A Kistücsök étteremről nekem az jut eszembe, hogy félve kell bemenni oda. Ez roppant szubjektív érzés, és pontosan tudom, hányan fortyannak fel e vélemény hallatán. Mert divatos és trendi dolog dicsérni a helyet.

Anno két ízben jártunk a Kistücsökben, amikor még a hagyományos balatoni, kockás abroszos, csárdás jelleg dominált. A hagyományos ételekben minden esetben alapvető gondossági hiba volt, hol a fűszer, hol a túl sok zsír, így egyszerűen hanyagoltuk a konyhájukat.

Akárhányszor szóba került az étterem, én mindig magamra maradtam a problémámmal, és az ázsiója egyre csak emelkedett, emelkedett. Végül valahogy hírt kaptam arról, hogy a Kistücsök új belső kialakítást kapott, és Szekszárdról hazafelé tartván nem jelentett különösebb kitérőt meglátogatni őket.

Az épület kívülről megmaradt a klasszikus vidékies stílusú, ámbátor furcsa dolog, hogy az épület sarkán lévő bejáratot nem építették át, és furcsa tábla hirdeti, a valós bejárat a teraszon, udvaron keresztül érhető el. Aki belép az épületbe, azt igen csak meglepheti a külcsín és a belbecs közötti ordító stílusbeli különbözőség. Ugyanis a belső kialakítás egy végletekig letisztult, szinte kórházszerű kialakítást valósított meg. Az egyébként szép padlólapozás világossága mellett a hófehér falak és mennyezet kifejezetten rideg.

A belépőt előbb egy nagy tér fogadja, ahol a vendéglős maga fogadja a vándort. Történik ez úgy, hogy Csapody Balázs egyszerűen belép elém, köszön és megkérdezi, foglaltam-e asztalt. Nos, ebben a pillanatban felrémlett bennem, hogy már fordulok is ki, mivel a Kistücsök annyira felkapott hely, hogy itt nekem nem jut hely. De nemleges válaszom nem volt kizáró körülmény, így Csapody úr kilépett előlem és egy fiatal, mosolygós pincérlány nagyon udvariasan mutatott egy kétszemélyes asztalt, ahol leültünk. Kicsit később kiderült, hogy konkrétan a WC ajtóval szemben, ahol pont ugyanaz az érzés fogott el, mint a repülők utolsó üléssorában, ahol végigélvezheti az ember a toalett használók minden rezdülését.

A dizájn ijesztő. Kezdjük fentről lefelé. A plafon olyan gipszkarton kialakítású, melybe halogén spot-lámpákat süllyesztettek. Csillár, egyéb érdekes világítótest nem töri meg a plafon ridegségét, csak a kötelező biztonságtechnikai követelmények, légcserélő rendszer. Az ipari minta ellensúlyozására semmi nem szolgál, de a falakba bemélyített lámpatestek, melyek a plafont világítják meg, kevésbé otthonosak, mintsem pont a hiányos és rosszul értelmezett belsőépítészetet emelik ki.

Az ablakoknak nincsen kerete, ám a mélyedésbe sötétbarna római redőnyöket szereltek, melyek még akár jól is nézhetnének ki, már amennyiben történik valami érdekes a falak mentén, de nem. A vakítóan fehér plafon és falak, illetve a nagyon világos padló nem melegséget, hanem pont ridegséget ad a helynek. Ezt ellensúlyozandó, a székek sötétbarna színűek és tényleg kényelmesek. Az asztalok megint a minimal art rejtelmeit feszegetik, ám a középső, központosított láb szerencsés megoldás. Az asztallapokat korrekt módon filcezték le, így az abroszon nem kopog az evőeszköz, tányér. Jó érzés rátenni a kezet. Az abroszra érdekes módon nem is emlékszem. A tányérok divatosak, az evőeszközök használhatóak, és ez nagy szó, hiszen nem egy helyen kézbefoghatatlan megoldásokkal találkoztam, volt olyan ahol egyszerűen kiesett a vendégek kezéből. Mindent a trendekért!

