Minden úgy kezdődött, hogy felhívtam Laposa Bencét, igyunk meg egy kávét, ha már élve úsztuk meg Indiát. Az ötlet jónak tűnt, így felvetette, hogy miért ne lehessen borvacsora, hiszen Balatonfüreden mutatja be a borait, így felvesz a faluban és bevisz a városba.

 

Laposa Bencéről csak annyi, hogy egy Badacsony nevű faluban lakik, nem messze a Tagyon nevű falutól. Én szeretem a jó bort, ő meg képes is igényeimnek megfelelő jó bort készíteni. A borban jártas polgároknak nem kell bemutatni, míg a kevésbé jártasok számára annyi, hogy bárcsak sok hozzá hasonló gondolkodású borász lenne az országban. Nem is csak borász, hanem úgy egyszerűen, csak ember.

 

Felvettük tehát szép ruhánkat, otthon hagytam a telefont, órát, mindent, mely a megszokott civilizációhoz köt, és elindultunk a ködben Balatonfüred felé. A cél az évekkel ezelőtt, kínkeservesen felújított Horváth-Ház, melyben az ingatlan-boom eszmerendszerében nyugdíjas melankóliával kikalkulált csillagászati áron próbálták eladni a lakásokat, üzlethelyiséget, ám szemmel láthatóan nem vált be a tervezett Kánaán. Vagy bevált, de nem a normál logika mentén.

 

Balatonfüred egyébként is furcsa. Az egyszerű szemlélő számára csodás átalakuláson ment keresztül, míg az alapos kritikus számára szánalmas az eredmény, mely pontosan egybevág egy rendszerváltó eszmerendszer lehúzós, fekete gazdaságos, inkorrekt világnézettel. Ugyanis a polgári csillogás azonnal eltűnik, amikor egy külföldi, igényes, hazai viszonyokat nem ismerő család megérkezik Balatonfüredre, és szállást keres, ebédelni szeretne, a gyermekeinek szórakozást keres. Mivel közeli ismerőseimet számtalan esetben érte kellemetlen meglepetés, pesszimizmusomat visszaigazolva látom, itt nem valódi értékteremtés volt a cél, hanem valami egészen más.

 

A Horváth-Ház borétterme a Balaton Borgalériához kötődik, még kezdeti státuszban, próbaüzemben működik, és remélhetően meg is nyit a nagyközönség számára.

 

Miután kis hazánk nagy reményekkel teli vezetése kis eredményeket elérve nagy gazdasági visszaesést produkált, nem lehet nagy elvárásunk a borászati, gasztronómiai ágazattal szemben, így a kicsinek is örülni kell. Én egy kellemes társaságban eltöltött könnyűvacsorát vártam és azt meg is kaptam.

 

Az első fogás a „téli zöldség coulis füstölt tojással” címre hallgató tétel volt, melyet fényképek hiányában szavakkal kényszerülök leírni. A tányéron egy kifli karika volt, mely így indulásnak elég soványka ötletnek tűnik. A füstölt tojás egy trapéz alakú formában kikészített, de facto, tojás volt. Önmagában egy tojást felszolgálni igen veszélyes, mert kellemetlen utóízeket és szagokat produkál a szájban. Én ezt nem tartottam jó ötletnek és a vacsora kulináris élményét sem emelte. Ám a coulis, ami pürésített, átszűrt gyümölcs vagy zöldség szósz, öntetet jelent, igazán kellemes meglepetést volt. Az Irsai Olivér újborhoz a piros bogyós gyümölcs, alma és zöldség keveréke megfelelő párosításként szolgált.

A bor könnyű, teljesen száraz, sem illatában, sem ízében nem tolakodó, pohárban rövid illatú, a szájban is kevés utóízt produkáló tétel volt. Aperitifnek, vagy csak úgy, borozgatásnak a legjobb. Érdekes, ha most visszagondolok a borra, az agyamban megmaradt a jellegzetes illat és megjelenés, így nem fogható rá, hogy nem gyakorol hatást a fogyasztóra.

 

A bor és az előétel remek párosítást alkotott, ám „érte aggódván” a kifli karika helyett minden más megoldást jobbnak találtam volna.

 

A második fogás egy 2011-es Juhfarkot kísért – avagy fordítva, mindenki döntse el, melyik sorrend a jó – ami az este egyik legegyszerűbb és legjobb fogása volt. A „csirkemájas maldon sóval és csírákkal” elnevezésű étel egy csatos kisüvegben felszolgált, zsírjára lesütött csirkemáj volt, ahol úgy vélem, a „maldon” magát a sót takarja, nem a máj elkészítési módját, ám lehet, tévedek.

 

A tégelyszerű alkalmatosságban alul volt a máj, felette a zsírja, majd a só és legfelül a hagymalekvár. Együtt kifogástalan volt.

 

A Juhfark Somlóról származott, Laposa Bence szerint a sós, ásványos, terroár jelleget nem hangsúlyozza túl semmi gyümölcsösség és fajtajelleg, ám ezzel kötelezően nem kívánok egyetérteni. Ugyanis saját kézzel elérhető közelségében is állnak olyan tételek, melyek pont azt igazolják, hogy a Juhfark képes a megfelelő termőterületen, és művelés mellett kiemelten gyümölcsös jegyeket felmutatni. No persze, egy Juhfark soha nem lesz közkedvelt, mert akár felismerése, akár poharazgatós fogyasztása, pontosabban ezek hiánya az elmúlt évtizedek szájat citromként, ecetként összehúzó savassággal rokon. Az elmúlt időszakban legjobb termőhelyein azonban úgy változott a klíma, és a művelés, hogy savasságát kiegyenlítette a szőlő gyümölcsössége. Azt is osztom, hogy a Juhfark esetén a termőhelyi sajátosságok előtérbe kerülnek, ám a fajta legjobb borait Somló mellett a Nivegy-völgy – szerényebb közegem – adja, és a talaj bizony mindkét vidéken erősen meghatározó.

