Kedves ismerősöm, Bernadett, a héten megajándékozott Szegeden egy kosár friss zöldséggel. Temérdek zöld spárga, friss répa, gyökér, cukkini, borsó. Amikor hazaértem, a pincében hűvösre tettem, és ma jött el az ideje, hogy feldolgozzam az alapanyagot. Végre!

Elsőként készítettem egy zöldborsó levest, melyet spárgával ízesítettem, ebben önmagában nincsen semmi bonyolult, de a friss ízek élvezete már oly régen váratott magára.

 

A rengeteg zöld spárgát megpucoltam. A végeket egyelőre külön raktam, mert abból holnap lesz valami – még fogalmam sincsen mi – a szárak többi, nem fás részeiből pedig készítettem egy spárga alapot. Nagy részét lefagyasztottam, jó lesz alaplének, a fennmaradó, sűrűbb részéből pedig készítettem parmezán hozzáadásával egy érdekes mártást.

 

A cukkíniket félbevágtam, kibeleztem, és marhanyakból készített – igen rendesen fűszerezett – darált húst helyeztem bele. A tetejére parmezánt szórtam, megsütöttem. Az egész étel nem túl bonyolult, és itt is azt tartottam szem előtt, hogy a zöldségek frissessége, üdesége kerüljön előtérbe.

 

 A fogásokhoz egy érdekes bort választottam, mely Szicília vulkanikus dűlőin termett. A 2009-es évjáratú Rampante 70% Carricante, míg 30% Catarratto fajtákból áll. Nagyon markáns, fűszeres, minerális bor, csodálatosan mély színekkel, tükrösséggel. Nagyon nagy kedvencem.

 

Mivel az időjárás végre emberi, a kert nyugalmában lassan, komótosan fogyasztottuk el az ebédet. Két óra nyugalom, ami kellett.

 

Régen vette a fáradtságot és a tollat Don Marcello, de sajnos eljött az ideje. A Székesfehérvári Járásbíróság, és az őket fedező Székesfehérvári Törvényszék végzései, illetve indokolásai olyan mélységekben tárják fel a törvénykezés bugyrait, melyet soha nem gondoltam volna. De kezdjük az egész furcsaság megközelítését néhány pozitív példával. Legalábbis szeretném, ha az alábbi gondolatok törnének előre a hazai joggyakorlatban, nem a bírói függetlenséget a hatalommániával összekeverő érvelések.

 A Kúria 6/2013. PJE határozat tarthatatlansága, és ésszerűtlensége már megszületése pillanatában is egyértelmű volt. Előre látható volt, hogy a jogegységi határozatot a pénzintézetek, pénzügyi vállalkozások lobogójukra tűzik, és győzelmi mámorban lovagolnak be a tárgyalóba. Megannyi bíróság vette a parancsot és blokkolta is azonnal a gondolkodás minden pillanatát. Néhány esetben az ügyfelek és jogi képviselőik szembe mentek a jogegységi döntéssel, és vitatták annak ésszerűségét. Jómagam voltam olyan szerencsés, hogy az érintetteknek a szemébe is mondhattam a Kúria előtti tárgyaláson.

 

Ritka véletlenként jelentkezett a Fővárosi Ítélőtábla 2013 decemberében közzétett eseti döntése (http://fovarosiitelotabla.birosag.hu/sajtokozlemeny/20131210/fovarosi-itelotabla-5-pf-tanacsa-2013-december-6-devizahitel-ugyben-az), melyre már korábban is hivatkoztam. De hadd idézzem fel újra, hiszen jelentősége van:

 

„A Fővárosi Ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta és megállapította, hogy az egyedileg meg nem tárgyalt szerződési feltételeket tartalmazó fogyasztói kölcsönszerződés a felperes által támadott feltételek tisztességtelensége folytán a maga egészében semmis.
A per tárgyát a bank által kikötött egyoldalú szerződés-módosítási jogról szóló, valamint a forintban folyósított kölcsönt a bank saját deviza vételi árfolyamán devizára (CHF) és az egyes havi törlesztő részleteket ugyancsak a bank saját, de ez esetben eladási árfolyamán forintra átszámítani rendelő szerződési feltételek képezték.
A jogerős ítélet jogilag releváns indokai röviden a következők:
1./A fogyasztói kölcsönszerződés semmisségének megállapítását feltételeinek tisztességtelensége miatt a Ptk.239/A. §-a alapján az a fogyasztó is kérheti, aki a pert megelőzően a tartozását elismerte (Ptk.242.§), de részben sem teljesítette. A tisztességtelen szerződési feltételek alkalmazása olyan felróható magatartás, amelyre az a fél is hivatkozhat, aki maga sem úgy járt el, ahogyan az az adott helyzetben általában elvárható (Ptk.4.§(4) bekezdés).
2./Ha a fogyasztó a perben a szerződési feltételek tisztességtelenségét (Ptk.209.§) és e feltételeknek a Hpt. (1996.évi CXII. törvény) 213.§ (1) bekezdése különböző alpontjaiban foglalt előírásoknak meg nem felelő, hiányos voltát egyaránt sérelmezi, a bíróságnak elsőként a feltételek tisztességtelenségét kell vizsgálnia. A Ptk. 209.§-a ui. a szerződési feltételekkel szemben tartalmi követelményeket támaszt, a Hpt. 213.§(1) bekezdése ezzel szemben a szerződési szabályozás tárgyát és módját írja elő. A Hpt. 213.§ (1) bekezdése szerinti semmisség csak az egyébként tisztességesnek minősülő szerződési feltételek hiányának jogkövetkezménye lehet. Ha a bíróság azt állapítja meg, hogy a szerződési feltétel a felek szerződésből eredő jogait és kötelezettségeit a jóhiszeműség és tisztesség követelményével ellentétesen egyoldalúan és indokolatlanul a fogyasztó hátrányára állapítja meg, az ilyen feltétel akkor is tisztességtelen, ha egyébként a Hpt.213.§ (1) bekezdése különböző alpontjaiban foglaltakat kielégíti. A tisztességtelen szerződési feltétel semmis, az a fogyasztót nem kötelezi, a szerződésből egyszerűen kimarad (Ptk.209/A. § (2) bekezdés). Ha pedig ennek következtében a kölcsönszerződés teljesíthetetlen, az egész szerződés semmisségét a Ptk.239.§ (2) bekezdése alapozza meg. A szerződési feltétel „elhagyásához” további jogkövetkezményként a Hpt. 213.§ (1) bekezdésében írt, szintén az egész szerződés semmisségét eredményező hatás akkor sem járul, ha a kölcsönszerződés ezt követően már esetleg a Hpt. 213.§ (1) bekezdése különböző alpontjainak nem felelne meg. A kamatra, díjakra, költségekre, ezek egyoldalú módosítására, a biztosítékokra, vagy biztosításra vonatkozó valamely feltétel kimaradása a fogyasztóra az adott kötelezettségtől való szabadulás folytán kedvezőbb és a Hpt. szerinti semmisségre csak a fogyasztó érdekében lehet hivatkozni (Hpt.213.§ (3) bekezdés).
3./ A hitelező bankot a 13/1993 EGK Irányelv, az Európai Unió Bíróságának gyakorlata és a fogyasztóvédelmi célnak megfelelően értelmezendő hazai jog alapján sem illeti meg egyoldalú hatalmasság, hogy a kölcsönszerződést módosítsa. Az egyoldalú hatalmasság gyakorlása ui. a felek közötti jogviszonyt a mellérendeltség és egyenjogúság érvényesülésével jellemzett polgári jog határain túlra helyezhetné úgy, hogy annak következtében a felek közt polgári jogi jogviszony már nem maradna fenn. A hitelező bank a kamatot, díjakat és a költségeket akkor változtathatja meg egyoldalúan, ha ennek konszenzusos alapokon nyugvó lényeges és a fogyasztó számára az átláthatóság érdekében szükséges részletes feltételeit már az eredeti kölcsönszerződés rögzíti. Tisztességtelen az a szerződési feltétel, amely a hitelező bank egyoldalú hatalmasságként gyakorolható szerződés-módosítási jogát rögzíti, mert a felek jogviszonyában a Ptk.240.§-ában szabályozott egyező akaratot igénylő módosításhoz képest a fogyasztó hátrányára egyensúlytalanságot eredményez és a tisztesség, jóhiszeműség követelményeit is sérti azáltal, hogy a fogyasztótól az ilyen szerződési feltétel elfogadása valóságos szerződéskötési tárgyalások esetén ésszerűen nem lett volna elvárható ( az Európai Unió Bíróságának C-415/11. számú ítélete, „Aziz” ügy).
4./ A deviza-alapú kölcsönszerződés a Ptk.207.§ (1) és (2) bekezdésében foglalt értelmezési szabályok alkalmazása mellett forintban nyújtott és ugyanígy visszafizetendő kölcsön. A kölcsön deviza összegének folyósításkori és az egyes törlesztő részletek forint összegének törlesztéskori, a hitelező bank saját vételi, illetve eladási árfolyamán történő meghatározása matematikai művelet, amely mögött tényleges deviza vétel és eladás nincs. A Ptk. 198.§ (1) bekezdéséből következően ellenszolgáltatás csak szolgáltatásért jár és a polgári jog lényegét adó elvekkel (egyenjogúság, mellérendeltség) nem egyeztethető össze az sem, hogy a szerződéskötést követően, már a teljesítés során az egyik fél a másik fél szolgáltatását, annak mértékét, összegét a saját belátása és érdekei szerint alakíthassa.
5./ Minthogy a felperes a perben kizárólag a semmisség megállapítását kérte és a perbeli kölcsönszerződés az egyes havi törlesztő részletek kiszámításának módjára vonatkozó szerződési feltétel tisztességtelensége folytán teljesíthetetlen, a Fővárosi Ítélőtábla a Ptk.239§ (2) bekezdésének alkalmazásával az egész kölcsönszerződés érvénytelenségét állapította meg.

Úgy vélem, hogy éppen ideje volt egy ilyen érvelésnek, mely még kivonatossága képében is ijesztő a bankokra nézve. De ne szaladjunk előre, és nézzük meg, miképpen érveltem már hosszú évekkel ezelőtt számos bíróság előtt. Nem rejtem véka alá, érveimet olyan intenzitással söpörték a szőnyeg alá, hogy öröm volt nézni.

 

Még 2009-2010-ben dolgoztam ki saját ügyemben a keresetet a K&H Bankkal szemben. A keresetlevél hibája az volt, hogy akkor úgy gondoltam, módom van a szerződés érvénytelenségének megállapítását kérni. Az első és másodfokú bíróság szerint nem.
Ha azt vesszük alapul, hogy egy kereseti kérelem nem jogcímhez kötött, azaz nem kell a polgári eljárásjog elvi alapjai szerint paragrafust megjelölni, „csak” a bírósághoz intézett határozott kérelmet kell megfogalmazni, akkor – jelen állapotból visszatekintve – igen furcsa, hogy a bíróságok nem kívánták alkalmazni a 13/1993 EGK Irányelv rendelkezéseit. Sőt, van olyan törvényszéki bíró, aki ki is nyilvánította, hogy nem hajlandó figyelembe venni annak elsődlegességét.

 

Márpedig a 4 évvel ezelőtti kérelmem is egyértelműen a szerződés tisztességtelenségének megállapítását célozni, illetve azt a jogvédelmet vártam el a bíróságtól, mely a pénzintézetnek megtiltotta volna az érvénytelen szerződésből fakadó követelésének érvényesítését.

 

A banki per mellett volt szerencsém egy lízingcéggel is jogvitába keveredni, mely kapcsán volt bíró, aki a „pacta sunt servanda” elvet olyan magasra emelte, hogy az egyszerűen elvakította, és eszébe sem jutott a szerződést tartalma szerint megvizsgálni.

 

A Fővárosi Törvényszék (akkor még csak Bíróság) a Hpt. alapján nyilvánította semmisnek a szerződést. Ez végül a Kúriáig jutott, de a pénzügyi vállalkozás rendkívüli jogorvoslati kérelme az érdemi felülvizsgálatra alkalmatlan volt.

 

Egyes bíróságok fokozódó intenzitással lovagolták meg a Hpt. normáit, és már nem volt ördögtől való egy szerződés semmisségét kimondani. Jómagam végig a Ptk. alapján próbáltam érvelni, de vétek lett volna kihagyni a Hpt. sérelme kapcsán egyre inkább törvénykezési gyakorlattá váló érvelést. A Fővárosi Törvényszék számos tanácsa igyekezett leegyszerűsíteni a pereket és mintegy futószalagra tenni az eseteket, úgy észlelni a Hpt. sérelme miatti semmisséget.

 

Volt egy időszak, amikor fel is emeltem a szavamat, ez a „technológiai” siker sajnos elhajlik az érdemi vizsgálat elől, de az is igaz, élveztem a néha beköszönő sikert. Számos kollégámtól eltérően én azért a perekben vizsgáltam a szerződés létrejöttének, tartalmának kérdését, így a jogviták egyre jobban elhúzódtak, ugyanis olyan szerződéses rendelkezés érvénytelenségét nem lehet megállapítani, mely nem vált a szerződés részévé. Ez pedig olyan bizonyítási terhet rakott az ügyre, mely 5-6 tárgyalást is igényelt. Mondhatni, ilyen monstre peremből ezidáig csak egy darab fejeződött be.

 

De axiómaként kell leszögezni, egy szerződést tartalmazó okiratra rápillantván még nem lehet ítéletet hozni, merő képtelenség lándzsát törni egy vélt vagy valós kötelem fölött csak úgy, elnagyoltan. El kell rágódni alaposan az ügyön.

