Az alábbi írás 2005. november 10-én kelt. Akkor még nem tudtuk, hogyan folytatódik történelmünk, de egyre gyakrabban kerül elő ismét a kérdés, vajon Oswald Spengler ’20-as években tett meglátásai mennyiben tekintehetőek reálisnak így, csaknem egy teljes évszázad elmúltával. 

Ha már Londonnál tartunk, akkor engedtessék meg nekem, hogy a jordániai szörnyűség kapcsán visszakapcsoljak egy angol hírre, melyet az origo.hu oldalról idézek:
„Alsóházi többsége ellenére – fennállása óta először – komoly vereséget szenvedett szerda este a brit munkáspárti kormány a terrorellenes törvény módosításának tervezetével, amelynek fő eleme a terrorizmussal gyanúsítottak vádemelés nélküli őrizetben tartási idejének kiterjesztése.”

Ez azért komoly dolog ugyebár. Ha visszagondolok az 1215-ös Magna Carta rendelkezéseire, továbbá annak 1225-ös megerősítésére, akkor belátható, hogy az angolok saját jogfejlődésük egyesek jelentősebb, hanem ténylegesen a legjelentősebb mozzanatának tartják. A rendelkezések a személyes szabadság védelmét tárgyalják, azaz azt szabályozzák, miként lehet valakit szabadságától megfosztani egy büntetőeljárásban.

A Magna Carta 39. szakasza szerint: „ Szabad embert elfogni, bebörtönözni, jogaitól, vagy birtokaitól megfosztani, jogfosztottá nyilvánítani, száműzni vagy helyzetében bármilyen más módon sérelmet okozni csak a vele azonos állásúak által hozott törvényes ítélet vagy az ország törvényei alapján lehetséges.” A 40. szakasz kimondja: „A jogot és igazságot nem bocsátjuk áruba, nem tagadjuk meg senkitől és érvényesülését nem hátráltatjuk.”

Most abba ne menjünk bele, hogy az angliai jogfejlődés során miként magyarázták a fenti mondatokat, meg hogyan alakult az írott jog és a szokásjog helyzete, valamint a bíróságok felépítése, hiszen a lényeg az, az angolokba mélyen beleivódott a szabadság védelmének intézménye.

Erre jön a kormány, aki az eddig elért igen szigorú szabályokat szeretné fellazítani és engedélyezni törvényi szinten, hogy vádemelés nélkül lehessen őrizetben tartani egy gyanúsítottat annál tovább, mint ahogyan a mai szabályok szerint lehetséges.

Kis hazánkban sem olyan régi – ha jól emlékszem 2003 közepén lépett hatályba – az a szabály, amely korlátozza a hatóságot a vég nélküli nyomozásban:

176. § (1) A nyomozást a lehető legrövidebb időn belül le kell folytatni, és az elrendelésétől, illetve megindulásától számított két hónapon belül be kell fejezni. Ha az ügy bonyolultsága vagy elháríthatatlan akadály indokolja, a nyomozás határidejét az ügyész két hónappal, ha ez a határidő letelt, a megyei főügyész legfeljebb a büntetőeljárás megindításától számított egy év elteltéig meghosszabbíthatja.
(2) Egy éven túl a legfőbb ügyész jogosult a nyomozás határidejének meghosszabbítására. Ha a nyomozás meghatározott személy ellen folyik, a meghosszabbítás legfeljebb a gyanúsítottnak a 179. § (1) bekezdése szerinti kihallgatásától számított két évig terjedhet.

190. § (1) Az ügyész a nyomozást határozattal megszünteti,
i) ha a meghatározott személy ellen folyó nyomozás megindításától számított két év eltelt [176. § (2) bek.].

Szerintem egyébként nevetséges is, hogy a törvény két teljes évet engedélyez arra, hogy egy rendőr bűncselekmény elkövetésével meggyanúsítson valakit, majd két évig próbálgassa rábizonyítani a tett elkövetését. Nos, a törvény azt mondja, ha két évig nem sikerült, akkor az nem is fog, tehát meg kell szüntetni az eljárást.

(Természetesen az eltelt 6 év alatt a saját eljárásjogunk is számtalanszor változott, de nem is ez az érdekes, hanem az, hogy Pártunk és Kormányunk komolyan el is hiszi, hogy bárkit bekaszlizhatnak minden jogkövetkezmény nélkül. Szerencsére az Alkotmánybíróság – mielőtt kipukkadt volna – elkaszálta az európai felfogással össze nem egyeztethető törvény módosításokat. Tehát a 2005-ös angol gondolkodás még annyira aktuális kérdéseket vet fel hazánkban.)

 

Az angoloknál nem tudom, hogy mennyi a rendelkezésre álló határidő, de vélelmezhetően elegendő volt eddig is arra, hogy megalapozott vádat emelhessenek. Mert ott talán van egy ügyésznek felelőssége azért, hogy megalapozatlanul ne citáljon valakit bíróság elé. Itthon azt tapasztalom, hogy egyetlen ügyész sem üti meg a bokáját azért, mert hanyagul végezte a munkáját és ártatlan embert vádolt meg. Ha érdekel valakit, hogy ezzel kapcsolatban mi a Legfőbb Ügyészség okfejtése, akkor legközelebb elmesélem, de az igazán meglepő és mulatságos.

Tehát az angoloknál az alsóház totálisan leszavazta a módosítást, valahogy nem kívánják a jogbiztonság fellazítását még akkor sem, amikor a terrorizmus kézzel fogható közelségbe ért náluk. Valahogy ezzel egyet is tudok érteni. Miként az ellen sem nagyon tiltakoztam volna, amikor a brazil fiút agyonlőtték a metróban. Valószínűleg és is megtettem volna. A terrorizmus olyan szinten támadja a társadalmat, amire a legveszedelmesebb szervezett bűnözés sem volt képes. Más a cél, más az eszköz, más az ideológia.

A nyugat-európai államok rengeteg volt gyarmati lakost engedtek be országukba, továbbá adtak nekik állampolgárságot. Ennek bizony a fonákját is látni kellene. Megbillentek az egzisztenciális viszonyok, különböző kultúrák megférhetetlenné váltak, és lassan bebizonyosodik, az a nagy tolerancia csak álom marad, amit az emberi jogi harcosok hirdetnek. Ma már alig akad valaki, aki tudná, hogy mi is az a liberalizmus, vagy konzervativizmus, így ezen mi se törjük a fejünket.

Jordánia. Voltam ott, megszereztem a saját tapasztalataimat is. Írtam is róla. Itt a cikk!