A négyszögletes asztalokkal sok baj nincsen, ám úgy helyezték el őket, hogy az asztalok, székek között nem fér el sem a pincér, sem a vendég. Ezzel szemben vannak légüres terek, folyosók. A falak mentén Csapody úr boxokat alakított ki, mely már tényleg sehogy nem illik az épület jellegéhez. Először is emelt egy igényes fából kialakított parapet falat, és rajta egy mellmagasságig emelt üveget helyezett el térelválasztónak. Az így kialakított boxokba körasztalt helyezett el, és olyan kör-padot, mely a tér közepe felé nyitott és oda 1-2 széket tettek. Aki tehát bent ül a mélyén, és ki akar menni, az felállítja az egész asztaltársaságot, így az ilyen asztalok állandó izgésben-mozgásban tartják az éttermet.

Az ilyen boxokban a felszolgálás csaknem lehetetlen- Állandóan be kell hajolnia a pincérnek, át kell nyúlnia a vendégek felett és a vendéget keresztezni nem illik. Láttam ilyen szerencsétlen megoldást a Mezzo-ban is (volt John Bull Pub), nem egyedi eset és az állítólagos ideológia az, hogy a vendégeknek így kényelmes, ezt szeretik, és a felszolgálás, a rítus már nem is annyira érdekes, és megkívánt. Nos, én ezen nem tudok, és nem is akarok egyetérteni. A vendéglátós szakmának vannak szabályai, habár azt nem szeretik betartani, ugyanis a szabályokat alig valaki ismeri. De ettől még a norma norma.

A hely összességében tehát nagy csalódás. De térjünk át a konyhára. Először is ki kell tárni arra, hogy fél liter házi szörp a maga 800.-Ft ellenértékéért valami nagy durranásnak kell, hogy legyen, mert engem kissé irritál. A házi szörp ugyanis nem luxustermék, hanem az otthon hangulatának és a házi vendégszeretet melletti ésszerű gazdálkodás gondolatát hozza magával. Vannak éttermek, akik a cukros löttyöket, azaz üveges üdítőket száműzték, és korrekt áron kívánlak ilyen házi frissítőket. De nekem ne akarja beadni senki, hogy a fél liter 800.-Ft-ért azért indokolt, mert nagyon drága a szörp házi előállítása. Pláne úgy, hogy aki ilyen furcsa megoldást választ, az gyakorlatilag bolti szörpöket önt fel szódával. Ez számomra nem csak meglepő, hanem kissé sértő is. Az étterem borválasztéka korrekt, de itt nem is mondhatnék mást. Az árakat nem néztem.

A Kistücsök két régi levessel operált a mi ebédünk során. Az Újházi túkhúsleves a maga 1.490.-Ft-os árával kiesett, de a 990.-Ft-os gulyásleves és a szász húsleves bent ragadt. A gulyásleves korrekt volt, de sok-sok kevésbé divatos bisztró gyakorlatilag ugyanezt adja napi menüben. Rosszat nem mondanék róla, finom volt, de ennyi. A szász húsleves egy savanyított variáció, mely szintén korrekt volt, minden meglepetés nélkül.

Az egyik főétel egy marha-stefánia volt, burgonyagombóccal és chilis sütőtök kockákkal. A 2.490.-Ft kicsit eltúlzott ár, de szemmel látható, hogy a Kistücsök szándékosan lett kissé túlárazva. Nem tudom, hogy szűrni kívánja a vendégeket ezzel, vagy sem, de meggondolandó, hogy egy régen vasúti restikben is alapételnek számító fogás mennyiben lehet trendi és drága. Én házilag gyúrt szélesmetéltet kértem vaddisznóhússal és vargányagombával. A gomba szerintem szárított tétel volt, a vaddisznót pedig nyomokban vettem észre a főfogásban. Itáliában egy ilyen étel egy menüsor elején, inkább primi piatti-ként szerepel. A tészta korrekt volt, a mártás is, de összességében nem lehet a főfogások esszenciájaként felszolgálni. Mivel az utóbbi 4-5 évben tényleg állandóan hozzájutok a legjobb vaddisznókhoz, és ismerem az árait is, érthetetlen a 2.990.-Ft-os árképzés.

