelni, szép rosé lesz a belseje, melyet sajnos a képemen kevésbé látni, mert a telefon csak egy telefon…

Fehér káposztát dinszteltem, só, bors, kömény, felöntöttem egy kis vörösborral, mely jót tett a színének, és beleszórtam finomra vágott szelíd gesztenyét, természetesen megsütve. Balzsamecettel locsoltam meg a végén. A kertben szert tettem némi fügére, végül a burgonyapürét szelíd gesztenye forgácsokkal és szerecsendióval ízesítettem. Természetesen egy profi jobban elkészíthette volna, de nem kergettek meg engem sem a ház körül.

 

Borom 70%-ban Merlot, míg 30%-ban Cabernet Sauvignon. A Merlot lágyságán a Cabernet – érdekes módon – eluralkodik, és a fűszeres, borsos jegyek kerülnek előtérbe. Nem tapasztaltam benne tanninos túlhangsúlyt, de erős borról van szó. Messze nem fárad el a bor, még jó néhány év van előtte. Mondhatnám azt is, hogy 7 évesen már legalább iható. De nem tudnék belőle sokat inni.

A bort illik dekantálni, de nagyon sok ideig nem kell levegőztetni. Lassan eltelt az ebéd óta 6-7 óra, és poharamban nem változott a bor illata, íze. Jó ez a bor!

 

 

 

 

A korábbi, nyilván sokaknak rémisztően unalmas történelmi felvezetést követően jöhetnek a képes beszámolók, melyek mindig esélyesebben a sok-sok lájkolásra, mint a kidolgozott esszék.

 

Ott tartottunk, hogy a Qutb Minar-t, a tornyot 1193-ban kezdték építeni, azaz tulajdonképpen a rajputok legyőzését követően azonnal. A torony mellett nekikezdtek a Quvvet-ul-iszlám Mecsetnek, mely jelentése az „iszlám erőssége”.

Először is nézzük meg, hogyan lehet meglátogatni a nevezetességeket Delhiben. Nyilván lehet gyalogolni, metrózni, tuktukkolni, riksázni, és a szenvedés megannyi módját választani. Én javaslom a bérelt autót, ha már nincsen kéznél egy vendéglátó, ugyanis annak ellenére, hogy szimpátiát ébreszt bennem India, azért nem őrültem meg, hogy végigszenvedjem az egész utazást. Persze, mindent meg lehet indokolni…

 

A sofőrünk, Anil, hindu lévén, ügyesen párosította a látnivalókat. Minden egyes muszlim műemlék mellé önszorgalomból hozzátett egy számára hindu jelenséget, így nem volt egyszerű idegenvezetésnek nevezhető az utazás, sőt, szubjektív mivolta miatt meglehetősen szórakoztatóvá vált. A közlekedés gépjárművel sem mindennapi esemény, a forgalmi dugó kifejezés teljesen értelmét veszítette, hiszen az állandó dugó mellett dugó nem is alakulhatott ki. A helyiek agresszívnek nevezhető vezetési stílusa furcsa módon mentes az agressziótól, egyszerűen ilyen. A duda használata a levegővétel egyszerűségével kötelező, így az állandó, fülsüketítő zaj egyre lassabban monotonizálódik, napokkal később már alig hallja az ember.

 

Egyik délután elszórakoztuk az időt és nagyon későn értünk ki a műemlék együtteshez, így érdemi időnk nem maradt a látogatásra, így másnak korán nekiveselkedtünk a forgalomnak. A korai érkezés egyik előnye a ritkás turista forgalom volt, azonban hátránya, hogy a laposan sütő nap állandó jelleggel vakította a fényképezőt, így a képalkotási lehetőséget korlátozottak voltak.

 

Sok blogon olvasni a belépőjegyek furcsa árszabásáról. A nem indiai rezidens a tízszeres értékét fizeti a helyi erők jegyének, ellenben jutalmul nem kell sorba állni a tömeggel az egyes helyszíneken. Ez mondjuk egy Taj Mahal esetében nem elhanyagolható. A beléptetések soha nem egyszerűen, az állandó katonai jelenlét olyan mértékű motozással társul, mely idehaza már zaklatásnak minősülne. Szerényen megfogalmazva, a katonák simán tikitakit játszanak a férfiemberek golyóival. És illik hozzá mosolyogni…

 

A VIII. századnap rajtutok által alapított Lal Kot település Dhilli néven vált később ismertté, ám a helynévnek bizonyára számos írás, vagy kiejtésbeli alakja lehet ismert. A település anno fallal körülvett, citadellával megerősített lehetett, és Dehli telis-tele van olyan épületromokkal, falmaradványokkal, melyet szinte lehetetlenség felismerni, és beazonosítani a forgalomban lévő útikönyvek alapján. Fogadjuk el tehát, hogy a Qutb Minar és a Quvvet-ul-iszlám Mecset létrehozása vallási, inkább politkai-hatalmi elgondolás terméke lehetett. A tornyot minaretnek nevezik, ám sokan kételkednek ebbéli minőségében. Sokkal inkább hihető az az álláspont, mely szerint győzelmi emléknek épül az afganisztáni Jam minaretjének képére.

