Vagy jó 10 éve – de lehet több is akár – remek autós túrát tettünk Európában. Végiggurultunk a mediterrán tengerparton és Grenadában döntöttünk úgy, hogy ideje lenne haza indulni. Most vagy odafelé, vagy visszafelé, de belestünk Avignon városába és tekeregtünk a Rhone folyó vidékén. Kétség kívül gyönyörű hely. eljutottunk Chateauneuf-du-Pape borvidék alsó szélére is. Valahol vettem egy remek, klasszikus bort, majd évek múltával – élményeket felidézve – bontottam fel. Bevallom, addig nem ittam ilyen bort, és a francia szőlőfajtákat is sokkal később ismertem meg – pontosítanék: még most is csak ismerkedem velük.

 

2-3 évvel ezelőtt vendégségben jártunk, ahol a házigazda remek olasz sajtokkal rukkolt elő, míg a háziasszony rám bízta a borválasztást, így a „pápás” bort vettem elő, ugyanis emlékeimben ott ült a bor remek fűszeressége, kis édeskés beütése. Remek választásnak minősült, mindenki elégedett volt a harmóniával.

 

Most a címben szereplő butella nem véletlenül került a kezembe. Öcsém kért meg rá, hogy mondjam el róla a véleményemet. Nem esett nehezemre kibontani a palackot és egy tányér normandiai sajtot és almát felcikkezni hozzá. Tudni kell, hogy a normand camembert nem a kisasszonyos sajtja. Kemény, fűszeres, mindent átható illatú. Az érettségébe egy kis kesernyésség is vegyül, csaknem mindent elnyom. Talán nem is véletlen, hogy a franciák előszeretettel kínálják gyümölccsel, lekvárral, chutney-val az érett variációkat.

 

A bort viszonylag hűvösen nyitottam fel, így az illatok a palack zárkózottsága mellett a hideg miatt sem bontakoztak ki gyorsan. (A pincészet egyébként 18 fokosan ajánlja felszolgálni.) Az azonban biztos, hogy a dugó minősége korrekt, palackbuké alig volt, és külön nem szorult a bor dekantálásra. Ahogyan szobahőmérsékletre engedett fel a bor, úgy szellőzött ki, úgy nyílt meg egyre jobban. Először azt lehetett érezni, hogy fűszerességért nem kell a szomszédba menni. Az percek, órák elteltével egyre jobban előtérbe kerül tanninos jellege. Ám az illata folyamatos, nem változó karaktert mutat. (Itt újra kell töltenem, mert az elfogyasztott első két pohár bor csak a gondolatokat indítja be, de nem a szavakat…) De vissza az illathoz…

 

Jean Sablon remek chanson-jai most kis tavaszt hoznak az újra behavazott kertbe, így az illatok iránti fogékonyság is emelkedik. A pohárból nem ömlenek a virágok, a széna, a szalma, a lóbőr, melyet előszeretettel énekelnek meg a borszakírók. Ez a bor visszafogottan elegáns. Ám egy illat eluralkodik az egészen, melyet nem tudok beazonosítani. Persze, tudom, hogy a Grenache és a Syrah mögött rejlő jellemzőkről van szó, de az túl egyszerű lenne, hiszen oly sokfajta variációban jelennek meg a fajták, a termőhelytől függően. Az egész olyan, mintha tetszés szerint összeszedett piros bogyós gyümölcsök mellé szilvát, meggyet kevernénk, majd egy csipet fahéjat hintenénk a tetejébe. Ja, és jól megborsoznánk az egészet durvára őrölten. És ettől egyszerűen nem lehet szabadulni. Ez illatok egyébként is különbözően érintik a fogyasztót. Előbb a pohár tartalmát megillatozván, majd a korty közben és nyeletet kiélvezvén. Ugyanúgy, ahogyan a korty más és más élményt nyújt a szájba, az illat is utat tesz meg. Sok bor esetében úgy vagyunk vele, hogy szép-szép, de becsúszik valahol egy bizonytalanság. Itt ilyet nem tapasztaltam. Az illat hosszasan magabiztos.

 

Jean Sablon egyébként Django Reinhardt művésztársa volt. Erről jut eszembe Sean Penn remek alakítása „A világ második legjobb gitárosa” c. filmben, melyet Woody Allen rendezett. Nos, Emmet Rey szerint az első Django volt…

 

(Itt tölteni kellett egy pohár bort, mert valahogy az illatokkal együtt felszívódott a nedű is…)

 

A bor íze a szellőzést követően igazán harmonikus, semmi nem lóg ki belőle. Mondanám, hogy „komplex”, de nem szeretem a szót, mert idehaza elcsépelten mindenre mondják, akár egy burgonyára is – ugyanis fontosságot és jelentőséget tulajdonít annak, aki kiejti a szót a száján. Én inkább azt mondanám, hogy olajos sűrűséggel úszik be a nyelven keresztül a szájba, ahol előbb borsossága, fűszeressége jelenik meg, majd később bontakozik ki a gyümölcsösség. Roppant gerinces, nehéz bor. Ha fiatalabb lenne, talán kifejezetten zavaró lenne a keménysége. Ez a csaknem 4 éves bor már kellemesnek mondható, de úgy vélem, mindenen eluralkodik – egyedül a normandiai camembert nem hajtott fejet előtte, és ízben-illatban odacsapott a bornak. Szép versengés. Ezt követően már nehéz lenne bármibe is belekezdeni.

