Delhibe viszonylag egyszerű eljutni. Felszállunk a repülőre elegánsan, még majdnem olyan elegánsan átszállunk egy másik járatra – mondjuk Dohában – majd egy fokkal kevésbé elegánsan, esetemben a mosott trágyához hasonlóan, leszállunk Delhiben. És már ott is vagyunk.

Vendéglátónk a lelkünkre kötötte, hogy várjuk meg a terminálon belül, ugyanis amint kilépünk, elveszünk. Így vártunk, vártunk és vártunk. Ugyanis a csomagokat röpke pillanat alatt kitolták a katari gépből, míg barátunkat külön beléptetés és díj ellenében engedték csak be az érkezési oldalhoz, ahol a szokásos motozás, kötözködés, utasítás és miegymás után végre keblünkre ölelt bennünket. Gyorsan beugrottunk a kocsiba és régi gyarmati időket idéző kényelemben vágtunk neki a Noida (New Okhla Industrial Development Authority) felé vezető útnak. Noida tulajdonképpen Delhi high-tech, ipari körzete, mely tulajdonképpen utazásunk célja volt. A többi csak a kellemetesség…

Delhiben kimenni az utcára már nehezebb, ugyanis az irtóztatós szmog, illetve a zsúfoltságnak csak igen udvariasan nevezhető tömegnyomor eléggé mellbe vágja az egyszeri utazót. Ám indiai utazásnak pont kellemes kezdő élmény, hiszen Új-Delhi egy modern világváros, a brit gyarmati világ egyik utolsó pillére, annak minden szépségével együtt. Noida pedig a tökéletes csoda: a XXV. századi sci-fi technológia tövében utcákat ellepő, kosz és „nyomor”, mely nem lehet tökéletes kifejezés, mert itt a nyomor, annak európai értelemben vett élménye teljesen szokásos és átlagos. Van itt a közelben egy olyan Radisson hotel, mely eleganciájához alig mérhetőek európai társai, egy szoba jóval több, mint 200.-EUR összeget kóstál, de a szálloda sarkán sátorban laknak a családok egy földlyukban, melyet valami közműépítés során felejtettek magára.

India a tömény ellentmondások országa, földrésze, nehéz megközelíteni, nehéz átélni, megélni annak mindennapjait. De Indián belül Delhi nem is olyan régen része a történelemnek. Korábbi bejegyzéseimben igyekeztem a magam esetlen módján megközelíteni az indiai történelmet, kitérvén Nagy Sándor hellenizáló hatására, vagy Asóka király buddhizmusára. Delhi történelme azonban leginkább India muszlim uralmával köthető össze.

Ha Asóka halálától indulunk ki (ie.231.), akkor sorra következnek kisebb és nagyobb birodalmak. Az adzsantai barlangok kapcsán írt (http://www.donmarcello.hu/?p=1511) történetben említettem meg a Satavahana dinasztiát (ie.230 – isz.220.), mely Dél-India nagy része felett uralkodott. Időben durván ennek a hatalomnak volt kortársa északon a maurják bukását követően a Sunga birodalom (ie. 185-73.), majd a Kuninda királyság a Himalája területén, a Nyugati Satrapák (isz.35-405), szintén nyugaton a Kushan birodalom (isz.30-375) és végül a Gupta birodalom (isz.320-600), mely időben és hatalomban is felülmúlt minden korábbi államalakulatot. A történetírások szerint a gupta kultúrát a hunok verik szét darabjaira, így India sok-sok kisebb királyságra esik szét. A délen fekvő területek történelme számomra erősen kérdéses, főleg azért, mert nem volt szerencsém belekóstolni azon vidék egyetlen emlékébe sem. Így sűrű elnézést kérve csak megemlítem, hogy a hiányosságot illik pótolni…

A hunok betörésének lehetősége, és megvalósulása egyébként jól jellemzi az indiai államok egymással szemben viselt állandó háborúskodását. Jórészt fogalmuk sem volt arról, hogy egy szomszédos állam legyőzése, megsemmisítése mit okoz. Ahogyan a gupták leigázták a kushánokat, akik már nem voltak képesek feltartóztatni az előre nyomuló hunokat, kísértetiesen hasonlít Magyarország balkáni politikájára, mely során az ütközőállamok megsemmisítése olyan űrt hagyott maga után, melybe a török játszi könnyedséggel hatolt be. Az origo.hu „Tévút Mohácsig” cikksorozata ezt a folyamatot dolgozta fel szemléletesen.

A Gupta birodalom bukását követően – gyakorlatilag az iszlám megjelenésével egyidőben – jelentősebb államalakulatok alakultak ki. Ezek között bírt kiemelt jelentőséggel az 1036-ig fennálló Pratihara birodalom, mely uralkodója (I. Nagabhata) 738-ban megütközött a nyugatról előretörő iszlám arabokkal, és sikert csak a kisebb államok összefogásával, konkrétan Gurjara államával történő konföderációban érhette el.