Egy évvel ezelőtt olyan távolinak éreztem a terrorizmus veszélyét, hogy azt el sem tudom mondani. Ellenben teljesen kiszolgáltatottnak éreztem magam. Teljesen idegen gondolkodásmód, arab világ… A tenger meleg, az európaiak pénze jó, ebből élnek. Aztán, ha már befejeztem a pénzköltést, akkor megalázó módon felpakolnak a repülőre, csak húzzak haza. Erre szegények rendesen megkapták a magukét. A rengeteg áldozat döntő többsége helyi arab lakos. Hogy is van ez? Ez most vallási, ideológiai háború, vagy valami más?

Jemen nagykövete panaszt tett a Frei-dosszié jemeni témájú műsora miatt. Édesapám még akkor dolgozott a szocialista Jemenben, amikor az ország nem volt egységes. Telefonközpontokat épített a magyar cég. Ez a ’80-as évek elején volt valamikor. A polgárháború miatt valahogy a tengeren és Moszkván keresztül mentették haza a kiküldetésben dolgozó hazánk fiait. Kalandos út, könyörtelen háború, iszonyatos szegénység. A mai napig csak az létezik ott, amit az angolok hátrahagytak maguk mögött. Azóta fejetlenség, káosz.

Egyre körvonalazódik a világon egy olyan kulturális ellentét, mely átfedéseket produkál a vallással is. A gazdag keresztény Európa és a részben gazdag, részben szegény arab világ rendelkezik néhány ezer éves történelemmel, gyökerekkel, de a gazdag Amerika semmi ilyennel, csak a pénzzel és a jelennel, illetve egy mérhetetlenül óriási szuperhatalmi státusszal.

Meglepő volt, hogy Spanyolországban csak a lakosság 2% körüli részét képezi az arab/mohamedán bevándorlók része, míg Nyugat-Európa többi államában ennél jóval nagyobb ez az arány. Ezen igen meglepődtem. Pont Spanyolország a „tiszta” állam, ahol évszázadokon keresztül volt arab hódoltság, ahol annyira összeolvadtak a kultúrák? Ahol az arab emlékek Európa gyöngyszemei lettek?

Az arabok úgy vélik, hogy az iszlám és a terrorizmus nem összeegyeztethető dolog. Nem is vitatom, sőt, úgy is vélem! Ennek ellenére a kulturális és vallási ellentét létező és letagadhatatlan dolog. A terrorizmus – bárki és bármiért is áll a dolgok hátterében – valahogy mindig olyan célt választ, ahol a „fehér ember” befolyásolja az érdekeket.

Londonban a merénylet célja a megfélemlítés volt, Amman központjában a turizmus, és még valami. A jordán király valamilyen sajátságos kapcsolatot ápol az amerikaiakkal, és az irakiakkal. Soha nem tudjuk meg, hogy kinek az oldalán áll, kinek az érdekében cselekszik. A magyarok „felépítették” Aqaba városát, ellenben ebből egy meghatározott kör gazdagodott.

Kuwait és az Emirátusok, továbbá Szaúd-Arábia elég vegyes érzelmeket gerjeszt a biztonsági szakértőkben. A II. világháborút követő iszonyatos meggazdagodás lassan, de biztosan felborítja a társadalmukat. Apuci még a tevével együtt evett, a gyerek meg már felhőkarcolóban dolgozik, és Rolls-Royce-ok közül válogat. Gyakran sütik ezen országokra, hogy jelentős pénzekkel támogatják a terrorizmust. Lehet. Egy biztos, az olaj elfogy és ennek időpontja is meghatározható. A gazdag olajállamok éles eszű fiataljai a világ legjobb egyetemein tanulnak. Nyilvánvaló, hogy államuk, népük, családjuk számára a jövőt is biztosítani akarják. Hiszen a homok jön, és mindent elborít. Hacsak iszonyatos összegek ráfordításával vissza nem szorítják. Olaj hiányában viszont nincsen pénz. Így azt valahogy meg kell teremteni. Ez pedig rendesen elgondolkodtatja az embert. Egy Palm Island, vagy egy Burj al Arab nem fogja kihúzni őket a csávából, az biztos…

Tehát újra elő kell venni Oswald Spengler „A Nyugat alkonya” című, ’20-as években íródott művét és el kell olvasni, mit is jósolt meg…

Az alábbi írást még 2005 októbere és decembere között vetettem „papírra”, majd tettem közzé azóta megszűnt blogomban több részletben. Mivel karácsonyi ajándékként megkaptam Sting „A Winter’s Nigh” c. élő koncertfelvételét a durnhami katedrálisból, leküzdhetetlenül erős anglomán vágyakozás vett erőt rajtam, melyet csak egy kis saját készítésű bejglivel és belga gyümölcsös sörrel lehet enyhíteni…

Visszaolvasván a sorokat, nevetek saját magamon, nativitásomon, ám néha az döbbent meg, mennyire aktuális még majd minden észrevételem.

Liverpoolos szurkolótársaimnak tartalmaz még egy jó sztorit, ők érteni fognak mindent…

 

Lássuk tehát az emlékeket:

 

Még soha nem voltam Angliában. Valahogy féltem tőle. Az elérhetetlenségétől, a drágaságától, a legendáitól, meg egy képzeletbeli csalódástól. Az első utazásomra úgy került sor, egy barátom meghívott némi karácsonyi kocsmázásra és sétálásra a városban. Szerencsés ember vagyok, mondhatom. Egy feltétele volt, el kellett kísérnem egy kuriózumnak minősülő kabát beszerzését célzó sétára, amit itthon még nem lehet kapni. Nem egy kibírhatatlan feltétel…

Egyszóval barátom igazi angolszász vendéglátást varázsolt nekem, illetve nekünk, mivel a párommal mentem. Nem Malévvel repültünk, hanem a British Airways járatával. Az igazi ok talán az volt, hogy a Malév egy kicsit később indult, így időt nyertünk volna a BA szolgáltatásával, ha az nem lett volna speciális, és „Very British”.

