Jogász lévén, a Curia szó hallatán legelőször a legmagasabb bírói fórum jut eszembe. A mai, vagy talán tegnapi Legfelsőbb Bíróság.

 

A Curia szónak számomra csak akkor lenne igazságszolgáltatási értelemben jelentősége, ha a Curia épületében nem a gatya múzeum (néprajzi Múzeum) terpeszkedne, hanem maga Justitia, de ez keveseknek jutott az eszébe, és a kurzus hiába áhítozik az antik bírósági szóhasználatra, a minőség nem hogy emelkedne, hanem csökken. Ugyanis a minőség mennyiségbe csap át, és a marxista demagógia utoléri azt a témakört is, melyre egyáltalán nem gondolnánk.

 

Mindenesetre az utca névadása a Bach rendszer bukásának köszönhető, hiszen az 1861-es ún. Országbírói Értekezlet változatlanul hagyva állította vissza a rendi Curia szervezetét, amely így kezdhette újra Pesten, a Barátok piacán állott épületben 1861. április 3-án ítélkezését. A Budapest, V. kerület, Curia utca elnevezése ennek állított emléket. (forrás: www.lb.hu)

 

Minthogy tehát egyfajta „Curia” kiesett, másodjára – a fentieken túlmenően – maga a Curia utca jut az eszembe, de annak történelme annyira gyengén feltérképezett, hogy a Régi boltok krónikája c. könyvön kívül talán alig van mű, mely kereskedelmi történetével foglalkozik.

 

Ha nem hát nem, de mégis akadt olyan vállalkozó kedvű szakember, aki be kívánja lopni magát egy majdan írandó kereskedelmi történelembe, hiszen a Veres Pálné utca és a Curia utca sarkán nyitott egy bisztrót, mely pesti bisztró, nem párizsi utánérzés.

 

Számomra a hely mindenképpen Kovács Antal sommelier nevéhez fűződik, akit még 10-12 évvel ezelőtt ismertem meg a Gundel étterem révén. Nagyon sokáig nem találkoztam vele, így nagy örömmel élveztem a facebook azon kevés áldását, mely szerint egyáltalán tudomást szerezhettem a vendéglő megnyitásáról.

 

Miután Budapesten évek óta csak vendég vagyok, beletelt kis időbe, mire időt szakítottam, parkolóhelyet kerestem, és benyitottam az ajtón.

 

A tényleg franciás stílusú üvegportál látni engedi a fekete-fehér sakktáblamintás padlózatot, és a kávéház stílusú bútorzatot, és a hófehér fa falburkolatot. Az csak kicsit később tűnik fel, hogy a fehér kontrasztjaként tetszetős, fekete-arany mintás tapéta oldja a feszültséget. A fehér faburkolatot rendre tükrök törik meg, így a vendégben egyszerre nagyon sok érzelem tolakodik elő: először is, ez egy nagyon tiszta hely. Másodjára, az a tervező, aki megálmodta a berendezést, más nagy valószínűség szerint látott klasszikus vendéglőt, bisztrót, és még csak véletlenül sem akart valami roppant népszerű dizájnt alkalmazni, mely trendiség nagyon hamar rendszeresen visszaüt. Harmadjára pedig, vélhetően a vendéglőbe embereket, vendégeket is képzelt, akik a fekete-fehér monotóniát majd színekkel töltik fel.

 

Így tehát az a sajátos kép állt elő, hogy amennyiben a vendéglő üres, kicsit kórházszerűen pedáns és rideg minden, ám abban a pillanatban, amikor benyitnak a vendégek, maga a ridegség felenyhül és megannyi színnel, érzelemmel vegyül a tér. Így tehát azt mondom, lelke van a helynek!

 

A bejárat szintjén jobb kézre klasszikus „kirakati” asztalok sorakoznak, balra pedig a pult, melyhez akár egy kávéra is oda lehet ülni, csak olyan franciásan, portugálosan. Merthogy a pultnál megivott kávé hangulata nem csak francia, de annál inkább portugál, hogy csak hivatkozzam lisszaboni kávés élményeimre. A bejárattal szembe egy lépcsősor vezet fel egy nagy terembe, ahol klasszikus asztaloknál foglalhatunk helyet. Nincsenek bokszok, alig lehet elszeparálódni, de talán ez is a cél. A kellemes félhomályokat hagyjuk meg a presszóknak, melyek már nincsenek is, kiirtotta a rendszerváltás még a gondolatát is. Majd a terem mögött egy még nagyobb tér következik, mely ideális helye a rendezvényeknek. Egyébként innen nyílik a toalett, mely kicsit ódivatú, ám felettébb tiszta.

 

Antival arról beszéltünk egy alkalommal, hogy kellenek-e virágok a vendéglőbe vagy, sem. A disputa eldöntetlen, mert mellette és ellene is tengernyi érvet lehet felhozni. Ám hagyjuk a külcsínt, és nézzük meg a belbecst.