 

Bence Juhfarkja korrekt bor, nem a nehezebb fajtából, talán kissé túl könnyű is, ám abban a borásznak igaza van, hogy ezt a fajtát szinte minden ételhez párosítani lehet.

 

Harmadikként az egyik kedvenc borom, a 2011-es évjáratú Rajnai rizling következett, mellé a séf posírozott haltejet kínált, melyet kétféle borsó textúrával körített. A bor kifogástalan. Sem több, sem kevesebb. Klasszikus példánya egy remek Rajnai rizlingnek, és minden német ajkú fogyasztó ismerős zamatokat köszönthet, ha már amúgy is az osztrákoknak köszönhetjük ismételt felvirágzását. A hattejes tulajdonképpen megfőzték egy forráspont alatti folyadékban, jelen esetben nem tudom miben. A haltejet utólagosan és erősen megborsoztam egy remek Peugeot mechanikus borsszóróval – és elégedetten nyugtáztam, hogy ember vagyok. Hiszen régi-régi ismerősöm egyszer megjegyezte, az ember nem ember egy Peugeot szerkezet nélkül. Évekig nem voltam ember, míg néhány héttel ezelőtt ajándékba kaptam egy szettet.

 

A borsó – mind a kétféle textúrával – kellemes volt, együtt a haltejjel és a borral meg igazán kiváló összeállítás. Ám azt meg kell szubjektíven jegyeznem, hogy a habokat ki nem állhatom, mert nem látom értelmét a tányéron.

 

Negyediknek a borászat egyik legnagyszerűbb bora következett, melyet a legkiválóbb területek Olaszrizlingjeinek válogatása adta. A fahordós érlelés kihozta a legszebb jellemzőket és komolyan mondom, hogy az országban kevés ehhez hasonló tétellel találkoztam. Ha egy bort kell mondanom, melyet a fehér kategóriában ki kell emelnem, akkor nem fogok sokáig gondolkodni.

 

A főétel borskéregben sült mangalica szűzérme volt, burgonyával és diós céklával. Összességében jó fogás volt, de: krumplit még akkor sem szívesen látok egy borvacsorán, ha azt egyébként formára alakítják, mert kommersz, mert a mindennapok íze, csak úgy natúr semmi pluszt nem ad. A mangalica – szerintem – egy árnyékra vetődés. A mangalica, akárhogy is fényezik, disznó, és egy nem kiemelt hós. Jómagam közel 5 éve elhagytam az étkezések közül, mert valamivel gátat kellett szabni a koleszterin bevitelnek, és a módszer igazoltan bevált. Ennek a szűznek nagy előnye volt, hogy ízben, szagban nem volt disznó, a borskéreg csodásan sikerült. De sajnos akkor is olyan húsfajta, melyet rendezvényen nem igazán illik főfogásként felszolgálni. Ám a diós cékla minden álmomat felülmúlta. A cékla eleve nagy kedvencem, és a közelmúltban számos variációját megtapasztaltam. A diós és a céklakockát kellemes harmóniát adtak, a borskéreggel együtt a hús ízét háttérbe szorították, a bort azonban érdekes módon kiemelték.

 

Mindegyik fogásról az a véleményem – és asztaltársaim osztották is a gondolatot – hogy összességében, a borral együtt akkor is remek harmóniát alkottak, ha az étel egyes alkotórészeit kritikával is illettem. Márpedig egy vacsora akkor jó, ha étel és ital együtt kellemes. A többi csak kekeckedés tőlem.

 

Desszertként Laposa Bence egy édes(kés) Hárslevelűt mutatott be, mely kíséretet adott egy szuper birs pitének. A sütemény egyszerűen korrekt volt, nem mindennap ehetünk ilyet. A bor kapcsán kifogást ismét nem találhatok, ám az édes borok kategóriája kevésbé hat rám, mint a nagy fehérek.

 

A végén mindent visszakóstoltam, kaphattunk egy kis ízelítőt egy klasszikus alpesi sajtból, és még vagy egy jó órát beszélgettünk a barátságos borétterembe, melyet volt szerencsém végigjárni a vacsora előtt. Tiszta, rendes hely, mely úgy látszik, nem feszegeti értelmetlenül a határait, és ha a rendes nyitva tartást követően hozza ezt a színvonalat, akkor két ujjam mellé egy harmadikat is felemelek, ahová betérhetek a csalódás előre borítékolása nélkül.

Fővárosi Törvényszék

Gazdasági Kollégiuma

1027 Budapest, Varsányi Irén u. 40-44.

1535 Bp. Pf. 887

útján

 

Tisztelt Fővárosi Ítélőtábla!

 

Alulírott ………. sz. alatti lakos felperes (jogi képviselő a Dr. Marczingós László Ügyvédi Iroda), az alábbi

 

fellebbezési indokolást

 

terjesztem elő a ……….. Bank Zrt alperessel szemben indított perben meghozott végzéssel szemben már a tárgyaláson előterjesztett fellebbezéssel kapcsolatban.

 

 

A felperes kereseti érvelése nem igazán változott lényegesen az eredeti kereseti kérelemhez viszonyítottan. Az eredeti felperesi érvelés az volt, hogy a az egyes szerződéses pontok olyan tisztességtelen kikötéseket tartalmaznak, melyek semmisségét kell vizsgálni a Ptk. erre vonatkozó fogyasztóvédelmi normái alapján.

 

A T. Törvényszék – álláspontunk szerint helyesen – a kereset alapján tárgyalást tűzött ki, melyen a felperes a keresetét pontosította. E körben úgy érvelt, hogy a 2006 márciusa előtt kelt szerződés esetében is alkalmazni kívánja a Ptk. 205-209/A.§ rendelkezéseit, ám a megtámadási jog kapcsán további előkészítést igényel a kereset. Utalt a felperes a szerződés létre nem jöttének eshetőlegességére is, ám e nyilatkozatot az alperesi előkészítő irat tartalmától kellett függővé tenni.