 

Úgy kezdődött, hogy a BA járatára ugyanolyan volt felszállni, mint a magyar verzióra, ám soha nem nevettem még légi járművön annyit, mint itt. Ugyanis rendben kitoltak minket a betonra, hogy elkacsázzunk a kifutóig, de megálltunk és nem mozdultunk egy tapodtat se. Nem baj, itt tuti minden – gondoltuk – és olvastuk tovább újságjainkat. A dolog csak akkor lett furcsa, amikor olyan légkulcsok hangját hallottuk a fenekünk alatt, amivel a kocsikon a kerekeket cserélik. Mondtam is, hogy semmi baj, csak egy gyors felni-csere és máris száguldunk. Erre mondta a barátom, ilyen nincsen, de a csavarkulcs csak berregett, csattogott, szuszogott. Ennek fele se tréfa, de amikor a fedélzetre feljöttek a sárga trikós szerelők és kiterítettek a padlóra egy olyan szabásrajz-féleséget, akkor nem igazán tudtuk eldönteni, sírjunk, vagy nevessünk. Hál’ Istennek, alig voltak magyarok az utasok között, így a jajveszékelések elmaradtak, ellenben a késlekedés miatt megkaptuk potya italainkat. Még a betonon soha nem ittam whiskyt! A szabásrajz alapján arra jutottak a szerelők – vettük ki a beszédjükből – hogy a csomagtér záródása nem volt tökéletes, és ehhez kellett meghúzni a csavarokat. Na, mondtuk egyből, mint a totál pesszimista magyarok, mire a repülő több tízezer csavarját meghúzzák, elmegy egy kis idő…

 

A késlekedés óriási volt, de másfél óra alatt megoldották a problémát. Közben az utasok nagy részéről kiderült, hogy Londonban át kívántak szállni különböző tengerentúli járatokra, így a jelentős késés nekik egyenesen azt jelentette, minden csatlakozást lekéstek. A kapitány – egy olyan sármos James Bond fazon – kikacsázott a pilótafülkéből, és közölte: „evriszing ólrájt”, erre a feszültség feloldódott. Ezt a hanglejtést és beállást azóta próbálgatom itthon, tükör előtt, hátha nekem is bejön… Kevés sikerrel.

A röhejes az volt, hogy amikor megláttuk a Temzét, a később induló magyar gép már alattunk repült vissza Budapest felé. Ilyen az élet.

Repülni mindig jó, nagyon szeretem, habár izgalmat nem nagyon érzek. A felszálláskori gyorsulás rabul ejtett már az első alkalommal, ilyenkor bizsereg a gyönyörtől az összes porcikám. Végül a repülőút a szokásos nyugalommal telt el, csak rendkívül hosszasan kellett köröznünk London légterében, hogy leszállási engedélyt kapjunk. Időközben a kontinentális csatlakozásokat is megoldották valahogy, így mosolygós hangulatban került sor a landolásra.

 

Uniós állampolgárként hamar eljutottunk a vasútig (train), ami nem metró vagy földalatti (metro, underground) Londonban, de ezt csak később tudtam meg. Tehát elzötyögtünk a belvárosig, egészen pontosan a Kensington High Street egyik kellemes szállodájáig, a Royal Garden Hotelig. Belépésünk után azonnal éreztem, hogy ez valami más, ami eddig megszoktam, túl sok a csillag, meg érdekes volt az a réztábla is, amin valami olyat lehetett olvasni, hogy a Korona országainak 200 legjobb szállodájának tagja. Pfff.

(A Royal Garden azóta valamilyen furcsa szeszélyességből minimal art stílusú modernizáción esett át. Emeletről emeletre irtották ki a stílust és ezzel a régi vendégeket.)

Meglehetősen kényelmes szobát kaptunk, akkora, mint a lakásunk… Szerintem ez egy kicsit feleslegesnek is tűnhet, habár azóta sokat tűnődtem a barátom fejtegetésén, hogy Londonban valami vagy elég vacak, vagy nagyon jó. Köztes állapot ritkán akad. Azaz lehet menni 4 csillagos szállodába is, de azok annyi pénzért rendkívül nagy csalódást okoznak. Egyszóval ki sem nyitom a számat, egyik ámulatból a másikba estem. (Mondjuk azóta rájöttünk, hogy a Danubius lánchoz tartozó Hotel Regents Park  annak köszönheti felújítását, hogy idehaza jelentős megszorításokat kellett elviselni. Ettől eltekintve mindenkinek meleg szívvel ajánlom a felújított szobákat és a viszonylag kellemes árakat. A hotelben nagyon sok magyar dolgozik, így annak is remek választás, aki hadilábon áll az angollal.)

 

Letettük a cuccunkat, és azonnal falni kezdtük a várost. Ha leegyszerűsítem a dolgot, akkor azt mondhatom, ami kocsmába belebotlottam, abba bementünk. Még párom is benne volt a játékban, annak ellenére, hogy ő aztán tényleg nem rajong a sörért. Ezen kívül pláne szerencsém volt, mert az egyik pub vendégszeretetétől és söreitől övezve, a fish & chips mellé meccset is kaptam. Mint talán már kiderült, elég nagy Liverpool fan vagyok, így élvezhettem a kivetítő alatt, hogy az Everton 1:0-ra lealázza csapatomat. Persze amikor az Everton lőtte a gólt, akkor az egész pub örömtáncot lejtett, míg a ’Pool helyzeteinél én csak kis örömködéseket tanúsítottam. Hja, a magyar tapasztalat… (azóta persze rájöttem, hogy szó sincsen agresszióról, a szokásos heccelődés közepette bármilyen szurkolók megférnek egymás mellett egy-egy sör társaságában. )

 

Az egyszerű kocsmában az alábbi csapolt sörkínálat volt: Bombardier, London Pride, Adams Bitter, és valami IPA nevű, zöld táblás sör, amit valahogy elfelejtettem kipróbálni. A fish akkora volt, hogy lelógott a tányérról mindkét végén, míg a chips meg rengeteg. De nem is ez volt a lényeg, hanem azok a szuper mustárok, melyeket idehaza sajnos nem lehet megvásárolni. Nem is értem, miért?

(Az IPA egy India Pale Ale sör, melyről a közeljövőben amúgy is külön szerettem volna írni.)

Tehát rendesen kezdtünk belemerülni a karácsonyi hangulatra, felpattantunk tehát egy emeletes busz tetejére, irány a város…

 

Arra nem is gondoltam, hogy az utcán kavargó tömeg fölött a legegyszerűbb a mozgó emeletről áttekinteni, de barátom már gyakorlott London-járó. Iszonyatos zsúfoltság, színek, fények kavalkád. Ennél jobban nem is lehetne jellemezni a belvárost a karácsonyi bevásárlások idején.

Természetesen egy rövid kanyart követően oda mentünk, ahová szinte minden turista legelőször szeretne eljutni: a Piccadilly forgatagába. Piccadilly alatt a hagyomány is leginkább a Circus, azaz a körtér fogalmát érti, így kövessük mi is a hagyományt, ami oly fontos Angliában.

 

A Piccadilly építésére még a később IV. György néven megkoronázott régens adott megbízást John Nash építésznek. Tulajdonképpen egy nyári palota építése okán… A volt Primrose Hill lankáit addig formálták, amíg kialakult belőle a Regent Street és a Regent’s Park. Aztán a régensherceg is letett a nyári rezidencia megépítésének tervéről, így London és a világ polgárai „megörökölték” e csodát. És később megkapták mellé a Bicska Maxit a Soho-val együtt.

