A képen látható hely a sziget közepén található San Anton Gardens – melyről majd később írni kívánok – mellett található. Kétség kívül varázslatos helynek néz ki. Belestem egyik este a bejáratán és egy gyönyörűen felújított kastélyt láttam. Felöltöztünk tehát rendesen, nyakkendőt is kötöttem, majd elmentünk vacsorázni.

A hely belül már megdöbbentően vacak, olyan műanyag, trendi, melyért döglenek a lakberendező szakértők. Amiért írni akartam a helyről az nem más, minthogy itt is ki tudják nyitni a borosüveget. Nem azt írtam, hogy szervírozzák, vagy elegánsan kihúzzák a dugót, a fenét. Kiteszik a cuccot az asztalra.

 

Kértem egy üveg helyi rosét. Abból kiindulván, hogy egy magát borbárnak hirdető hely alkalmazottja ismeri az illendőséget, meglehetősen csodálkoztunk, hogy a hölgy nem tudja kihúzni a profi nyitóval a dugót az asztalnál. Visszament a pulthoz, majd kitámasztotta a lábát, a kezét – mintha szkanderezni készülne – és kiszakította a parafát. Majd letette a produktumot az asztalra. Íme:

 

Halálra vált arccal gondolkodtam azon, hogy nevessek, vagy sírjak, szólni sem tudtam. A kislány izomból kihúzta a dugót a kapszulán keresztül, majd úgy töltött.

 

Megettük az egyébként tényleg nagyszerű vacsorát, kiittuk a poharunkat, majd megfogadtuk, hogy ide soha nem jövünk vissza, és ezt megosztom másokkal is. Érthetetlen, hogy a jó konyhát miért kell ennyire amatőr, buta felszolgálókkal lerontani. A műanyag székekkel és a koszos kerttel még csak megbékélek, de a dugóval már nem. Az aljasság!

 

Kezdjük ott a történetet, hogy évtizedes vágyunk eljutni a legendás vulkán oldalába, ha nem is a tetejébe. Amikor néhány utunk folyamán repülőnk keresztezte Szicília légterét, fürkésző pillantásokat vetettünk az alattunk elterülő tájra, vajon megpillanthatjuk-e a ködbe burkolózó csúcsot?

 

Siracusa után első utunk azonnal a vulkán déli lábánál fekvő városkába vezetett, ahonnan egyre meredekebb szerpentin vezetett a holdbéli tájhoz. Az építésügyi szabályok szerint hozzávetőlegesen 1000 méter tengerszint feletti magasságig lehet építkezni, épített környezetet kialakítani, így elég nagy a kontraszt a nyüzsgő, rémesen zsúfolt városka, majd alig magasabban a vulkáni hamuval elborított táj között.

Amikor elfogyott az utolsó, emberi civilizációra emlékeztető műtárgy is, az ember lassan átgondolja az egész témát, hiszen kézzel foghatóvá válik a vulkán hatalma, a teljesen idegen táj, talaj, növényzet.

Itt nem lehet viccelni, nagy valószínűséggel tényleg a folyamatos vulkáni tevékenység határozza meg  a környező lakosság mindennapjait.

Érdekes, hogy a növényzet még a fekete hamu alól is azonnal kibújik, ám olyan nagyon nem is csodálkozom rajta, hiszen azonnal az jut az eszembe, a vulkanikus talaj mennyire jót tesz a szőlőnek is. elsőként Badacsony jut az eszembe, de később személyesen tapasztaltam meg, hogy az Etna lábától, illetve Szicília más vulkanikus talajairól származó bor mennyire markáns.

 

Ahogy egyre magasabbra kapaszkodunk, úgy szaladunk bele a vízpárába, a ködbe, és közben gyérül a növényzet, mely képen úgy ragyog, mintha a fekete hegyoldalt arany csipke terítővel takarták volna le.

Az utolsó emberi létesítmény Rifugio Sapienza mellett található kabinos lift, melyet időnként leolvaszt a láva, ám 2010-ben éppen üzemelt, habár az út melletti tájékoztató táblák ennek pont az ellenkezőjét sugalmazták.

A kabinok naracs színű plexijén keresztül minden nézet valami sci-fi filmbéli jelentre hasonlít. Ahogy egyre emelkedünk felfelé, úgy értem meg egyre inkább, miért került a két jegy horribilis árba. Emlékezetem szerint olyan 120.-EUR összeg lehetett a két retur.