 

Az alperes a legutóbbi tárgyalást megelőzőleg részletesen fejtette ki álláspontját, mely kapcsán az alábbi látszólagos keresethalmazat alakult ki:

 

A felperes fenntartotta a Törvényszék hatáskörét megalapozó kereseti kérelmet a fogyasztói szerződés megtámadása kapcsán azzal, hogy a megtámadási határidő kezdete és elévülése kapcsán kételyek merülhetnek fel, ám a kereseti kérelem kapcsán a bíróságnak ítéletben kell dönteni, és ehhez tényállást kell megállapítania, a felperes személyes meghallgatását ugyanúgy foganatosítani kell, mint a meghallgatni kívánt tanúkét is.

 

Az, hogy látszólag a felperes megtámadásra alapított kereseti kérelme megalapozott vagy sem, nem lehet előre megjósolni, pláne nem prejudikálni, és pláne nem dönteni a kereseti kérelem kapcsán. Ugyanis:

 

Pp. 2. § (1) A bíróságnak az a feladata, hogy – összhangban az 1. §-ban foglaltakkal – a feleknek a jogviták elbírálásához, a perek tisztességes lefolytatásához és ésszerű időn belül történő befejezéséhez való jogát érvényesítse.

 

Pp. 3. § (1) A bíróság a polgári ügyek körében felmerült jogvitát erre irányuló kérelem esetén bírálja el. Ilyen kérelmet – ha törvény eltérően nem rendelkezik – csak a vitában érdekelt fél terjeszthet elő.

(2) A bíróság – törvény eltérő rendelkezése hiányában – a felek által előterjesztett kérelmekhez és jognyilatkozatokhoz kötve van. A bíróság a fél által előadott kérelmeket, nyilatkozatokat nem alakszerű megjelölésük, hanem tartalmuk szerint veszi figyelembe.

 

Nem kétséges, hogy egyetlen bíróság sem teheti meg, hogy egy kereseti kérelmet nem bírál el, ugyanis ez abszolút hatályon kívül helyezési ok. Látszólag a mai végzés azt okozza, hogy a kereset nem marad elbírálatlanul, csak arra nem a Törvényszék lesz hivatott, hanem a kerületi bíróság. De e körben miként kell a Pp. 23.§ (1) bekezdésének k) pontját megítélni?

 

Lehetséges olyan megoldás, mely szerint egy kereseti kérelem elbírálására az alsóbb fokú, eredetileg hatáskörrel nem rendelkező bíróság lenne jogosult? A válasz egyszerűen az, hogy nem, az oly mértékben kizárt, hogy fel sem merülhet még egy kezdő jogász esetében sem a gondolat.

 

A polgári eljárásjog keresethalmazatokra vonatkozó elméleti joganyaga olyan kérdés volt a felperesi jogi képviselő számára, melyről azt gondolta korábban, hogy az életben nem fordulhat elő ilyen jellegű eljárásjogi jogvita. Az élet azonban mindent megcáfol.

 

A Fővárosi Törvényszék több tanácsa végzéseken keresztül gondosan, szépen kidolgozva mutatta be a látszólagos keresethalmazat gyakorlati alkalmazhatóságát. A felperes álláspontja szerint a látszólagos keresethalmazatba tartozó kérelmek nem különíthetőek el, hiszen a halmazatba tartozó kérelmek szoros logikai összefüggésben állnak, az egyik kérelem megalapozottsága kizárja a másikat.

 

Jelen esetben a pontosított kereseti kérelem pontjai az alábbiak:

 

• a szerződés létre nem jöttének megállapítása,
• a létrejött szerződés jóerkölcsbe ütközésének vizsgálata
• egyes szerződéses feltételek tisztességének vizsgálata.

 

A fenti sorrend nem valami „erősorrend”, hiszen azt nem a felperesi „önkény” határozta meg, hanem a bíróság – kereseti kérelmeken túlmutató – eljárási kényszere.

 

A hatáskör szempontjából a Ptk. 209/A.§ szerinti érdemi bírálatot kell lefolytatni, ám a felperesi kereset és alperesi védekezés adatot, tényállást tartalmaz arra nézve, hogy a szerződés jóerkölcsbe ütközhet, így mielőtt a bíróság elmerülne a fogyasztói szerződés egyes részleteiben, az egész szerződést érintő semmisségi okot kell megvizsgálnia a Ptk. 200.§ (2) bekezdése alapján. Amennyiben a szerződés jóerkölcsbe ütközése miatt semmisnek minősül, a Ptk. 209/A.§ szerinti mérlegelésre már nincs is lehetőség. Ám a jóerkölcsbe ütközés jogdogmatikai levezetése – a megfelelő AB határozat mentén – a fogyasztói szerződés tisztességtelenségéből indul ki!

 

Ám hiába látható, igazolható, hogy a szerződés sérti a jóerkölcsöt, ha a per adatai arra utalnak, hogy a szerződés létre sem jött, hiszen a Ptk. 205.§ (1) bekezdésében megkövetelt kölcsönös és egybehangzó akaratnyilvánítás nem létezik. A felek nyilatkozatai nem egymás felé hatnak, hanem elbeszélnek egymás mellett.

 

Azaz kiindulunk a Törvényszék hatáskörét meghatározó Ptk.209/A.§ szerint előterjesztett kereseti kérelemből, ám a jogvita jellege felveti a bíróság aktív magatartását is.

 

Jelen ügyben a bíróság úgy érvelt – és az alperes szaporán egyet is értett – hogy nem lehet a hatáskör hiányáról beszélni, ha nincsen előterjesztett kereseti kérelem a szerződés létre nem jötte és a szerződés jóerkölcsbe ütközősége miatt. Azaz ha a bíróságnak hivatalból kötelessége kimondani a szerződés létre nem jöttét, akkor van hatáskör, ha erre a felperes kereseti kérelme is irányul, akkor nincsen.