 

A bal oldali képen lévő kocsmának sajátos hangulata volt. Rendkívül elegáns volt, és rendkívül zsúfolt. Az ajtónálló „portás” útmutatása alapján pár lépés nekifutással kell indítani, és amikor kinyitja az ajtót, akkor ugorjunk be egyenként a tömegbe! Megérte az artistamutatvány, mert ahogyan a fenti kis képen is látszik, a pub igen antik és hangulatos hely volt. Gyakorlatilag mindenki üvöltött és böfögött, hiszen a nagy tömegben másképpen nem lehetett szót érteni egymással, másrészről a csapolt ale beindítja a sajátos önkifejezés eszközét. Hja, bennfentesek…

 

 

Az Old Bond Street – de különösen a New Bond Street – varázslatos hangulatot és gazdagságot áraszt. Itt nem meglepő, ha egy Maybach luxus limuzin megáll egy ékszerüzlet előtt, a sofőr ajtót nyit a hátsó ülésen utazó hölgynek vagy úrnak. Valahogy itt nem éreztem azt a görcsöt a gyomromban, amit Zürichben, hiszen Svájcban tudtam és láttam, hogy a hasonló autóból egy felkapaszkodott kábítószer kereskedő száll ki, de itt Londonban látszik az embereken, hogy honnan jött. Abramovicson is látszik, bármit is csinál…

A londoni Royal Garden Hotelben egész jók az ágyak. Mondhatni hatalmasak. Csak az a baj, hogy olyan klasszikus „összenőtt” paplanok vannak, ami alatt nincsen az a békés pár, akik békésen megférnének mozdulatlanul.

 

Ettől eltekintve kellemesen telt az éjszaka, csak az volt a furcsa, hogy amikor reggel 8-kor lementünk reggelizni, akkor még vak sötét volt. Majdnem visszafeküdtem aludni.

 

A reggeli hozzávetőlegesen 120 méter hosszú volt, azaz olyan mesés volt a kínálat, hogy ilyet még soha nem láttam. És itt aztán volt hús rendesen! Hús hússal, meg tojás, meg ezerféle péksütemény, óhhhh….

 

Falatoztunk szép komótosan. Én mindig úgy ülök le egy helyre, hogy szemben üljek a bejárattal és háttal a falnak, olyan maffiózós beidegződés biztos. Láttam négyszer-ötször a Keresztapa trilógiát. Érdekes, de az ügyvédek mindig mindent túlélnek…

 

Így a különböző mustárok kezelése közben legeltettem a szemem az embereken. Kellemes látvány volt a sok kifejezetten jólöltözött hölgy és úr a reggelinél. Egyszer csak azt veszem észre, hogy az egyik úriember olyan nagyon ismerős számomra, mintha már láttam volna. Ahogyan jött közelebb a tálalóasztalhoz, egyre inkább úgy tűnt, iszonyatosan hasonlít Gerard Houllier úrra, aki a Liverpool focisták korábbi menedzsere volt.

Most el lehet engem képzelni. Én, aki úgy rajongok a Liverpoolért, hogy csak na. És velem szemben jön egy olyan férfi, aki a csodált idolra hasonlít. Megvallom, én eddig lenézően mosolyogtam azon a lányokon, akik bedobálták a bugyijukat a rocksztárok közé a színpadra, vagy csak úgy simán elájultak, amikor meglátták a hősüket.

Az ember meg csak jött közelebb, és bennem simán tudatosult, hogy ez bizony Houllier, akárki, akármit is mond. Fej lemerevedve, szemeim kigúvadva. Mellettem ült az asztalnál a barátom, aki észrevette, hogy kit figyelekannyira intenzíven, és tulajdonképpen neki is ismerős volt az arc, mert sokat járt munka-ügyben Liverpoolban és Houllier tulajdonképpen mindenhová ki volt plakátozva, oly sok sikert aratott a csapattal. Én meg egyre csak vörösödtem, és egyre kényelmetlenebb helyzetben éreztem magam. Hja, 36 évesen….

És Gerard Houllier egészen odajött az asztalunkhoz, mivel mellettünk volt a gyümölcsös pult. Persze, észrevette, hogy nézem őt, így illően felálltam az asztaltól, és fejbiccentésemmel köszöntöttem őt. Erre az „Isten” visszaköszönt – fogadta a köszönésemet, az én köszönésemet, a senkiét, az egyszerű szurkolóét – és rám kacsintott egy olyan szemtelen mosollyal, hogy ha lány lettem volna, simán bedobálom a bugyim az ananászok közé. Így csak elfehéredtem és visszaültem a mustáros virslik közé. A lányok az asztalnál simán azt hitték, hogy lebuktam, mert állítólag olyan színem volt, hogy majdnem orvosért rohantak.

Egyszóval most már nem tudok megvetően mosolyogni a fanokon, mert én is az vagyok, ráadásul a leggyengébb elájulós fajtából. Persze azért egy Liverpool tréner mégsem Robbie Williams, legalábbis nekem nem. Az asztaltáraim kivárták a dolgot és magyarázatra vártak. A párom persze eddig is igen elnéző megértéssel fogadta gyerekes rajongásomat a Liverpool csapata iránt, így annyira nevetett az eseten, hogy potyogtak a könnyei. A barátom meg közölte velem főúri modorával, hogy menjek, feküdjek le aludni, mert velem már úgysem történhet semmi különleges ezek után.

A reggelit úgy fejeztem be ezek után, hogy 10 centivel levitáltam a föld felett. Kifelé menet még megkerestem a szememmel, hogy hol ül Houllier, és azon gondolkodtam, hogy illik-e egyáltalán odamenni hozzá vagy sem, azonban merő gyávaságból úgy véltem, hogy egy ilyen szállodában, Angliában a legnagyobb neveletlenség odamenni valakihez csak úgy hívatlanul a reggeliző asztalához. Aztán az is lehet, hogy hülyeséget csináltam. Ha odamegyek hozzá, akkor most legkevesebb lenne egy eredeti Gerard Houllier aláírásom, meg nem mostam volna kezet azóta, mert megérinthettem volna az illetőt.