 

A vendéglő út tűnt fel nekem, hogy kellemes déli menüt ajánlott, és a válság kellős közepén talán csak azon emberek engedhetik meg maguknak a napi rendszerességgel elköltött 20.30.000.-Ft-os éttermi számlákat, akik a végén lízingelt magánrepülőgéppel kívánnak menekülni a vámnyomozók elől. Vagy esetleg azok, akik kitalálták a deviza alapú lakossági kölcsönök rendszerét. Mivel egyik körbe sem tartozom, ár-érzékeny lettem, de leginkább kényes vagyok a gyomromra. Végigettem a fél világot és keresztbe kasul kis hazánkat, így egy idő után rájöttem arra, a napi menü nem kell, hogy jobb legyen, mint a legjobb házi koszt – már akinek van olyan édesanyja, aki rászoktatta gyermekét a rendes ételekre, és egyáltalán volt valaki élménye a házi kosztról.

 

Az ilyet egyre nehezebb megtalálni, hiszen a budapesti éttermek nagy része még mindig ott tart, hogy majd jön a vendég és pezsgővel nyit, argentin marhával folytatja, majd konyakkal zár. Akik rájöttek, hogy a bankárvilágnak vége, azok – nem igazán a turisták kedvéért – megnyitották délben éttermüket, és olyan 1.000 – 1.500.-Ft közötti áron egészen kellemes minőségű ebédet varázsoltak az asztalokra. Az évek alatt lassan elharapódzó gyakorlat vidékre is átterjedt, így nem meglepő, hogy a jobb helyeken gyakorlatilag sorba kell állni az asztalért, vagy eleve foglalni kell.

 

Kovács Antiék ezzel az alapgondolattal nyitottak, így a facebook oldalukon már délelőtt 10-kor nyeltem a nyálamat, mit visznek színre az adott nap. Ez pláne akkor érdekes, amikor olyan 300 km-re vagyok a Curia vendéglőtől.

 

Tehát addig fűtött a kíváncsiság, míg pesti vendégszerepléseim során az ebédet a Curia-ban terveztem elkölteni, és nem hiába. Én általában élek a 3 fogás adta lehetőséggel, ám párom gyakran mellőzi a desszertet. Akár legyen saláta, vagy leves, azok tényleg a legjobb alapanyagokból készülnek, élvezetesek, ám nem túl nagy az adag. Olyan kellemes. Ugyanis jó lenne leszokni arról, hogy az a jó, ami sok. Ha az ember a rendkívül sok ülőmunka mellett valahogy tartani akarja a formáját, akkor bizony érdemes visszább venni az adagokat. És hiszem, hogy a kulturált, egészséges étkezés kapcsán a vendéglőknek utat kell mutatni. egy 1.500.-Ft-os menü nem olyan nagyon nagy összeg, melyet nem engedhet meg magának az a valaki, akinek igénye van a jóra és a leghelyesebb értelemben vett polgári életmódra. Kérdés, hogy a pesti lakosságnak mire van igénye? Mert a külföldieknek valami egészen másra, de ez egy másik kérdés. Hadd mondjak csak annyit, hogy a Budapestre látogató célturisták minősége borzalmas…

 

A főfogások kapcsán rendre olyan étkeket kreál a séf – akit eddig még nem volt módomban megismerni – mely akár a családi asztalra is kerülhet. Csak azért mégis egy kicsit jobb az alapanyag, mint a szupermarketekben elkérhetőé, és egy kicsit – basszus, nem is kicsit, nagyon – jobb és változatosabb a fűszerezés. Mondhatni tükröt állít a koca-séfek elé a napi menü is, és akit nem inspirál arra, hogy odahaza és szebbet-jobbat főzzön, az hazudik, vagy köze nincsen az ízekhez.

 

A desszertek mindig változatosak. Kezdve a madártejtől a creme brulée-n keresztül a pénteki meggyes-mákos rétesig. És így jutunk el a lényegig, addig a pontig, mely rendre tönkreteszi a jobb éttermek összképét is: a kávé! Nos, Kovács Antal beszerzett egy pörkölőt, majd sokáig vacakolt a kávékeverék receptúrájával, és a végeredmény egy nem mindennapos, remek kávé lett. A lényeg a kávépörkölés frissessége. Hja, én elkényeztetett polgár vagyok, hiszen a balatonfüredi Karolina tulajdonosa is frissen pörköli a kávét, így tudom, mi a jó.

 

A Curia gyakorlatilag családi vállalkozás, de az összetételre mindenki jöjjön rá saját maga. A főúr maga Kovács Antal. Aki megtestesíti azt a pincér stílust, ami lassan már Bécsből is kiveszik. Tökéletesen érti, mi a módja annak, a vendég vendégnek érezze magát. Mert ez nagyon fontos! A személyzet többi tagjáról is csak jót tudok mondani, de a jellemzést még visszatartom, mert egy adandó alkalommal írok egy hosszabbat a stílusról. És ez a gondolat pénteken jutott eszembe. Meg is valósítom.

 

Összességében tehát a Curia vendéglő egy remek hely, melyet kevesen fedeztek fel még. Én nem a bor iránti elkötelezettségüket szeretném kiemelni, hanem a vendéglőét, a vendéglátásét. Ugyanis a „boros körök” eléggé zárt társaságot jelentelen. Mindenki mindenkit ismer. Még a vendégek is. De a cél nem az, hogy csak a borról lehessen beszélgetni, hanem az, hogy délben benyissunk az ajtón, leüljünk az asztalhoz, és kihozzák a szokásosat. A Szokásosat! És aki tudja, mit jelent ez a szó, annak a helye a Curiában lehet!