 

Hiába igyekszik az ember bejárni nyitott szemmel a világot, az iszlám kulturális kincsen döntő hányadát soha nem láthatjuk, hiszen azok a világpolitika állandó háborús gócpontjain fekszenek, vagy eleve nem szeretik, ha nem muszlim ember teszi be a lábát. Így tehát az egyszerű utazó azon muszlim országok építészeti emlékeivel igyekszik összevetni a Qutb Minart, melyet láthatott, megérinthetett. És ez az összevetés semmire sem jó. Ugyanis keletkezésének kora, körülményei semmihez nem foghatóak saját, személyes emlékeim sorában, másfelől az olyan szent helyek, mint a tunéziai Kairouan hiába lehetnek régebbiek, ilyen építészeti gazdagság nem jellemzi azt.

 

Kezdjük ott, hogy az utazó a toronyra koncentrál, de lényegében egy muszlim mecsetbe lép be. A mecset területén kívül kertek, árkádok húzódnak, sajnos az építmény falai erősen töredékesek, nehezen lehet felismerni az eredeti felépítményt. Felleltem a neten egy nagyszerű japán leírást Takeo Kamiya tollából, akinek alaprajzát (Henri Stierlin “Architecture de l’Islam” könyvéből vette át ő is) is felhasználom, és néhány gondolatébresztő megállapítását.

 

Kérdés számomra az, hogy a mecset helyén állt-e korábban hindu templom vagy csak a máshol lerombolt hindu és jain templomok, avagy a rajput város egyéb falainak, építményeinek köveit hordták össze egy új helyre. Sajnos az alaprajzon látható udvar-szerkezetekből alig maradt valami. Utólagosan saját képeimet is nagyon nehezen illesztem össze emlékeimmel.

 

Az tény, hogy a mecset klasszikus, ám kissé elhanyagolt mogul kerteken keresztül közelíthető meg, az alaprajzon 2. sz. alatt jelzett udvar jó két méterrel magasabban fekszik a külső udvar szintjénél, így egy díszesebb kapun át, lépcsősoron jutunk fel a belső udvarba, melyben a hindu eredetű vasoszlop is található. A belső udvar falain kívül egy látványos árkádsor húzódik, mely oszlopain keresztül remek rálátás nyílik a félbehagyott minaretre, az Alai Minar-ra. Az álló képen látható, hogy a hindu templomokból elhordott oszlopokat egyszerű kőgerendákkal kötötték össze, majd a sarkokat lefedve, három rétegben zárták le a födémet. Stabil, egyszerű, időtálló szerkezet. A belső udvar falai nem engednek bepillantást, egy befelé nyitott kerengőt határolnak, melyet a bejáratoknál kupolával zárnak le. A belső kerengőnél még egy lépcsőfokot feljebb kell lépni, így szemben állva láthatjuk a mecset imahelyének megmaradt boltívmaradványait. A középső rész előtt áll a vasoszlop.

A belső kerengő oszlopai a legszebben díszített hindu, vagy jain motívumokat láttatják, a födém lezárása egyszerűbb.

 

 

Egy kis lazításként érdemes megjegyezni, hogy India városainak is igen érdekes és gazdag állatvilága van. először is van a speciális, sárga indiai kutya, a „kuta”. A papagáj és a mókus. És legutolsó sorban a majom. Papagájos és mókusos képem van, és lesz még egy tucatnyi, mert jó fotótéma egy ideig.

A leírás közepére hagytam a leglátványosabb építményt, magát a minaretet. Ha messziről felnézünk rá, akkor láthatjuk, hogy a torony felsőbb részén megtörik a szabályosság. A leírások azt mondják, hogy angolok restaurálták, és ferdére alakították ki a bordákat, de itt nem egyszerűen erről van szó.

 

A harmadik részén a bordák íve megtörik, csavarodik, így lehet, a torony függőleges, de a tagolás a szemet már bántja. Ha más nem, ez talán hűen árulkodik arról, hogy 8 évszázaddal ezelőtt a mesterek nem a szájukat jártatták, hanem tették a dolgukat, és ez a mai napig fejtörést okos a XXI. század mérnökeinek.

Néhány képet szeretnék mellékelni azt bemutatandó, hogy akár a torony felületének megmunkálása, de még inkább a teraszok alsó szerkezetének csipkézettsége mennyire remekmű. A vörös homokkő Delhiben általános építőanyag, viszonylag könnyen megmunkálható, és az időjárásnak is ellenáll. A mecset falain egyébként látható, hogy a mintázott részt a már megépített falszerkezetre utólagosan rögzítették fel, a földön mintázták, így a muszlim díszítés bonyolultsága nem volt könnyen kivitelezhető. Érdekes, hogy a legóként összerakott falak kapcsán az indiaiak képessége letűnőben lehet, mert ahogyan vendéglátónk fogalmazott, a tetris nem az erőssége e népnek. Azt hiszem, az érszázadok alatt erősen megkopott a képesség, mondom ezt annak ellenére, hogy a műemlékek restaurálása a mai napig mesterek százait igényli. Ám valahogy mégis…

 

 

A vasoszlopról felejtettem el szólni. II. Chandragupta királyhoz (Gupta birodalom, isz. 375-413) köthető kovács remekmű egy Visnu templom tartozéka lehetett, és a rajputok hozhatták Lal Kot-ba. Állítólag nem rozsdásodik, és szerencsét hoz annak, aki hátrakulcsolt kézzel átöleli az oszlopot. Ma már a körberítettség miatt nem is próbálkozhatunk, talán jobb is.

