Delhiből Aurangabad egy ugrás repülővel. Aki szeret hátizsákkal utazni, annak sokkal több ugrás, de egészségére.

 

Amikor a repülőgép leszállt egy konszolidált létesítmény alkalmatosságán, azt vettük észre, hogy azért ez a vidék kicsit más. Csaknem India közepe észak-déli irányban, közelebb Mumbai („magyarul” Bombay) partvidékéhez, mintsem a keleti határokhoz.  Meleg van, változatosak a domborzati viszonyok, messze nincsen az az iszonyat tömeg, amihez máshol szoktunk, látni az emberek mögött a tájat, így Varanasi után nyugodtabban készülhettünk neki az ajantai barlangok felé vezető túrának.

 

A durván 120 km-es távolságot kevesebb majré mellett tettük meg, mint Delhi utcáin 10 métert. Habár itt is össze-vissza közlekedett mindenki, és európai szemmel értékelhetetlen volt a forgalmi fegyelem, itt ellazulhattunk, ugrabugrálhattunk a gyapotföldeken, de még meg is állhattunk akár egy helyi Üvegtigrisnél, becsapni egy jó üveg Kingfishert, no és a kötelezően kegyetlenül erős szabvány indiai kosztot, melytől amúgy is az aranyere jön ki az embernek. Nincsen az a baktérium, mely ezt túléli, de nem meglepő módon, amúgy is ez a bevallott cél.

 

A barlangokat egy brit katonatiszt fedezett fel a XIX. század elején, amint éppen tigrisre volt kedve vadászni, és valahogy erre kóborolt. (Azért elég tigrises vidék lehetett a környék, ha másfél évezreden keresztül nem abajgatták a barlangokat.)

 

Korábbi írásomban az indiai történelmet valahol Asóka királynál és Szárnáthnál hagytam abba (http://www.donmarcello.hu/?p=1374, és még el sem értem a „nullát”, de már alig érthető a „fehér ember” számára a történelmi láncolat. Így – csupán a barlangok kapcsán – ismételnem kell magamnak az alaptéziseket:

 

Vardhamána Mahávira (ie.540 – ie.467) eszméi a dzsainista világnézet, vallás alapjául szolgáltak. Asóka a buddhizmust teszi hivatalos vallássá. Birodalma széthullását követően előbb a szkíták nyomultak be az „országba”, majd azokat kiszorították a kínai eredetű jüecsi törzsek. Az így kialakult Kusán Birodalom ie. I. évszázadtól kezdve csaknem 200 évig állt ellen minden további betörésnek – mondja egy bizonyos, talán kevésbé pontos történelmi könyv, de úgy gondolom, ez nem így lehetett, csak a szerkesztő úr már unta a nyomkövetést. A korábbi cikkben található egy remek táblázat, mely címszavaira kattintva előjön egy tucat birodalom, uralkodó, és csak győzzük a helyzet megértését.

 

Létezik tehát dzsainizmus, buddhizmus, hinduizmus, és az adzsantai barlangok keletkezésével kapcsolatban az útikönyvek mindenfélét írnak, így majdnem határozottan szögezhető le, India kapcsán szinte el is lehet felejteni a bédekkereket, egy utazás előtt máshonnan kell felkészülni.

 

Ligeti Vilma „Síva árnyékában” c. könyve (Budapest, 1966, Világjárók) gyönyörűen ír a barlangokhoz vezető útról, mely az évtizedek alatt alig változott valamit:

 

 „Kora délelőtt, angolul egy szót se tudó sofőrjével nekivágtam hát a százkilométeres útnak. Nem kellett társalognom, szabad madár boldogságával szálltam a kristály fényű, sít táj felett. Izzó mezők, ezüstlila cukornádföldek… Egy helyütt arattak. Guggolva sarlózták a délceg, kard levelű nádat, öles nyalábban fejük fölé tartva hordták a bivalyszekérre… Kidőlt-bedőlt útszéli teacsárdák, turbános parasztok csoportjával. Egy legelőn és szélén pompás banjánfa alatt bámész, kúszó, rohangáló szürke majmok. Csupa gyönyörűség. Így értük el az első nagyobb falut, Adzsantát. Még nem is sejtettem, hogy mire a szikrázó nap eltűnik az egymásra zsúfolt házikók, emeletes mozlim díszítésű házakról, este, az egyik ház vendége leszek.

 Néhány perc múlva árnyas hegyszorosba fordult az út. Majd befutottunk a hegyek aljára, a völgykatlanba. Onnan nem visz autózható út a barlangokhoz. Építésük idején előttük haladt el az északi királyságokból a déliekbe irányuló kereskedelem fő útvonala. És éppen ezért ott faragták ki a barlangtemplomokat. A kapaszkodón, gondolom, tevék, elefántok léptettek, most azonban tömérdek lépcsőt kell megmászni, jórészt tűző napban a hegy derekáig. Remegett a térdem, mire felértem, és megpillantottam a félkörben sorakozó templomokat.”