 

Amikor a kabinból kiszállnak az utasok, egy párkányra érkeznek, ahonnan kiváló kilátás nyílik az alant fekvő Cataniára, ám ebben csak visszafelé gyönyörködhetünk, mert a bátor turisták kaptatnak feljebb, a különleges járművekig, melyek még feljebb szállítanak minket.

 

 

 

 

 

 

A speciálisan felkészített teherautók igen erősen hasonlítanak egy Paris-Dakar versenykamionra. A sofőr kiköpött Szőke Bandi volt – majd meg is kérdezem, nincsen véletlenül valami rokonság arrafelé – ám jelen kapitányunk is biztos kézzel vezette a nem éppen olcsósított járművet.

 

Az út nagyon magasra visz fel, egészen odáig, ahol már kézzel fogható közelségbe kerülnek a gőzölgő kráterek. A levegőnek megváltozik a jellege, kifejezetten szúrós szag vesz körbe minket. Innen indul tovább egy gyalogút, inkább irány, mivel útról beszélni eleve lehetetlen. A vezető ismerteti velünk legalább 3-4 nyelven a helytörténeti érdekességeket.

Konkrétan azt, hogy ahol állunk, az a közeli múltban 10 méterrel alacsonyabb volt, és egy menedékházat is konkrétan belepett a vulkáni törmelék, hamu. Nem kell hozzá nagy képzelőerő, hogy a hegy erejével azonnal szembesüljön a látogató, mivel a járművek “parkolójától” elindulva, egy kis mélyedésen kell leereszkedni, majd ismét emelkedni egy olyan csúcs irányába, melyről elméletileg mesés lehet a kilátás. Konkrétan a csúcsot sem lehetett látni a felhőben.

 

 

A hegyoldal mélyedésekkel szabdalt, a lyukakból különleges szagok és meleg áradnak. És lám, a vezető pont az ilyen lyukakat kívánja betömni velünk.

Itt kell konkretizálni, hogy mi tökéletesen nyári cuccban vágtunk neki a vulkánnak, így a klasszikus hegyi felszerelésben lévő, felkészült turistákhoz képest úgy néztünk ki, mintha véletlenül pottyantottak volna oda minket. Hja, azért szert tettünk egy ITALIA feliratú tréning felsőre, illetve egy olyan fényes anyagú padlizsánlila kabátra, melyben bármelyik meleg bárba jegy nélkül beengednének.  Sebaj, azóta sem volt rajtam, nem kockáztatok…

 

A fenti képen jól látszik az, hogy semmit nem látni, csak érezni. Itt valószínűleg arról lehetett szó, hogy amennyiben tovább maradunk a helyen, vagy elájulunk, vagy kitör a vulkán, és lávával a fülünkbe futhatunk a hegyről le. Mi majdnem megfagytunk a 3-4 fokos hidegben, és amíg a felkészült csoport elmerészkedett a ködbe vesző csúcsra, addig mi visszafordultunk.

 

A szembe haladó francia férfi ránk pillantva csak annyit jegyzett meg fennhangon, hogy BRAVO!

 

Visszaültünk a kamionba, majd néhány perc múlva a bátor, felöltözött turisták a konkrétan arcukra fagyott mosollyal ültek be mellénk, és elindultunk visszafelé. Itt megfogadtuk, hogy amint leérünk Taorminába, nem lesz az a bormennyiség, amit meg nem iszunk.

 

A kabin furcsán narancsos plexijén keresztül még riasztóbbak a kráterek, majd végre, valahára megpillantottuk Catania városát és a tenget, mely láttán megfogadtuk, hogy ott soha nem fogunk lakni, mert ha itt kitör egyszer rendesen az Etna, akkor a városnak ismét annyi…

Nem gondoltam arra, hogy valaha kertészkedéssel foglalkozzam, ám a sors mégis úgy hozta, hogy 2007 nyarán adott volt egy építkezés után visszamaradt, roppant hátrányosan kinéző, nagyobbacska “kert”, melyből őserdőt kellett volna varázsolni. Persze ez csak úgy nem megy, már amennyiben nincsen az ember zsebében néhány tízmillió forint, mert ha igen, akkor határ a csillagos ég, és még fekete párducot is lehet vásárolni, hogy egy ágon pihenjen, miközben a szomszéd házi kedvencét figyeli árgus szemekkel.