Másfelől a minaret szomszédságában van egy szemnek kellemes látványt nyújtó Alai Darwaza, az 1311-ben épített bejárat.

Az írás végén – csak a szépség kedvéért – néhány általam érdekesebbnek tartott képet mellékelek, mely kapcsán újra azt kell megállapítanom, hogy újra látnom kellene a mecsetet, és újra, alaposabban körülnéznem. Sajnos, ha az utazó ideje erősen korlátozott, akkor a nagy rohanás soha nem tesz jót az alaposságnak.

Az imaterem bejáratának gyönyörű ornamentikája, illetve a befejezetlen minaret tömbje.

Balra egy részleg a mecsetből, illetve jobbra az Alai Darwaza homlokzata és Zamin imám síremléke

Delhibe viszonylag egyszerű eljutni. Felszállunk a repülőre elegánsan, még majdnem olyan elegánsan átszállunk egy másik járatra – mondjuk Dohában – majd egy fokkal kevésbé elegánsan, esetemben a mosott trágyához hasonlóan, leszállunk Delhiben. És már ott is vagyunk.

Vendéglátónk a lelkünkre kötötte, hogy várjuk meg a terminálon belül, ugyanis amint kilépünk, elveszünk. Így vártunk, vártunk és vártunk. Ugyanis a csomagokat röpke pillanat alatt kitolták a katari gépből, míg barátunkat külön beléptetés és díj ellenében engedték csak be az érkezési oldalhoz, ahol a szokásos motozás, kötözködés, utasítás és miegymás után végre keblünkre ölelt bennünket. Gyorsan beugrottunk a kocsiba és régi gyarmati időket idéző kényelemben vágtunk neki a Noida (New Okhla Industrial Development Authority) felé vezető útnak. Noida tulajdonképpen Delhi high-tech, ipari körzete, mely tulajdonképpen utazásunk célja volt. A többi csak a kellemetesség…

Delhiben kimenni az utcára már nehezebb, ugyanis az irtóztatós szmog, illetve a zsúfoltságnak csak igen udvariasan nevezhető tömegnyomor eléggé mellbe vágja az egyszeri utazót. Ám indiai utazásnak pont kellemes kezdő élmény, hiszen Új-Delhi egy modern világváros, a brit gyarmati világ egyik utolsó pillére, annak minden szépségével együtt. Noida pedig a tökéletes csoda: a XXV. századi sci-fi technológia tövében utcákat ellepő, kosz és „nyomor”, mely nem lehet tökéletes kifejezés, mert itt a nyomor, annak európai értelemben vett élménye teljesen szokásos és átlagos. Van itt a közelben egy olyan Radisson hotel, mely eleganciájához alig mérhetőek európai társai, egy szoba jóval több, mint 200.-EUR összeget kóstál, de a szálloda sarkán sátorban laknak a családok egy földlyukban, melyet valami közműépítés során felejtettek magára.

India a tömény ellentmondások országa, földrésze, nehéz megközelíteni, nehéz átélni, megélni annak mindennapjait. De Indián belül Delhi nem is olyan régen része a történelemnek. Korábbi bejegyzéseimben igyekeztem a magam esetlen módján megközelíteni az indiai történelmet, kitérvén Nagy Sándor hellenizáló hatására, vagy Asóka király buddhizmusára. Delhi történelme azonban leginkább India muszlim uralmával köthető össze.

Ha Asóka halálától indulunk ki (ie.231.), akkor sorra következnek kisebb és nagyobb birodalmak. Az adzsantai barlangok kapcsán írt (http://www.donmarcello.hu/?p=1511) történetben említettem meg a Satavahana dinasztiát (ie.230 – isz.220.), mely Dél-India nagy része felett uralkodott. Időben durván ennek a hatalomnak volt kortársa északon a maurják bukását követően a Sunga birodalom (ie. 185-73.), majd a Kuninda királyság a Himalája területén, a Nyugati Satrapák (isz.35-405), szintén nyugaton a Kushan birodalom (isz.30-375) és végül a Gupta birodalom (isz.320-600), mely időben és hatalomban is felülmúlt minden korábbi államalakulatot. A történetírások szerint a gupta kultúrát a hunok verik szét darabjaira, így India sok-sok kisebb királyságra esik szét. A délen fekvő területek történelme számomra erősen kérdéses, főleg azért, mert nem volt szerencsém belekóstolni azon vidék egyetlen emlékébe sem. Így sűrű elnézést kérve csak megemlítem, hogy a hiányosságot illik pótolni…

A hunok betörésének lehetősége, és megvalósulása egyébként jól jellemzi az indiai államok egymással szemben viselt állandó háborúskodását. Jórészt fogalmuk sem volt arról, hogy egy szomszédos állam legyőzése, megsemmisítése mit okoz. Ahogyan a gupták leigázták a kushánokat, akik már nem voltak képesek feltartóztatni az előre nyomuló hunokat, kísértetiesen hasonlít Magyarország balkáni politikájára, mely során az ütközőállamok megsemmisítése olyan űrt hagyott maga után, melybe a török játszi könnyedséggel hatolt be. Az origo.hu „Tévút Mohácsig” cikksorozata ezt a folyamatot dolgozta fel szemléletesen.