 

Az út 2012 márciusában sem sokkal különb, hacsak azzal nem könnyebb, hogy légkondicionált, indiai piacra gyártott Toyota viszi hasában az utazókat, és a motorizáció eluralkodott a tájon. De Adzsanta védett terület, így kötelező letenni az autót, és az azóta kiépített keskeny utat már állami busz járhatja csak viteldíj ellenében. A márciusi meleg még szinte hideg a helyieknek, ám bennünket már a parkolóban éget a nap. Keveredünk a helyi turistákkal, felzsúfolódunk egy olyan szakadt buszra, hogy a padozatán át lehet látni a motort, a váltóművet, a fogaskerekeket. De haladunk, nyakunkban egy falunyi férfiemberrel. A busz egy darabig elvisz, leszállunk, és beleszaladunk a világot tönkretevő túrista-kacat-árusok szellemtelenül kialakított városkájába, ahol 20 percig kell lerázni a tiltott árusoktól kezdve a licences gazemberig mindenkit. Ahogy modernizálódik a világ, azonnal a sarat dobja fel a rendszer, nem a szerény értéket.

 

Kicsivel később iszonyat emelkedőnek kell nekivágni, Ligeti Vilma jól fogalmazott, majd a tüdőnket köpjük ki, mire rálátunk a barlangokra. Az interneten csodálatos képeket lehet látni a zöldellő paradicsomról. A mi márciusunk a sárga, a barna, a vörös megannyi árnyalatát mutatja, a fákon alig vannak levelek, minden száraz, a majmok kopár ágakon gubbasztanak. A vulkanikus kőzet feketesége a forróságban szinte kifehéredik. Így kaptatunk fel az első barlangig, majd tovább a kényelmesebbre hangolt, modern lépcsősorokon.

 

A legrégebbi barlang Asóka halálát követően épület nem is olyan sokkal, a Satavahana dinasztia patrónusa alatt, mely Asóka király, illetve a maurja dinasztia hűbérese volt. Asóka halála, és a maurják gyengülésével a dinasztia uralkodói függetlenné váltak.

A barlangok közül négy, a 9-es, 10-es, 12-es,és a 15/A. épült ki ebben a korszakban. Az első korszakot jelentős évszázadok választották el a második periódustól, mely csaknem 700 évvel később tetőzött, majd tűnt el a feledés homályában.

Nem vagyok képes arra, hogy művészettörténeti kalauzt adjak, ezért benyomásaimat osztom meg inkább. Először is, döbbenetes, hogy a vulkáni kőzet puhább, keményebb rétegeiben miképpen tudtak előre haladni, mintha minden terv negatív formában jelent volna meg. Hol van még a reneszánsz, amikor a szobrász a felesleget szedte le a márványról, hogy alóla kibukkanjon a csoda. Itt, csaknem két évezreddel ezelőtt nem csak szobrokat, hanem templomokat „találtak” a tufa alatt. Nem mellesleg a statikai tudás sem elhanyagolható, mert a barlangok alátámasztása, oszloprendszere sem a véletlenek sorozata.

 

„Mr. Josi felkattintotta a reflektort, és életre keltek a falakat borító színfoltok. elefántos felvonulás, koronázási ünnep, sötét bőrű, sötét hajú rabszolgák, rabszolganők, holdsarló szemű hercegnők almakeble és színes szövésű ágyéktakaró alatt hullámzó csípőjük. Légies, érzéki táncosnők, égi zenészek, földi katonák, formák és színek harmóniája – egy kétezer éve volt világ életöröme.” - írja Ligeti Vilma.

Barlangról barlangra változtak a stílusok. Vagy az építészet volt kiemelkedő, vagy a festészet, egyszerűbb terek mentén. Adzsanta a freskókról híres, a fáklyák fénye mellett, nevetségesen egyszerű alapanyagokból, ám újraalkothatatlan tudással, szakértelemmel kivitelezett, mai ésszel felfoghatatlan érzelmeket, boldogságot, hangulatot árasztó képeiről, melyek közül némelyik szinte évszázadokon keresztül robog át az európai reneszánszba egy szempillantás alatt. Sőt, barokkos vonások is felrémlenek néha.

Találtam olyan írást, aki az európai templomok ősét vélte e buddhista templomokban felfedezni, ám nem szabad elfelejteni, hogy a görög klasszicizmus futára Nagy Sándor volt, aki inkább vitt, mint hozott.

 

 

Kevesen voltak, európai, amerikai turisták sehol, csak mi hárman. Békesség és csönd mindenhol. Szerencse fiai voltunk. Nehéz megérteni a látottakat. De barátommal leültünk egy félbehagyott, alig kialakított szent térben, és nagyon lassan rákezdtünk: doooooo, dooooo… Nagyot szólt, mondhatná egy rocker, de itt Buddhák között ültünk, sétáltunk, évszázados vésőnyomok között.

 

Sajnos elrepült az idő, és azóta, hogy csak emlékeim között élnek a képek, sajnálom, hogy nem időztünk sokkal hosszabban a termekben, nem mélyedtünk el jobban a látottakban, de sietni kellett. Mert az európai ember mindig siet…