 

Szomorú dolog az, ha egy kollégium nyílt vagy zárt ülésen a bírói függetlenségbe harapó ajánlásokat tesz, pláne, ha az nyilvánvalóan jogsértő. Mivel nem ismerjük a kollégiumi ülés anyagát, megállapításait, csak az alábbiakat lehet leszögezni:

 

Egy perbíróság eljáró tanácsától, a per bírájától az ügyet elvonni nem lehet, és ez alapszabály. A bíró a jogszabályoknak alárendelten, de minden mástól függetlenül ítélkezik, és e körben nem befolyásolhatják az ítélkezési tevékenységet sem kívülről, sem belülről. Kivételt természetesen a kötelező erővel bíró kúriai állásfoglalások, etc. jelenthetnek. A nem kötelező erejű álláspontok – legalábbis a felperesi jogi képviselő szerint – egy olyan kontrollálhatatlan, nyilvánosságtól elzárt befolyást jelentenek, melyek végső soron egy bírósági jogkörben okozott kár okozati elemét is jelenthetik, ugyanis minden bírói tevékenység kapcsán vagy egy olyan minimum, melyet nem lehet átlépni a tévedések terén.

 

A látszólagos keresethalmazokkal kapcsolatosan kialakított – általunk törvénysértőnek tartott – kollégiumi ajánlás nem mást jelent, minthogy az adott ügyet a bírájától elvonja a kollégium vezetője. Ugyanis a konkrét ügyek megtárgyalása, elemzése nem a konkrét ügy befejezése után történik, hanem előtte, még folyamatban léte alatt. Mivel jelen keresethez hasonló keresethalmazatról nem igazán tudni az ügyfajta kapcsán, joggal vetődik fel, hogy egy adott ügy kapcsán befolyásolták az ügy bíráját. Ez pedig jogállami, alkotmányossági kérdéseket vet fel.

 

Tehát, az az önkényesnek mondható érvelés, mely szerint a látszólagos keresethalmazat két eleme (semmisség, létre nem jött szerződés) kapcsán elvileg nem lehet megállapítani a Törvényszék hatáskörét, így a halmazat maradék eleme kapcsán nem kell tekintettel lenni a Pp. 23.§ (1) bekezdésének k) pontjára, nem csak téves, hanem rosszhiszemű is, hiszen az a per indokolatlan elhúzódását is eredményezi.

 

A per felperese nem kísérleti alany, akin ki lehet próbálni egy eljárásjogi kérdés megoldását. Az Ítélőtábla elméleti jogorvoslati lehetősége mögé nem lehet elbújni egy tudatos törvénysértéssel, mert amennyiben a per elsőfokú bírája feladja az önálló döntés hatalmát és kötelességét, úgy eleve megkérdőjeleződik az igazságszolgáltatás jogorvoslati rendje, és a fair eljárás alapelve.

 

Akár legyen szó anyagi jogi, vagy eljárásjogi kérdésekről, azokkal nem csak a per vitelére meghatalmazott ügyvéd birkózik meg, hanem természetszerűleg az elsőfokú bíróság is. Ha a kollégium vezetője az általa vezetett bírák válláról le kívánja dobni a felelősséget, akkor rossz úton járunk. Ám tegye, de amennyiben ez jogellenesnek minősül, úgy a felelősséget is vállalni kell ezért, és perek garmadája indulhat „nyugaton”, a fair eljárás sérelme miatt.

 

Sajnos a deviza alapú kölcsönszerződések politikai és gazdasági jelentősége ismert, ahol a felperesi képviselő úgy látja, a bírósági szervezet nem mentes a politikai nyomás alól. a kétely felmerülési nem jogellenes és nem tisztességtelen, és a kétely eloszlatásának legjobb megoldása az, ha a bíróságok független és befolyásmentes ítélkezése nem csak biztosított, hanem megkövetelt is egyben.

 

Az a tendencia, hogy egy látszólagos keresethalmazat kapcsán nem mer komoly döntést hozni a Törvényszék, joggal kifogásolható, és messze mutató jelentősége van.

 

Ugyanis, amennyiben a fenti nézetet a kollégiumi hatás miatt más tanácsok is osztják, úgy hasonló jogesetekben más tanács is megállapítja majd hatáskörének hiányát. Majd a helyi bíróság szintén ezt teszi a Pp. 23.§ (1) bekezdésének k) pontja alapján, így egy csokor ügy köthet ki az Ítélőtáblán, mely a peres feleknek horribilis időveszteségét okoz.

 

Mint már más beadványaiban is utaltam arra, nem tisztességes a felperesi keresetet bírói hatalommal befolyásolni így. Ugyanis csak úgy lehetne védekezni a furcsa kollégiumi vélemény ellen, hogy a felperes nem hoz létre látszólagos keresethalmazatot, és nem terjeszt elő kereseti kérelmet a szerződés létre nem jötte és a szerződés jóerkölcsbe ütközésének alapján. Mert akkor majd a Törvényszék hajlandó tárgyalni az ügyeket. Ekkor azonban nem lehet felperesi pozícióból kikényszeríteni a bíróság döntését a keresettel nem érintett kérdésekben. Sajnos a bírói gyakorlat számos példát felvet azzal kapcsolatban, hogy a bíróság „szemét majd’ kiverte” a szerződés létre nem jöttének kérdése, avagy a jóerkölcs sérelme, ám figyelmen kívül hagyta ezen jellemzőket.

 

Csak utalni szeretnék a Kásler Árpád vs. OTP perre, mely jelenleg a Kúrián folytatódik. A probléma súlya nem csekély, mintegy 1.200.000 család érintett az un. deviza alapú kölcsönszerződések jogvitájában. Soha senki nem volt képes elmagyarázni, hogy a deviza alapú szerződés fogalma mit jelent, ámbátor bátortalan bírák köztudomású tényként kezelve tartják azokat jogszerűnek. Úgy, hogy az ítéletet meghozó bírák maguk sem képesek feltárni a lényeget, és a felek szerződéses akaratát sem tartják indokoltnak megvizsgálni.

