Egy lassan 7, azaz hét évvel ezelőtt megszületett írásomat szeretném közzétenni, melyhez a jelentős időmúlásra tekintettel, kis kiegészítéseket fűznék:

“Weyregg, az Attersee partján fekvő, 1200 lakosú üdülőfalú, mely kitűnő fürdőhely, de a legnagyobb előnye, hogy Ausztria olyan központjában fekszik, ahonnan 150 km-es körben a lehető legjobb dolgok elérhetőek. Mint például Salzburg, Bad Ischl, vagy Halstadt. Weyregg-ben már több helyen is megszálltunk, de legnagyobb kedvencünk a Gasthof Sonne lett, ahol a tulajdonos, Brigitte Gebetsroither egyszerű, de nagyszerű konyhát vezet, míg a főúrnak két bőrnadrágja van. Egy rövid és egy hosszú…”

Sajnos időközben igen megritkultak ausztriai kirándulásaink, és érzésem szerint a fogadó is megkophatott, mint Ausztria önmagában. A válság kemény nyomokat hagyott rajtuk is. A ’90-es évek felfutását követően minden csillogott-villogott, ám az akkor megejtett felújítások lelakottá váltak, egyben az egekbe szöktek az árak, így az ember komolyan elgondolkodik, hogy vajon osztrák úticélt keressen magának, vagy mondjuk olaszt.

“A fogadó tipikusan osztrák, még a családias étterem részében is. A főnöki törzsasztalhoz csak a kiváltságosok ülhetnek le. Az asztaloknál esténként 3 generáció sörözik együtt, nem meglepő, ha a nagyit az unokája tolja be tolókocsin az asztal mellé. Kezébe nyom egy kiflit, melyet az öreg elszopogat, míg a többiek egyre lehetetlenebb kiejtéssel végigkacagják az estét úgy 20-30 liter sör elfogyasztása mellett. És nehogy azt higgye valaki, hogy ez deviáns magatartás! A szombati buli után vasárnap reggel 9-kor elég megvető pillantásokat vet ránk ugyanazon társaság, hogy miképpen lehet ilyen későn jönni reggelizni, amikor ők már ünneplőben megjárták a templomot.

Egyszóval az egész közeg arra ösztökélt, hogy viszek én is magammal vasárnapra ünneplőt, reggel 8-kor már lent vagyok a reggelinél, illetve elkezdtem tanulni osztrákul, hogy megértsem, min is kacagnak akkorákat. Továbbá szabatosan tudjak kérni még egy sört…

Március 12-én reggel kényelmesen indultunk el Bécs felé azzal a tudattal, hogy a háztól házig pontosan 500 km-re lévő Weyregg-ig honfitársaink szoros gyűrűjében fogunk haladni, hiszen a magyarok március 15. tiszteletére gyakorlatilag elfoglalták Ausztriát. Azzal a történelmi különbséggel, hogy nem leigázni akartuk őket, hanem azt nemzetgazdaságilag is jelentős vagyont elkölteni, amit itthon nem tudunk, mivel szerintem nincsen mire. A magyarokkal együtt a csehek is beindultak, így a közép-kelet-európai közlekedési kultúra erősen rányomta az A1-es autópálya biztonságára a bélyeget. Ráadásul szakadt az eső, meg a havas eső.

Megjegyzendő, hogy 7 évvel ezelőtti meglátásom nagyon is igaznak bizonyult. Az anno kölcsönökből, adócsalásokból, állami támogatások lenyúlásából származó pénzeket nem idehaza költötte el a magyar, hanem azonnal külföldre vitte. Nem megtakarított, hanem jó magyar módjára a “seggére is csapott”. A fogyasztást idehaza nem tudta az állam normális emelkedésre ösztökélni, az “aranykor” nem fogott hazánk kinézetén, nem fejlődött semmi, ám az igények egy európai magas életszínvonalra még a legalsóbb néprétegek számára alanyi jogi igényként jelentkezett.