Desszertet nem ettünk, ellenben fogyasztottam egy presszó kávét, mely ristretto volt valójában. Különös tekintettel arra, hogy pont ugyanabból a kávéból egy nappal később tényleg ittam egy igazi ristrettot, azt kell mondjam, hogy a kávé keserű íze nem az olaszos pörköléshez igazodott, hanem inkább egy rossz lefőzéshez. Vagy ez nem is az a kávé volt, mint kellett volna.

A végén tehát kifizettünk egy kicsit nevetséges számlát, mely nem állt arányban a szolgáltatással, de még lehet sok mindenen változtatni. Ugyanis a falakra lehet képeket tenni, akár szőnyegeket is. Az asztalokat lehet másként elhelyezni, a WC elől eltakarítani az asztalt, etc.

Csapody Balázzsal kapcsolatban azonban mindenképpen ki kell emelnem, hogy a Balaton körzetében eltöltött évtizedes kitartása becsülendő, és nagyon messze van onnan normális étterem. De a Kistücsök egy legenda, melyet messziről alakítottak ki, és nem is biztos, hogy a trendiség jól áll neki. Nekem nem nagyon tetszik, hogy kormányzati Skoda Superrbekkel áll tele a parkoló, és olyan trendi vendégekkel, akik képesek Chelsea mackóban elmenni ebédelni. Viselkedni nem tudnak, és a környezet sem készteti rá őket. Azt gondolom, hogy a hely kialakítja majd a saját vendégseregét, akik tökéletesen kielégítőnek, remeknek tartják majd, és a legenda csak folytatódik. Ám lesz egy olyan vendégréteg, aki el fogja kerülni az éttermet, mert nem az ő világa, miként az enyém sem.

Csak annyit tudok mondani, hogy Csopakon átalakítottak egy régi csárdát, ami Víg Molnár néven nyitott újra. Az egész dizájn egészségesebb, otthonosabb, habár mindkét hely szakítani kívánt tudatosan a régi csárda hangulattal. A csopaki étterem levelesei, főételei autentikusabbnak, őszintébbnek tűnnek, nem beszélve a korrektebb árakról. Két friss étterem, hasonló elgondolással, ám két fajta kivitelezéssel. Össze kell hasonlítani.

Szeretem, ha egy étteremben köszöntenek, akár asztalhoz is kísérnek. Ám kevésbé tetszik, ha azzal az emberrel, aki az ajtóban elállta az utamat, csak akkor találkozom, amikor kihozza a számlát. Ez egy régi módszer, melyből valahogy az látszik, hogy a fizetést a vendéglős visszatartja magának. De nem ő szolgál ki, és az esetleges borravalóval sem őt szeretném díjazni. Egyszóval az elmúlt évek értékei, és a Kistücsök trendisége nem illeszkednek össze nálam.

Nagyon régen nyitott, és jelentőségét csak ahhoz tudnám hasonlítani, amikor a szocialista lőrék között feltűnt a GERE név. Borban ez nem mást jelentett, minthogy szakítani az addigi nagyüzemi hagyományokkal, és valami értékkel bíró, személyhez kötött értékkel megjelenni a fogyasztók között. Persze, a borászati átalakulásokkal együtt megindult a budapesti gasztronómia átrendeződése is – melyből én leginkább a zenés klubokat ismertem meg – de a maffia által lehatárolt körből minőségi kitörést jelentett nem egy új üzlet megnyitása.

