Barátom úgy gondolta, próbára tesz. Bevitt a muszlim negyedbe egy röpke sétára, mert ha ott megrettenek, akkor nehéz lesz velem boldogulni. Hát kérem, ha nem is rettentem meg, mert már láttam hasonlót, azért nem hullattam könnyeket, amikor kitaláltunk egy valamivel rendezettebb részre. A valamikor talán leaszfaltozott, ám az idő vasfoga által kikezdett úton hömpölygött a tömeg. Kerékpár, motor, riksa, kisteherautó, minden, ami csak elfért a szűk szakaszon. Az élet ezerrel ment. Főztek-mostak, adtak-vettek, nyírtak-vágtak. A borbélyüzlet a mészáros mellett. A hangulatról közben a müezzin gondoskodik, dudálás, kiabálás, hangzavar, egymás szavát sem értjük. Mindenki megy valamerre, vagy jön valahonnan. A ’60-as, ’70-es évekből visszamaradt reklámtáblák, feliratok már régen nem kapható árukat hirdettek, kidőlt-bedőlt házak, kapuk, tákolt asztalok, székek, szemét mindenhol, víz folyik ki a porba, melyből cuppanós sár keveredik. Egyedül a szent tehenek hiányoznak – itt még az is lehetséges talán, hogy az ide keveredő tehenet a legnagyobb megdöbbenésére megeszik… Soha nem lehet tudni.

Egy jó órás sétát követően megalkudtunk egy Piaggio gyártmányú háromkerekű motoros riksára, mely visszavitt minket a házba.

Útközben minden az ember mellett lüktet. Nem lehet tudni, ki hol lakik, honnan jön, csak teszik a dolgukat az emberek. A fésülködés persze akkor is a világ legfontosabb dolga, ha egyébként nyomorban él, szerintem India a világ legtöbbet fésülködő férfijainak gyűjtőhelye. Még az arab világ sem kényes ennyire a frizurára. Kócos ember itt nincsen, vagy talán mégis?

A nyomor is valami más, mint amit Európában annak nevezhetünk. Odahaza deviancia, itt meg furcsán és megváltoztathatatlanul elfogadott. Az út szélén lakó családok megszokott látványok, és a képen látható sátor akár lehet 15 méterre egy luxushotel bejárata mellett is. A legfontosabb kormányzati ügy nem más, mint ezeket az embereket is vízhez juttatni. tényleg láttuk máshol, vagy egy csőtörés, az azonnal ad hoc fürdővé alakul, és sorba állnak az emberek leöblíteni magukat. Szappan persze valahogy mindig akad. A furcsa találékonyság eleinte felkeltette az érdeklődésemet, majd 2-3 nap elmúltával rezignáltan vettem tudomást, ez itt ilyen…

Ha az ember akár a legnagyobb nyomorból is befordul egy jobb városrészbe, az elzárt területeken belül szinte dél-európai, mediterrán, vagy észak-afrikai mércével mért rendbe botlik. Gyönyörű kiskertek, növények, homlokzatok. És állítólag van olyan rész is, ahol egy lakás havi bérleti díja akár 4-5 millió forintnak megfelelő összeg is lehet. A lezárt részeken régi villák, és új társasházak felváltva sorakoznak. Ide riksák, idegen járművek sem hajthatnak be. A sofőrös limuzinok (német márkák a legnagyobb királyok) villognak, dudálnak, mert az még itt is kötelező.

Delhi iszonyatosan nagy város. Az utcák csúcsidőn kívül járhatóak, a forgalom elviselhető, ám idegesítő a közlekedés. Aki régóta lakik a városban, percre pontosan tudja, mikor ér céljához, én meg eközben azt várom, mikor okozza valaki Delhi valaha volt legnagyobb tömegkarambolját. Szerintem a sofőrök nem is tudnak egy rendeset karambolozni, annyira leköti őket a dudálás.

Számomra a város egyébként nem lett áttekinthető, a 4-5 nap alatt az észak-déli irányt sem igazán tudtam belőni, csak sodródtam az árral. Most kerestem vissza az iPhone adatai alapján, hogy a képeket egyébként helyileg hol készítettem. Nem is gondoltam, hogy ennyire szétszórtam magam a térképen…

2 Responses to “Delhi, az első érzelmek…”