Régen voltam fent Szabó Lacinál a Szent Balázs hegyen. Jó másfél évig építették át a borházat és a feldolgozót, és a végeredmény önmagáért beszél. Szinte eszményi technológia, messze a realitások talaján maradva. Tisztaság, pedantéria, ésszerűség.

A 2011-es borokat sikerült végigkóstolnom, és Laci fia, Gergő komolyan nagyot alkotott. Vannak már kész- és szépreményű tételek. Értelemszerűen a Rizlingszilváni élvezhető, míg egy Juhfark csak sejthető. Ám talán nem véletlenül, de engem kétféle Olaszrizling ejtett rabul. Két különböző termőterületről érkeztek, teljesen eltérő jelleget mutatnak.

Azaz, ha van egy pincészetnek remek alapbora, és a meghatározó fajtákból lényegesen eltérő variációja, akkor már érdemes egy látogatásra. Ha ehhez hozzávesszük, hogy bőven van még más kóstolni való is, akkor nagyon rendben van minden. 2010-es évjárat gyakorlatilag kiesett, így a 2009-essel összehasonlítva a pincészet borai nagyon szép minőségi emelkedést mutatnak. Ez nyilván tapasztalat és szorgalom kérdése.

Három vörösbort is kóstolhattam, egy Zweigelt, egy Merlot és egy Cabernet Sauvignon volt a fejlődő borok sorrendje, ám itt még nehéz bármit is mondani, nagyon korai bármit is mondani egy 2011-es vörösről. De lesznek! És ez sem mindegy egy fehérboros vidéken, mely réges-régen vörösboros volt.

Ám Szabó Laciék kapcsán most nem is annyira a borokról, hanem a falatokról szeretnék szót ejteni. A sok kóstolás bizony meghozta az étvágyunkat, így leültünk néhány katonára. Lecsusszant egy tányér kocsonya – ami nagy meglepetés, mert én alapból nem élek ezzel a lehetőséggel – majd a konkrét döbbenet ült ki az arcomra, amikor egy olyan széles spektrumú kolbász variációval néztem farkasszemet, mely önmagában is megdöbbentő. Remélem, a képek csak visszaadnak valamit az élményből. Dobtunk még egy kis érlelt sonkát, majd megnéztük az új panzió szobáit (nagyon korrekt minden), és visszatértünk a kóstoláshoz.

Annyira belefeledkeztem az élményben, hogy lecsúsztam a Liverpool – Manchester United FA kupameccsről is…