A Gupta birodalom bukását követően – gyakorlatilag az iszlám megjelenésével egyidőben – jelentősebb államalakulatok alakultak ki. Ezek között bírt kiemelt jelentőséggel az 1036-ig fennálló Pratihara birodalom, mely uralkodója (I. Nagabhata) 738-ban megütközött a nyugatról előretörő iszlám arabokkal, és sikert csak a kisebb államok összefogásával, konkrétan Gurjara államával történő konföderációban érhette el.

Ugyanis 711-től a damaszkuszi kalifa több expedíciót indított az iráni fennsík területére, és egészen az Indusig sikerült behatolni India területére. Itt állították meg a hindu és rajput uralkodók seregei az arabokat, akik feladták végük a további hadjáratot. Ám ha azt vesszük, hogy az omajjádok 661 és 750 között olyan Arab birodalmat vezettek, mely Narbonne-tól az Indusig parancsolt mindenkinek, akkor nem lehet nem eléggé komolyan venni az iszlám előretörését.

Az európai történelemben egyébként érdekes Narbonne megemlítése, hiszen Kis Pipin űzte ki a szaracénokat innen 759-ben, majd Nagy Károly alapított ott grófságot. Régi vesszőparipám, hogy Heribert Illig professzor 1998-ban kiadott „Kitalált középkor” című munkájában nem kevesebbet állít: a 614 és 911 közötti, mintegy 300 év „soha nem létezett”.

Nos, ha igaz, akkor Kis Pipin nem űzhette ki Narbonne-ból a szaracénokat, és nem létezhetett a rajasthani csata sem 738-ban, vagy legalábbis nem akkor történhettek meg a dolgok. Ha Illig teóriája helyes, akkor az arab inváziónak nem 711-ben kellett kezdődnie, hanem 1008-ban. Kérdés, mit csináltak az arabok és az indiaiak a „kieső” 300 évben?

Ahogyan nézem, az indiai történelemírás – legalábbis első látásra, én nagyon nem szakértőként szemlélve az ügyet – a Gupták bukását még a professzor által elismert időszakra helyezi (isz.600 körül). Ám a hunok betörése lehet homályos, az általuk alakított „államocska” ugyanúgy nem feldolgozott, mint az arab expanzió érintett szakasza. A rajasthani csata tulajdonképpen elhelyezhető a XI. század kezdeti éveire is, hiszen a Pratihara birodalmat (isz. VI. szd – 1036) körülölelő Pala birodalom (750-1174) létezése is lehet rövidebb, és a két birodalom korába még egy 1008-ban megindult arab invázió is belefér. Ha egyszer megadatik a sors, akkor utánajárok, mennyire lehet biztos ez a 735. év az indiai történetírásban.

Ha pedig az arab történetírást nézzük, konkrétabban az omajjádok életútját, akkor két dolog állapítható meg. az arab történetírás nem fejletlen, ám sok kritika éri, hogy a visszamenőlegesen megénekelt történeteknek nem biztos, hogy valós az alapjuk. Az omajjádok 661 és 750 között regnáltak, így Illig szerint nem létezhettek, vagy nem akkor.

Az írások szerint Mohamed 622. szeptember 24-én, híveivel együtt kivándorolt Jathribba (Medina), ahol már nemcsak próféta, hanem a városnak és a körülötte fekvő törzseknek teokratikus, azaz isteni alapon való uralkodója is lesz. Ez a hidzsra = a muszlim időszámítás kezdete. Sajnos Illig szerint már ez a dátum sem létezhetett. Mohamed egyébként 632-ben halt meg.

Az európai történetírás és az omajjádok közötti biztosnak tűnő kapocs a 732-ben megvívott poitiersi (avagy toursi) csata, mely során Martell Károly verte meg a mórokat. Ezt követően a mórok európai expanziója megállt, sőt, visszafordult. Az arab hódítók a római birodalom nagyságával vetekedő birodalmat építettek ki, így egyik verzió szerint az összeomlás az arab népesség felhígulásával magyarázható, ám ebben nem igazán hiszek, mert akkor a római birodalom bukásához is ez vezethetett volna. Tény, hogy az omajjád uralkodók névsora tökéletesnek tűnik, de a történet kissé zavaros, lehet, csak nekem.

Nézzük, mit is ír Illig:

„Az áttelepülést (hedzsra) I. Omár kalifa (634-644) meglepően korán nyilvánította az iszlám időszámítás kezdőpontjává, igaz ennek bevezetése egy sor kételyt támaszt az utóbb vizsgálódóban. Látszatra a naptár 640-től végig alátámasztott, mégis kérdőjelek sokasodnak körülötte. Már korábban feltűnt, hogy a korai arab időszak hasonlóan sötétnek hat, mint ugyanazon kor a keresztény Európában. Láthattuk: a mór Spanyolországból alig maradt ránk bármi kézzel fogható a 930 előtti időkből.”

Illig kifejti, hogy a perzsa történetírás szerint a zoroasztrizmust az iszlám elméletileg azonnal kiszorította, ám Perzsia valójában még a X. században sem iszlamizálódott. Egy perzsa költő, Fidrauszi (939-1020) még csak nem is említi meg az iszlámot, Allahot és az arab hódítást.