 

Az 1.200.000 család szerződésének megdőlése a magyar bankszektort veszteségbe csapja át, mely miatt a pénzintézetek mérlege úgy fordulhat át, hogy veszteség miatt a szektorális különadók kivetésének nem lesz jogalapja, és ez Magyarország költségvetését is úgy ingathatja meg, hogy államcsőd következhet be.

 

Kérdésem az: vajon az igazságszolgáltatást mennyire érinti a másik elkülönült hatalmi ág költségvetési problémája? Vajon elkülönült a két hatalmi ág? Miért kell az ítélkezési tevékenységet napi politikai érdekeknek, vagy szektorális magánérdekeknek alávetni, vagy csak ennek látszatát kelteni?

 

Sajnos a problémával érintett társadalmi réteg – mely az aktív lakosság csaknem felét teszi ki – nem képes elszakadni attól a gondolattól, hogy a bíróság elfogulatlan. Sajnos a közelmúlt Alkotmánybíróságot és az OBH-t érintő kormányzati, avagy pártpolitikai intézkedése alátámasztják a közvélemény aggodalmát.

 

 

Tagyon, 2012. december 11.

 

Tisztelettel:

 

Dr. Marczingós László

Ma leesett a hó. Statisztikailag. Ugyanis a Balaton északi partján inkább csak havas esőről beszélhetünk. Ám hideg volt. Az is csak statisztikailag, mert a +3 fok nem hideg, csak nem mediterrán, amihez szoktunk november végéig. Mindenesetre a kert karácsonyi hangulatba öltöztetése, fellámpázása már nem volt gyerekjáték, éreztük a hideget.

 

De mindez a hideg semmi ahhoz képest, ami idén februárban ért minket. Arra már nem is emlékszem, hogy idehaza milyen idő volt, ám Berlinbe kellett utaznom, és autóval tettem meg a távolságot. Mivel nem vagyok olyan sztársofőr, aki önmagát kínozva képes több ezer km-t vezetni, és én a csehszlovákokon sem szerettem volna keresztül hajtani – pusztán érzelmi okokból – az éjszakai pihenésre Regensburg városát találtam ki magunknak. Na ott, ott hideg volt. Ha emlékezetem nem csak, olyan -17 fokot mértünk.

 

Szállást az óvárosban találtunk, a szálloda neve Hotel Goliath am Dom volt, melyet booking.com vendégei pazarnak minősítenek. Ez azért egy kicsit túlzás, ám tény, hogy tiszta, rendes butikhotel, mely trendi, ám mihaszna stíluselemekkel feldobott modern épület.

 

Az óvárosba kocsival korlátozottan lehet behajtani, és parkolóhely sem tartozik mindegyik hotelhez, így leegyszerűsítvén a dolgot, a közeli Duna-híd alatt parkoltam le a járművet. Aztán eszembe jutott, hogy vajon reggel miként indul be az öreg angol csataló. Volt is miért aggódnom, mert a szemközti képen egy magán rossz bőrben bíró patkány látható, melyen fogott az idő vas foga…

 

A hotelt belakni egy éjszakára nem nehéz. Jól aludtunk, ami a hosszú útnak, az esti vacsorának és sétának tudható be leginkább.

A fürdőszobák pedánsan tiszták és újak, a szobákban alkalmazott anyagok nem allergizálnak, és a tetőtérből a kilátás is pompás a tetőkre, és a dómra.

 

A szálloda reggelije nem hagyott kívánnivalót maga után.

 

 

 

 

De számomra Regensburg gasztronómiai fénypontja mégis csak a Bischofshof márkájú söröket csapoló Ratskeller marad, mely a Rathausplatz 1. sz. alatt található. Az étlapot itt találhatják: http://www.regensburger-ratskeller.de/issuu/Speisekarte_1209.pdf

 

Az étterem saját maga által előállított, vágott, érlelt húsokat dolgoz fel, így a felszolgált ételek minősége messze meghaladja azon magyar éttermekét, melyek ugyan saját mellüket verik büszkeségükben, ám az alapanyagok terén mérföldekre maradnak le egy átlagos nyugat-európai étteremhez képest.

 

Az itallapon csodás találmány köszön vissza, a decis poharakban felszolgált kóstoló, mely kapcsán pontos körképet szerezhetünk a nekünk tetsző sörről, és az elbizonytalanodás hátrahagyását követően immáron kedvencünket kérhetjük le újra, emberi mennyiségben. Sajnos a kép nem jó, nem adja vissza a marhahús élményét, de annyit elmondhatok, hogy nullás vércsoportú révén nem tudtam ellenállni a hagymás rostélyosnak.

 

Kellemesen kedves felszolgálás, korrekt árak, magas minőségű alapanyagokból készült ételek: kedves hely a Ratskeller! a legközelebbi alkalommal Regensburg történelmével és nevezetességeivel is foglalkozom egy kicsit, hiszen nincsen messze hazánktól a város, és talán egy hét is kevés lenne ahhoz, hogy alaposan körbejárjuk minden érdekességét.

Gyakorlatilag pont egy éve annak, hogy „dzsentri életem” budapesti székhelyét – 5 év kitartó Royal Corinthia tartózkodást követően – áttettem a Radisson Béke Hotel falai közé, melyre sokan azt mondták, ez a Royal arisztokratikus csillogását követően egyértelmű visszalépést jelent, hiszen a Béke „csak” 4 csillagos, míg a Royal öt. Nos, akik ezt mondják, azok vagy soha nem jártak huzamosabb ideig a két intézményben, vagy szemlátomást nem értenek a lényeghez.

Ugyanis aki járatos a hotelek világában, és mindent saját pénzügyi keret terhére teszi, hovatovább szükségszerűségből, nem pedig merő szórakozásból, az nem feltétlenül a csillogást fényezi még tovább, hanem azt becsüli, mely az otthontól távol is az otthon melegét idézi vissza. Így tehát nem minden a márvány, az aranyozás, a metszett üveg, a ház légkörét emberek melegítik fel, és a külcsín helyett mögötte rejtőzködő vendég – vendéglátó kapcsolat jelenti a belbecst.

