Ha már a múlt emlékeit keresem, örömmel akadtam rá a 2005. október 1-jén kelt írásomnak, melyben édesanyám 13. születésnapját ünnepeltük meg a Rozsdás Pelikánban, a Nagymező utcában. Sölét Gyula séf az évek során számomra köddé vált, pedig hozzáállását, tudását, kellemességét mai eszemmel tudnám igazán élvezni. Úgy tudtam, hogy kb. 5 évvel ezelőtt az angol kormány szolgálatába szegődött.

 Nagyon hálás lennék, ha valaki információval szolgálna a séffel kapcsolatban…

Ma, azaz inkább tegnap, édesanyám születésnapját ünnepelte meg a család. Mivel mindannyian láttunk már mindenféle ajándékot, meglepni senkit sem nagyon lehet, így a legfőbb érték az lett, hogy összegyűlünk egy terített asztalnál, falatozunk, vígadunk, gondokat űzünk.

A meglepetés szervírozásának helyszíne a Nagymező utca 41. sz. alatt található Rozsdás Pelikán étterem volt. Sölét Gyula séf már annyiszor bizonyította találékonyságát, rátermettségét, abszolút profizmusát, hogy a gondjaira bíztuk magunkat. Sajnos a fényképezőmet otthon felejtettem, így megpróbálom az egyes fogásokat részletesebben leírni.

Azért az első fogás kicsit megdöbbentett még engem is, pedig már láttam mindenfajta eledelt, meg katona is voltam, meg miegymás…

Egy rettentő nagy ovális tálcán valami mákos kinézetű valamit hoztak fel a lépcsőn és közelítettek vele asztalunk felé. Ahogy közelebb jött, azt láttuk, hogy valami bugyolált valami lehet, citrommal körberakva. Arra gondoltunk, hogy ez valami göngyölt hal lehet, de ilyet még senki nem látott. Aztán még közelebb ért a tálca és a valami, amikor rádöbbentünk, hogy a tálcán lévő izé úgy néz ki, mint egy cápa. A francot! Ez tényleg egy cápa! Mondhatom, hogy senki nem mert hozzányúlni. Édesanyám azonnal kért egy klasszikus libamájas előételt, mert a cápa szeme a tálcán pont rá meredt! Ennyi elég volt ahhoz, hogy az ünnepelt majdnem felugorjon az asztaltól és elszaladjon…

A cápa nagyon finom falatnak bizonyult. A kerekre hajlított hal húsa úgy mállott le a gerincről, mintha pástétom lett volna. A séf elmondta, hogy a cápát úgy 40 perc alatt párolta át egy fűszeres chilis alapon. A „mákos” hatást maga az állat bőre nyújtotta, amit könnyedén le lehetett fejteni a húsról. Nincsen hal íze a ragadozónak. Kicsit talán édeskés benyomást keltett bennem, amit a chili csípőssége ellentételezett. Friss péksüteményt fogyasztottunk mellé, valamint kezdésnek egy sima chardonnayt. Érdekes, hogy a cápában egyáltalán nem volt szálka, a gerince porcos, rugalmas, a húsa meg sok helyen keresztfonatú, mint egy erős drótkötélnek. Érdekes állat… Így főve, párolva egész kiszolgáltatottnak tűnt!

A cápa-kalandot követően friss, házi burgonyás pogácsával tompítottuk az ízeket. Hogy ne szaladjunk bele rögtön egy nagy szelet húsba, kaptunk egy kis ízelítőt folytatásul a rózsaszín lazaccal töltött lepényhal tekercsből, mely mellé citromfű mártást és sima metélt tésztát szolgáltak fel. Egyszerű, de tökéletes fogás, mely mellé elfogyott borunk, így váltottunk egy amerikai fehérre.

A St. Supéry pincészet 2004-es évjáratú Sauvignon Blanc bora a Nappa Valley dűlőiről származik és a valaha általam fogyasztott egyik legjobb bor volt ebből a fajtából. A fahordós érlelés ellenére nagy illatok jellemzik a bort. Könnyen érthető bor a Sauvignon Blanc szőlő minden jellemzőjével. Már első ízlelésre is a bodza jött elő, mely a fajtát oly annyira meghatározza.

A halakat már „átlagos” húsok követték. A hölgyek roston sütött csirkemellet választottak vargánya gomba és cukkíni lepénykörítéssel, továbbá még egy kis libamájat, csak a rend kedvéért. Öcsém maradt főfogásként is a halnál, míg mi édesapámmal belehúztunk egy remek brazil steak-költeménybe. A rózsaszín belsőre sütött bélszín mellé szarvasgombás-libamájas ragu került kíséretnek. Köretként fóliában sült burgonya szolgált megelégedésünkre.

Ehhez a nehéz, tartalmas fogáshoz öcsém ajánlatára egy dél-afrikai bort választottunk. A SIMOSNIG (Stellenbosch) pince 2002-es évjáratú Pinotage Redhill vörösét. Kicsit szokatlan volt az általunk ismeretlen szőlőből készített bor, azonban a kellő szellőztetést követően nagyon ízlett telt, érett zamata. Az este hátralévő részében a Pinotage kortyolgatását csak három körülmény „zavarta” meg. Előbb jött a szülinapi gesztenye torta a tűzijátékkal, majd a Godet 1900-as évjáratú cognac-ja. Nem elütés, ez az ital 105 éves kort ért meg. Az eddigi legrégebbi cognac 1923-as évjáratú volt, már akkor is mélyen elgondolkodtam a világon, most meg már teljesen értetlenül állok előtte.

A nagy méretű konyakos pohárban lassan kelt életre az ital. Előbb illatában az alkohol csapott meg, majd a kiszellőzéssel együtt megjelentek a különböző gyümölcsök, a végén tényleg ott maradt az aszalt szőlő, a mazsola. Megvallom, hogy nincsen összehasonlítási alapom ilyen italoknál, így kissé tapasztalatlanul azt mondhatom, hogy illatában sokkal többet nyújtott a cognac, mint ízében, habár megjegyzem, tökéletes volt! A legszebb az volt, hogy a kiürült poharat még sokáig illatozta a család minden tagja, nem mindennapi esemény egy ilyen klasszikus elfogyasztása.

Végül sor került egy kis ámulatra, amikor Sölét Gyula felszolgált egy ízelítőt a teljesen jóllakott társaságnak a saját gondolatok alapján készült skót whiskys csokoládétortájából. Kész voltam! Full! Öcsém elszívott az ablakban egy Don Antonio féle szivart. Én lenyomtam egy feketét, hogy legyen erőm megírni frissen a cikket.

Végül jól sikerült a vacsora és a születésnap. 4-5 óra alatt eljutottunk a cápától a csokitortáig, a chardonnay bortól a 105 éves cognac-ig. Édesanyám remekül érezte magát, miként mi is!

Köszönjük Sölét Gyula tulajdonosnak az egész estét, hogy kellemes személyiségével, humorával fűszerezte ünnepi vacsoránkat!