Ugyanis 711-től a damaszkuszi kalifa több expedíciót indított az iráni fennsík területére, és egészen az Indusig sikerült behatolni India területére. Itt állították meg a hindu és rajput uralkodók seregei az arabokat, akik feladták végük a további hadjáratot. Ám ha azt vesszük, hogy az omajjádok 661 és 750 között olyan Arab birodalmat vezettek, mely Narbonne-tól az Indusig parancsolt mindenkinek, akkor nem lehet nem eléggé komolyan venni az iszlám előretörését.

Az európai történelemben egyébként érdekes Narbonne megemlítése, hiszen Kis Pipin űzte ki a szaracénokat innen 759-ben, majd Nagy Károly alapított ott grófságot. Régi vesszőparipám, hogy Heribert Illig professzor 1998-ban kiadott „Kitalált középkor” című munkájában nem kevesebbet állít: a 614 és 911 közötti, mintegy 300 év „soha nem létezett”.

Nos, ha igaz, akkor Kis Pipin nem űzhette ki Narbonne-ból a szaracénokat, és nem létezhetett a rajasthani csata sem 738-ban, vagy legalábbis nem akkor történhettek meg a dolgok. Ha Illig teóriája helyes, akkor az arab inváziónak nem 711-ben kellett kezdődnie, hanem 1008-ban. Kérdés, mit csináltak az arabok és az indiaiak a „kieső” 300 évben?

Ahogyan nézem, az indiai történelemírás – legalábbis első látásra, én nagyon nem szakértőként szemlélve az ügyet – a Gupták bukását még a professzor által elismert időszakra helyezi (isz.600 körül). Ám a hunok betörése lehet homályos, az általuk alakított „államocska” ugyanúgy nem feldolgozott, mint az arab expanzió érintett szakasza. A rajasthani csata tulajdonképpen elhelyezhető a XI. század kezdeti éveire is, hiszen a Pratihara birodalmat (isz. VI. szd – 1036) körülölelő Pala birodalom (750-1174) létezése is lehet rövidebb, és a két birodalom korába még egy 1008-ban megindult arab invázió is belefér. Ha egyszer megadatik a sors, akkor utánajárok, mennyire lehet biztos ez a 735. év az indiai történetírásban.

Ha pedig az arab történetírást nézzük, konkrétabban az omajjádok életútját, akkor két dolog állapítható meg. az arab történetírás nem fejletlen, ám sok kritika éri, hogy a visszamenőlegesen megénekelt történeteknek nem biztos, hogy valós az alapjuk. Az omajjádok 661 és 750 között regnáltak, így Illig szerint nem létezhettek, vagy nem akkor.

Az írások szerint Mohamed 622. szeptember 24-én, híveivel együtt kivándorolt Jathribba (Medina), ahol már nemcsak próféta, hanem a városnak és a körülötte fekvő törzseknek teokratikus, azaz isteni alapon való uralkodója is lesz. Ez a hidzsra = a muszlim időszámítás kezdete. Sajnos Illig szerint már ez a dátum sem létezhetett. Mohamed egyébként 632-ben halt meg.

Az európai történetírás és az omajjádok közötti biztosnak tűnő kapocs a 732-ben megvívott poitiersi (avagy toursi) csata, mely során Martell Károly verte meg a mórokat. Ezt követően a mórok európai expanziója megállt, sőt, visszafordult. Az arab hódítók a római birodalom nagyságával vetekedő birodalmat építettek ki, így egyik verzió szerint az összeomlás az arab népesség felhígulásával magyarázható, ám ebben nem igazán hiszek, mert akkor a római birodalom bukásához is ez vezethetett volna. Tény, hogy az omajjád uralkodók névsora tökéletesnek tűnik, de a történet kissé zavaros, lehet, csak nekem.

Nézzük, mit is ír Illig:

„Az áttelepülést (hedzsra) I. Omár kalifa (634-644) meglepően korán nyilvánította az iszlám időszámítás kezdőpontjává, igaz ennek bevezetése egy sor kételyt támaszt az utóbb vizsgálódóban. Látszatra a naptár 640-től végig alátámasztott, mégis kérdőjelek sokasodnak körülötte. Már korábban feltűnt, hogy a korai arab időszak hasonlóan sötétnek hat, mint ugyanazon kor a keresztény Európában. Láthattuk: a mór Spanyolországból alig maradt ránk bármi kézzel fogható a 930 előtti időkből.”