Mivel a Belvárosban laktam, éltem, számomra az egyik legfontosabb ilyen intézmény a Két Szerecsen lett. Megindulhatott az ember egy városi sétának, és egy jó étel, egy ital elköltéséhez az egyik legjobb hely ez volt. Persze, külön ki kell emelnem az Andrássy úton a múlt homályába veszett Éva helyén megnyíló Vörös és Fehér is, mely sokrétű borkínálatával, igazán hozzáértő és felettébb udvarias személyzetével szintén bevéste magát a történelembe. A Két Szerecsen és a Vörös és Fehér között van kapcsolat – ahogy megtudtam – de ebben nem vagyok tudós, így a párhuzam felvázolásán kívül nem merek tovább haladni a kellő tények ismerete nélkül.

Ám való igaz, hogy évekig e két hely között ingáztam – leszámítva a Godot kávéházat a megindult Dumaszínházával együtt. Amikor 2007-ben a hátam mögött hagytam a fővárost, jó időre kiestem az éttermek rálátásából, és egy adandó alkalommal úgy döntöttünk, benézünk egy menüre.

Nagyon jót ettünk, majd a következő alkalmakkor rendre lecsúsztunk a kedvező áru ebédről, így a la carte töltöttük fel magunkat energiával. Azóta sokszor tettünk így. Az étlap nem egy varázslat, de amit a tányérra tesznek, abban nincsen hiba. A személyzet korrekt, nem tolakodó, nem bizalmaskodó. A három lépés távolság megtartása jót tesz a helynek, mert kissé szűkös helykínálata ellenére bizalmas beszélgetések lefolytatására is alkalmas. Nem is az a gond, hogy valaki valamit hall, hanem az, hogy nem kedvelik az emberek, ha a pincér fontoskodik. Furcsa ilyen dolgot kiemelni, de mégis szükséges, mert nincsen elég jártasság e kérdésben az éttermek részéről.

Manapság már minden bisztró, vagy kávéház, vagy ezek keveréke. A Két Szerecsen is így jellemzi magát honlapján. Én inkább úgy fogalmaznék, hogy egy intézmény. A régi pesti (budai) kávéház lényegét átmentették ide, annak lejáratott minőségét messze elkerülvén. Külön értékelem a kis táblácskát az asztalokon, hogy vacsoraidőben tegye el mindenki a számítógépét, mert ide vacsorázni jönnek az emberek és ahhoz asztalra van szükségül. Nap közben a nem kis számú furcsa, internettől elszakadni képtelen alak még elfér.

De talán pont azért nem lehet beszélni kávéházról, mert mérföldnyi a különbség egy csóri költő vagy újságíró és a jelenleg egyre szaporodó  pszeudo-értelmiségi között. Az előbbi esetleges megjelenése engem nem csupán szórakoztat, hanem valamilyen elégedettséggel tölt el, ám az utóbbi kifejezetten bosszant. Ugyanis viselkedésével nem kialakítja a kávéházi hagyományoknak megfelelő viselkedésformát, hanem gyökerestül tépi ki azokat. Azt sem mondom, hogy valaki újra “kutyanyelvekre” írja a cikkeit, és nem számítógépre, de azért a szemeken csak lehetne látni az értelmet.

Nos, kicsit elkanyarodtam a lényegtől. A régi kávéházi struktúra visszajövetele csak egy álom. A Central esetében majdnem volt rá esély, de elszalasztották. A Két Szerecsen a gondolat mentén valami mást ad. sok olyan vendéget láttam, aki törzsként mozgott, de törzsasztalokat még nem fedeztem fel. Talán az is van, pontosabban remélem. Ha nem csalódom, akkor valamelyik nap talán Mautner Zsófiát (Chili & Vanilia) véltem felfedezni egy asztalnál, aki éppen bőszen jegyzetelt, és itt kezdődik a lényeg!

De egy cikk talán mit sem ér akkor, ha nem emelünk ki egyes fogásokat. Ha a végéről kezdjük, akkor elmondhatom, hogy az összes desszert kiváló. A főételek közül meglepően jó curryt ettem, és egy kevésbé jó kacsát. Ellenben a borjúmáj szuper! Úgy gondolom, hogy itt tényleg csak az ízléseknek megfelelés lehetetlenségéről és nem szakmai hibáról van szó.