 

Kezdjük azonnal egy igen fontos dologgal. Számos szállodai szakembert volt szerencsém megismerni idehaza. Az átkozott szocializmus alatt nem csak bejárható volt az út, hanem indokolt és ajánlott is, a portástól az igazgatói irodáig. Aki lent kezdte, soha nem szakad el a legkisebb szereplő alkalmazott világától. Ha valaki olvasta Láng György önéletrajzát, emlékezhetett egy csodás pálya nüanszaira. A Royal igazgatója még csak véletlenszerűen sem lehetett magyar ember, pláne olyan, aki a való életben művelte ki magát, nem a HR-PR-MLM szisztémák és merő mellébeszélések kosarában. Idegen embert kellett oda hozni, idegen identitással, mert a tulajdonosi kör is idegen. A Royal egy legenda, melyet anyagi forrásokkal bővelkedvén lehetett ugyan még csillogóbban újjáépíteni, de a legendát sajnos nem voltak képesek feltámasztani. Ugyanis alig van egy ember talpon, aki ismeri a lényeget.

 

A Béke nem kicsit más. Magyar igazgató, aki végigjárta a ranglétrát, és tudja, mit csinál. Régi vágású alkalmazottak, nem zselézett hajú huszonévesek, akik a élővé varázsolják a teret. A Zsolnay kávéház – szerintem – ismeretlen a nagyközönség előtt, hiszen a szállodai árak nem a nagyközönség számára megszabottak. Ám jelen esetben ez messze nincsen így. Bejárván Budapest hasonszőrű kávéházait, cukrászdáit, nem igazán érezhető a nagyságrendi különbség. Így nem is meglepetés, amikor inkább baráti találkozók színtere lesz (minden korosztálynak) a Zsolnay, mintsem fehér galléros „üzletemberek” tárgyalási helyszíne, melytől némely budapesti hotel képtelen megszabadulni. Este hat után pedig a környékbeliek „söprik tisztára” a süteményespultot, jó érzékkel megálmodott engedményt kihasználva. A Béke kávézója jó dolog.

 

Nos, a hotel igazgatósága üzleti partnereinek szervezett borvacsorát a minap, melyre meghívott minket is, melyért köszönettel tartozom. Reggel kidühöngtem magamat a bíróságon. Kora délután lenyugodtam, átöltöztem „szép ruhába”, és örömmel konstatáltam, hogy elérhetem azt az eszményi állapotot, mely során nadrágom élén nem lesz gyűrődés, amikor lemegyek az étterembe. ezt Schiffer Miklós barátom bizonyára értékeli, hiszen alig esik szó arról, hogyan lehetséges elérni az eszményi állapotot úgy, hogy az ember a fél országot autózza és utazza át néha, mielőtt beesik egy rendezvényre.

 

Amivel én szenvedek, az más embernek kérdésként sem merül fel. Meskál Tibor például az elegancia mesterfokát járja úgy, hogy a gyűrődést soha nem ismerte, de Dömötör Miklós sem hiszem, hogy leül a nap folyamán, hiszen a hotelben minden esetben úgy hordozza végig igazgatói szemét, hogy ráncnak nyoma sincsen. Egy olyan világban, ahol az átlag fölötti emberek sem igazán figyelnek az öltözködésükre, a ráncokon elmélkedni blaszfémiának tűnhet…

 

De térjünk vissza a vacsorához. Az elmúlt egy évben a hotel elérte, hogy a házon kívül igazából nem étkezem. Ugyanis minősége, árképzése, a felszolgálás minősége nem igazán hagy alternatívát a városnak. ezzel nyilván nem azt szándékozom mondani, hogy Budapesten nincsenek jó éttermek, mert vannak, de a jó vendéglők egzisztenciális elérhetősége csak egy egyre jobban szűkülő, a megsemmisülés felé mutató vendégkör rendelkezésére áll. Nyugaton megszokott, hogy a napi munkáját végző ember betér egy kisvendéglőbe, elfogyasztja menüjét, iszik egy pohár bort, egy remek kávét, majd visszatér dolgaihoz. Ez idehaza havi 80.000.-Ft-ot jelent egy személyre, és lehet jönni azzal, hogy már 1.000.-Ft-ért is lehet menüzni, kipróbáltam. Persze, lehet. Ki is foghatunk néha jobb fogásokat, de egy olyan tisztviselő, aki öltönyben, kosztümben tölti el mindennapját, egyáltalán nem mindegy a közeg. A napi 1.000.-Ft-os menü az étterem számára megalkuvás, mely az ételek minőségében is visszaköszön. Én gyakorlatilag azért nélkülözöm a szolgáltatás eme válfaját, mert a sertéshús alkalmazása olyan központi kérdéssé dagadt, melytől elszakadni nem képesek.

 

Nincsen tehát fizetőképes kereslet, ám mellette alig van olyan hely, ahol jó szívvel elkölthetném a pénzemet, mert nívótlan a minőség. Az, hogy melyik az ok és melyik az okozat, a tyúk és a tojás elméleti kérdését veti fel.

 

Tehát a Zsolnay kávézó képes megoldani a megoldhatatlant, hiszen a mindennapos egyszerű ételek mentén is van választási szabadságom.

 

A borvacsora italait Gere Tamás és fia, Gere Zsolt prezentálta. Sokan imádják a boraikat, és sokan negatívan nyilatkoznak róluk, szerintük nem lehet a boraikat a magas gasztronómiában eladni. Nem tudok igazságot tenni a kérdésben, ám elgondolkodtató, hogy az évi 350.000 palackos kapacitást mi köti le akkor.

 

Az Oliva étterem a hotel első szintjén van, a kör alakú asztalok klasszikus terítését imádom. Hely van bőven, így a felszolgálás magasiskolájának bemutatásra is van lehetőség. Sajnos az éttermek többsége annyira szűk, hogy lehetetlenség a klasszikus mozdulatok gyakorlása.