Illig kifejti, hogy a perzsa történetírás szerint a zoroasztrizmust az iszlám elméletileg azonnal kiszorította, ám Perzsia valójában még a X. században sem iszlamizálódott. Egy perzsa költő, Fidrauszi (939-1020) még csak nem is említi meg az iszlámot, Allahot és az arab hódítást.

„Tudjuk például, hogy a XI. és XIII. század közt alkotó iszlám történészek a hedzsra és Krisztus születése szerint jelölték az időpontokat. Ha a hedzsrát legkorábban a X. században szinkronizálták a keresztény időszámítással, akkor a muzulmánok is megvásárolták a három üres évszázadot, s ekkor világos lenne, hogy az iszlám kultúrkörben 622 és 911 között nem találunk egyebet, mint az Ezeregyéjszaka meséinek klasszikus elbeszéléseit, melyek jellemző módon sokat foglalkoznak Harun al-Rasiddal, Nagy Károly nagy ellenfelével. Az első frank császár – ebben utódai is követték – követséget küldött Bagdadba, apró szépséghiba, hogy erről semmilyen arab bizonyíték nincs. egyetlen arab hírharsona sem számol be a 800-as császárrá koronázásról, Harun ezen alkalomból küldött ajándékairól, az elefántról és az orgonáról. Az arab történészek figyelmét úgyszintén elkerüli a Martell Károlytól elszenvedett korszakos vereség, amely megmentette Európát – bezzeg a nyugati krónikások másról sem írtak, mint a nagy győzelemről, továbbá a Loire-tól délre leölten heverő 200 ezer szaracénról.”

Illig álláspontja szerint omajjád történetírásról egyáltalán nem lehet beszélni, őket a perzsa szellemiségű abbaszidák váltják, egy teljesen újnak mondott iszlámmal. A jelenlegi történetírás alapján az omajjádok 118 év alatt hódították meg a világot Európa nyugati részétől az Indusig. Ez példátlan siker, minden gazdasági hátország, infrastruktúra nélkül. Nagy Sándor példáját nézve nem lehetne kételkedni, hogy lehetséges egy ilyen mértékű hadjárat, ám a birodalom fenntartása gyakorlatilag lehetetlen.

Illig Mohamed kapcsán talál összefüggést a 325-ös Niceai zsinat és a mekkai Kába átépítése között. Ugyanis a zsinat fő tárgya Áriusz és tanítása volt, miszerint Jézust Isten teremtette. A korai kereszténység „frakciózott”, és egyik ága az az általa zsidókeresztény vonulatnak mondott rész volt, melyet ebioniták, nazarénusok (lásd a Szentantalfa lakosságának nagy része) és szümmakhiánusok alkottak. Tegyük hozzá, hogy a Római Birodalomban a kereszténység csak a 313-as milánói ediktummal vált hivatalossá I. Constantinus jóvoltából. Illig osztotta egyes történészek álláspontját, mely szerint Mohamed az ebioniták hitét vette át. Maga a mekkai Kába is egy kora keresztény templomépületen alapszik.

De nézzünk egy világszerte elismert szakértőt, Germanus Gyulát, aki Allah Akbar c. könyvében szintén ír a témáról:

„A kő, amely ezen a helyen áll, nem elég terjedelmes ahhoz, hogy imahelyül szolgáljon. Mindenesetre egy lapos kő találtatott a Kába előtt, amelyen lábnyomok látszottak: a hidzsra VIII. századában ezek a lábnyomok ezüsttel voltak megörökítve. A muszlim legenda azt tartja, hogy ezen a helyen imádkozott Ábrahám, és ezért ezt a helyet kupolás épülettel vették körül, amelynek négy oldalán vasrácsos ablak van.”

Azaz nem igazán képezheti vita tárgyát az, hogy Mohamed, a Kába és az ókereszténység között jelentős kapocs van. Egyelőre én úgy vagyok vele, hogy nem tudom cáfolni Illig azon vélekedését, hogy Mohamed és története 614 elé esik, míg az iszlám perzsák általi terjesztése 911 utáni időkre esik. Akár ki is eshet a 300 év, hiszen a legjelentősebb iszlám történészek csak a X. és XI. században foglalták össze az iszlám történetét.

Germánusz Gyula így írt a korai arab hódításokról:

„Az arab hódítás, amelynek hullámai elöntötték Perzsiát és Afganisztánt, átcsapott Indiára is. Már 664-ben Muhallab Multánon keresztül az Indus folyóig nyomult előre, de ez a hódítás nem volt tartós. Ugyanabban az évben, amikor az arabok átlépték a tengerszorost Gibraltárnál (711), Imád Eddín ibn Qászim, Irak kormányzójának, az erélyes Hadzsáds ibn Juszufnak utasítására, elfoglalta Multánt. Ettől fogva Északnyugat-India a muszlim kultúra hatásköre alá került, és máig az alatt is maradt.”

