42 évesen igen nehéz hagyományokról beszélni, hiszen az ember fenekéről szinte le sem esett a tojáshéj. Tapasztalat már lehet, bölcsességről pedig nem is igazán illik beszélni. Ezzel szemben a szerencse fia lehetek, hiszen a ’90-es évek közepe óta – remek mesterekkel – csak szakmai közelségbe keveredtem a borral, gasztronómiával. Akik anno a csúcson voltak, lassan, vagy már ténylegesen nyugdíjasok, az akkori fiatal, feltörekvő generáció pedig tanítója lett a szakmának.

A rendszerváltást követő szabadság és szabadosság jobb és rosszabb értelemben vitte előre a hazai gasztronómiát, mely során a régi baráti társaságok vagy széthullottak, vagy csak egyszerűen unalomba fulladtak. A régi szakmai kapcsolatok fellazultak, a kollégákat a sors a szélrózsa összes irányába szétszórta. Habár vannak alkalmak, rendezvények, melyeken a szakma régi nagyjai összejöhetnek, de én azt veszem észre, a generációs problémák, és a hagyományok nem kellő tisztelete nem ad kellő táptalajt az újabb társaságok létrejöttének.

Az elmúlt évtizedben nagyon nagy divat lett borvacsorákat tartani, megválasztani a borász szakmai kitüntetettjeit, avagy voksolni, voksoltatni az éttermek legkiválóbbjaira, és valahogy nem tudom elhessegetni magamtól a gyanút, hogy a címek és rangok nem igazán az értékek mentén teremnek, hanem a pénz és a marketing vette át a hatalmat az ész és érvek felett. Persze ez korántsem jelenti azt, hogy bármely borász, vagy étterem érdemtelen lenne a sikerre, de nem érzem őszintének a versengést. Ugyanis a válogatást és értékelést végző kör annyira szűk, annyira érdekelt, hogy az értékítélet is hamiskás, mint egy akármilyen borszaklap szerkesztője, aki annak ítéli az aranyágat, aki a legtöbb bort hordja be a pincéjébe. Anno létezett egy forma nélküli klub, mely a szállodások és vendéglátósok szakmai elitjét fogta össze. Óriási jelentősége lehetett, hiszen a kialakuló privát borászatok és a gasztronómia akkori csúcsa között hidat vertek a kellemes esték, pincelátogatások.

Ebből én semmit nem érezhettem, és így is megtisztelve éreztem magam, hogy például a Gundel hasonló szakmai vacsoráira úgy kaptam meghívást, hogy csekély közöm volt a szakmához. (Létezett ugyanis egy „polgári tagozat” is a Gundelben.) Azt hiszem, hogy az Ungár Ervin szervezte vacsorák nem csupán alapműveltséget, igényességet adtak, hanem megajándékoztak olyan ismeretségekkel, barátságokkal is, melyeket a kollegialitás teljes hiánya miatt, illetve a vendéglős – vendég ellenpólus miatt aligha teremtett volna meg a sors másként. Idősebb barátoktól azonban nem csupán nem szégyen tanulni, hanem felettébb megtisztelő is.

Nagyon sok embert ismerek magam körül, akik a borokat és éttermeket státusszimbólumként élik meg, hitvallásuk szerint egy étterem borvacsoráin, avagy konkrét borászatok borbemutatóin megjelenni rangot jelent. Valahol azt olvastam az interneten, hogy az is rang, ha valaki személyesen ismer egy borászt. Nem tudom, mit gondoljak a fentiekről, hiszen egy normálisan gondolkodó országban mindennek megvan a helye, és a jól felfogott liberális gondolkodás tulajdonképpen bőven megengedi e státusszimbólum hajhászást is.