 

Vissza kell térni azonban ahhoz a kérdéshez, hogy a szerződés érvénytelenségét milyen normák mellett kell megvizsgálni:

 

A bíróságok döntő hányada úgy véli, a szerződéses szabadság mindent áthat, és amit nem tilt egy konkrét jogszabály, azt szabad. Nos, ez az álláspont azt tükrözi, hogy hangoztatója nem mélyült el sem a jogelméletben, sem nem tekintett körbe a nagyvilágban. Ugyanis nem túl nagy elvárás az a bíróságok felé, hogy Magyarország helyzetét az Európai Unión belül képzelje el. Értem én azt, hogy az aktuálpolitikai csatározások közepette könnyebb hátrafelé nyilazva, sámándobokat pörgetve kinyilvánítani a nagy igazságot, de a valóság nem más, minthogy egy évtizeddel ezelőtt országunk nemzetközi szerződéssel kötelezte el egy politikai-gazdasági egység mellett, annak részeként, melyet ugyan lehet kritizálni, de annak joganyaga kötelező ránk nézve is.

 

Most is és már akkor is, amikor az un. deviza alapú hitelekkel kapcsolatos jogvitákat megnyitottuk úgy 5 évvel ezelőtt. Más kérdés, hogy az uniós joganyagot, eseti döntéseket, az uniós normák bírósági értelmezéseit a bíróságok helyett a Facebook csoportok szedték össze, osztották meg, majd ezáltal kerültek bele keresetlevelekbe, eseti döntésekbe. Már hosszú évek teltek el, amikor egyes döntések megjelentek törvényszéki, ítélőtáblai, avagy kúriai verdiktekben. De kérdésem nem más, kinek a hivatásbeli kötelessége ezek ismerete? A fogyasztóké, vagy a hivatásos bíráké?

 

A 6/2013 PJE határozat valójában nem érdemi megoldást várt az un. Kásler-ügyben, hanem időt húzott. Csak tudnám, mire? Azonban elkérte ezt, hogy perek százait függesztették fel a bíróságok a „várva várt” előzetes döntéshozatal alapján majdan megszületendő érdemi ítéletig. Most mindenki vár a csodára, ám közben igen furcsa tendenciák látnak napvilágot.

 

A fogyasztóvédelem Magyarországban ismeretlen fogalom volt a jelenkorig. Habár léteztek bizonyos jogi normák, ám azokat a pénzintézetek, pénzügyi vállalkozások nem tartották szem előtt. Mindenki előtt a Ptk. diszpozitivitása lenget. És a banki kölcsönszerződések problematikája nem új keletű. A kölcsönszerződést, mint főszolgáltatást biztosító mellékkötelmek körében csaknem két évtizeddel ezelőtt – de lehet, korábban – kezdődött a vita, hogy a jelzálogjog mellett lehet-e, és hogyan opciós vételi szerződést kikötni. A lex commissoria tilalma kapcsán néhány évvel ezelőtt érdekes jogértelmezési problémák vetődtek fel. Csak azért hozom fel az esetkört, mert a devizás ügyekből eredő végrehajtások és a lex commissoria problematikája átfedéseket mutat a jogelmélet mentén.

 

A Fővárosi Ítélőtábla gyakorlata két irányt mutatott. Roppant magas szintű tanulmányok születtek, és egymásnak némiképpen ellent is mondottak. Az egyiket Dr. Molnár Ambrus ítélőtáblai tanácselnök készítette, összeállította a Fővárosi Ítélőtábla Polgári Kollégiuma 2009. május 4-i ülésére (PK2009/1), a másik Dr. Czukorné Dr. Farsang Judit ítélőtáblai tanácselnök, 2009. április 15-is tanulmánya (PK2009/2).

 

Mivel mind a két irat elérhető a Fővárosi Ítélőtábla honlapján, egyiket sem kívánom részletesen idézni, csak a releváns tanulságokat jegyzem meg.

 

Dr. Molnár Ambrus Costantinus császár rendelete kapcsán utalt a lex commissoria tilalmára, azonban nem szólt arról, hogy mire is utalt a jogtörténelmi jelentőségi intézkedés. A római jog a puszta megegyezéssel létrejövő (konszenzuál) szerződések kapcsán tárgyalta az adásvételt, melyek kapcsán mellékegyezmények is születhettek. A csak az eladó javára szóló ilyen egyezmény volt a lex commissoria, mely visszalépés kikötését jelentette a vevő nemfizetése esetére szólóan. A kikötés szerint a már fizetett részletek megtartása mellett visszakövetelhette az adásvétel tárgyát az eladó. „Az ilyen vételt felbontó feltétel mellett kötötték meg.” – tartalmazza a Brósz – Pólay féle klasszikus Római Jog tankönyv. Iustinianus 136. (3) novellájára is hivatkozik (apró betűs rész) az irodalom, mely szerint a bankárok ipso iure megszerzik a nyújtott hitel fejében a finanszírozott dolog tulajdonjogát, amennyiben az adós nem teljesített és a hitelből vásárolta meg a dolgot. A „régi jog” szerint az eladási jog (ius distrahendi) pactummal történő kikötése alapján, majd törvénynél fogva megillette a zálogjogosultat, aki a zálogtárgy tulajdona felett rendelkezhetett, és a vevőre traditióval ruházta át a tulajdonjogot. Az egyetlen kikötés csak az volt, hogy a vevő nem lehetett a zálogjogosult. Nos, Costantinus császár a római jog fejlődése kapcsán változó szerződéses szabadságot korlátozva nyilvánította az ilyen megállapodásokat semmissé. Nyilvánvalóan emellett törvényt is kellett módosítani. Ám a tankönyv is taglalja, hogy a zálogtárgy tulajdonjogát a zálogjogosult hitelező is kérhette a császártól.

 

„A színlegességgel kapcsolatban korábban ismertetett iránymutatások mögé sorakozott fel a Fővárosi Ítélőtábla ítélkezési gyakorlata, amelyben a jogi megoldásnak két variációja alakult ki. A 6.Pf. tanács okfejtése szerint önmagában a biztosítéki cél nem teszi érvénytelenné az opciós szerződést, de fokozottan vizsgálandó az átruházási és tulajdonszerzési szándék fennállása, a vételár értékarányossága, valamint az ingatlan birtokba adásának alakulása. Ezek hiánya, illetőleg elmaradása ugyanis elvezethet annak megállapításához, hogy az opciós szerződés jelzálogszerződést leplez (Ptk. 207. § (6) bekezdése), melyet ebben az esetben e minősítés szerint kell elbírálni. Az 5.Pf. és 9.Pf. tanács hasonló ügyekben alkalmazott jogi levezetése ettől annyiban tér el, hogy a színlegesség észlelése után az ilyen szerződés semmisségét annak jogszabály megkerülésére irányuló volta miatt állapítja meg, egyben kimondja, hogy e jogügylet a jelzálogszerződés érvényességi kellékeinek megfelel (Ptk. 234. § (2) bekezdése) és ezen az úton jut el az arra irányadó szabályok alkalmazásához. (Többek között: 6.Pf.20.989/2005., 6.Pf.21.443/2006., 5.Pf.21.343/2007., 5.Pf.21.489/2007., 9.Pf.21092/2004.)”

 

Azaz a különböző ítélkező tanácsok közötti ellentmondás ott feszül, hogy egy vételi jog alapján történő tulajdonszerzést a zálogjogi szabályok megkerülésének kell értelmezni, vagy sem. Egyelőre tehát a kérdés – logikailag – el sem jut addig a fázisig, hogy a jelzálogjog és a biztosítéki vételi jog kikötése egymást kizáró rendelkezések-e.

 

„Megállapítható továbbá, hogy a lex commissoria tilalmába, valamint az elszámolási kötelezettséget előíró rendelkezésbe ütköző szerződés nem a színlegességhez, hanem a jogszabályba ütköző vagy jogszabály megkerülésére irányuló minősítéshez áll közelebb. Az ebből származó semmisség megállapításán és a Ptk. 234. § (2) bekezdésének alkalmazásán keresztül elvileg nincs akadálya – a Fővárosi Ítélőtábla 5.Pf. tanácsának határozata szerint – a jelzálogszerződéshez történő eljutásnak.” – mondja ki a tanulmány, azonban jelen esetben el sem kell jutni a zálogszerződéshez, hiszen az ott van, és érvényesen létre is jött.

 

„A jelzálogjog és a vételi jog két önálló és egymástól független jogintézmény, lényeges eltérés mutatkozik közöttük mind a tényállási elemek, mind pedig a jogkövetkezmények tekintetében, emiatt azokat a Ptk. egymástól mesze távoli helyen szabályozza. Ebből okszerűen az következik, hogy a közös gazdasági célra történő alkalmazás nem jár együtt a jogi helyettesíthetőség lehetőségével és az egyiknek a kikötésére irányuló ügyleti akarat sem foglalhatja magában a másiknak az alkalmazására irányuló törekvést.

 

A színlegesség igazi tartalmi problémája azonban abban jelölhető meg, hogy megállapítása általában nehezen egyeztethető össze a felek valódi ügyleti szándékával és akaratával. A vételi jog biztosítékul történő kikötésére ugyanis a feleket általában a hagyományos, Ptk. által szabályozott biztosítékokkal szembeni elégedetlenségük indítja. Egyszerűen belátható ez a megállapítás azokban az esetekben, melyekben a felek a vételi jogot jelzálogjog mellett kötik ki. Ennek nyilvánvaló oka ugyanis az, hogy a hitelező a jelzálogjog által nyújtott biztonsági és kockázati szintet nem tartja elegendőnek és ezért annál erősebb, több biztosítékot kíván. Ennek hiánya pedig az ügyleti akaratában úgy jelentkezik, hogy az erősebb és több biztosíték nélkül – a nagyobb kockázat miatt – hitelt vagy egyáltalán nem, vagy csak más feltételek mellett hajlandó nyújtani. (Pl. kisebb összeget, vagy nagyobb kamatra, esetleg rövidebb futamidőre stb.) Hasonló hitelezői megfontolások figyelhetők meg a biztosítéki célú vételi jog önálló kikötése esetén is. A hitelezőnek egy hatékony, egyszerű és könnyen érvényesíthető biztosítékra van szüksége, mely igényét a jelzálogjog megkötésével, bejegyzésével, bírói és végrehajtói úton való érvényesítésével összefüggő szabályok nem elégítenék ki. Ezért ilyen feltételek mellett a hitel nyújtásától elzárkózik, ilyen tartalmú ügyleti akarata nincs. Az adós pedig mindennek ismeretében a feltételeket elfogadja. Ebből következően az opciós szerződés színlegességének megállapítása és helyébe a jelzálogjog intézményének a beállítása általában mindkét szerződő fél akaratától kifejezetten és oly mértékben távol áll, hogy ilyen feltételek mellett valószínűleg egyáltalán nem kötöttek volna szerződést.”

 

A tanulmányból tovább idézve:

 

„A Legfelsőbb Bíróság a BH 1998/350. szám alatt, majd EBH 1999/27. szám alatt közzétett eseti döntésében már egyértelműen rögzítette, hogy a kölcsönszerződés biztosítására a vételi jog akár jelzálogjog mellett is kiköthető. Rámutatott, hogy a Ptk. 112. § (1) bekezdése szerint a tulajdonost megilleti az a jog, hogy a dolgot megterhelje vagy annak tulajdonjogát másra – akár a hitelezőjére is – átruházza. Az utóbbi esetben nincs jogi akadálya annak sem, hogy a felek a szerződés hatályának beálltát a kölcsönszerződés lejártához, illetőleg a fizetés elmaradásához kössék, és megállapodjanak a lejárt követelések kölcsönös beszámításában. Nem tilos az sem, hogy a tulajdonos a hitelezője javára vételi jogot engedjen. A jelzálogjoggal terhelt ingatlan tulajdonosa is rendelkezhet az ingatlanával a fenti módon, azt kölcsönösen kialkudott vételár ellenében átruházhatja akár a hitelezőjére is, vagy a vételár megjelölésével vételi jogot engedhet. A Ptk. korábban hatályban volt 254. § (3) bekezdésében (jelenleg 255. § (2) bekezdésében) írt tilalomnak a célja annak megakadályozása, hogy a zálogtárgy tulajdonjoga a követelés fejében anélkül legyen megszerezhető, hogy a felek a zálogtárgy valóságos szerződési értékét meghatározták volna, és így a szerződés a kötelezett hátrányos helyzete kihasználásának eszközévé váljon. A vételi jogra vonatkozó szerződés abban különbözik a Ptk. 254. § (3) bekezdésébe (jelenleg 255. § (2) bekezdésébe) ütköző és emiatt semmis megállapodástól, hogy bár a vételi jog jogosultja egyoldalú nyilatkozattal megvásárolhatja a dolgot, így megszerezheti annak tulajdonjogát, a vételi jog érvényes kikötése esetén azonban szükséges a vételi joggal terhelt dolognak és a vételárnak a megjelölésével a szerződést írásba foglalni. A vételi jog gyakorlása esetén a tulajdonost – egyebek mellett – ugyanúgy megilleti a szerződésnek a Ptk. 201. § (2) bekezdésében foglaltak szerinti megtámadási joga, mint más szerződések esetében.”

 

Álláspontom tehát az, hogy a jelzálogjog és a vételi jog egymás melletti alkalmazhatósága nem kizárt, nem jogellenes, így önmagában nem eredményezhet érvénytelenséget. Ugyanis

 

„…a Legfelsőbb Bíróság útmutatásai szerint a biztosítéki konstrukció alkalmazásának nincs jogi akadálya és az nem ütközik jogszabályba. A Legfelsőbb Bíróság az akár jelzálogjoggal is terhelt vagyontárgy biztosítéki célú lekötését a tulajdonhoz való (egyébként az Alkotmányban és a Ptk. bevezető rendelkezéseiben is megjelenő) jogból, azon belül is a Ptk. 112. § (1) kezdésében biztosított rendelkezési jogból vezeti le.”