„Tudjuk például, hogy a XI. és XIII. század közt alkotó iszlám történészek a hedzsra és Krisztus születése szerint jelölték az időpontokat. Ha a hedzsrát legkorábban a X. században szinkronizálták a keresztény időszámítással, akkor a muzulmánok is megvásárolták a három üres évszázadot, s ekkor világos lenne, hogy az iszlám kultúrkörben 622 és 911 között nem találunk egyebet, mint az Ezeregyéjszaka meséinek klasszikus elbeszéléseit, melyek jellemző módon sokat foglalkoznak Harun al-Rasiddal, Nagy Károly nagy ellenfelével. Az első frank császár – ebben utódai is követték – követséget küldött Bagdadba, apró szépséghiba, hogy erről semmilyen arab bizonyíték nincs. egyetlen arab hírharsona sem számol be a 800-as császárrá koronázásról, Harun ezen alkalomból küldött ajándékairól, az elefántról és az orgonáról. Az arab történészek figyelmét úgyszintén elkerüli a Martell Károlytól elszenvedett korszakos vereség, amely megmentette Európát – bezzeg a nyugati krónikások másról sem írtak, mint a nagy győzelemről, továbbá a Loire-tól délre leölten heverő 200 ezer szaracénról.”

Illig álláspontja szerint omajjád történetírásról egyáltalán nem lehet beszélni, őket a perzsa szellemiségű abbaszidák váltják, egy teljesen újnak mondott iszlámmal. A jelenlegi történetírás alapján az omajjádok 118 év alatt hódították meg a világot Európa nyugati részétől az Indusig. Ez példátlan siker, minden gazdasági hátország, infrastruktúra nélkül. Nagy Sándor példáját nézve nem lehetne kételkedni, hogy lehetséges egy ilyen mértékű hadjárat, ám a birodalom fenntartása gyakorlatilag lehetetlen.

Illig Mohamed kapcsán talál összefüggést a 325-ös Niceai zsinat és a mekkai Kába átépítése között. Ugyanis a zsinat fő tárgya Áriusz és tanítása volt, miszerint Jézust Isten teremtette. A korai kereszténység „frakciózott”, és egyik ága az az általa zsidókeresztény vonulatnak mondott rész volt, melyet ebioniták, nazarénusok (lásd a Szentantalfa lakosságának nagy része) és szümmakhiánusok alkottak. Tegyük hozzá, hogy a Római Birodalomban a kereszténység csak a 313-as milánói ediktummal vált hivatalossá I. Constantinus jóvoltából. Illig osztotta egyes történészek álláspontját, mely szerint Mohamed az ebioniták hitét vette át. Maga a mekkai Kába is egy kora keresztény templomépületen alapszik.

De nézzünk egy világszerte elismert szakértőt, Germanus Gyulát, aki Allah Akbar c. könyvében szintén ír a témáról:

„A kő, amely ezen a helyen áll, nem elég terjedelmes ahhoz, hogy imahelyül szolgáljon. Mindenesetre egy lapos kő találtatott a Kába előtt, amelyen lábnyomok látszottak: a hidzsra VIII. századában ezek a lábnyomok ezüsttel voltak megörökítve. A muszlim legenda azt tartja, hogy ezen a helyen imádkozott Ábrahám, és ezért ezt a helyet kupolás épülettel vették körül, amelynek négy oldalán vasrácsos ablak van.”

Azaz nem igazán képezheti vita tárgyát az, hogy Mohamed, a Kába és az ókereszténység között jelentős kapocs van. Egyelőre én úgy vagyok vele, hogy nem tudom cáfolni Illig azon vélekedését, hogy Mohamed és története 614 elé esik, míg az iszlám perzsák általi terjesztése 911 utáni időkre esik. Akár ki is eshet a 300 év, hiszen a legjelentősebb iszlám történészek csak a X. és XI. században foglalták össze az iszlám történetét.

Germánusz Gyula így írt a korai arab hódításokról:

„Az arab hódítás, amelynek hullámai elöntötték Perzsiát és Afganisztánt, átcsapott Indiára is. Már 664-ben Muhallab Multánon keresztül az Indus folyóig nyomult előre, de ez a hódítás nem volt tartós. Ugyanabban az évben, amikor az arabok átlépték a tengerszorost Gibraltárnál (711), Imád Eddín ibn Qászim, Irak kormányzójának, az erélyes Hadzsáds ibn Juszufnak utasítására, elfoglalta Multánt. Ettől fogva Északnyugat-India a muszlim kultúra hatásköre alá került, és máig az alatt is maradt.”

„Két évszázadon át az iszlám fejedelmei nem törődtek Indiával, csak 1001-ben jelent meg újból muszlim hadsereg India földjén, de ez nem nyugat felől tört be és nem az arab nép fiaiból állt, hanem az északi Khaibar-szoroson hatolt be az országba. Mahmúd Szebuktegin tizenötször vezetett hódító hadjáratot az afganisztáni Ghazna városából, és mindannyiszor gazdag zsákmánnyal tért vissza.”

Nos, tulajdonképpen Germánusz Gyula sem igazán törődött azzal, hogy mintegy 200 évig semmi nem történt. Nála is lyuk van az időben. Számomra azért érdekes a kérdés, mert ha az iszlám terjeszkedése 7500 km-es frontvonalon állandósult, akkor miért álltak meg, miért nem mentek tovább csaknem 250 évig? És e 250 év alatt az indiai történelem is eléggé nyugszik…

Azaz véleményem az, hogy akár kimaradt 300 év, akár nem, az iszlámnak nem lehetett különösebb hatása az ezredfordulóig Indiára. Ráadásul Germánusz Gyula helyesen mutatott rá, az iszlám végül nem az arabok közvetítésével tört be. Ahogyan a könyvében fogalmaz, a fosztogatáson kívül nagyon sok nem érdekelte őket egy jó ideig. Az első olyan muszlim hódítók, aki azonban már megvetették a lábukat, azonnal lázasan hozzákezdtek mecsetek építéséhez.