Persze, hogy is zajlott volna ez – meditáltam reggeli után a klotyón – odamentem volna, és mint belügyminiszter asszonyunk, azt mondtam volna, Good morning sir! My name is laslo, mlaslo! És akkor mi van? I am a fan, great fan! I love you!!!! Francokat! Inkább úgy döntöttem, hogy reggel 9-kor megkezdem inkább az ivást Londonban, és addig iszom a söröket, amíg elszédülök. El is indultunk a terv szerint…

 

Elsőrendű vágyunk az volt, hogy elsétáljunk a Notting Hill-re, a Sztárom a párom c. film nyomán. Kénytelen voltam megnézni azt a környéket, oly beleszerettem a film nyomán. Végül is nem ez adta a fő látványosságot, hanem a Portobello Road, ahol végigjártuk a kirakodó vásárt, vettünk ezt, meg azt, illetve betértünk egy kávázóba, ami „csak” egy Starbucks franchise volt, ám a több tucat fajta ital kárpótol az egyedi hangulat hiányáért.

A Portobello Road remek. Nagy ívben forduló utcák, színes házak, hihetetlen kacatok elegáns tálalásban. Innen eltaxiztunk a Paddington pályaudvarra, hogy mély levegőt szívjunk a levegőből és megemlékezzünk Agatha Christie „Paddington 16.50” c. regényére, illetve az abból készült filmre.

 

Őrületes bolyongásunk következő célja egyértelműen a Tower volt, így felpattantunk egy emeletes buszra és keresztüldöcögtünk a városon. Maga a Tower elég furcsán néz ki, azaz mondhatnám semmilyen képet nem lehet róla készíteni, ellenben a Tower Bridge fotózására számtalan olyan szemszög is akad, mely nem nevezhető szokványosnak. Az idő rövidsége miatt nem mentünk be a citadellába, melyet talán még Julius Caesar kezdett építeni, legalábbis Shakespeare nyomán erre lehet következtetni. Így tehát elballagtunk a Tower mellett, és a híd helyett balra kanyarodtunk a St. Katherina dokkok felé. Végigsétáltunk a jachtok mellett, majd a hidegtől kipirosodott orrunkra tekintettel azonnal betértünk a Dickens Inn elnevezésű hangulatos kocsmába. (A Tower a későbbi években persze tüzetesebb vizsgálat alá került, miként a Dinckens-be is visszatértem megannyiszor. )

 

Itt meghitt barátságba keveredtem egy Caffrey’s sörrel, és elgondolkodtunk azon, merre is megyünk tovább a városban. Előbb felsétáltunk a hídra, ahonnan remek kilátás tárulkozott a Cardiff csatahajóra, majd vissza a metróba, ami tulajdonképpen vasút, legalábbis a londoniak nyelvhasználatában. A vasút remek dolog. Szórakoztató, legalábbis nekem az, és gyors.

 

A következő cél: egy újabb Pub! Előtte egy kis séta a Westminster katedrálisban, de erről majd később szólok, így váltakozva a különböző kultúrák között, késő délután egy hatalmas steak-re szavaztam, meg egy pint sörre. Szerencsére társaim sem éltek ellenszavazattal, így az utunkba kerülő Clarence Pub ablak melletti asztalát foglaltuk el. Remek, hangulatos két órát töltöttünk el egy kellemes vacsora keretén belül, majd esti sétával zártuk le a napot.

 

Az alábbi két régi-régi kedvencem, tulajdonképpen a számítógép háttérképének is használom. Valahogy pont ez a kép illusztrálja londoni emlékeimet a legszembetűnőbben.

Furcsa gondolkodásra vall, hogy három nap Londonban való tartózkodást 4 részben örökítem meg. Azaz fogalmam sincsen már, hogy mikor és hol voltam. Ha nem lett volna fényképező a kezemben, akkor így egy év elmúltával már bármit be lehetne nekem mesélni. Lehet, hogy a sok sör az oka…

Arra még emlékszem, hogy nem hagytuk ki a Harrod’s áruházat. Van olyan, aki egyáltalán kihagyta? Nem hiszem. Lehet a tulajdonost szeretni, nem szeretni, de két dolog tény. Mohammed al-Fayed két szemrevaló dolgot tart fent hosszú ideje. A Harrod’s áruházat és a londoni Fulham élvonalbeli focicsapatot. Az utóbbit talán kevesebben tudják, meg nem is annyira érdekli őket, hiszen csak az ilyen megátalkodott labdarúgó-őrülteket izgatja ez a dolog.

Nos, az áruház nyomasztóan nagyvonalú, habár el lehet benne azért lézengeni. Voltak felfogható áron kínált portékák, meg olyan is, hogy egy pár hótaposó csizma kicsit több mint fél millió forintért. Őrület! Minket a csillogásnál és a kivagyiságnál sokkalta jobban érdekelt az alsó szint, ahol a gasztronómia tárgyköreit vehettem ABC sorrendbe. Az még csak valahogy – ha nehezen is – de elfogadható dolog, hogy nem lehet fényképezni, de az azért döbbenet, hogy ilyen díszletek között halat, vagy kávét lehet kínálni. Még öt csillagos szálloda halljának is elmenne némelyik terem.

Vettünk egy csomó vásárfiát, meg vettünk két csatos küblit. Az egyik kolumbiai kávét (felejthető), míg a másik igazán remek ’english breakfast’ teát tartalmazott. Örök darab mind a kettő.

Mivel férfiember lévén egy áruház ennél jobban nem tud levenni a lábamról, inkább arról szólok, hogy a St. James’s Park gyepén egy olyan géppel takarítják a faleveleket, ami kifelé fújja a levegőt, így maga előtt tuszkolja a leveleket. Más már látott ilyesmit, én azonban – igazi városi gyerek lévén – még nem.

 

A park tele kacsákkal, libákkal, polgárok fején ugráló mókusokkal, meg minden mutatvánnyal. Kár, hogy Budapest nem rendelkezik ilyen parkkal, holott ahhoz minden lehetőség meglenne a Városligetben. De az jelenleg inkább a csavargók illem- és alvóhelye.

A Buckingham Palota előtti őrségváltáshoz nem volt kedvünk tülekedni, ám szerénységünket sikerrel jutalmazta a sors. Ugyanis a váltás pont mellettünk viharzott el, így lencsevégre kaphattam a csapatot. Olyan gyorsan meneteltek, hogy szerintem egy komoly sportoló is futva tudná tartani csak a lépést velük. Nekem ez a látvány bőven elegendő volt, így taxiba vágtuk magunkat és elindultunk egy sokadik kocsmába ebédelni, majd összepakolni a hotelbe.

Kivonatoztunk tehát a repülőtérre, és az esti fények egészen érdekes megvilágításában elhagytuk Londont. Remélem, hogy a következő évben egy kicsit hosszabb időtartamra is visszatérhetek Angliába, hiszen rengeteg sör vár még rám…

 

Ezt az írást is most találtam meg a számítógép bugyrai között, mely 2007.12.13. napjára datálódik, azaz szinte napra 4 évvel ezelőtti. A szöveget vágatlanként teszem közzé, mert igen komolyan kapcsolódik a korábbi írásomhoz, illetve a tartalmával ma is egyetértek.