 

A PK2009/2. sz. alatti tanulmány, mely az 5.Pf. Tanács álláspontját tükrözi, az alábbiakat rögzíti:

 

A biztosítéki célú opciós szerződés jogi minősítéséről és érvényességéről a Fővárosi Ítélőtábla 5.Pf. tanácsa által kialakított álláspont

 

A Fővárosi Ítélőtábla 5.Pf. tanácsa az általa tárgyalt perek tapasztalatai alapján arra a következtetésre jutott, hogy 

I. a biztosítéki célú opció nem azonos a Ptk. 375. §-a szerinti szerződéssel, hanem atipikus ügylet

II. a Ptk. 200. § (2) bekezdése alapján, mint a jogszabály megkerülésére irányuló ügylet semmisnek minősül a tartalmától (a vételár és a forgalmi érték viszonyától, valamint az elszámolási kötelezettségtől) függetlenül is azon okokból, mert

– nem alkalmas a teljesítést biztosító ügylet járulékos jellegéből adódó funkciójának betöltésére, és 

– szükségképpen a lex commissoria tartalmát kitevő jogszabályi rendelkezéseket kerüli meg. 

 

Azaz jelen esetben a Legfelsőbb Bíróság álláspontja ellentétben áll a Fővárosi Ítélőtábla 5.Pf. Tanácsának nézeteivel. Érdekes módon, az Ítélőtábla különböző tanácsai között is eltérő jogértelmezés figyelhető volt meg. Az adott jogelméleti vitát végül is a bíróságok egyértelműsítették, mely a Fővárosi Ítélőtábla 17.Pf. Tanácsának egyik eseti döntésében jelent meg:

 

A Tanács a Kúria több eseti döntésére hivatkozva úgy érvelt, hogy önmagában a jelzálogjog alapítása, illetve a vételi jog egyidejű kikötése nem okoz érvénytelenséget. Ám a vételárat pontosan meg kell határozni. Ha ez elmarad, a jogi norma sérül, az a szerződés semmisségét okozza.

 

„Összefoglalóan megállapítható, hogy a részteljesítéseket figyelmen kívül hagyó és a kölcsönszerződés teljesítése esetén folyamatosan csökkenő opciós vételárkikötés, valamint a ténylegese elszámolás hiánya miatt a szerződés egy részt a Ptk. 375. $ (1) bekezdésébe, másrészt a Ptk. 200.§ (2) bekezdésébe ütközik. Ha ugyanis a vevő az eladó (adós) ingatlanainak tulajdonjogát annak aktuális tartozása fejében, a forgalmi értékéhez viszonyítás nélkül szerzi meg, az a jog társadalmi rendeltetésével is ellentétes, mert a hitelező-vevő a követelését meghaladó vagyoni előnyhöz juthat. A felek által elérni kívánt ez a cél pedig jóerkölcsbe ütköző.”

 

 

A lex commissoria felé mutatott kitekintés célja a fenti idézetben foglalt állítás. „A felek által elérni kívánt cél jogerkölcsbe ütköző.”  Illetve a „jog társadalmi rendeltetésével ellentétes”.

 

 

A deviza alapú szerződésekkel kapcsolatos jogviták nagy részét jelenti az a virtuális jogeset, hogy a bank a felek egybehangzó akaratnyilvánításától jellemzően eltérő tartalmú kölcsönszerződést közokiratba foglaltatja, avagy a fogyasztó még nem létező tartozását közokiratban ismerteti el. Mindként ügylet célja az, hogy a pénzintézet az általa állított – és a fogyasztóval a joglemondással felérően eleve nem vitatottan – állított követelését a bírói út megkerülésével azonnal végrehajtás útján érvényesítse.

 

A Székesfehérvári Járásbíróság, és a Székesfehérvári Törvényszék joggyakorlata azonban az, hogy a végrehajtás megszüntetése iránt indított perben nem csupán afelől kell határozni, hogy a közokirat alapján megindult végrehajtásban érintett követelés érvényesen nem jött létre, hanem az érvénytelen jogügylet kapcsán a fogyasztónak állhat-e fent „pénztartozása” a pénzintézet felé.

 

A Fővárosi Ítélőtábla Polgári Kollégiumának álláspontja a deviza alapú fogyasztási kölcsönszerződések érvényességével kapcsolatos elvi kérdésekben (a 2013. december 9-én megtartott szakmai tanácskozáson elfogadott álláspont) elég markánsan szembehelyezkedett a Kúria 6/2013. PJE határozatával.

 

Az egyik feltett kérdés így hangzott el:

 

1. 5.              Amennyiben a deviza alapú kölcsönszerződések bármely okból érvénytelenek, az érvénytelenség törvényi jogkövetkezményei (érvényessé nyilvánítás, eredeti állapot helyreállítása, hatályossá nyilvánítás) közül a bíróság bármelyiket alkalmazhatja-e, illetve melyik jogkövetkezményt mikor indokolt alkalmaznia?

 

5. kérdésre adott válasz:

 

Amennyiben a deviza alapú kölcsönszerződések bármely okból érvénytelenek, a legtöbb esetben igaz, hogy az eredeti állapot helyreállítása az adósnak nem érdeke, mert ez esetben a tartozást azonnal egy összegben kell visszafizetnie. Ha azonban a deviza alapú kölcsönszerződés alapján hosszú éveken át a törlesztés megtörtént, és már csak 1-2 év van hátra, az adósnak érdeke lehet az érvénytelen szerződés alapján az eredeti állapot helyreállítása és az ennek megfelelő elszámolás. Ez esetben ugyanis előfordulhat, hogy az éveken át teljesített törlesztéssel a tőke összege és a késedelmi kamat is már megfizetésre került, vagy abból már csak akkora összeg van hátra, amit az adós képes egy összegben teljesíteni. A kérdés ezért inkább az, hogy az eredeti állapot helyreállítása a tartós jogviszonyt eredményező deviza alapú kölcsönszerződések esetén ténylegesen megvalósulhat-e.

A probléma lényege abban áll, hogy egyes felfogások szerint a kölcsönszerződés irreverzibilis használati kötelem, amely esetében a hitelező meghatározott összegű pénz használatát biztosítja a másik fél számára, továbbá egyéb szolgáltatást is nyújt (a törlesztés figyelemmel kísérése, nyilvántartása, a szerződés előkészítése és kockázatvállalás), míg az adós köteles a pénz használatáért járó ellenszolgáltatást (kamatot) megfizetni. E felfogás szerint az irreverzibilitás nem teszi lehetővé az eredeti állapot helyreállítását.

A Fővárosi Ítélőtábla szaktanácsai ezzel nem értenek egyet. A kölcsönszerződést ugyanis nem lehet pl. a bérlethez mint használati kötelemhez hasonlítani, melynél a dolog használata valóban nem tehető meg nem történtté, hiszen pl. egy ingatlanhasználat avulással járhat. A pénz használata ehhez képest annyiban speciális, hogy a kapott pénzösszeget mindig vissza lehet szolgáltatni (értékcsökkenés nélkül).

A bank kockázatvállalása nem a fogyasztó felé irányuló szolgáltatás, ezért annak figyelembevétele az érvénytelenség jogkövetkezményeinek levonása során szükségtelen. Az ügylet alakulásának figyelemmel kísérése, ellenőrzése a bank érdekében áll, nem minősül szolgáltatásnak. A kölcsön nyilvántartása és a törlesztéssel kapcsolatos banki tevékenység egyébként is az adósnak az adott pénzintézet által vezetett lakossági folyószámlája kezelése útján valósul meg, amelyért a bank – külön szerződés alapján – kezelési költséget számít fel. A szerződés előkészítésével összefüggésben végzett tevékenység pedig az ügylet létre nem jötte esetén is felmerül. Mindezekre tekintettel kölcsön esetében a rendelkezésre bocsátott pénz tulajdonjogának átruházása a domináns elem, melyre figyelemmel az eredeti állapot helyreállítható. Ha a fél a kölcsönösszeget egy összegben nem tudja visszafizetni, az végrehajtási kérdéssé válik.

Az Európai Unió Bíróságának gyakorlatára tekintettel nem lehet szem elől téveszteni azt sem, hogy a fogyasztói szerződés érvénytelenségére csak a fogyasztó érdekében lehet hivatkozni. Ez pedig felveti annak szükségességét, hogy a fogyasztó érdekének megfelelő, a fogyasztó fokozottabb védelmét biztosító jogkövetkezményt alkalmazzuk. (lásd: C-397/11. sz. ügy 47. pontja, C-453/10. sz. ügy 35. pontja).

 

A hatályossá nyilvánítás az adós problémáit általában nem képes orvosolni, hiszen ez esetben kötelezettségeire az ítélethozatalig terjedő időben a szerződés előírásai lennének irányadók, s a jövőre nézve megszűnő szerződés elszámolásánál emiatt hátrányos helyzetbe kerülne. Ezt azonban mindig az adott tényállás mellett kell vizsgálni.

Az érvénytelenség jogkövetkezményeinek levonása az egész szerződés érvénytelensége esetén leginkább a szerződés érvényessé nyilvánításával tűnik megoldhatónak; ha pedig valamely szerződési kikötés tisztességtelensége állapítható meg, akkor az adott feltétel minden módosítás nélkül kimarad (uniós jogi következmény, lásd 13/93. EGK Irányelv 6. Cikke).

 

Itt kell megjegyezni, hogy amennyiben az adós a keresetlevelében az egész szerződés érvénytelenségére, de emellett bizonyos szerződési feltételek tisztességtelenségére is hivatkozik, nem mellőzhető mindegyik hivatkozás vizsgálata. Ha ugyanis a szerződés egészében érvénytelen, ennek jogkövetkezménye levonása körében sor kerülhet az érvényessé nyilvánítására: az érvényessé nyilvánított szerződés azonban nem tartalmazhat tisztességtelen, s ez által semmis kikötést (ugyanúgy, mint ahogy a bíróság előszerződés esetén sem hozhat létre olyan szerződést, ami érvénytelen lenne). Ha viszont először a tisztességtelen kikötés uniós jogkövetkezményét alkalmazva a semmis szerződési feltételt elhagyjuk, úgy lehet, hogy az egész szerződés érvénytelenségének jogkövetkezményeit másképpen kell végül levonni, mint a feltételek kihagyása hiányában (például nem kell kiküszöbölni azt az alaki hibás rendelkezést, amely tisztességtelen volta miatt elhagyásra kerül a szerződésből). Itt tehát felmerülhet a megszokottól eltérő sorrend az érvénytelenségi okok vizsgálata körében.

 

Az Ítélőtábla a 6./ kérdés kapcsán tért ki az alábbiakra:

 

A tisztességtelen kikötés kihagyása a 93/13. EGK Irányelv 6. Cikkében rögzített jogkövetkezmény. Ezzel kapcsolatban az Európai Unió Bíróságának az az általunk is figyelembe veendő gyakorlata alakult ki, miszerint a nemzeti bíróságok csak arra kötelesek, hogy a tisztességtelen feltétel alkalmazásától eltekintsenek, de nem jogosultak arra, hogy a feltétel tartalmát módosítsák. A szerződésnek ugyanis főszabály szerint úgy kell fennmaradnia, hogy csak a tisztességtelen feltételek elhagyása jelentsen módosulást, ha a belső jogszabályok értelmében a szerződés jogilag ilyen módon fennmaradhat (C-618/10. számú ügy 65. pont). A bíróságnak tehát ilyen esetben azt kell vizsgálnia, hogy a tisztességtelen feltétel mellőzése objektíve teljesíthetetlenné teszi-e a szerződést. Ha a szerződés a tisztességtelen feltétel kihagyásával nem teljesíthető, akkor a nemzeti jog szabályai lépnek be, azaz az érvénytelenség oka kiküszöbölhetővé válik (Ptk. 237. § (2) bekezdés).

 

Megjegyzendő még, hogy az Európai Unió Bíróság a C-397/11. számú ügyben (Jőrös Erika – AEGON Magyarország Hitel Zrt. ügye) azt is kimondta, hogy az Irányelvvel nem ellentétes az a lehetőség, hogy az eladó vagy szolgáltató és a fogyasztó között létrejött egy vagy több tisztességtelen feltételt tartalmazó szerződést egészében semmissé nyilvánítsa a nemzeti bíróság, amennyiben kiderül, hogy ez a fogyasztó fokozottabb védelmét biztosítja (47. pont).

 

A konklúzió tehát az, hogy mindig a fogyasztó fokozottabb védelmét biztosító jogkövetkezményt kell alkalmazni.

 

Fentiek alapján tehát nem más a kérdés, minthogy amennyiben a bíróság nem juthat más következtetésre, döntésre, hogy az egész szerződés érvénytelen, az érvényessé sem nyilvánítható, akkor hivatalból eljárhat-e úgy, hogy egy végrehajtás megszüntetési perben csak a végrehajtás korlátozásáról döntsön?

 

Álláspontom szerint nem, és az ezirányú bírói joggyakorlat nem csupán az Irányelvvel ellentétes, hanem sérti a Pp. alapvető rendelkezéseit is. De nézzük az inkriminált bírói érveléseket:

 

„A Pp. jelenlegi szabályozása és az annak kapcsán kialakult bírói joggyakorlat, jogértelmezés alapján a per tárgyát egyrészt a bíróság döntésére irányuló határozott kérelem, azaz a petitum, másrészt az annak alapjául szolgáló érvényesíteni kívánt jog tényállása határozza meg (kéttagú pertárgyfogalom).” (Székesfehérvári Törvényszék, 1.Pkf.20.753/2014/4.)

 

Ez azért nem teljesen így van. Sőt, nagyon nem így van. A polgári perben a bíróság a felek jogvitájában dönt. A felperesnek van egy tényállítása, és ezzel kapcsolatban egy jogállítása. A bíróság az ítéletében arról dönt, hogy a felperes tényállítása valónak minősül-e és ezzel összefüggésben, okozatban a jogállítása megfelel-e a tényeknek és az alkalmazandó jognak. A bíróság ítélete lesz maga a tényállás, nem pedig a felperesi álláspont.

 

A Törvényszék tanácsa nyilván azt akarta mondani, hogy a felperesi tényállítások és az érvényesíteni kívánt jog határozza meg a per tárgyát. Ugyanis közismert, hogy a bíróság nincsen jogcímhez kötve, azaz a felperes álláspontjától eltérő jogcímen is helyt adhat a keresetnek.

