Pénteken elkísértem Kertész Zoli barátomat Sopronba, ahol második borvacsoráját tartotta borosgazdaként, habár az elmúlt hetekben, hónapokban azért sikerrel vett néhány szakmai akadályt, illetve az etyeki pincében azért túl van számos estén, hajnalon, de a vacsora azért mégis más. Izgalmasabb.

 

Sopronban nagyon-nagyon régen jártam, és akkor is csak a Tercia vendégszeretetét élveztem, így elmondhatom, hogy a város gasztronómiájáról tulajdonképpen semmit nem tudtam. Támpontként csak annyi szolgált, hogy a Szélmalom étterem sommelier-je, ifj. Lukács Szabolcs, a Bor és Más „Pezsgő Világ” rendezvényén tartott komoly előadást, melyen csak lélekben lehetettem jelen, habár létrehozásának tengernyi feladatába magam is csepegtettem. Ha tehát Szabolcs hírnevét nem is ismertem – habár illet volna – de legalább megtettem mindent azért, hogy hiányosságomat pótoljam.

 

Tehát végigszenvedtük magunkat az országot beborító ködön, és begurultunk Sopronba, ahol talán megállt az élet a rendszerváltást követően. Ugyanis nekem minden úgy tűnt, hogy a ’90-es évek elejéhez képest alig változott a város arculata. Biztosan a köd okozta a homályt felismerésemben…

 

A Szélmalom egy rendes belvárosi „vendéglátó ipari üzemegység”, legalábbis a hely múltját és körítését tekintve, és éttermet hátulról megközelítve olyan lépcsőkön kellett a magasba hágni, melyet még talán a NOSZF valamelyik ünnepére adtak át. No, nem mintha Veszprém vagy más vidéki város másként nézne ki. A kellemetlen felvezetőt követően egy olyan étterembe léptünk be, mely egyszerűen nem lehet divatos belterű, ugyanis az építészeti kialakítást lehetetlen nagyobb rombolás nélkül áthangolni. Tehát marad a gyermekkoromból visszamaradó térképzés és annak egy minden igényt kialakító, rendezett, tiszta felújítása. Az előteret követően egy nagyon tágas terembe léphetünk, mely letisztult berendezései tényleg alkalmassá teszik az elegáns terítésnek és felszolgálásnak, ugyanis sok modern, dizájner kialakítással szemben itt az asztalok körüljárhatóak, nem kell a vendégen felszolgálás közben átnyúlni, etc. Beljebb van még egy kisebb helyiség, ahol a fal mellé rendezett asztalok körében tartottuk meg a vacsorát visszafogott, ám igen érdeklődő „vendégsereg” mellett.

 

A „welcome drink” a 2009-es Királyleányka volt, mely számomra sokkal szebb volt, mint legutóbb. Lehet, hogy csak a környezet, a relatív fáradtság, a nehéz levegő, vagy bármi irreleváns befolyásoló dolog mondatja velem, de a bor sokkal szebb volt, mint legutóbb. Mondjuk, lehetséges, hogy a palackok behűtése nem volt túl gyors beavatkozás, vagy egyszerűen csak a néhány héttel tovább tartó palackérleltség miatt jobb formát mutatott.

 

Zoli elmesélte, hogy a Királyleányka feleségének kedvenc bora, mely kiváltotta azt a családi tervet, hogy szőlőt vásároljanak Etyeken, konkrétan azt a szőlőt, melynek borát annyira megkedvelték. El tudom képzelni azt a karácsonyt, amikor a fala alatt a fényes csomagolópapírban kapát és metszőollót helyeztek el, esetleg egy maréknyi földet szórtak szét…

 

A Királyleányka egy igazán kedves bor. Jó érzés belekortyolni, megforgatni a szájban, gyümölcsösségét, virágos illatát felfedezni. Kifejezetten rajongok a muskotályos beütésért, mely alapján tényleg jó volt bevezető bornak felszolgálni a tételt. A bor mellett ugyanis bele lehetett melegedni az estébe, meghallgatni a borász bevezetőjét, a sommelier köszöntőjét.