A fenti gondolatok azonban nem önmagukban bírnak jelentőséggel, hanem a legutóbbi borbaráti társaság látogatásával konkrét kapcsolatban. Régi barátok, kollégák és szakemberek úgy gondolták még valamikor 2009-2010 fordulóján, hogy felélesztenek egy elfeledett hagyományt és klubot, így Szeremley Huba unszolására megalakult a „Méltó Torkúak” bortársasága, melyek tagjai között nem csupán csillagos étterem tulajdonosai, éttermek, szállodák vezetői, hanem hasonlóan gondolkodó civilek is találhatóak. A baráti társaság az elmúlt két évben vendégeskedett – többek között – Szeremley Hubánál, Figula Mihálynál, avagy Dr. Balla Gézánál is.

Legutóbbi túránk első állomása a szekszárdi Fritz Pincészet volt, melyre a korábban tapasztalt kellemes gasztronómiai emlékek miatt esett választása a szervezőknek. Magáról a borászatról kevés jót hallottam, ám annál inkább érdekelt a pince jellege. A hatalmas költséggel megépített boltíves pince látványos, ám józan ésszel kevésbé értelmezhető. Úgy vélem, az egész hajcihő nem a borászatról szól, hanem a tömegturizmusról. Ugyanis a pincében több busznyi ember egyszerre megvendégelhető. A hely sorra tartalmazza mindazon kelléket, melyet a félreértelmezett logika megkövetel: szentély, kápolna, bortrezor, hordósor, van minden, mint a búcsúban.

Megérkezésünkkor egy „kiszőkített” kadarkával fogadtak, melyet már ismertem, és érdekes alternatívaként kóstoltam egy pesti borbárban. A következő roséról sem lehet rosszat mondani, így véleményem az, hogy a fehérboros technika elég jól megy a pincészetnek. Gondolom, van hozzá technológia rendesen. Illetve, kellene, hogy legyen, ha már ekkora beruházáson vannak túl. A vörösborokról azonban kevesebb jót tudok mondani. Átlagosak, nem rosszak, de nem kiemelkedőek. Azt hiszem, a minőség alárendelt a haszonnak, és az minden tekintetben…

A Fritz Pincészetnél 5.000.-Ft-ot fizettünk fejenként az egyfogásos ebédért és a borokért. Az átlagosan elfogyasztott bormennyiség nem lehetett több mint 5-6 deci. Benne volt az árban még egy kupica pálinka is. Az ebéd ehhez képest igen szerényre sikerült. A kifejezetten kellemes közegben terített ebédnél a levesért azonnal külön kellett fizetni. A füstölt jérceleves finom volt, nem tagadom.

A vegyestál azonban több társunkban a vasúti restik emlékét hívta életre. A rántott sajt, a töltött csirke, a rizs és sült krumpli vegyes köret az odalökött savanyúság nem volt méltó sem torkainkhoz, sem a helyhez, sem az ellenértékhez. Jóllehet én nem tettem észrevételt, ugyanis a társaság, a beszélgetések tárgya és minősége bőven feledtetett minden gyengeséget, de utólagosan többektől hallottam kevésbé és intenzívebben megfogalmazott negatív bírálatot, melyekkel sajnos egyet kell, hogy értsek. Aki akart még egy kupica pálinkát, az kifizethette, miként a kávét is.

A legmegdöbbentőbb az volt, amikor a képen látható Kékfrankos ára után érdeklődtem: 7.200.-Ft/palack. No comment.

A Fritz Pincészet nem kicsit túlárazott, és tulajdonképpen senkinek nem ajánlom, aki csak kicsit is többet vár a pénzéért, mint egy nyugdíjas buszos túra éhenhalás elleni alkalmatossága. Úgy 3 órát töltöttünk el a pincészet vendégeként, és megtekintettük a szobákat is. Itt azonban el kell ismernem, az ízlésesen kialakított vendégszobák árazása és minősége egyáltalán nem eltúlzott! Nagyon szép volt a közeg. Délután 4 felé indultunk tovább Vida Péterhez, de ez már egy másik történet…