 

A végrehajtás megszüntetése iránt indított pernek a tárgya a különleges eljárásokra vonatkozó Pp. rendelkezések alapján konkrétan meghatározott. A Pp. 366.§ szerint a felperes idézés kibocsátását kéri az alperes felé, mivel a bíróságtól olyan ítélet meghozatalát kéri, mely ítélt dolog hatálya a perben alperesként szereplő féllel szemben kell beálljon. A felperes azt kéri a bíróságtól, hogy szüntesse meg a végrehajtást. A tényállítása nem más, minthogy

 

A)   a felperes akarata nem irányult olyan szerződés megkötésére, mely a végrehajtható okiratban megjelent,

B)   az írásba foglalt kölcsönszerződés, illetve közokirat érvénytelenségéhez vezető tények fennállását állítja és bizonyítja.

 

A felperes az állított tényekhez kapcsolódóan fejezi ki azt a jogállítását, hogy a végrehajtani kívánt követelés érvényesen nem jött létre, ezért a Pp. 369.§ a) pontja alapján kereset indításának jogát gyakorolva kéri a bíróságot, hogy ítéleti rendelkezésével nyilvánítsa ki és állapítsa meg (deklarálja), hogy a felek között létrejött szerződés semmis és a végrehajtási eljárást szüntesse meg, egyben döntsön a végrehajtási költségek felől.

 

A felperes tehát nem azt kéri, hogy a bíróság korlátozza a végrehajtást, hanem azt, hogy szüntesse meg. Ennek oka nem más, minthogy az érvénytelen, vagy létre nem jött szerződés kötelmet nem keletkeztet. Joghatás kiváltására nem alkalmas, így e körben az is kizárt, hogy végrehajtásnak legyen helye. A felperes tényállítása az is volt, hogy a közjegyző megszegte a Ktv. 120-129.§-ban foglaltakat, így a közjegyző által készített okirat nem minősül közokiratnak, így annak záradékolása is kizárt.

 

Azaz a felperes tény és jogállítása két irányban mozog. Az egyik formai akadályát képezi a végrehajtásnak, míg a másik tartalmi.

A Törvényszék azon morfondírozott, hogy a Vht. rendelkezik-e arról, hogy mikor kell megszüntetni, és mikor kell csak korlátozni a végrehajtást. Arra a válaszra jut, hogy e körben a Vht. nem rendelkezik. Ha ez így van, akkor a bíróságnak nincsen arra oka, hogy a felperesi határozott kérelmet ne tisztelje, és ne arra összpontosítson. (Pp.3.§ (2) bekezdése)

 

A végrehajtási megszüntetési perben tehát a bíróságnak arról kell döntenie, hogy a

 

• felperes tényállításait valónak fogadja-e el, illetve
• a tényállításokkal összefüggő jogállítása megalapozott-e.

 

Ahhoz, hogy a bíróság a számára előírt kötelezettséget teljesíteni tudja, a jogvitában dönteni tudjon, nyilvánvalóan a kontradiktórius eljárás keretei között kell a pert tárgyalnia. Azaz az alperes az állított tényeket vitathatja, ellentétes jogkövetkezetésre juthat, etc.

 

A Törvényszék úgy érvel, hogy a végrehajtás megszüntetési per un. „hátravetett per”, melyben a felek mindazon érveket, etc. felhozhatják, mint egy marasztalásra irányuló perben. Ebből következően „márpedig, amennyiben a végrehajtás megszüntetése és korlátozási per a záradékolt okirattal indult végrehajtások esetén hátravetett per, úgy annak nem csupán az a célja, hogy a végrehajtás megindításának jogszerűségéről – arról, hogy volt-e egyáltalán érvényesen létrejött követelés – döntsön, hanem a hatékony jogérvényesítéshez fűződő alapjogi követelményből eredően az is célja, hogy a felek közötti jogvitát végérvényesen rendezze.”

 

Az odáig igaz, hogy az alperest is megilleti a viszontkereset indításának joga, tehát elméletileg a szerződés érvénytelenségének elismerése mellett kérhetné a szerződés érvényessé nyilvánítását. Ez azonban az eljárási jogok nem korlátozott mivoltára vonatkozik, nem pedig arról, hogy a perbe vitt jogvitán túl rendezzen bármilyen életviszonyt, jogviszonyt.

 

A Székesfehérvári Törvényszék így folytatja:

 

„Ennek eredményeként pedig, amennyiben ténylegesen – bármely jogcímen (így nem létező, avagy érvénytelennek bizonyult szerződés esetén végső soron a jogos indok nélküli vagyoneltolódás rendezését szolgáló jogalapnélküli gazdagodás, mint általános kötelemfakasztó tényállás jogcímén) – fennálló tartozása van az adósnak, úgy arról a végrehajtás korlátozásával döntsön. Ennek következtében pedig a végrehajtás már kontradiktórius eljárásban elbírált, fennálló követelésre változatlanul tovább folyhat.”

 

Ha a felek között nincsen szerződés, akkor nincsen kötelem. Ha a szerződés érvénytelen, akkor az sem hozhat létre kötelmet. Kötelem hiányában nincsen követelés és kötelezettség. Más kérdés, hogy a fogyasztó a kötelem hiányában hozzá került összeget köteles a felelős őrző jogállásából visszaszolgáltatni.

 

A kölcsönszerződés alapján a nyújtott kölcsön tekintetében az adós tulajdont szerez a pénzösszegen. Ha ilyen kötelem nem keletkezett, akkor az átvett pénzösszeg felett tulajdonjogot sem gyakorolhat. A pénzösszegnek birtokosává válik, nem tulajdonosává.

 

Kérdés az, igaza lehet-e a törvényszéknek akkor, amikor azt állítja, a jogalap nélküli gazdagodás kötelemfakasztó tényállásként jelentkezik. A válasz egy egyértelmű igen. Azzal a kiegészítéssel, hogy maga a törvény – törvényi tényállás – szabályozza a taxatíve felsorolhatatlan esetek körét olyan tények köreként, amikor a birtokos kötelezettségévé teszi a birtokába került dolog visszaszolgáltatását.

 

A visszatérítési kötelezettség körében azonban a jogelmélet egy igen érdekes megállapítást is tesz. A gazdagodó a vagyoni előny (pénz) helyébe lépett értéket (ingatlan, a jogalap nélkül szerzett pénzen vásárolt dolog). (Dr. Osztovics András által szerkesztett Polgári Törvénykönyv magyarázata, Opten 2011. II. kötet, 1466. oldal).

 

A fenti jogfelfogás tehát azt ismeri el, azt célozza, hogy a visszatéríteni köteles pénzen vásárolt dolog visszatérítését is követelhet a másik fél. Azaz nem egyértelmű, hogy csak a kapott pénz lehet a visszaszolgáltatás tárgya, és atekintetben a végrehajtást folytatni kellene.

 

„Ebből eredően, miután a végrehajtás megszüntetése iránti per tárgya ekként eltér a szerződés érvénytelenségének megállapítására irányuló pertől, így fogalmilag kizárt, hogy a felperes kizárólag az érvénytelenség megállapítását kérhesse.”

 

Ha a végrehajtást megelőzte volna egy olyan per, mely a szerződés semmisségének deklarálását célozta volna, akkor az Irányelv helyes alkalmazásával értelmezett Ptk. 209.§ és 209/A.§ szerint nem egyszerű megállapítási keresetként lehetne értelmezni a Ptk. 239/A.§-ban foglalt keresetindítási jog, hiszen a bírósági ítélet a tisztességtelen feltételeket alkalmazó fél számára megtiltja az abból fakadó igények gyakorlását. Így a Ptk. 239/A.§ szerinti kereset nem sorolható be a Pp. 123.§ második mondata alatti megállapítási keresetek fogalmai közé, ez közelebb áll a marasztalási keresetek klasszikus fogalmához. Másfelől a Ptk. 239/A.§ szerinti joggyakorlás a jogkövetkezmények alkalmazásától való eltekintést jelenti.

 

Itt tehát a törvényszék azt állítja, hogy a végrehajtás megszüntetése iránti perben a végrehajtás alá vont fél, felperesként nem tekinthet el a jogkövetkezményektől, ha nem kéri annak megállapítását, akkor is szembe kell néznie azzal, mert a bíróság hivatalból, a fél/felek kérelme nélkül is alkalmazni fogja azt. Úgy vélem, ennek sem jogszabályi, sem jogértelmezési alapja nincsen. Ráadásul a hatályos jogszabályokból sem következtethető le.

 

Ugyanis a fogyasztói szerződések tisztességtelenségére alapított jogvitákban mindig a fogyasztó fokozottabb védelmét biztosító jogkövetkezményt kell alkalmazni!

 

A törvényszék jogi álláspontja tehát sérti az Irányelv értelmezését, hiszen kifejezetten a fogyasztó kárára kíván törvénykezni, másfelől a fair eljárás sérelmével prejudikál:

 

„Mindezekre figyelemmel pedig a törvényszék a végrehajtás megszüntetése és korlátozása iránti kereseti kérelmek egymáshoz való viszonyát akként értelmezi, hogy amennyiben a felperes tényelőadásából kitűnően a felperes, mint adós a kölcsön összegét átvette, azonban a kölcsön tőkeösszegét – függetlenül a kamatok és egyéb költségek érvényes kikötésétől – teljes egészében még nem fizette vissza, úgy saját tényelőadásához képest a végrehajtás megszüntetésének nincs helye. A felperes ezen tényállás mellet csupán a végrehajtás korlátozását kérheti, hiszen a szerződés létre nem jötte, teljes, vagy részleges érvénytelensége esetén is az így jogalap nélkül megszerzett összeget az alperes, mint hitelező részére vissza kellene térítenie.

 

A végrehajtás megszüntetési perek sajátossága, hogy az un. deviza alapú kölcsönök ügyévben keletkezett jogviták során a kölcsön összegét az fogyasztók csak akkor vehették át, ha a közjegyző a nem létező tartozást elismertette. A végrehajtás megindításához tehát egy közjegyzői okiratot kell párosítani, majd annak záradékolását. Azonban tényként lehet megállapítani, hogy a közokirat nem igazolja a pénz átvételét, tehát a végrehajtás alá vont fél, a felperes tagadja a pénz átvételét.

 

Más kérdés, hogy a fogyasztó egy későbbi időpontban a pénz birtokába került. A jogalap nélküli gazdagodása azonban nem maradt pénz formájában, hanem ennek helyébe egy vagyontárgy lépett, mely jellemzően gépjármű, vagy ingatlan.

 

A jogalap nélküli gazdagodás szabályai szerint azonban a kötelemfakasztó tény érvényesítése nem eleve kötelező, az nyilvánvalóan a pénzintézet, pénzügyi vállalkozás akaratától függ. Mivel a végrehajtás megszüntetési perben a perbe vont alperes jogosult viszontkereset előterjesztésére, így azt sem vitathatjuk, hogy a visszatérítés körében a fél kérelméhez kötött a bíróság. Ha ezt a székesfehérvári Törvényszék nem így gondolja, akkor súlyosan és tudatosan megsérti a Pp. 3.§ (2) bekezdésében foglaltakat. Ugyanis a felek jogviszonyának teljes körű rendezése jogelméletileg adott, de nem elvont a felek akaratától, kérelmétől. Ráadásul az sem kizárt, hogy az alperes a pénz helyébe lépett érték kiadását kérheti, mely újabb kérdést vet fel az esetleges tulajdonközösség létrejötte kapcsán, hiszen a fogyasztó saját pénze is benne áll az ingatlanban.

 

És itt jön elő a lex commissoria tilalmával kapcsolatos fejtegetés. Lehetséges-e a jogvitát rendezni úgy, hogy a pénz helyébe lépett ingatlan tulajdonjogát megszerzi a pénzintézet, aki alperese a vh megszüntetési pernek? Mi keletkezteti a tulajdonjogot? A bíróság ítélete hogyan szólhat? Mi van akkor, ha az ingatlan értéke, állaga vitás? És vajon nem pont a jogalkotó szándékával ellentétes, jóerkölcsbe ütközően semmis megoldás az, ha a bíróság a jogkövetkezményeket a felek akarata nélkül, azok ellenére esetleg úgy kívánja rendezni, hogy a célzott megoldás maga is semmisséget jelent?

 

Azaz, ha a bíróság nem vizsgálta meg a tényállást, nincsen viszontkereset, lehetséges-e a vh megszüntetési kereset idézés kibocsátása nélküli elutasítása? Nem. Nagyon nem, de ezt a törvényszék is pontosan tudja, csak valamilyen okból nem néz szembe a tényekkel.

 

„A végrehajtási perek ilyen hátravetett jellegéből és a marasztalási és megállapítási perekhez képest speciális (összetett) pertárgy szerkezetéből pedig az is következik, hogy a felperes ilyen tényállítása mellett az elszámolás megejtése elengedhetetlen, az elszámolás módját pedig az határozza meg, hogy létrejött-e a szerződés, ha igen milyen tartalommal, az mely részben bizonyul érvénytelennek, a felperes az érvénytelenség jogkövetkezményei közül melynek az alkalmazását kéri. Az eredeti állapot helyreállítása esetén a teljes fennálló tartozás megfizetését vállalja, az egyáltalán lehetséges-e, avagy a szerződés hatályossá, vagy érvényessé nyilvánítását kezdeményezi.”

 

A felek a kapott pénz kapcsán elszámolásra nem kötelesek, hiszen a fogyasztó nem elszámolni köteles a birtokába került összeggel, hanem azt köteles visszatéríteni. Mivel nincsen a kölcsönszerződésből származó kötelem, ennek elszámolása értelmezhetetlen. A keresetlevél mellékleteként csatolt okirati bizonyíték arra utal, azt igazolja, hogy a fogyasztó a birtokába került pénzen egy ingatlant vásárolt. Ez a felperes tényállítása. Az alperes viszontkeresetével kérheti e vagyontárgy kiadását, hiszen az az átadott pénz helyébe lépett.