 

Az első fogás füstölt libamell volt, gyömbéres sütőtökpürével. El kell mondanom, hogy mindaddig kifejezetten nem szerettem a sütőtököt, míg saját kertemből nagy büszkén szüreteltem le az első három példányt. Ezt kötelező volt mosolyogva elfogyasztani, így hát átrágtam magamat az előítéletek vastag falán és rájöttem, hogy a jó sütőtök és a rossz sütőtök között igenis van különbség. Ugyanis nem mindegyik fajta igazán alkalmas a remek fogások készítéséhez. Nekem a tiszta sütőtök étek túl sok, ám amennyiben azt valamivel házasítják – hogy borászati szakkifejezést is használjak – azonnal izgalmassá válik. Jelen esetben a gyömbér jelentette azt a pluszt, mely fellazította a püré töménységét. A libamellet hajszálvékony szeletekre vágták és így a falatnyi sütőtök egy szál mellel tökéletes harmóniát alkotott a szájban.

 

A Kertész Pince Pinot Gris bora – jobb szeretem használni a Szürkebarát nevet – a kedvencem. Miért? Mert gyönyörűen megmutatja a fajtajelleget. Az etyeki nagy savak mellett a bor beltartalma, értékei válnak jellemzővé, ám valahogy állandó frissességet adnak az immáron 3 éves tételnek, amiről többen szerényen szóltak, ám én ismét leteszem a voksot amellett, hogy a pince egyik legjobb boráról van szó.

 

 

Borvacsorákon nem nagyon szokás levest felszolgálni, igaz olyan borvacsora is ritkán van, ahol csak fehérborokat mutatnak be. De Etyektől nehéz is lenne súlyos vörösöket elvárni, így a levest szívesen fogadtam. Pláne azért, mert jó volt. Blanc de Noir 2010-es verziója nekem erősen pezsgő alapanyagot mutat, hiszen itt a savak predesztinálják erre. Itt, a Tagyon-hegyen Hollósy Zsombor is „szőkít” vörös szőlőt, de az ő Blanc de Noir bora egészen más jelleget adott. Míg az utóbbi a mélyebb, nehezebb, szinte olajosabb karaktert hordozta, addig az etyeki változat pont az ellenkezőjét. A leves e körben kicsit hangsúlyosabb volt, így a bor frissített minden korty levest. A séf tökmagolajjal és tökmaggal élénkítette a levest, mely tényleg harmonizált a bor csipetnyi kesernyés felhangjával.

 

A következő fogás egy „egyszerű” roston fogas volt, melyet bazsalikomos gnocchival, mézes-mustáros zöldsalátával tálaltak, és hozzá a 2010-es Zöldveltelinit ajánlották.

 

A gnocci könnyed, légies volt, a bazsalikom megbolondította, mely a meglehetősen édes mártással és a zöldsaláta nyersességével ellentétpárt alkotott. Talán nem erre szokták azt mondani, hogy roppant harmonikus ízkombináció, de az ellentétek számomra úgy hatottak egymásra, hogy a váltakozó jellemzők frissen tartottak, nem nyomták el a hal és a bor kombinációját. Az étel egyébként az étlapon is megtalálható, így nagyon ajánlom a kipróbálását.