Miután szerencsésen megérkeztünk a fogadóba, azonnal lementünk vacsorázni és „bitte schön” megrendeltük a szokásosat. Házi szilvapálinka, nagy sör, ásványvíz. (Hausbrand Zwetschkenschnaps, Zipfer, Mineralvasser) Valamint sonkával töltött gombóc barna, generálszósszal és káposztával (Hascheknödel), valamint Parasztlakoma (Bauernschmaus). Legvégül almás rétes, (Apfelstrudel).

Nem könnyű kaja, de szuper. Szépen komótosan feldolgozzuk az ételt, ebben segít a sör és a pálinka, közben megpróbálunk odafigyelni, hogy miről is beszélnek a törzsasztalnál. Lehetetlen feladat! Esti falatok, jó éjszakát!”

Szeretném kiemelni, hogy ezeket az ételeket már nem tudnám megenni. Túl nehézzé, zsírossá váltak számomra. Lehet, hogy az ízek, illatok kellemes emléke kapcsán nem átallanám újra megrendelni, és befalatozni, ám nagy nyögés lenne a vége.

Mindazonáltal tényként kell leszögezni, hogy 2005-ben e kiváló étkek ára egyáltalán nem volt magas. 6-8 euró, de maximum 10, nem volt kiugró, ismervén a minőséget. Lehet, hogy vénülő gyomrommal már nélkülöznöm kellene ezeket, ám egy biztos, a helyi alapanyag, tradicionális receptek és a magyarra szinte lefordíthatatlan “gemütlichkeit”  varázslatossá tette az alkalmakat.

“Másnap reggel bőséges reggeli, majd irány a Loser, azaz a Bad Aussee melletti hegycsúcs, ahol majdnem 2000 méterre fel lehet hajtani autóval egy panorámaúton. Csodálatos környezet, még csodálatosabb kilátás. És a legnagyszerűbb, az maga a fenti étterem. A síelők miatt önkiszolgáló jellege van, azonban a tálcás megoldás nem vesz el semmit a kínált ételek nagyszerűségéből. És mi a legjobb? A gőzgombóc! (Germknödel mit Mohr) Mákkal, sok-sok mákkal! A gombóc szilvalekvárral van töltve, olvasztott vajjal leöntve, melyre mákot szórnak.

No ez lebegett a szemünk előtt, amikor megváltottam a jegyet a hegyi szerpentinre. A hozzávetőlegesen 14 EUR szerintem nagyon megéri az élményt, hiszen a csúcson lévő teraszról szinte karnyújtásnyira állnak a 2-3 ezres csúcsok.

 Nos, nyomtam is rendesen felfelé a havon magamat, gyakorlatilag egyes, vagy kettes fokozatban, alapjárat közeli fordulaton, hogy ne csússzon meg a téli gumi. Haladtunk is rendesen, de minél feljebb értünk, annál nagyobb volt a hó az úton. Egy fordulóban meg kellett állnunk, hogy felszereljem a hóláncot. Legnagyobb meglepetésemre valahonnan előkerült egy gyönyörű eb, szinte csak rumos hordó nem volt a nyakában. Benézett a kocsiba, megszaglászta a hóláncot, majd amikor mindent rendben talált, továbbállt.

Sajnos, amikor felértünk a teraszra, akkor láttuk meg, hogy azért volt elég nagy a hó, mert a hómaró alig néhány száz méterre járt előttünk. Persze az étterem zárva volt, se Germknödel, se Almdudler, csak hó!

Lefelé is elég izgalmas volt, de a havas Alpok rabul ejtő! Persze, akik síelnek, azok ezt tudják, de aki csak azért megy fel egy hegycsúcsra, hogy egyen egy mákos gőzgombócot, annál mások a dimenziók.

Végül is nem volt gond, ebédeltünk egy szerényet máshol, majd indultunk Bad Ischl-be, pontosabban a Zauner cukrászdába, de erről majd egy másik alkalommal mesélek.”

Idén – oh, bocsánat, tavaly – elmaradt a hó, és a kirándulás is. Pedig így, az emlékekben kutatván, lenne benne ráció és kedv…