 

Ám a Székesfehérvári Törvényszék csúnyán elnéz bizonyos tények mellett:

 

v  a felperesi fogyasztó tényállítása szerint kapott összeget az alperesi pénzintézet vitatja, vitatni is fogja,

v  az alperes unalomig fog hivatkozni a Kúria 6/2013. PJE határozatára, mellyel szemben foglalt álláspontot a Fővárosi Ítélőtábla Polgári Kollégiuma,

v  A Székesfehérvári Törvényszéknek egyszerűen nincsen ilyen jellegű perekben kialakított jogi álláspontja, és nem is lehet, hiszen a fogyasztói perekben csak 2014. január 1-től indulhatnak perek elsőfokú tanácsai előtt.

v  Az, hogy a fogyasztó a birtokába került pénzből mennyit törlesztett vissza, az érvényesíteni kívánt jog szempontjából közömbös, az csak az alperesi viszontkereset függvénye lehet,

v  ha van alperesi viszontkereset, és az alperes az ingatlan tulajdonjogát kéri, az nem képezheti „maradék” végrehajtás tárgyát, hiszen nem erre rendelték el a végrehajtás, hanem meghatározott pénzösszegre. A végrehajtás korlátozása e körben értelmezhetetlen.

 

A végrehajtás megszüntetési perben, mely a fogyasztói szerződés tisztességtelenségére alapított, a bíróság a 93/13.EGK irányelvet köteles alkalmazni. Ha azzal a hazai jogszabály ellentétes, úgy azt figyelmen kívül hagyni köteles. Az Irányelv a fogyasztóvédelem alapvető eszköze, a tagállamok ennél csak magasabb szintű védelmet biztosíthatnak, alacsonyabbat nem.

 

Ide teszem a jogi érvelés lényegét, esszenciáját, és aki érti, annak jó.

A per fő kérdése – annak tükrében, hogy az eljáró bíróságok előszeretettel függesztik fel az egyes pereket a Kúria előtti per jogerős befejezéséig, mert állítólag abban a perben van az az előkérdés, mely miatt „várni kell” – nem más, minthogy van-e egyáltalán olyan szerződés, és ennek alapján kötelem, mely kapcsán figyelemmel kellene lenni más bíróságok eljárására, az abban hozandó döntésekre.

 

A kötelem keletkezését három nézőpontból lehet vizsgálni:

 

A)   a fogyasztók szempontjából, akik felperesként eljárva sorra elmondják személyes előadásukban, kértek egy meghatározott összegű forint kölcsönt, majd elébük toltak egy sor okiratot, hogy írják alá, majd később kiderült, habár a kért forint összeget megkapták, mégis valami teljesen másért kell helytállniuk.

 

B)   a pénzintézetek szempontjából, melyek vezetői az ezredforduló környékén kitaláltak egy „zseniális” konstrukciót, mely olyan játék, amin veszteni nem veszthetnek, ellenben betegesen sokat kereshetnek. A „banki termék” tömeges elterjesztéséért anyagiakat nem kíméltek. Egymást túllicitálván reklámozva, bankfiókok indokolatlan nagy számú létrehozásával, mesés jutalékkal kecsegtetett ügynökök hadait a játékba bevonva íratták alá a szinte szóról szóra egyező blankettákat. A szerződések lényegét azonban csak maroknyi banki vezető értette.

 

C)   végül a Kúria szemszögéből, ahol a jogegységi tanács tagjai másfél évtizedes lemaradással tényként nyilatkoztak arról, hogy a fogyasztók akarata mi volt anno. Az 1939-es Szladits tanulmány alapján megszületett ügyvédi esszé Pénzügyi Szemlében megjelent verzióját alig megváltoztatva a 6/2013. PJE határozatba átültetvén gyakorlatilag kötelező ítélkezési gyakorlattá tették annak megállapítását, hogy a fogyasztó akarata nem lehetett más, mint amit deklarált a Kúria.

 

A fenti szempontok szerint kell végigtekinteni azon praxisomba tartozó perek sorát, melyek – nagy valószínűség szerint – adnak annyi támpontot a maguk félszáz eljárásával, hogy fel lehessen ismerni a megtett nyilatkozatokban rejlő azonosságokat, hasonlóságokat.

 

A fogyasztókkal kapcsolatban a Kúriának igaza van akkor, amikor a Ptk. 205.§ (3) bekezdésében foglalt együttműködési kötelezettséget értékelte, és a fogyasztónak felrótta azt, ha nem olvasta el aláírás előtt az okiratokat.

 

„Nem értékelhető azonban tévedésként az, ha az adós arra hivatkozik, hogy nem olvasta el a szerződést, illetve a tájékoztatást vagy átolvasta ugyan, de annak egyes rendelkezéseit nem értette meg. Egy kölcsönvevőtől minimálisan elvárható ugyanis, hogy a szerződést alaposan áttanulmányozza és szükség esetén az egyes általa nem érthető rendelkezésekről tájékoztatást kérjen. Ennek elmulasztása a Ptk. 4. § (4) bekezdése alapján a kölcsönvevő terhére esik.”

 

Gyaníthatóan azonban a tényleges „elolvasási hiány” mögött sok egyéb más áll, mintsem a fogyasztó felróható mulasztása.

 

Legtöbb esetben a fogyasztó azért nem olvasta el a szerződéses feltételeket, mert fizikailag nem volt rá lehetősége. Elétették, aláírta. Akik vele szemben ültek, semmit sem tudtak az ügylet lényegéről – beleértve a közjegyzőt is –, így a kérdezési és megismerési joga vagy egyáltalán nem, vagy csak formálisan létezett. Ez a folyamat nem csak az adósok, hanem leginkább a banki alkalmazottak és a közjegyzők perbeli vallomásaiból rekonstruálható.

A Kúria elismerte: „A deviza alapú fogyasztói kölcsönszerződések esetén a felek között információs egyensúlyhiány áll fenn.”

 

Sajnos azonban ez a kijelentés minden banki gyakorlatra igaz, mely túlmutat a Ptk. 523.§ (1) bekezdésében foglaltak egyszerűségén. Ám kérdés az, hogy a Ptk. egyszerűségén „túlmutató” banki szerződéses akaratot miként kell értelmezni?

 

Ha a tények alapján közelítjük meg az un. deviza alapú hiteleket, akkor el kell fogadni, hogy a fogyasztótól elvárható átlagos tájékozottság nem elegendő egy szimpla vásárlási hitelnél összetettebb ügylet értelmezésére. Elvárható azonban az, hogy a fogyasztó tudja mi az a kölcsön, a szerződés, a jelzálogjog, és egyéb alapfogalmak. A különböző perekben elhangzott vallomások, nyilatkozatok egybehangzóak annak tekintetében, hogy a banki tájékoztatás, a fogyasztói kérdések, az arra adott válaszok nem léptek ki az évtizedes, évszázados banki kölcsöngyakorlat köréből. Azaz konkrét forint kölcsönösszeg, futamidő, kamat, egyéb költségek, fedezetek köre (kezes, zálog) kimerítette a szerződő felek jogi képességét. Én úgy gondolom, a jogalkotó ennél többet nem is várt el a fogyasztótól, még akkor sem, amikor nem voltunk az EU tagjai.

 

Súlyos hibát követ el azonban a Kúria, amikor nem veszi figyelembe az akarati elvet, és vélelmezi, hogy mindazon személy, aki deviza alapú kölcsön nyújtásáról szóló okiratot írt alá, annak szerződéses akarata arra is irányult. A kötelem létrehozására irányuló szándék, a joghatás kiváltását előidéző nyilatkozat a perben szükségszerűen rekonstruálandó.

 

A pénzintézetek alappal építettek arra, hogy a fogyasztó önmagától nem fog bemenni a bankfiókba, hogy „én kérem, egy ilyen deviza alapú hitelt szeretnék felvenni, melyről ugyan fogalmam sincsen, hogy egyáltalán van ilyen, pláne nem értem az egészet.” Pláne visszás az egész helyzet, amikor a törvénykezési gyakorlat csak az általam követett 5-6 évben képtelen megragadni a dolog lényegét. Ha ez nem elvárható 5 perc alatt bármelyik bírótól, akkor miért lett volna elvárható pont a fogyasztótól?

 

Ráadásul jól értem, hogy a Kúria előzetes döntéshozatal iránt fordult a Kásler-ügyben az Európai Unió Bírósághoz pusztán azért, hogy értelmezze a világosság és érthetőség körében azt, hogy ez csak nyelvtanilag irányadó (alany, állítmány, tárgy), vagy azon túlmenően az egész szöveg (szerződés) kontextusában megjelenő koherenciára, jelentéstartalomra is alkalmazni kell-e a követelményt?

 

Véleményem az, hogy a Kúria kezdeményezését csak a politikával szembeni védekezésnek lehet felfogni, mert egyébként kételkedem abban, hogy a legfőbb bírói testület a feltett kérdésre nem tudja a választ. Ugyanis minimum kollokviumi kérdés ennek eldöntése.

 

A válaszért el kell szakadni a deviza alapú hitelektől, és általában kell megragadni a kötelmi jog alapelveit.

 

Hogyan vetődhet fel egyáltalán a kérdés, hogy a világosságnak és a tisztességnek csak a kötelmet létrehozó írott jognyilatkozat körében van jelentősége? Az információs egyensúlyhiány a világosság és érthetőség követelményével összekapcsolva azt jelenti, hogy a fogyasztónak a szerződés megkötése előtt meg kell értenie azt, hogy

• mi a szerződés elsődleges tárgya
• mik a kockázatok, kötelezettségek
• milyen tényezők és hogyan befolyásolhatják a kötelezettség mértékét.

Világosság, egyértelműség és tájékoztatás hiányában ugyanis szerződési akarat nem jöhet létre az adott szerződéses feltételre vonatkozóan. Ismétlem: nem az akarat hibás vagy fogyatékos, hanem teljességgel hiányzik.

 

A Kúria logikáját megfordítva azt kell szomorúan konstatálni, hogy amennyiben a fogyasztó számára nem érthető, nem világos egy okirat tartalma, akkor hogyan terjedne ki pont arra a szerződéses akarata? Sehogy. Ez pedig nem a szerződés, a kötelem megtámadhatóságát, érvénytelenségét okozza, hanem egyszerűen kizárja a szerződés létét.

 

A fenti logikai ellentmondás onnan ered, hogy a bírói gyakorlat feltételezi, ha két fél aláír egy papírt, melyen valamilyen szöveg van, akkor az maga a szerződés. Felvetődik azonnal azonban, mindegy milyen szöveg van a papíron?

 

Ahogyan arra napaság Róna Péter közgazdász igyekszik ráirányítani a figyelmet, a pénzintézetek, pénzügyi vállalkozások által üzletszerűen gyakorolt kölcsönügyleteiket a Hpt. szigorú korlátok közé szorítja, és a szerződéses szabadság minimális módon érvényesülhet csupán. A kötelező írásba foglalás a szerződést csak követi, nem létrehozza. Ugyanis a Hpt. 210.§ alapján a pénzintézet egyszerűen nem köthet pénzügyi és kiegészítő pénzügyi szolgáltatásra irányuló szerződést, csak írásban. A Hpt. 3.§ (1) bekezdésének b) pontja alapján a pénzkölcsön nyújtása, de a lízing is egyértelműen pénzügyi szolgáltatás, ráadásul nem is csak fogyasztók körében.

 

3. § (1) Pénzügyi szolgáltatás a következő tevékenységek üzletszerű végzése forintban, illetőleg devizában, valutában:

b) hitel és pénzkölcsön nyújtása;

c) pénzügyi lízing;

 

Érdekes, hogy a Ptk. 522.§ (2) bekezdése a bankhitelszerződés érvényességét köti az írásba foglaláshoz, míg a Hpt. 210. § minden pénzügyi szolgáltatást tilt, ha nem foglalják írásba, ennek rendszertani oka a Hpt. speciális személyi és tárgyi hatálya.

 

Az általános vagy speciális követelményként megszabott írásba foglalás elmaradása jogszabályba ütközést valósít meg, így a szerződés semmis, végső soron érvénytelen ugyanúgy, mintha az ok nem alaki, hanem tartalmi lenne.

 

Tehát időben is szét kell tagolni a folyamatot:

 

I.        A felek megállapodnak a kötendő szerződés főbb pontjaiban. Bizonyos feltételeket egyedileg megtárgyalnak, mások kapcsán a bank a Hpt. 207.§ (1) bekezdés alapján üzletszabályzatba foglalt általános szerződéses feltételeit tárják a fogyasztó elé. De mi van azokkal a feltételekkel, melyeket egyedileg nem tárgyalnak meg, és nem képezik az üzletszabályzat részét? Ám mégis megjelennek majd az írásba foglalt szerződésben?

 

II.        Nyilvánvaló, hogy a jogalkotó azért kötötte ki a kötelező írásba foglalást, mert egyértelműségre törekedett. Nem lehet mellébeszélni. Amennyiben a hitelező nem pénzintézet, pénzügyi vállalkozás, úgy a kölcsönszerződés érvényesen létrejöhet szóban is. Vajon akkor, amikor a felek egybehangzó akaratnyilvánítása megtörténik, az létrehoz-e kötelmet, vagy csak a formai feltételeknek megfelelés? A Ptk. alapján a kötelem létrejön. Más kérdés, hogy e létrejött kötelem az eredeti kötelemfakasztó tényektől eltérő tartalmával a kötelem módosulását eredményezi, avagy az írásbeliségre vonatkozó norma megsértését és így a jogszabályba ütközés miatti semmisséget?