Így jutunk el majd a Delhiben található Qutb Minar tornyához és az „iszlám erőssége” mecsethez, de ez majd a következő írás tárgyát képezi.

De kik lehettek azok az iszlám vezérek, akik megtelepedtek? A gaznevidák azok az afgán, turk származású hóditók voltak, akikről fentebb Germánusz Gyula szólt. A támadások nem is igazán a hindu India ellen irányultak, hanem Multan abbaszida kalifátusa ellen. A gaznevidák uralma 175 éven keresztül állt fenn, azaz 1187-ig, mely során a birodalom kiterjedése az Arab-tengertől a Kaszpi-tengerig, illetve a mai Afganisztán teljes területére terjedt ki. Indiát illetően Lahore városát tették meg második fővárosukká. Meghódították Nyugat- és Észak-Indiát, Habár Punjab a kezükre került, de Észak-India nagy részét a rajput uralkodók tartották a kezükön.

Észak-India hindu harcos törzsei királyságokat alkottak a VIII. és XI. század között. Jó ideig ellenálltak a muszlim hódítóknak, majd ügyesen felmorzsolódtak, közben legendás csatákat, várakat, személyeket hagytak maguk után.

Az útikönyvekben gyakran említett Mohamed Ghori egy afgán hódító, akinek sok köze nincsen a gaznevidákhoz, ám feltétlenül úgy vélte, hogy azok városait, területeit el kell hódítania. 1192-ben 120.000 lovassal megtámadta a rajputok egyesült seregét, mely legyőzését követően Delhiig menetelt. Egy éven belül ellenőrzése alá vonta Rajasthant, és a Gangesz nyugati vidékét. Ghori 1200-ban visszatért Lahore-ba, majd 1206. március 15-én (furcsa egy nap ez) az esti imája közben meggyilkolták. A gyilkosokat Punjab régióból származó Khokar rajputoknak tartják, akik a térségben számos merényletet véghez vittek, így pont ez volt az egyik ok, hogy Ghori visszatért kiinduló pontjára, azaz tulajdonképpen történelmi vesztébe rohant.

Egy biztos, hogy Mohamed Ghori Delhiben hagyta egykori rabszolgáját Qutb-ud-din Aybak-ot, akkori tábornokát, aki a vezér halálát követően Delhi első szultánjává kiáltotta ki magát.

Érdekes, de a fentebb említett Qutb Minar-t, a tornyot 1193-ban kezdték építeni, azaz tulajdonképpen a rajputok legyőzését követően. Delhi több régi várost foglal magában és a Minar a rajput alapítású Lal Kot negyedben található. A torony mellett nekikezdtek a Quvvet-ul-iszlám Mecsetnek, mely jelentése az „iszlám erőssége”. Ha azt vesszük, hogy a rajputok feletti siker örömében 27, azaz huszonhét hindu templomot szedtek darabokra a köveiért.

Tehát az iszlám hódítás kora elméletileg 711-től eltartott egészen 1192-ig, de ebben erősen kételkedem. Néha erősen hiszem azt, hogy Heribert Illig professzornak igaza lehet, és ebből megközelítőleg 480 évből nagy részének ki kellene esnie.

Immáron ez Don Marcello kertjének 6. ősze. Kezdetben volt némi fűcsomó, kezdetleges bokrok, virágok, fáknak alig nevezhető gallyacskák, ágacskák, de az időhalad. Nagyon sok munka mellett eleinte kevesebb, majd mind több öröm. Segítség összességében alig, de ez így valótlan állítás, hiszen minden nagyobb munkánál akadt szorgos kéz bőven. Sanyi és Ági barátaink tavasszal és ősszel igen sok időt töltenek  velünk, és a gondos kezeknek látszik is az eredménye.

Eddig sem tagadtam, a rózsák a gyengéim. Az évek alatt megtanultam azt, hogy a könyvek tudásanyaga a gyakorlatban alig ér valamit. Együtt kell élni a növényekkel, és napi rendszerességgel ápolni, támogatni őket. A gondoskodás eredménye látványossá cseperedik.

A hosszú hétvége minden reggele sűrű ködöt hozott magával, furcsa fényekkel, illatokkal, színekkel, melyek igazi őszt varázsoltak a kertbe.

Eddig megkíméltek minket a fagyos szelek, viharok, nem is igazán emlékszem, mikor volt október végén ilyen pompás állapotban a kert. Minden növényt imádni lehet, nem sérült semmi.

 

A rózsák az utóbbi napokban nagyon nekiindultak, úgy érezték, itt az idő a növekedésre, a kivirágzásra, ám a hajnali alacsony hőmérséklet miatt már nem mindegyik virág lett tökéletes. Azért nem volt nagy kényszer megtalálni vagy egy tucat gyönyörűséges példányt.

A legszebb bokor már eléri a magasságomat, és a diófával versenyt nő.  Ontja a fehér ártatlanságot magából. A vadszőlő borvörös árnyalatait a köd kicsit átszitálja, de emlékezetes a pillanat, és egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy csütörtök reggel is ilyen szép lesz, ugyanis lassan, de biztosan bejön a téli hideg az udvarra.