Egyszóval a Két Szerencsen egy biztos pont a fővárosi gasztronómiában, melyben nem csak a jó dolgok csírája van benne, hanem a tennivágy, a tehetség és a szorgalom is. Olvastam ma a Dining Guide oldalán a legjobb hazai éttermek 10-es listáját. (Gratulálok az Onyx-nak, ha igaz, hogy ők nyertek.) Megvallom, felvágnám az ereimet, ha a 10-es lista körében kellene az életemet leélnem. Ellenben a Két Szerencsenben sokáig húznám. Ugyanis a gasztronómia nagyon nem a szuperlatívuszokról szól…

Szombaton Sanya barátunkkal, hármasban andalogtunk el a napfényes nyugodt időben Balatonfüredre, hogy a Halászcsárdában egy rántott fogast eresszünk le a gyomrunkba. Nem kicsit lepődtünk meg, amikor zárva volt. Mivel a másodlagos célpont a Karolina kávéház volt – mint biztos pont a maga gesztenyés süteményével – a La Riva Ristorante lehetséges előnyeire szavaztunk. Kár volt.

A hely korábban egy kellemesebb hangulatot árasztó olasz étterem volt, de átalakították. Nem tudom, hogy a tulajdonos ugyanaz, vagy cserélődött, de a jelenlegi felállás kicsit merész.

Ugyanis a hely még budapesti mércével nézve is drága. Gyakorlatilag egy szinten van a Béke Hotel Olíva éttermével, ami azért mégis csak…

A menzásan egyszerű dizájn még elmenne, de az azért mégis zsenánt, hogy az asztalon ott hagyja a személyzet a morzsákat, így magunk takarítottuk le az asztalt, hogy ráférjen a csaknem 900.-Ft-ért felszolgált erőleves leves. Nos, nem tudom, hogy kinek mi a hitvallása egy ilyen levessel kapcsolatban, azonban a zöldség szalma még elmenne, ha lenne alatta egy rendes erőleves. Mert ez a lötty, mely fűszertelen, gerinctelen mivolta miatt alkalmatlan egy rendes felvezetésnek, nagyon nagy csalódást okozott. Szerintem egy régebbi levest öntöttek fel vízzel, hozzádobtak némi leveskockát, és kész volt a januári erőleves. Vasúti restikben sem mertek ilyet kiszolgálni anno, de ha itt merik, akkor tegyék.

A főétel két kemencében sütött lasagne lett volna, ám helyette egy sütőben sütött, irdatlanul sok besamel mártást tartalmazó, ám a húst leginkább nélkülöző csoda lett. Nekem egy erdei gombás risotto jutott. Külön megkérdeztem, hogy a gomba friss, vagy a szárított felengedése. Esküdött a pincér, hogy friss a gomba, én meg esküszöm, hogy a nagyáruházakban árusított, szárított erdei gomba mix volt az alap. Megettem. Gasztronómiai élményt nem jelentett, éhes voltam.

Hárman 10.000.-Ft-ot hagytunk ott azon a helyen, ahol a mennyiség előrébb való, mint a minőség. Sebaj, Dzsudzsák Balázséknak megfelelt, nekünk nem igazán. Ugyanis vannak éttermek az országban, és Balatonfüreden is, ahol komolyan veszik a szakmát. A La Riva étterem az a hely, melyet nagyon nem ajánlok senkinek!

Persze, a nyáron a pesti celebeknek jó ez így is…

A hétvégét végre pihenéssel lehetett tölteni, így adott volt az alkalom, hogy senkitől sem korlátozva akkora mocskot csináljak a konyhában, amilyet csak akarok. Előre kell bocsátanom, hogy csináltam is…