„Két évszázadon át az iszlám fejedelmei nem törődtek Indiával, csak 1001-ben jelent meg újból muszlim hadsereg India földjén, de ez nem nyugat felől tört be és nem az arab nép fiaiból állt, hanem az északi Khaibar-szoroson hatolt be az országba. Mahmúd Szebuktegin tizenötször vezetett hódító hadjáratot az afganisztáni Ghazna városából, és mindannyiszor gazdag zsákmánnyal tért vissza.”

Nos, tulajdonképpen Germánusz Gyula sem igazán törődött azzal, hogy mintegy 200 évig semmi nem történt. Nála is lyuk van az időben. Számomra azért érdekes a kérdés, mert ha az iszlám terjeszkedése 7500 km-es frontvonalon állandósult, akkor miért álltak meg, miért nem mentek tovább csaknem 250 évig? És e 250 év alatt az indiai történelem is eléggé nyugszik…

Azaz véleményem az, hogy akár kimaradt 300 év, akár nem, az iszlámnak nem lehetett különösebb hatása az ezredfordulóig Indiára. Ráadásul Germánusz Gyula helyesen mutatott rá, az iszlám végül nem az arabok közvetítésével tört be. Ahogyan a könyvében fogalmaz, a fosztogatáson kívül nagyon sok nem érdekelte őket egy jó ideig. Az első olyan muszlim hódítók, aki azonban már megvetették a lábukat, azonnal lázasan hozzákezdtek mecsetek építéséhez.

Így jutunk el majd a Delhiben található Qutb Minar tornyához és az „iszlám erőssége” mecsethez, de ez majd a következő írás tárgyát képezi.

De kik lehettek azok az iszlám vezérek, akik megtelepedtek? A gaznevidák azok az afgán, turk származású hóditók voltak, akikről fentebb Germánusz Gyula szólt. A támadások nem is igazán a hindu India ellen irányultak, hanem Multan abbaszida kalifátusa ellen. A gaznevidák uralma 175 éven keresztül állt fenn, azaz 1187-ig, mely során a birodalom kiterjedése az Arab-tengertől a Kaszpi-tengerig, illetve a mai Afganisztán teljes területére terjedt ki. Indiát illetően Lahore városát tették meg második fővárosukká. Meghódították Nyugat- és Észak-Indiát, Habár Punjab a kezükre került, de Észak-India nagy részét a rajput uralkodók tartották a kezükön.

Észak-India hindu harcos törzsei királyságokat alkottak a VIII. és XI. század között. Jó ideig ellenálltak a muszlim hódítóknak, majd ügyesen felmorzsolódtak, közben legendás csatákat, várakat, személyeket hagytak maguk után.

Az útikönyvekben gyakran említett Mohamed Ghori egy afgán hódító, akinek sok köze nincsen a gaznevidákhoz, ám feltétlenül úgy vélte, hogy azok városait, területeit el kell hódítania. 1192-ben 120.000 lovassal megtámadta a rajputok egyesült seregét, mely legyőzését követően Delhiig menetelt. Egy éven belül ellenőrzése alá vonta Rajasthant, és a Gangesz nyugati vidékét. Ghori 1200-ban visszatért Lahore-ba, majd 1206. március 15-én (furcsa egy nap ez) az esti imája közben meggyilkolták. A gyilkosokat Punjab régióból származó Khokar rajputoknak tartják, akik a térségben számos merényletet véghez vittek, így pont ez volt az egyik ok, hogy Ghori visszatért kiinduló pontjára, azaz tulajdonképpen történelmi vesztébe rohant.

Egy biztos, hogy Mohamed Ghori Delhiben hagyta egykori rabszolgáját Qutb-ud-din Aybak-ot, akkori tábornokát, aki a vezér halálát követően Delhi első szultánjává kiáltotta ki magát.

Érdekes, de a fentebb említett Qutb Minar-t, a tornyot 1193-ban kezdték építeni, azaz tulajdonképpen a rajputok legyőzését követően. Delhi több régi várost foglal magában és a Minar a rajput alapítású Lal Kot negyedben található. A torony mellett nekikezdtek a Quvvet-ul-iszlám Mecsetnek, mely jelentése az „iszlám erőssége”. Ha azt vesszük, hogy a rajputok feletti siker örömében 27, azaz huszonhét hindu templomot szedtek darabokra a köveiért.

Tehát az iszlám hódítás kora elméletileg 711-től eltartott egészen 1192-ig, de ebben erősen kételkedem. Néha erősen hiszem azt, hogy Heribert Illig professzornak igaza lehet, és ebből megközelítőleg 480 évből nagy részének ki kellene esnie.