 

III.        Ha érvényesen létrejött a szerződés, mely kötelmet hozott létre, a fogyasztót kötelezték – nyilvánvalóan végrehajtási szempontok miatt, mely eleve nem fogyasztóbarát magatartás a bank részéről – arra, hogy közjegyzői okiratba foglaltan ismerje el tartozását. Jobb esetben magát a szerződést foglalták közokiratba. Amikor a közokiratot a közjegyzői kiállította, egyértelműen a pénzintézetet terhelte a kölcsön folyósításának kötelezettsége. A fogyasztó a hitelező teljesítése esetén kerülhetett csak abba a helyzetbe, hogy tartozása legyen. A fogyasztó kötelme a majdan kapott összeg visszafizetésére vonatkozik.

 

A fent felvázolt folyamatban mindenhol lehet olyan hiba, mely miatt nem beszélhetünk kötelemkeletkeztető jogi tényekről. Ugyanis, ha nincsen egybehangzó, azaz köznyelvi értelemben „ugyanarra gondoló”, jogi értelemben „ugyanazon tényeken alapuló ugyanazon joghatásokra irányuló” kölcsönös akaratnyilvánítás, akkor nincsen szerződés. Ha van, akkor annak írásba foglalása egyfelől formailag megengedetté, érvényessé teszi a szerződést, ám annak tartalma még szenvedhet olyan hibában, mely kizárja az érvényességet.

 

I.

 

A fogyasztók általában úgy álltak fel az asztaltól, hogy mindenben megállapodtak, azonban jellemzően az alábbi hibák merültek fel a szerződés írásba foglalása előtt:

 

• a pénzintézet nem hozta a fogyasztó tudomására, hogy majd – addig szóba sem hozott – általános szerződéses feltételeket fog majd alkalmazni a szerződés írásba foglalása során, (Így azok nem válnak majd a szerződés részévé a Ptk. 205/B. § (1) bekezdés alapján.)
• az általános szerződéses feltételek két külön okiratba foglaltan jelennek meg majd: egy része megjelenik magában a lízingszerződésben, más része pedig az üzletszabályzatban, így sérül a Hpt. 207.§ (1) bekezdésében foglalt norma,
• a szerződés szövegét, üzletszabályzatot nem adják át előzetesen a fogyasztónak,
• az az alkalmazott, ügynök, képviselő, aki a pénzintézet nevében tárgyal, gyakorlatilag semmit nem ismer a szerződéses feltételekből, így alkalmatlan a felvilágosítás megadására, pláne úgy, hogy a mögöttes pénzügyi műveleteket, ezen pénzügyi háttér és a szerződéses szöveg összefüggéseit és különbségeit alig valaki ismeri.
• egyáltalán ki tekinthető a pénzintézet képviselőjének, és a szerződés létrejöttekor a szerződéskötő fél képviselő volt-e?

 

Az írásba foglalás előtti jogi tények kapcsán a perekben a felek értelemszerűen ellentétes tartalmú tény- és jogállításokat tesznek. Az állításokat bizonyítani illik annak érdekében, hogy a bíróság azokat valónak fogadja el. A jelenlegi törvénykezési gyakorlatban új jelenség ütötte fel a fejét: a pénzintézetek az eddigi pervesztesség elkerülése érdekében harsányan követelik a Pp. 3.§ (3) bekezdése szerinti tájékoztatást.

 

„A bíróság köteles a jogvita eldöntése érdekében a bizonyításra szoruló tényekről, a bizonyítási teherről, illetve a bizonyítás sikertelenségének következményeiről a feleket előzetesen tájékoztatni.”

 

A Kúria „Jogorvoslati bíróságok hatályon kívül helyezési gyakorlatát” vizsgáló Joggyakorlat-Elemző Csoport az alábbiakban foglalta össze irányadó tapasztalatait: http://lb.hu/hu/sajto/osszefoglalo-jogorvoslati-birosagok-hatalyon-kivul-helyezesi-gyakorlatat-vizsgalo-joggyakorlat

 

Álláspontjuk szerint „aránytalanul magas a szakértői bizonyításra, valamint a tájékoztatási kötelezettségre vonatkozó szabályok megsértésére alapított hatályon kívül helyezések száma. Utalt arra, hogy az előbbit a bírósági szervezeten belüli eszközökkel, elsődlegesen önképzéssel célszerű kiküszöbölni. Az utóbbi azonban a tájékoztatási kötelezettségre, különösen az arra jogosultak körére vonatkozó jogi szabályozás újragondolását és annak differenciált módon való meghatározását igényelheti.”

 

A Kúria fenti aggodalma a gyakorlatban azt jelenti, hogy az un. deviza alapú hitelekkel kapcsolatos perekben a bíróságok varázsütésre behúzták a fékeket, egymást érik a „felfüggesztések”. Az, hogy a Kúria aggodalma valós, vagy csak ügyesen a cél érdekében illesztett mesterséges mű, jelenleg nem tudni.

 

Mint arra már több ízben utaltam beadványaimban, a magyar perrendtartás és az uniós fogyasztóvédelmi perek perjogi gyakorlata látszólag élesen szemben áll egymással. Az előbbi a per kezdetén, illetve szükségszerűen a perben releváns jogi tények változása során köteles tájékoztatni a feleket a perbeli jogok helyes gyakorlása érdekében.

 

Alapvetően a fél részéről történik egy jogállítás, és a fél érdekében áll, hogy állítását a bíróság valónak fogadja el. A bíró e körben mintegy passzív szemlélője a jogvitának, őt kell arról meggyőzni, hogy a fél állítása való.

 

„Egy fél a perben tényállításait úgy teszi meg, hogy részben eseménytörténeti, részben egyszerű tapasztalati tényeket idéz fel, részben értékelésben és véleményben megnyilvánuló tényeket hoz fel, részben pedig mindezeknek alapul vételével, a jogelméleti logika rendező elveit felhasználó ismereteivel, jogi tényeket állít. A bizonyítási eszközök közül az úgynevezett eseménytörténeti és egyszerű tapasztalati tényekre utaló állításokat lehet többek között tanú vallomásával igazolni, míg az értékelésben és véleményben megnyilvánuló, külön szakismeretet feltételező tényállítások igazolására szolgáló bizonyítási eszköz a szakértő – a véleményével.” – írja Dr. Juhász Csaba bíró egy szakmai előadásában.

Azaz nem a bíróság kötelezettsége az, hogy hívja fel valamely felet arra, milyen tényeket kell állítania ahhoz, hogy pernyertességét előmozdítsa. Ha a fél állít egy bizonyos tényt, akkor ehhez képest illeti meg a tájékoztatás, hogy milyen jellegű bizonyítási eszközöket vegyen igénybe ahhoz, hogy vitatott tényállításait a perbebocsátkozását követően igazolja.

 

Egy tipikus perben pénzintézet felperes előadása igen furcsán laikus:

“Kérem a  Tisztelt Járásbírságot, hogy a Pp.3.§ (3) bekezdésének utolsó fordulata alapján a felperest tájékoztassa a további bizonyításra szoruló tényekről.”

A gond nem más, minthogy a pénzintézetek már régen kifogytak az érvekből. A jelenlegi peres tapasztalat nem más, minthogy bemásolják a Legfőbb Ügyész érvelését, avagy a 6/2013. PJE határozat egyes pontjainak indokolását. Például így:

“Minthogy ahogyan azt már korábban előadtuk a felek által kötött perbeli szerződés svájci frank mértékadó devizanemű, változó kamatozású deviza alapú szerződés. Ezen finanszírozási konstrukció lényegét a korábbiak során már részletesen kifejtettük a Tisztelt Járásbíróság részére.”

 

Azaz azt állítja, hogy a felek egyező akaratnyilvánítása eredményeként jött létre az a bizonyos kötelem. Pont az, és nem más. Ám azt már nem mondja meg, hogy a kötelem mit is takar. A Kúria ugyan nem volt ott a szerződés megkötésekor, ám furcsa módon kinyilatkoztat a fogyasztók szerződéses akaratának tényéről:

 

„A deviza alapú kölcsönszerződés megkötésekor a kölcsönvevő szándéka arra irányult, hogy forintban jusson a kölcsönhöz és tartozását is forintban fizesse vissza, kamatfizetési kötelezettsége ugyanakkor a szerződéskötés idején jellemző forint kölcsönre irányadó kamatnál jelentősen alacsonyabb legyen. Ezen elvárásnak felelt meg a deviza alapú hitelezés konstrukciója, melynek alapjául a Ptk. 231.§-ának szabályai szolgáltak.”

 

A Kúria azonban menekülő utat is hagyott magának:

 

“A jogegységi határozat egyedi szerződések, szerződési rendelkezések érvényességének vizsgálatára nem alkalmas, hanem csak annak elemzésére, hogy a deviza alapú kölcsönszerződés 1. pontban ismertetett konstrukciója polgári jogi szempontból érvényes-e. Az egyes szerződések, egyes szerződéstípusok egyedi megvizsgálása, egyedi, illetve többlet tényállási elemek feltárása, értékelése csak a konkrét perekben lehetséges.”

 

Hol tartunk még az érvényességhez képest? Sehol. Azt kellene rekonstruálni, hogy egyáltalán volt-e egyező akaratnyilvánítás, vagy sem, illetve tulajdonképpen ki mit akart. A válasz egyszerű:

 

• a fogyasztó a forint pénzkölcsönt,
• a banki alkalmazott, ügynök pedig a fizetését, jutalékát, és a papírmunka elvégzését.

 

A szerződéskötési gyakorlat nyomokban sem emlékeztet a megkövetelt eljárásra. Általános, hogy a szóbeli egyezség megkötésére sem kerül sor, hiszen az „igények felmérése” kimerül a személyes adatok, igazolások, etc. összegyűjtésében. Általános tény, hogy a hiteligények döntő többsége hamis adatokat tartalmazott a jövedelmi és vagyoni viszonyokra vonatkoztatottan. Ugyanis a hitelezési szabályzat komolyan vétele esetén nem lennének ilyen perek, senki nem kapott volna kölcsönt. Ám a „számokat” produkálni kellett, a bankok ösztönözték alkalmazottaikat, fiókvezetőiket, így a nyújtott hitelek többsége már nem likviditási hiányt áthidaló, hanem egyszerűen jövedelempótló volt.

 

A legszebb példa a banki eszetlenségre az alábbi két reklám:

 

http://www.youtube.com/watch?v=L2SVCMUHCqc

http://www.youtube.com/watch?v=1i_fB5J2yPg

 

A banki gyakorlat megszüntette a szerződéskötés előtti tájékoztatást, tárgyalást, a felek jól artikulált akaratnyilvánítását. Később a hiba még reparálható lett volna a közjegyzői eljárás során, ám annak célja sem az volt, mint az egyetemen gondoltuk.

 

A fogyasztókat a Való Világ sorozatok szintjén – nem érdemtelenül – kezelő banki magatartás lehetetlenné tette a felek közötti korrekt szerződéskötést, az együttműködést és tájékoztatást. (Ptk.205.§ (3) bekezdés)

 

A Ptk. 205.§ (2) bekezdése eleve megköveteli, hogy a szerződés létrejöttéhez a felek állapodjanak meg a lényeges és bármelyik fél által lényegesnek minősített kérdésekben.

 

A Kúria ebben a körben így érvelt:

 

„A tájékoztatási kötelezettség megsértéséhez (nem, vagy nem a jogszabályoknak megfelelő teljesítéséhez) sem a Ptk., sem a Hpt. nem fűzi a semmisség jogkövetkezményét, így maga a megkötött szerződés emiatt nem jogszabályba ütköző.”

 

Persze, hogy nem jogszabályba ütköző, csakhogy a lényeges kérdésekben való megállapodás hiánya a szerződés létre nem jöttét eredményezi, így el sem jutunk az érvénytelenségig.

 

A fogyasztó akkor szembesül először az írásba foglalandó feltételekről, amikor leteszik elé a papírt és megmutatják, hogy hol kell azt aláírni. Az írásban – való igaz – szembesülhetne olyan tételekkel, melyek ma már „kiverik a biztosítékot” egy átlagembernél is, de anno még gyakorlott jogászoknak sem volt feltűnő. Még nekem sem, én is beleszaladtam a késbe.

 

Nézzük tehát általában a szerződéseket:

 

Gyakorlatilag az összes pénzintézet, pénzügyi vállalkozás szerződéses rendszere megegyezik. A fő különbség a főszolgáltatás megjelölése körében jelenik meg:

 

v  van, ahol csak a forint összeg van benne, és az általános szerződéses feltételekben rejtik el a devizás kitételeket. Jó esetben a szerződés „címében” utalás történik a devizára. Ám legtöbbször csak annyi ismerhető fel, hogy a „mértékadó devizanem: CHF”

v  van, ahol egyáltalán nem szerepel a szerződésben forint összeg, olyan az egész, mintha deviza kölcsönről lenne szó, azonban az általános szerződéses feltételekben megjelenik a „mintha” klauzula.

v  végül vannak az összetett szerződések, ahol egyszerre jelenik meg a deviza és a forint összeg, ám a kettő között nincsen első látásra logikai kapcsolat. Az csak az általános szerződéses feltételek „apró betűs” részében érhető tetten.

 

Tehát ott tartunk, hogy a fogyasztó elé letették a sok tucat oldalas nyomtatványokat. A banki alkalmazottak felhatalmazása szigorúan limitált abban, hogy a banki központok által készített iratokba beleírják, vagy csak ellenőrizzék a személyes adatokat. Egyetlen passzust nem változtathatnak. Azaz a fogyasztó választási lehetősége a „vagy aláírja, vagy nincsen hitel” körben mozog. Ez a szűkített lehetőség eleve megkérdőjelezi a szerződéskötés körében megkövetelt jóhiszemű, tisztességes, fair eljárás megvalósulását.