Még karácsony előtt egy kicsivel kaptam egy gyönyörű szarvas combot, nem igazán értek hozzá, de úgy sejtem, ez a comb azon nemes része lehetett, melyben nincsen ín, kötőszövet, semmilyen zavaró körülmény, így a hús tökéletesen homogén egységet alkot. Mivel az ünnepek előtti nagy rohanásban nem volt időm vele bíbelődni, és mélyhűtőbe sem szerettem volna tenni, a család segítségével készült egy zöldséges páclé, az összes pincében fellelhető maradék és répákból, kis ecetből, borókából, etc. A húst ellepte a kihűlt páclé, és talán a kelleténél tovább is ázott benne – nem tudom. Pénteken kivettem a léből, befűszereztem – só nélkül – és olajos pácba tettem át. Nem mertem már kint hagyni a lében, mely egyébként szerencsés körülmények között álldogált, hiszen soha nem volt a teraszon fagypont alatt, de olyan négy fok fölé is ritkán ment föl a hőmérséklet. A fűszerezés nálam valahogy úgy megy, hogy amit éppen megkívánok. Így került bele garam marsala, chili, fahéj és más érdekesség is. Az biztos, hogy Sanya barátom házi piros aranya rendesen meghatározta a lényeget. Sajnos – mint talán már utaltam rá – nem kis mennyiségű húst el kell rontani ahhoz, hogy rájöjjek, ezzel nem lehet sietni, a vad külön odafigyelést igényel.

Elővettem tehát vagy egy tucat szakirodalmat, és utána olvastam a sütési módoknak. Egyik sem tetszett, így maradtam a tökéletes útmutatónál, Kalla Kálmán tanácsainál, és a húst, melyre forró olajon kérget sütöttem mindegyik oldalán, 80 fokos sütőbe helyeztem. Habár Kalla úr 75 fokos sütőt javasol, nekem ilyen technikám nincsen, meg kellett elégednem a 80-nal, és a sütőbe helyezett, vízzel teli tállal a kellő pára miatt. Habár a séf normál olajat javasolt, nekem olíva esett a kezem ügyében, azzal kentem be a húst. Féltem tőle, hogy kiszárad, így öntöttem a tepsibe egy kis tokaji késői szüretű hárslevelűt, adtam hozzá negyedbe vágott almát és narancsot. 3 egész órát sült így visszafogottan, és közben érdeklődve tekintettem az almákra, melyek héja egyben tartotta a gyümölcsöt. A narancsok alig engedtek ilyen hőfokon levet.

Amikor konstatáltam, hogy a hús készen van, leöntöttem róla a levet, besűrítettem és kiforraltam, a végén átszűrtem, így egy érdekes, pikáns mártás lett belőle. A tokaji bor adta az egyik végletet, és a gyümölcsök a másikat. Közte pedig ott volt a hús összes ízel illata. Féltem tőle, hogy a kukába végzi próbálkozásom, de megérte vele szenvedni. Legutóbb a Royal Corinthia egyik borvacsoráján vettem észre, hogy a párolt lila káposztát le is lehet turmixolni, és szinte alapvetően változik meg az egyébként átlagosnak mondható köret.

A káposztát melasszal édesítettem meg – csak nagyon keveset tettem hozzá – fahéjjal, őrölt köménnyel fűszereztem, és balzsam ecettel tettem pikánssá. Géppel nem túl apróra dolgoztam el, nem lett krémes. Gondolkodtam valami különlegesebb burgonya köretben, de már nem volt kedvem, így egy átlagos tört krumplit kreáltam, szerecsendióval ízesítve. Nos, így állt össze az az étel, melyet már fel merek tenni az oldalra. Nem vagyok szakács, csak próbálkozom, érdeklődöm, és egyelőre elégedettséggel tölt el, hogy a párom megdicsérte – pedig ő nagy kritikus.

