Nagyon sok embertől hallottam, hogy nekiindul Indiának hátizsákkal csak azért, mert már ismerősei jártak ott ilyen módon, és az milyen jó volt. Nem tudom, hogy ezt az ideológiát a pénzszűke, vagy valami más – számomra érthetetlen – világszemlélet okozza, de merészen bevallom, ha nekem konkrétan nincsen egy meghívásom és kötött programom, ellátásom, helyi segítségem, akkor sem hátizsákkal, sem luxus körülményeket biztosító szervezéssel nem indultam volna neki.

Ugyanis India számomra idegen. Habár az arab világ egy részét (természetesen a kényelmesen elérhetőt) bejártam, és volt merszem Tunézia nagy részét egyedül, bérelt autóval bejárni, Indiában erre nem vállalkoztam volna. Ha másért nem, pusztán azért, mert nem is vezethetnék odaát.

Nagyon régi, fiatalkori barátomat egy indiai cég élére vetette a sors, így a céges randevú mellett lehetőség nyílott egy komolyabb kulturális körutazásra is. Ez annyit jelentett, hogy megvettem a repülőjegyet a katari gépre, és vártam, hogy Delhiben leszedjenek róla. Onnan átengedtem magamat az élet sodrásának, ami csak annyiban jelentett később meglepetést, hogy a sodrás intenzitását előre el nem tudtam volna képzelni.

A Qatar Airways kényelmes repülést, ám a Emirates-nél szerényebb fedélzeti szolgáltatást nyújtott. A szórakoztató elektronika azonban megóvott attól, hogy felvágjam az ereimet, ugyanis aludni nem tudok repülőn, és a 3. órát követően kifejezetten nehezen bírom a bezártságot, magát a repülést. Mivel magamévá tettem Johnny English legújabb kalandjait, illetve a Válogatott gyilkosokat (The Killer Elit) csak elmúlattam az időt Doháig, ahol egy furcsa repülőtér fogadott.

A leszállópálya mellett parkoltak a gépek, az új létesítmények átadásáig egy sufni szintű barakk minősül terminálnak. A géptől a busz röpke 20-30 perc alatt – több megállóval – viszi el az utasokat a barakkig, és közben rövid fejszámolással eljuthatunk addig a felismerésig, ha csak a földön áll vagy 5-6 tucat Qatar Airways gép (ám lehet, hogy még több), akkor mennyi lehet a levegőben, és tulajdonképpen mekkora is a flotta…

Meglepő volt, hogy a Budapest – Doha járat magyar utasainak száma nem vallott a válságra, ugyanis idegenvezetővel tartottak Indonézia felé. Néhány arcot illetően titkon felsejlett bennem, hogy vajon az adóbevallás mennyiben támasztja alá a nyaralás árszínvonalának megfelelő lehetőségeket. Persze, nem kívánok más zsebében turkálni, csak megjegyzem, hogy amikor borul a magyar gazdaság és belpolitika, azonnal megjelennek bizonyos arcok, viselkedésmódok, típusok, melyek nem igazán illenek bele egy európai szocializálódási folyamatba. Vagy legalábbis nem abba, amiről én, a nagy nemzeti együttműködés rendszerébe nem tartozó átlagember álmodom.

Visszatérve a dohai repülőtérre, azért a világban még sincsen minden rendben. Szemmel láthatóan olyan emberek repülnek tömegével a világban, akiknek egy évtizeddel ezelőtt semmi keresnivalójuk nem volt a levegőben. Gyermekkoromban nagy élmény volt kimenni Ferihegyre, a fel- és leszálló gépeket nézni, kiküldetésre induló édesapánkat búcsúztatni, avagy fogadni, és egyáltalán beszívni a repülők hangját, szagát. A modernizálódó világban a repülés egyre kevésbé szolgálja a kiváltságos rétegek szórakozását, egyre inkább átlagossá váló közlekedési eszköznek tekinthető, és (habár nem ismerem a világ légi forgalmának adatait) tömegek emelkedtek a levegőbe. De nem tudom elhinni, hogy teljesen normális dolog az, ha cipőjük mellett járó emberek könnyebben emelkednek a levegőbe, mint ma egy magyar orvos. Persze, ez a honi jövedelmi viszonyok visszásságaiból fakadó keserűségem, és a dolgok végtelen leegyszerűsítése, de akkor sem találok magyarázatot bizonyos jelenségekre.