 

Mivel a devizahitelt elvitte maga a ház, így maradt az önerő a kertépítésben. Mindenki agyamentnek nézett minket, hogy augusztusban gyepesítünk, illetve fákat ültetünk, ám nagy szerencsével minden megmaradt. Az idő előre haladtával persze bátrabban húztunk bele növényekbe, kicsit növekedett a helyet nem kedvelő, kipusztuló variációk száma, ám még mindig bőven benne voltunk az elvárható százalékokban.

 

Időközben a csenevész fák messze elhagytak minket, a bokrok látványossá cseperedtek, én pedig visszavonhatatlanul beleszerettem a rózsákba. Egyfelől az emberi butaság és aljasság esetén a gyógyír a rózsák metszése, mely óv az infarktustól, másfelől a szépérzékemet hájjal kenegeti, ha úgy néznek ki a bokrok, mint most. Mellékelek is néhány képet ízelítőül:

 

A hófehér rózsa beszerzési forrása a badeni Rosengarten volt. Elméletileg 3-4 méter magasra is megnőhet, ám ehhez állványzat szükségeltetik. A két tő rózsa májusra annyira virágba borult, hogy a lecsüngő ágakat fel kellett kötni. Erőteljesen tanuljuk még a rózsák szakértelmét, és saját kárunkon tapasztaljuk meg azt, mit és hogyan kellene másképpen csinálni a jövőben. Ezt a rózsát nem igazán metszettük vissza, okosan tápanyagoztuk, és hagytuk, hadd bontakozzon ki.

 

 

A következő büszkeségünk a szaletli, mely oszlopainak tövébe vegyesen ültettünk loncokat, rózsákat és vadszőlőt. az első éve még csak reményt keltett, ám most azt kell mondanom, gyönyörű lett.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mehetünk tovább néhány szintén badeni rózsával. 2008-ban vásároltuk őket, kalandos módon tuszkoltuk be a töveket a személygépkocsiba, és soha nem volt előttem olyan élményem, hogy az autón belül élvezzem a rózsakert tömény illatát. Sajnos nem igazán emlékszem, hogy melyiknek mi a neve, ám megfogadtam, hogy bemagolom az összeset:

 

Sajnos a mai zápor rendesen szétcsapott a virágok között, ám reménykedem még egy szép hétvégében, amikor kinyílnak a mostani bimbók és még egyszer páratlan virágpompába burkolózik a kert.

 

Öcsém egyfolytában áradozik Burgundia szépségiről, és bevallom, Jásdi István könyvének egyes részeit elolvasván már nem is csodálkozom annyira.

Születésnapomra kaptam egy 2009-es évjáratú – azaz igen friss – Chassagne-Montrachet vörösbort a Louis Latour pincészettől. Ha jól látom a cég oldalán, akkor ez egy „alapbor” lehet náluk, mely a Cote de Beaune régióból származik.

Mivel volt szerencsém már egy palack fehérhez e pincéből, a várakozásom meglehetősen nagy volt. Amikor kibontottam a palackot, elsőként azt vettem észre, hogy nem csupán a palack „ódivatúan”, vagy inkább tradicionálisan zömök, hanem a kapszula is igen kemény, vastag anyagból készült. Minőségi érzetet keltett bennem, miként a dugó is, melyből igazán messze ható következtetéseket levonni nem lehetett.

A bort a kiöntés után gyakorlatilag azonnal lehet fogyasztani, nem kíván dekantálást, egyéb cirkuszt. Leültem tehát a teraszra és gyönyörködtem a rózsákban, majd később meggyújtottam egy kis tábortüzet és annak melegénél kortyolgattam a bort besötétedésig.

A Pinot Noir szőlőből készült bor számomra teljesen olyan volt, mintha egy édesség nélküli szörpöt ittam volna. A gyümölcsössége mindenen áthatolt, ám mielőtt párhuzamokat vonnák konkrét gyümölcsök és a bor jellemzői között, szeretném leszögezni, hogy ez nem meggy, málna, meg ribizli, meg egyéb, hanem konkrétan a Pinot Noir, melyet hazai borokban nagyritkán lehet ilyen egyszerűen, sallangmentesen megtapasztalni. Ha öcsém rejtett szándéka az volt, hogy adjon egy etalont, akkor köszönöm.