 

Az aperitif Geréék Comis elnevezésű gyöngyöző roséja volt, mely elnyertet tetszésemet annak ellenére, hogy nem volt tökéletesen száraz. Számomra öröm, hogy egyre többen készítenek hasonló borokat, de ahogy választék bővül, úgy lehet belefutni gyengébb tételekbe is. Én úgy látom, a buborékok nem elfedik a hibákat – ahogyan sokan hiszik – hanem pont ellenkezője történik, hatványozottan előhozzák. Régebben a sima boroknál is tapasztaltam, hogy a borhibákat a palackozásnál letuszkolják egy adag széndioxiddal. Ami a palack felbontását követően azonnal megcsapja az ember orrát, majd ugyanúgy megmarad minden zavaró tényező. És le kell szögezni, a magyar piacon sok a gyenge minőségű bor, még akkor is, ha ma nem azt mondatja a marketing, hogy jó és rossz, hanem azt, hogy nagyipari és kézműves, illetve más csacskaság…

A Comis jó belépő bor. Jó lehet a melegben, jó lehet a hűvösebb estékkor. Jó az mindenkor.

 

Az első fogást megelőzőleg Gere Tamás bemutatta a pincészetet, melyet a borszerető közönség vagy személyesen, vagy hírből, de ismer, majd egy szerény séf beszélt a vacsoráról, a fogásokról, a konyhai filozófiáról.

 

Tölgyfafüstön érlelt vajhaltatár, zöldség ratatouille-vel, tormás zöldborsómártással, lazackaviárral, roppanós salátákra tálalva

 

Villányi Chardonnay Válogatás 2007

 

Azt hiszem, nem lennék méltó önmagamhoz, ha csak örökké a jóról beszélnék, és kritikát soha nem fogalmaznék meg, így az összes fogásnál igyekszem kekec lenni, mert a sok dicséret örökké gyanús.

A vajhaltatár remek volt. Ugyanis annak ellenére volt harmonikus az étel, hogy a zöldség ratatouille beleveszett a tatárba, illetve a tölgyfafüst talán kissé sóssá tette az ételt. engem nem zavart, én odatartozónak véltem, egy korty borral meg kifejezetten csúszott. A zöldborsómártás konkrétan tökéletes volt, ezt szívesen venném a mindennapok során is. A roppanós saláták elkísérték a fogást, ám a pirítós feltálalása így, direkt módon, nem mindenkinek nyerte el a tetszését. Lehet, elgondolkodtató lenne az, ha ilyenkor a meleg pirítóst külön kosárból ajánlanák. ezzel jómagam sem tudok ellenkezni.

 

A bor azért volt érdekes számomra, mert igen régen ittam villányi fehéret. A balatoni borok – főként Badacsony és Balatonfüred régiója – a terroár jelleg miatt harsányabb, élénkebb, szembeötlőbb, így ehhez képest ez a Chardonnay kifejezetten visszafogottnak tűnt. Ám az sem igaz, hogy mindenkinek a „megmondóbb” borok nyerik el a tetszésüket. amíg például az etyeki Kertész Pince Chardonnay bora a fajta egyik etalonja lehet, Geréék fajtája inkább csendes és lágy. Ehhez a fogáshoz a villányi illett, tetszett. Ha megkötöznek, akkor sem tudnék rosszat mondani a borról.

 

Fácánesszencia száraz sherry-vel, kakukkfűvel ízesített kacsamájas daragaluskával

 

Siklósi Hárslevelű 2010

 

A leves maga volt a tökély. Sajnos a kép nem tökéletes, de a leves mélysötét színe utal az esszencia ízeinek mélységére is. Én a sherryt nem is igazán éreztem ki belőle, ez gondolom, nem is baj. A galuska kapcsán a kakukkfű dominánsabb volt, mint a máj.

 

A Hárslevelű szintén a lágy kategória harcosa, ismervén a fajtát, én azt várom, hogy a későbbiekben az íz és illat mélyül. A leves jóval a bor fölé kerekedett, így a bor inkább letisztította az ízlelőbimbókat a következő korty előtt.

 

 

Roséra sütött báránygerinc filé, sült fokhagymás tökpürével és mentás-mangós zöldségekkel

 

Villányi Portugieser Újbor 2012-12-02

Kezdjük a körettel. Az este folyamán mindegyik fogás tökéletesen megalkotott garnírungot kapott. És ez nem csupán a borvacsora kapcsán állapítható meg, hanem a Béke összes napi fogására is. Pont a változatosság és minőség eme magas foka az egyik ok, mely számomra kedvessé teszi az Oliva éttermet. A sütőtök és a mangó érdekes egyveleg, a menta bátorságot ad.

 

A hús azonban számomra egy kicsit csalódás volt. Szerencsémre idehaza átlagon felüli bárány fogyasztóvá váltam, és jómagam készíthettem el különböző a bárány részeit. A gerinchús itt is extra tétel, mint bármilyen más állatnál. A tányéron szereplő tétel már egy idősebb bárány lehetett, hiszen a gerinc melletti hús terjedelme, formája adott. Ahogy idősödik a bárány, úgy válik egyre jellegzetesebbé az íze. Van, aki nem szereti, van, aki imádja. Én az utóbbiak közé tartozom. Ennek a húsnak is markáns bárány íze volt, melyet a sütési mód még ki is emelt. Az apró keresztmetszetű hús markáns kérget kapott, így hiába maradt a közepe rózsaszín és szaftos, a hús a szájban roppant, annak ellenére, hogy azt vártam elolvad. Az ízből és az összértékből nem vesz el szinte semmit a jelenség, csak arra mutat rá, hogy egy bárány gerinchúsa talán még összetettebb konyhai feladat, mintsem gondolnánk. Ha egyébként a vacsora nem lett volna olyan magas szintű, akkor nem tettem volna szóvá, de a kritika az kritika, mert az a célja.