Kérdés, hogy lesz-e még napfény? Megmutatja magát a természet reccsenő hidegben is, vagy szürkeség borul ránk?

Szerencsére délutánra felerősödött a napsütés és végre leülhettünk a szaletli árnyékában egy jót ebédelni barátainkkal. Sült pulyka, kielemezhetetlenül variált mártás, köményes burgonya, és egy kellemesen bíborszínű francia Rosé.

 

 

 Legyen ez a néhány csodás rózsa a kellemetlenül hőséggel teli nyár és szép ősz mementója!

 

Delhiből Aurangabad egy ugrás repülővel. Aki szeret hátizsákkal utazni, annak sokkal több ugrás, de egészségére.

 

Amikor a repülőgép leszállt egy konszolidált létesítmény alkalmatosságán, azt vettük észre, hogy azért ez a vidék kicsit más. Csaknem India közepe észak-déli irányban, közelebb Mumbai („magyarul” Bombay) partvidékéhez, mintsem a keleti határokhoz.  Meleg van, változatosak a domborzati viszonyok, messze nincsen az az iszonyat tömeg, amihez máshol szoktunk, látni az emberek mögött a tájat, így Varanasi után nyugodtabban készülhettünk neki az ajantai barlangok felé vezető túrának.

 

A durván 120 km-es távolságot kevesebb majré mellett tettük meg, mint Delhi utcáin 10 métert. Habár itt is össze-vissza közlekedett mindenki, és európai szemmel értékelhetetlen volt a forgalmi fegyelem, itt ellazulhattunk, ugrabugrálhattunk a gyapotföldeken, de még meg is állhattunk akár egy helyi Üvegtigrisnél, becsapni egy jó üveg Kingfishert, no és a kötelezően kegyetlenül erős szabvány indiai kosztot, melytől amúgy is az aranyere jön ki az embernek. Nincsen az a baktérium, mely ezt túléli, de nem meglepő módon, amúgy is ez a bevallott cél.

 

A barlangokat egy brit katonatiszt fedezett fel a XIX. század elején, amint éppen tigrisre volt kedve vadászni, és valahogy erre kóborolt. (Azért elég tigrises vidék lehetett a környék, ha másfél évezreden keresztül nem abajgatták a barlangokat.)

 

Korábbi írásomban az indiai történelmet valahol Asóka királynál és Szárnáthnál hagytam abba (http://www.donmarcello.hu/?p=1374, és még el sem értem a „nullát”, de már alig érthető a „fehér ember” számára a történelmi láncolat. Így – csupán a barlangok kapcsán – ismételnem kell magamnak az alaptéziseket:

 

Vardhamána Mahávira (ie.540 – ie.467) eszméi a dzsainista világnézet, vallás alapjául szolgáltak. Asóka a buddhizmust teszi hivatalos vallássá. Birodalma széthullását követően előbb a szkíták nyomultak be az „országba”, majd azokat kiszorították a kínai eredetű jüecsi törzsek. Az így kialakult Kusán Birodalom ie. I. évszázadtól kezdve csaknem 200 évig állt ellen minden további betörésnek – mondja egy bizonyos, talán kevésbé pontos történelmi könyv, de úgy gondolom, ez nem így lehetett, csak a szerkesztő úr már unta a nyomkövetést. A korábbi cikkben található egy remek táblázat, mely címszavaira kattintva előjön egy tucat birodalom, uralkodó, és csak győzzük a helyzet megértését.

 

Létezik tehát dzsainizmus, buddhizmus, hinduizmus, és az adzsantai barlangok keletkezésével kapcsolatban az útikönyvek mindenfélét írnak, így majdnem határozottan szögezhető le, India kapcsán szinte el is lehet felejteni a bédekkereket, egy utazás előtt máshonnan kell felkészülni.

 

Ligeti Vilma „Síva árnyékában” c. könyve (Budapest, 1966, Világjárók) gyönyörűen ír a barlangokhoz vezető útról, mely az évtizedek alatt alig változott valamit:

 

 „Kora délelőtt, angolul egy szót se tudó sofőrjével nekivágtam hát a százkilométeres útnak. Nem kellett társalognom, szabad madár boldogságával szálltam a kristály fényű, sít táj felett. Izzó mezők, ezüstlila cukornádföldek… Egy helyütt arattak. Guggolva sarlózták a délceg, kard levelű nádat, öles nyalábban fejük fölé tartva hordták a bivalyszekérre… Kidőlt-bedőlt útszéli teacsárdák, turbános parasztok csoportjával. Egy legelőn és szélén pompás banjánfa alatt bámész, kúszó, rohangáló szürke majmok. Csupa gyönyörűség. Így értük el az első nagyobb falut, Adzsantát. Még nem is sejtettem, hogy mire a szikrázó nap eltűnik az egymásra zsúfolt házikók, emeletes mozlim díszítésű házakról, este, az egyik ház vendége leszek.

 Néhány perc múlva árnyas hegyszorosba fordult az út. Majd befutottunk a hegyek aljára, a völgykatlanba. Onnan nem visz autózható út a barlangokhoz. Építésük idején előttük haladt el az északi királyságokból a déliekbe irányuló kereskedelem fő útvonala. És éppen ezért ott faragták ki a barlangtemplomokat. A kapaszkodón, gondolom, tevék, elefántok léptettek, most azonban tömérdek lépcsőt kell megmászni, jórészt tűző napban a hegy derekáig. Remegett a térdem, mire felértem, és megpillantottam a félkörben sorakozó templomokat.”