 

WHISKY – pontosabban Single Malt… Ne várja most senki, hogy megmagyarázzam, mit is jelent, meg az internet egyébként is telis-tele van pontos fogalom meghatározásokkal. Azt szeretném megosztani olvasóimmal, hogyan is jutottam odáig, hogy 4 cent MACALLAN párlattal a poharamban itt ülök, és megpróbálom szavakba önteni, amit érzek.

 

Elöljáróban szeretnék néhány dolgot leszögezni. A Single Maltok élvezete, avagy gyűjtése nem olcsó mulatság. De tud valaki olyan gyűjteményről, vagy élvezeti dologról, ami olcsó lenne? A másik tény pedig az, hogy a maltokhoz valamelyest meg kell öregedni, bölcsebbé válni, mondhatni lelassulni legalább egy adott pillanat erejéig.

 

 

Nos, az első párlatom egy ír whiskey volt, pontosan a számomra „alapműként” meghatározható Tullamore Dew. Még édesapám hozta haza valamelyik külföldi útjáról a rendszerváltás környékén. Mert ez a whisky-kérdés azon személyek privilégiuma volt a ’70-es, ’80-as években, akik kijutottak Nyugatra, vagy még messzebb és a reptéri duty free boltokban megvették azon „kevertjüket”, blendjüket, melyet itthon alig ismertek, ám elég olcsóak voltak ahhoz, hogy a legtöbben kijelentsék, a világ legjobb whiskyje a Ballentines. Ki tudta még akkor, hogy van whisky és whiskey? Senki, csak a beavatottak. Aki látott Nyugaton reklámokat, az már tudta, hogy a White Horse nem egy ló, avagy a J&B nem egy élelmiszerlánc, vagy a Bell’s nem egy harangmárka, illetve a Haig nem keverendő össze a Hair világhírességgel.

 

Édesapám – talán furcsa – de 2-3 olyan palackot őriz, melyet még a ’70-es évek közepén vásárolt arab országok repülőterein. Olyan portékák ezek, melyek szentek. Persze, azóta azért volt „üresedés”… De ekkor még nem tudtuk itthon, hogy mi az a blend és mi az a single malt…

 

Aztán egyszer apu hazaállított valamikor ’95 felé egy 16 éves Lagavulin nevű itallal, aminek még a nevét sem tudtuk kiejteni. Ha 16 éves, akkor az csak jó lehet. Sweet sixteen… Persze ma már tudjuk, hogy belehúzott a tutiba és lecsapott a világ egyik legelismertebb maltjába.

 

Kibontottuk és az orrunkat azonnal megcsapta a füstösség. Nem tudtunk mit kezdeni először vele. De azért csak legyömöszöltük magunkba. A palack tartalma már régen az emlékezetünk mélyére került, amikor elkezdtük feldolgozni, mit is ittunk. És azt gondolom, nem szégyen beismerni azt, hogy valamit nem élvezünk, nem értünk.

 

A whisky ivásának is van módszere, hogyanja. Vízzel? Jéggel? Tisztán? Anno vétek volt tisztán inni, mert gyorsan fogyott. De ha túlvizeztük, akkor „teává” szenderült és olyan semmilyen lett. Vagy lejegeltük a torkunkkal együtt. Meg ugye a jég (víz) hígította is az italt, így nem bántott annyira az alkohol.

 

Volt egy ismerősöm, akinek az apja külkereskedő volt és tényleg gyűjtötte a whiskyket. Poharakkal, kristályokkal, ahogy illik. Aztán a srác olyan 17-18 éves korában házibulit csapott, ami mészárlásba torkollott. A serdülő egyedek egyenként felbontották a szocialista szekrénysor mélyén lévő palackokat és a hozzá tartozó poharakból megitták az egész gyűjteményt. Pfff. Elképzelem az apuka arcát reggel… Egy élet munkája veszett kárba, mert az ifjak csak vedeltek, de az ütőssége számított, nem az íze.

 

Így tehát a whisky-kultúra tényleg hasonlíthatott ahhoz, amikor 2 osztálytársammal 1984-ben megettünk egy teljes karton Bounty csokit, mert sajnáltuk otthagyni, és ingyen volt. Persze utána majdnem rókáztunk, azaz a marxi mennyiség a minőség rovására ment. Mert ugye egy szelet Bounty most is a mennyország, no de 48 szelet?

 

Tehát megvolt az első Lagavulin kortyom ’95 tájékán. Aztán eltelt vagy 8 év, és ittam az ír whiskey legszebb példányait. Azaz Tullamore Dew és Jameson. Ugyanis a háromszori desztillálás miatt valahogy selymesebbnek tűnt és egyszerűbbnek. Nem bántott az alkohol és jól állt neki a jég.

 

Majd 2003 felé Jordániában szert tettem egy reptéri kivitelű 15 éves GLENLIVET-re. Egy sajátra. Ugyanis az évezred fordulóján már volt egy „classic malt” sorozatom, ám az a balsikerült éttermem árukészlete volt, így a palackonkénti 1 centnyi minőség-ellenőrzés nem képezhette tulajdon tárgyát. Azaz hozzávetőlegesen ekkor már tudtam, hogy mi a különbség a whiskey és a whisky között, mi az a single malt és tudtam, hogy készül az ital. Hiszen a XXI. században már egyre jobb könyvek jelentek meg e témában, és a gasztronómiai kultúra részévé vált az italok – leginkább a borok – ismerete, köszönhetőenKovács AntalReceptklub-béli tündöklésének és mőcsényi borajánlatainak… Bármilyen fogásra jó volt egy mőcsényi klasszikus. (Zwack)

 

Nos, itthon kibontottam a GLENLIVET dobozát és benne ott rejlett a gyönyörű selyempapírba forgatott zöld palack. Igen! Ez már az, amire vágytam. Birtokoltam egy addig elérhetetlen tűnő álmot. Cseppenként adagolta, és adagolom most is. Illatozom, ízlelgetem, és gondolkodom rajta. Magam elé képzelem a patakot, ahonnan a víz származik, a tájat, az épületeket. És ehhez elég 2 centnyi whisky is.

 

Később vettem itthon egy 12 éves GLENFIDDICH alap-tételt. És mivel valahonnan volt már ekkor egy 15 éves Grant’s blendem, jöhetett az összehasonlítás. Aztán szert tettem különböző reptereken olyan kiszerelésekre, ahol 0.2 vagy 0.375 méretű, különböző fajtájú, vagy márkájú termékeket csomagoltak össze igen kedvező áron. Így tapasztalpam meg az ízlések béli különbözőségeket.