A szarvashoz kerestem valami érdekes bort, és egy szekszárdi cuvée mellett döntöttem, mert leesett róla a pincében a címke. Vida Péter nagyon régi ismerőse mindenkinek, de néhány héttel ezelőtt módom volt vele többet beszélni, és nagy hatást gyakorolt rám. A szerencse úgy hozta, hogy a hónap végén igazi szakértői körben látogathatom meg a pincéjét, így előtanulmánynak sem rossz az 1999-es évjáratú Cabernet Franc & Merlot Barrique házasítás. Amikor vagy egy fél tudat palack hozzám került a XXI. század elején, már akkor is nagy becsben tartottam, és így maradt még belőle 3 palack. A bor szerintem tökéletesen a csúcson van, itt nem kell szerénykedni, minden egyben van. A Cabernet Franc fűszeressége tökéletesen egybesimult a Merlot bársonyosságával. Itt még felismerhetőek az alkotórészek, de a harmónia más fokára hágtak. A barrique technika nem tolakodó, szinte észre sem venni. Nagyszerű bor! Így tehát szereztem a szarvassal egy kellemes élményt, de az igazság örök: ha nincsen tökéletes alapanyag, akkor nincsen az a mester, aki művet alkot, ha meg makulátlan az alapanyag, akkor a szellem szárnyain csak a mérték a fontos, ne essünk túlzásba semmivel sem. Egyébként szerintem a szarvas szinte minden fűszerezést elbír.

Ha már a múlt emlékeit keresem, örömmel akadtam rá a 2005. október 1-jén kelt írásomnak, melyben édesanyám 13. születésnapját ünnepeltük meg a Rozsdás Pelikánban, a Nagymező utcában. Sölét Gyula séf az évek során számomra köddé vált, pedig hozzáállását, tudását, kellemességét mai eszemmel tudnám igazán élvezni. Úgy tudtam, hogy kb. 5 évvel ezelőtt az angol kormány szolgálatába szegődött.

 Nagyon hálás lennék, ha valaki információval szolgálna a séffel kapcsolatban…

Ma, azaz inkább tegnap, édesanyám születésnapját ünnepelte meg a család. Mivel mindannyian láttunk már mindenféle ajándékot, meglepni senkit sem nagyon lehet, így a legfőbb érték az lett, hogy összegyűlünk egy terített asztalnál, falatozunk, vígadunk, gondokat űzünk.

A meglepetés szervírozásának helyszíne a Nagymező utca 41. sz. alatt található Rozsdás Pelikán étterem volt. Sölét Gyula séf már annyiszor bizonyította találékonyságát, rátermettségét, abszolút profizmusát, hogy a gondjaira bíztuk magunkat. Sajnos a fényképezőmet otthon felejtettem, így megpróbálom az egyes fogásokat részletesebben leírni.

Azért az első fogás kicsit megdöbbentett még engem is, pedig már láttam mindenfajta eledelt, meg katona is voltam, meg miegymás…

Egy rettentő nagy ovális tálcán valami mákos kinézetű valamit hoztak fel a lépcsőn és közelítettek vele asztalunk felé. Ahogy közelebb jött, azt láttuk, hogy valami bugyolált valami lehet, citrommal körberakva. Arra gondoltunk, hogy ez valami göngyölt hal lehet, de ilyet még senki nem látott. Aztán még közelebb ért a tálca és a valami, amikor rádöbbentünk, hogy a tálcán lévő izé úgy néz ki, mint egy cápa. A francot! Ez tényleg egy cápa! Mondhatom, hogy senki nem mert hozzányúlni. Édesanyám azonnal kért egy klasszikus libamájas előételt, mert a cápa szeme a tálcán pont rá meredt! Ennyi elég volt ahhoz, hogy az ünnepelt majdnem felugorjon az asztaltól és elszaladjon…

A cápa nagyon finom falatnak bizonyult. A kerekre hajlított hal húsa úgy mállott le a gerincről, mintha pástétom lett volna. A séf elmondta, hogy a cápát úgy 40 perc alatt párolta át egy fűszeres chilis alapon. A „mákos” hatást maga az állat bőre nyújtotta, amit könnyedén le lehetett fejteni a húsról. Nincsen hal íze a ragadozónak. Kicsit talán édeskés benyomást keltett bennem, amit a chili csípőssége ellentételezett. Friss péksüteményt fogyasztottunk mellé, valamint kezdésnek egy sima chardonnayt. Érdekes, hogy a cápában egyáltalán nem volt szálka, a gerince porcos, rugalmas, a húsa meg sok helyen keresztfonatú, mint egy erős drótkötélnek. Érdekes állat… Így főve, párolva egész kiszolgáltatottnak tűnt!