 

A Zöldveltelinit nehezen tudom leírni. Számomra minden korábban kóstolt osztrák példa a gyümölcs frissességét, savait jelentette, mely mellett egy utánozhatatlan, semmi máshoz nem hasonlítható gyümölcsös édesség uralja el. Ezeket a jegyeket a késői szüretű, nagyon idős borok is hűen visszaadják.  Ha jól belegondolok, akkor a borban visszaköszönő ízjegyeket a séf „lefordította” a szilárd ételek nyelvére, és úgy alkotta meg a fogást anno. Az etyeki bor a savakat tekintve meghazudtolja a származását, mert eszembe sem jutna savakról beszélni. Azok valahogy feloldódnak az egészben, és a végeredmény egy nagyon jól iható, közérthető bor, melyet önmagában, vagy akármihez is jó fogyasztani. Most persze saját magamon is mulatok, hiszen aki borról ír, annak szinte kötelessége kőbe vésni az ital-és ételpárosításokat, de itt meg kell állnom, ugyanis tényleg vannak olyan borok, melyek mindenhez remekül illenek.

 

A főfogást a sült kacsacomb jelentette, melyhez egy hagyományos savanyú káposztát és egy koránt sem hagyományos burgonyás, vargányás rétest körítettek. A konfitált kacsa kívánnivalót nem hagyott maga után, míg a káposzta számomra közelebb hozta a bort, addig a rétes egy olyan hátteret adott az egésznek, melyet nem is vártam. Mindig azt szoktam mondani, hogy krumplit borvacsorán ne tegyenek az asztalra, ám a rétes új megvilágításba helyezte nálam a zöldséget. Ezt itthon is megpróbálom!

 

A 2008-as Chardonnay egy igazi etyeki chardonnay, annak minden jellegzetességével. Miután a borvidékről egyéb tételeket is volt szerencsém kóstolni, a hasonló eljárással készített borok mindegyikén visszaéreztem a terroir jelleget. A kacsasült, a vargánya kívánta a jó bort!

 

A végére maradt Kertész Zoli talán legkedvencebb bora, a Carla, melyhez pompás gondolat volt az egyébként rém egyszerű mandarinos túrókrém. A réteslap ügyes gondolat, számomra a modern rétes variációkat idézi, de itt díszítő jelleget kapott. A bor édessége mellé a túró ügyes választás, míg a mandarin visszafogott alkalmazása jól utalt a bor jellegére.

 

 

A csaknem éjfélig tartó vacsorát követően megállapíthattam, hogy mind a vendéglátóink, mind maguk a vendégek kiváló társaságot jelentettek. Régen volt szerencsém ennyire figyelmes, érdeklődő emberekhez, akikkel akár hajnalig is mély beszélgetést folytathattunk volna, egy nap is csak 24 órából áll, így a végén még leöblítettük a vacsorát egy 1995-ös Disznókő 5 puttonyos Aszúval, majd hazasétáltunk a szállásra.

 

Nos, kérem, mi a benyomásom az étteremről? Az, hogy a séf egy hölgy, aki férfiakat megszégyenítő bátorsággal és nagyvonalúsággal kezelte a vacsorát. Régen ettem olyan fogásokat, melyeknél az egyszerűség dominált, nem próbálkoztak hókuszpókuszokkal, melynek szinte mindig az a vége, hogy elrontják az ételt. A fogások ünnepiek voltak, mégsem kifejezetten háziasak. Mindegyik elment volna Budapest legelegánsabb éttermében is, és megvallom, engem a vacsora közben nem is érdekelt az építészet, a külcsín, hiszen egy sámlin ülve is kivártam volna az ételeket. Nekem nagyon tetszett a Szélmalom étterem, és ha a sors Sopronba vet, mindenképpen betérek hozzájuk!

A végére marad még egy megjegyzés. Megtekintettem az étel- és itallapokat is. Az étlap igazán barátságos árakat tartalmaz, illetve látni lehetett, hogy a borvacsora fogásait az étlapon szereplő tételekből variálták össze, mely jelen esetben szerencsés gondolat, hiszen ezzel maga az étterem mutatkozott be, nem valami különleges, soha máskor vissza nem köszönő fogásokhoz volt szerencsénk. Az itallap, borlap pedig érdekes, nagyon jó ízléssel összeválogatott tételeket tartalmaz.