 

Az újbor harsány szilvás vaníliás ízével, gyönyörű, mély lila színével érdekes színfolt volt, nagyon régen nem ittam hasonló bort. Az a baj, hogy ha valaki direkt módon nem ad a kezembe egy ilyen palackot, akkor nem is jutok hozzá, mert az általam beszerzett borok sokáig szoktak pihenni a fogyasztáshoz megfelelő idő hiányában. Ezt a tételt vissza is kóstoltam, annyira üdítő volt.

Amennyiben egy falatban vegyítjük a bort, a hőst és a köretet, remek élményben lehet részünk, ügyes ötlet volt, megfelelő kivitelezéssel.

 

 

Illatos fűszerekkel konfitált kacsamell karamellel sült céklával és sárgarépával, fügével ízesített magos dijoni mustármártással

 

Villányi Pinot Noir Válogatás 2007

 

Az este összességében legjobb fogása volt számomra. A kacsa több mint korrekt volt, eszményi. Ám a hús értékeit elfedi, háttérbe szorítja a cékla! Egyrészről kedvenc zöldségemről van szó, melyet fahéjjal és szegfűszeggel bolondított meg a séf. Kicsit még roppant is a cékla. A mártás rendben volt, miként a tócsni is.

A Pinot Noir elgondolkodtató volt, ugyanis jószerencsémnek köszönhetően az utóbbi időben nem csupán a burgundi típusú Pinot Noir-ok kerültek a kezembe, hanem kifejezetten a francia példányok. Abból is a jobbak – habár nehéz rangsorolni, és értékelni, mert még az olcsóbb burgundi vörösök is messze jobbak a hazai átlagnál.

 

A villányi Pinot Noir intenzív volt minden tekintetben. Sűrű, mely szemben áll a burgundiak könnyedségével, világosságával. Itt mély bordó, inkább lilás, feketés árnyalattal jelent meg a krémes íz, a villányi borokat jellemző tanninokkal együtt. Mivel ez a bor számomra idegennek tűnt, nem is soroltam az este legjobb borai közé, de nem áll módomban lesújtó véleményt mondani róla, mert hibát nem lehetett felfedezni benne.

 

A főfogást követően lazított a társaság, mely során nem csak laza beszélgetésekre adott lehetőséget az intermezzo, hanem igazgató úr beszállt egy kis örömzenélésre is. Ahogy hallom és látom, nem idegen tőle.

 

 

Magyar és mediterrán sajtok olajos magvakkal és gyümölcsökkel, narancslekvárral és roppanós grissinivel

 

Villányi Aureus Cuvée 2007

 

A legegyszerűbb a legjobb, szoktam mondani. A joghurtos mártogatós és a grissini párosítása tetszett, ám a sajtok – annak ellenére, hogy jók voltak – nem az intenzív fajtákból származtak, így a megannyi íz és illat után egy kicsit laposnak tűnt a sajtválogatás.

Az Aureus Cuvée egy klasszikus bordói házasítás, mely számomra kedves volt. Ugyanis a Pinot Noir ellenében, ebben volt könnyedség, nem nyomott agyon, és a tannin sem bántott. Sajnos a vacsora végére az ízlelőbimbók is elfáradnak, így a borról külön írok majd egy későbbi időpontban, amikor itthon, nyugodtan visszakóstolhatok egy palackkal.

 

 

Vadfűszeres vörösborral készített csokoládé ganache-sal gyümölcszseléből készült konfettivel

 

Villányi Merlot válogatás 2006

 

És itt visszakanyarodunk a Béke Zsolnay kávézójához. Ugyanis a különleges sütemények hada várja a vendégeket, melyek felfogásukban illeszkednek a vacsorát lezáró tételhez. Egy különleges tésztalapon található a csokoládé gyűrű, melynek közepébe applikálták a zselét. Erre mondják, hogy „jaj, nagyon finom!”

 

A Merlot megnyerő, klasszikus bor volt, minden vacsora méltó záróbora.

 

A borvacsorát egy párlat és az elegáns éttermi szakemberek nótaestje zárta le, mintegy felvillantván egy lehetséges pályamódosítás esélyét is, ha minden kötél szakad.

Ha minden igaz, akkor a Béke 2013 januárjában megismétli a borvacsorát a nagyközönség számára, melyet szívesen ajánlok bárki számára! És remélem, hogy a Béke helyszíne lehet egy dekádra előrevetített rendezvénysorozatnak, mely újra törzsvendégévé tehet sokakat.

A palack hátoldalán található címkét szeretném idézni minden szócséplés helyett:

Különleges bor, mely a francia Seguin Moreau hordónk másodszori használatával lett érlelve. A palack, amit a kezében tart, egyike a 352-nek, amely összesen született.”

Ennyi is elegendő lenne ahhoz, hogy tudjuk, ez egy jó bor, de nem ez az igazán lényeges. Ugyanis az 5 éves bor már a felnyitását követően azonnal kibontakozik a Cabernet Sauvignon fajtától nem is elvárt lágysággal. A villányi rokonokhoz képest ez nem tanninos, nem durva, hanem a legjobb Merlot-k lágyságához hasonuló jegyekkel bír. A palack tartalmát 4 napra osztottam be, de az is lehet, tovább tartott. A bor nem esett össze, nem borult fel harmóniája.

 

Vida Péter attól teljesen függetlenül az egyik nagy kedvencem, hogy év borásza lett vagy sem. egyszerűen azért, mert minden komment nélkül jók a borai. Bármelyik, bármikor. Kinyitom, megiszom. Nem kell hozzá szöveg, hogy ilyen kézműves, meg olyan kézműves, vagy nagyüzemi. Ismerem a pincét, az tiszta, fegyelmezett, pedáns, miként a borász maga. Az már csak az indok, hogy olyan a pince, amilyen a borásza. Azaz, aki ismeri, milyen ember Vida Péter, az érti, hogy a borai miért olyanok, amilyenek.

 

Persze ez a francia hordó egy jelentős plusz, melyhez Don Marcello rokonságának is köze van. Remélem, folytatódik a sorozat, és még sok-sok éven át komoly együttműködés lesz borász és kereskedő között.