 

KONKLÚZIÓ:

 

A felek nem állapodtak meg a lényeges körülményekben, márpedig a deviza alap az lett volna, melyet a Kúria jogelméleti fejtegetése mentén lehetett volna értelmezni és artikulálni. Ennek elmaradása tudatos cél volt a bankok részéről, és ennek a morális, és jogi hibának az eredménye nem lehet más, mintsem az, hogy

 

a)    a fogyasztó szerződéses akarata mentén megállapítja a bíróság szerződés létrejöttét a font kölcsön, a meghatározott kamat és futamidő mellett, a deviza nyilvántartás és az ahhoz kapcsolódó kitételek nélkül.

b)    vagy egyező akaratnyilvánítás teljes hiányában a szerződés létre nem jöttét kell deklarálni.

 

Az a) pont azt eredményezi, hogy elvileg van érvényes és hatályos szerződés, melyet a fogyasztó képes szerződésszerűen teljesíteni. Egy esetleges felmondás esetén annak jogszerűségét lehet és kell vitatni. Ám mégsem lehet ezt – a legjobb szándék ellenére sem – megállapítani, hiszen ha elfogadjuk azt, hogy szóban létrejött ez a szerződés, és a jogszabályokban foglaltaknak meg is felel, itt van az a fránya Hpt.210.§, mely olyan megkerülhetetlen jogszabály, melynek sérelme az egyébként korrekt konszenzuál ügyletet is érvénytelenné teszi. Márpedig, ha a szóbeli szerződéstől az írásbeli eltér, akkor sérül az írásba foglalás követelménye, így a szerződés semmis. Hiába volt szóbeli egyezség, a kötelemkeletkeztető jogi tények nem képesek joghatás kiváltására.

 

A b) pont esetében minden összedől, és egy létre nem jött szerződés érvényessé vagy hatályossá nyilvánítása elméletileg is kizárt. A bank csak a szerződés bíróság általi létrehozását kérhetné.

Én – mint szoktam hangoztatni – egyszerű vidéki jogász vagyok, akinek íróasztala szőlőhegyek találkozásában fekszik. Ha jobbra nézek, ott is szőlő, ha balra, ott is szőlő. A világ legtermészetesebb módján napi kapcsolatot ápolok rengeteg gazdával, borásszal, hiszen csak ki kell lépnem a köz területére.

 

Mindez nem jelenti azt, hogy anno nem egy budapesti lyukból indítottam kezdő alkoholista pályámat, ám azt sem, hogy régen ne látogattam volna végig a főváros bimbózó vendéglátását.

 

Szerencsémre, vagy tragédiámra egyetemista létem egybeforrt a rendszerváltással, és az első magánpincészetek piacra kerülésével. Akkor, amikor a világot számunkra, fogyasztók számára a balatonboglári nagyburgundi és muskotály jelentette, amikor olyan édes volt az összes vörös, hogy ráragadt a kupakra, Gere Attila borainak megjelenése maga volt a vasfüggöny leomlása. Persze, egy nagyon szűk réteg számára akkor elérhetőek voltak a minőségi borok, de ne feledjük az a korszak az egri Szépasszonyvölgy fénykorának számított.

 

A villányi borok mellett sorra váltak ismertté más borvidékek borászai, és csak példálózva emelném ki, mondjuk Szőke Mátyást a mátrai régióból, vagy Varga Györgyöt Révfülöpről, avagy Gál Tibor Egerből, etc. A borszerető közösség lassan elkezdett kapcsolatokat kiépíteni a borászokkal, és e körben rettentő nagy szerepük volt a jobb éttermek sommelier beosztású szakembereinek. Nem vagyok benne biztos, de talán a Gundel volt az első, aki ilyen szakembert alkalmazott.

 

Anno a vendéglátás kapcsán vadnyugati hangulatok uralkodtak. A belvárosi éttermek tulajdonosai között egyre több köztörvényes bűnöző jelent meg, míg a szakma csúcsán bizonyos szállodák legendás éttermei álltak. A közember számára egyik szint sem volt elérhető, avagy kívánatos. Ám ott volt rengeteg visszafogottabb színvonalú kis étterem, ahol jót lehetett enni, ám a borok kapcsán maradt a máig érvényes örök szabály: van piros bor és fehér bor. A képzés szintje talán máig sem haladta meg e nóvumot.

 

Azon éttermek vendégközönsége, mely választékos borlapot tartott, javarészt furcsa külföldiekből, bűnözőkből, és más szerencselovagokból állt. Klasszikus kor volt az, mely a mai hoz képest csak azért tűnik kellemesnek, mert volt valami zsiványbecsület azokba az emberekbe, és még meg is tudtak halni, valami fatális lőfegyver félreértésben. Manapság a politikai felelősség eltakar mindent. Szeva bácsi csak csettintene, az ellenfelek az igazi vérprofik…

 

Nos, az a piac, mely az első magyar kis tételű, ám szép borokat felvette, erősen megkérdőjelezhető morális jellemzőkkel bírt, és a semleges közönség felé elég lassan jutott el a minőség. Részben nem voltak tételek, részben még azt sem tudták megfizetni a fogyasztók.

 

A XXI. századba átbukván átalakult minden, és voltak borászok, akik eltűntek, helyettük újak jelentek meg, míg a fogyasztói réteg felerősödött, nem vitásan, a mesterségesen felpumpált keresletet finanszírozó fogyasztási kölcsönök miatt. A megélhetésre fordított hitelek kitartottak a 2008-as válságig, és ott beszakadt szépen lassan minden.

 

Az internet előretörésével sorra jelentek meg a gasztro blogok, jómagam is próbálkoztam ilyennel még a HVG Golden Blog versenyének beindulásakor, de az már nagyon régen volt. Megírtam személyes élményeimet – melyet teszek manapság is – ám sokaktól megkülönböztetett az, hogy amit megittam, megettem, azt ki is fizettem. Persze, néha meghív öcsém, vagy bármelyik borász barátom egy jó kis potyázásra, de az sem ingyen van, csak én kapom ajándékba névre szólóan.

 

A borászok generációváltásának egyik csúnya pontja volt az, amikor Vincze Béla borát jogilag aggályosnak tartották. Súlyos gondot jelentett ez akkor, de az már nem, hogy néhány évvel azt megelőzőleg az egri borversenyen egy Hungarovin 340.-Ft-os Bikavér bora nagyaranyérmet nyert. Sorra jártam a borversenyeket, Pók Tamás elvitt magával, ha tudott, és jegyzőként szálltam be a bizottságokba. Rengeteg bort kóstoltam, hallgattam a szakembereket, és a versenyeket követően is ellátogattam egyes borászokhoz privátilag, igyekeztem tanulni. Valami nyilván ragadt rám, minimum annyi, hogy különbséget tudok tenni jó és rossz, lényeges és lényegtelen között. Hja, a borokat kifizettem…

 

Ahogyan idősödtem, és egzisztenciálisan is megnyílt előttem a világ egy piciny szeglete, minden utazásom során keretem a helyi gasztronómiát, a borokat. Az összehasonlítások kapcsán azonban a magyar borok minősége évről évre egyre jobban leszakad. Ezen kár is lenne vitatkozni. Ugyanis a magyar bor ára elérte, néha meghaladta európai vetélytársait – nem beszélve az újvilági borokról – ám a minőség egyre jobban elmarad azoktól. Most ott tartok, hogy több az olasz, francia, etc bor a pincémbe, mint a magyar.

 

Nem mellesleg, a Balaton vidékén, a napi borfogyasztáshoz kiváló minőségű borokat találni, sőt, azt is meghaladó csúcsborok sem ritkák, így egy kereskedelmi forgalomba minimálisan kikerülő választékból tengetem napjaimat. Ezek a borok főleg a borászok személyéhez köthetőek, illetve azon kevés vendéglőshöz, aki preferálja a vendéget és nem az a fontos számára, hogy a TOP 10-be kerüljön, és állandóan róla beszéljenek.

 

Azaz van egy kettősség, egyszerre mondom azt, hogy a magyar bor rossz, és azt, hogy jó. Ezt azért ki kell bontani:
Amit helyben megihatok, az jó, kellemes, szívemet melengető, hiszen egy pohár borhoz megannyi dolog kapcsolódik. A hely szelleme, az – igen gyakran képzetlen – személyzet kedvessége, a tulajdonos odavetett mondatai, egy megjelenő kedves feleség, mindaz, mely egyébként klasszikus módon megjelenik most Köveskálon – csak példaképpen – vagy egyes zalai szolid kisvendéglőben.

 

A magyar szabályozás, mely szerint zéró tolerancia van, az átlagos borfogyasztást nullára verte. Agyatlan marhaság. Egyszerűen lehetetlenné teszi azt a nívót, melyet egész Nyugat magáénak mondhat, az asztalra kitett fél literes kiskancsó élményét.

 

Azaz a helyi borfogyasztás is buktatókkal harcol, de legalább van, megfizethető, elérhető, és egyre inkább visszajön az élmény, a borász és borfogyasztó személyes kontaktusa.

 

Másfelől ott van a kereskedelmi forgalomban egymás lábán tipró néhány cég által forgalmazott bormennyiség, melynek eladhatósága élet-halál kérdése a borászok számára. Magyarországon az indokoltnál több az ügyvéd, de a borász is. Legalábbis azon a piacon, ahol a „gyárak” brand építésével foglalkoznak a szakmaiság helyett. A márkák építése szorosan összekapcsolódik a marketinggel – majdnem ugyanarról is beszélünk – mely során pont úgy kell mindent, mindenkit manipulálni, mint teszik azt, mondjuk, a kereskedelmi tévék, vagy a politika. A borkereskedelem ezen ágazata számára a borfogyasztó pont olyan birka, mint a politikai elit számára a választópolgár.

 

Megjelennek a szakavatott újságírók, ingyenélő kezdő alkoholisták, és más furcsa hadak. Észt osztanak, és a coelho generátorhoz hasonló módon beszélnek hülyeséget a borról. Őszinte beszédet alig hallani. Mindenki – borász és borfogyasztó – egy masszává válik. Ki kell kiáltani évről évre valakit sztárnak, arra versenyeket, cikkeket, speciális agymosást lehet felépíteni, majd egyszer csak azon kapom magamat, hogy egy fővárosi étteremben kérek két deci valamit, mely ihatatlan. És nehogy valaki azt higgye, hogy ez nem esik meg bármely tévedhetetlen borásszal: küldtem vissza bort Bolykitól, Lőrincz Gyuritól, öntöttem ki Pók Tamástól, és akkor ne beszéljünk azon sorról, melyet otthonomban nyelt el a magnólia töve. A marketing remekül felépített, csak közben egyre inkább lutri egy magyar bor felbontása.

 

Bemegyek egy poros dél-itáliai kisváros éttermébe, és remek helyi bort kapok, ugyanez francia kivitelben, vagy legyen az osztrák, német. Idehaza van a piros és a fehér bor, vagy a másik véglet, a sommelier. Minden csak manír, igazi érték alig valahol.

 

Budapesten egy átlagosnál jobb étterem borkínálata azonnal mutatja a bort beszállító cég erejét. A hozzáadott borhűtő fontosabb, mint az étterem arculata. Persze, a hájpolt belvárosi vendéglátó szakaszokat felfuttató fapados alkohol turizmus bőven nyereségessé tett egyes helyeket, és ehhez idomul a hazai fiatalság, de visszatekintve az elmúlt 20-30 évre, előre kell látni, ami jön, az el is megy. Ami most fut, holnap a por lepi be.

 

Az egész gasztronómia úgy csőd, ahogy van. A TOP 10-20 étterem tulajdonosai, séfjei egymás vállát veregetik évről érve, közben tudom, hogy sztáréttermek képtelenek kifizetni a számláikat. Vagy ugyanezen sztáréttermek az ismerősnek odateszik a jót, az ismeretlen meg rágja, ha tudja. Mindenkinek megvannak a kedvenc helyei, és az ízlések is különbözőek, de engem már hidegen hagy, ki mit kiált ki etalonnak. Nekem már jogomban áll szar helyekre is járni.

 

Egyre kevésbé bírom a lejáratott pózokat, a közhelyeket, a lényegtelen dolgokat. Ugyanis az ember látja mögötte a semmit.

 

Én sokkal szerencsésebbnek tartanám, ha nem fogalmazni nem tudó álbloggerek, és egzisztenciális borszakértők kommunikálnának, hanem maguk a borászok nyitnának a fogyasztók felé. Egy pincenapon nem bezárni kell a pincéket, hanem kinyitni. A bort javarészt a hordó mellől kell eladni, nem újságírók útján.

 

Valahogy idehaza minden fordítva van, minden a feje tetején áll. Számokat vadászik mindenki, előre kell menekülni, de a híd már alattunk ég, és ha nem találnak nagyon gyorsan értéket az emberek, akkor a csatornafedőt a fejükre is húzhatják.

 

A közérthetőség és az egyértelműség kedvéért: a bort nem szagolgatni kell állandóan abban a furcsa sommelier pózban tetszelegni, mellyel tele van az internet. Ki kell állni, őszintén, egyenes gerinccel, belenézni a kamerába, csillogó, okos szemekkel, és elmondani a frankót. És ne a fotós rángassa az embert, ne azt lássa az olvasó, amit a fotós akar mutatni, hanem az interjú alanya akarjon valami közölni, ami számára fontos. Ugyanis, ha valaki ebben az ágazatban dolgozik, annak hivatása van, és értékeket kellene közvetítenie, nem raklapokat. Persze, fontosak az anyagiak, de nem kellene állandóan azt piedesztálra emelni.

 

És nem mellesleg, ha nem lesz fizetőképes vendég, akkor tőlem az ország összes sommelier-je annyit szagolgathat, amennyit csak bír, de bor vendég poharába nem fog önteni. Jó, ez egy összetett probléma, de tényleg, mindenki a maga szakterületén ugyan már tegyen meg mindent egy magasabb nívó érdekében!

