Ezt az írást is most találtam meg a számítógép bugyrai között, mely 2007.12.13. napjára datálódik, azaz szinte napra 4 évvel ezelőtti. A szöveget vágatlanként teszem közzé, mert igen komolyan kapcsolódik a korábbi írásomhoz, illetve a tartalmával ma is egyetértek.

 

WHISKY – pontosabban Single Malt… Ne várja most senki, hogy megmagyarázzam, mit is jelent, meg az internet egyébként is telis-tele van pontos fogalom meghatározásokkal. Azt szeretném megosztani olvasóimmal, hogyan is jutottam odáig, hogy 4 cent MACALLAN párlattal a poharamban itt ülök, és megpróbálom szavakba önteni, amit érzek.

 

Elöljáróban szeretnék néhány dolgot leszögezni. A Single Maltok élvezete, avagy gyűjtése nem olcsó mulatság. De tud valaki olyan gyűjteményről, vagy élvezeti dologról, ami olcsó lenne? A másik tény pedig az, hogy a maltokhoz valamelyest meg kell öregedni, bölcsebbé válni, mondhatni lelassulni legalább egy adott pillanat erejéig.

 

 

Nos, az első párlatom egy ír whiskey volt, pontosan a számomra „alapműként” meghatározható Tullamore Dew. Még édesapám hozta haza valamelyik külföldi útjáról a rendszerváltás környékén. Mert ez a whisky-kérdés azon személyek privilégiuma volt a ’70-es, ’80-as években, akik kijutottak Nyugatra, vagy még messzebb és a reptéri duty free boltokban megvették azon „kevertjüket”, blendjüket, melyet itthon alig ismertek, ám elég olcsóak voltak ahhoz, hogy a legtöbben kijelentsék, a világ legjobb whiskyje a Ballentines. Ki tudta még akkor, hogy van whisky és whiskey? Senki, csak a beavatottak. Aki látott Nyugaton reklámokat, az már tudta, hogy a White Horse nem egy ló, avagy a J&B nem egy élelmiszerlánc, vagy a Bell’s nem egy harangmárka, illetve a Haig nem keverendő össze a Hair világhírességgel.

 

Édesapám – talán furcsa – de 2-3 olyan palackot őriz, melyet még a ’70-es évek közepén vásárolt arab országok repülőterein. Olyan portékák ezek, melyek szentek. Persze, azóta azért volt „üresedés”… De ekkor még nem tudtuk itthon, hogy mi az a blend és mi az a single malt…

 

Aztán egyszer apu hazaállított valamikor ’95 felé egy 16 éves Lagavulin nevű itallal, aminek még a nevét sem tudtuk kiejteni. Ha 16 éves, akkor az csak jó lehet. Sweet sixteen… Persze ma már tudjuk, hogy belehúzott a tutiba és lecsapott a világ egyik legelismertebb maltjába.

 

Kibontottuk és az orrunkat azonnal megcsapta a füstösség. Nem tudtunk mit kezdeni először vele. De azért csak legyömöszöltük magunkba. A palack tartalma már régen az emlékezetünk mélyére került, amikor elkezdtük feldolgozni, mit is ittunk. És azt gondolom, nem szégyen beismerni azt, hogy valamit nem élvezünk, nem értünk.

 

A whisky ivásának is van módszere, hogyanja. Vízzel? Jéggel? Tisztán? Anno vétek volt tisztán inni, mert gyorsan fogyott. De ha túlvizeztük, akkor „teává” szenderült és olyan semmilyen lett. Vagy lejegeltük a torkunkkal együtt. Meg ugye a jég (víz) hígította is az italt, így nem bántott annyira az alkohol.

 

Volt egy ismerősöm, akinek az apja külkereskedő volt és tényleg gyűjtötte a whiskyket. Poharakkal, kristályokkal, ahogy illik. Aztán a srác olyan 17-18 éves korában házibulit csapott, ami mészárlásba torkollott. A serdülő egyedek egyenként felbontották a szocialista szekrénysor mélyén lévő palackokat és a hozzá tartozó poharakból megitták az egész gyűjteményt. Pfff. Elképzelem az apuka arcát reggel… Egy élet munkája veszett kárba, mert az ifjak csak vedeltek, de az ütőssége számított, nem az íze.

 

Így tehát a whisky-kultúra tényleg hasonlíthatott ahhoz, amikor 2 osztálytársammal 1984-ben megettünk egy teljes karton Bounty csokit, mert sajnáltuk otthagyni, és ingyen volt. Persze utána majdnem rókáztunk, azaz a marxi mennyiség a minőség rovására ment. Mert ugye egy szelet Bounty most is a mennyország, no de 48 szelet?

 

Tehát megvolt az első Lagavulin kortyom ’95 tájékán. Aztán eltelt vagy 8 év, és ittam az ír whiskey legszebb példányait. Azaz Tullamore Dew és Jameson. Ugyanis a háromszori desztillálás miatt valahogy selymesebbnek tűnt és egyszerűbbnek. Nem bántott az alkohol és jól állt neki a jég.

 

Majd 2003 felé Jordániában szert tettem egy reptéri kivitelű 15 éves GLENLIVET-re. Egy sajátra. Ugyanis az évezred fordulóján már volt egy „classic malt” sorozatom, ám az a balsikerült éttermem árukészlete volt, így a palackonkénti 1 centnyi minőség-ellenőrzés nem képezhette tulajdon tárgyát. Azaz hozzávetőlegesen ekkor már tudtam, hogy mi a különbség a whiskey és a whisky között, mi az a single malt és tudtam, hogy készül az ital. Hiszen a XXI. században már egyre jobb könyvek jelentek meg e témában, és a gasztronómiai kultúra részévé vált az italok – leginkább a borok – ismerete, köszönhetőenKovács AntalReceptklub-béli tündöklésének és mőcsényi borajánlatainak… Bármilyen fogásra jó volt egy mőcsényi klasszikus. (Zwack)

 

Nos, itthon kibontottam a GLENLIVET dobozát és benne ott rejlett a gyönyörű selyempapírba forgatott zöld palack. Igen! Ez már az, amire vágytam. Birtokoltam egy addig elérhetetlen tűnő álmot. Cseppenként adagolta, és adagolom most is. Illatozom, ízlelgetem, és gondolkodom rajta. Magam elé képzelem a patakot, ahonnan a víz származik, a tájat, az épületeket. És ehhez elég 2 centnyi whisky is.

 

Később vettem itthon egy 12 éves GLENFIDDICH alap-tételt. És mivel valahonnan volt már ekkor egy 15 éves Grant’s blendem, jöhetett az összehasonlítás. Aztán szert tettem különböző reptereken olyan kiszerelésekre, ahol 0.2 vagy 0.375 méretű, különböző fajtájú, vagy márkájú termékeket csomagoltak össze igen kedvező áron. Így tapasztalpam meg az ízlések béli különbözőségeket.

 

Majd 2-3 évvel ezelőtt átléptem egy álomhatárt. 100 EUR összeget szántam egy fadobozos EDRADOUR csodára. Habár azt már megtudtam egy GLENMORANGIE tételnél, hogy mi is az a „port wood finished”, de most ismertem meg a „straight from the cask” fogalmát. Szétégeti a májam – gondoltam először, de beláttam, hogy van benne valami igazság… No nem a szétégetésben.

 

Így tehát – több lépcsőfokban – most itt ülök a MACALLAN felett, melyről azért majd kerítek egy történetet a későbbiekben, de a skót, ír és egyéb párlatok fejezetének nyitórészéhez legyen elegendő ennyi is.

 

Egészségünkre!