 

A bor áttetszően üde rubinvörös volt, mentes minden zavaró és kellemetlen tannintól. Minden egyes korty egy újabbat követelt meg. Nincsen zavaró alkohol, oda nem illő – ám mások által nagyra tartott, furcsa illatok, ízek – így ez lett az a konkrét bor, mely felvonultatta a tökéletes eleganciát.

 

Számomra furcsa, hogy egy burgundi alapbor idehaza felső kategóriás termék, ám ez van. Nem tudom, hogy lesz-e lehetőségem beszerezni néhány palackot elfektetés és későbbi csodálat céljából, ám érdeklődve olvasom, hogy a pincészet ezt még nem is javasolja fogyasztásra, várni kellene vele.  Könyörgöm, milyen lehet ebből egy 1990-es, mondjuk?

 

 

 

 

Siracusába érkezésemről már korábban beszámoltam, így aki nem olvasta az előzményeket, annak érdemes egy pillantást vetni a korábbi írásra: http://www.donmarcello.hu/?p=334

 

Tehát szicíliai beszámolómat valahol ott hagytam abba, hogy hajnalban érkeztünk meg Siracusa városába, és foglaltuk el szobánkat. A városba bevezető út nem tartozik leglenyűgözőbb élményim közé, mert az erősen lelakott – vagy soha be nem lakott – külvárosi rész nem tartozik a festői látványosságok közé. A szállodánk rendben volt, jót aludtunk, így másnap reggel tényleg frissen sétáltunk egy óriásit az Ortygia félszigeten.

 

A várost a Kr. előtti VIII. század közepén alapították korinthoszi görög telepesek. Az ősi város magja egy kis sziget volt, amit Ortygia-nak neveztek, melyet ma három kis híddal átkötött csatorna választ el a város „újabb” részeitől, és tűnik inkább klasszikus félszigetnek. Ortygia roppant sűrűn beépített, egységes arculatú hely, melyet nagyon laza sétával lehet igen alaposan bejárni.

 

 

 

 

 

 

 

Barangolást a hotelhez legközelebb eső édesvíz forrásnál (Fontana Aretusa) kezdhetünk, melynek mitológiai jelentősége nagyobb, mint turisztikai. A tengertől a promenád vaskos fala választja el, és öblében papirusz telepedett meg. A festői látványt a meglehetősen, part menti étterem épületek rontják le, ám a központ felé visszatekintve sokkal kellemesebb a kilátás. A sziget végében álló erődöt nem lehetett látogatni a felújítás miatt, ám az útikönyvek leírása alapján érdemes megtekinteni. Legalább szeretném azt hinni.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nyílt tenger felőli oldalon, a gépjármű menetiránnyal egyezően haladtunk tovább. Érdemes megjegyezni, hogy Ortygia szigetén csak körben lehet haladni, egyirányú minden utca. Parkolni alig lehet, ha valaki nem itt lakik, akkor inkább kint tegye le az autóját. Nos, itt is szép sétálórészt alakítottak ki, ahol teraszok, kávézók nincsenek, ám egy-két szép reményű szállodát sikerült felfedezni.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Séta közben valahol visszakanyarodtunk a sziget belseje felé, mivel a Piazza del Duomot kerestük, mint a város legmagasabb pontját. Szűk, sikátorszerű utcákon haladtunk végig, melyek sokkal jobb állapotban voltak, mint más városkákban. A tisztaság itt elviselhető, a padozat mindenhol szépen lerakott térkövekből kialakított. Érdemes a szemet folyamatosan magasra is emelni, mert a Szicíliára oly jellemző, túldíszített erkély kialakítások számos szép példájával találkozhatunk. A lakóházak többsége nagyon régi lehet, és nem mindent döntött romba az 1693-as földrengés. A város újraépítésekor alkalmazott barokk stílus és a régi, ősi épületek harmonizálnak egymással, de az is lehet, hogy csupán „összepusztultak” egy egységgé.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Komolyabb véleményt csak akkor lehetne alkotni, ha az ember az épületeket belülről is látogathatná. Ami kívülről romantikus, az belülről talán normális életre nem is alkalmas. Egyébként Szicílián járva folyamatosan ez az érzés uralkodott el rajtam.