 

A bor nem fétis, nem egy múzsa csókjával megáldott, szűk réteg kiváltsága, hanem a mindennapok élménye. Kint a kertben egy vízzel higított savanykás bor a legjobb, vagy egy fröccs, vagy bent a hűvösben egy pohár rizling, este egy nagy, testes fehérbor, egy rosé, avagy egy nagy testű, bársonyosan simogató Merlot. Bármit lehet inni, bármi lehet jó, de a bor maga sokkal egyszerűbb és közérthetőbb, mintsem azt a szakértők sugallni igyekeznek. Mindenki mást szeret, mindenki meg is találja a neki tetsző finomságot. Kalla Kálmán idézve, mindenki azt iszik egy ételhez, amit szeret hozzá. Azért, mert egy adott ételhez nem azt iszom, melyet a „szakma” előírt, nem leszek kevesebb ember.

 

Amikor a köveskáli Kővirágba bemegyek, csak annyit mondok a pincérnek, készítsenek valami olyan ételt, melyhez ma kedvem van, és az a kedvem, hogy egy darab véres húst ennék. Hozzon hozzá egy olyan bort, amilyet akar, és vezessen az orromnál fogva. Mutasson nekem estére élményt. Ha ezt megteszi, akkor fenséges estém lesz, és neki is, mert legközelebb is visszajövök.

 

De ha valaki azzal kezdi, hogy ő az az ember, aki majd irányt mutat a térség gasztronómiájában, és majd ő megmondja, attól azonnal agyrákot kapok.

 

Valahol azt olvastam: „mindennek a legjobbról kell szólni”. ez elég kétértelmű lesz, ha a környezetéből kiragadjuk a mondatot – így nem is szabad megtenni. Ugyanis jelentheti azt, hogy a rosszat hallgassuk el, és máris eljutunk az öszödi beszédig, vagy azt, hogy nem lehet megalkuvást felmutatni a minőség esetében. Vagy jót, vagy semmit. De ez olyan axióma, melyet valaki vagy felismer, vagy elveszett. Erre nem kell sajtótájékoztatókat tartani, meg szimpóziumokat, mert olyan lesz minden, mint egy termelési értekezlet az átkosban.

 

A másik kedvenc gondolatébresztőm a „regionális konyha”, mint olyan. Istenem, mintha lenne olyan. Itt semmi nincsen, se gondolat, se tett, se hagyomány. Zsellérszívű, jobbágygondolkodású világban élünk, ahol a szalonna-hagyma-bor trió mindent visz. És aki azt vitatja, hogy a mangalica csodás dolog, az vagy sémi, vagy hülye. A Balaton térségében soha nem volt, és soha nem is lesz regionális különlegesség. Vannak a világban helyi jellegzetességek, de azok csak a lehetőségekben és a filozófiában mutatkoznak meg. Az lenne a regionális konyha, ha egy toszkán receptet megfőzünk, és kimondjuk, mától ez a regionális etalon? „Éléskamra” – mondja az étteremtulajdonos. De ahogy körbenézek, nem látok semmit. Nem lehet a térségben házi terméket venni. A káptalantóti piacon néha igen, de csak példaként hozom fel, a magyar paraszt képtelen szakítani azzal a felfogással, hogy a kacsa a zsírja miatt kell. Egyszerűen lehetetlen jót főzni alapanyag hiányában.

 

Az Olaszrizling is jó dolog, de csak egy a sok fajta közül melyet imádok. Az Olaszrizling –ahogy Varga Gyuri mesélte nekem egy este, hálás fajta, egy rosszabb évjáratban is lehet szép bort készíteni belőle. Évente összeülnek a helyi borászok és elmondják a sajtónak, hogy „foglalkozni kell az Olaszrizlinggel”. Miért, eddig mit csináltak? Én mit ittam? Nem Olaszrizlinget?

 

Elmegyek valamelyik nap a MiAKő-be. Leülök az egyszerűen megterített asztalhoz. Trombitás úr hoz egy pohár Olaszrizlinget, miközben veszek két levegőt, és elgondolom, mit is akarok. Ugyanis nem azért megyek el hozzá, mert éhes vagyok, ugyanis idehaza viszonylag jó ételeket teszek az asztalra. Azért megyek el, mert emberi kontaktust akarok. Szemtől szembe. A fogadóssal, a többi vendéggel, ember vagyok, lelkem van, nem csak gyomrom és pénztárcám. És a fogadós azt ajánlja, amije van.
Én a Három testőr c. Dumas regényeken nőttem fel. Athos, Porthos, Aramis, és d’Artagnan bemennek a fogadóba, kérnek ételt és jó bort. Vagy bordóit, vagy portóit. Ha nem kapnak jó bort, szétütik a berendezést és lekaszabolják a fogadóst. Ez ennyire egyszerű, és aki ezt fetisizálni akarja, tegye, de én nem igazán vagyok vevő rá.

 

Én jó bort kérek!

Az elmúlt időszakban időről időre felütik a fejüket olyan írások, melyben furcsa hangvételben szólják meg azokat, akik ételfotókat tesznek fel az internetre. Ehhez mindennemű természettudományos érveléssel teszik hozzá, hogy a személyes belső hiányérzetének kivetülése, vagy kisebbségi érzés leplezése, és ha végigmegyünk minden érven, úgyis kiderül, hogy buzik vagyunk. Ahogy az lenni szokott…

 

Az ételek, éttermek, szakavatott fogások bemutatása sorában sok véglet van. A csúcson a magát vélten vagy valósan top gasztronómiának bemutató sztárok sora, és a hozzájuk kapcsolódó fanok hálózata. A másik véglet a szegényes szakmai szintet felvonultató próbálkozások bemutatása.

 

Én az eddigi – nem túl hosszú – életem során már ettem jót is, rosszat is. Voltam olcsó helyeken és drágákban is. Ám világ életemben igyekeztem – természetesen pénztárcámhoz igazítván – az elérhető legigényesebbet megtalálni, élvezni.

 

A rendszerváltáskor egyetemista voltam, a tanulás mellett dolgoztam, így volt arra egy idő után keret, hogy megtaláljunk népszerű, elismert helyeket. Nagy hatást gyakorolt rám a Ráday utcában lévő Vörös Postakocsi szakértelme, és igen figyelmes kiszolgálása, ám a csúcs a Dob utcában található Finom Falatok vendéglő volt, ahol olyan frankfurti levest készítettek, hogy azóta sem tudtam megismételni. De a kedvenc helyeket lehetne sorolni. Nem is ez a lényeg.

 

Anno vonattal is sokat utaztam vidéki nagyvárosokba, és bizony a ’90-es évek elején még érdemes volt benézni a vasúti restikbe, egy szalontüdőre, rántott májra, etc. Azon hagyományos fogásokra, melyek generációk elméjébe ivódtak bele. Mást ne mondjak, gyerekkoromban is vasárnapi eset volt, ha lementünk a Kelenföldi pályaudvar restijébe. Szerényen éltünk, de jó volt élvezni azt, hogy étterembe ment az ember.

 

A hetvenes-nyolcvanas évek szerény kiszámíthatósága a családok döntő többségére jellemző volt. Vasárnap rántott hús, krumpli, házi sütemény, ahogy illik. Erről viccek, anekdoták hosszú sora emlékezik meg. Ám elmondható, hogy a családoktól nem volt idegen vasárnap körbeülni az asztalt. Vidéken persze nagyobb volt a gasztronómiai bőség, és hazudik az, aki letagadja a vidéki rokonok által nyújtott kerti zöldség és gyümölcs felemelő jelentőségét.

 A rendszerváltás azonban egyre jobban szétverte a szerény gasztronómiai átlagot, ugyanis felgyorsult az élet, kapkodóvá, bizonytalanná vált egyre inkább minden, rohanunk, kergetjük a szerencsénket, bekapunk egy hamburgert, vasárnap sincsen semmire idő. Kényszervállalkozások, magamutogatás, ami csak belefér.

 

A klasszikus éttermek helyét átvenni igyekeztek a „csúcs” gasztronómiai helyek, ám számomra ez teljesen idegen volt, mert a „menő” éttermek rendszeresen valami bűnözői hálózathoz kapcsolódtak. Ahogy vissza tudok emlékezni arra az időszakra, a szakmai csúcsot egyes szállodák tényleg jó éttermei jelentették, ám azok számomra – életkoromnál is fogva – elérhetetlen messzeségben voltak. Később ugyan megismertem annak főbb személyiségeit, sőt, néha beleestem a tervezett spórolás helyébe véletlenszerűen lépő lukulluszi lakomákba, de ez nem volt jellemző. Ám láttam, hogy van valami más is, mint amihez az átlagember hozzászokott.

 

Az életem mindennapjait azonban az olyan helyek határozták meg, mint mondjuk a Hold utcában található Tüköry étterem: csókakői kolbászleves, rántott sertésmáj, káposztasaláta, avagy csülök pékné módra…

Ahhoz, hogy az ember megtanuljon főzni, két út vezet: vagy ez lesz a hivatása, vagy kell egy konyha és sok szabadidő. Nekem egyik sors sem jutott, de anyai áldásként legalább az affinitásom megvolt hozzá. Ám felnőtt életem első lakásában ügyes kis konyhát alakítottunk ki, ahol majd mindent el lehetett készíteni, amihez nem kellett sütő, mert arra igaz nem volt hely. De arra vigyáztam, ha már készítettem valamit, akkor abba beleadjam a lelkemet, a szívemet. Nem mérgeztem meg magunkat soha.

 

Ahogyan normális méretű konyhában és technikai háttérrel rendelkeztem, már bepróbálkoztam kicsit összetettebb dolgokba is, így rendszeresen „publikáltam” is próbálkozásaimat. Pont úgy, mint sokan mások. Az egyes írások, fényképek, éttermek egymást túllicitáló leírása a jobbra sarkallottak, és ez természetes is. Ugyan tagadhatatlan, sokan kikiáltották magukat a gasztronómiai megváltónak, és eszetlen marhaságokat parancsoltak követni, de az a hobbiszakács, akinek volt valami ételfilozófiája, az különbséget tudott tenni lényeges és lényegtelen között. Kiugrottak jelentős gasztro bloggerek, tévés műsorok, ám konkrétan rám két hatás bírt erővel. Egyfelől a külföldi utak gasztronómiai élményei, másfelől a hazai tévécsatornák tényleg értékes főzős műsorai. A személyes élményt, és az elmesélés révén átvitten megélt hatások ötvözését át lehetett vinni a tányérra. Ugyanis rá kellett jönni, hogy az igazán jó gasztronómia nem a túlbonyolított, maníros főzés, alkotás, hanem a szívet melengető egyszerűségű ételkészítés.

 

Jelen cikkhez is mellékelek néhány képet az általam készített ételekről, melyek teljesen átlagosak, ehetőek, élvezhetőek, talán csak egy kicsit több időm volt, és jobban odafigyeltem, de hol vagyok én egy rendes nagymamától? A láthatatlan távolban. Ugyanis még nincsen saját jellemzőm, világom, világnézetem – mármint az ételek kapcsán.

 

A másik nagyon fontos dolog pedig az, hogy az étel készülhet akármiből, én nem érzek különbséget élmény tekintetében a zöldségek, húsok között. Persze, a vendéglátásnak vannak szigorú szabályai, és egy porvacsorára nem igazán illik odatenni egy rántott húst sertéscombból, de a mindennapokban ez kit érdekel?

 

Én 6-7 éve elhagytam a sertés húsokat, de bizonyos ételek elkészítéséhez nélkülözhetetlenek. Preferálom a vadakat, a kacsát, a marhát, és ezeknek is legjobb részét, de gyorsan le kell szögezni, nem lehet mindennap bélszínt enni. Nincsen értelme, ráadásul az étkezésben is érdemes megkülönböztetni a mindennapokat az ünnepektől. Akár tálalásban, akár az alapanyagokban. Habár erre sem innék mérget.

 

Nála a legfőbb rendezőelv már az, hogy az adott étel legyen a lehetőségekhez képest a legegészségesebb, legyen az étrend tényleg változatos. Főszabályként, hozzuk ki a legjobbat mindenből. És egy adott étel összecsapása, ehetetlenre rontása, és a tökéletes minőség elkészítése között nem nagy az időkülönbség. Egy dolog kell hozzá mindenképpen: odafigyelés. És ez a magatartás pont az, mely bármely emberi cselekedetet jellemeznie kellene. Sajnos a társadalom döntő hányada erre a szükségességre tesz leginkább magasról.

 

Én úgy vagyok a művészi igényű ételekkel, hogy havonta-kéthavonta egyszer nagyon igénylem azt. Öltönyben, egy nagyon jó étteremben. Ám ez az étterem azért ételeket szolgáljon fel, ne marketinget. Enni, étkezni szeretnék, nem „múzeumba” járni.

 

Nem értem azokat az éttermeket, akik egy nyomorult vadasból is 5 csillagot akarnak kipréselni. Egyszerűen nincsen értelme. És ha az adott hely étlapja csak ilyenekkel van tele, akkor az egészet akkor is megette a fene, ha a fanok beszavazzák állandóan az ország legjobb éttermei közé. A technológiai truvájok érdekesek, megtanulhatóak, de a mindennapokban érdektelenek. Amit én lényegesnek tartok, az az alapanyagok minősége, és az adott zöldség, hús, gyümölcs legszerethetőbb jellemzőinek kiemelése. Ugyanis élvezni jó az ételeket. Nem rossz dolog szépen tálalni, de mindennek van egy határa. Ugyanis jóízűen enni nem lehet olyan ételeket, melyeket a villámra sem tudok feltuszkolni. Meg kell maradni valahogy két lábbal a földön.

 

Azaz a jó gasztronómia élvezete, megalkotása mindenki számára adott. Csak oda kell állni a pult mögé, és dolgozni. Jó dolog megpillantani, kilesni az értékeket mások alkotásaiból, de jól esik a dicséret saját művünk miatt is. Erről szól a dolog. Ha ez nem lenne, lehet, mindent nyersen ennénk.

 

Egyszóval, tegye csak fel mindenki az alkotásának képeit, leírását a netre, ettől sem több, sem kevesebb nem lesz, csak azt látom, igénye van a jó gasztronómiára. És ez nem csak közösséget teremt, hanem az egyént is jobbá teszi. Ez mindenkinek jó.