10-20 évvel ezelőtt a repülőtereket átlagosan jól öltözött utasok töltötték meg, konszolidált magatartással büszkélkedve, manapság bűzösen és koszosan utazó emberek tömege, akik közül a fiatalok a földön ülve, heverve múlatják az időt. A régi vágású kávézókat a Costa Coffee literes kiszerelésű zagyvaságai váltották fel eldobható vackokban. Anno jó volt repülni, utazni, manapság egy kínszenvedés.

 
Doha felé a repülő az Öböl menti országok partvonala mentén haladt, így a városok fényeit élvezhettük. Jellemző módon a part mellett fényárban úszott minden, egy tökéletes fényszennyezettség sztráda pedig beleveszett a sivatagba…

Doha – legalábbis a levegőből – meg egy nagy durranás. Jelen pillanatban eszem ágában sem lenne eltölteni ott néhány napot. Ám a repülőtér már most is multifunkcionális. Mecsetnek kell lennie! Ilyet még nem láttam.

Egy Boeing 777-es gép annyira nagy, hogy a felszállás és leszállás nem különösen élvezhető. A Doha – Delhi járaton felettébb sok az indiai, és bevallom, nem igazán volt szimpatikus tolakodásuk, másra oda nem figyelésük, agresszivitásuk. Más világ ez kérem, és mint kiderült később, nem is ez jellemző az indiaiakra általánosságban.

Barátom utasítása szerint mindaddig nem léptünk ki a repülőtér védelméből, míg meg nem érkezett a kocsi értünk, mely egyébként nem hajthatott be az érkezési oldalra. Amikor rajtot vehettünk, és kikerültünk a reggeli Delhi ege alá, bizony azon kaptam magam, hogy itt nincsen ég, és nincsen levegő. A szmog, a porszennyezettség olyan magas, hogy a városban eltöltött napok alatt nem láttam az eget, nem tapasztaltam kék színt, az összes fény furcsán szűrt volt, és gyakorlatilag lehetetlen szép képeket csinálni a műemlékekről. A por miatt állandóan köhögtem néhány nap elteltével, tegyük hozzá a Balaton partjának tökéletes klímája után szervezetemnek sima KO volt a 14 milliós város klímája.

Az autó azonnal belevetette magát a városi forgalomba, melyet úgy lehet jellemezni, bárki bármilyen járművel bárhol hajthat, mindeni villog és dudál, annak van elsőbbsége, akinek az orra egy centivel legalább előrébb van, és a legfőbb játékszabály az össznépi leszorítósdi. 5 perc alatt beláttam, hogy városi agresszív vezetési rutinom itt semmit sem érne, percek alatt halálra gázolnék egy tucat riksást. A lépésben haladó forgalom egy elzárt lakónegyedbe vitt, hiszen vendéglátónk egy olyan „elit” zónában lakott, ahol az épületek közötti utcákat óriási kerítésekkel, kapukkal zárnak le, biztonsági őrök védik, és oda csak az ott lakók léphetnek be.

Egyszóval megérkeztem Indiába, és azon gondolkodtam, hogy a hátizsákos turisták most mit tesznek. Felülnek egy riksára és keresnek egy 3 csillagos szállodát? Vagy egy éjszakai vonatot, ahol átaludhatnak a helyiek között egy éjszakát valahová zakatolván? A Delhiben található 5 csillagos szállodák árai a csillagos egekben. Egy Radisson SAS hotel, ahol megittunk egy ízben egy kávét, 2-300.-EUR összeget kóstál. A 100 eurós hotelek minősége – függetlenül azok vélt vagy valós csillagaitól – igen megkérdőjelezhető, de erről majd később. Azaz India nem Európa, ami önmagában nem baj, csak másként kell mindent megközelíteni, és európai ésszel ez az egész fel nem fogható.