 

Az út 2012 márciusában sem sokkal különb, hacsak azzal nem könnyebb, hogy légkondicionált, indiai piacra gyártott Toyota viszi hasában az utazókat, és a motorizáció eluralkodott a tájon. De Adzsanta védett terület, így kötelező letenni az autót, és az azóta kiépített keskeny utat már állami busz járhatja csak viteldíj ellenében. A márciusi meleg még szinte hideg a helyieknek, ám bennünket már a parkolóban éget a nap. Keveredünk a helyi turistákkal, felzsúfolódunk egy olyan szakadt buszra, hogy a padozatán át lehet látni a motort, a váltóművet, a fogaskerekeket. De haladunk, nyakunkban egy falunyi férfiemberrel. A busz egy darabig elvisz, leszállunk, és beleszaladunk a világot tönkretevő túrista-kacat-árusok szellemtelenül kialakított városkájába, ahol 20 percig kell lerázni a tiltott árusoktól kezdve a licences gazemberig mindenkit. Ahogy modernizálódik a világ, azonnal a sarat dobja fel a rendszer, nem a szerény értéket.

 

Kicsivel később iszonyat emelkedőnek kell nekivágni, Ligeti Vilma jól fogalmazott, majd a tüdőnket köpjük ki, mire rálátunk a barlangokra. Az interneten csodálatos képeket lehet látni a zöldellő paradicsomról. A mi márciusunk a sárga, a barna, a vörös megannyi árnyalatát mutatja, a fákon alig vannak levelek, minden száraz, a majmok kopár ágakon gubbasztanak. A vulkanikus kőzet feketesége a forróságban szinte kifehéredik. Így kaptatunk fel az első barlangig, majd tovább a kényelmesebbre hangolt, modern lépcsősorokon.

 

A legrégebbi barlang Asóka halálát követően épület nem is olyan sokkal, a Satavahana dinasztia patrónusa alatt, mely Asóka király, illetve a maurja dinasztia hűbérese volt. Asóka halála, és a maurják gyengülésével a dinasztia uralkodói függetlenné váltak.

A barlangok közül négy, a 9-es, 10-es, 12-es,és a 15/A. épült ki ebben a korszakban. Az első korszakot jelentős évszázadok választották el a második periódustól, mely csaknem 700 évvel később tetőzött, majd tűnt el a feledés homályában.

Nem vagyok képes arra, hogy művészettörténeti kalauzt adjak, ezért benyomásaimat osztom meg inkább. Először is, döbbenetes, hogy a vulkáni kőzet puhább, keményebb rétegeiben miképpen tudtak előre haladni, mintha minden terv negatív formában jelent volna meg. Hol van még a reneszánsz, amikor a szobrász a felesleget szedte le a márványról, hogy alóla kibukkanjon a csoda. Itt, csaknem két évezreddel ezelőtt nem csak szobrokat, hanem templomokat „találtak” a tufa alatt. Nem mellesleg a statikai tudás sem elhanyagolható, mert a barlangok alátámasztása, oszloprendszere sem a véletlenek sorozata.

 

„Mr. Josi felkattintotta a reflektort, és életre keltek a falakat borító színfoltok. elefántos felvonulás, koronázási ünnep, sötét bőrű, sötét hajú rabszolgák, rabszolganők, holdsarló szemű hercegnők almakeble és színes szövésű ágyéktakaró alatt hullámzó csípőjük. Légies, érzéki táncosnők, égi zenészek, földi katonák, formák és színek harmóniája – egy kétezer éve volt világ életöröme.” - írja Ligeti Vilma.

Barlangról barlangra változtak a stílusok. Vagy az építészet volt kiemelkedő, vagy a festészet, egyszerűbb terek mentén. Adzsanta a freskókról híres, a fáklyák fénye mellett, nevetségesen egyszerű alapanyagokból, ám újraalkothatatlan tudással, szakértelemmel kivitelezett, mai ésszel felfoghatatlan érzelmeket, boldogságot, hangulatot árasztó képeiről, melyek közül némelyik szinte évszázadokon keresztül robog át az európai reneszánszba egy szempillantás alatt. Sőt, barokkos vonások is felrémlenek néha.

Találtam olyan írást, aki az európai templomok ősét vélte e buddhista templomokban felfedezni, ám nem szabad elfelejteni, hogy a görög klasszicizmus futára Nagy Sándor volt, aki inkább vitt, mint hozott.

 

 

Kevesen voltak, európai, amerikai turisták sehol, csak mi hárman. Békesség és csönd mindenhol. Szerencse fiai voltunk. Nehéz megérteni a látottakat. De barátommal leültünk egy félbehagyott, alig kialakított szent térben, és nagyon lassan rákezdtünk: doooooo, dooooo… Nagyot szólt, mondhatná egy rocker, de itt Buddhák között ültünk, sétáltunk, évszázados vésőnyomok között.

 

Sajnos elrepült az idő, és azóta, hogy csak emlékeim között élnek a képek, sajnálom, hogy nem időztünk sokkal hosszabban a termekben, nem mélyedtünk el jobban a látottakban, de sietni kellett. Mert az európai ember mindig siet…