 

Majd 2-3 évvel ezelőtt átléptem egy álomhatárt. 100 EUR összeget szántam egy fadobozos EDRADOUR csodára. Habár azt már megtudtam egy GLENMORANGIE tételnél, hogy mi is az a „port wood finished”, de most ismertem meg a „straight from the cask” fogalmát. Szétégeti a májam – gondoltam először, de beláttam, hogy van benne valami igazság… No nem a szétégetésben.

 

Így tehát – több lépcsőfokban – most itt ülök a MACALLAN felett, melyről azért majd kerítek egy történetet a későbbiekben, de a skót, ír és egyéb párlatok fejezetének nyitórészéhez legyen elegendő ennyi is.

 

Egészségünkre!

 

 

A kezembe akadt egy 2005 augusztusi írásom, mely anno megjelent egy korábbi blogomban, és igyekszem ezeket a cikkeket kissé felfrissítve újra közzétenni. Ugyanis a bejegyzés tárgyát képező palack még csaknem tele…

“Amikor hazaértünk Bécsből, és magunk mögött hagytuk az esőt és a ködlámpás autósokat, felbontottam egyik féltve őrzött whiskys palackomat. Egy 15 éves Glenlivet lett az áldozat. Megvallom, nyáron nem tudok whiskyt inni, ahhoz túl meleg van. Nos, péntek este nem volt meleg, sőt…”

Az eltelt csaknem 6 és fél alatt e tekintetben semmi nem változott. A legkisebb esőre is felkapcsolják a sofőrök elől és hátul ködlámpáikat, mintha soha nem jártak volna KRESZ tanfolyamra. Érdekes módon ez szinte csak a kelet-európai és magyar autósokra igaz, a német ajkúak kiérzik az eső és a köd közötti különbséget.

A Glenlivet egyébként szerény gyűjteményem egyik megalapozó példánya, melyet vagy 8 éve vettem Jordániában, a repülőtéren. A 15 éves, 1 literes verzió egyébként azóta is a reptéri boltok egyik standard képviselője, és nincs is ok arra, hogy ezen a gyártó és a kereskedők változtassanak, mert remek ital.

“A szokásos elegáns dobozban külön papírba csomagoltan rejtőzködött a zöld palack. A kapszulát eltávolítottam, majd kihúztam a dugót. A parafa dugót megszagolva már érezni lehetett az ital eleganciáját. Töltés után előbb tisztán kortyoltunk belőle egyet. Magamba szívtam illatát, végiggördítettem egy kortyot a nyelvemen és vártam a hatását. Mielőtt azonban mesélnék magáról az italról, néhány szót hagy ejtsek a szeszfőzde történetéről.”

A selyempapír még létezik, jól esik ki- és visszacsomagolni a palackot, hiszen a kóstolás nem az alkoholról szól, hanem egyrészről a szertartásról, másfelől az 1-2 cent illatának és ízének maradéktalan élvezetéről. Az írást felfrissítve kibontottam újra a palackot és töltöttem, hátha újabb inspirációt ad a whisky az íráshoz. De térjünk vissza az eredeti szöveghez:

“A Glenlivet szeszfőzdét már oly régen alapították, hogy az csaknem a múlt homályába vész. Ezért csak a szeszfőzést legalizáló 1823-as törvényt (“Excise Act” –  mely jövedéki engedélyt adott adózás mellett az engedélyezett termelésre. Ez vetett véget az un. “moonshine” lepárlásnak, mely az éjszakák leple alatti gyártást jelentette, ugyanis a szárítás, a fűtés mind, mint füstcsíkokat eredményezett az égés melléktermékeként) követő időszakban megszerzett engedélyt követő évre, azaz 1824-re teszik az alapítás dátumát. George Smith nem volt gyáva ember, hiszen a hagyomány szerinti illegális lepárlás volt a divat annak idején. No persze, az angolokkal szembeni ellenállás mindennél fontosabb volt.

Ugyanis a törvényi szabályozás előzménye az volt, hogy a XII. század óta főztek különböző „aqua vitae” élet vizeket. Ám mindez a királyi hatalomtól független ügy volt. Az első írásos nyom 1494. évből származik, amikor IV. Jakab király malátát rendelt a Lindores Apátság számára, hogy főzzenek neki egy jó adag whiskyt. Ugyanis a „hőskorban” a szerzetesek főzték a maihoz szerintem még kevéssé hasonló italt. Mivel a párlat alapját képező gabonát a gazdák adták, ellesték a lepárlás tudományát a szerzetesektől, majd maguk is belekezdtek a whisky készítés menetébe.”

Az ital elnevezése kezdetben “Uisge Beata” volt, mely kelta nyelven jelentette az “élet vizét”. Az elnevezés az élő nyelvben változott “Usquebaugh”-ra, majd további módosulások folytán Whisky-re. De tegyük hozzá, az angol nyelv kiejtése és írásmódjai állandóan változtak, még Shakespeare idejében sem lehetett egyértelmű, hogy a nagy szerző nevét tulajdonképpen mikor és hol, hogyan írták. Tehát az írásmód változásáról nehéz beszélni, inkább az élő, beszélt nyelv torzulásáról, egyszerűsödéséről kell számot adni. Tény azonban az, hogy 1738-ban vált ismerté az első “whisky” hivatkozás.

“A jog először 1505-ben avatkozott be a műveletekbe, amikor a skóciai orvos-borbélyok céhe kapta meg az „aqua vitae” készítésének monopóliumát gyógyászati célokra. Persze az italt nem csak orvosi célokra használták fel, így a XVI. században sorra indultak a jogi eljárások a monopóliumok megsértése miatt.”

“A legfontosabb lépés a szesz adóztatása volt, mely 1644-ben következett be.” (I. Károly, Anglia, Skócia és Írország királya, akit érdekes módon – talán nem az adókivetéssel konkrét összefüggésben, de 1649-ben kivégeztek) A első skót jövedéki törvényt a skót parlament megszavazta, melynek hatása nem más volt, minthogy az addigi lepárlók legális adóztatottra, és illegális “moonshine” lepárlókra váltak ketté. Arról azonban nincsen ismeretem, hogy az 1644-es törvény meddig maradt érvényben.  Ám arra kell gyanakodnom, hogy a skót és angol parlamentek 1707-es összeolvadásáig biztosan nem változott meg a szabályozás.