A cápa-kalandot követően friss, házi burgonyás pogácsával tompítottuk az ízeket. Hogy ne szaladjunk bele rögtön egy nagy szelet húsba, kaptunk egy kis ízelítőt folytatásul a rózsaszín lazaccal töltött lepényhal tekercsből, mely mellé citromfű mártást és sima metélt tésztát szolgáltak fel. Egyszerű, de tökéletes fogás, mely mellé elfogyott borunk, így váltottunk egy amerikai fehérre.

A St. Supéry pincészet 2004-es évjáratú Sauvignon Blanc bora a Nappa Valley dűlőiről származik és a valaha általam fogyasztott egyik legjobb bor volt ebből a fajtából. A fahordós érlelés ellenére nagy illatok jellemzik a bort. Könnyen érthető bor a Sauvignon Blanc szőlő minden jellemzőjével. Már első ízlelésre is a bodza jött elő, mely a fajtát oly annyira meghatározza.

A halakat már „átlagos” húsok követték. A hölgyek roston sütött csirkemellet választottak vargánya gomba és cukkíni lepénykörítéssel, továbbá még egy kis libamájat, csak a rend kedvéért. Öcsém maradt főfogásként is a halnál, míg mi édesapámmal belehúztunk egy remek brazil steak-költeménybe. A rózsaszín belsőre sütött bélszín mellé szarvasgombás-libamájas ragu került kíséretnek. Köretként fóliában sült burgonya szolgált megelégedésünkre.

Ehhez a nehéz, tartalmas fogáshoz öcsém ajánlatára egy dél-afrikai bort választottunk. A SIMOSNIG (Stellenbosch) pince 2002-es évjáratú Pinotage Redhill vörösét. Kicsit szokatlan volt az általunk ismeretlen szőlőből készített bor, azonban a kellő szellőztetést követően nagyon ízlett telt, érett zamata. Az este hátralévő részében a Pinotage kortyolgatását csak három körülmény „zavarta” meg. Előbb jött a szülinapi gesztenye torta a tűzijátékkal, majd a Godet 1900-as évjáratú cognac-ja. Nem elütés, ez az ital 105 éves kort ért meg. Az eddigi legrégebbi cognac 1923-as évjáratú volt, már akkor is mélyen elgondolkodtam a világon, most meg már teljesen értetlenül állok előtte.

A nagy méretű konyakos pohárban lassan kelt életre az ital. Előbb illatában az alkohol csapott meg, majd a kiszellőzéssel együtt megjelentek a különböző gyümölcsök, a végén tényleg ott maradt az aszalt szőlő, a mazsola. Megvallom, hogy nincsen összehasonlítási alapom ilyen italoknál, így kissé tapasztalatlanul azt mondhatom, hogy illatában sokkal többet nyújtott a cognac, mint ízében, habár megjegyzem, tökéletes volt! A legszebb az volt, hogy a kiürült poharat még sokáig illatozta a család minden tagja, nem mindennapi esemény egy ilyen klasszikus elfogyasztása.

Végül sor került egy kis ámulatra, amikor Sölét Gyula felszolgált egy ízelítőt a teljesen jóllakott társaságnak a saját gondolatok alapján készült skót whiskys csokoládétortájából. Kész voltam! Full! Öcsém elszívott az ablakban egy Don Antonio féle szivart. Én lenyomtam egy feketét, hogy legyen erőm megírni frissen a cikket.

Végül jól sikerült a vacsora és a születésnap. 4-5 óra alatt eljutottunk a cápától a csokitortáig, a chardonnay bortól a 105 éves cognac-ig. Édesanyám remekül érezte magát, miként mi is!

Köszönjük Sölét Gyula tulajdonosnak az egész estét, hogy kellemes személyiségével, humorával fűszerezte ünnepi vacsoránkat!