Az épületeken kívül futnak az elektromos kábelek és a csatornák, mindenhol ruhaszárító kötelek, és ezek bűbájos otrombaságán lazít a megannyi virág.  Egyébként Szicília – mint Málta – egyes részei inkább tekinthető arab (észak-afrikai) stílusúnak, mintsem európainak. Vagy fordítva – habár ezt kétlem – az európai rész gyakorolt jelentős hatást az afrikai részre. Ezt talán majd más megfejti, ám tény, hogy ha Észak-Afrika régi, gyarmatosított városait kell összehasonlítani az EU déli tagállamaival, akkor lehet, az EU maradna alul a csatában.

Ugyanis tapasztalatom az, hogy mondjuk Szicíliát és Tunézia északi részét összehasonlítva felmerült bennem a kérdés, nem lehet, hogy az olaszok inkább Afrikában teremtenek munkahelyeket és nem odahaza? Illetve a régi római birodalom talán nem Afrika provinciában teremtett jelentősebb építészeti és kulturális emlékeket, hagyományokat, mint Itália déli részén?

 

 

A főérre biztosan rátalál a látogató, hiszen csaknem minden út ide vezet. A csakugyan tetszetős teret Itália egyik legszebb terének tartják, mellyel szeretnék erősen vitába szállni, ám azt sem szabad tagadni, hogy mostani, felújított állapotában csakugyan megkapó.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A szokásos, vörös homokkőből épített paloták közül csodásan emelkedik ki a klasszikus barokk homlokzattal ellátott Duomo, mely alapja egy ie. V. századból való Athéné templom. A belsejében csodálatosan megtekinthető a keresztény templommá történő átépítés minden lényegi része, még amennyiben az „illesztések” elég otrombán is mutatnak. Számomra az ősi görög emlék mindennél fontosabb, így a stílusok illeszthetetlensége nem zavar. Pláne úgy, hogy az igen egyszerű belsőt egy fantasztikusan szép homlokzat szorítja a feledés homályába.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Klasszikus dór oszlopfőket láthatunk, melyeket egyszerűen áthidalták, vagy az eredeti áthidalásokat átépítették, majd az oszlopközöket felfalazták. A kitöltő falazat (az oszlopfőknél) nem képes illeszkedni a régi elemekhez, így a teljes régi szerkezetet láthatóvá teszi.

 

 

Különösen jól látszik ez az aljzatnál, ahol a régi oszlopok talapzata láttán el kell gondolkodni a csaknem 2500 éven…

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A téren két teraszos kávéház is található. Azaz nem is kávéház, hanem olyan mindenes valami. Sem nem rendes étterem, sem pizzázó, sem kávézó. A tér hangulata tökéletesen alkalmassá teszi az embert, hogy nem kapja fel a vizet a hihetetlenül rossz kiszolgálás miatt. Illetve kötelességem megjegyezni, hogy a pohár tételben kimért fehér bor az egyik legjobb minőségű volt egész Szicíliában, amerre jártam. Az árak elfogadhatóak, az étel minősége feledhető, ám senki nem szól a vendéghez, ha akár 2-3 órát ücsörög egy pohár bor mellett. Persze, főszezonban akár minden másként is alakulhat, látogatásunk már szeptember végére esett.

 

Ha tovább haladunk az „újabb” városrész, Acradina, felé, mely az évezredek távlatából nézve csaknem egy időben alapítottak Ortygiával, akkor szembesülhetünk a Piazza Archimede, mely egy kellemesen felejthető szökőkutat és nem klasszikus szépségű palotákat tartalmaz. A teret igen nehéz úgy fényképezni, hogy esetlensége, elnagyoltsága ne legyen szembeszökő. Érdemesebb visszakanyarodni a kikötő felé, és a Ponte Umbertino felől sétálni vissza a Fontana Aretusa felé. Egyrészről remek jachtokat láthatunk, másfelől tényleg festői látványt nyújt az egész öböl, úgy, ahogy van. A séta folyhat egészen lent a tengerparton, mely hangulatos, de kicsit lepusztult kerten vezet át a papiruszokig, vagy fent, a Hotel des Etrangers et Miramare előtt, mely a magasabb szint miatt is szebb látványt nyújt.

 

Egyébként esténként – vagy akár hajnalonként is – nagyon kellemes helynek tűnik a Fontana és a Hotel közötti terasz, mely – komolyan mondva – szerenádok, és tömegesen gyakorolt esti séták központi helyszínévé vált. A sétálgatás egyébként is szicíliai jellegzetesség, mellyel gyakorlatilag az összes városkában találkozni lehet.