 

“Ettől eltekintve Skóciában szépen működtek az illegális lepárlók, sőt! ” (1772-ben alapították a Littlemill Distillery, 1775-ben a Glenturret Distillery és 1779-ben a Bowmore Distillery üzemeket. )

1784-ben született meg a Wash Act, mely a Highland lepárlóit alacsonyabb vámtéttelekkel (jövedéki adókkal) ösztönözte a legalitásra. Ennek határára kezdett kialakulni az un. “Highland line”. Whiskynk története szempontjából ez azért érdekes, mert az alapító Smith család (James és Georges) a Galow Hillen található Drumin farm bérleti jogát 1783-ban szerezte meg. A Wash Act hatására George Smith élt a lehetőséggel, és bevállalta az adózást, így tulajdonképpen legalizálta lepárlóját. Innentől kezdve igen nehezen érthető, hogy az engedéllyel rendelkező lepárló hogyan szerezhette meg 1824-ben először az engedélyt. A közbenső 41 évben mi történt?

A válasz talán az lehetett, hogy a Glenlivet név használatát más lepárlók is a magukénak mondták, így a “The Glenlivet” márkanevet csak az utóbbi  időpontra, vagy 1880-ra szerezték meg. Cégjogilag így változatlanul nehezen érthető a történelem, ám kereskedelmi jogilag már könnyebben.

 

1822-ben IV. György király a Sir Walter Scott által rendezett fogadáson kijelentette, hogy kedvence – az általam pont most megtisztelt – Glenlivet nevű illegális főzet, és elrendelte, hogy a csempészett whiskyvel mondjanak Skóciában minden egyes alkalommal pohárköszöntőt. Furcsa egy királyi intézkedés, ám meglehetősen ügyes politikai lépés. Ráadásul a Glenlivet számára óriási reklámot jelentett. Mitöbb, a whisky főzését is legalizálták. Több aranyos történet is kering a whisky ezt követő történetével kapcsolatban – amit majd a későbbiekben megosztok olvasóimmal – ám jelen pillanatban a legfontosabb történésnek azt tartom, hogy Franciaországban 1863-ban kitört a filoxéra járvány, így angolhon lakói a borfogyasztásról áttértek a whiskyre. Ezzel gyakorlatilag beindult a megállíthatatlan fejlődés és világhódítás.

Visszatérve a Glenlivet történelmére és a királyi reklámra, Mr. Smith számos halálos fenyegetést kapott a többi gazdától, ám egy remek revolverrel az övében, sikerrel állt minden fenyegetés elé a derék szeszfőző. A kezdeti vállalkozás oly jól indult, hogy néhány év elteltével már bővíteni kellett, így 1859-ben már létrejött a tulajdonképpeni mai lepárlóüzem. Magát a ’Glenlivet’ márkanevet 1875-ben védették le, mint a világ egyik meghatározó singe malt whisky-jét, így a talán alappal hirdetik magukról, hogy ők az első engedéllyel rendelkező olyan skót lepárlóüzem, ami tiszta maláta whiskyt állított elő.” Már amennyiben a single malt-on van a hangsúly, ugyanis számos vetélytárs lepárló sokkal korábbi alapítású.

 

Már említést tettem korábbi írásomban a most olvasott “Híres piák” c. könyvről, melyben A.J.Baime remekül foglalja össze az italok legendáit. Nos, a Glenlivet jelenleg a Pernod Ricard tulajdona, mely 2001-ben vásárolta meg Seagram’s Wines and Spirits üzletrészeinek 39,1%-át. A Seagram’s azonban a Glenlivet Distillers Ltd-t még 1977-ben (más forrás szerint 1978-ban) vásárolta fel, mely tulajdonjogát 2000-ben adta át a Pernot Ricard-nak. Nagy valószínűség szerint ezek az ügyletek nem készpénzes tranzakciók voltak, hanem a világ üzleti életében néha nyomon követhetetlen, adóelkerülésre intézményesített jogügyletek. Pláne az érthetetlen számomra, hogyan került a képbe 2001-ben a Chivas Brothers. Vélhetően úgy, hogy a Seagram’s a Chivas Brothers-en keresztül tulajdonolta a Glenlivet-et.

A Seagram’s tulajdonosa pedig az a Bronfman család, mely az USA szesztilalom korszakában rettentően meggazdagodott a hamisított skót whiskyk csempésztetéséből és előállításából, miután a a határ kanadai oldalán főzött kotyvalékot a mai kínai és távol-keleti márkahamisításhoz hasonlóan címkéztek át. Náluk a Johnnie Walker “Johnny Walker”, a Glenlivet “Glen Lewitt” volt. Különösen érdekes tehát, hogy a korábban hamisított márkába annyira “beleszerettek”, hogy fel is vásárolták.

Visszatérve a Pernod Ricard-ra. A megszerzett lepárlót valamiért 2002-ben be is zárták. Az azonban biztos, hogy 2010-ben a walesi herceg megnyitotta a kibővített üzemrészt, így 75%-kal növelhetik a korábbi volumenüket.

 

“A gyártással kapcsolatos legfontosabb adatok:

 A víz „Josie kútja” nevezetű forrásból származik. A keverőkád oregoni tölgyből készült. Az érleléshez leginkább sherrys hordókat használnak, ám a teljes érlelési folyamat szigorú titok lehet, hiszen magában a kész italban egyáltalán nem dominál a sherry íze.

A szeszfőzde jelenleg két 12 éves “alapverziót” gyárt. Ebből az egyiket különböztetik meg, melyet francia tölgyfahordóban utóérleltek. Utóbbinak létezik a 15 éves verziója is. Érdekes módon és találtam utalást egy 12 éves amerikai tölgyfahordós érlelésre is. A következő fokozat lenne az én 15 éves verzióm, majd jön a “Nádurra” elnevezésű 16 éves, a “sima” 18 éves, illetve az “Archive” 21 éves. A korona talán a “XXV” lehet a maga 25 életévével. Emellett különböző “Cellar Collection” került a piacra az utóbbi években, melyek évjáratok megjelölésűek.

“A 15 éves Glenlivet whiskym kevéssé füstös jellegű, inkább gyümölcsösebb, édesebb, kicsit mézes, fűszeres ízvilágot mutat. 43%-os az erőssége a sima 12 éves 40%-val ellentétben. 

Nos, egyelőre ennyi a whiskyről, de remélem, hogy lesz az olvasóim között olyan, aki szintén nagy whisky vagy whiskey imádó, így megoszthatjuk élményeinket egymással.”

 

A 15 éves reptéri verziót talán a legkevesebbre értékelik a szakértők, és talán ez így is van rendjén. Ám ez a példány bőven alkalmas arra, hogy ráirányítsa az érdeklődést a cég termékeire, és akinek ízlik, az egy nagyobb összeget is megkockáztasson a kereskedésekben.