 

A bor tannin-bőségét nem tagadhatja, aki ezt nem kedveli, az hozzá se fogjon egy ilyen palackhoz. A garatban nem igazán mutat semmit, és lenyelvén kellemes alkoholos erősség járja át az embert. A bor szépen tartja magát a visszamaradt illatban, ízben. Sokáig kitart az élmény. Kívánja az ételt, a frissítést.

 

A pincészet eme klasszikusa átlagosan 90 pontra taksált a borértő angolszász szakértők körében. Nekem a pontok sokat nem mondanak. Nekem tetszik, jó bor ez.

 

Fő alkotórésze a Grenache és a Syrah, melyhez Mourverde fajtát házasítanak. az utóbbihoz még nem volt szerencsém. A Grenache fajtát nagyon megkedveltem az utóbbi időben. Akár roséként, akár vörösként. Kellemes bársonyossága engem a Merlot-ra emlékeztet, ám annál jóval fűszeresebbnek tűnik, így a Syrah mellett rafinált párosítást jelent. A pincészet oldalán már nem találtam leírást a 2009-es évjáratról, így egy szakírónál találtam arra utalást, hogy 70% a Grenache, 15% a Mourvérde, 10% a Syrah, és jött hozzá még 5% Muscardin. A színéről nem is beszéltem eddig. Akkor töltök egy pohárral, elemezni lehessen…

 

Olyan az egész, mint a nappalink. Igaz? Ja, azt csak én tudom, hogy crimson red névvel illette a Dulux az árnyalatot: karmazsinvörös. Van ilyen rózsám a kertben. Majd tavasszal újra elmélkedek a kérdés felett. A poharat megdöntvén, a bor színét remekül lehet elemezni. Nem látok benne lila árnyalatot, sem téglás sem klasszikus bordót. Fény felé tartva a poharat, átcsillan rajta egy remek mélyvörös szín, olyan, amiért a nők ölni tudnának. Izgalmas szín, izgalmas íz és illat.

Végül fogadjanak el néhány gondolatot, milyen ételek mellé párosítanám e bort. Adja magát, hogy vörös húsok mellé. De hagymával készítettek mellé nem társítanám. Mondjuk lehet kacsamell, szarvas, mind roséra sütve, mely mellé intenzíven fűszerezett mártást szolgálnék fel. A köret is lehet intenzív, ez a bor mindennel felveszi a versenyt. A könnyed zöldséget elnyomja, észrevehetetlenné teszi. Gombából is csak a legintenzívebbeket bírja el. A hasonlóság mellett én még a szöges ellentétet tudnám elképzelni. Ahogyan a savanykás francia alma jól kiegészítette ma este a sajtot és a bort, úgy az édességet háttérbe szorító, citrusos ízekkel is el lehetne játszani. Mindent ki kell próbálni.

 

Egy biztos, ha egy ételsorba illeszteném ezt a bor, az követően már csak a desszert jöhetne. Milyen lehet ez chilis csokival? Remek!

 

A palack megjelenése tipikus. Dombornyomott üveg, mely aszimmetrikus alapú. A címke messziről felismerhetően Chateauneuf-du-Pape. Szép az egész, úgy ahogyan van. Egyébként nyilván nem ez a pincészet és a világ legjobb ilyen bora.

 

A pincészetről néhány szót:

http://www.gardine.com/fr/Chateauneuf-du-Pape-cote-Brunel-Pere-Fils-Vallee-du-Rhone-Vin-rouge

 

A Brunel család birtokában lévő 17. századi kastély és pince központja körül összesen 52 ha szőlőt művelnek, melyből csak 4 ha fehér, a többi vörös szőlő. Francia szokás szerint két szinten jelennek meg a boraik: a klasszikusak és a presztízs minőségű. A most kóstolt Cuvée Tradition az előbbi kategóriába tartozik. A presztízs kategóriában szereplő Chateauneuf-du-Pape Cuvée Gaston-Philippe 1/3-ad arányban tartalmaz Grenache, Syrah és Mourvédre fajtákat. A hozzávetőlegesen kétszer annyiba kerülő bort azonban a piac nem tartja kétszer olyan jónak is.

 

 

Itt hozzávetőlegesen be is kell fejeznem a tesztet, mert kinyitva elteszem a maradék üveget, hadd lássam meg, mennyit bír ki oxidálódva. Lehet, holnap még jobb lesz…